Különös, és lényegében megmagyarázhatatlan, hogy léteznek emberek, akikkel már az első másodpercben sem stimmelünk össze, a falra mászunk a személyiségüktől, és egy esetleges találkozás alkalmával bőszen kutatjuk a menekülőutat a tekintetünkkel. Nekem is volt már részem efféle élményben, tudja az ördög, de valahogy nem kívánom vissza a szituációt. Szép volt a nő, ez tagadhatatlan tény, de végeredményben ez az egyetlen pont szerepelt a pozitívumai listáján - alig vártam, hogy a vacsora végeztével búcsút mondhassak neki, és még az emlékezetemből is kitöröljem azt a másfél órát amit vele töltöttem el. Ugyanakkor létezik az ellenpólus is: az olyan emberek, akik mellett tényleg repül az idő, és azon kapjuk magunkat, hogy szívesen megállítanánk az órát, vagy akár a perceket, hogy minél messzebbre toljuk el az elkerülhetetlen véget, amely a búcsúzásról szól - jó esetben a folytatás ígéretével. Nos, Miss O'Neill társaságában pontosan így érzem magam, és ha volt is bennem némi bizonytalanság, hogy miről is tud beszélgetni két ember, akik csak most ismerték meg egymást, az már úgy elolvadt, mint a tavalyi hó. Fesztelenül csevegek Avával, és olyan dolgokat osztok meg vele magamról, amiket még szinte senkivel sem, legalábbis csak nagyon-nagyon kevesekkel tettem. Most már csak abban reménykedem, hogy nem tart engem sem túl sznobnak, sem túl különös egyednek a rólam megszerzett információk birtokában.
- Ne mondja semmire, hogy unalmas, amíg egyszer nem próbálta ki, hiszen így nem is tudhatja - mosolygok rá Miss O'Neill-re, mikor szóba kerül a horgászat. - Tudja, számomra ez talán az egyetlen, igazi hobbi, amit élvezek és bármely napot képes lennék  eltölteni reggeltől-estig egy tó partján üldögélve, a botot szorongatva. Kicsit ilyenkor úgy érzem magam, mintha a természet része lennék magam is, az az ember, amelynek még vadásznia kellett a zsákmányért. Ha kicsit régebben élnék, akkor alighanem mammutokat üldöznék egy jókora bunkót lóbálva a kezemben, így viszont megelégszem a vacsora megszerzésének eme szelídebb módjával is - teszem hozzá, és magamban mulatok a kissé döbbent arckifejezésén, amikor közlöm, hogy saját magam rendezem le a vacsorámat. Belátom, ha kívülről látnám önmagamat, én sem tudnék ilyesmit feltételezni, de hogy is szólt a mondás a Shrekben? Hogy a zöld ogre olyan, mint a hagyma. A külső alatt mindig van egy újabb és újabb réteg. Én sem vagyok ezen a téren kivétel.
- Nos, sajnos ahhoz állandó időszűkében élek, hogy rendszeresen én főzzek magamra, ezért veszem igénybe Mrs. Baker áldásos munkáját- adom meg a választ Miss O'Neill kérdésére. - De hétvégenként azért szoktam rá időt szakítani, hogy kotyvasszak magamnak valamit, már ha lehet annak nevezni azt, amit a konyhában művelek. Igaz, a carbonara spagettim általában sikert arat a családom körében, vagy csak túl tapintatosak ahhoz, hogy közöljék velem a lesújtó igazságot - nevetek. - Bárhogy is, eddig még senki nem került egy nálam eltöltött ebéd vagy vacsora után a kórház mérgezési osztályára, a főztöm receptjét szorongatva a kezében - teszem hozzá. - Egyébként ilyen téren jó, hogy nincs testvérem. Fix, hogy lefőzne engem, és ezúttal szó szerint értem. Pláne egy lánytestvér, bár vele legalább az az előny meglenne, hogy nem vennénk el egymás ruháit. Legalábbis optimális esetben - eresztek el egy vigyort, ami nevetésbe fordul, mikor előáll egy ötlettel anyám macskájának különös szokását illetően. Szerintem képtelen lennék visszaemlékezni rá, mi vagy ki nevettetett meg utoljára ennyire önfeledten, ettől pedig egy hatalmas piros pont kerül Miss O'Neill neve mellé a képzeletbeli papíroson.
- Szóval kála. Akkor elmondhatom, hogy most mellélőttem - állapítom meg, és figyelmesen nézek Ava-ra. - Nyilván ön nagyobb szakértő ilyen téren nálam, mert noha azt szokták mondani, hogy minden virág hordoz magában valami jelentést, ezen a téren laikus vagyok. Egyedül a vörös rózsáról tudom, mit jelképez - tárom szét kissé a karjaimat. - De ha megenged nekem egy megjegyzést, illik önhöz ez a virág. Jobban, mint az általam felvetett két másik verzió - bókolok finoman, aztán egy percre elhallgatok, mikor megjelenik a pincér, és lerakja elénk a desszertet, majd távozik.
- Hű - lepődöm aztán meg kissé, mikor Miss O'Neill körvonalazza hogyan kötött ki a rendezvényszervezői pályánál. - Tudja, apám mindig azt mondta, hogy minden körülmények között a nők a főnökök, akár beismerik, akár nem. Annak mindenesetre örülök, hogy ön nem a katonaságnál kötött ki, mert akkor most a sors szeszélye folytán nem találkozhattunk volna - mondom jókedvűen, miközben beleszúrom a villámat a tiramisuba. - Akkor hát, a kis főnök egészségére - emelem meg aztán a poharamat Ava felé, és közben rápillantok az órámra. Hihetetlenül eljárt az idő - szinte repült. Bár ahogy mondani szokták, ez a jó társaság ismérve. Akármennyire is sajnálom, a munka lassan visszaszólít a szállodába, pedig akár egész éjszaka is képes lennék itt ülni Miss O'Neill-el. Elképzelhetetlenül jólesett vele töltenem ezt a néhány órát, és csak az a remény táplál, hogy nincs messze a bál, amikor újra láthatom.