A dokk, ahová megérkezünk, évek óta kihasználatlanul áll, a vízmenti tisztító szél nem tudta kiüríteni az áporodott dohszagot, ahhoz túlzottan jól véd a fémlemezből épült raktár fala. A fejünk felett az izzósorok némelyike ominózusan villog. Kint valahol távolabb egy teherhajó kürtje harsan fel, amire egy másiké válaszol. A hátammal annyira közel állok meg az egyik nagyobb konténer falához, amennyire csak lehet; összefűzöm a kezem a mellkasom előtt, úgy figyelem az előttem kibontakozó jelenetet. Csak figyelek; ennyi a dolgom. És figyelmen kívül hagynom a konténerből érkező sírás hangjait.
Santiago 'El Lobo' Sanchez szakértő szemmel vizsgálja az előtte lévő szállítódobozok tartalmát, mielőtt kiemelne egy csomagot. A mögötte lévő, rögtönzött asztalra rakja, aztán a lábszárára erősített tartóból előhúzza a katonai kését, aminek méretével éles ellentétben áll az óvatos, precíz mozdulat, amellyel felnyitja a szigszalaggal szorosan lezárt csomagot. A mutatóujját a pengére ragadt fehér poron húzza át, majd lenyalja; úgy ízlelgeti, mint egy sommelier.
– Nem érek rá egész nap – lép elé a másik, kisebb, de fiatalabb tag. Velem egyidős lehet, és bár nem úgy néz ki, mint aki képes lenne helyben kétszázat nyomni, a tekintetében még távolról is csillan valami, ami egyértelművé teszi, hogy nem akarsz a haragja útjába kerülni. Hozzátesz persze az a két AR-15-ös is, amelyet a mögötte álló két cholo szorongat, és a tény, hogy Felipe 'Pepe' Hernandez előszeretettel írt ki egész családokat, csak azért, mert az egyikük megverte őt pókerben. Santiago ki nem állhatta. Eleve nehezen tűrte a tiszteletlenséget, a nagyképűséget; templomba járó emberként úgy gondolta, a magamutogatás és ízléstelen erőszak előbb-utóbb az Úr haragját fogja rá hozni. Mindennek megvan a maga ideje.
Santiago felvonja az egyik szemöldökét, aztán visszaadja a kését a mellette álló testőrének – Ernesto De Noia,  ex-Task Force-Murcielago –, hogy törölje tisztára, a mozdulatai nyilvánvalóvá teszik, hogy nem siet. Pepe ujjai a lábán dobolnak, ami pedig azt teszi egyértelművé, hogy Ő sietne.
– Castillo nem szereti az elhamarkodott ügyeket.
– Castillo megbaszhatja.
– A helyedben óvatosabban beszélnék, fiatal barátom. – Pepe motyog valamit, amit szerintem Santiago sem hall; maga mögé pillant, a raktár bejárata felé, már sokadjára. – Csak nem vársz valakit?
– Nem. De mennünk kell. Még vissza kell pakolnunk a hajóra. Szóval ha megtennéd, hogy végre megnézed azokat a kurvákat is odabent...!
Pepe egyik embere rácsap a konténerre. Odabentről több női kiáltás hallatszik. Ha tekintettel ölni lehetne, a fickó már nem élne, ha rajtam múlik.
Santiago a másik irányba biccent, mire négy fegyveres gyűrűjében előkerül két fiatal, húszas évei legelején lévő nő – Maya és Rose, jól ismert arcok Castillo egyik bárjából. Az ő dolguk lesz beszélni a lányokkal; Mayának ez már rutin, Rose viszont most van itt először. Annyira megfeszül az állkapcsa, hogy félteni kezdem a fogait, ahogy közelebb ér pedig látom, hogy remeg a szája.
– Todo va a estar bien – mondom neki, ahogy mellém érnek.
– Még mindig borzasztó a spanyolod – motyogja, mire elmosolyodok, de csak egy pillanatra. A másik kijelölttel, Pacoval együtt mögéjük lépek, miközben Pepe emberei kinyitják a konténer lakatját. A feltáruló ajtó bűzhullámot hoz magával; emberi ürülék és hányás. A szagtól legszívesebben visszalépnék, de próbálom inkább kizárni. Helyette a hirtelen fénytől hunyorgó, riadt tekinteteket vizslatom a konténer végében. A lezárt rész elől már kivették az alibiként betolt raklapokat és hamis falat. Már adhattak volna nekik vizet, tiszta ruhát. Természetesen nem tették.
A legfiatalabb alig tizenháromnak tűnik, de a legidősebb se lehet több húsznál.
Aztán valami motorzúgást hallok; ha nem tudnám, hogy figyelnem kell rá, akkor fel sem tűnne. Tudom, legalábbis erősen sejtem, hogy ha most megfordulnék, a sötét vizen talán látnám a távolabb közelítő, kivilágítatlan csónakot. Ha kinéznék az ablakon, talán látnám a konténerek között osonó, taktikai felszerelésben lévő DEA ügynököket.
Aztán betörik az egyik ablak, valaki azt kiáltja, villanógránát, én pedig betolom Mayát és Rose-t a konténer mögé, le a földre, mielőtt még kitörne a pokol. A fülem hosszú ideig cseng még utána is, és fehér foltok táncolnak a szemeim előtt. Egy nagy darab ügynök a földre teper, ellenkeznem kell, mert így volt megbeszélve; addig csavarja hátra a kezem, míg már ténylegesen fájni kezd. A vállam azután is ég, hogy csattan a bilincs a csuklómon, és a kabátomnál fogva rángatnak fel a földről. A tekintetem Mayát és Rose-t keresi, még épp látom, hogy egy női ügynök beszél hozzájuk, mielőtt kirángatnának a raktárból.
A korábban halott udvarra sorra zúgnak be a terepjárók, a mellényeken DEA, NYPD és FBI feliratok villannak. A bent tartózkodókat egyesével-kettesével külön autók felé citálják; nehogy szólni tudjanak. Persze ez Pepét például nem akadályozza meg abban, hogy teli torokból üvöltsön az őt vonszolók anyjáról. Az egyik DEA autóba tolnak, a halántékom kis híján az autó tetejének vágódik. A fegyveremet már bent elvették tőlem, úgyhogy hátrabilincselt kézzel tolnak be. Eltelik egy kis idő, a szívem a torkomban dobog, és éberebb vagyok, mint valaha – az adrenalin, nem gondoltam, hogy ennyire elönt –, mikor végre nyílik a másik oldalon lévő ajtó.
– Rohadt szarul áll ez a szakáll – jegyzi meg kifulladva.
– Kapd be – vágom rá, de nem kell sok idő, hogy megkönnyebbülten sóhajtsak. Nevetni nem merek; a mosoly belefér. – Szedd már le rólam ezt a szart.
– Hát nem is tudom... Szerintem illik hozzád.


Megrándult a vállam, és elnézve, mennyire vörösödött, szinte biztos volt, hogy be fog dagadni. A DEA ügynök, aki letepert, felszínesen bocsánatot kért, de valószínűleg csak azért, mert tudta, hogy még együtt kell dolgoznunk. Az FBI irodájának mosdójában jóval több időt töltöttem, mint ami a borotválkozáshoz szükséges lett volna. Furcsa volt megint simának érezni. Furcsa volt az is, hogy itt álltam, az iroda éles fényű lámpája alatt, a saját ruháimban. Furcsa volt kinyitni a szekrényem, furcsa volt letusolni, furcsa volt... Minden. A tükörben hosszan szemezek magammal. Végre megint én vagyok. Csak tudnám, miért nem érződik úgy.
Az utam aztán az irodákhoz vezet; a tárgyalókban lettek ideiglenesen elhelyezve a lányok a konténerből. Ott van Maya és Rose is, és megkönnyebbüléssel látom, hogy a legtöbben a bárokból. Jenkins mondta, hogy az időzített akció a másik három helyszínen is sikeres volt;  El Pasoban megsérült két helyi rendőr, Miamiban pedig kénytelenek voltak lelőni valakit. De összességében sikeres volt az akció.
– Szép munka volt – veregeti meg a vállam, az üvegfalak előtt állva. – Lófaszt se kapsz érte, de... Komolyan mondom. Büszke lehetsz. Amúgy mi a fenéért vagy még itt?
– Meg akarom írni a jelentést.
– Az a jelentés ráér holnap is. Vár a családod.
– Szeretném mihamarabb megírni, hogy biztosan ne felejtsek el semmilyen...
– Reyes! – Hallom a hangján, hogy elege van. – Megvár. Hidd el. Tudom, hogy nehéz. De legalább... Hívd fel őket. Aztán aludj valami hotelben.

Tudom, hogy nem lennének veszélyben – Kentucky baromi messze van Kaliforniától, ráadásul mindenkit sikerült elcsípni, aki az országban tartózkodik és találkoztam vele az elmúlt hónapok alatt. Mégis, ahogy kilépek az utcára Louiseville-ben, hirtelen úgy érzem, legszívesebben visszamennék. Visszacsinálnám az egészet; az akciót. Nem mondja meg senki, hova menjek – leszámítva azt a terápiás ülést holnap, ahol kivizsgálnak –, hogy mit csináljak. Az elmúlt hónapokban volt egy bizonyos rutinom, amihez ragaszkodtam; két hetente egyszer hazatelefonálhattam. Nem évek teltek el, csak néhány hónap, de...
Beszéltem Rose-zal és Mayával, még mielőtt eljöttem. Tudtam, hogy többet nem találkozunk, de szerettem volna... Megbizonyosodni arról, hogy jól lesznek. Rose azt mondta, hogy sejtette. Hogy túl kedves voltam. Szerintem csak reménykedett. Maya viszont nem tűnt megkönnyebbültnek. – Hazudtál – mondta, olyan gyűlölettel a hangjában, hogy tettem tőle egy lépést hátra. Bocsánatot kértem, de csak ugyanúgy nézett tovább. – Hazudtál. És hagytad, hogy megtörténjen.

Még akkor is előttem van a tekintete, amikor most, tizenhét órával később már Lexingtonban vezetem az autót, amit kölcsönöztem. Tudom, hogy nem tudok úgy hazamenni, ahogy kéne; felvenni Haley-t, és nem Maya tekintetét látni magam előtt.
De van egy másik hely, ahová mehetek.
Gabrielék házának felhajtója ismerős terep; hiányzik az a fa az előkertből, ami legutóbb még itt volt, bár akkor is elég rossz állapotban. Ezek szerint rávette magát, hogy kivágja. Vagy kidőlt.
Mikor beszéltünk Julesszal, sosem hoztam fel őket. Ennek ellenére, mikor az esküvő után volt, elmondta. Hogy szép volt.
Biztos vagyok benne, hogy az volt.
Gabriel kocsija ott van a felhajtón; de Lauráé nincs ott. Ülök néhány hosszú másodpercet a járó autóban, mielőtt elindulnék. Út közben fél kézzel tárcsázom fel az egyik adattechnikusunkat, akiről tudom, hogy még mindig bent lesz, és megkérem egy szívességre.

Az egészségügyi központ legalább úgy ki van világítva, mint egy stadion. Nincs még annyira későn, annak ellenére, hogy sötét van; leparkolok a parkolóban, aztán egy darabig csak úgy... Állok kint. Nézem a benti sürgés-forgást, az érkezőket és távozókat, a látszólag odavakkantott szavakat, egy anya nyaggatja a türelmetlen hat-hét éves forma fiát, hogy üljön le. Ez, a figyelés, kényelmes pozíció; olyan szerep, ami ismerős. A rutin. Látni, de nem tartozni. Órákig el tudnék így lenni; ha nem lenne feltűnő, persze, vagy ha nem látnám meg szinte rögtön Laurát.
Valamikor mostanában válthatott munkát. Míg én nem voltam. Feljebb igazítom a kabátom nyakrészét, mikor két huszonéves lány elsétál mellettem. Még kell jó pár hónap, hogy az ideiglenes tetoválások elhalványuljanak, majd teljesen el is tűnjenek, addig pedig pont úgy nézek ki, mint aki annyira unatkozott a börtönben, hogy hagyta szétböktetni magát egy törött tollal. Ez volt az in a számomra; az egyik informátorunk cellatársa voltam. Megbízható.
Kíváncsi vagyok, Laura mit szólna az ostoba, egész hátamon lévő keresztre. Jules abszolút ki lesz akadva.
Végül besétálok az épületbe; a fotocellás ajtók szokatlan halksággal nyílnak és záródnak. Laura épp nem figyel, mikor oda sétálok hozzá, a soron kívül, az egyik nővérrel beszélget valamit egy páciens biztosításáról.
– Szia – krákogom neki, szinte pajzsként tartva magam előtt az egyik prospektust, amit a pultról vettem el. Pontosan mióta is nem láttam? Hat hónap és két hét. Azóta voltam Kaliforniában. Plusz előtte. – Ömm... Végeztem – jelentem be jobb híján. Fogalmam sincs, szeretné-e, hogy itt legyek vagy sem? Nem kéne számítania, ugye? Mármint... Technikailag... A sógornőm. Rokon. – Kalifornia... Furcsa hely.

Emlékszel Laurára?
Amikor az öcsém először felhozta, telefonon beszéltünk. Akkoriban még épp Houstonban voltam, asszisztens kerületi ügyészként dolgoztam, miután sikerült letennem a bar examet. Ott már elmúlt este nyolc, és én még mindig az irodában ültem, a folyosóvillanyokat rég lekapcsolták, csak az asztali lámpám égett, egyik oldalamon egy doboz kínai, amit szünetnek szánt tíz percben toltam be, a másikon pedig a sokadik adag kávém a konyhából. Köztük ügyiratok, amiket másnapra kellett összeállítani.
És Gabe azt kérdezte, emlékszem-e Laurára.
Ez nem volt… Annyira régen, azt hiszem; mondjuk elég régen ahhoz, hogy közben ott hagyjam az ügyészséget és beálljak az FBI-hoz. De ha visszagondolok rá, úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Az is, amikor először hozta fel a beszélgetéseink során, meg az is, amikor elmondta, hogy elhívta anyáékhoz vacsorára. Nagyon jól emlékszem arra is, amikor lassan másfél éve megkaptam az esküvői meghívót. A nőgyógyásztól jöttünk, az egyik utolsó check-upról Haley születése előtt; Gabe várt a ház előtt, azt mondta, anya megölné, ha nem személyesen adná oda. Jules még mindig a rettentően hormonális szakaszában volt, és elsírta magát; aztán a szemét törölgetve fordult oda hozzám.
Ki gondolta volna, mi?
Ő arra célzott, hogy Gabe valaha megházasodik, gondolom. Elvégre, nem tudott arról, mi volt köztem és Rae között évekkel korábban. Senki sem tudott. Néhányszor már majdnem kicsúszott az öcsém felé. Úgy tűnt, hogy tudnia kéne; úgy lenne fair, úgy lenne tiszta, de… Aztán mindig arra a konklúzióra jutottam, hogy az többet ártana, mint használna. Talán ha az elején szóltam volna, más lenne.
Jules nem volt ostoba – áldja az ég –, úgyhogy mikor elvállaltam a beépített melót, ami hónapokra kiszakít, és egészen biztosan kihagyom miatta az esküvőt, számon kért. Ő úgy tudta, hogy csak… Egyszer történt valami, még régen. Fiatalkori hülyeség. És lényegében igaza volt, nem? Ez pont ennyit jelentett, ha azt nézzük, mi lett belőle. Azt mondta, jó, hogy nem mondtam el az öcsémnek; hogy ha bármikor szóltam volna, miközben már az esküvőjükre készülnek, az nem értük lett volna, csakis magamért, és ha már arra nem veszem a fáradtságot, hogy elmenjek, legalább ennyit megérdemelnek tőlem.
Lezárta magában a dolgot, főleg miután Haley megszületett. Én is otthon voltam egy hónapot velük, és… Őszintén, nem is gondoltam Rájuk, csak akkor, amikor a hazahozás után átjöttek megnézni az új családtagot. Könnyű elfelejteni a dolgokat, ha napi két óra, összefüggéstelen alváson futsz. De azt azért biztosra veszem, hogy nem örülne, amiért az első utam itthon ide vezetett, pedig semmi köze ahhoz, hogy mi volt régen. Vagyis, van, de nem olyan értelemben; csak nem tudtam, hová menjek, ha nem haza.
– Nem szóltam előre – ismerem el. Meglepődött. Nem tudom, amellett örül is-e, vagy csak… Udvarias. Amikor megszólítja a mellette álló kollégáját, intézek a nő felé egy bocsánatkérő mosolyt. Nem tudom, pontosan miért kérek bocsánatot, de a tekintete alapján úgy érzem, kéne.
Meglep, hogy megölel, arra számítottam, hogy majd… Nem tudom, mire számítottam. Mindenesetre örülök annak, hogy az irodában az öltözőben tusoltam is. Az elmúlt pár napom után nem lett volna kellemes. Igazából egy kicsit fáj, ahogy a vállamhoz ér, de ha beledöglök sem fogom a tudtára hozni. Volt már rosszabb.
– Sorban szeretnéd a választ, vagy összefogva? – nevetek fel halkan. Jól esik az érdeklődés, nem mondom. Még ha egy kicsit bizonytalanul szakadok is el a szemkontaktustól. – Most jöttem. Olyan… – feljebb tűröm a kabátom ujját, hogy az órámra nézhessek. – Öt órája és huszonhét perce landolt a gépem a nemzetközin odaát. Volt egy átszállásom Denverben, csodás két órát töltöttem a lobbiban. De legalább business osztályt foglaltak. – Őszintén, az se érdekelt volna, ha szó szerint fapadon utazok, mert végig aludtam az egészet, a stewardessnek kellett felkeltenie. – Nekiálltam a papírmunkának, de nem ment, aztán elindultam haza, de…
Befejezetlen marad a mondat. Nyilván nem mentem haza, Julia nem engedne ki a házból, és amint belépnék oda, úgyis megint ledőlnék aludni. Mindig elmenni a legnehezebb, csak épp néha a maradás sem könnyebb. Bunkóság, de a cipőm orrát bámulom, míg próbálom megfogalmazni, mi a gond, miért vagyok itt. Nem megy, úgyhogy inkább az arcára pillantok; nem úgy tűnik, mintha haragudna, vagy… Mintha kényelmetlenül érezné magát. Semmiképp sem úgy vagy eléggé ahhoz, hogy inkább sarkon forduljak.
– Gondoltam, elmegyek enni, a reptéri kaja borzasztó volt. Aztán eszembe jutott, hogy… Tudod. – Megköszörülöm a torkom. – Elmegyek hozzátok, ha már… Nem voltam ott az esküvőn. Hogy személyesen… Gratuláljak. De Gabe… Nem tűnt úgy, mintha otthon lenne, és a te kocsid is hiányzott. – Tényleg nem tűnt úgy, hogy otthon van, sötétek voltak az ablakok. Lényegében nem hazugság, ugye? – Megkértem egy kollégát, hogy… nézzen meg az IRS adatbázisában. Nincs meg a számod, szóval…
Szóval itt vagyunk, a munkahelyén, miközben a kollégája még mindig élesen szemmel tart, annak ellenére, hogy közben egy ügyféllel beszél. – Nem akarlak zavarni, csak… Hát, gondoltam megkérdezem, szeretnél-e esetleg enni…? Semmi nagyot, csak valami kifőzdéset…? Hiányzik egy jó kis hot brown.

Felteszi a kérdést, amire vártam, és hirtelen évekkel ezelőtt találom magam; csak akkor én kérdeztem ezt tőle, nem fordítva, de érezni vélem a számban a juharszirup ízét. Feltételes reflex. Takargathatom bármivel, de ezért jöttem, nem? Nem azért, hogy még jetlaggel az izmaimban gratuláljak a hónapokkal ezelőtti esküvőjéhez, amit egyébként meg se tettem még. Ráadásul csak egy mondat lenne, kettő, ha elhúzom. Öt perc, és mehetnék.
– Miért ne lennék? – kérdezek vissza, mert még ha el is mondanám neki, amiről egyelőre én sem tudom, pontosan mi az… Nem itt tenném, ebben a visszhangos előtérben a munkahelyén. Abban sem vagyok biztos, hogy tudnia kell. – Fáradt vagyok, de nem hiszem, hogy tudok aludni.
Nem kötelessége belemenni; régen biztosan nem tette volna, ha nem akarja. Nem változhatott ennyit a dolog, csak mert… Gabe miatt, nem? Azt mondja, eljön, én pedig csak bólogatok, mintha legalábbis egy tesztet úsztam volna meg a véletlennek hála. Vagy inkább mintha olyat csinálnék, amit nem szabad.
– Hát ennél jobb ajánlást nem kaphatok – nevetek fel. – Persze, megvárlak. Esetleg van valami ajánlott irodalmad? Egy… Várótermi Digest? – Valahogy úgy sejtem, hogy az egyik kis asztalon hagyott gyógyszertári és orvosi magazinoknál nem lesz jobb, és egyikben se maradt már keresztrejtvény. Nem mintha baj lenne, mindig borzasztó voltam bennük.
Ha jobban belegondolok, elég régóta nem voltunk csak úgy ketten. Ami persze logikus, miért lettünk volna? Nem számított, hogy évekkel ezelőtt mi volt vagy nem volt köztünk, ő most Gabriel miatt van itt. Hozzá tartozik. Én csak mellékterméke vagyok a kapcsolatuknak. Ha Laura nem Laura lenne, nyilván nem jöttem volna ide. Talán úgy lett volna jobb.
Hosszabbnak tűnik az a negyed óra, mint elsőre gondolnám. Egyszer felállok, és a fejemben van, hogy inkább visszavonom, hazamegyek; helyette csak a mosdóba ugrok ki. Mire visszaérek, egy negyvenes nő ül ott, ahol az előbb én, és a BlackBerryjén pötyög valamit. Mivel a többi hely túlzottan az út közepén van – legalábbis nekem úgy érződik, fotel helyett székek a fal mentén, és összerándul a gyomrom a gondolattól, hogy a nagy semmi legyen előttem –, maradok ott, csak a másik oldalra ülök. Nyilván furcsa lehet, hogy egy teljesen üres előtérben miért ott foglalok helyet, úgyhogy mikor a nő felpillant, bocsánatkérően rámosolygok, de ez nem altatja el a gyanakvását. Csak azután jövök rá, hogy kicipzároztam a kabátom, és a tekintete ide-oda ugrál az oldalamra szíjazott fegyvertok – kötelező magunknál tartani szolgálati időt nem nézve – és az ingnyak alól kilógó tetoválások között. A kezén bárkinek lehet; a nyaktetoválás már más téma.
Emlékeztető: kérdezzek utána, le lehet-e valahogy koptatni hamarabb.
A nő gyanakvása okozta kényelmetlenségben főlök ott, míg Laura meg nem érkezik a táskájával. A nő az utolsó ügyfélre várhatott, mert a másik idegent megpillantva sietősen összeszedi a holmiját és a magassarkúja kopogásával kísérve távozik.
– Mehetünk vagy van még valami? – Visszazipzározom a kabátomat és a zsebembe rejtem a kezeim. Ki tudja, talán most akarja még megcsinálni az adóbevallását, vagy csak meggondolta magát időközben. Megérteném. – Kocsival jöttél te is, ugye? – Ez a részlet csak most jut eszembe. A városi tömegközlekedés nem a legjobb. Úgy is mondhatnánk, hogy nem létezik. – Akkor megbeszélhetjük, hova menjünk és ott találkozunk…? Vagy ha gondolod, majd visszahozlak utána.
Bármelyiket választja is, én benne vagyok; ha élhetek szavazati joggal, akkor pedig egy ismerős helyet választok. A Louie’s Hot Chicken & Barbecue a helyi favoritok egyike, semmi flancolás vagy dresscode, a helyiségben csak néhány asztal, kint meg sörpadok. Ha egy barbecue helyen az ember szívesen eszik már tinédzserként zöldségtálat, akkor tudod, hogy rohadt jó a kaja.
– Milyen… A munka? Egyébként? – kérdezem tőle, amikor már a rendelésre várunk. – Szereted a recepciózást?

Egy dologról felejtkeztem meg az étteremmel kapcsolatban, a nagy üvegablakokról egyenest az asztalok mellett. Hiába van kellemes otthonérzete a helynek – hallani a konyhából a sülő bacon sistergését, érezni a pulled pork illatát, a közeli asztaloknál pedig kisebb-nagyobb társaságok folytatják a saját vacsorabeszélgetéseiket, megbízható háttérzajt biztosítva, az asztal rusztikusan kopott, a széken lévő párna pedig puha –, feláll a szőr a nyakamon. Úgy érzem, mintha valahol máshol kéne lennem, mintha megszegném a szabályokat az ittlétemmel, és ezért visszavágást várhatok. Nem azért, mert otthon kéne lennem; hanem Kaliforniában.
Nem gondoltam volna, de szinte hiányozni fog az a motelszoba, amit néhány hónapig laktam. Megszoktam a szomszédok rutinját; mellettem egy utazási biztosítással foglalkozó pasas volt, aki az egyik kolléganőjével csalta meg a feleségét: utóbbi kidobta otthonról, előbbinek meg nem kellett, ha nincs pénze. Úgyhogy az estéit hat után azzal töltötte, hogy autósüldözéseket nézett a tévében, és hangosan kommentálta.
Nála maradt az öngyújtóm. Az is hiányozni fog.
Próbálok nem újra és újra kitekingetni az ablakon – a parkolóban világos van szerencsére, de így is zavarnak az árnyékok –, hiába tudom, hogy senki sem lesz ott. Nem engedtek volna vissza, ha valakinek sikerült meglépnie. Csak épp Laurára sem akarom függeszteni túl sokáig a tekintetem. Nem akarom felmérni, mennyire lett más a haja, hogy vajon a nyakláncát Gabe adta-e neki, és nem akarok megállni a jegygyűrűjén sem. Új darab; a családit én kaptam meg, és Jules hordta. Gabe nem mondott semmit anno, de tudom, hogy zavarta.
– A nagyanyám is mindig türelemért imádkozott, nem erőért, bár Gabe-hez kellett is – rándul meg a szám sarka. Az öreglány is hiányzik, annak ellenére, hogy egyszer egy papuccsal vert el, mert tiszteletlen voltam. – Az jó. Néhány fokkal biztosan jobb, mint a vendéglátás. Hosszan tervezel maradni?
A nevetőráncai a szeme sarkában újak, ez egész biztos. Nem az utóbbi pár hónapnyira újak, egyszerűen csak… Nem vettem még észre. Ez jó. A nők ritkán örülnek a ráncoknak, de… Ezek szerint van oka mosolyogni. Határozottan jobban állnak neki, mint a mély, sötét karikák és sokkal kevésbé aggasztóak.
Tényleg érdekel a válasza, még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez az egész csak ignorálja azt a hatalmas elefántot a szobában. Megköszönöm az elém rakott pohár sört, ami pont kellemesen hideg, ahogy lecsúszik a torkomon, azokon a helyeken, ahol én jártam LA-ben, a sör mindig vagy túl hideg volt, vagy túl meleg, mintha csak a végleteket ismernék. A kérdése várható volt, mégis egy-két pillanattal tovább húzom a pohár visszahelyezését az asztalra, mint feltétlen szükséges volna.
– Ezekről? – Feljebb húzom az ingujjam, mintha elfelejtettem volna, hogy ott vannak. Amennyire égetnek – csak a fejemben –, lehetetlennek tűnik. – A tetoválás közelebb hoz Istenhez, mert azon keresztül üzensz, amit Ő teremtett. Személyes manifesztó… Az életed képekben. Vagy milyen faszságokat hordanak össze – nevetek fel, szemezve az azték mintára készült naptetoválással, ami a kézfejem egészét fedi. – Félig maradandók csak, pár hónap és lekopnak. Addig pedig majd igyekszem nem Bloods területre menni. – Ennyiben is hagyhatnám, tehetnék úgy, mintha nem számítana, gondolom. Helyette az első ujjperceimen lévő betűkre mutatok. HLCN. – Halcón. Szeretik a rövidítéseket, mozaikszavakat… Ez az álszemélyiségem beceneve volt. Kettőt találhatsz, honnan jött.
Az utcai bandák nem épp a finomkodásukról vagy az absztrakt gondolkodásukról voltak híresek, a mexikói maffia pedig főleg. Talán az én affiliációm nem hozzájuk kötődött, hanem az egyik kiszolgáló bandához, de így is számtalan tagot láttam, aki tele volt tetoválva a bűneivel; nem átvitt értelemben. Az egyik srác lelőtt két GBC tagot az egyik benzinkúton, úgyhogy az egész benzinkutat magára tetováltatta, a nevével együtt.
– A legtöbb kötelező elem volt, tudod, a… Háttérsztori része. Látnod kéne a feszületet a hátamon. Tizennégy órán keresztül rajzolta a pasas.
Míg iszom még egyet a pohárból, körbe nézek; a szokásos, ismerősen ismeretlen arcok, egyikük se tűnik úgy, mintha figyelne arra, miről beszélünk. Nem mintha részletekbe szeretnék bocsátkozni; egyrészt nem lehet, másrészt… Nem tudom, hogy akarok-e.
– Van egy, ami igazi. A beavatás része volt. De az FBI elvileg kifizeti az eltávolítást, úgyhogy… – Megvonom a vállam. – Nem hiszem, hogy Jules örülni fog neki ettől függetlenül. Vagy anyáék… Ezért sem mentem rögtön haza. Kell egy kis… Idő, azt hiszem.
Megforgatom a gyűrűs ujjamon a gyűrűt; le kellett vennem, míg dolgoztam, de látszott a bőrömön a színváltás, úgyhogy beépült a sztoriba. Házas voltam, de meghalt. Nem ritkaság arrafelé, és meglepő módon jobban tiszteletben tartották a dolgot, mint az átlagemberek szokták; nem nagyon kérdezősködtek. Ez egyszerűbbé tette az elutasításokat is; ha a fő profilotok a bárok és lányok, a jutalom is az lesz. De így is csak egy darabig tudod visszautasítani a dolgokat anélkül, hogy gyanút keltenél. A felkészítés során szó volt erről is; hogy csak akkor vállaljam el, ha amíg ott vagyok, félre tudom tenni a gátlásaimat, mint rendfenntartó, mint szabálytisztelő polgár, mint férj vagy apa. Ezt a részét nem mondtam el Juliának, pedig…
El akarom mondani Laurának, mert tudom – sejtem –, hogy nem ítélne el a dolgokért, amiket tettem, ahogy én sem ítéltem el soha. Bár talán még jobb lenne, ha elítélne; ha nem megértene, hanem haragudna, és ostobának hívna. Tőle egyszerűbb lenne. És ha megtenné, utána köztünk is egyszerűbb lenne minden.
De erre nem egy kifőzde a megfelelő hely.
– Tényleg sajnálom, hogy nem voltam ott az esküvőn – pillantok fel rá, figyelmen kívül hagyva a gyűrűm égetését. Csak elszoktam tőle. – Jules és anya is mondta, hogy… Jó volt. Nagyon szép. – Anya persze a kákán is csomót talál, és megszólta a menüt meg a dekorációt is, és egy kicsit zavarta az egyik ruha, amit Rae felvett, de gyanítom, csak azért, mert ezek egyikébe sem volt beleszólása. Összességében még mindig úgy gondolom, megkönnyebbült, amiért Gabe elkelt. Hátha ettől megkomolyodik. – Hogy érzed magad?

– Valami olyasmi, igen – bólintok egy félmosollyal kísérve, mert végülis nem hazugság. Amikor elmentem, mi épp nem igazán… Beszéltünk, nem úgy, mint előtte, és nem kellett különösebben megerőltetnem magam azért, hogy ez így legyen. Gabe tudott egy-két dolgot, de kétlem, hogy tovább adta volna őket Rae-nek, mert nem volt rá oka. Persze nem inthetsz azzal búcsút, hogy elmondod, hol találnak meg vagy mi lesz a feladatod, de nem is tudnak úgy kiragadni, hogy egy szót sem szólsz, mert „állami titok”. A hosszabbnak tippelt akciók során olyat keresnek, akinek nincs túl sok kapcsolata, akik hiányolhatnák; nincs családja, nincs párjuk, bár bizonyos szigorú előírások mellett meg szokták engedni, hogy hazamenjenek néha, a telefonokat pedig abszolút nem tiltják meg, ha kellően biztosan jársz el. Nekem is volt rá lehetőségem, úgy két hetente éltem is vele. Azért voltam én is a megkeresettek között, mert olyan arc kellett nekik, akit ott biztos nem ismernek, tehát nem túl régen dolgozik az irodánál, és aki kicsit hasonlít egy alakra – Arón Jimenez, betöréses rablások főleg –, akit másodlagos szemtanúk esetleg láthattak. Nem hiszem, hogy lesz még lehetőségem ilyesmiben részt venni a jövőben, és nem bánom – bár nem is azért vállaltam el, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó.
– Aha. Mint a filmekben. – Valahol érdekesnek találtam azt, hogy egyes személyek számára ezek a gimmicky dolgok nem csak kötelező elemek voltak, hanem a maguk elferdített verziójában össze tudták egyeztetni a hitet és Istent azzal, amit csináltak. Azt is el kell ismernem, hogy egyesek meglepően műveltek voltak, nem azok az agyatlan gorillák, akiket Hollywood etet veled. Ha tényleg agyatlanok lennének, akkor már rég nem lenne szükség se az FBI-ra, se a DEA-re. Néha, főleg a vége felé, azon kaptam magam, hogy nem azért érzem magam oda nem illőnek, mert az FBI-nak dolgozom titokban, hanem azért, mert nem tudtam osztozni ezekben a manifesztókban.
– A kezemen lévő gyorsan. Ott a rendes tetoválások is gyorsabban fakulnak – vonom meg a vállam. – Ennyire rosszak? Lehet, hogy Haley-nek sem fog tetszeni… – A többit illetően nem volt kész válaszom, de ha lett volna is a torkomban ragad, amikor a keze az enyémhez ér, nem felettes mozdulatot végezve, csak úgy… Ott marad. Átfut a fejemen, hogy talán mégis haza Kellett volna mennem – aztán a replika, hogy túl sokat gondolok mögé. Csak… segíteni akar. Törődni. Abban nincs semmi rossz, semmi több. Csak megért, mert… Ő Laura, és jobban ismer, mint a legtöbben, tud néhány olyan dolgot is, amit más, még Jules sem. Ez elmond valamit, amire figyelnem kéne, de ignorálom, pont úgy, mint a tényt, hogy egy kicsivel sem mozdítom meg a kezem, mintha attól félnék, észre veszi magát és visszahúzódik.
Tudom, hogy meghallgatna, mint régen, amikor elmondtam neki, hogy mennyire kevés, amit csináltam az évek során, tényleg a saját döntésem, és mennyire zavar. Hogy mennyire nem értek egyet a szüleim bizonyos nézeteivel. Hogy mennyire zavar, hogy semmit sem tudok a hátteremről, hogy mikor néhány évente egyszer találkozunk a rokonainkkal Argentínából, mennyire pocsék érzés, hogy gringonak hívnak, hiába tudom, hogy igazuk van. Hogy néha mennyire kedvem lenne csak úgy… Elmenni és nem vissza jönni.
De mindig visszajövök, és egyébként is, ezek semmik voltak azokhoz a titkokhoz képest, amiket ő bízott rám. Vagy ahhoz, amit én titkolok előle a mai napig; hogy az elején csak azért mondtam el neki dolgokat, mert… Úgy éreztem, nem számít, mit gondol rólam, mert nem érdekelt, nem igazán. Lehet, hogy ez egyetemes dolog, és nem sok kapcsolat, baráti vagy akármi más, kezdődik kötődéssel, de senki sem szereti hallani.
– Tudom – bólintok végül. – Nem azért… Mm. Még nem tudom, hogyan. – Az biztos, hogy nem most, nem itt, mert nem akarok elrontani egy teljesen jó éttermet ezzel. Eléggé olyan lenne, mintha nem tudnám érzékelni a hangulatot a szobában, vagy a helyzet súlyát. És egyébként is, alig fél órája köszöntünk egymásnak, és még azt is csak most tudtam kibökni, amiért elméletileg jöttem. Bár nem húzom le a képességeit, biztos vagyok benne, hogy tudja, hülyeség az egész.
Biztos vagyok benne, hogy nem sajnálja, ahogy én sem. Mindketten borzasztóan éreztük volna magunkat, ha ott vagyunk, tudva, amit tudunk, átélve, amit átéltünk, és körülöttünk senki más nem tudna róla. Szinte biztosan túl sokat ittam volna, és az első lehetőséget megragadom, hogy haza menjünk.
Juliával. Akit annak idején még barátnőmként bármikor kidobtam volna, ha Laura egy szóval is utal rá, hogy azt szeretné. Most meg itt vagyok, több hónap távolléttel és egy csecsemővel otthon, és eszemben sincs hazamenni hozzá. Kíváncsi vagyok, ő vajon fog-e valaha úgy nézni rám, mint Maya tette. Attól a tömény csalódottságtól és undortól, a haragtól, ami sugárzott a tekintetéből alig egy napja ilyenkor, végigfut a hideg a hátamon. Nem nehéz elképzelnem ugyanezt Julia arcán. Aztán az öcsémén is. Megütne, ha valaha rájönne, ebben biztos vagyok, és abban is, hogy megérdemelném, de nem hagynám. Nem lenne bennem annyi.
– Melyik része? – horkantok egy nevetést, minden humor nélkül. Valószínűleg kevesebbe telne felsorolni, melyik része nem volt furcsa a kialakult helyzetnek. Körbe nézek a helyiségben, de továbbra sem figyel minket senki; mégis azt várom, hogy megfordulok, és egy alak áll a sarokban, aki mindent hall. A bűntudat. – Ha engem kérdezel, mindig is furcsa volt. Az egész. Te és én… – Az, hogy nem akartál, nem mások előtt. – Azóta sem tanultam meg igazán érteni. Azok után sem, hogy megint beszéltünk, és…
Nem tudom, hogy fejeztem volna be, mert ha azt mondom, megértettem Őt, az is hazugság lenne. Megértem, empatikusan, felfogtam a helyzetet, amiben volt, ami alakította, a fájdalmakat, amik érték. De kezdem úgy érezni, hogy az ember soha nem fogja igazán megérteni a másikat; van, aki bonyolultabb és több kérdést vet fel, van, aki egyszerűbb, de amíg a telepátia nem lesz valós, mindig maradnak megválaszolatlan részek. Muszáj, hogy legyenek, ha sokszor még a saját cselekedeteidet és érzéseidet sem tudod megmagyarázni – márpedig én nem tudok mindent –, hogy várhatod el mástól?
De megérkezik a hot brown, a cheddar és bacon egészségtelen de könnyfakasztóan otthonos és finom illata elönti a levegőt körülöttünk. Mondanám, hogy közben elment az étvágyam, de sajnos nem; inkább csak kellemetlennek érzem a hasam korgását, de még egyébként is túl forró emberi fogyasztásra, hacsak nem azbesztből van a szád.
– Nagyon sokszor el akartam mondani Gabe-nek. Sose tettem – teszem hozzá, bár ezt nyilván ő is tudja; Gabe sokminden, de a könnyen megbocsátó nem jellemző rá, főleg, ha úgy érzi, az egóját sértik. – Azt hittem, könnyebb lenne, de… Nem vagyok biztos benne, kinek. Julesnak van egy.. halvány fogalma. Kevesebb a valóságnál, magának következtetett, de nem akar törődni vele. Nem tudom, akkor is így gondolná-e, ha tudná, hogy itt vagyok, de... Nem volt veled... fura, ugye?

Látom az arcán, hogy nem pont erre a válaszra várt, én is arcon csaptam vele saját magamat. Nem tagadom, régebben voltak pillanatok, amikor szerettem volna, hogy így nézzen rám; hogy egy kicsit neki is fájjon, ne csak nekem. Az ember sok kegyetlen dolgot gondol, mikor épp fáj valamije. A fizikai fájdalom könnyű dolog, de ez a másik… Ez rusnyább. Aztán mindig megbántam. Kell egy kis idő, néhány év, évtized, de megtanulod, hogy attól, hogy másokat bántasz, a tiéd nem tűnik el. És Rae soha nem tartozott nekem semmivel, főleg válaszokkal. Hálás voltam, amikor mégis megadta őket. És talán reménykedőbb, mint kellett volna.
Ostobának éreztem magam, ahogy akkor és ott végződtünk, meg akkor is, amikor aztán először találkoztunk szembe, ő meg már Gabe oldalán volt. Mintha minden, amit csinált volna, személyesen ellenem szólna. Kibaszott nagyképűség volt, mintha akár egy szavam is lehetett volna, hogy nemet mondott, megint, miközben kettőnk közül Én voltam kapcsolatban. Egy szavába került volna, és ott hagyom Julest. Helyette hazamentem, és pár hónappal később megkértem a kezét.
Nem mondanám, hogy valaha is féltékeny típus volt. Nem olyan, aki agonizálna ezen; tudom, hogy ha valaha ténylegesen megcsalnám, még most is, nem próbálna megmenteni minket, hanem egyszerűen ott hagyna, én pedig minden bizonnyal belerokkannék. Ő és Haley fontosabb nekem, mint bármi; az, hogy itt vagyok… Az talán pont abból jön.
– Nem, mi? – bólogatok savanyú mosollyal. Szeretem az öcsém, még ha néha egy igazi, hamisítatlan gyökér is, akinek az ember szívesen behúzna egy-kettőt, hogy helyre tegye az egóját – még ha tudja is, hogy az ő kiképzésével és fizikumával valószínűleg két nagyobbat ad vissza –, de Rae-nek igaza van, hogy ezt nem bírná el. Attól függetlenül sem, hogy nem most volt.
Sóhajtva dőlök hátra, még mindig ott van a görcs a lábaimban a repülő „átlagosnak” címkézett ülésközei miatt. Az egyik lábam az övének ütődik, úgyhogy korrigálok a vonalon, és magamhoz veszem a sört, hogy ne üres kézzel bámuljam, ahogy eszik. Nem tudom, hová tűnt az étvágyam, de valahol kint bóklászhat a sötétben. Majd visszatalál.
– Jól… Vagytok? Egyébként? – kérdezem inkább, miután az én söröm is fogy, és az ő rendelése is. – Őszintén, nem gondoltam, hogy valaha… Mármint, hogy tényleg, valaha meg akar házasodni. Talán Serena Williamsszel. Volt róla egy posztere az ágya felett. Mondjuk volt neki egy Tim Rothról is a Reservoir Dogs plakátokról, szóval ki tudja, mit jelent.
Mással is meglepett volna a dolog, ez egészen biztos. A tény, hogy Laura az, csak máshogy komplikálja. Nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, talán direkt volt – nem tudom, melyikőjük részéről.
– Azt sem gondoltam volna, hogy Te erre vágysz – teszem hozzá a nyilvánvalóbb részét. Savanyúbban hangzik, mint szeretném, és még ha jól is esik kimondani, a maga mögött hagyott íz már nem annyira kellemes. Végülis, nem a kapcsolatokra mondott nemet, csak rám. Évekkel ezelőtt. Nem kellene hogy számítson. – Örülök, hogy boldog vagy. – Mert nyilvánvalóan az, ha egyszer megházasodott. – Mentek valahova…? Tudod, nászútra? – Nem hiszem, hogy már mentek volna, legalábbis nekem nem rémlik, hogy szóba jött volna. Márpedig elnézve, anyáék mennyire oda vannak azért, hogy mindenből is olyan vacsorát csináljanak, ahol aztán végignézzük a képeket (minden évben elmennek a Grand Canyonhoz, minden évben megnézetik velünk), nem hiszem, hogy ez kimaradt volna. Aztán ki tudja.
A lényeg, hogy talán olyan dolgokról kéne beszélnünk vacsora közben, mint amiről a jelenlegi kapcsolatunk szól.

– De – bólintok lassan, mintha várnám, hogy még hozzátesz valamit. Nem teszi, úgyhogy felgyorsul a mozdulat, én pedig mélyen beszívom a levegőt; még mindig borzasztó jó illata van az előttem lévő tányérnak, egy szippantásban érzem az érelmeszesedést és a következő orvosi vizsgálatom során kapott szemöldökfelvonást, mintha nem lehetne nagyobb bűn, mint koleszterint és szénhidrátot enni. – De, igazad van. Csak nehéz realizálni. – Az arcom elé emelem a kezem, keresem az arcszőrt, ami nincs ott; egészen hozzá szoktam ahhoz, hogy piszkálom. Talán vissza kéne növesztenem. Ezek a fontos kérdések, amikkel törődnöm kell most.
Hozzá tehetnék még valamit, mondjuk azt, hogy ha van kedve, elmondhatná, miben kellett változnia ahhoz, hogy akarjon házasodni. Vagy hogy miért gondolta, hogy én nem várnám ki. De teljesen felesleges, én is tudom.
– Jó, de… Még egy hétvége se? – ráncolom össze a szemöldököm, de közben megmosolyogtat a helyzet. Jó, nem muszáj mindenkinek a nagy könyv szerint csinálni a dolgait, de se az öcsémet, se Laurát nem úgy ismerem, mint aki szívesebben ül otthon ahelyett, hogy elmenjen valahova. – Mármint… Bocs, nem beleszólni akarok. Csak meglep. De értem az indokot – teszem hozzá, mielőtt még azt gondolná, ítélkezem felette. Gabrielt ismerve, lehet, hogy egy kedd délután találja majd ki, hogy ha most elindulnak, akkor hajnalra odaérnek Kaliforniába. Ő mindig könnyebben hagyta maga mögött a dolgokat; kivéve, ha valami sérelemről volt szó, azokhoz jobban ragaszkodott mint a Nintendo kontrolleréhez nyolc évesen. Nem mondom, sokszor annyira felidegesített régen, hogy egyszer véletlen összetörtük az üvegasztalt is verekedés közben; nem lett baja, de őszintén, tekintve, hogy egyszer pofán dobott egy jeges hógolyóval és azóta is van egy plusz gödröm az arcom egyik oldalán, megérdemelte.
Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha most próbálna meg elverni, nem sikerülne-e neki. Márpedig elég valószínűsíthető reakció lenne a részéről, azon túl, hogy aztán halottnak tekint.
– Hm? Ja… De, de. Az. – Úgy nézek az előttem lévő tányérra, mintha elfelejtkeztem volna róla. Egy kicsit tényleg, de autópilótára kapcsolok, és a villa után nyúlok. Pont annyira szívrohamos íze van, mint az illata, de jól esik, még ha az ízét nem is tudom annyira élvezni, mint kéne. Az evés a kevésbé értékelt, de legjobb hobbik egyike. – Egyszer ettem egyet Palo Altoban, a kaliforniai verziót. Valaki nagyon haragudhatott a baconre, mert vajba fojtotta.
Szerencse, hogy van jobb dolog, amivel elfoglalhatom a számat, mint a beszéd, mert ez elég nyűglődős beszéd lenne. A következőnek megbeszélhetnénk, miért a PBR a legrosszabb sör az összes közül.
Az éhségem valahol tudat alatt jön vissza, a gyomrom igényli, az agyam nem annyira, mégis egy kilógó baconnel a számban nézek fel rá, amikor Julesról kérdez, úgyhogy csak bólogatással válaszolok a kérdésére, amíg be nem tömöm, aztán megtörlöm a szám a szalvétával az adagolóból. – Ja, ja. Nyilván nem olyan, mintha otthon lennél, de… Előre egyeztetve, köztéri telefonról… – Nem voltam olyan fontos pozícióban, hogy attól kelljen félnem, folyamatosan megfigyelnek; kis hal voltam egy nagy akcióban, ami nem volt túl megnyugtató Jules számára, és biztos vagyok benne, hogy Rae-nek se lett volna. – Anyával is beszéltem néha, bár ő azt hitte, csak ideiglenesen áthelyeztek, egyszerűbb volt így. Sokat segített Julesnak Haley-vel. Azt nem nagyon lehet telefonon intézni.
Nem mondom, hogy nem éreztem rosszul magam, amikor ott kellett hagynom; alig pár hónappal azután, hogy megszületett. Az első egy-két hétben néha arra ébredtem, hogy csend van, és néhány pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Azok eléggé rosszul estek. Biztosra vettem, hogy látják az arcomon – de az egész belelátós szarság csak önámító hazugság. Amíg csinálod, amit elvárnak, nincs gond. Hogy Neked közben milyen gondod van vele, az más kérdés. Az már a felkészítő tréning alatt kiderült, hogy nem esik nehezemre benntartani, bármit is gondolok igazából. Azt nem tudom, ugyanez Laurával is működik-e.
– Felajánlottak két hetet – folytatom tovább, a sörömért nyúlva. – Meglátjuk, hogy mennyire lesz szükség. Nem szeretek… Tudod. Otthon ülni, amikor dolgom van. – Nem arról van szó, hogy ne szeretnék segíteni Haley-vel, de egy hét, kettő, vagy egy hónap, előbb-utóbb úgyis vissza kell mennem az irodába. Jules tudta, mit vállaltunk, együtt; mikor lehetőséget láttam az ügyészség helyett az FBI-hoz menni, nem magamtól döntöttem, közös megegyezés volt. A rablási részleg egyébként is egészen jól kiszámítható, nyugodt rész; ugyanez nem mondható el a jogrendszerről. Egészen biztos vagyok benne, hogy a jövőmben sem lett volna kevesebb túlóra ott, mint amennyivel most számolhatok, főleg, ha… Ha.
Óvatosan teszem vissza a helyére az italt, de így is erősnek tűnik a koppanás. – Előbb-utóbb át fognak helyezni – mondom, olyan semleges hangon, ahogy csak tudom. – Nem a mostani miatt. Ez amolyan FBI-os szokás, senki sem marad három-öt évnél tovább egy irodában. A csoportmorálhoz van köze. Hogy ne szokj bele túlzottan a közegbe. Állítólag jót tesz a munka minőségének – magyarázom, de őszintén, én sem tudom, mennyire igaz, szívesen elbeszélgetnék a kutatókkal. – Közeledik a három év, szóval ki tudja. Lehet, hogy csak valamelyik közelibe raknak, Cincinnati, vagy Indianapolis… Az csak pár óra autóval. Onnantól anya titeket fog zaklatni majd, készülj fel rá.
Lehet, hogy illene erre is rákérdeznem, mint mindenkinek a házasság után: és mikor növekszik a család?, de előbb szúrom ezt a villát a torkomba, minthogy meg is kérdezzem.


Annak ellenére, hogy nem sok ízét éreztem, az egész rendelésem megeszem, és nincs mit elcsomagolni. Bármennyire szeretek is evés után ejtőzni, kezd túl meleg lenni bent; és egyre kevesebb dolgot találtam, amit nézhetek Laura helyett. Márpedig nincs jogom folyton bámulni. Mire kilépünk az étteremből, tovább csillapodik az egyébként sem túl sűrű forgalom, a mi autóinkon kívül csak kettő másik parkol a vendég részen. Hűvös az este, de a tompa szél csípése az arcomon még kellemes is, ébresztő. Nem sietek az autóhoz, helyette az elhúzó fényszórók pázmáját követem, amiket lassan elnyel az út menti fasor.
Rágyújtok egy szálra, és őt is megkínálom vele; épp csak annyival sétálok odébb az ajtóból, hogy ne legyek útban, de ne legyen túl feltűnő az sem, hogy nem az autóm felé megyek. – Gyűlölöm az erdőket. Mondtam már? – kérdezem, és őszintén nem emlékszem. Lehet, hogy igen, mondjuk amikor biztosan nem volt otthon senki más, és kivettünk valami horrort a Blockbusterből, hogy a nappaliban nézzük meg. A fejemben ez valahogy úgy állt össze, hogy „nő fél, férfi erős, megvédhetem”, de őszintén, általában én is be voltam szarva a jumpscare-ek alatt. És ki nem állhattam a sok idióta karaktert, akik csak úgy besétáltak a sötét pincébe, mert hallottak valamit. Nem tudom, milyen életösztönük lehet, ami a zaj felé invitálja őket, de Darwin-díjat érdemelt mind. – A régi házunknak, még általánosban, a városon kívül, volt egy a végében, nekem meg pont arra nézett az ablakom. Lehet, hogy az „erdő” túlzás, de… Ki nem állhatom, se nappal, se este. Minden ugyanúgy néz ki, semmit se látsz, és akárhol vagy is, legalább egy szellem vagy baltásgyilkos sztorit biztos hallani róla. Esküszöm, azt vártam a legjobban Kaliforniában, hogy végre egyet se látok, már lent a déli részén. Nem gondoltam, hogy hiányozni fog.
Lassan az autójához sétálok, de aztán csak nekidőlök a motorháztetőnek, és eszembe jut, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk valamelyikünk pickupot vezetne, mint minden második ember az államban. Egy időben én is azzal jártam, egy tragacs Ford Rangerrel. Ott van hova ülni, bár tudom, hogy enni hívtam el; és már ettünk. Boldogságot is kívántam neki, bocsánatot kértem, és ennél többre nem indokolt itt tartanom. Nem úgy tűnik, mintha sietne el, de lehet, hogy csak félreértem, azért, mert félre akarom érteni.
– Szar volt. Amit csináltam – mondom, miután sikerült a felére égetnem a szálat. Rá nézek, de aztán inkább vissza a parkoló murvájára. – Ha hazamegyek, Jules úgyis tudni akarja. Szerintem nem… Nem akarja majd. Utólag. Azon gondolkodom, hogy hazudok neki – rázom meg a fejem kelletlen nevetéssel. – Ez mennyire elbaszott?

– A gyűlölet a szeretet imitációja – vonom meg a vállam, elmosolyodva. Tudom, mennyire fellengzősen hangzik csak úgy bedobni egy ilyet. Volt egy srác, aki velem együtt volt az FBI Akadémián; azt gondolta, lenyűgöz majd mindenkit a Harvard diplomájával és a beszélgetések közepébe dobott „egyébként láttátok, mi történt a NASDAQ-on?” kérdésekkel. Ki nem állhattam, sem én, sem a texasi diplomám. – A Psychology Today-ben olvastam. Valami marylandi professzor végzett kísérleteket olyan elítéltekkel, akik bántottak valakit, akit szerettek. A konklúzió az, hogy az illető fájdalmat okozott nekik, amire gyűlölet volt a válasz, a gyűlölet pedig dehumanizál. Lehet, hogy azért utálom az erdőt, mert igazából imádom.
Könnyű úgy dobálózni a szóval, hogy nem ismerjük a jelentését; az érzések megkülönböztetéséhez amúgy is szükséges egy bizonyos mértékű emocionális intelligencia, ami tanulható vagy elfojtható. Nem hiszem, hogy a húsz hetes tréningem különösebben sokat számított volna ezügyben, mindegy, mennyire tette magáévá az FBI a pszichológiai tanulmányokat a nyolcvanas évek óta. Tudni és érteni egyébként is két különböző dolog – bár abban biztos vagyok, hogy kevés embert gyűlöltem úgy igazán. Az ügyészségen talán foglalkoztam bűnözőkkel, de a legtöbbjük motivációjával ha nem is értettem egyet, tudtam racionalizálni, azt pedig nehéz úgy igazán gyűlölni. Kevés a ténylegesen „rossz” ember. De vannak. Az önzés pedig az egyik legnagyobb motivációjuk, ahogy észre vettem.
A hazugság sem más, mint önérdek. Csűrhetem-csavarhatom addig, míg már annyi szót rádobok, hogy nem látom tőle az igazságot, de attól még ott lesz.
– Nem – értek vele egyet, a semmibe vesző horizontot bámulva –, de el kéne. – Nem azért nem akarom nem mondani el neki, mert félek, hogy aztán nem tudna aludni. Inkább attól, hogy velem nem akarna. Mindent meg lehet magyarázni persze; hogy azt csináltam, amit kellett, nem többet és nem kevesebbet, de képtelen vagyok ezzel a dajkamesével etetni magam, miközben nagyon is jól emlékszem Maya tekintetére, akkor is, amikor utoljára láttam, meg azon számtalan alkalommal, amikor ott voltunk. Azért voltunk ott, hogy megvédjük őket – nehogy valaki többet akarjon, mint amiért fizet. Amiért viszont volt elég pénze, attól nem kellett megvédeni. Az csak üzleti tranzakció.
A kérdése hallatán hosszabban szívom be a füstös, egy, kettő, három, lassan, benntartom, míg feszíteni nem kezd. Mit csináltam? De tényleg. Biodíszlet voltam egy horrorházban, kapo a koncentrációs táborban, nem a túlélésért, csak egy „nagyobb terv” érdekében.
– Vigyáztam az árura – mondom a kifújással együtt. – Egész jó voltam benne.
Még nem vettem levegőt ahhoz, hogy folytassam, de az agyam már feldolgozta, hogy el fogom mondani neki, csak meg kéne fogalmazni. Nyílik viszont az étterem ajtaja, és a korábban bent lévők közül a késő harmincas pár lép ki rajta, nyomukban a két nyolc-kilenc éves forma gyerekükkel, akik épp azon vitatkoznak, melyikük játéka volt előbb az az American Girl baba, amelyik szőke, mert a fekete hajút egyikük se vállalja. A vita folyhat már egy ideje, mert mire odaérnek az autójukhoz, már nem „anya, mondd meg neki”, hanem duzzogás megy.
Meglepetten fordulok felé, amikor azt kérdezi, akarok-e menni valahova. Ha azt mondja, gondolatolvasó, elhiszem. – Tudod, hogy egy hely van, ami igazán a szívemhez szól errefelé.
A Walmart Supercenter élénk kékes fényben derengő bálna a sivatag közepén, a tengernyi rákként sorakozó autók ugyan hiányoznak, csak néhány áll elszórva a bejárathoz közel, de kihaltnak nem mondanám. Egy kisvárosban sose lehet az – a Walmart parkoló A hely, ahova először lógsz ki, először tanulsz gördeszkázni, először teszel úgy, mint aki oda van a sörért, amit egyikőtök az apja hűtőjéből csent el. Nem lep meg, hogy most is hallani valami távolról halvány zenét a parkoló átellenes végéből, ahol legalább nyolc-tíz tinédzser nevetgél hangosan.
Az erdővel ellentétben a Walmart parkolót szeretem. Kicsit olyan ez, mint valami kimondatlan közöségi helyszín, amit mindenki élvez, és senki nem szól bele a másik dolgába. Ha így lenne, az a lassan elrohadó tréler, amiben az öreg Winnie lakik a nyugati sarkon, már rég nem lenne itt. Romantikusnak nem mondtam volna még tinédzserként sem, amikor a romantika az utolsó, amihez értesz, miközben váltig állítod, hogy olyan mély érzéseid vannak, amiket egy felnőtt sem érthet a világon – de sokszor jöttünk ide. Ha elfoglalsz egy kis részt valamelyik eldugottabb részen, senki nem megy oda. Annak idején ez volt a legközelebbi, amivel juthattam oda, hogy publikusan is velem legyen; a sötétben ugyan, olyan messze másoktól, hogy senki ne ismerje fel, de nyereségnek éreztem.
A hátsó szervízúttól elválasztó zöld sáv mellett parkolok le; papíron még fa is van itt, de néhány évente újraültetik, mert meghalnak vagy ellopják. Az út túloldalán egy építkezésre előkészített rész húzódik, ahová egy Roosterst akarnak rakni a színes hirdetmény szerint. A Rooster Nestjük nem rossz.
Amint kiszállok, megint rágyújtok; igazából az egyetlen tervem mára az, hogy a csomag maradékát elszívom. Rászorítok a szálra a számmal, és kibújok a kabátomból, ami úgyis csak alibiből volt rajtam, aztán leterítem a padkára, mint régen. – Lehet, hogy innen csak úgy állok fel, ha húzol – ismerem el, miután nem túl elegánsan lecsapódok a földre. Meg kell támaszkodjak magam mögött, hogy ne dőljek el a bokorba, mint valami részeg matróz, de a mozdulat nem tetszik a véraláfutásoknak a vállamon. Lehet, hogy nincs teljes csend, de tudom, hogy hallotta a hisszenést. – Ledöntött egy DEA-s – adom meg a magyarázatot. – Csak irigy volt, mert a szubkategóriás ügynökségnél van. Az orvos szerint rendben van, csak enyhe zúzódás. Nem most fogom megdönteni a húzódzkodás rekordomat, de megmaradok.
Felajánlották ugyan a kodeint, de megmaradtam a Tylenolnál. Ez a minimális fájdalom a legkevesebb, amit megérdemeltem.
– Nem csináltam nagy dolgot. Tudod, olyat, ami miatt azon kéne gondolkoznom, ki játsszon majd… Pedig egyébként a Firefly-os pasasra gondoltam, Ethan? Nathan? – nevetek fel, de nem hagyom sokáig zengeni köztünk. – Riverside-ban voltam, főleg. A Las Palmas gang volt a célpont. Évek óta gyűjtötték az anyagokat róluk, az összes elképzelhető ügynökség, a sheriff hivatal, a helyi rendőrségek nyomozói… Nekem annyi volt a dolgom, hogy jókor legyek jó helyen. Volt egy… Táncos bár. – Magamat hallva forgatom meg a szemem. Minek szépítem? – Sztriptíz klub. A Las Palmas irányította, a Las Palmast a Sureños, őket a mexikói börtönmaffia, akiket meg a Sinaloa kartell. Ők változtatták Guatemalát a dél-amerikai drogfolyosóvá, de unalmukban mindenfélét csempésznek. Embereket is, többek között; néha pénzért, néha pénz miatt. Ha nem tudod fizetni az adósságod, levágják a kezed. Ha még mindig nem, elviszik a lányod. Vagy te magad ajánlod fel, mert félted a kezed. – Megvonom a vállam; nekik ez természetes, nekünk meg olyan távoli, hogy rájöttem, jobb meg se próbálni megérteni. – Néhányan azt gondolják, bármi áron szeretnének eljönni Amerikába. Hogy itt majd lesz lehetőségük. Azt mondják nekik, hogy ledolgozhatják a tartozást, a pénzt, amivel tartoznak a szállításért, de míg dolgoznak, folyamatosan gyűlik a tartozásuk, a kapott étel, a ruhák, a szállás, a zuhanyzott víz…
A tinédzser csoport elég hangosan nevet fel valamin, hogy elhallatszódjon hozzánk, én pedig irigylem őket. Egy átlagos amerikainak, mint ők vagy mi, nem jutnak eszünkbe ilyenek. Még ha olvasol is cikkeket, amíg nem látod, egyszerű elhinni, hogy csak a filmekben történik. Pedig nincs benne túl sok filmes részlet, nincsenek jól választott shotok, aláfestő zene, ugrások, mikor épp úgy kényelmes.
– A bár csak a legális front volt. A hátsó szobákban sokat megkaptál, ha eleget fizettél, drogokat, fegyvert, a lányokat. Öt hónapig mást se csináltam, csak az ajtóik előtt álltam. Biztosra mentem, hogy senki nem megy el fizettség nélkül, és nem vett el többet, mint amiért fizetett. – Savanyúan rándul meg a szám széle; Santiago mondta ezt mindig így, mintha valami menedzsment szlogen lenne, amit kiplakátolsz a liftekre. – Mindig azt kívántam, hogy ne akarjanak. Akkor van okom megverni őket mindenért.
Nem lett jobb tőle. Először, mikor az adrenalin pumpál a véredben, még azt hiszed, igen, mert van mit csinálni, nem egy tétlen fasz vagy, aki csak áll ott – aztán hazamész a motelszobádba, ráraksz egy adag fagyasztott borsót a kezedre, és a Jeopardyt nézve rájössz, hogy holnap is be kell menned.
– Volt, akin láttad, hogy valahol máshol jár, tagadja, vagy mindent gyűlöl maga körül. De volt, aki megpróbált úgy tenni, mintha ez rendben lenne. Ők voltak a legrosszabbak. Az egyikük néha el guaruranak hívott. Azt mondta, tizennyolc, de szerintem hazudott. – Lassan ingatom a fejem, a Walmart kék-fehér logóját bámulva a távolban. Romina. Nem láttam a többiek között, de nem akartam rákérdezni Mayánál. Nem szívesen válaszolt volna. A cigarettámba szívok, amikor eszembe jut az az eset, még úgy egy héttel azután, hogy oda kerültem. Megkérdezte, hogy ebédelek-e vele; amint leültem a fal mellé tolt székre, elém térdelt és az övemhez nyúlt. Az előző szerette, azt mondta. Utána mindig kedvesebb volt. Az volt az első eset, hogy a lelepleződéstől való óvatoskodás helyett puszta sokk járt át. Megmondtam, hogy nincs szükség rá, mire visszakérdezett, csúnyának tartom-e. Annyira döbbeneten, gyerekesen naivnak és ártatlannak hangzott abban a helyzetben, hogy majdnem elhánytam magam. Úgyhogy jobb híján azt mondtam, hogy a húgomra emlékeztet. Ebből valahogy az lett, hogy néha viccből bátyjaként utalt rám, ami elfogadható kompromisszum lett volna, ha mindeközben nem ajánlja fel magát még néhányszor.
– Fel fogom hívni a helyieket – bólogatok magam elé, lekocogtatva a hamut az aszfaltra. – Nekem kötelező lesz terápiára járnom, de nekik… Azt se tudom, kitoloncolják-e őket vagy sem. Kapnak-e segítséget… Nem tudom, ezen lehet-e segíteni. – ismerem el. Tudom, hogy ennek a világnak csak egy apró szegletét követtem végig, azt is kívülállóként; technikailag nem vesztettem semmit, nem Én voltam az áldozat. Én az voltam, aki nem tudott segíteni, pedig ott voltam – néha az ajtó túloldalán. A pillantásom rá vetül, de csak a szemem sarkából, aztán el is kapom, egy összemosódó folt. Nem tudom, Jules miként reagálna ugyanerre, de Rae… Az ő ajtaja előtt nem állt senki. Amikor pedig igen, akkor megvédték.
Én csak álltam tovább, még öt hónapig.

Valószínűleg igaza van és tényleg nem számít, hogy Romina tizenhat vagy tizennyolc volt-e;így is, úgy is egy gyerek volt, akivel annyi elbaszott dolog történt, mire találkoztunk, hogy természetesnek vette, amit ajánlott. Annyira nem adtak neki semmit és elvettek mindent, hogy azt gondolta, ahhoz, hogy valaki, akit nem ismer, emberként bánjon vele, tárgyiasítania kell saját magát. Nyilvánvalóan ezt látta másoktól. Mindig is tudtam, hogy nem éltünk túl elnyomott életet, és a legtöbb borzalmat csak az esti hírekben láttuk felnőve, de ezzel szembesülni ennyire nyers valójában sokkoló volt. Nem hiszem, hogy egyhamar ki fogom tudni verni a fejemből azt a tekintetet, amikor elutasítottam. Azt hitte, gond van vele; és láttam a félelmet is megcsillanni valahol a mélyén. Ha baj van velem és nem kellek, mivel tudok értékes maradni?
Olyan volt, mint valami szabályozatlan hullámvasút, még a nyolcvanas évekből, amiken nem vették komolyan a biztonság kérdését, minden nyikorgott, a kanyarok élesek voltak, és biztonsági csat helyett abban bíztak, az apád majd idejében kiteszi eléd a kezét, nehogy lezúgj ötven láb magasból. A lányoknak, akik régen voltak ott, vagy akik régóta csinálták ezt, nem volt különb, mint becsekkolni egy áruházi raktáros munkára. Szidod a főnököt, a vásárlókat, elhúzod az ebédszünetet, a műszak végén pedig azon gondolkodsz, mi lesz a vacsora. A helyzetnél sokkal jobban megdöbbentett az a természetesség, amivel ezt vették, és amivel nekem is kellett.
Néha azon kaptam magam, hogy őszintén elfelejtem, ez nem természetes.
Laura kezének ismerős simítása ránt ki a fejemben lévő, külön világból. Egy pillanatra eszembe villan Gabe, és hogy vajon mennyire gondolnám illendőnek, ha Jules hasonlóképpen vígasztalná, de jelenleg épp elég a jelennel kapcsolatos bűntudatomat lent tartanom a gyomortartalmammal együtt. Mert igenis, tennem kellett volna valamit – bármit. Tudom, hogy nem lehetett, logikusan, az agyammal, felfogom, hogy taktikailag ez volt a lehető legjobb megoldás. Csak aztán eszedbe jutnak azok az alkalmak, amikor azt tanították, a Te dolgod férfiként megvédeni a gyengébbet, ez nem kérdés, hanem kötelesség. Maradni és várni gyávaságnak érződik; és talán meg tudnék könnyebbülni, elhitetni magammal, hogy sokkal nagyobb golyók kellettek ahhoz, hogy véghez vigyem a feladatot, hogy ezzel segítettem igazán, ha Maya nem nézett volna rám Úgy a végén. Nagyon is tudta, hogy cserben hagytam.
– Ezen gondolkoztam az egész repülőúton – ingatom meg a fejem, erőtlen nevetést hallatva. Ha tudnám a választ, megadnám. – Fogalmam sincs. Nem hiszem. Nem tudom. De meg se próbáltam.
És mindezek után csak csatoljam vissza a jelvényt az övemre, mint aki jól végezte dolgát, aztán menjek haza az újszülöttemhez, a feleségemhez, a szép házunkhoz. Gabe mesélte, hogy mikor odaát állomásozott, szürreális volt látnia ahogy hiába robbannak RPG-k, hallatszik géppisztoly ropogása, az élet megy tovább, gyerekek futnak a kecskenyáj mellett, egy csapat hatvanas öreg meg a szomszédban épp focimeccset néz a garázsban, és még köszön is az elhaladó LAV sornak. We Love America!
Úgy érzem, mintha még nem végeztem volna; mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne valaki egy új feladattal. Még itt, az ismerős Walmart parkolóban is érzem, hogy a fáradtság megint kezdi visszaadni a helyét a felkészültségnek. Laura az egyetlen tényező, ami kirí, ami egy kicsit azt sugallja, már nem ott vagyok – mert ő soha nem lenne ott, ahol voltam. Nem fér össze a két világ.
Először nem is értem, mire gondol, de aztán elég ránéznem, hogy megvilágosodjak. – Nem – rázom meg a fejem határozottan, összeráncolt szemöldökkel figyelve. Azt nem tudom mondani, hogy soha ne éreztem volna úgy, hogy ha Jules látna, azt mondaná, megcsalom. A lányok társasága olyan volt a klubban, mint a légkondi felszereltség vagy egy csirketál, egy extra szolgáltatás; egy idő után megszoktad, hogy véletlenszerűen simulnak hozzád, úgy vesznek körbe, mint a hangszórókból dübörgő zene ritmusa, hogy flörtölnek, megérintenek. Nem hagytak nekik lehetőéget szégyellősnek lenni, és el kell ismernem, hogy sokszor azon kaptam magam, különösebb szándék nélkül nézem őket. Nehéz, ha egyszer ott vannak.
De soha nem használtam volna ki őket úgy; akkor sem, ha Jules nem lett volna ott az agyam mélyén mindig. – Nem voltam… Tudod. Bandatag. Csak associate, egy kisegítő a sokból. Az egyetlen ok, amiért a helyi főnök elkezdett magával vinni az az volt, hogy megkedvelt. Vagy a hallgatásomat. – Tudom, hogy Santiago ugyanúgy bűnöző, mint a többi; számos tettét egyszerűen semmi sem mentheti fel. Nem volt „jó” ember. Úgyhogy teljesen értelmetlen az a jóval halványabb bűntudat, amit miatta érzek; nem voltunk barátok. De el kell ismerjem, hogy néha… Meglepett. Értelmes fickó volt, jó meglátásokkal. Szerette a családját. Voltam a fia tizedik születésnapján; a kisebbik lányának két hónap múlva lenne a quinceañerája. – A legtöbbek már… túlléptek rajta, tudod? Annyira megszokottá vált, hogy nem érdekelte őket. Mindig akadt egy-kettő, akik nem, és jelentőséget szenteltek neki, mintha… Érdem lenne, hódítás. – Fintorogva rázom meg a fejem; senki sem tartotta sokra azokat a pendejokat. – Az ottani főnök, Santiago… A helyzethez mérten… Megadta a tiszteletet, tudod? – A tekintetét keresem; mennyire tart őrültnek, amiért jót mondok egy bűnözőről? – Nem mondom, hogy nem volt elbaszott az egész, de sok lány, akik más helyekről jöttek oda, máshoz szoktak, ők sokszor nehezebben lerázhatóak voltak. Megszokták, hogyan jutnak előrébb a többiekhez képest. Úgyhogy csak hazudtam, előadtam egy… sztorit. Hogy volt egy lány, akit szerettem, de meghalt. Aztán lett egy feleségem, de elváltunk. Meséltem nekik… Haley-ről. Nem részletesen, csak… Hogy van. Hazudni úgy a legegyszerűbb, ha van némi igazság benne.
Könnyű volt őszintének tűnni a halott szerelmemről, amikor elég volt arra gondolni… Hát, Laurára. Ránk, vagy leginkább a „mi” hiányára. Nem tudom, bejött nekik.
Aztán ott volt az az egy alkalom… De nem hiszem, hogy az számít. Technikailag nem.
– Két nappal ezelőtt még ott voltam. Most meg itt. Szürreális.

Figyelem, ahogy a hajába túr, a szőke tincsek pedig sóhajtva esnek vissza a helyükre. Már más parfümöt használ, mint akkor régen – persze, mert az régen volt, és nem számít. Gyerekek voltunk, és belegondolva, annak idején Én mennyit változtam a húszas éveim elején, biztos vagyok benne, hogy igazából nem ismerem azt az embert, aki lett, és aki hozzáment az öcsémhez. Jobban belegondolva sosem kellett volna meglepjen; ők ketten sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint én bármelyikükre.
Hirtelen hidegnek érződik a nyakam ott, ahol eltűnik a tenyere melege, és meg szeretném kérdezni, tényleg érti-e, de nem teszem.
– Én is – bólintok elfojtott, fanyar mosollyal. Mert én mondhatom, hogy nekem ez ennyi volt, és vége. Argentína jut eszembe, meg az anyai nagyapám. Az öreg már jó tíz éve halott, de így sem beszél sokkal kevesebbet, mint régen tette, pedig diplomataként dolgozott Dél-Amerikában, egészen a haláláig. Dolgozott Kissinger alatt, és ’76-ban részese volt annak a nagyobb csoportnak is, akik az argentín hadsereg vezetőivel tárgyaltak. Épp náluk voltam, amikor ’85-ben elkezdődtek a tárgyalások, a Junta perek. Akkor először és utoljára láttam igazán részegnek, ahogy egyre növekvő haraggal fogadta a CNN-es bemondó szavait. Mi raktuk őket oda, most meg úgy teszünk, mintha soha nem is hallottunk volna róluk. Azzal az emberrel teniszeztem. Alig voltam tíz, szóval fogalmam sem volt, miről beszél, mi a fene az az emberiség ellen elkövetett bűntény, mi a népírtás, és azt se értettem soha, az apám miért utálja őt annyira, mikor Chiléről beszél meg Pinochet-ről. Később, egy gimnáziumi családkutatási projekt miatt tudtam csak meg, hogy az egyik kuzinja még Allende alatt ment Chilébe szakápolóként, aztán tíz évig börtönbe került a diktatúra alatt, mert segített egy korábbi parlamenti képviselőnek és a családjának megszökni. Túlélte ugyan, de állítólag sose jött helyre fejben.
Nem hiszem, hogy amit én csináltam Kaliforniában, az felérhetne ezekkel, de ez a legközelebbi, ahova valaha kerültem, hogy megértsem. Emiatt van itt a fejemben a kétely is; hány év kell majd hozzá vajon, hogy az aktuális államvezetés más taktikát keressen és minden, amit csináltunk, hirtelen nem morális? A hidegháborúban azt mondták, a kommunizmus ellen küzdenek. Afganisztánba és Irakba az állítólagos terroristák és a tömegpusztító fegyverek okán mentünk. Itthon megy a war on drugs.
A fel-fel repedezett aszfaltot bámulva megint a gondolatfelhőmben ragadok, úgyhogy elsőre nem értem, mire céloz. Aztán visszakozik és egyértelmű lesz. A tekintetét keresem, próbálom kiolvasni, tényleg azt szeretné-e, hogy válaszoljak? – Jobb vagy rosszabb, ha azt mondom, igen? – Én nem tudom eldönteni. Nem kéne, hogy számítson. Ahogy sokadjára is megállapítom az este folyamán és próbálom a saját fejembe verni: hozzáment az öcsémhez. Mostantól családtag, és ki tudja, talán hamarosan az unokaöcsém vagy húgom anyja. Nem azért, mert feltételezem, hogy mindenki gyerekre vágyik, csak… Nem tudom. Mi más oka lenne, hogy összeházasodtak? Bizonyára nem a vallási meggyőződés.
– Nem hiszem – rázom meg a fejem egy vállvonás kíséretében. Lépjünk tovább, mert feleslegesen esik szarul mindkettőnknek. – Most, hogy Haley itt van… Általában nem azokat preferálják, akiknek van családjuk. Kevésbé fókuszálsz a feladatra. És nem vagyok túl jó beépített ügynök – ismerem el önlehúzó mosollyal. A tények azok tények. – Ezt a pár hónapot bírtam. De vannak, akik évekig vannak beépítve. Nem lennék rá képes, úgyhogy eszemben sincs jelentkezni.
Ki akartam próbálni. Nem feltétlen azért, mert adrenalinra vágytam volna, vagy mert annyira vonzana a Mission Impossible-szerű élet, csak arra gondoltam, hogy egyszer adódik ilyen lehetőségem, és örökre azon fogok őrlődni, milyen lett volna, ha nem teszem.
– Gabe-nek jobban állna – jut eszembe. – Ő nem tud megülni egy íróasztal mögött. Vagy bárhol. – Néha nehezemre esik elfogadni, hogy már eléggé felnőtt; eléggé, hogy seggbe lövesse magát valamelyik ’isztánban, és igen, az a falról visszapattanó lövedék okozta sérülés olyasmi, amit sosem fog leélni. Ha Gabe-re gondolok, akkor az jut eszembe, ahogy egyszer szó szerint hat órán át ült az étkezőasztalnál kisírt szemekkel, mert nem volt hajlandó megenni a zöldbabot, az apánk pedig ráparancsolt, hogy addig nem mehet sehová, amíg meg nem eszi, és meg ne lássa, hogy eldugta, mert kap a seggére. Apa nem szerette, ha ellent mondanak neki; utólag belegondolva nem tudom, mennyire nevezném jó apának, de nem is akarom rossznak hívni. Más helyzetben nőtt fel, mint mi. Éjfél körül volt már, mire biztos voltam benne, hogy apa elaludt a focimeccsen, és megettem Gabe zöldbabját, pedig én is utálom. Biztos vagyok benne, hogy ha most kerülne ebbe a helyzetbe, ugyanígy makacs lenne. Abban nagyon jó.
– Egy kicsit féltem attól, hogy visszamegy. A katonaságba, mármint. Sokat emlegette. De gondolom most már nem fog… Hogy halad a diplomájával?

Marad valami kellemetlen utózönge abban a „nem tudom”-ban, amiben megegyezünk. A probléma mindenképp az, hogy nem „nem” volt a válasz, se a  részemről, se az övéről. Jules mondta egyszer, hogy a legrosszabb szakítása pár hónappal előttem volt, rövid kapcsolat, de „intenzív”; a pasas elvileg főnyeremény volt, amit már majdnem zokon vettem. A legnagyobb hibája viszont, hogy a menyasszonya meghalt az esküvő előtt pár héttel autóbalesetben, és úgy érezte, még két év sem volt elég, hogy túllépjen rajta. Nem az exekkel van baj, hanem a lezáratlan kapcsolatokkal, érvelt Jules, a tőle megszokott semleges, logikus színtelenséggel. Őszintén lenyűgözött, hogy tényleg nem érdekelte, mit gondolnak róla az udvariasság éltetői, a finomkodást időrablásnak gondolta – amit talán bunkóságnak is lehetett értelmezni néha, szerintem viszont inkább csak piszok őszinte volt, és a végletekig hű az elveihez. Még ha valahol ridegnek is tűnt az, ahogy a fickó halott menyasszonyáról beszélt, el kellett ismerjem, hogy értem, mire céloz; akkor is értettem volna, ha Laura nincs, de így? Jules kimondta a dolgokat, amikhez másoknak, köztük nekem is, nem volt elég mersze, pedig mind tudjuk, hogy igazak. Talán ez is az okok között van, amiért nem vágyom haza – tudom, hogy őszinte lenne velem mindenről.
– Ő elég rossz Halcón lett volna – ismerem el, halk nevetéssel kísérve. – Szerencsétlenül normális orrot örökölt hozzá. – Kétlem, hogy lett volna türelme bármihez, ami a munkával járt, de legalábbis a legtöbbjéhez; és azt is, hogy vissza tudta volna fogni magát, amikor arra szükség volt. A kevés közös tulajdonságunk egyike, hogy szeretjük magunkra vállalni mások problémáit; bár az ő okaiban sosem voltam biztos.
A hadseregbe sem valami jól táplált májú hazaszeretetből jelentkezett, bár nem beszéltünk róla túl sokat. Valahogy illett a képbe, és ennyi volt. Sok kollégám érkezett valamely haderő kötelékéből, és a közös általában az, bármit mondtak is elsődleges indoknak: „…és egyébként nem tudtam, mit kezdjek magammal.” Fegyvert fogni és órákat dekkolni ablaktalan, átforrósodott Humveekban még mindig kecsegtetőbb, mint beállni mondjuk felszolgálónak egy Applebee’sbe.
– Lehet – értek vele egyet, inkább udvariasságból. Mármint, tényleg lehet, hogy igaza van. De azt is tudom, hogy felhozni valami ilyesmit… Maradjunk annyiban, hogy az öcsémmel való kapcsolatom nem igazán erről szól. Menjek oda hozzá és sírjam el neki a bánatom arról, milyen rossz volt összeverni másokat, akik megérdemelték? Nem, köszönöm. Inkább nem hozom magam kínos helyzetbe. – Megkérdezem, van-e jó ajánlata terapeutára. – A gondolat, hogy különösebben foglalkozna ilyesmivel, elég vicces. Ha az apánkat kérdezi bárki, depresszió nem létezik, csak picsogás és puhányság. Kevés benned a fehérje, egyél még mogyoróvajat.
A helyzetjelentésére csak bólogatok, pedig tényleg érdekel. Lehet, hogy máskor jobban érdekelne, amikor nem csak felületes kérdés lett volna, valami más téma, amire figyelhetünk. – Az jó. Ha gondolod, tudok ajánlani szigetelőszalagot. A kolumbiaiak is azzal ragasztják le a szállítmányuk, extra erős.
És csak félig viccelek, de még az a félmosoly is eltűnik az arcomról, mikor akaratlanul is meglátom az öcsém nevét. Egy részem azt várja, hogy mindjárt meglátom a parkolóban, feldúltan közeledni az autók között. Egy másik részem eltűnődik, nem-e fura, hogy így van bent a telefonjában. Csak simán Gabe. – Te meg tudod nyomni azokat a gombokat? – mutatok a telefonja billentyűire, hogy ne legyen feltűnő, mit is néztem. – Ha egyre kisebbek lesznek a telefonok, kénytelen leszek öregeknek valót venni. Nem a technológiai fejlettségre terveztek – emelem fel a kezem, ami Shreknek tűnik az idén kijött új kütyükhöz képest. Néha vissza kívánom azokat az időket, amikor csak otthoni telefon volt.
Mindenesetre igaza van; Gabe várja a feleségét. Rám néz, és tudom, hogy itt tudnám tartani, ennek ellenére is. – Jól leszek, ne aggódj – mosolygok rá inkább, és már talpon is vagyok; épp a farmeremről söpröm le a murvát, amikor a másik kérdése is betalál, és időt nyerek magamnak azzal, hogy a kezemet nyújtva felhúzom a szegélyről. – Jó lenne, ha pár napig nem tudná a család, hogy itt vagyok. Szóval talán jobb nem szólni neki – mondom végül. Egyszerű; aludni akarok, és nem arról mesélni, mi történt. Ezért jobb, ha nem mondja el.
Csak ezért.