Ingrid az a személy, aki tudja a maga helyét és dolgát, viszont cserébe tőled is elvárja ugyanezt. Úgy érezheted végtelen szabadságot enged, de nem tesz mást, mint kérésekbe burkolt manipulatív szavak útján terel a saját céljához. Nem a rosszindulat vezényli, egyszerűen csak annyira biztos az igazában és tetteinek nemességében, hogy úgy gondolja mindenki másnak is érdeke ezért cselekedni. Vezető személyiség, aki nem csak a székében ülve, hátra dőlve és lábát lógatva óhajtja figyelni a körülötte zajló változásokat és világot; Ő az, aki elsőként veti bele magát a legbonyolultabb feladatba a többieket is próbálva arra inspirálni, hogy kövessék a tettekben... Ha pedig ez nem jön össze akkor jön elő belőle az a szigor, amit egyedülálló anyaként volt ideje jól begyakorolni már.

Nincs meg hibák nélkül, sőt talán épp az a legnagyobb hiányossága, hogy ezt nehezen képes belátni önmagának, ami sokszor elkerülhető konfliktushoz vezet életében. Saját maximalizmusát sűrűn vetíti át a másikra, ugyanazt a megbízhatóságot és pontosságot elvárva tőlük, ami saját magát is jellemzi; Nehezen fogadja el a nemleges választ, makacsul ragaszkodik a rendhez, amitől merevnek vagy egyenesen empátiátlannak tűnhet… És mindez azért, mert egyszerűen képtelen látni, hogy a saját maga elé telepített határ - amit ő is csak épp képes megugrani -, az másnak nehéz vagy akár lehetetlen is lehet.

Jobb napjain egy kiszámítható és lelkesítő személy, tele tenni akarással. Lételeme az hogy legyen ott valaki közelében akivel kommunikálhat, miközben szereti elhitetni azt, hogy tulajdonképpen nincs igénye senki másra, csak önmagára. Könnyen enged el társaságban és domináns személyiségéből kifolyólag szívesen veszi fel a kezdeményező és irányító szerepet bármilyen társalgásban, viszont a megnyílás számára ennél nehezebben megy; Hiába beszél sokat, mindössze egy maréknyi ember van, aki őt úgy igazán ismeri, mert önfejűsége nem engedi meg számára a teljes bizalmat - azt is úgy kezeli, mint valamit, amit egy versenyben el kell nála nyerni.


A szeptemberberek soha nem voltak különösen könnyű hónapok. Egy világformáló esemény egy életre kivette az őszből azt a varázst számomra, mely sokakat olyan boldoggá tett: én nem tudtam örülni a sárgulni kezdő városképnek, a lehülő időjárásnak és még annak se, hogy a gyerekek (végre) elmentek az iskolába… Mindenki emlékezett 9/11-re, aki pedig akkor New Yorkban élt annak egy olyan igazi gyásznap volt, ami évtizedek után is megrázza az embert.
Nekem viszont annál is többet jelentett, mint egy kollektív, világot felbolygató tragédia. Én ismerősöket, barátokat vesztettem el, köztük a férjemet is, Seant, aki akkor kezdte épp a harmadik hetét a World Trade Center második tornyában. 2001 nyarán költözünk New Yorkba egyenesen Georgia államából, mert olyan elutasíthatatlan munkalehetőséget kapott Downtown Manhattanben, hogy megérte minden családi kötődésünk és ingóságunk félredobva átszelni az egész a fél országon, hátha mi is kapunk egy szeletet az amerikai álomból.
...Végül viszont semmi nem úgy lett, ahogy azt bármelyikünk szerette volna. Egyetlen délelőtt cselekményei minden hosszútávú tervet és vágyódást tönkretettek, fekete gyászba burkolva fiatalkorom kedvenc évszakát, örök mementóként borulva rá az ember boldogságára.

Ő soha nem jutott ki a tornyokból és soha nem is találták meg; Néhány rosszminőségű, vérbeli kilencvenes évekbeli képnél és egy sms-en túl nem maradt belőle se nekem, se Colinnak több.

„Szeretlek titeket, felhívlak majd mikor kiértem.”

---

Dühösen trappol el szobájának irányába, de a lépcső közepén még visszafordul. Nem is emlékeztem már arra, hogy min kaptunk össze.
- Tudod mit, ahogy tizennyolc leszek elköltözök és nem fogsz ellene mit tenni, alig várom!
Colin kiköpött apja: nem csak bongyor szőke haja, hanem arcán még mérgesen is ott rejtőzködő kedvesség emlékeztet rá és az, hogy még ha kiabált akkor azt is olyan hanglejtéssel tette, mintha minden szava után jöhetne egy bocsánatkérés. Most viszont, amikor tekintetem találkozik az övével egy percre nem Sean szelíd vonásait és megbocsájtó mivoltját látom rajta, hanem a sokkal inkább tőlem örökölt harciasságot…
- Colin! – kiabálok rá hasonló stílust megütve, de az én hangom így is nagyobb volt abban, hogy a másikkal érzékeltesse mikor lépett át egy határt. Bártam azt, hogy meghátrál, le jön a lépcsőről és azt mondja nem gondolta komolyan az egészet csak ingerült volt, de helyette felhúzta orrát és eltűnt az emelet takarásában. Valahol mélyen tudtam, hogy ez a gondolat már régóta érlelődhetett kamasz fejében és most érte el a pontot, ahol a sarkára állt és kimondta… viszont a fájdalommal keveredő haragomban nem láttam át ezt olyan tisztán és csak buta, megbeszélést nem igénylő megjegyzésnek tartottam, ami nem volt más, mint egy tizenöt éves kisfiú első lázadásának jele.
Még egyszer nevén hívom, de mikor arra sem érkezik tőle válasz lemondok a további konfrontálódásról. Idegtől remegő sóhajjal ránézek az órámra és egyből tudom, hogy nincs időm hosszas vitába bonyolódnom. Késésben voltam, akkor és ott (és mint mindig) a munkám fontosabb volt, mint a saját fiam. Felveszem az addig csak a kanapéra félredobott táskámat, a lakáskulcsot pedig leemelem a pöcökről a falon, majd bármiféle köszönés nélkül csapom be magam mögött a bejáratiajtót.

---

- Megvan minden? – kérdezem az egymásra halmozott, feliratozott dobozok halmán végig nézve. Valahogy addig, míg a pakolásig nem jutottunk nem tűnt fel soha, hogy mennyire is üres lesz minden Colin dolgai nélkül: hirtelen nem nyolc, hanem csak két darab kabát lógott a fogason, a nappaliban dohányzóasztal nem volt tele mindenféle hülye apróságokkal, mint fülhallgató, valami szórólap amit az utcán osztogattak és nem tudott nemet mondani rá vagy egy félig megrágott szendvics. Rend volt mindenhol, olyan katonás fajta, de mintha Colin nemcsak ingóságait, de az életet is belecsomagolta volna a dobozokba.
Lerakja az utolsó, „zoknik”-nak keresztelt kartont is az általam pontosan kilogisztikált helyére, mint egy kirakós utolsó darabkájaként téve egésszé a képet… Majd elvigyorodik, csípőjére teszi kezét és olyan büszkén áll a halom mellett, mintha legalább a világot megváltani készülne és nem csak elköltözik.
- Szerintem igen, de majd úgy is beugrok ha valamit itt hagytam és hazaviszem.
Valamiért a kelletén jobban fáj az, amilyen könnyedén hazának hívja az albérletet, amit még csak egyszer látott, bútorok vagy padló nélkül.

---

- Megan szüleinél lennék hálaadáskor, nem baj?
- Nem, nem baj, de ki az a Megan?
- Anya, a barátnőm… Három hónapja találkoztatok a lakásom előtt, tudod?
- Oh, igen tényleg, de azt hittem hogy még Natalieval vagytok együtt.
- Két éve szakítottunk. Ott voltál az apja temetésén, akkor ő is mondta neked.

---

- Nem, dehogy zavarsz – veszem fel a telefont, miközben a tegnapi – rendelt – maradékot a mikróba vágom. Nem volt időm már pár napja főzni, annyi munka volt bent, hogy jobb híján csak a rendelt kínai vagy a gyorskaja maradt elérhető opcióként.
- Favaróról kéne beszélnünk.
- Egyből gondoltam, mi van vele? – kérdezem a konyhapultnak dőlve háttal úgy, mintha csak az időjárásról érdeklődnék a vonal túlsó felétől… Már lassan tényleg kezdtem úgy érezni, mintha Favaro legalább annyira általános és állandó lenne, mint a szmog Manhattanben vagy a napsütés nyáron. Az lett volna fura, ha a neve ne hangzott volna el naponta legalább tizennégyszer, teljesen üres lettem volna nélkül… Pedig tehetett volna egy szívességet azzal, hogy csak úgy megszűnik létezni.
- Hát igazából Saúlról lenne szó…
- Oh istenem Caine, nyögd már ki mi van – mondom bele a vállammal megtámasztott telefonba ingerültebben, mint akartam. Nem volt kedvem kifejezetten senkihez és semmihez, egyszerűen csak nem találtam meg felkelve a türelmet belül ahhoz, hogy emberekkel beszéljek. Megfordulok magam körül, a mikróra nézek, de még mindig hátra van több mint egy perc a visszaszámlálásból. Felmordulok.
- Felfüggesztették.
A szavak hallatán szemöldököm magasra kúszik, elemelem a fejemtől a telefont és ránézek a kijelzőre, hátha mégsem Caine hívna, hanem valami kamuszámról akarnak átvágni.
- Mi az, hogy felfüggesztették? – kérdezem, döbbenetemben pedig még arról is elfelejtkezem, hogy éhes vagyok - csak kivonulok a konyhából, az előszobába lépve pedig ösztönösen nyúlok a falon lógó lakáskulcsért.
- Úgy történt, hogy…
- Ne mondj semmi, bemegyek. Fél óra és ott vagyok.