- Na mégis, mit szeretsz bennem? - faggatom Emmát, miközben kényelmesen elnyúlunk a réten - semmi pokróc, vagy takaró, csak a csiklandozó, selymes fűszálak, meg persze az alattunk futkosó hangyák alkotják a képzeletbeli padlót. Hasra fordulok, egy fűszálat dugok az ajkaim közé, és várom a "nagy vallomást". Persze, simán tudom, hogy mit eszik bennem, de a fenébe is, 17 éves vagyok, ki nem szereti hallani, hogy jó pasi, pláne úgy, amikor a rohadt kamaszság miatt egy nyakigláb póknak érzi magát?
Emma vet rám egy "mármegint" jellegű pillantást, de aztán elmosolyogja magát, elhanyatlik ültéből, csak úgy repked szőke haja az őszi nap fényében.
- Hát, szeretem a szemeidet - kezd bele. - Szépek, és kifejezőek - egyetértek vele. Azt mondják, ezekből a lélektükrökből olvasni lehet, és vagy Emma nagyon jó ebben, vagy tényleg ez az igazság. Mindig tudja, mikor vagyok dühös, jókedvű, unatkozó vagy éppen mikor jár valami őrültség a fejemben.
- Tovább! - biztatom, úgy rágcsálva a fűszálat, mintha ezer éve múlt volna el az ebédidő.
- Szeretem az arcodat. Finom vonású, arisztokratikus. Bár nem csoda. Ezüstkanállal a szádban születtél - jegyzi meg, és mivel a felhőket fürkészi, nem látja, hogy elfintorgom magam. Maradjunk a bronzkanálnál. Persze tényleg kiváltságos helyzetben jöttem a világra. Apám meg anyám New York egyik legnagyobb szállodájának tulajdonosai, ergo bőven van mit a tejbe aprítanunk. Elég csak ránézni a házunkra - mit házunkra, kastélyunkra! - a külvárosban. Néha olyan érzésem van, hogy borsószemeket kell elszórnom, hogy ha elindulok A-ból a B-be, akkor vissza is találjak.
- A szádat... azt imádom - fűzi tovább a gondolatait Emma. - Duzzadt, élveteg... és ügyes. Nagyon ügyes - kuncog a lány, és képtelen vagyok megállni, én is elnevetem magam. Perverz kis boszorkány, persze mi másra gondolhat a mi korunkban, amikor az emberben tombolnak a hülye hormonok.
- Az alkatod is olyan... elegáns - gondolkodik Emma egy pár pillanatot, mielőtt megtalálná a megfelelő szót. - Magas vagy, tényleg jó magas. Vékony, szikár, mégis izmos - vet rám aztán egy lapos pillantást. A két karom kilátszik az ujjatlan pólóból, szóval demonstrálandó az igazát, fektemben be is feszítek.
- És még azt szeretem benned, hogy elég vagy magadnak - fejezi aztán be, de ezen meghökkenek. - Úgy értem, hogy pontosan tudod, mit csinálsz, mikor és miért. Nem álmodozol feleslegesen. Hogy is mondják? Két lábbal állsz a földön. Biztonságos vagy. Mint egy várfal - dünnyögi, aztán lehunyja a szemét, és élvezi a rá sütő, igazi indián nyár hangulatú napfényt.
Elfekszem mellette, kivéve a számból a fűszálat.
- Kihagytad, hogy a hajam selymes, ápolt és illatos vagyok. Ja, és hogy megfogtad velem az isten lábát - nyekkenek meg aztán, összerántva magam, mint egy sündisznó, mert ezt már Emma megelégeli, és csiklandozni kezd, úgy viháncolunk a fűben, mint két boldog, önfeledt kölyökkutya.


Édes. Irgalmas. Úr. Isten. Az efféle értekezletek engem minden alkalommal úgy kiütnek, mint ketrecharcos a kezdő bokszolót. Már egyedül vagyok az irodában, vagy egészen pontosan visszamenekültem az irodám biztonságába. Emily, a titkárnőm megbízható, úgy áll az illetéktelen behatoló elé, mint egy alabárdos őr a középkorban, a királyi lakosztály előtt. Bármibe lefogadom, hogy néha már a "csak a testemen keresztül" kiáltás is elhagyta a száját, ezt viszont nem kockáztatja meg senki, lévén hogy a hölgy már kissé koros, és a párnázott ajtón keresztül is hallani vélem a szék recsegését, mikor nem éppen légiesen könnyed termetével megterheli az ülőalkalmatosságot. Kaptam már néhány, mintegy mellékesen megeresztett véleményt, hogy miért nem küldöm el, és miért nem veszek fel személyi asszisztensként valami szemet gyönyörködtető cicababát. Ja, hát mégis, ki a fenének kell? Oké, abban egyetértek, hogy az esztétikai élmény első osztályú lenne, de nem hiányzik egy olyan nő, aki külsőre tíz pontos, belülről meg egy sem, mert tangabugyi meg körömlakk tölti ki az agyát. A munkát illetően nem a külső tulajdonságokat preferálom, és Emily tökéletes munkaerő. Már előre bánom, amikor majd néhány év múlva nyugdíjba megy.
Leülök, kibámulok az alattam nyüzsgő városra, ekkor diszkrét kopogás hangzik fel, és az igenlő válaszom után belép a titkárnők gyöngye.
- Mr. Winston - mosolyog rám, és letesz elém egy pohár Eviant, meg két fájdalomcsillapító tablettát. Ez a nő gondolatolvasó. Vagy már túl jól ismer, és tudja, hogy minden ilyen, órákon át tartó ülés után egy gyorsvonathoz hasonlóan zakatol a fejem.
- Mrs. Albrecht, maga egy igazi kincs - mosolygok rá jókedvűen. Tisztában vagyok vele, hogy ő is értékeli, hogy én magam észreveszem, és tőlem telhetően - mind verbálisan, mind anyagilag - díjazom a munkáját, és az erőfeszítéseit. - Hogy van a férje? - érdeklődöm. Semmi udvariaskodás, tényleg érdekel. Egyszer-kétszer találkoztam Mr. Albrecht-el egy céges partin, kimondottan megnyerő fickó. Ráadásul imád horgászni, mint apám, szóval plusz pont az öregnek.
- Köszönöm, Mr. Winston, már jobban, hála az égnek - sóhajt fel Emily. - Nem volt olyan nagy a baj, mint hittük. Néhány nap múlva már ki is engedik a kórházból.
- Ennek örülök, Mrs. Albrecht. Na és mi vár rám még a mai nap folyamán? - kérdezem. Nem kalendárium az agyam, azért van titkárnőm, hogy helyettem is észben tartsa a fontos dolgokat.
- A hölgy vár önre, aki a recepciós állásra jelentkezett. Beengedhetem?
- Igen, természetesen. És nyugodtan hazamehet, Mrs. Albrecht. Igen, tudom, hogy még nem járt le a munkaideje, de az állásinterjú után én is távozom. Menjen, látogassa meg a férjét. És adja át neki, hogy üdvözlöm.
- Köszönöm, Mr. Winston - villan fel egy mosoly a titkárnőm arcán. - A holnapi viszontlátásra.
- Igazán nincs mit, Mrs. Albrecht. Viszontlátásra - biccentek. Emily kisétál, de az ajtót nyitva hagyja maga után, beszéd foszlányait hallom az előtérből. Felkelek a székből, összegombolom az öltönyöm zakóját. Várjuk csakugyan összeszedetten a látogatót. Fontos az első benyomás. Kíváncsi vagyok, ez vajon milyen lesz: természetesen oda-vissza viszonylatban. Alig fél perc, és megkapom a kérdésemre a választ.