Az eső úgy áztatja a hajnali órákban Manhattan utcáit, mintha valami bűnt követtünk volna el ellene, és ez lenne a jutalom. Nem sokan járnak ilyentájt az utcán, ezért tökéletes lehetőséget nyújt arra, hogy egy kicsit ismerkedjek a környékkel. Ma harmadmagammal vágunk bele az üzleti életbe, ami azt jelenti, hogyha minden jól megy, nagy fogással térhetünk haza. A szívem vadul vágtázik miközben a kapucnimat a fejemre hajtva sietek át a megbeszélt ellenőrzőpontok egyikén, és közben tekintetemmel többször is a környéket pásztázom. Meg kell húznunk magunkat, mert a bandára az utóbbi időben nagyon felfigyeltek. Kezdve a góré sejtelmes ügyleteivel, amik később nagy botrányként csapódott le ránk, folytatva a majdnem kitörni készülő bandaháborúval. Pár héttel ezelőtt az egyik rivális banda tagját kinyírták a mi területünkön. A tag két lövést kapott; egyet a vállába, másikat a hátába. Szar ügy, de mint később kiderült, semmi közünk nem volt az egészhez. A madarak azt csicseregték, hogy egy gazdag ficsúr akart bosszút állni rajta valami személyes ügy miatt, és fel sem fogta, hogy ezzel mennyire felkavarta az állóvizet a köreinkben. Még mindig keserű pirulaként marja torkomat a gondolat, hogy közéjük tartozom, de már évek teltek el, és azóta pozitívabb irányba haladtak a dolgok, - ha lehet ilyen túlzásnak is elmenő szót használni a helyzetemre. Már nem tartoztam elszámolással, a szemüket sem tartották rajtam folyamatosan, és ami azt illeti, az utóbbi időben én is jól megvoltam mindenféle anyag kísértése nélkül. Nem voltak rémálmaim, nem gyötört a láz vagy a fájdalom a testem számos pontján. Ugyanakkor Jake jelenléte az életemben olyan szükséget ébresztett bennem, amire magam sem számítottam, de az alkalmanként váltott üzeneteink, vagy egy titkos találkozó megkönnyítette az ottlétet, így nem panaszkodtam. Amúgy is valami kissrác váltotta fel a helyemet, akit igyekszek minél feltűnőbben kerülni, mert akárhányszor a szemeibe nézek, csak a megvető gyűlöletet érzem magamban amiatt, hogy egyszer én is a helyén álltam.
Az egyik eresz alatt meghúzódva szántok végig ujjaimmal vizes tincseimen, és kifújom az eddig bent tartott levegőt. Elec, és Randy tőlem nem messze álltak meg, de mégis megvolt az a távolság, hogy könnyedén jelezni tudjunk egymásnak, mégse bukjunk le. A zsebembe kotorászva találok rá az enyhén átázott cigis dobozra, de a benne lévő szálak megúszták az időjárással való küzdet. A falnak dőlve gyújtok rá a mai első nikotinszálamra, és lustán, behunyt szemekkel fújom ki füstjét a hajnali levegőbe. Az érzékeim lenyugodnak, a szívem sem olyan hevesen kalimpáló áruló már, így én is jobban tudok koncentrálni a mai napom feladatára.
Manhattan mindig is a bűn melegágya volt, még ha ez néha távol állt a nyilvánvalótól. Jó pár éve már, hogy a környék közelében végezzünk piszkos kis ügyleteinket, így a mélyebb rétegekbe is nyerhettünk betekintést. A gazdagok nem voltak szentek, a szegények pedig valami gyógyírra vágytak a szervezeteket belülről emésztő pusztulás elkerülése végett. Jómagam egyik csoportba sem tartoztam. Nem voltam tele pénzzel, de jól kijöttem belőle, még ha a lakásomnak nevezett porfészket is kellett fizetnem belőle. Igyekeztem megbecsülni, és beosztani a jussomat. Az eladások azért is voltak szerencsések, mert így részesedést kaptam a befojt összegből. Nem sok, de ha mindig félrerakom például a felét, akkor két-három hónap után már egy számomra luxus körülményben is élhetek. Bakancsom orrával taposom el az elhasznált cigi csikket, és váltok egy távoli összenézést Randyvel, aki a kezével jelzi, hogy minden oké. Megkönnyebbülés fut végig rajtam, mert az igazság az, a rendőrök még mindig utánunk szaglásznak, és olyan időpontokat, meg helyeket kell találnunk, ahol könnyedén meglóghatunk előlük, ha arra kerülne sor. Nem segített az egész balhé, amin keresztülmentünk, hiszen így olyan, mintha neon felirattal világítanák meg a létezésünket.
Egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyomat, az eső pedig a záporfüggöny helyett már csak apró cseppekként szál le a földre. Egy kocsi közeledik, kezeimet a zsebembe csúsztatva úgy teszek, mintha csak egy normális polgár lennék, akit kurvára éltet, hogy szarrá ázzon az esőben. Igazából annyi romlott ember között én csak a kisebbik rossz lennék. Nem veszem fel a szemkontaktust, ugyanakkor Randy szerencsével járt. A fehér Toyota Camry lassítani kezd, a tőlem pár évvel fiatalabb srác pedig összecsapja két tenyerét, és lazán az ablakhoz hajol, hogy üzletelni kezdjen. Az első fél óra mindig ilyen. Hol egyikünk, hol másikunk jár szerencsével, de akiknek kell, tudnak rólunk. Megfordulnak fiatalabbak, idősebbek, nők, és férfiak egyaránt. Mindenki vágyik a lebegésre, én viszont csak elkerülni szeretném a mellékhatásait. Volt pár évem megtapasztalni, és átérezni minden kellemetlenséget, amivel ez az egész dolog járt. Most csak józanul akarom végezni a ’munkámat’, amíg nem találok megoldást arra, hogy végleg itt hagyjam az egész mocskot. Volt idő, amikor folyamatosan próbálkoztam, minél kreatívabb ötletekkel. A terveim sikertelensége azonban arra ébresztett rá, hogy pihentetnem kell a dolgot, nehogy a végén a saját magam ásta verembe essek bele. Lehet már nem lihegnek a nyakamba, de a kezük mindenhova elér, és ha csak egy szikráját is mutatom az árulásnak, kezdődhet az egész elölről. Vagy rosszabb esetben csak simán kinyírnak. Mostanra már minden lehetséges.
Egy fekete Lexus kanyarodik be az utcába, és egy idősebb alak ül a kormány mögött. Halványan ugyan, de ki tudom venni az arckifejezését, amivel többször is végigméri a helyet. Nem tűnik zsarunak, csupán egy velejéig romlott alaknak, akit megbabonázott az általunk terjesztett méreg. Most én vagyok a soros, ezért miután jobban felmérem a környéket csak azután sétálok át az autóhoz, és hajolok be az anyósülés felüli lehúzott ablakhoz. Igazam volt. Az öreg csak megnyugvásra vágyott, én pedig több fajtát is kínáltam neki. Elégedetten csúsztatta át a kért összeget, a két zacskót pedig egyből a könyöklő lezárható tartójába süllyesztette, majd úgy hajtott el a környékről, mintha ott sem járt volna. Tarkómon összefűzve a kezeimet várok a következő alanyra, de valami rosszul sül el. Elec felkiált, és futásnak eredne, de egy bilincs kattanása megakadályozza mindebbe. Randy kimenti magát, így én vagyok a soros. Az utca másik felén lévő nő megindul felém, én pedig egy-két lépést hátrálok, mielőtt fognám magamat, és menekülni kezdenék előle. Ha eddig azt hittem, hogy rosszul áll a szénám, most biztos lesz egy-két dolog, amit ki kell magyaráznom, ha elkapnak. Körülnézek, ugyan nincs sok lehetőségem, de egy másik utcába futok be, ahol gyorsítok a tempómon, hátha még ezt valahogy megúszhatom.

Dorian & Ambrose

Egyfajta hajszába kezdek a homokóraként működő percekkel, miközben apránként fokozom a sebességemet, hogy minél előbb elkerüljem az elkerülhetetlent. Többször is hátratekintgetek, azonban a nőnek nyoma sincsen. Kezd gyanússá válni ez a helyzet, ezért lassú kocogásokkal forgok körbe, hogy felmérjem a körülöttem lévő környezetet. A remény, hogy talán feladta az üldözésemet valahogy most felüti a fejét a gondolataimban, mégsem kezelhetem ennyire naivan a körülményeimet. Az már biztos, hogy valaki vagy felültetett minket, vagy egyszerűen rossz emberbe botlottunk bele. Felrémlik a Lexusos tata képe, és magamban mérgelődök, hogy hogyan a fenébe nem vehettem észre? Hiszen az arcára volt írva az egész, mégis abban a pillanatban olyan normálisnak tűnt. Egy az élettől elgyötört személynek, aki csak egy cseppnyi mámorra vágyik a keserű nyomorban, ami körülveszi. Szitkozódva egyet teszek még egy kört, a levegő pedig kapkodó mozdulatok folytán jut csak a szervezetemhez. Ha a híd felé haladok, könnyen elmenekülhetek az egyik mellékutcán keresztül. Onnan felszállhatok az első tömegközlekedési eszközre, és megúszhatom ezt az egész dolgot, amibe belekevertem magamat.
Az eső szakadatlanul esik, bakancsom orra egy pillanatra megcsúszik a sietős lépteim közepette. Befordulok a sarkon, még egyszer a hátam mögé nézek, de súlyos hibának bizonyul, mert mire visszafordulok, a nő már pisztolyt szegez rám. Egyből megtorpanok, a szívverésem felgyorsul a rám irányuló figyelem miatt. Az emberre akárhányszor mutathatnak egy fegyverrel, sosem fogja igazán megszokni az érzést. Ahogyan azt sem, mikor a te feladatod meghúzni a ravaszt. A gondolataim cikáznak, olyan, mintha ezernyi villámcsapás érné a benne tomboló vihar közepette. Mit mondjak neki? Hogyan mentsem ki magamat? Ha dobom a csapatomat, halott ember vagyok. Ha nem teszem, a sitten rohadhatok meg. Nem mintha nem érdemelném meg az egész múltam útját építő mocsok miatt, amit tennem kellett, vagy tettek velem, de jobban szeretnék szabad lenni. Bármennyire is abszurdan hangzik az én helyzetemben a szabadság.  
Nem mozdulok, két kezemet lassan emelem fel, ezzel is mutatva, hogy nem akarok bajt, és megadom magamat a törvénynek.
- Elteheti nyugodtan a fegyvert. Nem kellene, hogy eldurvuljanak a dolgok itt. – ajánlom neki, és amíg a lehetőség engedi, végigmérem a velem szemben állót. Tekintete határozott, sőt mi több elszánt. Testtartása ugyanezt tükrözi, ami viszont lebuktatja, az a fegyver tartása. A keze néha megremeg, és bármennyire is ügyes, a magam fajta bűnözőnek feltűnik, ha az ember habozik. Egy lépést teszek közelebb, a fegyvert még szorosabban fogja, de a kezeim még mindig a levegőben vannak.
- Nem érzem igazságosnak, hogy amíg én fegyvertelenül állok magával szemben, ön mégis azzal az izével hadakozik. – kezdek bele a szövegelésbe, hátha így elvonhatom a figyelmét. Kedvem lenne körülnézni a menekülési lehetőségeimet latolgatva, azonban nem vehetem le róla a tekintetemet, így csak az emlékeimre támaszkodhatok. Egy utca van balra, de ha futásnak eredek, könnyen leszerel. Volt lehetőségem megismerni futási képességeit, így aligha lenne esélyem ellene. Jobbra ugyanez lenne a helyzet, hátrafordulni pedig maga lenne az öngyilkosság. Felsóhajtok, ajkaim komoly grimaszra húzódnak.
- Komolyan börtönbe vinne, nyomozónő? – mozgatom az orromat nem tetszésemet kifejezve, és még enyhén lebiggyesztem az ajkaimat is, hogy hatásosabb legyen a dolog.
- Tudja, nem nyírtam ki, és nem bántottam senkit. A kezeimhez nem tapad vér. És még tudja, mi szól mellettem? Totálisan tiszta vagyok. Semmi anyag, pirula, totál józan. – vonok egyszerűen vállat.
- Kérdezhet bármit. Végigmegyek egyenes területen is, hátha a koordinációs zavarokat kizárhatjuk. A kérdésekre visszatérve talán a kémiát kihagyhatnánk. Sosem voltam egy agytröszt belőle. – fintorodok el a szavaimat halkabban mondva, nehogy más is meghallja szégyenletes vallomásomat, de ha már ennyire benne vagyok a pofázásba, tovább folytatom. Jelenleg nem tudom, hogy az összezavarásán dolgozok csupán, vagy egyszerűen húzni akarom az időt, mielőtt tényleg úgy dönt, hogy golyót repít a fejembe.
- Maga is tudja, hogy átvitt értelemben nem vagyok bűnös. Bár ha belegondolok, eléggé összetett ez az egész, hiszen nem én vettem anyagot, és ha megmotoz, - amivel kapcsolatban valljuk be, nem igazán ellenkeznék, - akkor észreveszi, hogy mindkét zsebem üres. – folytatom tovább.
- Márpedig bizonyíték hiányában a börtönbe zárás helytelen tett lenne, vagy maga nem így gondolja? – kérdezek rá, és veszek egy mély levegőt.
- Miért nem egyezünk meg? Maga lát engem, én láttam az alak arcát, aki állítólagosan anyagot vásárolt egy állítólagos drogkereskedőtől. Megkereshetnénk együtt. – mosolyodok el, mintha most gyulladt volna ki a képzeletbeli villanykörte a fejemben.
- Szerintem jó csapat lennénk. Olyan Rejtély Rt. féle csapat.  Magának van fegyvere, én viszont megtanultam verekedni. Természetesen csak edzőteremben, nem az utcán. És ha nem szeretné, megverni sem fogom az alakot. Kicsit megpaskolom az arcát, és szépen mosolygok is mellé, hogy végre dalolni kezdjen. Tudja egy mosoly csodákra képes. Maga is gyakorolhatná, akkor nem lenne ennyire félelmetes azzal a fegyverrel a kezében. – magyarázok tovább, és kicsit megmozgatom elzsibbadt ujjaimat. Kezd kellemetlen lenni így feltartott kezekkel, de a csuklómon lévő bilincs sem boldogítana igazán.
- Csak egy mosolyt, Miss? Egy apró fintor is megteszi. Tudja, ha hűvösre tesz, kell valami, ami ösztönözni fog a túlélésre. Ami miatt érdemes mindennap felkelni.  Kezdi érteni, hogy miről magyarázok itt? – érdeklődök tőle, de valamennyire még is be vagyok rezelve attól, hogy mi lesz a következő lépése. A társa már valószínű úton van a banda egyik tagjával a kapitányságra, én pedig még mindig itt boldogítom a velem szemben álló nőszemélyt.
- Most, hogy megbeszéltük az egész nem vagyok egy légyre sem veszélyes dolgot, letenném a kezeimet, ha nem gond. – lassan kezdem az egyik kezemmel, de a nézése miatt megállok a mozdulatban.
- Jó, akkor mégsem. – mozgatom meg kissé mindkét karomat, hogy kibírjak még pár percet így.
- Szóval meggyőztem? Kapok karperecet, vagy szedjem a lábaimat a másik irányba? Őrületes titoktartó vagyok, nem szólok senkinek sem, hogy mi már összefutottunk. Maga sem látott engem, és ez így lenne fordítva is. Mondhatná azt az őrsön, hogy valami szuperképességre tettem szert, és úgy futottam, mint a Flash. Higgye el, oltári sztori lenne belőle! – gondolkozok el lelkesen megcsillanó szemeimmel, azonban ő kevésbé tűnik lelkesnek az irányomba.
- Vagy csak egyszerűen a gyors futás is megteszi. Nem akartam elvetni a sulykot. – egy félszeg mosoly terül el arcomon, és az egyensúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem. Kezdtem unni a helyzetet, pontosabban elfáradni ebben a kényelmesnek nem nevezhető pozícióban, amibe kevertem magamat. Mégis, amíg az utcán ácsorgok, sokkal szabadabb vagyok, mint az őrsön a csuklómra rögzített bilinccsel vagy egy rács mögött azzal a rakás idiótával.
- A kérdésére válaszolva, úgy tűnik a beszélgetés mellett maradnék. - zavart mosolyt ejtek a velem szemben álló felé, ha már sikerült nekem itt összehordanom mindent, csakhogy védjem a saját hátsómat.

Dorian & Ambrose

Sejtelmem sincsen miért jártatom egyfolytában a számat, de ha nem tenném, valószínű most valami meggondolatlan lépésen agyalnék. Leszerelni a nyomozónőt, elszökni másik irányba, vagy bármi ehhez hasonló nem túl szerencsés végkimenetelen. Bármennyire is benne vagyok nyakig az egészben, nem szeretnék egész életemben menekülni. A velem szemben álló hölgy határozott megjelenése nem könnyíti meg a dolgomat, de nem is nehezíti meg eléggé. Most, hogy alkuképes állapotba kerültem, nem akarom elszúrni az egyetlen lehetőségemet, ami megment attól, hogy a sitten rohadjak meg. Hosszas bűnlajstromom nem éppen egy jó pont az én esetemben, de ha titokban tartom múltbéli cselekményeimet, még jól is kijöhetek az esetből.
Lassan engedem le a kezeimet, és kicsit meg is rázom őket, hogy elmulasszam a kellemetlen zsibbadást, ami most az egész karomban jelen van. Amíg én testi jólétemmel vagyok elfoglalva, ismerteti a körülményeimet, - vagy amik maradtak még belőle. Bizonyítékokat emleget ellenem, megfigyelésekről magyaráz, melyek egyenesen csapdába csaltak. Hogyan nem vehettem észre a jeleket? Igaz, nem az én dolgom volt teljesen, hogy elővigyázatos legyek. A góré egyik sajátos módszere, hogy kiküld egy embert körülszaglászni. Kamerák, zsaruk, egyéb minket lebuktató dolgok. Ha tiszta a terep, nekivágunk. Már kezdem sejteni, hogy ki lesz a következő áldozata elcseszett szövetségünknek.
Amíg a lány beszél, szólásra nyitnám a számat, hogy közbeszóljak, de inkább meggondolom magamat, és befogom. Nem akarom még jobban beleásni magamat, mint amilyen mélyen vagyok most abban a bizonyos gödörben. Tisztelettudóan végighallgatom, és bár nem tudom miért, de érdekel a szövege. Talán egy részem még van annyira normális, hogy lépten-nyomon ne csessze el az egész életét. Veszek egy mély levegőt, és a bakancsom orrát tanulmányozom, azonban a mosoly valamiért engem is hasonlóra késztet, melyet egyből el is fojtok. Az ajánlata ésszerű, mégis nyugtalanít. Egyrészről meggondolatlannak tűnik egy olyan banda ellen menni, akik bármire képesek az árulókkal. Az életem minden másodperce hajszálon múlna, és ha lebukok, nem tudom, mennyire lesznek a nyomozók jelen, hogy közbelépjenek. Másrészről, miért is kellene a lojalitásomat eladni a lelkemmel együtt? Nem volt soha egy felemelő élmény közéjük tartozni. Több kárt hozott, mint hasznot, és valljuk be, közük sincs a családhoz, amelyre az ember egy hosszú nap után vágyik. Márpedig bárhogy is nézem, nekem van családom, - a bátyám. És ha belegondolok, hogy ezzel az egész alkuval majd végre lezárást nyerhetünk, valamennyire megnyugszom. Talán soha nem leszek újra normális ember, akinek külön családja lesz, de a büntetlen légzés újra érzete, és az otthon gondolata különösen éltet, így könnyebben buknak ki belőlem a szavak, mint ahogyan azt elvártam magamtól.
- Milyen információkra lenne szüksége? – sétálok közelebb hozzá most, hogy már megbizonyosodott arról, hogy semmi okom bántani őt, bár az is lehet, hogy meglepem. Belegondolva, lenne okom, de eléggé zsákutcába vagyok ahhoz, hogy össze-vissza hadonásszak.
- Vagyis kérdezem másképp: Mit tudnak? – folytatom tovább az érdeklődést, mert ha már spicli módba csaptam fel, akkor csináljam rendesen. Kezeimet a zsebeimbe mélyesztve nézek körül, hogy senki sem hall minket, bár van egy sejtésem, hogy miután megtudták az egész rajtaütéses dolgot, elhúztak a környékről, ahogyan csak tudtak. Nem tudom, hogy okosak, vagy csak egyszerűen gyávák, de az biztos, hogy egy ideig nem fognak visszamerészkedni ide. Lassan csökkentem a közöttünk lévő távolságot, és ugyanilyen mozdulatokkal járom őt körbe.
- A főnököm egy paranoiás rohadék. Ha csak valaki csúnyán néz, képes eltenni láb alól a tagot. – kezdek bele egy szegényesebb útmutatóba, majd tovább folytatom.
- Sejtem, nem a maguk problémája, hiszen mégiscsak alattam rezeg a léc, és ha bukok, így jártam, de nekem valahogy most ez mégsem elég. – vonok vállat egyszerűen, majd a nadrágom zsebéből halászok elő egy cigit, amit pár apróbb kattintással az öngyújtón meg is gyújtok.
- Maguknak informátor kell, nekem megfelelő védelem. Ha elfogadom az alkut, kockára teszem az életemet, és nem akarok felesleges köröket futni, hogy a végén bent ragadjak közöttük. – osztom meg vele a gondolataimat, majd kifújom a nikotinszálból összegyülemlett füstöt. Amióta kevésbé fordulok a tudatmódosító szerekhez, a nikotin lett az új függőségem. Természetesen nem könnyű beosztani, hogy a hatás a közelébe érhessen az eddig adagoltaknak, de ha növelem a szálak mennyiségét egy nap, talán egy idő után rááll a szervezetem. Szerencsésnek nem mondható dolog, de legalább tisztában vagyok a környezetemmel, és a tetteimmel.
- Említette, hogy már egy ideje vadásznak a bandára, és eddig nem úgy tűnt, hogy sikerült leszámolni az egészet, vagy tévedek? – vonom fel az egyik szemöldökömet érdeklődően, és most pontosan mellette állok meg, úgy fordulok felé.
- Egy beépített zsaru necces lenne. Nem mintha gyengének tartanám az egyenruhásokat, csupán nem egyszerű folyamat bekerülni ide. Kegyetlenül képesek megtörni, és ha egy családos embert az oroszlánok elé vet, azzal kockára teszi az egész életét. Vagy bármilyen más embert. Kész időpazarlás lenne, szóval személy szerint én passzolnám. – grimaszolok egyet megosztva velem a véleményemet, és kerülök egyet, hogy most pontosabban vele kerüljek szembe.
- Mivel bent vagyok, kölcsönösen szükségünk van egymásra. Maga megígéri, hogy bármi történjen odabent, és forró lesz alattam a talaj, kihoz onnan, én pedig elegendő információkkal látom el a maga kis népes csapatát, hogy könnyen rajtaüthessenek a bandán. Oda-vissza. – fordulok el egy kicsit, és úgy fújom ki a füstöt.
- Mit szól, nyomozónő? Ez még belefér a módszereibe? – igazítok el egy az arcába fújt kósza tincset a füle mögé, és lepillantok a barna szempárba.
- Mellesleg miről is szólna ez a sajátos módszer? Kétszer vagy háromszor egy héten elmélyedünk egymás két szép szemébe? – enyhén csibészesen elvigyorodok, majd most egy kis füstöt felé fújok, tovább folytatva az eddigi szórakozásomat, majd a maradékot pedig az ég felé. Kissé még kételkedek ebben a közös munkában, de jelenleg abban a helyzetben vagyok, ahol a két szék közül a földre eshetek. Ha az egyenruhások ellen megyek, folyamatosan bujkálnom kell, és esélyem sem lesz lelécelni tőlük. Ha a banda ellen, talán egy darabig eljátszhatom a hűséges kiskutyát, azonban mihelyst egy lépést rosszul számolok, mondhatok le az egész tervemről. Mégis az első kisebb rossznak tűnik, és mikor kapsz egy mentőkötelet az élettől, talán az a legszerencsésebb, ha szorosabban megkapaszkodsz benne, mielőtt a biztos fulladásra ítélnéd magadat.