Kevés az olyan nap, amikor Stephen ne rohanna éppen egyik helyről a másikra átlag két órás késéssel. Jó, túloztam; nem a két órával, hiszen még az is megesik, hogy így vagy úgy, de több kerekedik belőle... – hanem a rohanással. Stephen nem rohan. Stephen kényelmesen éli az életét, és elsétál még akkor is, ha futótűz cikázik utána. Azt persze nem mondja, hogy bárkinek is követnie kéne őt ebben, vagy éppen bármi másban az életvezetési módszerei közül. A mai nap kivétel volt, olyan szempontból, hogy meglepő módon semmi dolga nem akadt, s eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. Elment tehát a kedvenc helyére Queensben, egy kis bárba, ami egész nap nyitva tartott, és lényegében estig olyan elhagyatott volt, hogy Stephen akár kézen állva szteppelhetett volna, még akkor sem rúgja fel senki sörét. Az ajtó feletti csengő vidáman jelezte a pultoslánynak a vendég érkezését, Stephen azonban nem visszhangozta jöttének beharangozását. Nem köszönt, nem is közeledett semmi élő entitás felé, csak leült az ülésre egy boxnál, ami kellőképp ki volt téve a napfénynek, de annyira mégsem, hogy az ottülő megvakuljon. Kényelmesen elhelyezkedett, előhúzott az oldaltáskájából egy vaskos paksamétát, és ráérősen olvasgatni kezdte, miközben bunkó amerikai polgár módjára várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön. A hiedelmekkel ellentétben Stephen nem azért járt ide, hogy még nappali fényben jól berúgjon, estére pont kijózanodjon és tiszta lappal kezdhesse elölről az egészet. Első alkalommal találkozója lett volna egy haverjával, aki valami oknál fogva nem jött el, vagy talán ott volt –, csak pár órával korábban –, esetleg egy másik idősíkban, és fel sem tűnt nekik, hogy mindketten egy térben vannak, csak máskor. Az ilyen ötletekért Stephen élt-halt, főképp ha sikerült is ügyesen megoldania a filmeseknek a bravúrt a végén. Sok jó kivitelezést látott már, de valahogy mindig belebonyolodtak a saját csavarjukba. Stephen tehát akkoriban is várt és várt, időközben elővette a mobilját és visszaírt pár embernek, majd elővette a szövegkönyvét, amivel a Pavilonban foglalkoztak. Akkor jött a lány, Myna, és beszélgetett el vele egy egészen kellemeset a színészetről. És Stephen ma is azzal a céllal érkezett a bárba, hogy erről a témáról kicsit bővebben is meséljen a lánynak, esetleg felkeltse az érdeklődését a társulatba való csatlakozás iránt. Vagyis főképp ebből a célból. A beszélgetés csak másodlagos. Stephen maga sem tartozott olyan régóta a csapathoz, csak pár hónapja váltott egy kisebb drámacsoportból, de hozzájuk képest a Pavilon mérföldekkel komolyabban űzte az ipart. Egyelőre nem kapott nagy szerepeket, de még ezek is összetettebbek voltak, mint a korábbi kisstílű főszerepek, amiket a karizmája miatt, meg mert olyan bosszantóan hangos volt, mindig rásóztak. Még a jövő zenéje volt, hogy Stephennek sikerül-e megugrania a Pavilon állította akadályokat, viszont túl önfejű és ebből kiindulva néha kissé ostoba is tudott lenni; így hiába dobott az élet egy hatalmas kihívást az orra elé, a lehetőségek csábítása túl nagy volt, hogy passzolja. Végtére is nem véletlenül jelentkezett át... Ez a színitársulat volt eddigi életének legnagyobb esélye arra, amit hangosan szinte senkivel nem közölt; hogy elismert színész legyen. S ez egy akkora álomnak tűnt, hogy még magának sem tudta volna azt a kis lenéző nevetést nélkülözve bevallani.
Reggel kicsit nehezen keltem fel, úgy aludtam volna még, mert olyan szépeket álmodtam és annyira elkapott az ihlet is, végre történt valami igazán jó kis akciókaland, amit bele kell írnom a könyvembe. A gond csak az ébresztőóra és az, hogy dolgozni kell mennem. Miközben kinyújtózom, gyorsan összefoglalom fejtben, mi történt, hogy el ne felejtsem később és közben kikászálódva neki is állok készülődni. A nappalos nem olyan megerőltető általában, elvégre akkor van a legkisebb forgalom és jórészt csak kávét vagy teát kérnek vagy üdítőt. Kevesen kérnek alkoholosat, de persze mindig akadnak kivételek. A hajam kivételesen szőke, az alap hajszínemtől világosabb, szinte más ősz színű. Mivel szeretek színes lenni, így most felkenek egy szép színes sminket, ami illik a körmeimhez, minden ujjamon más szín van ugyanis és ráadásul még színátmenetes is, szóval egy ujjamon is több szín van ennek hála. Szóval a szemem is hasonlóan pingálom ki, nem túl sok, amiért megszólnának, pont csak mutatós lett a végeredmény. Fehér pólót és fekete nadrágot húzok, meg színes tornacipőt és így kocogok be munkába, kell a mozgás és a jó kondíció, szóval ráálltam erre. A hajam útközben befonom gyorsan egy copfba és a jobb oldalamon a vállam elé teszem, kicsit meghúzgálom széltében, hogy egyénibb és különlegesebb legyen kinézetre. Hamar felveszem a munkát, leellenőrzök mindent és letakarítom a pultot és asztalokat is, hogy nyitásra minden patent legyen, persze figyelek a továbbiakban is, hogy ezt a jó szokásom ne hagyjam el. Ismerős fiú érkezik, akinek én köszönök, de ő nem méltat visszaköszönni, ami elég nagy bunkó dolog, de már kezdem megszokni. Egyre több ember ilyen, de hogy miért ,nem tudom megérteni, pedig a csengő nem köszön helyette, csak jelez, hogy jött valaki és üdvözöljük vagy távozik valaki és köszönjünk el, már ha fizetett, mert ha nem, akkor rohanhatunk utána. Megkönnyítem a dolgát és mivel már beszéltünk pár szót, így intek Reagannak, hogy majd megyek én felvenni a rendelését. Persze nem jelez, hogy bármit is kérne, de nem is nézegeti az itallapot, hogy valamit válasszon. Ez nem várakozóterem, szóval tőlem lehet bármennyire jóképű, akkor sem maradhat, ha nem rendel valamit, ez a szabály. - Szia! Mit hozhatok neked? lépek mellé mosolygósan és lendületesen, majd a kisebb vattacukor parfümös illatom követve engem utóhatásként megérkezik. Nem túl erős, éppen kellemes, már ha valaki szereti az édes illatokat, aki meg nem, hát így járt. Én ilyen vagyok és már hozzám nőtt, én nem is érzem már, csak akkor eszmélek fel rá, ha valaki megdicséri vagy csak szóvá teszi. Legutóbb a színészetről beszélgettünk, amikor volt némi időm, most viszont van rengeteg, szóval ha kér valamit és nem jön senki, na meg ragaszkodik a társaságomhoz is, akkor csatlakozok hozzá és le is ülök, amint elé leraktam a kívánt italt, pont úgy, ahogy ő kérte. - Hol színészkedsz jelenleg a városban? kérdezem meg, mert én mindent ismerek természetesen, hiszen az egyetem előtt eljártam én is fellépni, mert kellett a plusz kredit, a legtöbbet akartam összeszedni, amit csak lehet.
Nem kellett sokáig várni, a privilegizált fehér férfi megkapta, amire várt; a lány nem sokkal az ő érkezése után már az asztal mellett állt és felőle érdeklődött. Jó, nem Stephen felől, csupán arról, mire kívánja éppen a pénzét költeni. Mindig csak a pénz. Stephen felmosolygott a lányra. – Myna! Jó látni téged. Reméltem, hogy te dolgozol most, nem valamelyik kevésbé csinos munkatársad – kacsintott röviden egy kellemesnek szánt vigyor kíséretében. Nem flörtölt komolyan, szinte mindig mindenkihez voltak kedves szavai, s bár néha itt-ott kicsit ferdített a dolgokon, általában őszintén adta elő magát; a lényeg az, hogy mindenképp megkedveljék érte az emberek. Ez általában bevált neki, de rengeteg olyannal találkozott már, akikkel egyszerűen nem passzolt össze a személyiségük. De Stephen az ilyen véletlenekről leginkább tudomást sem vett; nem léteztek. Pont. A mostani esetben azonban nem túlzott, Myna valóban szép volt, kellemes a szemnek, körmei és arcának színessége pedig üdítő folt volt Manhattan szürke betontengere és a halálosan divatos fekete öltözetek után. Stephen gyakran érezte úgy magát, mintha egy temetésen feszengene, ahol mindenki beburkolja magát abba a csúnya fekete felhőbe, bezárja az arcát, összeszorítja az ujjait, és még a lábát is szoros cipőbe kényszeríti. Mintha ma már senki nem mert volna színeket hordani, mintha valami gyengeséggel ruházta volna fel őket, hogy az arcuk kivételesen nem virít sápadtan a garbós pulóverükben, mert véletlenül élőnek és ezáltal emberinek néznek ki. Márpedig, ha élőnek tűnsz, sokkal több bántódás érhet, mint ha holtnak; az emberek átlátnak rajtad, kiolvassák a gyengeségeid, kihasználnak, megbántanak, majd csak utána lépnek át rajtad, hogy otthagyjanak a földön kisemmizve, fegyvertelenül, cipő nélkül (ami minden hulla sorsa egy zombiapokalipszisben). Ez pedig nyilván szörnyű, ezért meg sem próbálnak színekbe öltözni. Inkább előre eltemetik magukat. De Myna nem, és Stephen ezért még a vattacukorfelhőt is meg tudta bocsátani, amelytől hirtelen elment az étvágya minden iránt, amelyet éppen rendelni készült. Volt egy időszak, amikor a környezetében minden egyes lány ilyen parfümöt hordott, a nem egy Stephen barátnői közül telefújta a nyakát is az illattal. Az oda érkező puszik szó szerint rossz ízt hagytak a szájában, és az emlék még ma is kisértette; hirtelen már nem is vágyott szendvicsre. Már ha egyáltalán árultak bármilyen szendvicset errefelé; mogyorót még talán kérhet. – Egy kávét szeretnék, sok tejjel és a társaságoddal, de azt sajnos nem láttam az menün. – Egy pillanatra felvette az asztalról az eddig érintetlen lapot, majd csalódottan megingatta a fejét. – Tényleg nincs.
Talán Stephen módszerei működtek, talán Myna gondolta úgy, hogy a férfi a halálos unalomnál egy vékony hajszálnyival jobb társaság, mindenesetre a kávé mellé a kívánt extra is megérkezett a lány személyében. Stephen látható elégedettségét halványan beárnyékolta a tettetett aggodalom, s még a kávéja keverését is beszüntette a kinyilvánítás idejéig. Szemöldökeit összeráncolta, ajkait összeszorította, s kicsit le is biggyesztette őket. – Remélem, ezért nem számolsz fel pluszban, mert attól félek, nincs rá pénzem. Kérsz? – nyújtotta felé a kávéscsészét, mintha csak a felajánlott koffeinnel szeretné kifizetni a lányt, de ha Myna nem reagált egy fél másodpercen belül a kérdésre, Stephen már vissza is húzta a csészét és ő kortyolt bele az italba. Nehogy komolyan vegyél. A lány kérdésére az asztalon heverő szövegkönyvre pillantott, meg a lapok közül kikandikáló szórólapra. Letette a kávét az asztalra, s míg a válaszon gondolkodott, mutatóujjával visszadugta a színes papírkát a többi közé. Még nem, majd később. A beszélgetéshez kényelmesen hátradőlt, még a lábát is felhúzta a másikra, hogy a bokája a combján pihenjen. – Nem tudom, emlékszel-e, a múltkor meséltem a társulatomról, Pavilon a nevük. Én még új vagyok ott, de ők már egy ideje együtt vannak és elég menő dolgokat alkotnak, nem azokat a szarokat, amin halálra unod magad nemcsak nézőként, de még az előadóként is. Van egy-két „nagyobb nevünk” is a szakmából, idősebbek, többet tapasztaltak, és rengeteget tanultam már így is tőlük, hogy csak néztem őket. – Elég jó felvezetés; lelkesen beszélt, mert tisztelte a társulatát és örült a fejlődési lehetőségnek; de nem süllyedt le az ugráló fanboy szintre, azt az énjét meghagyta a „visible only to Clyde” beállításon. Viszont a téma talán még így is érdekesnek tűnhet annak, aki egy kicsit is benne van. Stephen órákig el tudott volna mesélgetni magáról meg a Pavilonról, de szerette volna inkább Mynára terelni a témát, hogy meg tudja határozni, benne van-e a motiváció a csatlakozásra. – Te miért is hagytad abba? Nem rémlik, hogy beszéltünk róla.
Annyira nem vagyok hozzászokva, hogy miattam járjon ide valaki, nagyon szerencsés, hogy pont dolgozom, mert nagyon keveset vagyok itt az egyetem miatt, nem is vagyok teljes munkaidőbe felvéve ide. A kacsintás és a vigyor inkább este jellemző a bátrabb fiúknál, akik el akarnak hívni engem bulizni magukkal vagy csak flörtölni szeretnének egy kicsit. Őt azonban, mivel színészpalánta nem tudtam komolyan venni. - Köszönöm és a többiek is elég csinosak azért - jegyzem meg és kedvesen mosolygok rá, ha már ilyen kellemesen fogad engem, ami jól esik egy magamféle lánynak, aki egyedül van, mint a kisujja. Jó, mondjuk sokan udvarolnak, amióta itt dolgozom, de azt megtanultam, hogy senkit se vegyek komolyan, mert ez egy ilyen hely. Sosem gondolkoztam azon, hogy a megjelenésem másoknak milyen lehet, ahogy a parfümöm illatával sem foglalkoztam, mert megszoktam már, hogy ilyen illatom van, már szinte beitta magát a bőrömbe is, ha nem fújnám be magam, akkor is édes illatom lenne szerintem. Szeretem a színes dolgokat, ám a munkahely miatt visszafogottan bánok a színekkel, na meg amúgy is, nappal van, nem szabad erősen sminkelni, bár nem is szoktam, mert enélkül is jól néznék ki. Most csak a munkahely miatt választottam ezt, hogy ne olvadjak bele a helybe és üde színfolt legyek, amit Reagan értékelni szokott azért. - Akkor egy kávé rendel, sok tejjel - elmosolyodok, azért magam nem fogom eladó sorba sorolni, mert a társaságom nem megvehető, de ahogy körülnézek, nincs egy lélek sem és ketten is vagyunk, szóval amíg ez nem változik, hát ingyen is leülhetek hozzá kicsit. A főnök engem úgy is szeret és nem lesz bajom belőle, nem mintha vissza akarnék élni ilyesmi keggyel, de érdekel mit akarhat tőlem Stephen, ha jól emlékszem a nevére.
A pulthoz megyek lefőzni neki a kávét és teszek cukros zacskócskákat is a tányér szélére, a csinos kis szalvétára. A tejet úgy öntöm bele, hogy egy medve fejet rajzolok bele neki. Elég gyorsan megy, nem akarom feltartani, bár eléggé ráérősnek tűnt, szóval nem gondolnám, hogy megszólna azért, amiért megváratom és öt perccel tovább tart, amíg visszatérek hozzá és leteszem elé a kis tányért, amin ott fekszik a kanálka is a cukrok másik oldalán. Az asztalon is van még cukorszóró, ha kérne bele és a két tasak, amit gondoltam kevés lenne. Magamnak is viszek egy csészét, amiben a teám van, amit félig sikerült még csak meginnom a pult mögött. - Dehogy számolok fel, de csak addig tudok maradni, amíg nem jön új vendég, akit ki kellene szolgálnom - nem szeretem a kávét, de amúgy sem innék bele senkinek sem az italában, ezért is hoztam inkább sajátot, ami köré fonom az ujjaimat és kíváncsian hallgatom, miért is igényli a társaságomat, mert gondolom nem farkas szemezni akar velem. - Persze, ismerem őket, én is játszottam régen a társulatban - mosolyodom el a szép emlékre, de ez sem most volt, pedig élveztem is egy kicsit a színjátszást, amíg nem kellett csókolóznom a színpadon. Ott lett halott számomra minden, mert nagyon undorító volt az első csókom, sokáig nem is puszilkodtam a családommal sem, nehezen vett rá egyszer valaki olyan tizennyolc éves koromban, hogy csókolózzunk. Azóta azt még bevállalom, ha olyan a partner, de tovább nem mennék. Talán csak egy valakivel, de az még nagyon kérdéses. - Igen, ők a legjobban a városban és mindenhová beférkőznek előadni, remekül mutat minden ajánlón, ha ott szerepelsz köztük. - Talán múltkor nem említettem neki ezt az apró részletet, hogy játszottam köztük, pontosan tudom miről beszél, de én nem erre a pályára születtem, inkább írok könyvet és történeteket, amiket ha kérik, elő is adok, de mivel szupertitkos, így ezt senki sem kéri. Egyedül a szomszédom, Greg tud róla, hogy írok és már van két megírt könyvem, kisebb jeleneteket kell csak megírnom bennük. Mikor megkapom a kérdést, hogy miért hagytam abba, kicsit megfeszülök és kihúzom magam. Na erről nem szívesen beszélnék, hogy egy csók miatt, mert elég gázul hangzik. - Hát, nincs sok időm, tudod sok tantárgyam van, sok a házi, meg táncolok és modellkedek is mellette, így nem fért bele ez is, főleg, hogy minden másik városban van - válaszolok és a hajam egy tincsének az alját elkezdem babrálni, utálok hazudni, de azért ebben van valami, ez egy kegyes hazugság. - Ja meg - kapok a fejemhez, a tenyeremmel a homlokomat meg is csapom, ne úgy, hogy fájjon, csak hát hogy is felejthettem el. - Itt is dolgozom, mert kell a pénz és van egy másik megbízásom is most, de mivel az is munka, így ezt kiváltja majd amaz, szóval vehetjük ezeket egy kalap alá is. Miért kérdezed?
Stephen figyelme egy pár pillanatra elkalandozott, ahogy a kávéja felszínén táncoló medverajzolt nézte; arra eszmélt fel, hogy Myna visszatért hozzá egy bögre tea kíséretében. – Ja, persze, tök érthető. Te dolgozol, én meg épp nem, szóval tedd csak a dolgod. – Feltartott mutatóujjal gyors, laza csuklókörzést tett, ezzel utalva a hely egészére, valamint Myna feltételezhető dolgaira. – Nem fogok nagyon megsértődni – csibészes mosoly költözött az arcára –, csak egy kicsit. Valójában persze egyáltalán nem sértődne meg, találna más elfoglaltságot, vagy Myna munkatársát zaklatná, amíg figyelmet nem kap újra. Jelenleg annyi ideje volt, mint a tenger; ez tökéletesen látszott lassú mozdulatain és kényelmes testtartásán. Vagy talán azért járt el ilyen óvatosan, mert attól félt, egy megszelídítetlen kisállathoz hasonlóan Mynát is megrémítenék a hirtelen mozdulatai.
A Pavilon dicséretére büszke mosoly költözött Stephen arcára, mintha legalábbis lenne azon túl köze a társulathoz, hogy pár hónapja beférkőzött hozzájuk, mint egy lelkes újonc. – Azért még nem a legjobbak és leghíresebbek, lehetnének sokkal elismertebbek is – bár aranyos tőled, hogy ilyen kedvesen emlékezel meg róluk. Sajnos még mindig nem fogadják el a társulatot minden színházban, ahhoz azért többet kell mutogatni magunk a közönségnek. Jók vagyunk, de kevesen, szóval mindenki kidolgozza a belét is a szerepért, amit kap. A tökéletesnél kevesebbel nem sokan érjük be. Tekintete vidáman az asztalra vándorolt, de arcán az eddig jelenlévő vigyor egy kicsit megkopott, majd újra kiszélesedett, hallva Myna listáját arról, mi mindent csinál a lány a színházi szereplések helyett. Újból ivott egy kortyot a kávéból, ujjával megbökdöste a szövegkönyvet, majd visszatért Mynához. – De gondolom te is ezt az elvet vallod, ha visszamondtad a színházat a többi elfoglaltságod miatt. Gondolatban vállat vont, ideje kiteríteni a lapjait. Vagy legalábbis előhúzni az eddig rejtegetett szórólapot a beugrók kereséséről. – Igazából azért jöttem, hogy kotnyeles kerítőnőt játszva elcsábítsalak a Pavilon javára, de a kilométeres listád hallva még én is elfáradtam, szóval elképzelni sem tudom, neked hogy van időd és energiád itt üldögélni velem. Nem mintha panaszkodnék – nevetett fel. – De így lehet, hogy mégse te vagy a megfelelő ember a pozícióra. Van egy fiatal női üresedésünk, mi pedig egyébként is híján vagyunk a fiatal nőknek. Fiatal és idős meleg pasi is van bőven, de van egy olyan érzésem, nem lenne meg ugyanaz a lágy és bájos hatás, ha őket öltöztetnénk be Lynette szerepére. Hogy őszinte legyek, én se szívesen vállalnám ezt a nemes feladatot. Nem áll jól a szoknya.
Örömmel figyelem meg, hogy a kávé tetején úszó medve képét nézve mereng egy kicsit Stephen, legalábbis azt hiszem így hívják. Az a baj, hogy elég sok vendég fordul meg és nem jegyzem meg mindenki nevét, inkább az arcukat szoktam megjegyezni és ahhoz társítom, hogy mit rendel, persze ahhoz többet kell ide járni, hogy 'a szokásosat kérem'-nél tudjam, ez mit is takar pontosan. - Köszönöm, akkor egy kicsit kell csak kiengesztelni, az remélem menni fog mosolygok vissza, belemegyek a kis játékba, mert ettől még úgysem lesz semmi ugyebár, csak neki is szép napja lesz, ahogy nekem is. Egy kis flört mindig jól esik, még ha teljesen komolytalan is. Ráérős, ellenben velem, aki már a teáját kortyolja pár fújogatás után. Nekem pörögnöm kell, hiába nincs senki, nem tunyulhatok el, pedig legszívesebben a könyökömön támaszkodva pihennék és én is ráérősen ellennék most. Na, de minden szép és színes és vidám, nem akarok átmenni szürkébe, pihentem eleget otthon, most itt van végre a munka ideje is, amit más vendég híján csak beszélgetéssel töltök el. - Mindig van hová fejlődni szerencsére jelentem ki, mert bizony lehet valaki jó író, színész, táncos vagy zenész, haladni kell a korral is és az bizonyos változásokat eredményez mindig. Változik a világ, az életfelfogás, mint a melegek elismerése, szinte minden filmben megjelennek, pedig évekkel ezelőtt még szégyen volt ilyenről beszélgetni is, nem hogy nézni, meg pártolni a létezésüket. Ez csak egy példa a sokból, elvégre nem csak filmekben jelenik meg, zenészek énekelnek róluk, írók beleteszik a regényükbe, ahogyan én is és van, aki lefesti őket, van aki eljátssza őket egy színdarab miatt ugye. - Igaz, de az előadások mindig zseniálisak és a vastaps nem maradt még el egyszer sem, ha jól tudom. Igen, sajnos kevesen vannak, aki túl jó tovább lép, aki meg jön a helyére, annak meg elég nagyok az elvárások, de valahol ezt is meg lehet érteni. Szerettem ezt az egész színészkedni, ám valahogy az egyetem, meg a saját élet másfelé terelt végül, pedig jó volt tényleg előadni, nem okozott gondot a szöveg és az sem, hogy megjátsszam magam. - Hú, hát az egyetemi kezdés miatt léptem ki, mert aggódtam, hogy nem lesz elég kreditem, ha nem veszek fel minden tantárgyat, meg még annál is többet, külön dékán engedéllyel, szóval én csak pihentetni akartam, de valahogy átvette más a helyét és a társulat sem keresett meg, hogy vissza tervezek-e menni. Megvonom a vállam, tényleg nem terveztem végleg otthagyni őket, így alakult és persze most a tánc a legfontosabb, de a modellkedésről sem akarok lemondani, mert megtaláltam a fotóst, akivel szeretnék még dolgozni, annyira jó képeket csinált és tetszik is nem mellesleg. - Munkaidőmben vagyunk, de amúgy amire akarok, mindig szakítok időt, a tanulás nem visz el sok időt, mert amit elolvasok, azt már tudom is általában egyből megvonom a vállam és ártatlan nézek rá, nem hencegni akarok, csak hát lehet sok dolgot csinálok, de amúgy időben még így is jó vagyok, itt is csak négy órában alkalmaznak. - Biztos vicces lennél szoknyában, meg kisminkelve, de ezt egy férfinek sem kívánom. Miről szól a forgatókönyv és Lynette milyen? kérdezem meg, mert felkeltette az érdeklődésemet és szeretnék megtudni miről van szó pontosan, nem zárkózok el egyből a lehetőség elől, ha kerítőt szeretne játszani, hát most meg van az esélye, a figyelmem az övé teljes mértékben, ha már így felpiszkálta a kíváncsiságom, remélem nem akar elintézni egy legyintéssel.
Kezdőlap
