Néha meg kell kicsit őrülni, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy meg tudjuk kik is vagyunk valójában. A mindennapok mögött, az örök taposómalom mögött.Mert a váratlan helyzetekben nyílunk ki igazán, és ott derül ki valójában milyenek is vagyunk.Én soha nem az őrültségeimről voltam híres, valahogyan nem a világom része a bolondozás. Van aki túlságosan kimértnek gondol, ami szintén távol áll a valóságtól. Tudok nevetni, tudom magam jól érezni, de úgy hiszem mindennek megvan a maga helye és ideje.Felszabadult szinte csak a fiam mellett tudok lenni.Olyankor leszek szuperül lovagló cowboy, űrsétára induló asztronauta, autóversenyző egy régi kiszuperált műanyag zöld kádat vezetve, és hagyva, hogy Florian átvegye a vezetést és először szakítsa át a szalagot.Hagyom, hogy rávegyen esténként még egy mesére, és hagyom, hogy ne eresszen el maga mellől még akkor sem ha már félálomban van.Amikor nézem az alvó kisfiam, arra gondolok, hogy egy gyerek mennyire meg tudja változtatni az embert és új alapokra helyezi a ragaszkodást, a szerelmet és mindent amit az ember alapvetően az érzelmekről gondol.Már nem csupán én létezem, hanem MI létezünk.
Talán csak attól vált az egész kicsit szomorkássá, hogy mindig eszembe jutott nem fogok tudni neki megadni maradéktalanul egy igazi apát. Teljes élettel, minden nappal, amikor Brian ott van velünk, egész hétvégékkel, karácsonyokkal.Hiszen a férfinak, akit olyan nagyon szerettem, volt egy másik élete, amelyet nem akart feladni. Ennek az igazi és kézzel fogható hátrányáról akkor győződtem meg igazán, amikor a fiunk megszületett. Addig jó volt minden úgy ahogyan volt, és nem vágytunk többre. Én sem. Elfogadtam, hogy a boldogságát ketten tudjuk csak teljessé tenni és valahogyan elfelejtettem közben, hogy én is ott vagyok, hogy Millie is ott van és mintha mi kicsit kimaradtunk volna abból, hogy nekünk mi a jó. A felesége tudatlanul ugyan de alávetette magát ennek a helyzetnek én pedig nagyon is tudatosan. A rámtörő bűntudat az évek előrehalatával halványult, és csak pár hónappal Florian születése után tört újra felszínre. Hibáztattam magam azért, hogy ha eddig ez elfogadható is volt, ha eddig nem okozott gondot Brian kétlaki élete most döntésre kellene jutnia, hiszen mi a családja lettünk, nekünk egészen szükségünk van rá. Miközben azt is tudtam, hogy Millie, aki annyi éven át kitartott mellette, aki abban reménykedett és reménykedik a mai napig is, hogy együtt majd családot alapítanak, ugyanígy érezhet mint én.Haragudnom kellett volna rá, hogy miatta nem tud igazi apja lenni Brian a fiamnak, és haragudhattam volna a férfira is, hogy képtelen dönteni.Mégsem így történt. Mégis, a továbbiakban is elfogadtam a helyzetet, az osztozkodást, már csak azért is, hogy annak a másik nőnek ne okozzak fájdalmat. Pedig már így is azt tettem. Brian halála után minden megváltozott.Menekültem a felelősség elől, és menekülök most is, hogy szembe kell néznünk, immáron a két nőnek mindazzal amit Brian maga után hagyott. Az érzelmekből eszkábált űrt, ami kettőnk között feszül, és a hazugságból szőtt köd, mely miatt nem látunk át egymáshoz.Lépnem kellene, megfogni a kezét, és megpróbálni segíteni. Neki. Magamnak. Magunknak. De nem tudom hogyan kezdjek hozzá.Brian halála óta kerültem minden helyzetet ami  kicsit is kibellentene ebből az átmenetinek hazudott állapotból. Nem akartam beengedni az életünkbe senkit, akinek egy minimális esélye is lenne átvenni Brian helyét.Anya szerint túlmisztifikálom a dolgot, hiszen nem volt ő szent ember, csak egy gyarló férfi, aki, bárhonnan is próbáljuk szépíteni a dolgot, velem csalta hosszú éveken át a feleségét.Tudom, hogy ez a kegyetlen igazság, de ők nem tudják, hogy milyen tudott Brian lenni mellettem, és én milyen tudtam lenni. Különlegesnek éreztem magam, egyedinek. Olyannak akiben ő többet látott egy csinos pofinál. És bármennyiszer is próbálkoztam azóta, pár alkalom után feladtam.Még mindig csak az ágyba vihető lányka voltam, vagy a frigid ribanc, ha nem sikerült mégsem az este végén amit szerettek volna tőlem.Én pedig nem beszéltem arról, hogy milyen veszteség ért mostanában, hogy nekem ez nem olyan egyszerű mint gondolják...nem akartam, hogy ez legyen az oka, hogy a helyzetet másképp látják. Ha maguktól nem gondolnak bele….akkor az egyéb okok elenyészőek lennének.Mégis kellene valami, valami kicsi őrület, valami szokatlan, ami kizökkentene ebből a helyzetből, amiben olyan tudnék lenni mint régen. Még akkor amikor Brian élt.
Talán ezért is vagyok hálás Mr Winston hirtelen és véletlen felbukkanásának, mert szinte tökéletesen tálcán kínálja mindazt amit én egy kellemes estétől elvárok.Jól érezni magam olyan valakivel akinek élvezem a társaságát. Kötöttségek nélkül. Amikor nem érzi az ember folytonosan azt a zavaró gondolatot, hogy miképpen is hozza az illető tudomására, amikor hazakísérte, hogy nem fogja felhívni egy italra, egy kávéra, bármire. Nem akart többet csak egy olyan éjszakát amiben bármi megtörténhet, de egészen más lesz a befejezés mint általában szokott.Nem az illető személye miatt feltétlen. Hiszen Mr Winston a főnököm. De ha nem az lenne, akkor sem hiszem, hogy felhívnám. És abban is biztos vagyok, hogy ő ezt tökéletesen tiszteletben tartaná.Túl friss még az emlék, túlságosan ragaszkodom még egy férfihoz, egy elmúlt időhöz, hogy egyszerűen valami újba belevágjak.Ezért sem randevúzom. Ezért is jó ez az egész most így. Ezért is jut eszembe Sztavrosz, meg a táncháza, ahol már hónapok óta nem voltam, és valószínű a görög a maga szinte érthetetlen hadaró angolságával szépen le is fog érte tolni majd. Ebben biztos voltam. De talán hamar megbékél, amint felhangzanak a szirtaki első, feszes mégis vidám ütemei, amire mozdul az ember lába.Kitáncolni magából az örömöt és a fájdalmat, a fáradtságot és minden nyomasztó gondolatot. Biztos voltam benne, hogy egy minimális feszültség Mr Winstonban is van.
Nem udvariatlanságból utasítom el az ajánlatát. Nem is azért, mert azt gondolnám, nem tudja kifizetni, és nem is azért mert alkalmazottként nem fogadhatom el. Egyszerűen azért, mert úgy érzem ebben a helyzetben ez nem helyes.Nem vagyok az a fajta függetlenségéért orrvérzésig küzdelmet folytató nő, nem hiszek a magasztos eszmékben, amelyet a feminizmus tépett zászlaja és eltorzult eszméinek hirdetői olyan nagyon próbálnak rám erőszakolni.Csupán megvannak a magam elvei amiket nem szokásom megszegni, bár megbántani sem akarok velük senkit.
- Elhiszem és tudom. És kérem, nagyon kérem ne vegye ezt magára! Ha itt most más ülne, más kínálná fel ezt a lehetőséget, akivel alapvetően nem volt megbeszélve semmiféle találkozóm, ugyanezt mondanám neki.Abba is biztos vagyok, hogy nem élne vissza sem a vacsora lehetőségével, sem semmi mással. Én bízom önben, Mr Winston.- jelentettem ki nagyon határozottan és minden szavamat komolyan is gondoltam. Egyetlen alkalomról sem tudok, már ami a szálloda falai között keringett a férfiról, hogy bármelyik hölgy alkalmazottal akár minimális szinten kikezdett volna. Finom és nagyon udvarias bókok voltak, a nőiességükben néha kicsit meggyötört asszonyok, a fáradt egész napos fizikai munkától is jóleső pírral az arcukon fogadták a “főnök úr” dícséretét. Talán fogalma sincs a férfinak arról, hogy aznap mennyi ilyen hölgy arcára varázsolt mosolyt.Mindenki tudta, hogy a külsejét tekintve igen nagy népszerűségnek örvend a hölgyek körében, de megvolt a maga közege a maga helye arra, hogy a magánéletének ezen dolgait lebonyolítsa. Senkinek semmi köze nem volt hozzá.Ettől függetlenül beszéltek erről meg arról, ám abban mindenki egyetértett, hogy a személyzet amolyan tabu volt neki. Onnan soha. Tiszteltem ezt benne, mert az ő helyzetében sokan visszaéltek volna a hatalmukkal.
Bólogatok még mindig valami különös derültséggel az arcomon, amikor visszakérdez hova is szeretném őt elcsábítani.És ez a mosoly mindvégig ott marad, amíg azt magyarázza, hogy nem az ő közege az egész, és vonakodva bár de elfogadja a bolondos ötletemet.Ez az egész jókedv pedig egy kissé váratlan hangosabb, csilingelő nevetésbe vált át, amikor arról beszél, hogy olyan nép márpedig nincs ahogyan ő táncol.
- Bocsánat, ez nem magának szólt. Mármint...ne haragudjon, tényleg.- próbáltam úrrá lenni a féktelen jókedvemen, és megittam a tonik utolsó kortyait. A poharat üresen visszahelyeztem az asztalra és kíváncsian billent féloldalasan a fejem, a kérés hallatán.
- Csak ma estére. Félek, hogy a szállodában nem állná meg a helyét ha a keresztnevén szólítánám.- jelentettem ki egyszerűen, de az a különös és talán a ma estének szóló mosoly nem tűnt el az arcomról.
- Wayne.- rettentően szokatlan volt kiejteni így a nevét azok után, hogy nap nap után Mr Winstonnak szólítottam.Még bele is pirultam egy kicsit és zavarodottan köszörültem meg a torkom.
- De ugye nem gondolja, hogy ezek után maga egyszerűen csak Miss Daytonnak fog engem hívni? Ruby. Így egyszerűen. Majd egyszer elmesélem magának, hogy miért is ez lett a nevem.Lehet ma este, ha már levegőt sem fog kapni a tánctól. Bár figyelmeztetem, hogy ebben Sztavrosz lekörözhetetlen. Végigénekli az egészet mindamellett, hogy táncol is.
Én is felálltam az asztaltól, hogy elindulhassunk.
- Az öltöny elhagyását határozottan a pozitív oldalra írom magát illetően.Reméljük ma este még bővülni fog az a lista, Wayne.- mosolyogtam vissza a vállam felett, és elindultam előtte a kijárat felé.
- Egy viharvert ezüst szín Buickot kell feltűnés nélkül követnie, abban ülök majd én.Ne maradjon le! Mert lehet maga nem jó táncos, én viszont csapnivalóan rossz sofőr vagyok.De nagyon tanulékony. Csak két éve van jogosítványom, még kicsit gyakorlatlan vagyok.- jelentettem ki, amikor a bejáratnál elváltunk és mindenki ment a saját autóját keresni. Nem sokkal azután pillantottam meg Wayne kocsijának fényszóróját mögöttem amikor belevetettem magam az étteremből kikanyarodva magam a forgalomba.
Bár már este volt, de még mindig rengetegen voltak az utcákon.Langyos őszi este volt, szinte simogatta az ember bőrét. A rádióból Joan Jett recsegett és az ujjaim verték a ritmust a kormányon egy-egy piros lámpánál. Időnként a visszapillantó tükörben ellenőriztem, hogy követ e a férfi, és végül egy murvás parkolóba kanyarodtam le vele. Az épület valamikor a hetvenes évekből származott és tíz éve újították fel, akkor kapott egy mustár színű kőburkolatot. A homlokzatán az amerikai zászló mellett a görög is ott lengedezett és hirdette, hogy ez itt a görög kultúra háza.
- Hat éve az édesanyám egy távoli rokonát kellett gardíroznom aki spanyol volt, és egy görög diplomata feleségeként hat hónapot töltött New York-ban- kezdtem magyarázni Wayne-nek, miközben befelé haladtunk a tágas, pepita kövekkel kirakott folyosón, ami egy tágas zöld növényekkel ékített folyosóra vezetett.
- Ő hozott el magával. Sztavrosz a férje egy régi iskolatársa volt még otthon Athénban.Így kerültem ide, és szinte első perctől beleszerettem ebbe a kultúrába. Azóta időnként visszajárok, de már több hónapja nem voltam, ami miatt azt hiszem…- a mondatot nem sikerült befejezni, mert a csarnok végén egy hamisítatlan fekete, göndör hajú, napszítta bőrű görög férfi igyekezett felénk. Összecsapta a tenyerét mikor meglátott és sietősebbre vette  a lépteit.
- El se hiszem! Ruby Dayton személyesen, hát elhozott téged ide végre Zeusz szekere aranycsillagom? Egyem azt a derék kis szívedet! És ki veled ez az igen szemrevaló úriember? Csak nem a….- kacsintott viccesen, miközben alaposan végimérte magának Wayne-t majd az utolsó mondatot a fülembe súgta. Nevetve ráztam meg a fejem.
- Nem. Sztavrosz, ő itt Wayne. Wayne, ő itt Sztavrosz.- mutattam be őket egymásnak, szándékosan kerülve a formális vezetéknevet vagy a titulust. Ezen a helyen lényegtelen, de ezt a fesztelenséget majd a férfi is megtapasztalja.
-Na gyertek velem, hamarosan kezdünk.Remélem bírja úgy a strapát mint ez a kis energiabomba, Mr Wayne!- nézett széles, hófehér fogait megvillantva egy barátságos mosolyba Sztavroszt, és már terelt is bennünket a terem felé.

Ruby&Wayne

Brian halála előtt vidám, társasági ember voltam.Szerettem a jókedélyű embereket, férfiakban pedig azokat akik meg tudtak nevettetni. Az intelligens humor volt mindig is a gyengém.Florian születésével, majd Brian halálával azonban visszafordíthatatlanul megváltozott valami bennem.Kicsit egyedül maradtam és nem volt központi kérdés az ismerkedés, hacsak azért nem, hogy a fiamnak egy megfelelő apát találjak, magamnak pedig egy biztos támaszt.Erre azonban még nem voltam lélekben felkészülve. Valahogy nem ment elengedni a férfit, akihez annyi éven át ragaszkodtam, még úgy sem, hogy tudom, megannyi bűnt és be nem vallott titkot hagyott maga után, melyek beismerése rám vár majd. Még mindig képtelen voltam azt az ajándékot kinyitni, amit a halála előtti napon adott nekem. Apró dobozka volt, királykék bársonyhuzattal és aranyszín vékony szalaggal átkötve. Ott lapul a fehérneműs fiókom mélyén, várva, hogy elég erő legyen bennem megnézni mit is rejt. Ékszeres doboz, abban biztos voltam, de a tartalmáról még fogalmam sem volt. Lehet jobb is lenne ha soha nem nyitnám ki. Talán titokban azért őrizgettem még, egy ideig, hogy majd jön egy értesítés, hogy tévedés volt, Brian aznap nem is volt ott, rosszul azonosították….bármi elfogadható lett volna, ami a mélyen legbelül fájó tagadásomat alátámasztotta volna. Aztán teltek a hónapok, és nem jött üzenet, nem jött cáfolat, csak a tudat, hogy nincs többé.Én pedig ott álltam az életemmel, a befejezetlen kapcsolatommal, a fiunkkal, akit immáron egyedül nekem kell nevelnem, és kitalálnom mit is mondok majd el neki pontosan az apjáról, ha kérdez. Mostanság is vannak már apróbb jelei, ahogyan haladnak előre az évek, de most még ki tudok térni. Most még nem szembesít keményen az igazsággal.Anya nyomására úgy két hónapja megpróbálkoztam az ismerkedéssel. Azt mondta itt az ideje, hogy a lelkemen és a szívemen feszülő gyászt levessem, nem élhetek úgy egész hátralévő életemben, hogy egy halott, alapvetően is máshoz tartozó férfit siratok. Floriannak otthon és család kell, ezt pedig egyedül nem vagyok képes megadni neki. Bárcsak szembeszállhattam volna a kemény szavaival, de nem tettem. Igaza volt.A két hónap azonban tökéletesen rádöbbentett, hogy még korai ez nekem. Mondjon anya bármit. Valahogy nem tudtam feloldódni, nem tudtam elengedni magam, és nem tudtam mosolyogni az efféle vacsorákon, és szemlesütve, kicsit szégyellve, de mindig elutasítottam az este folytatását, úgy alapvetően bárhol.Ha lehunytam a szemeimet Brian mosolya jelent meg, ahogyan lezserül nekiveti vállait a konyhaajtónak és engem figyel kora reggel, amint éppen Florian tápszerét készítem.Azt mondta az anyaság megszépített, más emberré váltam tőle. Én is így éreztem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy bárcsak egyszer reggel, ha felkelek és a konyha felé indulok megint ott lenne. Várna rám, ahogyan én vártam rá mindig.Még akkor is ha tudtam csupán félig az enyém.
Mindezek fényében talán éppen én vagyok meglepve a legjobban azon, hogy bár az éttermi vacsorát visszautasítottam Mr Winstontól...oh bocsánat...Wayne-től, éppen én voltam aki mégis további ötlettel állt elő. Talán azért mert nem úgy indult ahogyan az összes többi ilyen estém. Nem kényszeres ismerkedéssel, amelyben kimondva vagy kimondatlanul ott volt, hogy mit várunk a másiktól, hogy alapvetően nem azért jött létre az a találka, hogy jól érezzük magunkat, hanem azért, hogy eldöntsük megfelelőnek tartjuk a másikat arra, hogy hosszú távon gondolkodunk vele.Nem volt benne a spontaneitás lehetősége, nem volt benne az, hogy igazán el tudja magát engedni az ember. Végül feladtam. Ha nem hozza az élet elém a lehetőséget, ahogyan egykor Briannel, akkor nem fogok erőszakkal elébe menni.Mondjon a mama bármit is.Lám mégis jól tudom érezni magam még úgy is, hogy a főnökömmel töltöm az estét, még úgy is, hogy kicsit jobban szabadon engedjük magunkat, de mégis a határokon belül maradunk. Még ha megmarad közöttünk a magázódás, még ha visszatérünk ebből az általa csak különös Hamupipőke történetnek mondott éjszakából is, akkor is biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan már semmi nem lesz mint előtte. Amíg a kocsival araszolunk át az utakon, az éjjeli város tarka forgatagát magunk mögött hagyva, újabbak közé vegyülve, az jut eszembe, hogy talán ostobaság és meggondolatlanság volt tőlem ez az egész. Hiszen mást várt, másvalaki miatt volt itt, és lehet csak udvariasságból nem küldött el. Hiszen Mr Winston egy igazi úriember, minden bizonnyal nem hozna kellemetlen helyzetbe egy hölgyet, még akkor sem ha az az alkalmazottja. Aztán az is eszembe jutott, hogy az arcán egészen mást láttam. Pontosan ennek az ellenkezőjét. A kellemes meglepetését, örömet amit a spontaneitás váltott ki belőle.Meglehet ez volt az ami a szavakat az ajkaimra engedte és jött az őrült ötletem Sztavrosszal, meg a táncházzal. Igazából nem akartam még jobban feszélyezve üldögélni az asztalnál, kicsit talán megtartva egészen végig azt a bizonyos távolságot, amely az udvarias társalgás keretei között tartott volna bennünket. És az igazság az, hogy kíváncsi voltam milyen Mr Winston amikor szögre akasztja azt a bizonyos zakót, és ingujjra vetkőzve úgy igazán jól érzi magát.
Ezért voltunk most itt, ezért fut szinte azonnal mosolyba az arcom amikor a géppuskaként hadaró görögöt megpillantom, majd a következő pillanatban már meg is ölelget. Wayne és ő kezet fognak és látom a főnököm arcán, hogy picit talán fenntartásokkal figyeli a közvetlen férfit.
Mondanám neki, hogy ne aggódjon nincs semmi probléma Sztavrosszal, nem fogja lerohanni és még félreérteni sem kell. Általában hetente váltogatja a barátnőit, és nagyjából öt helyre fizet gyerektartást, minimum tíz poronty után. Nagy nőcsábász, aki egykor nálam is bepróbálkozott, de ő már csak ilyen. Ahogyan mondani szokta: a végleges nem a nem, addig viszont minden megengedett.
Szóval követjük őt végig a folyosón a táncterem felé, amely egy kisebb színházteremből lett kialakítva, és az akusztikája páratlan, a legtávolabbi pontján is remekül lehet hallani a zenét.
- Hogy mit értek? Hát a helyzet az, hogy amikor Ruby először eljött a barátom feleségével ide, olyan tűsarkakon tipegett be, hogy azt hittem menten kibicsaklik a bokája. Mondtam neki, hogy a szirtakit felénk az asszonyok kis saruban, vagy mezítláb táncolják, mert ilyen topánkában kifordulna a bokájuk.- magyarázta Sztavrosz nagy lelkesen az első élményemet a görög tánccal, időnként rám vigyorgott, aztán lassabbra vette a lépteit, hogy Wayne mellé kerülhessen és úgy magyarázott tovább. Én meg hol elpirultam, hogy lehajtottam a fejem, megráztam és a hajzuhatag alatt kuncogtam, mert az tény, hogy az első alkalmam felejthetetlen volt.
- Ruby meg vidáman vállat vont, és azt kérdezte: "Mezítláb? Jól van, olyat én is tudok!" Azzal levette azokat a borzalmas magassarkúakat, a terem végébe dobta és beállt táncolni. Onnantól olyan volt mint a legidősebb fiam, aki egyszer beszabadult a jégpályára a korcsolyával és fél óra alatt megtanult korcsolyázni, onnantól meg már le sem lehetett rángatni a jégről. Na Ruby is ilyen volt.
- Tegyük hozzá, hogy azért az első alkalommal még nem bírtam olyan jól szusszal és többször is tartottam szünetet.De azért ismerd el, hogy egy kezdőtől nem volt rossz.- fenyegettem meg a mutatóujjam viccesen a görögöt, majd Wayne-re néztem és még mindig mosolyogtam
- El ne higyje ám egyetlen szavát sem. Nagy kópé ez a Sztavrosz. Még krisztust is lehazudná a keresztről. Ő ugyanis azon ritka görögök egyike, aki áttért a keresztény hitre.
Mire a beszélgetéssel eddig jutottunk be is értünk a színházterembe. Tulajdonképpen csak a színpad maradt meg, ahol a zenei berendezés, valamint egy kisebb zenekar foglalt helyet, a székek helyén pedig egy óriási táncparkett terült el.
- Boldogulsz a vendéggel, Ruby? Én megyek és lecseszem azt az idiótát aki megint elfelejtette összekötni az erősítőt, hogy a nagybőgőt is lehessen hallani.
-Pesze. Ne aggódj, majd én bevezetem az itteni szokásokba.- kacsintottam derűsen a görögre, aki még indulás előtt megpaskolta a karomat é Wayne-re kacsintott.
- Azért ne legyen túl biztos a dolgában, ma este még elrabolom magától egy pár körre ezt a szőke szirént. Na érezzétek jól magatokat, csillagom! Horomon fiam! Mi a fenét csinálsz?- ez utóbbi már nem nekünk szólt, hanem ahogyan távozott mellőlünk, a színpad felé indulva emelte meg a kezét fenyegetően az ottani egyik férfi felé.
Én pedig Wayne-hez fordultam és miközben beszéltem a lehető legváratlanabbul kezdtem levenni magamról a cipőmet.
- Ha jobban szétnéz, láthatja, hogy szinte mindenki mezítláb táncol. Nem csak hagyomány tiszteletből, hanem mert kényelmesebb, szabadabb. Azt már tudom, hogy életében nem járt még görög táncházban, és lefogadom életében nem táncolt még mezítláb sem.- a jobb lábamról lehúztam a cipőt, és letekertem a harisnyát is, amit a cipőbe dugtam ,majd ugyanígy tettem a bal lábammal is. A szoknyámat kissé feljebb húztam, és betűrtem a derekamnál, így az alja a térdem felett ért kicsivel.Kényelmesebb lesz így mozogni benne.
Amennyiben nem hátrált el tőlem, úgy kicsit közelebb léptem Wayne-hez és az inge felső gombjai felé nyúltam.
- Megengedi? Félre ne értse! Csak így….egy kicsit….lazább lesz.- magyaráztam, és amennyiben nem húzódott el, vagy nem tiltakozott, kigomboltam az ingének a felső három gombját, majd a gallért úgy igazgattam el, hogy lezserebben, fesztelenebbül hasson.
- Így ni! Most már nem fogunk kitűnni annyira a tömegből. Feltéve ha attól is hajlandó lesz megszabadulni.- böktem fejemmel a cipője irányába, majd felnéztem rá mosolyogva.
- Én mondtam, hogy ez sokkal másabb lesz mint az étterem, és higyje el, hogy nem fogja megbánni. Az összes felesleges feszültséget kitáncolja magából és olyan kisimult vonásokkal megy majd másnap dolgozni, hogy magára sem ismernek. De el ne árulja senkinek, hogy én voltam a ludas benne.- kuncogtam, majd elléptem előle, hogy teret adja, ha esetleg mégis úgy dönt, hogy leveszi a cipőjét, és csatlakozik hozzám, és elsajátítjuk az alaplépéseket.

Ruby&Wayne

Különös talán, de sokféle felmenőkkel rendelkező családból származom, akik elsősorban Venezuela, Kuba, Mexikó vagy éppen Brazília szülöttei, és több generációval korábban vándoroltak be. Aztán itt keveredtek a jenkikkel, vagy éppen a sajátjaikkal, esetleg európaiakkal, és lettem belőle többek között én is.A szőke hajam ugyan nem utal déli ősökre, én inkább minden bizonnyal az amerikai vonalat erősítettem. Az édesanyám révén tanultam meg spanyolul és a mai napig jól beszélem ezt a nyelvet. A görög kultúrát nem ismertem korábban, és nem állítom, hogy most is szakértője lennék, de tény, hogy az életérzés, vagy a tánc nyújtotta szabadság, boldogság nagyon közel áll a szívemhez. Mégsem jártam soha az államokon kívül. Pedig sokszor készültem rá. Valahogyan mégis elmaradt, hol anyagi okok miatt, most meg már azért, mert itt van Florian, és vele egyelőre nem szívesen utaznék külföldre. A világ egy veszélyes közeggé változott mostanság, kivált egy gyerek számára.Ettől függetlenül volt részem abban, hogy megismerhettem embereket, országokat vagy éppen olyanokat, mint Sztavrosz, akik idecsempésztek valamit a mediterrán életérzésből.Én pedig nyitottan álltam mindig is az ilyen dolgokhoz.
Mikor Briant megismertem, őt is rengetegszer vittem magammal olyan helyekre, ahol kicsit belekóstolhatott úgy a világba, hogy nem kellett elhagyni az államokat de még New Yorkot sem.Hogy nem vágytam volna soha személyesen is megtapasztalni? Megérezni talpam alatt a tenger homokját, hallgatni egy óriási kagylóban a hullámok zúgását, hagyni bőrömön végigfutni a lemenő sugarak simogató csókját….dehogynem akartam. De egyszerűen elfutottak a lehetőségeim.Ketten soha nem mehettünk sehova, hiszen nem volt olyan indok amellyel hetekre el tudott volna szabadulni a feleségétől, egyedül pedig nem lett volna az igazi. Brian halála után pedig a fiam még olyan kicsi volt...talán már jövőre rávehetem magunkat, hogy elutazzunk valami szép helyre, ami jóval távolabb esik, mint mondjuk átugrani Californiába.A fizetésem is eléri azt a kategóriát, amiben már megengedhetek magamnak egy efféle utat. Lassan kezdek egyenesbe jönni annyi év után, csak éppen egyre magányosabbá válok. Brian mellett is kezdett az érzés szinte összeszorítani, hogy teljes életem legyen, hogy többet legyünk együtt. Szükségem volt rá, és egyre nehezebben fogadtam el az elválásokat.Florian születése alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat, és jól tudom, hogy ha nem jutott volna döntésre akkor elválnak az útjaink. Én minden bizonnyal belepusztulok a hiányába, ahogyan mostanság is egyre erősebb és egyre fájdalmasabb az érzés. Mikor mozdul a kéz a telefon után, hogy üzenetet küldjön neki, de a kijelző szerint beazaonosíthatatlanul régóta offline.Képtelen vagyok kitörölni a telefonszámát, az elérhetőségeit, a fotóit. A telefonom mint valami elektronikus mauzóleum még őrzi őt. Túllépni pedig nem egyszerű. Az első lépés mindenképpen az, hogy kicsit kiszakadjak a mindennapokból. Hogy akár csak egy órára is elfeledkezzek a gondokról, vagy éppen arról, hogy miképpen is fogom megoldani a problémáimat.Még az autóból idefelé jövet felhívtam anyát, és elmondtam, hogy másképp alakultak a dolgok, és egy kicsit később fogok hazaérni, semmint számítottam. Gondot jelent esetleg, hogy addig Floriannal maradjon és időben le is fektesse aludni? Szinte magam előtt láttam a sokat sejtető mosolyát, alig tudta visszafogni magát, hogy ne kérdezze meg mi az oka, hogy nem megyek haza időben. Én mondtam, hogy egy kedves ismerősömmel még megiszom valamit, de ettől többet nem árultam el. Sem azt, hogy egy férfiról van szó, azt meg főleg nem, hogy a főnököm. Édesanyám fantáziája meglehetősen meredek, nem akartam alapot adni neki arra, hogy olyan következtetéseket vonjon le magából a tényből, ami nem is valós.
Bár meg kell hagyni, és ez tény, hogy kellemesen csalódtam Mr Winstonban mint magánemberben. Eddig sem voltak róla rossz vagy visszás gondolataim, most azonban percről percre, egyre inkább pozitív az a bizonyos kép.
Sztavrosz a maga frivol humorával kettőnk között zizeg, sztorit kap elő a bűvész cilinderéből és vele együtt jó érzés nekem is visszagondolni arra a bizonyos első alkalomra, amikor itt jártam. Azt szokták mondani, hogy ha valaki egyszer belekóstol vagy soha többé nem akar visszajönni, vagy örökre a rabja marad.Reméltem, hogy Mr Winston megérzi ennek a felszabadultságnak az erejét, megérzi, hogy az a világ amelyben ő él, kényelmes és biztosan csodálatos lehet, de mégis kizárja annak a lehetőségét, hogy igazán elengedje magát. A zakó alatt is ember van jól tudom, a jólfésültséget néha nem árt sutba dobni, összekócolódni, kipirulni egy kis tánctól.
Ennek jegyében én vagyok az aki először nekiáll annak, hogy lezserebb legyen, bár látom a szemem sarkából a meglepettséget a főnököm arcán. Kedvem lenne nevetni, és elmondani neki, hogy roppant mulatságos amint engem néz, de végül csak egy mosollyal vegyes kacsintással jelzem neki, hogy ez pusztán móka, ne gondoljon semmi rosszra.
Miközben az ingjének gombjait igazgatom, a szemem sarkából szemügyre veszem a távolabb készülődő férfiakat és a rájuk tett megjegyzés kapcsán csak a fejem csóválom egy apró mosollyal.
-Wayne! Maga tökéletesen ért ahhoz, hogy zavarba hozza az embert. Mondja, ezzel a tulajdonsággal született?- kérdezem félrebillenő fejjel mosolyogva.
-Hát lenne szíve ötletgazdaként odavetni az oroszlánok elé? Ó ne tegye ezt velem! -vonom a kezeim a mellkasomra, tettetett fájdalmat mímelve az arcommal, aztán elmosolyodom.
-Nem. Azért mindent nem kell levennie, de ha feltétlenül meg akar szabadulni a ruhadarabjaitól én nem fogom vissza magát. A hölgyek minden bizonnyal örömmel vennék egy magas, jóképű férfi vetkőző magánszámát.Az urak körében nem garantálom az osztatlan sikert.
A tánctér lassan benépesül és így, mezítláb és kissé talán könnyedebben öltözve nem ütünk el annyira a többiektől, nem beszélve arról, hogy tánc közben Wayne is észre fogja venni mennyivel könnyebb a mozgás.
Ujjai hirtelen kulcsolódnak az én ujjaim közé, és akaratlan is ráfogok. Finom ujjaim még egy apró, biztató simítást is megengednek, mert érzem a megfeszülő izmokból, hogy ideges.
- Ne aggódjon, nem fogom hagyni, hogy valami görög amazon elrángassa mellőlem. Még a végén kettőt pislogok és már Zeusz mellett csücsülne ambróziát szürcsölgetve, és a villámok árfolyamáról cseverészve a főistennel.-nevettem el magam, és biztatásul kicsit jobban belemélyesztettem a kezem a kezébe, még finoman rá is szorítottam.Főleg mert hamarosan el kell engednie, ugyanis a szirtakit nem kézen fogva táncolják, hanem a másik vállára helyezett karokkal.
A színpad felől felhangzottak az első apró taktusok, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy még fogja a kezem, sietve húztam magammal a terem végében álló asztalokhoz.
-Jöjjön! Van egy ötletem! Mert maga még mindig olyan görcsben van, hogy ebből nemhogy tánc nem lesz, de még séta sem. Wayne, komolyan ne legyen ennyire megfeszülve.Ezek az emberek itt jól érezni jöttek magukat. Mosolyogni, táncolni.-miközben beszéltem tovább haladtam vele kézen fogva az asztalok felé. Kék és fehér pepita abroszokkal volt leterítve. A tetején üvegekek sorakoztak, mellettük műanyag poharak.Elengedtem a kezét, hogy az egyik üveget megragadjam, és a két kicsi pohárkát teletöltsem.
-Azt már tudom, hogy ma este nem fogom megúszni alkohol nélkül, szóval mindenképp taxival kell hazamennem.Az ing gombolás és a mezítláb járkálás nem lazította el eléggé, de ez majd biztosan el fogja.- nyújtottam át neki a kis pohárka italt, a másikat pedig én vettem magamhoz.
-Hát akkor igyunk a véletlen találkozásokra.Más hirtelen nem jut az eszembe, és pocsék szónok vagyok.- ami amúgy igaz is volt, mert nem a beszédkészségemről voltam soha híres, amit tetőzött egy jó adag lámpaláz is ha éppen szerepelnem kellett.Őt figyeltem a pohár pereme felett, miközben a saját adagomat megittam. Az ánizs kellemesen olvad végig a szájpadlásomon, az illat az orromba is beköltözött.
Ha ő is megitta a maga adagját, visszaindultam vele a többiekhez, és a végén kiadtam az instrukciókat, melyek rám vonatkozó részét én is követtem.
-Én most ráteszem a karom a maga vállára és egy kicsit rá is fogok a karjára, megtámaszkodom rajta. Csinálja ugyanígy maga is velem. Ha időközben valaki idependerül és magába kapaszkodik ne aggódjon, a szirtaki tulajdonképpen amolyan körtánc, és a végére mire begyorsul majd a zene, itt is az lesz. 4/4-el indulunk, folyamatosan gyorsul majd az ütem,szóval a végére rendesen kapkodni kell majd a lábait.Emiatt is szerencsésebb mezitláb.
A zene továbbra is andalítóan ringató volt, mintha a tenger hullámai csapódnának neki a part menti szikláknak. Szinte érezni lehetett még az olajfák illatát is.Mosolyogva kezdtem táncolni vele, követve a zene könnyed, lassú ütemét. A lábam lendült óvatosan, miközben odafigyeltem rá, hogy ő is velem együtt mozduljon.
-Ez az, remek lesz ez, ne aggódjon! Van ritmus érzéke, hé, ezt eddig nem mondta.-nevettem fel vidáman, mert való igaz, hogy könnyedén ráérzett az ízére.

Ruby&Wayne

“Csillagok alatt szunnyad az éjjel. Legyen álmod édes, édes…” dúdoltam gyakran lefekvés után még a sötétben Floriannak, miközben a lágy barna tincsek között simogattam a buksiját. Gyakran úgy aludt el, hogy hozzám bújt, kis kezeivel átölelt és engem még az sem érdekelt, ha negyed óra múlva elzsibbadt a kezem, vagy alig kaptam levegőt, mert szinte belepréselte a pizsamás mellkasát az orromba. Ahogyan hallgattam a csendet magunk körül, arra gondoltam, hogy bárcsak mindig minden ilyen békés lehetne. Bárcsak a világ ilyen egyszerűen működhetne, és nekem elég lenne ez ami most van. Aztán halkan kilopakodtam a szobájából, és szembe jött velem az életem, a tengernyi gond, a megoldásra váró problémák, és persze az egyedüllét nyomasztó érzése. Megszokhattam volna már az évek alatt, hiszen én választottam. Ahogyan később azt is, hogy egy ideig még nem akarok senkivel hosszabb időt együtt tölteni. A kényszermegoldások csúfosan értek véget, és az élet valahogyan soha nem kínált tálcán még egy olyan lehetőséget mint Brian.Tulajdonképp mulatságos, hogy a ma este lehetne akár a meglepetések éjszakája is, mondhatnám, hogy hosszú idő óta először történik velem valami izgalmas és érdekes, valami olyasmi, ami kirángat abból a különös és szinte már tökéletesen rám telepedő gyászból, amelyből egymagam nem találtam a kiutat. A véletlenek különös összjátéka az utamba sodor egy igazán jóképű, minden tekintetben udvarias férfit, akinek a humora képes folytonosan megnevettetni. Akivel felszabadulok, őrült ötletekre ragadtatom el magam.Az egésznek az egyetlen szépséghibája, hogy ez a bizonyos férfi a főnököm.Az egyetlen személy talán a több milliós New York-ban, akivel egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a kaland és kellemes éjszaka luxusát.Még igazából abba sem gondoltam jobban bele, hogy ha nem az lenne aki, akkor lenne bármi más akadálya? Talán a társadalmi különbség, mely bár sokak szerint a mai világban már nem létezik, úgy vélem nagyon is valós és létező dolog.Én büszke ember vagyok. Mindent amit elértem, azt a keveset is saját magamtól értem el, és bár apróbb segítségeket elfogadtam akár Brian-től is, a legtöbbet persze a szüleimtől, mégis elmondhatom, hogy nem függtem senkitől. Anyagilag legalábbis. Mert érzelmileg pontosan az ellentéte vagyok ennek. Hegyeket képes megmozdítani az érzelem ha felébred bennem, a ragaszkodásom noha nem fojt meg senkit, de érezhető. Ha szeretek, akkor mindenemmel szeretek.
Kicsit talán én is olyan vagyok amilyen Sztavrosz, amilyenek a görögök, és amilyennek a mai éjszaka ígérkezik. Mert csillagok alatt szunnyad az éjjel, és csak remélem, hogy a kisfiam álma édes és békés, még akkor is, ha ma nem én vagyok mellette, hogy elaltassam.Ma éjjel kicsit ki akarok szakadni a mindennapokból, a szürke reggelekből és az egykedvű délutánokból, abból a világból, amelyben Wayne és én távol vagyunk egymástól. Miközben most közel lépve hozzá az ingét gombolom, szabadítom meg néhány ruhadarabtól, és rántom magammal ebbe a spontán bolondságba.
Amikor nevet, vele nevetek. Kedves a mosolya.Valahogyan az jut eszembe, hogy illik ide, ebbe a közegbe. A kimértsége és tartása ellenére is. A zavarodottsága ellenére is, a kisfiús bizonytalansága ellenére is. Mintha éppen olyan könnyedén tudna beilleszkedni ide, ahogyan abban a közegben amibe alapvetően született. Meg sem kellene ezen lepődnöm, mert valahányszor a recepcióra téved, valamiféle könnyed eleganciával tartja kezében a kávés csészét és beszélget velünk a leghétköznapibb témákról. Egy arrajáró pedig hamarabb gondolná a kollégának, vagy egy kedves vendégnek, semmint a szálloda igazgatójának.Talán csak a méregdrága, méretre készült öltöny, és a hozzá tökéletesen passzoló, fényesre pucolt cipő árulkodhatna arról, hogy nem egyszerű alkalmazottról van szó.
Fejem csóválom mosolyogva arra a megállapításra, hogy nem akart zavarba hozni, és még inkább elvörösödöm, amikor megköszöni, hogy jóképűnek neveztem. Igazából oda sem figyeltem, ösztönös volt.
- Én nem….nekem nem…- válaszolnék, és mondanám, hogy nem a viszonzás volt a célom, hogy én ezt komolyan mondtam, de attól félek, hogy félreértene. Noha nem vagyok benne biztos, hogy az est előrehaladtával nem fogjuk még számtalan esetben félreérteni egymást. Máshoz szoktunk hozzá, és még nagyon nehéz ezen túllépni. Legalábbis számomra.Sóhajtva pillantok rá hálásan, hogy a válaszadás kuszaságától megkímél, meg attól, hogy még jobban belegabalyodjak a mondanivalómba, de hamar elillan ez a megkönnyebbülés és a meglepett, kikerekedő szemek merednek rá, meg egy hangos nevetés szakad fel belőlem.
-Hetvenkét szűz? Atyavilág! Maga aztán nem aprózza el. Bár nem gondolom magát görög ortodoxnak, vagy éppen a mitológia megszállottjának, de a muszlim hit mégiscsak túlzás lenne.- csóválom a fejem jókedvűen.Noha sikerült azért valamennyire feloldani a benne feszülő gátlásokat, meg a kis félelmet amit valószínű a tánc gondolata okoz benne, mégiscsak könnyebb lesz ha iszunk előtte valamit. Még ha nem is így terveztem eredetileg. De tulajdonképpen ha jobban megnézem az egész esténk a spontaneitás jegyében telik.
A pohárkámat tartva, félrebillenő fejjel és kíváncsian hallgattam, hogy vajon mi jut eszébe az ouzo-ról és az utolsó kortyokba magam is belenevetek, amikor az édességet említi.
-Medvecukor. Nem mondja, hogy maga is odáig volt érte! Ahol laktunk, ott a sarkon volt egy candy shop. Olyan régi, ötvenes évek beli fajta. Talán még maga Elvis is járt ott, annyira régi. Egy kentucky-i házaspár volt a tulajdonosa. Mindenféle finomság volt náluk, és én azokat a színes nyalókákat szerettem nagyon. Tudja, azokat az óriási méretűeket. Meg persze a medvecukrot. Egy héten egyszer, általában szombaton a papám lement a boltba nem sokkal zárás előtt és mindig vett nekem belőle. Pedig akkoriban még kajára is alig jutott.De édességem vasárnaponként mindig volt. Beosztottam. Lemértem, hogy mekkora a darab és kiszámoltam, hogy naponta hány centit ehetek, hogy a következő vasárnapig kitartson. Persze szinte soha nem tartott ki!- nevettem el magam. A hangom nem volt keserű, vagy szomorú. Nekem ez volt a gyerekkorom, a maga pénztelenségével, és egyszerűségével. Én így voltam boldog. Mert bár nem dúskáltunk az anyagi javakban, soha nem szenvedtem semmiben hiányt, amire igazán szükségem volt. És ami igazán számított, az a szeretet volt. Azt mindig megkaptam. Azt mindig éreztem.
-Betegre sosem sikerült enni magam. Annyi nem volt, én meg rossz üzletember voltam mindig.Szóóóval…-vontam meg a vállaim gyermeteg derűvel, majd a műanyag poharat a megfelelő szemetesbe dobtam és már mentünk is vissza sietve a tánctérre.
Wayne remek partnernek bizonyult, leszámítva azt a kezdeti apróságot, szó szerint apróságot aki mellé került. A többiekkel együtt nevetek azon, ahogyan a magas ember, meg az aprócska néni megpróbálnak összekapaszkodni, végül feladják és más valaki kerül Wayne mellé.
Tánc közben többször oldalra pillantok, vele nevetek ha éppen eltéveszt egy lépést, és csak a fejem rázom, hogy ne aggódjon, mások is rontanak, itt ezen senki nem akad fenn. Meglepően jól csinálja a váltásokat, amikor a gyorsuló ütemre, már a lépéseket is sebesebbre kell venni. A vidámság, az itt-ott felcsendülő ének, az emberek mosolya egészen hamar elvarázsol, kipirultan vetem hátra a nevetéstől a fejemet, majd a mellettem éppen a keresztlépésekbe belebonyolódó Wayne-re nézek.
- Maga titokban gyakorolta ezt. Nem nem….nem fogom elhinni, hogy soha nem táncolt szirtakit. Vagy ha így van, akkor egy őstehetséggel van dolgom.- a végére már olyan gyors a zene, hogy nekem is észnél kell lennem, mikor végül elveszítve az egyensúlyom, vidám nevetések közepette dőlök oldalra, egyenesen Mr Wayne karjaiba.
-Hoppá!- állapítom meg, és zavarodott kuncogások közepette igazodom vissza, és helyezem a másik karom vissza egy fiatal lány vállára.
Nem érzékelem az időt, de nagyjából negyed óra lehet, mire lecseng a ritmus, a zenészek visszaváltanak kellemesebb, lassabb tempóra, végül elhal a muzsika, és mindenki tapsolva köszöni meg a táncot. Még nekem is levegő után kell kapkodnom. Az arcom kipirult, a hajam alaposan összekuszálódott, a feltűrt szoknyám egy része is kibomlott, de nem bánom.
-Nem….nem tudom...maga, hogy van vele, de én ….nagyon élveztem.Jöjjön, menjünk szívjunk egy kis levegőt, mielőtt Sztavrosz megtalál, és a következő táncra elrabol.Kijöttem a gyakorlatból,és jelen állás szerint szusz nem maradna bennem végül.-ha követett a szavaim nyomán, akkor a terem oldalsó ajtaján kilépve, egy hosszú folyosón végighaladva jutottunk el az egyik kijárathoz a sok közül. Az ajtót kitoltam magam előtt, és amint kiléptünk mélyet szippantottam a friss, koraőszi esti levegőből.
-Mondja, hogy nem bánta meg, hogy belement ebbe az őrültségbe velem?-pillantottam rá a vállaim felett majd lesiklott a tekintetem a lábára, és az enyémre is. Hangosan felkacagtam, amikor realizálódott bennem, hogy mindketten mezítláb ácsorgunk a betonon.
-Istenem! Látja,maga teljesen megbolondít, a cipőinket meg bent hagytuk. Remélem nem fázik a lába.Vagy ha mégis, akár itt kint is táncolhatunk egyet.Nem szirtakit...hanem...mondja Wayne, mi a kedvenc tánca? Biztos van ilyen. Ne mondja, hogy nincs.- hitetlenkedtem, mert abban biztos voltam, hogy tanult egykor táncolni, legfeljebb csak bizonytalan magában. Pedig esküszöm jól csinálja.

Ruby&Wayne

Mindig is kedveltem azoknak az embereknek a társaságát akik szívből tudnak nevetni, és jól tudják magukat érezni akár az élet legapróbb dolgaiban is.Visszagondolva arra az estére, amikor Briant megismertem, aznap valami furcsa és megmagyarázhatatlan szomorúság ült rajtam. Azt a munkát sem akartam elvállalni a Városházán, de túl jó volt a fizetés, és igazából semmi mást nem kellett csinálni, csak tálcákkal mászkálni, és kínálni a vendégeket. Közben mosolyogni. Na ez az ami nem ment. Próbálkoztam vele, kedves is voltam, csak valahogyan nem sikerült olyan őszintére, amilyenre én szerettem volna. Kicsit elbújtam az uniformis mögött és egyszerűen csak túl akartam lenni az egész estén. Haza akartam menni, bámulni kifelé az ablakon az éjszakába, és végiggondolni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Talán el kellene költöznöm olyan helyre, ahol új és tiszta lappal kezdhetek mindent. De bárhova is bújok, bárhova is vinne az utam, mindig csak a szép pofit látnák, azt gondolnák, hogy velem bármit meg lehet tenni ha kellő anyagi juttatásban részesülök. Az életben legalábbis ezt tapasztaltam.Aznap este azonban volt ott valaki...egy tűzoltó, aki megpróbált bekukkantani a szomorú arc mögé. Aki észrevette tán, hogy semmire sincs szükségem, csak arra, hogy valaki végre észrevegyen. Engem….ott legbelül, aki valójában vagyok, és nem azt akinek látni akarnak. Nem vagyok a legokosabb, nem vagyok a legjobb és minden bizonnyal nem fogom túl sokra vinni az életben, de ettől még lehetek a magam egyszerű kis világában is boldog, nem? Olyan kevés elég ahhoz, hogy önfeledt legyek, hogy úgy érezzem, a világ legszerencsésebb embere vagyok. Szeretni megtanul az ember, de nem tanulja meg, hogyan tegyen különbséget hamis és valódi szeretet között, hogyan tudja felismerni ha valami nem igazi. Mert egy idő után annyira vágyakozik arra, hogy igazán és szívből szeressék, hogy bármit elhisz. Hazugságok közepette is boldognak hiszi magát, bolondul és önfeledten, amíg hirtelen véget nem ér. Valaki már többé nem veszi fel a telefont, valaki elköltözik, és egy üres lakást hagy maga mögött, temérdek ott felejtett emlékkel, és az én vágyakozó és értetlen szívemmel. Olyan könnyű engem belebolondítani a jóba, és éppen olyan könnyű félreseperni. Mert ostobán hiszek és remélek. Mindig és reménytelenül.
Brian akkor este mosolyt csalt a fáradt arcra, kíváncsi volt és érdeklődő, és rabul ejtette az érdeklődésem, ahogyan később engem is. De lám az élet milyen hazug és képmutató, hogy ami igazán boldoggá tesz, az lesz később a vesztünk, az borít ránk fájdalmas gyászt.
A mai este is pontosan úgy indult, ahogyan az a bizonyos, sok évvel ezelőtt. Kedvetlenül indultam el az ügyvéddel való találkozóra, hogy aztán pár órával később kipirultan mosolyogjak, boruljak bele egy férfi karjába - még ha csak egy félresikerült táncmozdulat részeként is- és meséljek magamról apróságokat, megszabadulva az alapvető gátlásoktól, kicsit felszabadultabb és vidámabb legyek. A csuda sem hitte volna, hogy a mindig kimért, és végtelenül udvarias Mr Winston méregdrága öltönye mögött egy kisfiú szeleburdisága lakozik. Aki degeszre tudja enni magát medvecukorból, aki engedi, hogy az ingének legfelső gombjait meglazítsam, aki szinte gondolkodás nélkül megszabadul a cipőjétől, hogy szirtakit táncoljon számára ismeretlen emberekkel. Akivel műanyag pohárkából iszom az ouzot és aki mellett többet mosolygom, mint az utóbbi egy-két évben bármikor.Valahol az est közepén azt kívánom, bárcsak hosszabb lenne az az idő amit még így együtt tölthetünk ebben a fesztelenségben, kicsit elfeledkezve arról milyen távol is állnak alapvetően a világaink egymástól.
A vallásra tett jellemzése talán az ami a legnagyobb nevetést váltja ki belőlem, és hosszú percekig önfeledten kacarászom, a fejem rázva, hogy nem sértett meg. Nem vallásos a családom, szerencsére ezt nem kényszerítették rám a szüleim, ugyanakkor nem állítom, hogy nincs hitem, hogy nem hiszek valami világ felett álló erőben, amelyről gyakorta azt gondolom, hogy valami különös oknál fogva ki nem állhat engem.
-Nem gondolom magáról, hogy kisherceg lenne, vagy azért ítélném el mert jólétben nőtt fel. Nem mindenkinek adatik meg ez. Maga szerencsés ebből a szempontból, én sajnos nem. De látja mégis itt vagyunk, maga meg én. A kisherceg meg a rózsa.- szalad ki a számon kissé halkabban, és remélem túlságosan nem figyelt fel erre az apróságra. Talán az ouzo mentolos aromája csapta meg kicsit a fejem ebben a fülledt légkörben….talán egyszerűen csak sikerült felszabadítania annyira, hogy oda se figyelve utaljak tudat alatt valamire ami...nem is tudom mit gondoltam. A táncban azonban kicsit belefeledkezem az önfeledtségbe, kicsit ellazulok, kicsit elfelejtem az évek óta rám telepedő gondokat, Brian itt hagyott örökségét a hazugságokról, arról, hogy szépen lassan mindent rendbe kellene tenni. Szépen lassan tovább kellene lépni. Talán ez az este Wayne társaságában rádöbbent arra, hogy ideje nyitnom a világ felé, ideje megismernem más férfiakat, ideje kicsit kiszakadni a gyászból, amelyben örökké nem maradhatok. Igaza van anyának. Túl fiatal vagyok.És ennek a fiatalságnak minden boldog aromája most szinte egyszerre szakad rám, amikor a tánc végén a friss levegő felé rohanunk. Át a folyosón, magunk mögött hagyva a morajló tömeget.
-Igen, önzőnek tartanám. De ez olyan önzőség, amivel most kifejezetten boldoggá tesz.- nevetve fordultam vissza egy pillanatra a vállam felett, majd az ajtón kilépve hatalmasat szippantottam az esti levegőből. Brooklyn nem a legnívósabb környéke a városnak, de mint mindegyiknek ennek is megvannak a maga szépségei. Itt mások az esték. Nem olyan színesen zajosak, mint mondjuk Manhattan szívében. Itt több az átlagos polgár, vízvezetékszerelő, kőműves, szakács….dolgos, fáradt emberek. Pont mint én, aki itt nőttem fel, és bárhova is megyek, egy részem mindig itt marad.
Csak nézegetem vigyorogva a lábainkat, még mozgatom is az övével együtt a lábujjaimat, és amikor ránézek látom, hogy tényleg éppen olyan felhőtlenül jól érzi magát mint én. Wayne társasága határozottan jót tesz nekem,és az eddig nem létezett szociális életemnek, azt hiszem. Most kifejezetten sajnálom, hogy ilyen rövid ez az éjszaka, hogy ilyen kevés időt tölthetünk együtt, mielőtt visszatérünk majd a hotelbe, ahol ha nem is tökéletesen idegenek leszünk már egymás számára, de mindketten visszatérünk a saját világunkba. Ahova tartozunk, és eltesszük a mai napot a szép emlékek közé. Számomra hosszú idő óta a legszebb lesz az biztos.
A kérdésem talán költőinek is gondolhatná, de nem annak szántam. Valóban érdekelt, hogy nem bánta meg, hogy velem tartott, hogy nem bánta meg a visszautasított vacsorát, mert cserébe olyasmit kapott, amit nem biztos, hogy az óvatos kanálcsörgések közé rejtett kicsit fészkelődő csendben megkapott volna.Ott biztosan nem ilyen lettem volna.Sokkal tartózkodóbb, sokkal sterilebb, sokkal olyanabb, mint amilyen a recepciós pult mögött vagyok. Azt az oldalamat pedig már ismeri.Nem szólok közbe, csak hallgatom őt, időnként vele mosolyogva, vagy bólogatva egyetértően, zavarodottan sütve le a szemeimet, elkapva a pillantásom néhányt zavarbaejtő másodpercre.
Bennem maradt még kicsit a zene, a fejemben a ritmus, a gitár, az apró dob ritmusa valahogyan nem szűnt meg, a mozdulat még a lábamban...és amikor azt mondja várjak, hát várok. Ott maradok, dudorászva, kicsit még ide-oda billegve egy elképzelt zene ütemére. Mezítláb egy brooklyn-i parkolóban. Amikor végül visszatér, kíváncsian figyelem mit csinál. A kezeit huncutul dugja hátra, valamit szorongat bennük. Most tényleg olyan mint egy világba kiszabadult kisfiú,aki élvezi, hogy számára alapvetően szokatlan dolgokat csinálhat.
Elkerekednek az ajkaim, a megelepettség letörölhetetlenül ül ki az arcomra, még egy halk sikkantás is kiszalad az ajkaimon, mikor meglátom a medvecukrot a kezében.
- Valóban nem olyan vacsora, hanem sokkal jobb.Óóóó tudok titkot tartani, ha maga sem árulja el mi mindenbe rángattam bele ma. És hol van még a vége! Ahhhh már az illata is isteni!- szimatoltam meg a régen látott, tengernyi emléket felszínre hozó édességet, majd a saját darabomat odakoccintottam játékosan Wayne cukorkájához.
- Egészségére! Ez a vendéglátás már igencsak nekem való. És micsoda pazar helyen.- haraptam bele a finomságba, és miközben rágcsáltam, eszembe jutott valami.
-Most olyanok vagyunk mint a rossz gyerekek. Előbb az édesség, aztán a főfogás...ha már úgyis kijöttünk, menjünk le az utca végére. Ott van Sztavrosz egyik unokatestvérének az étkezdéje.Mindenféle finomsággal. De vigyázzon, mert ma már levetettem magáról a cipőt, és ha nem vigyáz az ing is áldozatul esik. Főleg ha jól megpakolt gyros tálat kapunk. Azt ugyanis nem lehet késsel villával, csak kézzel és lábbal enni.Jöjjön!- nyúltam újra a keze után és húztam magammal. Mezítláb a meleg betonon, kezünkben a gumicukorral, kicsit még kipirulva a nemrégiben befejezett tánctól, szétcsúszott ruházatban, kócosan, de önfeledten.
- Tudja, magának varázsereje van….-jegyeztem meg, miközben magunk mögött hagytuk a táncházat, és elindultunk lefelé az utcán.
-Rádöbbentett arra, hogy ideje lenne talán kicsit többet kimozdulni otthonról. Ismerkedni másokkal. Randevúra menni férfiakkal, kicsit színt vinni az életembe.- sandítottam rá oldalról, és őszintén hálás voltam neki mindezért. Az utca végén már látszott Grigor kifőzdéje, ahol a kék és fehér neon reklám hirdette a hely nevét, a homlokzatán ugyanúgy ott lengedezett a görög zászló.
-El sem tudom mondani mikor éreztem ennyire jól magam utoljára.Az meg külön boldoggá tesz, hogy maga is ugyanígy van vele.-őszintén gondoltam mindent.A társasága tökéletes volt, és ma már sokadszor átkoztam, hogy ebbe a tökéletességbe az az egy aprócska hiba csúszott, hogy a főnököm. És szép este ide vagy oda, ezen a tényen nem tudok változtatni.

Ruby&Wayne

A jóég a megmondhatója mikor voltam ennyire kipirult, önfeledt és vidám egyszerre. Brian temetése óta, bár volt alkalom, hogy elmentem egy-egy társasági összejövetelre, de minden alkalommal már éjfél előtt eltűntem és hazamentem a fiamhoz.Anya a fejét csóválta, és meg is jegyezte, hogy nagyon szívesen vigyázott volna az unokájára egész éjjel, főleg ha ennek oka az lett volna, hogy én valaki mellett igazán felszabadultan szórakozom. Noha tisztában volt vele, hogy egy olyan ember halálát követően akihez minden porcikámmal, minden idegszálammal ragaszkodtam vajmi kevés kedvem van mulatozni.Nem tudom, lehet ostobaság, de úgy éreztem volna, hogy elárulom az emlékét.Az együtt töltött időt, és mindenhonnan kicsit vádlón tekintett volna vissza. Én így képzeltem. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy kerültem nem csupán az egyszerű vacsora meghívásokat, hanem azokat is amelyeket randevúnak álcáztak. Példának okáért a hotelben a beszerzési osztály főkönyvelője, aki már az első hét után virágot hozott és nagyon tapintatosan érdeklődött affelől, hogy esetleg lenne kedvem vele vacsorázni alkalomadtán. Udvariasan hárítottam. Nem a személye ellen volt kifogásom, tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy az utóbbi hónapokban az első olyan ember volt, akivel még szívesen is találkoztam volna egy hangulatos kis helyen, de egyszerűen valami belső hang azt súgta, hogy ne.Fogalmam sem volt hogyan szakadhatnék ki ebből az ördögi körből, hogyan szabadulhatnék meg az önvádtól, vagy attól, hogy magamat hibáztassam, ha mégis valami oknál fogva jól merem érezni magam.
És akkor elérkezett ez az este. A varázslatát talán a folyamatos spontaneitás adta. Hogy önfeledten és valóban minden kötöttségtől mentesen kezdtem egyre jobban érezni magam Mr Wayne társaságában, noha egyfolytában figyelmeztetni kellett magam arra a tényre, hogy ez csupán erre az estére szól. Szívesen szakadtam volna ki a valóságból, szívesen játszottam volna el a gondolattal, hogy nincsenek közöttünk morális gátlások, hogy tulajdonképpen akármit megtehetnénk, nem ártanánk vele senkinek. Ahogyan figyelem tánc közben, ahogyan megszabadul attól a fajta kimértségtől ami általában, a mindennapokban jellemzi, egyre vonzóbbá válik a számomra. Anya valószínű azt mondaná, hogy egy kis nyár végi flört nem a világ vége, hogy más nők minden bizonnyal nem éreznék semmiféle formában azt, hogy bűnt követnek el. De azok más nők, én meg én vagyok. Én holnap is tükörbe akarok nézni, nekem holnap és azután be kell mennem a munkahelyemre,ahol elkerülhetetlen, hogy egyszer vagy máskor találkozzunk, és nem akarom, hogy közöttünk feszüljön valami roppant kínos dolog, amelyet bódult boldogságban elkövettünk.Pedig istenemre mondom, ahogyan telik az idő, ahogyan magával ragad valami különleges, fesztelen varázslat egyre inkább rabul ejt.
Odakint a levegő az arcomba tódul, az este hűvös álmossággal csiklandozza a tarkómat és visszamosolygom Wayne-re amikor mögöttem ő is megérkezik. Mezítláb, éppen úgy, ahogyan az ember soha nem mutatkozna, kínosan ügyelne arra, hogy az öltözködési etikettet betartsa.Szeretném mondani, hogy meglep azzal, hogy jobban esik neki az édesség itt velem a parkolóban semmint a feszengős vacsora az étteremben, de bevallom titokban örülök neki. Noha tudom, hogy az ott sokkal inkább az ő világa, volt egy olyan érzésem, hogy abba ami az enyém, ebbe a fesztelen, néha szabályoktól mentes bolondos világba nem nagyon kóstolt még bele.Nem gondolom, hogy ne tudná milyen ez, inkább csak nem hiszem, hogy van olyan személy, akit közel engedne annyira magához, hogy megmutassa neki. Ettől kicsit különlegesnek érzem magam, mégsem gondolom, hogy én lennék a varázsló. Sokkal inkább ő. Mert pontosan azzal, hogy velem jött, hogy hagyja magát kicsit beleveszni ebbe a színes forgatagba, ezek között az egyszerű de vidám emberek között valahogyan engem is arra késztet, hogy előbújjak abból a biztonságos bezártságból, hova Brian halála száműzött. Élni akartam, hosszú idő óta ostobaságokat elkövetni, gyerekes dolgokat, nevetni és szaladni...hagyni, hogy a szél csiklandozza a meztelen térdem, azt akartam, hogy a kezét a kezembe fűzze és velem együtt fusson a jóég tudja, hogy hova.
- Én sem mondhatnám, hogy olyan sűrűn csinálok ilyesmit. Hogy másokkal együtt az meg egyenesen képtelenség lenne. Évekkel ezelőtt egy esős októberi estén, az egyik brooklyni parkban sétáltunk Brian meg én.- a világ legtermészetesebb módján ejtettem ki a nevét, és a különös talán, hogy nem éreztem azt a feszítő szomorúságot, amelyet mindig ha róla beszéltem bárkinek. Mintha megtehetném, mintha tudnám, hogy Wayne puszta jelenléte elég, hogy már csak emlékként gondoljak vissza azokra az időkre, noha a boldogság, a szerelem az a fajta….az múlhatatlan. Most még.De neki másképp mondom, neki megnyílok, szinte észrevétlen.És olyasmiről beszélek, amíg sorban állunk a gyrosért, amiről nem nagyon szoktam, talán még magamnak is félve.
-...tudja, ilyenkor ősszel mindig ilyen kis kupacokba rendezik a lehullott leveleket. És akkor eszembe jutott, mennyire imádtam gyerekkoromban az efféle esős napokon mezítláb beleugrani az összerendezett, megázott, nedves avarba. Kicsit mintha az ember eltűnhetne a világ szeme elől. Érzi a föld illatát, a levelek között csusszan a meztelen talpa….annyira ösztönös és jó.Brian persze nevetett, miközben úgy ugráltam a levélkupacok között, mint valami bohóc.- nevettem fel önfeledten, és oldalról sandítottam vissza rá, ajkaim finoman beharapva, kíváncsian, mint egy cinkos kisgyerek.
- Fogadok, hogy ilyesmit sem csinált még.De ha a pocsolyában ugrálást élvezte gyerekként, akkor az avarban való fetrengést még inkább imádná. Ha van hóangyal, úgy én csinálok magával egyszer avarangyalt, istenuccse!- jelentettem ki még mindig derűsen, és miközben sorra is kerültünk Mr Wayne leadta a rendelést, amire én csak vidáman bólogattam.A cukor meglehetősen meghozta az étvágyamat, mert most tudatosult bennem, hogy igazából az ebédem is csupán annyi volt, amit Florian meghagyott. Anya a konyhamalac. Többnyire ez a szerep jut nekem, amire már a fiam is ráérzett, így aztán az utolsó falatokat szándékosan hagyja meg, hogy nekem is jusson belőle. Az önzetlenül nagy szívét az apjától örökölte. Ahogyan annyi minden mást is.
Megkapva a két hatalmas adag és szinte túlcsorduló finomságot, önkéntelenül is hatalmasat kordul a gyomrom. Összenézünk mi ketten és egyszerre nevetjük el magunkat. Az egyszerű dolgokban is osztozom vele ezen az estén, ahogyan abban is, hogy egy parkoló autó mögött leterített pléd legyen egy hevenyészve összedobott piknik placc.Jókedvűen huppanok le én is utána, pontosan mellé, és hozzá hasonlóan keresztbe pakolom a lábaimat egymáson, a csupasz térdemre helyezve a még mindig kellemesen meleg gyrost.Kicsit óvatosabban kezdem enni, mert ismerem annyira Grigort, hogy nem sajnálja sem a zöldségeket, sem a szószt a hús mellől.
- Ühhüm. Ezzel én is így vagyok.- bólogattam a félig megrágott finomságokkal a számban, majd lenyeltem mielőtt folytattam.
- Tudom, hogy közhely, hogy az idő relatív, de szerintem nem is annyira relatív, sokkal inkább becsapós. Felgyorsul olyankor amikor jól érezzük magunkat, és lelassul amikor hajtanánk előrébb az órákat.Tudja, egy időben sokat jártam ide...de aztán másképp alakult az életem.Valahogyan nem volt kedvem. És ha most nem találkozom véletlen össze magával, lehet még újabb hónapok is eltelhettek volna mire megint beteszem a lábam Sztavrosz táncházába. Ezért is gondolom magát varázslónak...de nem olyan Gandalf féle vénembernek, tőle azért sokkal csinosabb, és magán biztosan jobban mutatna a fehérmágus uniformis.- kuncogtam, elcsapva egy kicsit a pirulásra okot adó, véletlen kicsusszant bókom okozta zavaromat.
- Na tessék, csak emlegetnem kellett! Fogadjunk, hogy ott rejtegeti a Gandalf szerelést a csomagtartóban!- nevetek vele az ügyetlenségén, miközben a saját ételemmel óvatosabban bánok.A falat azonban majdnem megakad a torkomon, amikor feláll és nemes egyszerűséggel leveti magáról az inget.Nekem háttal állva keresgél a csomagtartóban, én meg csak ülök és dermedten figyelem a jelenetet. Mr Wayne vonzó férfi. Ezt már korábban is megállapítottam. Félcsupaszon is vonzó, és bevallom, hogy nem tudom eldönteni, hogy zavarban legyek, félrenézzek, vagy még kicsit töltekezzem a látvánnyal.Legbelül azonban megszólal az a bizonyos hang, amely Brian halála óta mindig, hogy nem szabad elfelejtenem, hogy emlékeznem kell rá….én őt szerettem, és nem engedhetem, hogy efféle dolgok elfeledtessék velem az emlékét.Félre akarok hát nézni, de nem tudok. Valami megakaszt. Talán az egész este különös hangulata, talán az a lelki vidámság, amibe öntudatlan beleúsztam...nem tudom, de hosszú percekig, egészen addig amíg a fekete pólóval a kezében vissza nem fordul őt bámulom meredten, a kezemben megáll az a falat, amit még akkor is ott tartogatok, amikor már szemben áll velem. Nagyjából öt másodperces késéssel fordítom el a tekintetem, nem tudom, hogy észrevette vagy sem. Gyorsan eltüntetem az ajkaim között azt a bizonyos falatot.
- Még szerencse…- a hangom elveszett, rekedt és kicsit fátyolos.Megköszörülöm.
-...még szerencse, hogy ma hozott el pár ruhadarabot a tisztítóból.Egyébként….mondja, milyen táncról is beszélt az előbb?- próbálok terelni, aztán rájövök, hogy még tovább kergettem magam a zavarosba, ám már késő. Leteszem az ételt, és törölgetni kezdem a kezeimet, úgy nézve fel rá.

Ruby&Wayne

Vannak emberek akik könnyen elengednek mindent ami fáj, ami visszahúzza őket, ami nem engedi, hogy önfeledten boldogok legyenek. Lerázzák magukról, mint az őszi ködöt a fák, amikor az első napsugarak megcsiklandozzák őket. Annyira sokszor akartam én is ugyanezt. Életem során számtalan alkalommal ütköztem előítéletekbe, vagy éppen abba, hogy nem tehetek meg mindent, amit szeretnék. Eleinte a pénztelenségünk miatt, később pedig mert kevés barátom volt. Sosem tudtam igazán, hogy miért közösítenek ki. Egy részük azért gyűlölt minden bizonnyal, mert a fiúk jobban érdeklődtek utánam, a másik részük pedig nem hitte el, hogy nekem nem ez a legfontosabb. Bármelyik szombati randevúmat odaadtam volna azért ha a sosemvolt barátnőimmel együtt fagylaltozhatnék iskola után, kibeszélve a srácokat, vagy éppen a nehéz matek dolgozatot.Sokan azt hiszik, hogy a népszerű lányok mindig élvezik a fiúk ilyen fokú figyelmét….pedig nekünk is lehetnek más vágyaink.Egyszerűbb, sokkal egyszerűbb dolgok, mik másoknak oly könnyen elérhetőek, csak nekünk nem. Aztán idővel elfogadjuk, hogy ez jut, ebben kell megtalálnunk a számításainkat, és már nem akarunk senkinek megfelelni, nem akarunk rohanni a barátságok után, beletörődünk és elfogadjuk. Minden bizonnyal megtehettem volna, hogy idejekorán megismerkedem egy pénzesebb férfival, hozzámegyek, gyerekeket szülök neki, elfogadom az egyszerű polgári életet, hogy nincs beleszólásom az életünkbe, el kell fogadnom amit ő akar, hiszen én nincstelenként csupán a testem, a bájaim és a küllemem vittem a házasságba.De valahogyan azt is éreztem, hogy bennem több van. Még akkor is ha nem én vagyok a legokosabb, még akkor is ha sosem viszem majd olyan sokra, nem lesz belőlem híres ember, de még a szűkebb környezetemben sem tudják ki vagyok. Nem akartam mégsem senki kitartottja lenni, miközben belementem egy olyan kapcsolatba, ahol valóban önmagam lehettem, csak éppen a férfi aki mindennél többet jelentett valójában soha nem lehetett igazán az enyém. Képtelen voltam túllépni rajta, képtelen voltam olyan egyszerűen lerázni magamról, noha éreztem, hogy ez a kapcsolat folyamatosan visszahúz. Hogy egy részemet boldoggá teszi, egy másik részem viszont szépen lassan belepusztul. Brian halála után az érzelmeim elsorvadtak, csupán egyetlen irányba tartottak, egy olyan helyre ahova nem mehettem utána. A fiam kapta az összes bennem felgyűlt szeretetet, a fiam, aki napról napra egyre jobban hasonlít az apjára. Az élet néha különös játékot űz velünk. Véletlenek egész sorozatát teríti elénk, miközben a háttérben vidoran mosolyog, vajon ráharapunk a csalira, vajon belesétálunk az édes csapdába?
Az élet ismétli önmagát. Közhely, de igaz.Briant el kellett volna engednem, amikor megtudtam, hogy nős, Mr Wayne-hez még csak közelednem sem lenne szabad. Még csak gondolati szinten sem szabadott volna eljutnom oda, ahova mégis eljutottam. Mintha sikerült volna. A csoda, a meg nem valósítható, hogy odébb seperve a múlt fájdalmait, tűnékeny időre mégis olyan lehetek amilyen nemhogy régen nem voltam, de talán soha életemben.
Úgy nyílok ki, mint az első tavaszi napsugarat érző réti virág, amely tudja, hogy jöhet még fagy, ez a napsugár csalóka, talán meg is égeti, de nem törődik vele. Arra a kis időre belefeledkezik a fénybe, a melegségbe. Pontosan ilyen nekem is ez a különleges este a főnököm társaságában. Elfeledkezve a közöttünk feszülő társadalmi és morális korlátokról próbálunk úgy tenni mintha ez mindkettőnk számára egyszerű lenne, de elég csak elkapnom egy-egy pillantását, vagy magamról elfeledkezve figyelni őt, tudom, hogy veszélyes játékot játszunk, és nem tudom már megmondani, hogy pontosan hol vannak a határok. Mikor lépjük át, vajon észrevesszük? Vagy már meg is tettük?Amikor mesélek neki Brianről, öntudatlan szinte boldogan visszaemlékezve arra a bizonyos őszi napra, vagy ahogyan ő mesél a saját gyermekkoráról. Orromban érzem az avar kesernyés illatát, hallom ahogyan gyerekként önfeledten kérleli az apját, vagy ahogyan aztán a tűz mellett előkerülnek a finomságok. A mosolya már gyerekként is édes lehetett. Amikor ezt elképzelem, valahogyan ökéntelenül mosolyodom el én is.
- Az égő avarban ugrálás valóban nem a legépületesebb ötlet- nevetek vele, aztán a karácsony említésére ellágyulnak a vonásaim. Érzékelem abból ahogyan elhallgat, hogy még mondott volna valamit. Talán mesélt volna a gazdag karácsonyokról, azokról a pompázatos fényekről amelyek körbeölelték a házukat. Éppen ezért én vagyok aki ezen a ponton visszaveszi a beszélgetés fonalát és biztatón, majdhogynem a szájába adom a szavakat. Nem akarom, hogy rosszul érintse, hogy nekünk nem voltak fényes karácsonyaink, hogy nem volt ajándékhegy, vagy éppen nem ragyogta be a házat a színpompás fények tengere. Ettől még szívesen hallgatom amiről szeretne mesélni.
- Mondja, hogy mindig volt legalább két-három fenyő az udvaron amelyekre karácsonyi fényeket akasztottak, és volt rénszarvas az ajtajuk mellett. Világítós, piros orral, fehér fényekbe burkolva. És volt karácsonyfa, szinte az egekbe szökő. Telis tele színes díszekkel, felfűzött pattogatott kukoricával, a maga gyerekkori, esetlen de nagyon aranyos papírangyalkáival. Minden gyerek készít papírangyalkát. Néha csálé szárnyakkal, kicsit letört glóriával.- nevettem el magam jóízűen, mert eszembe jutottak a sajátjaim, amelyekből kevés maradt már meg.
- Az édesanyám a mai napig felpakolja mindegyiket a fára azok közül ami megmaradt és amit én készítettem. Ahogyan én is felteszem egy ideje azokat amiket a fiam készít. Vannak karácsonyi hagyományok amik az egész világra jellemzőek, de vannak amiket mi alakítunk ki, és viszünk tovább. A papírangyalka ilyen.
Miközben leülök mellé tovább beszélgetünk. Valahogyan a témákat nem kell keresgélni. Egyikből jön a másik. Jó vele. Akár hallgatni is jó lenne vele. De így még jobb.
- Oh egek! Ezt sem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogom a maga szájából!- hangosan, jóízűen nevettem el magam, kicsit hátra is vetettem a fejem, a szemeim összeszűkültek, vidámsággal, önfeledten. Az idő valóban egy pöcs, de hogy ezt éppen a kimért és a megkapóan szép stílusáról ismert Mr Wayne fogja mondani nekem, azt sem hittem volna soha. Mondjuk azt még kevésbé, hogy éjszaka a parkoló autók között gyrost falatozom majd vele. Ő pedig leeszi az ingét, én pedig attól, hogy azt leveszi zavarba jövök. Nem maga a tény hozott zavarba, hanem az, hogy tetszik a látvány. Beszél hozzám, miközben a pólót keresgéli, de bevallom csak szófoszlányokat kapok el.Dermedten figyelem, az ujjaim végében ott a mozdulat, hogy szeretném megérinteni. Megrázom a fejem. Ó istenem, mi a pokol ütött belém? Mr Wayne csak ma estére Mr Wayne….holnaptól a főnököm. Térj észhez, Ruby! Nem megy….istenem, nem megy! Végül az egész varázslatot az töri meg amint a hajába túrva megfordul. Szeretnék azonnal máshova nézni, de még mindig élénken látom magam előtt az előbbi látványt, így az agyam csak később kapcsol, később utasítja a mozdulatot, a testem pedig alig akarva, de engedelmeskedik. Elsüllyednék szégyenemben, de végül egy kérdéssel próbálom a helyzetet menteni. Nézek még mindig onnan lentről rá, és érzem, hogy az égő érzés szépen lassan oszlik el a semmibe, helyét a kíváncsi derültség veszi át.
- Nem volt semmi csorba azzal a görög tánccal. Nagyon is jól mozgott, ahhoz képest, hogy először csinálta.Mindazonáltal tényleg kíváncsivá tesz, hogy milyen is magánál az átlag tánc.Mert bevallom tánciskolába életemben nem jártam. Az első táncomra egy Herold Hicks nevű fiú tanított meg, amikor meghívott a végzős bálba és kiderült még egy egyszerű keringő is problémát okoz nekem. Roppant kínos volt, amikor laposra tapostam a lábát, de megtanultam tűrhetően táncolni. A szirtaki más, meg hát már én sem vagyok az a végzős gimnazista. Szóval támogatom azt a sötét sarkot, már csak Sztavrosz miatt is.- a felém nyújtott kezébe teszem a kezem és miközben megpróbálok felállni olyan hirtelen sikeredik a mozdulat, hogy a lendület tovább visz. Egyenesen Mr Wayne karjaiba. Nekipréselődök, az arcomon a riadalom ül ki, egy apró kis sikkantás is kiséri az egészet, a kezem pedig szinte védelmet keresve kulcsolódik a nyakára, nehogy valami hatalmas nagy esést produkáljunk itt a parkolóban. Érzem, hogy a keze a derekamra simul, és a kelleténél talán tovább ölel, miközben én a kelleténél, vagy a megengedettnél könnyedebben simulok bele az ölelésbe. A pillanat elmúlik, de nem mozdulunk, az egész jelenet már nem az egyensúly megtartásáról szól. Vagy talán a közelségétől vesztem el ismét. A suttogása élő, lágy szellőként simogatja az arcom, a hangja mélysége közelebb vonz. Tekintetem ide-oda cikázik az arcának ívén, és nem tudom, hogy mivel teszek jót: ha megmozdulok és eltolom magam tőle, vagy mondanom kellene valamit arra, amit indoklásként ő hozott fel.
- Én...Maga...és...valójában...igazából...ah...ahhh ahzzz ouzo.- képtelen vagyok nem csupán befejezni egy mondatot, hanem elkezdeni is.Összefüggéstelen szavak, kötőszavak szakadnak ki belőlem. Egy pillanatra elfelejtem hol vagyunk, hogy kik vagyunk. Egy pillanatra csak az íriszeinek vonzását látom, mely úgy vonz mint törött szárnyú madarat is a végtelen égbolt...repülni sem tudok, le is zuhannék, de úgy szárnyalnék. A húsos ajkain megcsillanó tompa sárga parkolói lámpák fényében a hívogató forróságot. Valami furcsa indíttatásból nyalom meg a saját alsó ajkam.A távolság még menekülésre ad lehetőséget, de valahogyan képtelen vagyok rá. Hosszú, végeláthatatlan időnek tűnnek a percek amíg meg tudok szólalni anélkül, hogy hagynám a vágyaimat szabadon engedni és ajkam egyetlen pillanatra selymesen simulna az övére. Csak gondolatban játszom el az őrülettel.
- Mr Wayne. Már elengedhet.- szólalok meg csendesen, halkan, alig ismerve fel a saját hangomat. Tudom, hogy tudja mire gondolok, ahogyan én is tudom, hogy ő mire gondol. De képtelen őrültség!Ezt be kell fejeznünk!

Ruby&Wayne

Sosem szerettem félreértésre okot adni, és sosem szerettem magyarázkodni a cselekedeteim miatt. Mégis rengetegszer előfordult. Megbántottam embereket pedig nem állt szándékomban. Olyasmit tettem, amire nem voltam büszke, és aztán fogalmam sem volt hogyan hozzam helyre. Korántsem vagyok tökéletes, millió hibám van, amik nagy részével tisztában is vagyok, és örökös küzdelmet folytatok ellenük. Hogy hova születünk az egy állapot, nem hiba. Hiba az, ha ezzel visszaélünk, vagy ha szegényebb sorból származunk, akkor másokon átgázolva akarunk előrébb jutni. Én sosem tettem ilyet. Sosem éltem vissza senki figyelmével csak azért, hogy az életben előkelőbb helyet foglaljak el. Hogy meg lett volna rá az adottságom ezzel én is tisztában vagyok, ahogyan azzal is,hogy tényleg néha csak a kisujjamat kellett volna érte mozdítani. Büszke vagyok arra mégis, hogy bár szűkösen és nem a legtökéletesebb körülmények között de önerőből adok meg mindent a kisfiamnak. Emlékszem, amikor ezt a kis lakást megszereztük. Két szoba van benne, az egyik épp csak akkora, hogy egy ágyacska, meg egy szekrény, és egy kis íróasztal fér el benne, meg Florian tengernyi játéka...én pedig a nappalinak kinevezett másik szobában alszom és élek. Van egy aprócska konyhánk, amiben mi ketten kényelmesen elférünk. Nem nagy az egész, egy sorházban van a második emeleten. A ház előtt rőt juhar és pár virág nyáron, amit az alsó szomszéd, egy bizonyos Mrs Newton gondozgat.Karácsonykor mégis állítunk világító rénszarvast a leveleit vesztett juhar alá, és egy aprócska műfenyő is kerül elő a pincéből, amit Mrs Newton és most már Florian díszítenek fel. Tulajdonképpen azt leszámítva, hogy nem a legjobb környék, és talán élhetnénk máshol is, én ezen a kis helyen is boldognak érzem magunkat. Mert a boldogságot nem kapja az ember, hanem megteremti. Apró dolgokból, amik éppen a rendelkezésére állnak, felismert kis csodákból.
Mosolyogva hallgatom az ő karácsonyainak hagyományát, és elképzelem ahogyan gyermekként boldogan, csillogó szemekkel egyensúlyozta fel apró kezeivel a csillagot a fa tetejére. Milyen pici dolgok tudnak végtelen örömet okozni az embernek. És vajon később miért nem lesz elég az ilyen apróság ahhoz, hogy elégedettek legyünk? Miért vágyunk többre? Én miért vágytam? Valahogyan azt hiszem a karácsonyok hiányoztak a legjobban Brian-el. Amit szerettem volna vele tölteni, de ő minden alkalommal hazament a feleségéhez. Nekem ez fájt a legjobban akkor, az egyedüllét. Bár anyáékkal ünnepeltem mindig, éreztem, hogy a szívem és a lelkem valahol egészen máshol jár. Mellette, aki valószínű a feleségét öleli át helyettem. Én választottam ezt az életet, én választottam azt, hogy időnként elengedem, mégis fájt. Még most is fájt ennek az emléke. Mégis ahogyan beszélgetünk a karácsonyról Mr Wayne meg én, óhatatlanul elképzelem, hogy vajon milyen lehet az övé? Magányosnak érzi magát? Vagy van vele valaki olyankor? Milyenek a szentesték nála? Bátortalan vagyok mégis megkérdezni, hogy most is ugyanolyan boldog amilyen gyerekként volt, amikor felrakhatta a csillagot?
- Tudja, maga roppant édes kisgyerek lehetett.- nevetem el magam, főleg a télapós kis történet után, amelyben arról beszélt, hogy az apja majdhogynem egyenesen tűzre dobta volna az általa készített díszt.
- Az édesapja valóban nagyon racionális ember lehet. Mármint...nem akarom megbántani, vagy ilyesmi. Csak… az én édesapám is hasonlóan gondolkodott volna. Igaz nem tette szóvá soha az anyám előtt, hogy rémesek azok a papírangyalkák.- ráztam a fejem az emlékek hatására.
Jól esik vele most itt lenni, és úgy tenni mintha ez egy furcsa és rögtönzött randevú lenne, mintha ugyanabban a világban lennénk, ugyanazokban a napokban. Mintha csak a kollégám lenne, és nem a főnököm.Sokadszorra kívánom, hogy bárcsak így lenne, mert minél több idő telik el vele, minél többször csal mosolyt az arcomra a sajátos humorával, minél többször veszek el szinte hosszabb percekre is a tekintetében, annál inkább érzem, hogy ez nem csupán egy veszélyes terep, hanem hosszú távon újra fájni fog.Túl jó, és ha valami túl jó és tiltott egyben, az idővel fájdalmas lesz. Az elengedés, a felismerés, hogy nem lehet. Már akkor sem lehetett volna, amikor egymás karjában kötünk ki, ma már másodszorra és hosszabban mint korábban. Ő sem mozdul és valahogyan nekem sem megy. Pedig minden porcikám ezt kívánja, az agyam minden kis gondolata erre figyelmeztet, mégis erősebb az az egy, az az alig észrevehető, aki ebben a pillanatban akar maradni.Vele.Térj észhez, Ruby! Abban már biztos vagyok, hogy ezután nem fogok tudni másképpen nézni rá odabent sem. Túl közel volt. Túlságosan éreztem a vonzást, túlságosan magamba szívtam az illatát, és túlságosan meg akartam érinteni az arcát. Ujjaim végigfuttatni a vonzóan szétnyíló ajkakon, amelyek tétován tiltakoztak. Kiomló lehelete az államon futott végig. Alig találja ő is a hangját, és nekem is nagyon nehezemre esik megszólalni, mégis megteszem. Mert ezt kívánja a józan ész. Pokolba a józan ésszel! Nem lehetne, hogy egy kicsit….csak egy nagyon kicsit felemelve a kezem belesimítsak a kócos hajába? Erre vágyom azóta, hogy olyan bolondul kifutottunk a táncházból. Annyira más most mint a hétköznapokon, annyira hihetően emberi, közeli. És most már olyan közeli, hogy belezuhanni vágynék abba a vonzásba ami felőle érkezik. Mégis csak a vágy marad meg, a kezemmel tovább kapaszkodom belé, majd lassan engedem le róla, újra felvéve az udvarias távolságot egymá között. De ez a távolság most hideg, és nagyon nehezen megszokható. Ha az ember megérzi a jót, ha megérzi amire titokban vágyik, utána azt hiszem újra úgy tenni mintha csak folytatható lenne minden onnan ahol korábban abbahagytuk nagyon nehéz. Mégis így kell tennünk.
Valahonnan hetekkel korábbról rémlik fel egy beszélgetés, amit akkor csak egy ostoba nőies fecsegésnek gondoltam, de tudat alatt minden bizonnyal már ott volt bennem, talán ez okozta, hogy igen mondtam a meghívására, talán ez okozta, hogy most itt vagyunk…

“-Hahó, Ruby! Merre merült el szép szemed világa? Óóóó aranyom, róla aztán hiába ábrándozol! Mr Wayne az alkalmazottak közé sosem téved!- a takarítónő, a kedves és mindig mosolygós, lelkekbe látó Lucia terelte vissza a gondolataimat és szinte azonnal bele is pirultam. Akkor fel sem fogtam és már tiltakoztam is, hogy én nem….és bizonyosan félreértette…
- A tagadás a legrosszabb. Azzal csak magadnak okozol fájdalmat. Csak felejtsd el, ennyi!”

Azt hiszem nem fogtam fel akkor a szavait, talán csak most….most, hogy elérhető közelségbe került valami, amit tagadnom kellene, minden erőmmel tiltakozni ellene, és próbálom...olyan nagyon, de azt hiszem minden eltöltött pillanattal ez egyre nehezebb.
- Nem….maga nem...én voltam aki. Kérem, nekem bocsássa meg, hogy ez most így sikerült. Azt hiszem mindketten kicsit kellemetlenül éreztük magunkat.- nem igaz, Ruby miért hazudsz? Nagyon is kellemes volt a karjaiban. Tudom, nagyon jól tudom abból ahogyan egy apróval közelebb vont magához, hogy egy tétova pillanatig  is eljátszott a gondolattal hozzám hasonlóan, ahogyan ő is belátta, hogy ezt nem lehet. Sem jelene sem jövője nincs neki, hát miért okozzunk csalódást magunknak, és miért rontsunk el egy szép estét?
Fogalma sincs tán, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ismét vidámabb vizekre evezünk a szavai által és a történet alatt amit mesél, és amikor sétálunk vissza a táncház felé nagyon jókat nevetgélek. De igazán akkor szakad fel belőlem egy hatalmas hahota, amikor arról beszél, hogy úgy nézett ki az igazán termetes lány mellett mintha egy fa körül szaladgált volna. A fejem hátravetettem, még meg is álltam egy pillanatra, kezemet a mellkasomra simítva.
- Jajj, istenkém! Ezt….ezt most elképzeltem, bocsásson meg! Ez azt hiszem az én történetemhez képest egy katasztrófa. A maga partnere minden bizonnyal a Titanicot is elsüllyesztette volna jéghegy nélkül is.- nevetgéltem tovább, és talán akkorra sikerült némiképp már összeszedni magam, amikor beértünk. Odabent a lassan lecsendesült mulatozást egy hajnalig tartó, kellemes tánc váltotta fel, ahogyan mindig. A gitár a fülembe búg egy kellemes dallamot, mely mögött Mr Wayne hangja jut el hozzám a lágy hangokon túl, ahogyan közelebb hajol. Bólintok, majd felnézek rá. Kezem a kezébe teszem, a másikkal egy darabig tétovázok. A vállaira lenne illendő, tudom, hogy oda kellene, és először oda is teszem, majd nagyon finoman csúsztatom le lassan a mellkasára. Hagyom, hogy az ő  másik szabad keze újra a derekamra simuljon. Pontosan úgy mint az előbb a parkolóban. Jótékony a félhomály. Elrejti azt a másodpercet, amidőn jólesően hunyom le a szemeimet, és sóhajtok egyet, mikor közelebb von magához. Ez most a táncnak szól...de tudom, hogy ez önámítás. Nem a táncnak szól, hanem annak, hogy titkon, ebben a fénytelenségben elrejtőzzünk. Ő meg én. Egy kicsit. Itt azok lehetünk, akik nem vagyunk, akik tán csak szeretnénk lenni. Brian halála óta képtelen voltam bárkit átölelni, és most én lepődöm meg  a legjobban, hogy nem csupán megteszem, hanem jól is esik.
Beleolvadok az ölelésébe,a fejem a kezem mellé hajtom a mellkasára. Hallom a ritmuson át is a szívverését. Milyen lehet így elaludni? Milyen lehet minden este így elaludni? Kicsit talán riasztó, rémisztő, de kellemesen eljátszott gondolat ez. Felnézek rá az aprócska félhomályban és halványan elmosolyodom. A hangom halk, szinte csak suttogás. Oly közel van, olyan nagyon közel.
- Tudja Mr Wayne….ez így már tényleg olyan mint egy randevú.Majdnem olyan.- teszem hozzá, hiszen tudom, hogy mi tenné azzá, ahogyan ő is tudja, de azt hiszem jelen pillanatban mindketten túlságosan félünk tőle. Mert az életet a mai este után is folytatni kellene, és noha elhitetem magammal, hogy semmi nem fog változni, tudom jól….nagyon is jól, hogy változni fog. Gyakorlatilag minden. De nem bánom. Egyáltalán nem.

Ruby&Wayne

Volt régen egy mese, amelyből később azt hiszem valamiféle számítógépes játékot is készítettek. Ebben a mesében egy herceg képes volt az időt befolyásolni,és általa az eseményeket, az embereket, és minden mást is. Az idő homokjának nevezték. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mit tennék ha én pergethetném ki a kezeim között az idő homokját. Ha hatalmamban állna megállítani, vagy esetleg visszaforgatni, befolyásolni, vagy éppen más irányba terelni az eseményeket. Különös talán de egészen eddig a pillanatig semmit nem változtatnék. Mert ha akkor este nem engedem, hogy Brian meghívjon egy pohár pezsgőre, ha az egész napi fáradtságot követően nem száll a fejembe, ha ettől nem leszek különösképpen vidám, ha nem jegyzi meg, hogy szép a mosolyom, ha nem akadunk el egy pár másodpercre egymás tekintetében….ha mindez nem történik meg, akkor most nem lenne Florian sem. Őt pedig a világ összes lehetőségéért sem adnám. De most, ezt az éjszakát még itt tartanám.Egy kicsit lassulón engedném ki ujjam közül az idő homokját, talán ökölbe is szorítanám a kezem, minél inkább markoljam a tovatűnni akaró perceket és órákat. Ha tudnám, hogy lesz második alkalom, ha tudnám, hogy ez csupán a kezdet, ha tudnám, hogy holnap vagy holnap után is úgy tudunk találkozni ahogyan most….ha tudnám, hogy esély lenne a folytatásra, akkor minden bizonnyal nem bánnám annyira azt, hogy eltelnek a percek vele. Most azonban tisztában vagyok vele, hogy csupán ennyi jut. A tündérmesék csak a közepéig szépek….a hajnal beköszöntével elszáll a varázslat, elmúlik a ragyogás és a reggelre ébredve rádöbbenünk, hogy mindent onnan kell folytatni ahol abbahagytuk.Nekem hiányozni fog...hiányozni az az önfeledtség amit jó mellette érezni. Meg tud nevettetni, ami az utóbbi időkben szinte senkinek nem sikerült. Valamiféle különös carpe diem életérzést csempészünk az éjszakába, mert tudjuk, hogy ez az egyetlen egy jutott. Ez a véletlen találkozás szülte vonzó éjjel, ez, amelyet nem terveztünk, és nem is tervezünk most sem, csak egyszerűen hagyjuk, hogy sodorjanak az események. Kavargó érzéseim között próbálok rátalálni a nyugalomra, de nem igazán sikerül. Felzaklat a gondolat, hogy minden perccel egyre jobban érzem magam Mr Wayne társaságában, és tudom, hogy minden boldog pillanatért az elmúlással fizetek. Hogy véget ér. Hogy hazakísér majd, elköszönünk egymástól és én csak arra tudok gondolni még egy ideig, hogy bárcsak megismételhetnénk. De nem fogjuk. Józanul állunk hozzá ő is és én is.Pont ezért olyan rossz. Mert el fog múlni, de talán pont ezért olyan értékes is egyben.
A karácsony említése valahogyan meghitté teszi még a parkolóban elköltött rögtönzött pikniket is. Nem akarok tolakodó lenni vele, vagy olyasmit feltételezni ami nem lenne valós, és alaposan melléfogok azt hiszem, amikor azt gondolom, hogy náluk elsősorban a pénz határozta meg az ünnepeket. Talán azért gondolom mindezt, mert nálunk nem így volt Egy ideig. Gyermekkorom kissé szolídabb karácsonyainak mégis volt valami puha és melengető békessége. Én így gondolok vissza arra is, amikor anya a jóég tudja miből és hogyan varázsolt terülj asztalkámat, és később is, amikor már jobban ment és gazdagabbá váltak az ünnepek. De a régi, megszokott hagyományokat őriztük, és őrizzük a mai napig.
A szülei házasságról mesél én pedig hallgatom, miközben belépek előtte az ajtón. Különös meglátása ez a szerelemnek, de talán a legigazibb. Így hozzá teszem, amit én gondolok.
- Egy kapcsolatot nem az ajándékok, vagy éppen a ragyogó dolgok határoznak meg.Hanem az apróságok. Apám sosem kérdezte anyámat hogy van, soha nem kérdezte, hogy bírja még a strapát...nem kérdezte, mert tudta, hogy mennyi mindent kell csinálnia. Így aztán időnként apró üzeneteket rejtett el a házassági évfordulójukon a lakás különböző részein. Tudja, mint a húsvéti tojáskeresés. A cukros dobozra ráragasztva apám kézírásával egy cetli:” Édesebb vagy mint öt doboz cukor” vagy a porszívóra ráragasztva, hogy “Ez mit sem ér, mert a lelked tisztább mindennél.” Pedig esküszöm az apám minden, csak nem romantikus alkat. A hétköznapokon úgy tartotta, hogy mindig mindenkinek tennie kell a dolgát, de mindig kellenek napok az évben, amikor az a nap valamiért különleges. Ő így tartotta.
A régi történetén hihetetlenül jót nevetek, és ez a nevetés még inkább fokozódik, amikor tovább fűzi a történet fonalát, szinte alig tudom abbahagyni a nevetést. Levegőért kapkodok, és finoman helyezem Mr Wayne karjára a kezemet.
- Irgalom…..irgalom, hát nem kapok levegőt. Ó édes istenem! Nem tudom mikor nevettem ilyen jót. Magának elképesztő humorérzéke van.- lágyan terel át a félhomályba, és így csillapodik a nevetésem is. Helyét valami egészen más veszi át. Zavar és egyben egy minimális keserűség. Mint egy utolsó tánc, mielőtt véget ér az egész, mielőtt megkérem majd, hogy vigyen haza. Nem azért mert nem akarok vele több időt tölteni, sokkal inkább azért, mert nagyon is akarok. És mert tudom, hogy az éjszaka lassan a hajnal felé lépeget, mert tudom, hogy lényegében minél közelebb lesz hozzám, annál erősebb a vonzalom, annál nehezebb kibontakoznom az öleléséből. Szükségem van az állásra, és nem akarom kockára tenni az elragadni akaró érzéseim miatt. Bár azt hiszem magamban már átléptem egy olyan határt, ahonnan nem igazán van visszatérés. Félek. Félek, hogy a kezem túlságosan hozzá simul. Félek, hogy kapaszkodom belé, félek, hogy ha felnézek, ha belenézek megint a szemeibe, ha tekintetem óhatatlan vezetem az ajkaira, és nem….egyszerűen nem vagyok képes máshova nézni. Félek, de leginkább attól, hogy magammal rántom valami olyasmibe, amit mind a ketten megbánnánk.
A táncunk lassú és ringató, szinte elveszünk a helyen, kicsit talán ki is szakadunk innen. A világ közepén csak ketten merülünk el ebben a végtelenben, a távolban pergő idő sem képes megállítani. Azt mondják, hogy ha az ember nem keresi a boldogságot, ha nem keresi azt amire igazán szüksége van, akkor egy napon majd észrevétlen bekopog és nem tudunk tőle szabadulni többé. Ha őszinte akarok lenni a józanságom megbánta amit tettem, hogy elhoztam ide magammal….az érzelmeim azonban nem csak hogy nem bánták meg, hanem újra és újra megtennék. Én pedig sosem a józan eszemre hallgatok. Néha ez a vesztem, de ezen már azt hiszem nem fogok változtatni.
Erőt veszek magamon és felpillantok rá. A gyér fényben fürdőző arcán egy ideig csak némán tekintek végig a mosolyom őszinte és nagyon hálás. Mindenért ami ma itt történt velünk. Mindenért amit adott, amelyekből töltekezhetek az elkövetkező időkre. Akkor is ha még egy ilyen alkalom nem lesz.Pontosan ez a pillantás az ami végleg beletaszít az örvénybe, amely felőle érkezik.
- Tökéletes.- ismétlem utána a szót, de a hangom elveszik, lehullik kettőnk közé, szelíd suttogássá válik. Ajkaim nyílnak majd zárulnak, a szavakat nem találom. Végül ő az aki egy különös kéréssel fordul hozzám. Csak figyelem, és még kapaszkodom a visszhangjába annak ahogyan ő mondta ki a nevem...ahogyan Brian-en kívül senki nem tudta, aki ilyen hatást váltott ki belőlem. Szeretném azt mondani, hogy ez ennek az estének a varázsa, és talán a józanító reggellel így is fogom látni, most azonban mást érzek.Ezerszeresen is érzem, és egyre kegyetlenebb ellenállni neki. Lehajtom a fejem egy pillanatra, és amikor újra felnézek finoman nyalom meg az alsó ajkam. Kiszáradt a felfokozottságtól. Belül kalapál a tiltakozás, hogy véget kell ennek vetni, mielőtt én teszek olyasmit amit meg fogok bánni, vagy benne okozok lelkiismeretfurdalást. Óvatosan formálom a betűket. Lassan, lágyan, mintha csak féltve érzett törékeny kincs lenne hagyom legurulni ajkaimról a nevét. Egyszer…
- Wayne…- még van ereje a hangomnak, ha kicsit talán nehezen is, a mélysége tapintható.
- Wayne….Wayne…- súgom és könyörgöm egyszerre, kérlelem valamire, a bűnre, amely tiltott és amelyet meg kellene állítani, de egyre nehezebb. Már a parkolóban is nehéz volt. Lélegzetvétele keveredik az enyémmel, láthatatlan csók a közelségben, de az ajkak még távol maradnak. A tekintete örök csapda. Szabadulni szinte lehetetlen.
Istenem, meg akarom csókolni!
NEM!
A hang valahonnan messziről érkezik a tiltakozás utolsó kézségbeesett próbálkozásaként és célba is ér.Megrázom a fejem, és mintha most józanodnék ki egy lehetetlenül gyönyörű álomból, megköszörülöm a torkom.
- Azt….azt hiszem haza kellene mennem…- tudja, hogy nem akarok, érzem abból ahogyan átölel, ahogyan az előbb a hátamra simította a kezét, hogy ő is azt akarja, hogy maradjak, de mindketten tudjuk: ennek itt és most kell véget vetni. Már így is messzire mentünk. Túl messzire ahhoz, hogy ne fájjon a holnap. És a holnapután is. És minden pillanat.

Ruby&Wayne