Ines, ahhoz képest, hogy tudomásunk szerint semmiféle vérségi kapcsolat nem volt köztünk, majdnem jobban hasonlított rám, mint a tulajdon nővérem, aki gyakran hisztis toporzékolással reagálta le, ha valaki azt mondta, ugyanúgy nézünk ki. Így csak feltételezhetem, hogy az arcomra kiülő elhatározottság az övét tükrözte. – Érett, okos, felnőtt nők vagyunk, egyszerre csodás a hajunk és van stabil négyes GPA-nk, ráadásul túléltük a biokémia szigorlatot és két órát vártunk a múltkor a brunch miatt, ami talán nem a praktikusságunkat igazolja, legalábbis azt, hogy rá tudlak venni hülyeségekre, de a lényeg az, hogy bármit meg tudunk oldani. Egyedül. Férfisegítség nélkül. – Úgy bólintok a rögtönzött peptalk végén, mintha egy elemet húznék le a hosszú listámról. Rögtön utána fel is emelem a kezemben tartott szerszámot, és összeakadó szemekkel próbálok rájönni, egyáltalán jól fogom-e. – Szóval hogy működik a fúrógép…?
Az elmélet persze egyszerű volt, van egy gomb, megnyomod, fúr. Ollé! De mikor elmentem megvenni ezt a szerszámosládát (amit több Buzzfeed cikkben is must-haveként emlegettek, mondjuk az is igaz, hogy ugyanilyen rendszerességgel futottam bele újra meg újra a női szexuális segédeszközök látszólag kimeríthetetlen tárházába a cápa-alakú teafilterek és a fiók-felosztó kütyük között), arról nem volt szó, hogy itt nem csak egy fej van. Vagy nem csak egy beállítás. Hogy nem egy gombja van, hanem egyből öt, és igazából nem látom, hogy bármilyen különbség is lenne közöttük.
Ezért ülök olyan tanácstalanul az újonnan Inesnek adományozott szoba padlóján Rambo-felszerelésben (bandana meg minden), és úgy vizslatom-nyomogatom kísérletszerűen a fúró gombjait, mintha tizenkét évesek lennénk és véletlenül mixer helyett a fentebb emlegetett segédeszközt rendeltük volna. (Minden bizonnyal Buzzfeed hatására.)
– Várj, ez így megy erre…? Aha. Akkor a másik gombbal biztos ellentétesen… Ja, hát nem, ez ugyanarra tekeri. Akkor mi értelme van? – sóhajtok fel, és inkább átadom az eszközt Inesnek. A lakásban mindig is én voltam a pók-felelős (bár Watt igen erőszakosan kinyilatkoztatta, hogy nem tarthatom meg őket), és annak idején apám légpuskájával olyan sokat lőttünk üres konzervdobozokra unalmunkban, hogy száz méterről kigombolnám bárki ingét, ráadásul egyszerre huszonhét pillecukrot tudok a számba tömni… De a szerelés valahogy pont kimaradt a fiúsnak titulált szórakozási módok közül. Ines újonnan vásárolt ágya pedig egyelőre igencsak lapraszerelt állapotban foglalja el az egész szoba padlóját.
– Megkérdezem Tayt, mikor ér vissza. Különben a végén még ágy nélkül maradsz – veszem elő a mobilomat, hogy megdobjam egy üzenettel. A műszakjának elvileg már vége volt, úgyhogy nem lehetett olyan messze, de azért meglepődöm, mikor a válasza szerint már a háztömb lépcsőjén jön felfelé. Azon méginkább, mikor kiderül, hogy Wattal együtt. Egyszerre nevetek fel és horkantok félelmemben. – Oké, hát szerintem attól függ, hány évet kap emberölésért… – Megmutatom Inesnek is a képernyőt, hogy láthassa az üzenetet. A néminemű aggodalom ellenére a mozdulat közben is ültőhelyemben táncikálok a hangszórókból szóló zene ritmusára. – Mondjuk Wattot sem írnám le. Jó, nem feketeöves kickboxos, meg ilyenek, de egyszer rárepült egy sáska mikor azon a jótékonysági táboroztatáson voltunk, és egészen meggyőző kungfumozdulatokat produkált. – Összeráncolom az orrom, és inkább leejtem a telefonom. Ha valamelyikük üzenetet küldene azzal, hogy megölte a másikat, azt inkább utólag akarom megtudni, az errefelé tartó szirénák hangjából. – Ez aztán Freaky Friday, mi? Csak várd ki a Tacokeddet. Volt egy srác még Ansel előtt, aki megpróbálta bevezetni a meztelencsütörtököt, de igazából máig nem tudom, ránk akart-e nyomulni, vagy Wattra... Se ő nem maradt meg, sem a hagyomány.

Aprajafalva lakóinak

Útban hazafelé – pontosan Mac állítólag meleg ex-barátjának a lakása felé – végre maradt egy kis időm átértékelni a döntéseimet. Úgy... általában az összeset. Ilyet elég ritkán csinálok, ami meg is látszik az életminőségemen, de a mai nap megkövetelte az önreflexiót.
Miután reggel kikászálódtam az ágyból, szokás szerint bevonszoltam magam az őrsre életjelet adni, aztán mehettem meghatározatlan ideig parkolósdit játszani a szolgálati kocsiban Cohennal, a partneremmel. Azóta minden nap új kitalált szex-sztorival áll elő, hogy letért a judaizmusról, úgyhogy már olyan dolgokat is tudok róla, amik miatt legszívesebben már én térnék meg. És ez elég nagy szó.
Már azt hittem, megmenekülök tőle, mert a műszak csak fél órája tartott, amikor a diszpécser kihívott minket egy hármas fontosságú 204-eshez, azaz lopáshoz – de ami a címen fogadott, az legfeljebb az időnket lopta. Egy spanyolul berregő idős nénit találtunk a megadott lakásban, mondván, hogy egy szellem repked az otthonában, és el akarja lopni az antik teáskészletét. El lehet képzelni, milyen nehezemre esett összerakni az elhadart meséjét, aztán lefordítani Cohennak, aztán megmagyarázni neki, hogy nem, most az egyszer nem csak baszakodom vele, hanem tényleg egy szenilis öreg hölgy van a kezünkön, aki az Istenért sem akarja nekem elhinni, hogy szellemek nem léteznek. Szóval mit csináltunk?
Letartóztattuk a szellemet. Mrs Sanchez összességében elégedett volt velünk.
Szóval, mire hazaérek sötétkék egyen-széldzsekimben, kezemben egy rejtélyes nejlonzacskóval, érthető módon nem marad túl sok energiám jópofizni. Már nem mintha arra nekem bármikor lenne energiám, vagy egyáltalán szándékom – de így jobban hangzott. Mindenesetre amikor a hallba érek, és az épület túlsó ajtaján meg épp Thyfault lép be (mint két cowboy valami spagettiwesternben, amikor berontanak a kocsma két lengőajtaján), tudom, hogy túl késő eljátszani a klasszikus „lassított felvételben sétálok a lifthez, hogy megvárhassam a következőt” trükköt. Mivelhogy már meglátott, és nem hiszem, hogy ez így beválna.
Szóval a másik logikus stratégiát választom, miszerint a lifthez sétálok, megnyomom a gombot, és csak ott veszem tudomásul a jelenlétét. A terv második fázisa nem megy végbe, mert úgy tűnik, neki ugyanez az ötlete támad, és bár egyszerre nyúlunk a gombhoz, ő hamarabb lecsap rá. Elhúzom a kezem, mert a hiába kérdőjelezi meg az identitását a bennem élő paranoiás (négy évnyi hadsereg után több bizonyíték kell nekem ehhez, mint egy agyonápolt sörény), azért nyilván mégsem akarnám, hogy összeérjen a kezünk. Sose lehet tudni.
Egy hónapja ismerem a csávót, és még mindig nem teljesen tiszta a fejemben a kép, hogy Mac miért lakik nála, és hogy miért mondja őt melegnek, ha egyszer az exe. Ha a Szeplős nem kérlelne folyamatosan, hogy lehetnék kedvesebb az exével, már régen rákérdeztem volna nála mindenre, ami érdekel.
– Thyfault – köszöntöm emelkedő, ugyanakkor közönyös hangsúllyal, és azzal annyiban is hagyom. Mindketten a lift felé fordulunk, nem egymás felé, és engem ez nem is zavar; így álldogálunk ott addig, amíg ő meg nem szólal.
Ránézek, és amint feldolgozom a kérdését, beletúrok a zacskóba.
– Kösz – vetem oda, majd hátracsapom a fejem, hogy kulturáltan a számba tömjem a cukrot. Ha ezt Mac látná, szerintem sikoltozna örömében, hogy Thyfaulttal végre egymásra találtunk, de ennyire azért ne szaladjunk előre.
Ellenállok a késztetésnek, hogy kommentáljam azt az úrias udvariasságot, amivel előre enged, mivel Jas hangja visszhangzik a fejemben – Lehetnél kedvesebb is vele.
Ugyanúgy előrefelé nézve szállunk be, ahogy a liftet is vártuk. A szájfalamba tolom a nyelvem, és unottan nézek magam elé. Amikor úgy érzem, hogy Thyfault épp másfelé néz, akkor a szemem sarkából végigmérem. Mi ketten ég és föld vagyunk: neki van pénze, nem is kevés; és úgy vettem észre, a nagy részét samponra költi. Szinte már az is idegesít, hogy ő túl udvarias megadni magát a kínos csendnek, pedig ezzel megkönnyítette volna a „kedvesebbnek lenni Thyfaulttal”-projektemet.
A kérdésére már majdnem a szokásos stílusomban válaszolok, de az utolsó pillanatban sikerül elharapni a nyelvemet. Honnan kéne tudnom, ember? Még nem találkoztam velük.
– Biztos... kedvesek – nyögöm ki a legpozitívabb dolgot, amit abban a pillanatban ki tudtam találni. Rögtön meg is bánom, mert rohadt idegenül hangzik tőlem. Tudom, hogy Mac büszke lenne rám, de úgy érzem magam, mintha épp a lelkemet adtam volna el az imént.
Csend van. Thyfault nyilván nem tudja mire vélni ezt a semmiből jött változást. Az ajkaim hallható csattanással válnak szét, de beletelik egy kis időbe, míg kimondom:
– Ez kedves volt, ugye? – kérdem fapofával, de egyelőre nem nézek rá. Valóban érdekel a válasz, mert Mac kedvéért hajlandó vagyok kísérletezni.
Mindegy, hogy helyeslő választ kaptam-e, vagy nemlegeset, mert mindkettő okot adott rá, hogy mélyebb merészkedjek az udvariasság vizeiben. Lesütöttem a szemeimet, és ajkamat biggyesztve tűnődtem egy sort.
– Jó a cipőd – jelentem ki, de továbbra sem nézek rá, és az arcomon semmiféle érzelem jele nem mutatkozik. Sőt, már most unom ezt a sok kedveskedést.
Amikor a lift számlálója elér a mi szintünkhöz, aranyosan csilingel egyet, mert ennek az épületnek még csilingelő lifjte is van. Az utunk kezdete óta először Thyfault felé fordítom a fejem. – Mostantól öribarik vagyunk, gondolom.
Félig lehunyt szemeim nem vesznek részt a lagymatag mosolyban, amelyre a szám görbül, és azt is mindössze két másodperc erejéig. Eközben kinyílik a lift ajtaja, én pedig elengedem Thyafult tekintetét, és kilépek a folyosóra.

– Tutira egy férfi írta – sóhajtok fel, némileg csüggedten. Amikor a tévében mutatták, sokkal egyszerűbbnek tűnt, és teljesen biztos voltam benne, hogy nekem is menni fog, sőt, úgy érzem majd magam, mint valami amazon, legalább egy Gal Gadot-szintű (akinek egyszer tényleg beöltöztem, Watt kérésére elmentünk egy képregénybolt jelmezpartijára, ahonnét két óra múlva örökre ki is tiltottak, mert betörtem az egyik gyík arcát, aki megpróbálta megmagyarázni, a Csodanő miért nem lehet fekete). Ehhez képest legalább akkora csalódást lett az egész, mint a Ryan Reynolds féle Zöldlámpás film. Vagy a Ryan Reynolds féle Deadpool, még a Farkasban.
Tulajdonképpen a legegyszerűbb az lenne, hogy ahogy a fenti két filmről nem beszélünk, úgy ezt is magunk mögött hagyjuk, de Ines sokkal makrancosabb ennél, amit persze megértek, mert valahol aludnia kell, és úgy tűnik, igencsak heves érzelmek fűzik az ágyához. De legalábbis a nyereséghez. Ami pozitív, tekintve, hogy bár szívesen felajánlanám neki, hogy aludjon addig nálam, lehet, hogy Dante nem díjazná túlzottan, és jobban belegondolva, Inesben sem voltam biztos.
– A nagybátyád nem valami zsaruszerű? – birizgálom meg a fülemben sorakozó karikákat. – Az apád meg… Egy kicsit… érted… – Lehet úgy elmutogatni a gengsztert, hogy ne legyen sértő? Ha lehet is, én még nem jöttem rá, és igazából abban sem vagyok biztos, hogy Ines apja pontosan mit is csinált régen, de annyit sikerült összeraknom, hogy valami olyat, amire Dante csak azt mondaná: ezt nem láttam. Szerencsére az ítélkezés nem kenyerem, legfeljebb az orrom beleártása, de azt puszta kíváncsiság vezérli, szeretet, és a szükség, hogy szükség legyen rám.
Épp Ines sztoriját hallgatom fülig érő szájjal, és már majdnem megkérdezem, mégis milyen szituációban fedte fel előtte a farpofáján lévő anyajegyet, amikor lépteket hallok kintről, aztán Torrie bozontos feje jelenik meg az ajtóban. – Sziaaa! Ugye nem ébresztettünk fel? – Egy egészen picit bűntudatom van, mert teljesen elfelejtettem, hogy Torrie hazajött aludni, én pedig a közös fal mellett találtam jónak felpolcolni a hordozható kis hangszórómat, amiért egészen pontosan háromszor tizenkét órás műszakot nyomtam.
De mosolyog. Úgyhogy akkor olyan nagy gond nem lehet, ugye? – Velünk két nap is felér egy egész élettel – tárom szét a karjaimat, mintha a riói Jézus imitátor posztjáért versengenék. – Mondjuk nem tudom, hogy ez bók-e vagy sem, de szerencsére se így, se úgy nem nő a lakbér. – Felállok, mert már kezd elmacskásodni a lábam; amint visszatér belé az érzés és elkezd hangyázni, valami fura sztepptáncot adok elő néma jajgatással. – Én mindig éhes vagyok – sóhajtok olyan tágra nyílt szemekkel, mintha legalábbis hetek óta nem ettem volna, és nem egy órája nyomtam volna be egy subwayt megszégyenítő itthon készített óriás szendvicset.
Vágyódó tekintettel követem Torrie mozgását, mintha már ott lebegne a feje felett a kaja szelleme, amikor valami a korábbiaktól eltérő hangot kezd kiadni a gép Ines kezében. – Ú, ez király! Hogy csináltad? – ülök vissza mellé, és én is tanulmányozni kezdem a fúróhoz kapott fém izéket, amiket úgy tűnik, szárnak hívnak. A kutatás azonban nem jár sikerrel. – Ez mind pont ugyanúgy néz ki. És nézd meg… Ez is jó bele. Meg ez is. Meg ez is – mutogatom végig, ahogy lényegében az összes fej illik a csavarokra. Ahogy Torrie megérkezik a popcornnal, aminek az illata már hosszú másodpercek óta leng a levegőben, rögtön bele is markolok. – Ez meg ide illik – közlöm ragyogó mosollyal, ahogy majdnem az egészet betömöm a számba. – Szinte úgy érzem, hogy kedvellek, tudod? – mondom Torrie-nak a tenyerem takarása mögül; vigyáznom kell, nehogy leköpjem őket egy kis nyálas popcornnal. – Amúgy… kaját egyikőtök se rendelt, ugye? – A szendvics jó volt, de a korgó gyomrot nem sokáig tölti meg, főleg, ha az folyton korog, mint az enyém. Már elfelejtettem, hogy szóltam-e Wattnak, hogy hozzon kínait. Amikor hallom, hogy valaki matat az ajtónál, egy pillanatra felcsillan a remény. – Kettő szállt be a liftbe, hány lépett ki? – trillázom leginkább magamnak, majd kihasználva a tényt, hogy Watt lakásának padlói nevetségesen simára vannak csiszolva, felállás helyett csak… kicsúsztatom a hátsóm a küszöbön, hogy rálássak az ajtóra. Eddigre sikerült lenyelnem a popcornt, úgyhogy gond nélkül engedhettem utat az arcomra kínálkozó, sokat mondó vigyornak. Watt és Dante is eldönthette, melyiküknek szántam. – Sziasztoook! Van fúrónk! Vagyis, Inesnek van. Torrie-nak popcornja, nekem meg… Nekem azt hiszem, szálka van az ujjamban – emelem közelebb meglepetten a szememhez az ujjamat. Nehéz eldönteni, hogy tényleg szálka, vagy csak nagyon vékony vágás. A szabad kezemet azért feltartom, egyértelműen (abszolút nem az) pacsira várva az első erre sétálótól. – Véletlenül nem hoztatok kaját?

Szerencsére a lakás ajtaja éppen a lifttel szemben áll, így nem szükséges egész folyosókon korzóznom végig Thyfault társaságában. Úgy érzem, mára pont elég is volt annyi ismerkedés, amennyit a liftben összehoztunk. Egy piszoár melletti szabad pillanatomban mindenképpen át fogom értékelni, ahogy a barátságunkra tekintek, hiszen több megható élményen is osztoztunk együtt az elmúlt három percben. Még egymásra is vicsorogtunk, amit már majdnem mosolygásnak is lehet nevezni, ha lehunyja a szemét az ember. Kár is érte, hogy csak addig lakhatok nála, amíg az otthoni helyzetem rendeződik. Hiányozni fognak a reggelek, amikor nem tudok elkezdeni borotválkozni, mert épp a frizuráját zselézi, hátha aznap belebotlik Antonio Banderasba, és... És ki tudja, mi történne, de Thyfault nem járulhat a zselé királya elé zselézetlen hajjal.
Ma először látom Macet, és üdvözlésül legszívesebben összeborzolnám a sörényét, de épp időben eszembe jut, hogy valamiért a lakótársainak is azt mondta, hogy járunk. Sosem volt még egészségesen működő kapcsolatom, úgyhogy nem egy Oscar-jelölt az alakításom: odacsoszogok hozzá, és a homlokára nyomok egy szárazat. Ennél jobban nem viszem túlzásba, a jelenlévő három szemtanú úgysem érdekel különösebben, csak Mac kedvéért igyekszem fenntartani a látszatot.
– A seggedben lesz szálka, ha így fogsz közlekedni – vigyorgok rá, mert azt senki nem mondta, hogy a „barátjaként” már nem piszkálhatom.
Bakancsostul trappolok be a lakásba: nem fogok levetkőzni az előszobában, mert nem szeretem közös terekben tartani a cuccaimat. Főleg úgy, hogy ma kettővel bővül itt a populáció. Igaz, ártalmatlan lányoknak tűnnek – főleg a szőke –, de számomra akkor is csak idegenek, és ezen nem nagyon tervezek változtatni.
Mivel korán kelek és későn érkezem, Garciáról is csak annyit tudok, hogy elég jóban van Mackel, és hogy imád okoskodni. Amikor előkerül az épülő hálószobájából, és megdob minket egy ¡Hola!-val, magamban elnevezem Dora, a felfedező után. A tudálékos rajzfigurához tíz éve épp olyan ambivalens viszony fűzött, mint jelenleg Garciához: mindkettőjüket szerette vagy az öcsém, vagy Mac – én meg nem.
Amikor az ételrendeléssel kapcsolatos kijelentésére szóra nyitom a szám, ő meg a szavamba vág azzal, hogy a kezembe nyom egy fúrót, magamban felmondok egy béke-mantrát, amit az akadémia önkontroll-képzésén tanítottak nekünk. Ezt senki nem hiszi el nekem, de amúgy rendszerességgel használom – csak általában nem segít.
Ezúttal viszont moderálom magam, ugyanabból az okból, amiből a liftben a zselékirállyal is életre szóló barátságot kötöttem: holnap van Mac születésnapja. Úgy döntöttem, megpróbálok a kedvében járni, és erre akár az is alkalmas lehetne, hogy magamra húzok egy Thyfault-féle felhajtott szárú csőgatyát, de egyelőre még nem találtam ki, ebben hová mennek az ember golyói. Majd megkérdezem Thyfaultot, ő hova teszi őket, esetleg feldugja-e őket magának.
Szóval, mivel a csőgatya-terv kiesett, igyekszem előhozni a legkedvesebb oldalamat. Garcia monológja ezt jelentősen megnehezíti. Pitiáner seggfejségből hagyom, hogy végigmondja, és csak utána helyezem a konyhapultra a titokzatos nejlonzacskómat, amiről most végre elárulom, hogy igen, kínait rejtett. Valahogy éreztem, hogy Macnek ez lesz az első kérdése, amikor hazaérünk, vajon honnan?
Elkezdem kipakolni a négy főre elegendő ellátmányt, és remélem, senki nem tesz megjegyzést a tőlem szokatlan, szinte sokkoló, figyelmességre.
– Cálmate, ExploraDora, yo me ocupo – intem le Garciát a spanyol takarása mögött. Igaz, a burzsoázia egyetlen jelenlévő képviselőjéből kinézem, hogy megért minket, de ő nem is érdekel különösebben: ha bárkinek is jelentősebb problémája akadna velem ebben a házban, az Garcia, a beszélő csilipaprika.
Megfordulok, és felveszem a pultról a fúrógépet, amit az imént félretettem. Az sem lepne meg, ha furcsálló hezitációval találnám szembe magam, elvégre nem minden nap hozok haza puszta jóindulatból ingyen ebédet.
– Én már ettem, szóval... – mondom, mert tőlem szokatlan módon szinte már meg vagyok illetődve, ami persze nem látszik közönyös arcomon. Nem tudom, miért, de egy kicsit érdekel, hogy mit fognak mondani. Nem is bírom megvárni, és azt sem tudom, mit mondjak, úgyhogy inkább fogom a fúrót, és elindulok vele a szobába, ahol a lányok eddig ténykedtek. – ...ne fogjátok vissza magatokat.

Már a legelején sejtettem, hogy Dante beköltöztetése nem lesz egyszerű feladat, habár azt hittem, az Ő meggyőzése nehezebb lesz, mint Watté. Szerencsére miután rátaláltam a neten, pont eleget fecsegtem-rajongtam róla Wattnak, hogy képben legyen, és elég hihetőnek tartsa a kitalált sztorit az éveken áthidaló gyerekszerelem fellángolásáról, meg hogy az én védelmemben bunyózott össze valakivel, ami tökre imponált, meg hát ezek után mégiscsak muszáj voltam ápolni, ha meg már úgyis itt volt, maradhatott is, ugye?
Dante mondjuk úgy tűnt, értetlenül állt (és talán áll még most is) az egész „együtt járunk” kitaláció előtt, ám én tudtam, hogy sokkal biztonságosabb ez a könnyen emészthető füllentés, mint a valóság, és jóval kevesebb kérdést is vet fel. Watt így is bizonytalan kissé az új férfi-konkurencia végett (gondolom, meg azért, mert Tay hajlamos megnehezíteni mindennemű emberi kontaktust, akár egy tarajos sül), ha még az egész kartelles-bandás-zsarolós sztorit is elmondtuk volna, a végén Dantéval együtt hajítana ki. Pedig már megszoktam a helyet.
Szóval lényegében nem is üdvözölni csúsztam ki a szobából, hanem katasztrófaturistáskodni.
– Igen, igazából a hasadt személyiségem kitalációi. Van egy Roger nevű dragqueen is – forgatom meg a szemem, majd utána csapok, mikor elsétál mellettem, de nem segít fel. Ines és Torrie azonban ekkor már kisétál, úgyhogy Watt is meggyőződhet róluk.
– Nem fogsz annyira nevetni, mikor megtörténik és neked kell kiszedegetned őket. – Nyelvet öltök rá, próbálva nem túl egyértelműen kimosolyogni őt a világból, amiért ennyire feszült igyekezettel, de tanácstalanul kezeli a közös helyzeteket egy hónap után is. A nyolc éves kisfiúkra jellemző „anya azt mondta, muszáj puszit adnom a húgomnak” homlokcsók még sértene is talán (ennél még Torrie is szenvedélyesebb cuppantósat kapott tőlem, mikor a beköltözés mellett döntött), ha nem róla lenne szó.
Végül utolsó mentsvárként Torrie felé nyújtom a kezem. Minek küzdd fel magad, ha vannak barátaid, akiket szerződés kötelez a maradásra? Miután talpra segít, gyanúsan megcsörren a farzsebe, úgyhogy feltételezem, hogy telefont kap, és elnézést kérve besiet a szobájába. Maradt tehát négy.
Némileg bűnbánóan pillantok fel Wattra az ujjam vizsgálásából. Biztos, hogy elvágtam, valószínűleg az egyik kartondobozzal, amiben Ines ágyának darabjai jöttek. – Akartam főzni, de nincs itthon semmi, csak borsó meg élesztő. Meg articsóka. És amúgy sem szereted a főztömet. – Mindig tagadja, hogy így lenne, és az sem lep meg, ha most is; igazából valahol tényleg aranyos. De arról egyikünk sem tehet, hogy egyszerűen máshogy szeretjük a fűszerezést, én például (számára) ehetetlenül csípősen. Dante mellett ilyen téren már Inesben is van némi hitem, elvégre, mégiscsak blaxican, vagy valami hasonló.
Bár ami a rendezettségét illeti, lehetne japán is. A sérülés felismerését követően hirtelen fájni kezdő ujjammal a számban állok meg mögötte, csillogó szemekkel vizslatva a füzetet a válla felett. – Milyen menő már! Mindig akartam ilyet, mint a Kuponzsonglőrökben. Olyan jó nézni azt a sok színes holmit, ingyen…
A fejemben már kezd körvonalazódni a terv, miszerint Inest valahogy beszervezzük beszerzési menedzsernek, amikor Dante elkezd az asztalra pakolni. Nem is próbálom leplezni a meglepettségem, főleg, mikor a harmadik doboz is előkerül. Alig másfél hete volt, mikor hozott haza indiait arról a helyről, ahová kajálni szokott járni – kettőnknek. Watt persze azt mondta, hogy egyébként sem szereti az indiait, amit a fűszerek miatt még el is hinnék, de szerintem azért rosszul esett neki. És Dante amúgy sem tudhatta; ő csak seggfej volt.
Úgyhogy jóformán félve lépek oda hozzá, mint egy feszült vad felé, nehogy elijesszem a hirtelen mozdulatokkal. Bár az ösztönömre hallgatva a nyakába kéne ugranom és megcsipkednem az arcát, hogy „milyen édi”, valami erősen azt súgja, hogy ezt még tőlem sem viselné jól, pláne mások előtt.
Ráadásul még mindig kicsit meghökkent vagyok, úgyhogy csak találomra belenézek az egyik dobozba. – Ú, csilis tészta! – Ezt ezennel magaménak is nyilvánítom, egy kis doboz húsos tekerccsel együtt. Már fordulnék felé, hogy tegyek valami szúrkálódó megjegyzést a szerencsesütik hiányára, mikor elviharzik mellettem, én pedig csak forogva tudom követni a mozgását. Így az arcomra költöző ragyogó mosolyt sem láthatja; Torrie valószínűleg semmit sem ért az egészből (bár annyira nem is látja, mivel gyanúsan megcsörren a farzsebe, aztán a telefonját előkapva beviharzik a szobájába), de talán még Ines és Watt sem fogja fel egészen a jelentőségét. Én igen. És hirtelen úgy érzem magam, mint egy jóllakott, elégedett ovis a délutáni szunyája után.
– Ha szeretnétek, egyetek nyugodtan az asztalnál, de… – felkapok egy szalvétát meg a pár evőpálcikámat és a kisajátított kajámmal megindulok Ines szobája felé – én megyek a morgós medvém után!
Szerencsére a trappolás igen ösztönös mozdulatsor nálam idehaza, úgyhogy aligha ijesztem meg (fúróval a kezében nem szerencsés) mikor hirtelen megállok mögötte és odahajolok, hogy ha a többiek követnek is, ne halljanak. – Ez cuki volt. Úgy értem, roppant mód férfias. Büszke vagyok rád! – veregetem hátba jobb híján a könyökömmel. Ez nem tűnik túl személyesnek, úgyhogy kockáztatva, hogy kényelmetlenkedve reagál és/vagy kiöntöm a kajámat, gyors puszit nyomok az arcára. – Tudsz te kedves lenni. Csak nem akarsz.
Ezt követően pedig letelepedek az épülő ággyal szembeni fal mellé, összekeverve a kajámat. – Hé, valaki megdobna egy kis csípős szósszal…?

Szabad kezemmel a tarkómat dörzsölve tűnök el az új lakó hálószobájában, hogy összebarkácsoljam az ágyát, pedig nem is ismerem. Egy ilyen munkanap után legszívesebben a saját ágyamba dőltem volna be, de közben meg olyan nincs, hogy én nemet mondjak a szerelésre. Nem azért, mert szeretem csinálni, hanem azért, mert ha megkérnek, hogy szerelj, akkor muszáj szerelni, különben még valakinek az a vad gondolata támad, hogy valójában csak képtelen vagy ellátni a feladatot. Ezt nyilván nem hagyhatom, úgyhogy belépek a szobába, és szemrevételezem a falapokat, csavarokat meg egyéb alkatrészeket. Úgy tűnik, a lányok már eljutottak odáig, hogy kivették a dobozokból a cuccokat, és szépen elhelyezték őket a padlón, aztán a jól végzett munka jutalmaként gondolom elkezdtek horoszkópot fejteni, vagy a franc tudja, mikről beszélnek ezek, amikor kettesben maradnak. Haladni viszont nem sokat haladtak, úgyhogy úgy tűnik, rám hárul ez a nemes feladat, míg a többiek egymást boldogítják. Nem is baj, mert a fúrás nekem egyébként is jobban megy a csevegésnél.
Másodperceken belül azonban kiderül, hogy mégsem maradhatok édeskettesben az ágygerendákkal, mert a hátam mögül meghallom Mac kijelentését, miszerint követni fog.
– Ne hívj így – üzenem ki a nappaliba dörmögve, megerősítve őt abban, hogy testhezálló nevet talált rám. Szinte már fenyegető határozottsággal, a tenyeremmel csapom hozzá az ágy keretének oldalsó gerendáját a feji gerendához – az a titkom, hogy odaképzelem a seregbéli kiképzőőrmester fejét, és akkor még kalapács se kell. A fejemben felharsan az életemet narráló Rodriguez őrmester hangja, aki egymás után tizenkétszer barmolta össze az általam megvetett ágyat, nekem meg tizenkétszer kellett sebtében visszaigazítanom. Közben persze osztott ezerrel azon az ordibálástól rekedt, monoton fejhangján, de úgy, hogy a dobhártyám is belerengett, amikor még feljebb tekerte a hangerőt. „A sarkát, A SARKÁT! Ez így maga szerint jó? Fogalma sincs, mit művel, katona! Ez így jó? Nem hallom!” – és erre, meg általában minden szavára reflexből az volt a válasz, hogy „Igenis, Uram!”. Persze aztán meg azért ordította le a fejemet, hogy ha kérdeznek, akkor az vagy „igen, Uram” vagy „nem, Uram”, de sosem „igenis, Uram”, mert azt a kijelentő mondataira kell mondani. Szóval pontosítottam, miszerint igen, Uram, ez így szerintem jó, úgyhogy kiküldött, hogy tíz percem van annyiszor körbefutni a bázist, ahányszor képtelen voltam rendesen bevetni az ágyat – tizenkétszer –, aztán jöjjek vissza, és vessem meg neki ezt az ágyat tökéletesen, különben azonnal tizenhárom újabb kört futok. Áh, azok a régi szép idők, amik akár szebbek is lehettek volna valamennyivel, ha én nem pofázom vissza mindig mindenkinek.
Már hangról is felismerem Mac lépteit, úgyhogy hiába vagyok elfoglalva a kézi csavarozással, fel vagyok készülve az érkeztére. Már előre felvértezem magam egy tiltakozó szemöldökráncolással, hogy a ritka jótettemre várható dicséretet nehogy látható enyhüléssel fogadjam. Lehet, hogy az (ideiglenes) ideköltözésem kezdete óta először tettem valami törődőt, de nehogy azt higgyék, hogy ebből a kedveskedés izéből rendszert csinálunk, és a végén még lesznek barátaim, meg egyéb ehhez hasonlatos gyomorforgató dolgok történnek, mondjuk elsöpri az egész keleti partot egy tájfun. Pff, még mit nem.
– Csak véletlen volt, Szeplős, ne éld bele magad. – Felpillantok rá a szám sarkában bujkáló mosolyommal, hiszen muszáj gyorsan elrontanom valamivel a pillanatot. Mondjuk azt nem tudom, hogy hogyan rendel és hoz haza valaki véletlenül öt adag kínai ebédet, de ez New York, tegyük fel, hogy megtörténhet. Pont úton voltam hazafelé, aztán megbotlottam egy katicabogárban, és egyenesen a kínai kifőzde kasszáját fejeltem le, ennek eredményéül meg a kezembe akadt egy kajával telerakott szatyor, amit csak akkor vettem észre, mikor már az itthoni konyhában voltam, és ha már így itt termett az ebédem, megosztottam ezzel a négy éhenkórásszal. Igen, pont így történt.
Arra mondjuk nem igazán számítottam, hogy Mac puszival jutalmaz majd, úgyhogy a homlokom is kisimul meglepetésemben. Most már a fejemet is mozdítom, ahogy felpillantok rá, és szemtelenül az arcába vigyorgok.
– Csak ennyit kapok? Hát, ezért kár volt törnöm magam. – Halkan röhögök egy sort, és mivel Mac jól ismer, tudhatja, hogy ez megint egy innuendo volt, ami mindig elengedhetetlen eleme volt a beszélgetéseinknek, persze anélkül, hogy bármi tartalommal is bírt volna.
Miután összeszedték a piknikhez valókat, Thyfault és Garcia is betoppannak. Utóbbi mellesleg odacsúsztat hozzám egy kézikönyvet, nekem meg ki kell tekernem a nyakam, hogy elolvassam a borítóját. Miután rájövök, hogy miféleképpen igyekszenek itt az elveimre és szakértelmemre is sértést tenni, visszaküldöm a padlón keresztül, a feladójához.
– Tartsd csak meg, Garcia, úgyis szeretsz olvasni – vetem oda a hátam mögé tenyérbemászó arroganciával, aztán feltápászkodom, mert el kell kezdenem az összecsavarozott ágykeretre fektetni a bordagerendákat. Ő időközben még tájékoztat is, hogy lehetőleg ne kezdjek kalapálásba vagy vésésbe egy működőképtelen fúróval, ¡no me digas! Tényleg Ivy-League-gyanús ez a lány.
Igazából lehet, hogy gyorsabban ment volna az egész, ha hajlandó volnék belepillantani a használati utasításba, de azért minden büszkeségemet nem fogom feláldozni ennek az átkozott ágynak az oltárán. Ehelyett a fúrót az arcomhoz közel tartva, hunyorogva igyekszem meg kisilabizálni az ikonméretű illusztrációkból, hogy melyikre kéne állítani a kapcsolót, ha fában akarok csavarni. Egy idő után eldöntöm, hogy a spirálos fúrószárra hajazó ikon lesz a nyerő, ami három fura kis strigulából áll. Lehet, hogy lesz egy-két lyuk majd a fagerendában, ahol véletlenül a betonfúró funkciót eszközöltem, de majd azt mondom, ez a dizájn – mint a tépett farmer, direkt ilyen elcseszett. Nyilván nem fogom mégis elkunyerálni a könyvet Garciától, miután olyan magabiztos fölénnyel utasítottam el a használatát.
Felteszem az adaptert és a fúrószárat, aztán próbát teszek, és kiderül, hogy jól tippeltem. Igaz, kívülről egy kicsit úgy tűnhet, mintha valami pszichopata módjára megbabonázott volna a fúró mozgása, és éppen azon törném a fejem, hogy kinek a koponyáját lékelhetném meg vele, de mindenki megnyugodhat, mert végül csak az ágykerethez megyek oda, és inkább a fabordákon élem ki a gyilkos hajlamaimat. De persze úgy, hogy lehetőleg mindig akkor kezdjen kerregésbe a fúró, amikor éppen Thyfault próbálna beszélni. Ha Mac egy idő után figyelmeztető pillantást lőne felém, vagy egyenesen megmondaná, hogy ne legyek seggfej, akkor szabadkozva az égnek emelem a tenyereimet, és dolgozom tovább.
Thyfault meghívását persze úgy veszem, hogy rám magától értetődő módon nem vonatkozik. Nem miatta vagy bárki más miatt, hanem kizárólag miattam. Egyszerűen nem szokásom a többiekkel tartani, amikor szórakozni mennek, úgyhogy most sem ütöm bele az orrom abba, hogy melyik kocsmába tartanak, és mikor. Mindig vagy dolgozom éppen, vagy húzom a lóbőrt, hogy másnap dolgozni tudjak. Amúgy is kétlem, hogy bárkinek hiányoznék onnan.
Miközben megy a diskurzus, leguggolok az összerakott fekvőkeret mellett, és ismét kipécézem magamnak a ház urát. Ezt a részt voltaképpen még egy ember is elvégezhetné, ha nagyon akarná, de előbb-utóbb úgyis a közreműködését kell majd kérnem a fekvőkeret mozgatásához – mivelhogy a lánynak kétszemélyes ágy kellett, mintha az egyszemélyesen nem volna elég hely elintézni, amit kell –, szóval nem szarozom tovább.
– Hé, Thyfault – szólok oda, és megdobom egy gázszivattyúval. Remélhetőleg jók a reflexei. – Tudod, ez micsoda, vagy kérjem meg a lányokat? – A segítségkérés élét szarkazmussal tompítom, de ettől függetlenül egyértelmű, hogy ezt invitálásnak szántam. Felállok, és miközben a fal mellé állítom az ágy fejvégét, a szemem sarkából Macre pillantok, bár lehet, hogy a következővel nem csak őt fogom cukkolni, mivel ők Garciával valami BFF lelkitársak, vagy mi. Meg erős, független nők, meg minden. – Igazából megtehetném, úgyis feminizmus van, nem?

Ha sok embert zárunk egy helyre, fenn áll a veszély, hogy az ellentétes energiák, amik addig annyira nem is tűntek ellentétesnek, önkénytelenül is egymásnak feszülnek, aztán vagy a harmadik világháború tör ki, vagy egy orgia, és jelenleg ebben a szituációban valahogy semelyikhez sem volt túl nagy kedvem. Meg amúgy is hatalmas fanja vagyok a Jóbarátoknak, igen vagy sem?! Szóval nyilvánvalóan mikor New Yorkba költöztem, ez is az egyik tétel volt álmaim listáján, egy hozzájuk hasonló banda kialakítása, és csak részben azért, mert egyébként is nagyon hiányoltam a régi bandát. Nem túlzás talán azt mondani, hogy én általában mindenkivel jól kijövök, főleg, mert ha kedvelek valakit, vagy látom benne a potenciált, hogy kedvelhetem, akkor elcsúszom minden rossz lépése felett, és hát ugye mindenkiről a legjobbat feltételezem… Na mindegy, szóval a lényeg az, hogy nem rajtam szoktak múlni az ilyesmik, de azt is belátom, hogy nem kényszeríthetek össze egy csapat embert csak azért, mert nekem ehhez van kedvem és várhatom el, hogy majd jól kijönnek egymással.
Szóval azt látni, hogy ezzel most nem lesz probléma, nagyon megnyugtat és majdnem akkora örömmel is eltölt, mint a meglepetés kínai kaja. Jó, persze, Dante egy kicsit mufurc, de ő mindig ilyen, nem lehet a számlájára írni. Az viszont, hogy Ines és Watt beszélgetnek amolyan büszke anyuka pillanat számomra, pedig hát abszolút rajtuk múlik, felnőtt, kommunikatív emberek, meg minden. – Hogy tudod használni, ha nem tudod ki és bekapcsolni? – csettintgetek a levegőben az evőpálcikákkal, tekintetem pedig úgy tapad a plafonra, mintha a költői kérdésemre odafirkantották volna a megoldást, összeráncolt szemöldököm sugallta koncentrációból ítélve minimum szanszkrit nyelven.
Épp lefoglal, hogy kombináljam a szemforgatást és a rötyörésző nevetést Dante fúróval való üzekedése láttán (nincs is férfiasabb annál, mintha egy férfi nem hajlandó elolvasni a használati útmutatót, mert pff, az kinek kell, aztán majd csak arra eszmélünk, hogy a tűzoltók szabadítanak ki minket az elektromos tűz után, de legalább senki férfiegója nem sérült, ugye?), amikor Watt megszólal. Vagyis, próbálna, ha Dante nem berregtetné a fúrót minden alkalommal épp akkor, amikor megszólalna;eszembe jut egy jelenet a Teen Wolfból, ahol Stiles-szal csinálta ugyanezt az Edző, úgyhogy egyszerre akarok nevetni meg nagyon morcosan összeráncolt szemöldökkel bámulni Tayre, amiért direkt szenya. Mikor elkapom a pillantását, ezt meg is üzenem neki, és mintegy megerősítésként felé rúgok valami OSB-lapból levágott darabkát, amivel minden bizonnyal a dobozban voltak kiékelve egymástól a részek.
Oké, igazából vicces volt, de azért muszáj kitartanom Watt mellett. – Hogy-hogy most így rád jött ez a késztetés? – kérdem tőle, egy szál tésztát szívva fel a számba. Tudom, hogy tiszta szósz lett tőle az állam, de úgysem olyan közegben vagyunk, ahol ez annyira kellemetlen volna. A gondolataim vadul kezdenek pörögni, mert bár nyilván mindenkire rájön néha a késztetés, azért mégis ritkán megyünk egy átdolgozott nap után bulizni, mert lássuk be, hogy a pia jót tesz, de minden másra használhatatlan mindenki, és ha pénteken kiütöd magad, akkor szombaton már nem leszel képes mindent beleadva bebaszni, pedig lássuk be, a szombatot az Úr is erre találta fel. Bár azt hiszem, ezzel a kijelentéssel a mélységesen vallásos Baptista anyám egy cseppet vitatkozna. És ettől be is ugrik. – Hé, nem jövő héten jönnek a szüleid? – mutatok rá a pálcikákkal, de igazából nem is kell válaszolnia. Emlékszem, hogy tegnap vagy tegnapelőtt este milyen hangosan kongott a koponyája, ahogy megfejelte a konyhapultot, a kezéből pedig jóformán kiesett a telefon. Watt szülei rendesek voltak, bírtam őket, de mint a legtöbb szülő, hajlamosak halálig pesztrálni bárkit. Bár afroamerikaiak, néha olyan érzésem volt, mintha tradícionális kínai szülők lennének: miért nem vagy még orvos?! És ez csak azért nem sztereotípia, mert igaz. Nevetve tömök magamba egy tavaszi tekercset. – Oké, akkor indokolt az alkoholizmus. Bár nem tudom, az a terved, hogy jövő hétvégéig folyamatosan részeg maradsz? R-e-s-p-e-c-t.
Végre odáig is eljutok, hogy kibontsam az extracsípős szószos zacskót, így épp azt öntöm a tésztára válasz közben. – Kíméletlenül őszinte leszek: imádom az extracsípős szószt, de az emésztőrendszerem ezzel nem mindig ért egyet. Szóval lehetőleg nem hagyatkoznék nyilvános mosdókra, főleg nem egy kocsma mosdójára – magyarázom abszolút mindennemű szégyenérzet nélkül, egy vállrántás kíséretében. Elvégre, az egészségügyben szégyennek helye nincs, csak a jóérzés végett figyelmeztettem őket előre. Ezzel párhuzamosan egy nagy adag tésztát tömök a számba. – De ihatunk itthon is. Jó egyetemista házvezetőnő lévén nincs itthon kaja, de kábé tíz féle pia tutira. A bartender képzésem meg kihasználatlan, csak mondom. – Hogy felhívjam a figyelmét magamra (és mert a szám ekkor amúgy is épp tele van kajával, szóval szólni nem tudok), a másik kipeckelő fadarabot is odarúgom Tay térdéhez. – Te iszol bármit sörön kívül?
Mert nincs apelláta, ha iszunk, akkor mind iszunk, nincs kibúvó; azt meg tudom, hogy Watt igazából iszik koktélt is, mert hé, a koktélok baromi finoman, bár kinézem belőle, hogy társaságban nem hajlandó ezt bevallani; mindenesetre, akkor is van tequila, vodka, sőt, talán még whisky is valamiért. Szerintem más hagyhatta itt, mert egyikünk sem whiskyzik. A páros számok amúgy is sokkal jobbak, és Torrie valószínűleg úgysem jön, ha eddig nem jött ki a szobájából, szóval Dante is jön, mindegy, mennyire beforduló kedve van.
Már ha addig se én, se Ines nem öljük meg a burkolt célzásai végett. – Ha nem lenne ennyire finom, most hozzád vágnám ezt a dobozt – jelentem ki, megemelve a kínai papírját, hogy értse, melyikre gondolok. – Nálad gyorsan megbánja az ember a szívességet, mi? Csak hogy tudjátok, Ineszel egyedül hoztuk fel a földszinti tárolóból, mert a futár csak addig hozta, a liftbe meg keresztbe sem fért be! – Megint úgy fogom a pálcikákat, mintha legalábbis ölni készülnék velük, aztán megeszem azt a húsdarabot, ami fel van rájuk szúrva, és félreteszem a zacskót. Odasétálok az Ikeás, illusztrációkkal gazdagon tarkított útmutatóhoz, hogy vessek rá egy pillantást. Dante egy kicsit megkavar, mert más sorrendben halad, de azért sikerül összeadnom egyet meg kettőt, úgyhogy odasétálok mellé és a térdemre támaszkodva lehajolok.  – Ez itt a keret hosszabbik része, éééés most meg kell emelni, ugye? És akkor összecsavarozod. Szóval fogjam. Oké. – Mielőtt magamévá tenném a fadarabot, szorosabbra húzom a fejem búbján összefogott copfot, aztán a csípőmmel meglököm Danteét. – De akkor menj arrébb. Ha leguggolok, leböföglek.
Közben mindegy, hogy Watt és Ines közben nekiáll-e közös erővel a keret másik oldalának, ahol a két darab még nem lett összepattintva derékszögbe a kis peckekkel, mert megkeresem őket a tekintetemmel. – Tudom, hogy még tökre csak február eleje van, de pont ezért kérdezem meg már most, hogy lehessen tervezni: nem lenne kedvetek elmenni valahová a Függetlenség Napján? Mármint, az úgyis mindenkinek szabadnap, de mégsem olyan, amit feltétlenül családban ünneplünk. Szóóval, mi lenne, ha elmennénk valahová? Vidékre gondoltam, mondjuk valamelyik nemzeti parkba… – Annak ellenére, hogy tényleg kerülget a böfögés, némileg álmodozva sóhajtok fel. Imádok tervezni, imádom az embereket és imádok kirándulni, szóval ez nekem eléggé win-win szituáció. – Na? Mit szóltok?