A hétvégén rendezett esküvő, pénzügyi elszámolását csinálom. A számokkal is ugyanolyan szívesen foglalkozom, mint magával a tervezéssel. Na jó, ez lehet, hogy nem teljesen igaz. Talán a tervezés egy kicsivel közelebb áll a szívemhez. De az anyagiak is hozzátartoznak a munkámhoz, sőt elég nagy szerepet töltenek be. Miután egy kicsit jobban megismertem az ifjú párt, és elmondták az elképzeléseiket, megkérdezem, hogy mekkora összeget szánnak az esküvőre. Ekkor az agyam már dolgozik, és a lehetőségeket veszi számba. Mindig próbálom a legtöbbet kihozni a költségkeretükből. Egy kisebb összegből is lehet igényes esküvőt szervezni – legalábbis szerintem -, és igyekszem is erre törekedni. Egyébként eléggé ironikus, hogy nem igazán szeretek esküvőket szervezni, de eddig úgy hozta az élet, hogy javarészt ezek tették ki a munkásságom. Azt nem mondom, hogy nem vagyok benne sikeres, mert eddig nem érkezett panasz a munkámra, de örülnék egy kis változatosságnak. Szeretnék már egy nagyobb konferenciát vagy egy jótékonysági estet levezényelni, így bővíthetném a referenciáim listáját, és a vállalkozásom e területre is betörhetne. Persze, értem, hogy miért nem érkezett még ehhez hasonló felkérés. Úgy gondolják, hogy egy nagyszabású esemény megtervezése, majd annak lebonyolítása, túl nagy falat egy kezdőnek. Én azonban imádom a kihívásokat, és még inkább motiválnak. A számok bűvköréből az irodám telefonjának csörgése szakít ki. - Done Right Event Designs, Ava O’Neill, miben segíthetek? – szóltam bele a kagylóba. - Persze, szívesen elvállalom – feleltem a kérdésére. – Mikor lenne a jótékonysági est? – kérdeztem. Az igaz, hogy egy ilyen felkérésre vágytam, de remélem, lesz elég időm mindent előkészíteni. - Rendben, megoldható. Ha megadja az e-mailcímét, akkor amint elkészültem néhány tervvel átküldöm, és megbeszélhetünk egy személyes találkozót is, ha gondolja – ajánlottam fel neki a lehetőséget. A személyes kapcsolattartás híve vagyok. Nyilván nem lehet mindig összeegyeztetni, és felesleges is lenne minden kis apróság miatt találkozót megbeszélni, de ha nagyobb haladást értem el a szervezésben, akkor mindenképp a személyes találkozást részesítem előnyben. - Köszönöm, hogy a Done Right Event Designst választotta. Jelentkezni fogok a tervekkel – mondtam. – Viszonthallásra! – köszöntem el, majd letettem a telefont. Íme, megkaptad, amit szerettél volna, Ava. Itt a lehetőség, hogy bizonyíts – gondoltam magamban. Amint befejeztem az esküvővel kapcsolatos elszámolást, elkezdtem gondolkozni azon, hogy hol is kellene megrendezni az estet. Eszembe jutott Wayne Winston, a W and W Hotel tulajdonosa. Olvastam már róla, egy korábbi jótékonysági esttel kapcsolatban. Remélhetőleg, ez az esemény is a kedvére lesz, és megengedi, hogy a hotelében szervezzem meg. Gyorsan meg is kerestem a hotel elérhetőségét, majd felhívtam. - Jó napot kívánok! Ava O’Neill vagyok, és Mr. Winstonhoz szeretnék időpontot kérni – kezdtem. – Egy jótékonysági est szervezése miatt szeretnék vele beszélni – feleltem a kérdésére. - Igen, megfelel. Köszönöm szépen. Viszonthallásra! Eddig minden jól megy. Remélem, a találkozó is sikeres lesz.
Megérkeztem a W and W Hotelbe. Már láttam róla néhány képet, de élőben még impozánsabb a hely. Odamentem a recepcióhoz, ahol elmondtam, hogy időpontom van Mr. Winstonhoz. A recepciós szólt Mr. Winston titkárnőjének, aki pedig bevezetett a nagyterembe. Kis idő múlva kinyílt az ajtó, és belépett Wayne Winston. - Jó napot kívánok! – üdvözöltem, majd a kezemet nyújtottam. – Ava O’Neill vagyok – mutatkoztam be, egy halvány mosoly kíséretében. - Kaptam egy felkérést, hogy szervezzek meg egy jótékonysági eseményt, és a befolyt összeget a leukémiás gyerekek segítésére fordítanánk– tájékoztattam az est céljáról. Egyrészt azért mondtam igent erre a megkeresésre, mert fontosnak tartom, hogy segítsünk azokon, akik nálunk nehezebb helyzetben vannak, másrészt, meg azért, mert volt egy ismerősöm, aki leukémiás volt, és borzasztó volt látni, amin átment, mind ő mind a családja. Egy kisgyereket még rosszabb ilyen betegen látni. - Úgy gondolom, hogy az Ön hotele megfelelő lenne erre az alkalomra. – Nem tudom, hogy van-e ezen kívül másik terem is, mindenesetre ez meglehetősen szép, tökéletes helyszín lenne.
Állok az irodám ablakánál, és bámulok kifelé Manhattanre, közben elnyomok egy jókora ásítást, amitől akaratlanul is könnybe lábad a szemem. Alig öt perce fejeztem be a kávémat - a harmadikat a reggel folyamán - de úgy hiszem, hogy az elmúlt néhány nap, és meglehetősen álmatlan éjszaka után ez már számomra édeskevés. Az egyetlen megváltás alighanem egy hét kóma lenne, de ez a kényelemnek olyan luxusa lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. Ahogy leeresztem a kezem, néhányszor kinyitom és becsukom az ujjaimat, mert még mindig érzékeny a tenyerem a tegnap egész délután át tartó golfozás következményeképpen. Nem kedvelem túlzottan ezt a sportot - talán azért, mert felvágásnak tartom - de mivel az üzletfeleim nagy része örömmel hódol eme szenvedélynek, néhanapján kénytelen vagyok magam is ütőt ragadni, bár a teljesítményem jócskán alatta marad az elvárható színvonalnak. Élek a gyanúperrel, hogy talán ezért is invitálnak olyan sűrűn, mert élvezik, hogy legalább ezen a téren fölém kerekedhetnek. Nem igazán zavar, mert ismerem a mondást, miszerint aki szerencsés a játékban, kevésbé szerencsés az üzletben, és lévén, hogy az elsőből nem lehet megélni, míg a másodikból igen, eléggé egyértelmű, merrefelé billentem el saját magam számára azt a bizonyos mérleget. Szeretem a délelőtti Manhattan hangulatát. Az irodámból pazar kilátás nyílik a városra, és megfürdetem arcomat az ablakon besütő tél végi nap fényében. Tekintetemmel követem a fénysugár útját, amely mintha incselkedő bújócskát játszana velem a toronyházak mögött eltűnve, majd kis idő múltán újra kikandikálva, miközben fáradhatatlan útját rója az égbolt kékjében. Fáradthatatlan. Jó neki. Bár magamról is elmondhatnám néha ugyanezt. Ma még a szokásos hajnali futást is feláldoztam annak az oltárán, hogy legalább fél órával tovább aludhassak, és mivel elmondható, hogy hajnal három tájban nyomott el az álom, azt hiszem, ezt senki nem vethetné a szememre. A hétvégén a szüleimnél ebédeltem, és miközben anya leszedte az asztalt, végigsimított a hajamon, mint kiskoromban. "Fáradtnak látszol, sokat dolgozol, drágám. Néha pihenned is kellene". Megnyugtatóan rámosolyogtam, közben az járt a fejemben, hogy ha már ő is észreveszi, tényleg nyúzott lehetek. Talán csinálhatnék magamnak kivételesen egy szabad hétvégét. Felhívhatnám Mrs. Johnsont-t, hogy készítse elő a nyaralómat, és két napig csak lazítanék. Ott, a természet közelében, és nagyokat úszva a tóban mindig sikerül feltöltenem a lemerült belső akkumulátoraimat. Az íróasztalomon lévő telefon csörgése ránt ki a semmittevés ritka percei közül, és közben fohászkodom, hogy lehetőleg a mai igazgatótanács ülésének lemondása legyen az apropó. De ahogy ez lenni szokott, az imáim nem találnak meghallgatásra. - Igen Emily? - szólok bele a kagylóba. Nem kell hozzá nagy logika ki van a túlsó végén, ezt a vonalat csak a titkárnőm használhatja. - Mr. Winston, Miss O'Neill a tíz órás időpontra megérkezett. Ráncolom a homlokomat, szükségem van néhány másodpercre, mire az információ megtalálja helyét az agyamban. Hát persze, a rendezvényszervező. Nem titok, hogy a hotel nagytermét sűrűn bérbe adom jótékonysági és egyéb célokból megtartott eseményekre. A cég, amelynek az említett hölgy dolgozik, már tájékoztatott emailben, Miss O'Neill alighanem a részletek tisztázásával kapcsolatosan keres. - Kérem Emily, szóljon le a recepcióra Hannah-nak, hogy vezessék a hölgyet a nagyterembe. Néhány percen belül ott leszek én is - noha más körülmények között mindenkit az irodámban fogadok, de jelen esetben úgy gondolom, okos gondolat, ha a kellő helyszínen találkozunk. Nyilvánvalóan nem az én privát szférámban szeretnének fogadást rendezni, így nem árt, ha Miss O'Neill láthatja, és felmérheti a terepet. Lerakom a telefont, és miközben kilépek a dupla szárnyú mahagóni ajtón, összegombolom magamon a zakómat. A lift foglalt, várnom kell, míg beszállhatok, és a földszintig tartó úton azon elmélkedem, hogy remélem az ismeretlen Miss O'Neill nem egy esküvőt szeretne nyélbe ütni a szállodámban. Az efféle felkérésekre ugyanis következetesen nemet szoktam mondani, egyszerűen az óvatosság okán. Egyrészt az ilyen események hangulata - hogy is fogalmazzak? - meglepően emelkedett tud lenni az alkoholfogyasztás mértéktelenségéből kifolyólag, én pedig nem szándékozom a party utáni helyreállításokba ölni a pénzemet, másrészt nem fogom a takarítószemélyzetet kitenni annak a megpróbáltatásnak, hogy a mámorba túlzottan belefeledkező vendégek gyomortartalmát kelljen takarítaniuk. A takarítók is emberek, és nem várok el tőlük olyasmit, amit magam sem szívesen tennék meg. A felvonó egy finom zökkenéssel megáll a földszinten, halk csilingeléssel kinyílnak az ajtók. Átvágok az előtéren, a nagyterem felé veszem az irányt, és udvariasan magam elé engedem Hannah-t, aki egy tálcával egyensúlyoz befelé, rajta kávéval és üdítővel. Jó kislány. A kedvenc recepciósom. Udvarias, és előzékeny, amit nem csak elvárok, de nagyra is értékelek az alkalmazottaimban. - Parancsol ön is valamit, Mr. Winston? - fordul felém, miután a kezében hozott terhet leteszi az egyik asztalra. - Csak egy ásványvizet, Hannah. Köszönöm - biccentek felé, hogy aztán figyelmemet a bárpult mellett álldogáló hölgyre fordítsam, aki eddig fejét tekergetve bámult körbe, és csak a hangomra fordul meg. Az első benyomásom, hogy nagyon fiatal. Vagy legalábbis annak tűnik. Remekbe szabott ruhát visel, ami kiemeli az alaját, és az egyetlen tű alig tudja kordában tartani sűrű barna haját. - Részemről a szerencse, Miss O'Neill. Bocsásson meg, ha megvárattam - fogom meg a felém nyújtott kezét. Hűvös és puha a bőre, a szorítása viszont meglepően erőteljes. Hellyel kínálom az egyik asztalnál, majd leülök vele szemben, elmormolok néhány közhelyet, majd hátradőlve várom, hogy felvegye a beszélgetés fonalát, és rátérjen ittléte céljára. Nos, ami azt illeti, ezt csakhamar meg is kapom. Magamban megállapítom, hogy Miss O'Neill az a típus, aki a jelek szerint szeret in medias res a dolgok közepébe vágni. - Jótékonysági bál - ismétlem el a szavait. Nem esküvő, ettől a ténytől megkönnyebbülök. Azt nem tudom, hogy vajon számba vette-e a lehetséges kiadó helyeket városi viszonylatban, vagy csak találomra felütötte az Arany oldalak kezébe kerülő példányát. Persze az sem kizárt, hogy végzett némi kutatást az interneten, mert van néhány oldal - köztük a gyermekrák alapítványé is - amely az én hotelem nagytermében tartott eseményen készült, fotókkal kiegészítve. - Természetesen nem zárkózom el a kérése elől, Miss O'Neill, bár úgy vélem, mindkettőnk részéről ez csak akkor válik biztossá, ha már átbeszéltük a részleteket. Hagy mondjam el elöljáróban, hogy nem ez lenne az első alkalom, hogy beteg gyermekek megsegítésére rendezünk bált itt a hotelben - bizony nem. És eddig minden ilyen eseményt magam is szép összeggel támogattam. De ezt nem fogom elmondani neki, eszem ágában sincs fényezni magam. - Vannak konkrét elképzelései? - érdeklődöm. - Noha a rendezvényszervezés nem az én világom, szívesen nyújtok segítséget bármiben. Remek brosúráink vannak. És amennyiben sikerül megegyeznünk, szívesen körbe is vezetem önt - mosolygok rá kedvesen. Fogalmam sincs róla, hogy milyen régóta dolgozik ebben a szakmában, de korát látva talán ez lenne az első komolyabb belépője, mondjuk úgy, vizsgafeladata. Én pedig kész örömmel nyújtok támogatást, hogy sikerrel vegye ezt az akadályt.
Míg a recepciós felszól telefonon, hogy megérkeztem, egy kicsit jobban szemügyre veszem a belső teret. Be kell vallanom, hogy igazán elegáns. A képek nem adják vissza a hely szépségét. Az én ízlésemnek tökéletesen megfelel. A visszafogott elegancia kifejezéssel tudnám leírni az épületet, mind külsőre mind belsőre. Nem olyan, mint a többi luxus hotel, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy eltér azoktól, amelyekkel eddig dolgom volt. Ez a stílus sokkal közelebb áll hozzám. A nézelődésemet a recepciós hangja zavarja meg. Felé fordulok, majd az utasítása szerint, követem őt a nagyterembe. Mielőtt távozna, megkérdezi, hogy kérnék-e valamit inni. - Egy kávét kérnék, köszönöm – felelem egy mosoly kíséretében. Nyugtázza, majd közli velem, hogy Mr. Winston pár percen belül itt lesz. – Rendben – mondom, majd ismét mosolyra húzom a számat. Olyan aranyos teremtés. Csupán a lénye mosolygásra készteti az embert. Árad belőle a kedvesség. Miután becsukta maga mögött az ajtót, körbehordozom tekintetem a termen. A mennyezetről lelógó csillár igazán elbűvölő. Valószínűleg kristályok díszítik, de egyáltalán nem túlzó, illik a hely szellemiségéhez. Amit eddig láttam, az mind nagyon tetszik. Kíváncsi lennék, hogy ki tervezte a hotelt, mert véleményem szerint remek ízlése van. Eltelik néhány perc, amikor egy mély hang üti meg a fülemet. Megfordulok, és Wayne Winstonnal találom szemben magam. Az illendőség határain belül végignézek rajta. Meg kell állapítanom, hogy remekül néz ki. Az öltöny tökéletesen áll rajta, szinte biztos, hogy az ő méreteire készítették. Nem tudom, hogy pontosan hány éves, de nem is igazán érdekel. Számomra az életkor csak egy szám. Azért vannak számomra is megbotránkoztató esetek, de ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mindenesetre az biztos, hogy néhány évvel idősebb nálam, de jól néz ki. Fiatalosan öltözködik, a haját egy kis zselével rögzítette. - Semmi gond. Biztosan nagyon elfoglalt – mondom, miközben helyet foglalok az egyik általa felkínált széken. – Nem is szeretném sokáig rabolni az idejét, de a személyes találkozók híve vagyok. Úgy gondolom, hogy sokkal egyszerűbb és célravezetőbb, ha így egyeztetünk, mint telefonon vagy e-mailben – ismertetem vele az álláspontomat. Sokkal lassabban haladna az egész tervezés, ha mindig arra kellene várni, hogy a másik válaszoljon az e-mailre. Persze a kisebb egyeztetési feladatokra tökéletes ez a két kommunikációs csatorna, de a tervezés ezen szakaszában elengedhetetlen a személyes megbeszélés. Így lehetőségem van felmérni a hely adottságait, és kialakítani a koncepciót. Általában az esemény témájához keresek helyet, és nem a helyet alakítom át, hogy illeszkedjen a tematikába. A jótékonysági estekhez mindenképp valami elegáns helyet tudok társítani, ezért a környéken levő szállodák és hotelek közt néztem volna szét. Azonban ettől most eltekintettem, mivel rögtön a W and W Hotel jutott eszembe, mivel a közelmúltban olvastam róla egy cikket, egy esemény kapcsán. Abban azt írták, hogy már nem egy jótékonysági bálnak adott otthont, így nem meglepő, hogy nem akartam a szokásos kereső munkát végigcsinálni. A cikkben közöltek néhány fotót is, tehát tudtam, hogy mire számítsak, ha idejövök, de valahogy mégis ámulatba ejtett. Megkönnyebbülök, hogy nem utasítja el rögtön a megkeresésemet. Elég lelombozó lett volna, ha már az első lépésnél akadályba ütközöm. De nem hátráltam volna csak úgy meg. Az nem én lennék. Kitartó vagyok, és ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt szeretem meg is valósítani. - Igen, tudom. Ezért is esett az Ön hotelére a választásom – mosolyodom el. Szeretek utánanézni a dolgoknak, és felkészülten érkezni. Szerintem imponáló tud lenni, ha tisztában vagyunk a másik munkásságával vagy a hozzá kapcsolódó történésekkel. Jelen esetben nagyon jól mutatna a portfóliómban, ha ezt a bált sikerülne itt megrendeznem. Szerintem mindketten jól járnánk. Bár lehet, hogy a W and W Hotel életében ez az est, csak egy lesz a korábban megrendezett események közül. De természetesen nem az a fő célom, hogy profitáljak a bálból, hanem hogy minél több pénz gyűljön össze a beteg gyerekek számára. Az már csak a hab a tortán, ha ezáltal megismerik a nevemet. - Nos, ami azt illeti, nem nagyon gondolkoztam még – vallom be. - Nem szeretek nagyon elmélyülni a tervezésben addig, amíg a kinézett helyszín illetékese, rá nem bólint a rendezvény ötletére – teszem hozzá határozottan. Nem szeretném, hogy úgy tűnjön, hogy alkalmatlan vagyok a munkára. Egyszerűen csak nem szeretek előreszaladni, hogy a végén meg kiderüljön, hogy az ötletek fele mehet a kukába. Mindent csak szép sorjában. A lassan járj, tovább érsz elvet vallom. - A zenén, viszont már elmélkedtem. Valamilyen könnyed dallamot játszó zenészekre gondoltam. Szerintem ez illik a tematikába, de azt sem szeretném, ha unalmas lenne, mert szerintem befolyásolja az emberek adakozási kedvét az, ahogy az este folyamán érzik magukat. Nem tudom, hogy Önnek mi a véleménye erről – veszem is rögtön igénybe a felajánlott segítségét. Biztosan részt vett azokon a bálokon, amiket itt rendeztek, így ő nagyobb tapasztalattal rendelkezik e téren. - Szívesen megnézném az említett brosúrákat, de engem már az eddigiek is meggyőztek, és ha beleegyezik, akkor igénybe is venném erre az alkalomra a hotelét – mosolygok rá. Az épületet biztos valami mágneses tér vonja körbe, mert nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy bármi áron, de itt kell megrendeznem a jótékonysági estet.
"- Aki ad, az kétszer ad" - apám ezt mondogatta mindig, mióta csak az eszemet tudom, és ezt akkor hallottam tőle első alkalommal, mikor pénzt nyomott a kezembe, hogy adjam át egy hajléktalannak. Nem volt ezzel semmi különösebb gond, sőt, becsülendő volt a gesztus, csak éppen ez a pénz az én zsebpénzem egy része volt, nem mintha apámnak nem futotta volna a sajátjából is, egyszerűen csak meg akart rá tanítani, hogy néha le kell mondanunk a saját igényeinkről, hogy másoknak megadjuk az esélyt olyan dolgokra, ami számunkra természetes. Én ezt persze nagyon sokáig nem értettem meg, és úgy fogtam fel, hogy a zsebpénzem maradékát is fel kell áldoznom, amit fülsértő bömböléssel nyugtáztam. Mentségemre szolgáljon, hogy mindössze négy éves voltam, annak a bizonyos gyerekkori önzőségnek a korszakát éltem, amin minden kölyök menthetetlenül át kell hogy essen. Néhány év elteltével, mikor már volt némi magamhoz való eszem, és magam is sűrűn gyakoroltam az adakozás gesztusát végre megértettem, hogy mire is célzott apám, bár én kijavítottam volna a szavait. Nem csak kétszer, sokszorosan is adtam. Egyrészt anyagi segítséget azoknak, akik rászorultak, másrészt reményt - annak reményét, hogy van, aki a periférián élőket is emberszámba veszi, és nem siklik át rajtuk közömbösen a tekintete. De nem csupán nekik adtam, hanem magamnak is: önbecsülést és emberséget. A mai napig is hálás vagyok a szüleimnek, mert megtanítottak rá, hogy a vagyon csodálatos dolog, de van, ami még ennél is fontosabb: ez pedig az emberi lélek. Ezt a tanítást pedig oly mélyen magamba véstem, hogy a mai napig sem vagyok képes közömbösen elfordítani a tekintetemet azoktól, akik a sors szeszélyéből kifolyólag nem születtek olyan szerencsés körülmények közé, mint jómagam. Így hát mindaddig, míg mások számára egy jótékonysági bál helyszínének biztosítása remek befektetés lett volna, vagy épp ragyogó alkalom arra, hogy az újságok üzleti híreinek vezető cikkében ragyogjon a nevük, addig engem az efféle talmi csillogás sosem motívált, éppen ellenkezőleg, a valóságos segíteni vágyás szándéka ösztökélt - igaz, ezzel párhuzamosan, bármennyire is nem akartam, mégiscsak kénytelen voltam néha a fotósok masinája előtt pózolni. Úgy hiszem, ezek után a legkevésbé sem meglepő, hogy eszem ágában sincs elhárítani Miss O'Neill felkérését. És valljuk be őszintén, meglehetősen sokat nyom a latba ebben a döntésben az a tény is, hogy a hölgy olyan mértékben gyönyörű és bájos, hogy ember legyen a talpán, aki képes lenne nemet mondani neki bármire is. - Egyetértek önnel, Miss O'Neill - mosolygom el magam, miközben kényelmesen hátradőlök a székben. - Ami engem illet, jómagam is a személyes találkozások híve vagyok. A közvetlen kontaktus élményét nem adhatja vissza sem telefon, sem email - ahogyan a szemet gyönyörködtető látvány sem sugárzik át az éteren, átláthatatlan távolságból. Ezt persze csak magamban teszem hozzá, mert kétlem, hogy jó indítás lenne a hölggyel való ismeretségem tekintetében, ha ez a megállapítás hangosan is elhagyná a számat. Érdeklődve hallgatom az egyelőre nagy vonalakban vázolt elképzeléseit, és azt hiszem elkönyvelhetem, hogy annak ellenére, hogy Miss O'Neill meglehetősen fiatal, van már mögötte tapasztalat a rendezvényszervezéseket illetően. Vagy ha tévednék, akkor viszont elmondhatom, hogy ösztönös tehetség. Bárhogy is, de jók a meglátásai, és jó nyomon indul el. - Nos Miss O'Neill, remélem annak tekintetében megnyugtathatom, hogy részemről nem támasztok akadályt az elképzelései előtt - tárom kissé szét a kezeimet. - Megengedi, hogy elmondjak néhány fontos tudnivalót a hotel nagyterméről? - támasztom mutatóujjamat egy pillanatra az ajkamhoz. - Jelenleg kétszázötven férőhelyet tudunk biztosítani egyszerre - mutatok körbe az arisztokratikus mintával díszített falakon. - A szavaiból úgy veszem ki, táncos rendezvényt szeretne. Igaza van - szélesedik ki a mosolyom. - Mármint a zene, és az adakozókedv összefüggését illetően - magyarázom meg aztán, mikor kissé értetlenül rebben meg a pillája. - Természetesen távol álljon tőlem, hogy beleszóljak a munkájába, de kérem, egy javaslatot engedjen meg nekem. Volt már részem jó néhány jótékonysági estében, és tisztában vagyok azzal, hogy általában a célközönséghez azok tartoznak, akiknek az anyagi helyzete átlagon felüli. Ismerek egy zenekart, akik remek muzsikát játszanak. És természetesen olyat, amely illik egy ilyen program hangulatához - teszem hozzá gyorsan. - Amennyiben óhajtja, átadom önnek a névjegyüket. A legutóbbi este sikerét is ők segítették elő, mondhatom talán úgy is, hogy ők a W and W hotel szalonzenekara - nevetek fel röviden. - Nos, visszatérve a teremre: ahogy látja Miss O'Neill, ez a hely étteremként funkcionál, de természetesen meg tudjuk oldani, hogy némi átrendezéssel kialakítsunk középen egy táncteret. A zenekari színpad adott - mutatok a távoli sarok felé, a vörös szőnyeggel beborított dobogóra. - Ha szeretné a vacsorához igénybe venni a hotel konyháját, természetesen örömmel állunk rendelkezésére. Van esetleg már valami ötlete a témát illetően? Úgy értem, álarcosbál, esetleg árveréssel egybekötött bál, vagy csak egy minden sallang nélküli, teljesen egyszerű estélyre gondol? - érdeklődöm. Tényleg érdekel, hogy mivel elképzelések körvonalazódnak a barna hajfürtök takarása alatt. Már csak azért is, mert ez elég sokat elmond magáról Miss O'Neillről is, és azon kapom magam, hogy kíváncsi vagyok a hölgyre. - Egyébiránt Miss O'Neill, engedje meg, hogy szerény hozzájárulásomként bérleti díjtól mentesen felajánljam a hotel termét. Mondjuk úgy, hogy ezzel támogatom az alapítványt, és a beteg gyerekeket. Kérem, ezt az összeget fordítsa a közjóra. Ahogy arra is kérem, hogy ez maradjon közöttünk. Nem szeretném, ha egyesek azt hinnék, hogy piedesztálra óhajtom emeltetni magam. Köszönöm - ez az utóbbi mondatom már Hannah-nak szól, aki megjelenik az ásványvizemmel, majd egy vidám mosoly után sarkonfordul, és kopogó cipősarkokkal távozik. Kitöltök egy pohárnyit a behűtött vízből, és miközben belekortyolok, a pohár pereme fölött Miss O'Neill-t fürkészem. Gyönyörű nő, ez tagadhatatlan. Különleges szépség, mégis természetes - semmi botox, vagy felpumpált arcvonások és porcikák. A szemei nagyok, és kifejezőek, a mosolya vonzó, és hála érte az égnek, meglehetősen sűrűn is láthatom tőle. És tagadhatatlanul iszonyúan dögös. Ehhez kétség sem fér. - Amennyiben óhajtja, szívesen körbevezetem, Miss O'Neill - ajánlom fel az idegenvezetést, ami nem csupán a nagyteremre, hanem a hotel egészére vonatkozik. Ez végeredményben nem túl átlátszó ok, hogy némi időt eltölthessek a társaságában, és beszélgethessek vele is - talán nem csak a rendezvényről, hanem úgy általában bármi másról is. - Amennyiben vannak kérdései, vagy kívánságai, szíves örömes válaszolok rájuk - és abban biztos lehet, hogy nekem is lesz néhány kérdésem, és vagyok annyira eltökélt, hogy fel is fogom őket tenni. Talán megtudhatok néhány dolgot a roppant lenyűgöző Miss O'Neill-al kapcsolatban.
Örömmel tölt el, hogy manapság van még valaki rajtam kívül, aki így vélekedik a személyes találkozókról. Sajnos, ebben a rohanó világban nehezen lehet időpontot összeegyeztetni, ezért inkább a telefonra vagy az e-mailre korlátozódik a kommunikáció. Igazából, ha jobban belegondolok, nem is annyira meglepő, hogy a személyes megbeszélések híve. A tárgyalások tekintetében régimódinak tűnik. Szerintem nem a tárgyalóterem négy fala közt bonyolítja le az üzleti megbeszéléseit, inkább egy kellemes ebéd vagy egy vacsora illik hozzá. Persze, elképzelhető, hogy a feltételezésem nem helyes, és mégis az irodát preferálja. - Én is így gondolom – mondom, majd rámosolygok. Ahogy a széken hátra dőlve ül, és rám mosolyog, valamilyen furcsa érzés kerít hatalmába. Lehet, hogy rosszul gondolom, de mintha mögöttes tartalma is lenne annak, amit mondott. Mintha célozni akart volna valamire, nemcsak úgy általánosságban beszélt volna a közvetlen kontaktus élményéről. Akire pedig célozni akart, az nem más lenne, mint én. A mosolyából ítélve nem tettem rá rossz benyomást. Nem tartom magam beképzeltnek, de tisztában vagyok az adottságaimmal. Szerintem egészséges mennyiségű önbizalommal rendelkezem. A maga módján mindenki elbűvölő, akármennyire is közhelyesen hangzik. Nem minden a külső. Lehet valaki kívülről gyönyörű, ha belül velejéig romlott. Be kell vallanom, hogy igazán jóképű. De most nincs időm ezen töprengeni, a munka az első. Különben sem szeretném keverni az üzletet a magánéletemmel. Most az a legfontosabb, hogy egy remekül megszervezett estélyt rendezzek, minden más eltörpül e mellett. - Nagyon köszönöm! – Tényleg megkönnyebbültem, hogy nincs ellenvetése az eddig igencsak csekély ötlettel ellátott rendezvényem iránt. Ha nem egyezett volna bele, akkor elkezdhettem volna a szokásos keresést. Azzal sem lett volna semmi baj, mivel szeretek kutatni. Néha a megfelelő helyért mindent tűvé kell tenni, de megéri a fáradalmakat. Azért örülök, hogy most nem kell ezen a részfeladaton végig mennem. Elég nagy feladat az is, hogy kitaláljam a bál témáját, és megszervezzem a programokat. - Persze, mondja csak nyugodtan. Szívesen fogadok mindenféle információt – válaszolom kedvesen, de gondolatban egy kicsit korholom magam, hogy nekem nem jutott eszembe előbb ez a kérdés. Azért annyira nem vagyok meglepve, hiszen nem kész tervekkel érkeztem a megbeszélésre. Hálás vagyok, hogy ő legalább a helyzet magaslatán van, és válaszol a fel nem tett kérdéseimre. Követem a tekintetemmel a kezét, és hirtelen kezd körvonalazódni előttem egy ötlet. A falak rendkívül elegáns módon néznek ki. Ez mindenképp a kifinomult ötletek irányába tereli a gondolataimat. Néhány pillanatra elkalandozom, ezért csak azt hallom meg, ahogy épp igazat ad nekem valamiben. Biztos látja az arcomra kiülő értetlenséget, mert szinte azonnal meg is magyarázza. - Elnézést kérek, csak eszembe jutott néhány ötlet – mentegetőzöm egy kicsit elpirulva. Kellemetlen érzéssel tölt el, hogy egy rövid időre kikapcsoltam. Ha az irodában vagyok, és a papírmunkát végzem, akkor is képes vagyok annyira kizárni magam körül mindent, hogy szinte nem is hallok semmit. Mondhatnám úgyis, hogy eléggé bele tudok feledkezni abba, amit éppen csinálok. – Folytassa csak. Halványan elmosolyodom, mert annyira kedves tőle, ahogy engedélyt kér ahhoz, hogy javaslatot tegyen. Értékelem a segítségét. Érdeklődve hallgatom, amit mond. - Azt nagyon megköszönném. Bevallom, nem sok zenészt ismerek, akik olyan zenét játszanak, ami illene egy bálhoz. Az esküvőkre nem ez a fajta zene jellemző – magyarázom, hogy rendezvényszervező létemre, miért is nem alakítottam ki kapcsolatot zenészekkel. Vannak olyan zenekarok, akik mindenféle zenét játszanak, de vannak olyanok is, akik kimondottan csak egy műfajra specializálódtak. - Jó is, hogy említi az álarcosbált, mert pont egy ilyen este képe kezdett kibontakozni a szemem előtt. Nem a hagyományos értelemben vett álarcosbálra gondolok, nagy báli ruhákkal és hasonlókkal, hanem amolyan modern kori bálra - osztom meg vele az elképzelésemet. - Nem tudom, hogy megoldható-e, de arra gondoltam, hogy az asztalokat „U” alakba rendezhetnénk, és a fennmaradó helyen lehetne a tánctér. Mivel álarc lesz rajtuk, senki nem ismerheti fel a másikat, így mindenki egyenlő lesz, ezért nem szeretnék ültetéses vacsorát – fejezem be az ötletem ismertetését. – Ön mit gondol erről? – Ebben a kérdésben különösen érdekel a véleménye, mert tudom, hogy az üzleti életben vannak olyanok, akik ősellenségek, és semmi pénzért nem ülnének egy asztalhoz, vagy egymás közelébe. De remélem, hogy az este érdekében félreteszik az egymás iránt táplált ellenérzésüket, és a gyerekeket tartják szem előtt. Egy kicsit meglepődöm, amikor ellentételezés nélkül felajánlja a termet, de aztán jobban belegondolva, annyira mégsem meglepő. Jónéhány jótékonysági estet rendeztek már itt, biztos voltam benne, hogy valamilyen formában támogatta ezeket az eseményeket. - Ez igazán kedves Öntől. Számíthat a diszkréciómra – nyugtatom meg szavaimmal. - Nagyon sokan presztízskérdést csinálnak az adományozásból - teszem hozzá. Nagyon imponáló ez a részéről, ugyanis vannak olyanok, akik kimondottan kérik, hogy a nevüket feltüntessék az eseményen. Persze, meg tudom érteni őket is, hiszen mi mással tudná jobban bizonyítani, hogy mennyire szolidáris. Azonban az én szememben a névtelen hősök sokkal többet érnek – de erről egyelőre jobb, ha nem tud. Amikor megjelenik Hannah, akkor tudatosul bennem, hogy még egy kortyot sem ittam a nekem készített kávéból. Gyorsan a kezembe veszem a csészét, és belekóstolok. Meg kell hagyni, hogy nagyon finom. Elég ritkán kávézom, ezért nem is tartom magam kávészakértőnek, de szerintem ez minden kávéimádó tetszését elnyerné. – Nagyon finom a kávé – szólok neki oda egy mosoly kíséretében, még mielőtt távozna. Visszafordulok Mr. Winston felé, és azon kapom rajta, hogy engem néz. Ez már a második alkalom, amikor azt veszem észre, hogy nem biztos, hogy csak az üzlet terén érdeklődik irántam. Iszok még egy kortyot, és én is hasonlóképp teszek, mint ő. Nem szokott egy férfi tekintete feszélyezni, ha vonzónak találom az illetőt, akkor meg pláne nem. Megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalnék. - Nagyon örülnék az idegenvezetésnek. Bevallom, lenyűgöz a hotele. Érdekelne, hogy kinek a keze munkáját dicséri ez a roppant elegáns épület – adom tudtára, hogy mennyire tetszik, ha eddig nem lett volna elég világos. - De nem szeretném feltartani.
Egész gyerekkorom óta a kiszámítható életet preferáltam, és az üzleti élet sikerének a kulcsa is ebben rejlik: hogy mindig lássunk előre néhány lépéssel. Aki képes kontrollálni a napjait és bennük a történéseket, egyedül az lehet képes uralma és ellenőrzése alatt tartani az egész sorsát. Tiszta és egyszerű matematika ez, egyetlen egy apró szépséghibával. Hogy az élet egy idő után túlságosan is egyhangúvá és unalmassá válik. Ugyanazt ismételni minden egyes nap: ébredés, reggeli, aztán az iroda, értekezletek, tárgyalások, papírmunka, majd este haza, és másnap kezdődik minden elölről. Néha úgy érzem, mintha mérlegre kellene tennem az élet örömeit meg az üzleti sikereket, és tekintve, hogy az utóbbiban a karrierem és anyagi javaim meredeken ívelnek felfelé, az előbbivel túlságosan sokszor kell leszámolnom. Egészen addig, míg valami nem történik, ami először egy átlagos találkozónak indul, aztán egy váratlan, hirtelen fordulatot vesz, és nemes egyszerűséggel tarkón csap, mint egy álomból való ébredés. Egy kellemes ébredés - és ez azonnal ki is szakít az átlagos napok egyformán hömpölygő folyamából. Ezek a gondolatok futnak át a fejemen, miközben kezet szorítok Miss O'Neill-el, és helyet foglalunk egymással szemben. Különösen érzem magam az első percben, és remélem, hogy a gondolataim nem ülnek ki az arcvonásaimra. Mert lássuk be, az általam végzett munka kötelez, hogy meglehetősen sokat forgolódjak emberek társaságában, de kétségtelenül jobban érzem magam egy olyan gyönyörű nővel beszélgetve, mint Miss O'Neill, mintsem öltönyös, néha szivarfüstbe burkolózó, kimért férfiak társaságában. Azt nem tudnám megtippelni sem, hogy vajon a hölgy tisztában van-e szemet gyönyörködtető adottságaival, és ki is használja ezt egy-egy üzletkötés vagy szervezés folyamán - tisztességes keretek között természetesen - de ahogy megigazítja a haját, majd rám villant egy ezer wattos mosolyt, élek a gyanúperrel, hogy igen. Nem tudom, az ő első benyomása rólam vajon mi lehet, de felfigyelek rá, hogy apró, édes arcán szétárad egy halvány, rózsaszínű pír. - Örülök, hogy a személyes találkozókat illetően egyformán gondolkodunk, Miss O'Neill - bólintok felé, egy apró, alig látható mosollyal a szám sarkában. Sokszor egyeztetek persze magam is telefonon, vagy mailben, de azt hiszem még egy videohívás sem adhatta volna vissza azt az élményt, amelyet a hölgy látványa jelent. Még az alig egy méteres távolságból is érzékelek valami különös vonzást, vagy csak simán a lehengerlő kisugárzását. - Miss O'Neill, számomra öröm, hogy segíthettem. Bár úgy érzem, ön pontosan tisztában volt azzal, hogy úgysem mondok nemet egy jótékonysági est helyszínének biztosítására - mosolygok. A hölgy ugyanis nem csak szép, hanem intelligens is, mellesleg felkészült, és feltenném rá a hotel egy havi hasznát, hogy utána szimatolt ő már a városban számba vehető lehetőségeknek. És az előbbi véleményem az intelligenciáját illetően csak megerősödik, mikor nagyjából vázolja az ötleteit. - Engedje meg hogy azt mondjam, a legtökéletesebb megoldást választotta - bólintok. - Bátorkodtam volna magam is az álarcosbál ötletét javasolni, de mint mondtam, eszem ágában sincs beleavatkozni a munkájába - emelem fel a két kezem a megadás pózában. - A hely teljesen megfelel erre a célra, és azt hiszem, hogy ez a kis titokzatosság mindig hordoz izgalmat magában, ami szintén megnövelheti az adakozókedvet. Persze, amíg olyannyira tetőfokára nem hág a hangulat, hogy lekerüljenek a végén a maszkok - teszem hozzá. - Nos, amennyiben szeretné igénybe venni a személyzet segítségét az elrendezésben, illetőleg a vacsora elkészítésében és tálalásában, kérem legalább két héttel előtte jelezze. Ha a cégének vannak erre a célra emberei, természetesen nem ragaszkodom a saját dolgozóimhoz, nyilván az ön beosztottjai is remekül értik a dolgukat - fűzöm össze az ujjaimat az ölemben, és azon tűnődöm, vajon Miss O'Neill mindössze szervezi-e a rendezvényt, vagy maga is megtiszteli a jelenlétével majd az egybegyűlteket. Reménykedem az utóbbiban, bár nyilván jókora ostobaság lenne részemről azt feltételezni, hogy egyedül érkezik, partner nélkül. Meglehetősen meg lennék lepve, ha az egyedülállók táborát erősítené, és már most sommázom magamban, hogy az a férfi, akivel megosztja az életét, igencsak szerencsés flótás lehet. - Nos, akkor úgy hiszem, hogy a lényegben megegyeztünk, Miss O'Neill. A továbbiakban bármiben segítségére lehetek, bármikor keressen. Megadom majd önnek a személyes telefonszámomat. És természetesen az elkövetkezendő időben is kapcsolatban fogunk állni. A rendezvény érdekében - teszem hozzá. Jobb, ha mindenféle más ötletet kiverek a fejemből. - Semmiben nem tart fel, éppen a tétlenség nagyon kivételes óráit élvezem - nevetek fel. - És szívesen körbevezetem. Ha benne van egy sétában, kérem - állok fel, udvariasan mutatva neki az utat. Közben azon kattog az agyam, vajon hogy festhet a hölgy estélyi ruhában. Olyanban, ami kiadja a szemmel láthatóan tökéletes vonalait. Na meg persze tűsarkúban. Mondjuk egy Louis Vuittonban. Másban nem is tudnám elképzelni. Kisétálunk a nagyteremből a szálloda impozáns előcsarnokába, és követem Miss O'Neill tekintetét, ahogy körbepillant az épületben. - Sajnálom, de arra nem tudok önnek választ adni, hogy az épület kinek a keze munkáját dicséri. Tudja, ez a hely valamikor a harmincas években épült, azaz csaknem száz éves. Egy igazi matuzsálem - mosolygok. - Annyit tudok, hogy azokban az időkben szeszcsempészek használták, aztán az alkoholtilalom visszavonása után, a háború során teljesen gazdátlanul állt, ami sajnos az állagára is rányomta a bélyegét. A város nem foglalkozott vele, mert meglehetősen sokat vitt volna el a költségvetésből - indulunk meg lassú tempóban, és hagyom, hogy Miss O'Neill módszeresen végigböngéssza a selyemtapétát, a csaknem ezer kristállyal kirakott óriási csillárt, és a frízeket. - Apám vette meg az épületet, mikor esélye nyílt rá, hogy valóra váltsa az álmát. A belsőépítészet - természetesen az eredeti egy részének megtartásával - az ő ízlését dicséri. Na meg a mesterekét, akik apám elképzelései alapján dolgoztak a terveken - a mi családunk vagyonosodásának története szinte legendaszámba megy. Apámnak volt néhány ezer dollárnyi megtakarítása, és egy barátja tanácsára részvényekbe fektette. Aztán mikor a cég elkezdett bedőlni, megbízta ezt a barátot, hogy szabaduljon meg az értékpapíroktól. Csakhogy a sors szeszélye folytán apám két dolognak köszönhette a vagyonát: egyrészt annak, hogy a cég részvényei egyik napról a másikra egy hullamvasút mered pályájával íveltek felfelé, másrészt annak, hogy ez az illető megfeledkezett a részvények eladásáról. Szóval apám szó szerint 24 óra alatt milliomossá vált, és ennek a szerencsének a kézzelfogható jele a hotel, amelyet a nyugdíjba vonulása óta én vezetek tovább. - Ha óhatja, Miss O'Neill, akkor olyan látványban lehet része, amely még nem sokaknak adatott meg - vetem fel az ötletet egy hirtelen sugallat által vezérelve. - Nem, ne kérdezzen. Hagy legyen meglepetés. Bízik bennem? - kérdezem kedvesen. Igazából talán alig öt ember van, aki beléphetett az elmúlt időszakban oda, ahová a hölgyet vinni szeretném, és valójában nem tudom, neki miért adom meg ezt a lehetőséget - hacsak amiatt a halvány gondolat miatt nem, hogy - megmagyarázhatatlan okból kifolyólag - nem szeretném, ha ilyen gyorsan távozna. Türelmesen várom a választását - lássuk, hogyan viszonyul a váratlan gondolatokhoz, fejest ugrik-e az ismeretlenbe, vagy kimenti magát, és elmenekül a helyszínről.
Amikor belépett a terembe rögtön tudtam, hogy ő Wayne Winston. Nemcsak azért, mert már láttam róla fényképet, hanem mert a belőle áradó határozottság egyértelműen egy üzletemberre jellemző. Ráadásul nemcsak a szó általános értelmében vett üzletemberre, hanem egy sikeres üzletemberre. A remekbe szabott öltöny, a makulátlan külső mind arról árulkodik, hogy tudja mit akar. Szeretem, ha egy férfinak határozott elképzelései vannak az élet minden területén, de azért nem hátrány, ha a ragadozó viselkedés az iroda falai között marad. A magánéletben fontos, hogy tudjunk kompromisszumot kötni, ami néha az üzleti életben sem árt, így sokkal előnyösebb helyzetbe kerülhetünk. Tudni kell, hogy hol van az a pont, amikor meg kell hátrálnunk, vagy elhitetni, hogy meghátrálunk, majd learatni a babérokat. Nem egyszerű az üzleti élet. Két módja van annak, hogy sikeres legyél. Az egyik, hogy átgázolsz másokon, nem törődsz azzal, hogy milyen kárt okozol, a másik pedig az, amikor összeállítasz egy stratégiai tervet, és azt próbálod követni. Az első módszerrel lehet, hogy hamar a csúcsra jutsz, de nem túl tisztességes. A második módszer egyértelműen lassabb, de legalább az ember lelkiismerete tiszta. Nem mintha azoknak, akik piszkos eszközökhöz folyamodnak lelkiismeret-furdalások lenne, mert nem számít nekik, hogy mennyire játszottak tisztán. Azt szokták mondani, hogy az üzletben nem mások jólétét kell szem előtt tartanod, hanem a sajátodat, mert különben nem jutsz előrébb. Én hiszem, hogy meg lehet találni az arany középutat. Remélem, hogy az a céltudatosság és küzdeni akarás, ami bennem van az elegendő lesz ahhoz, hogy felvirágoztassam a vállalkozásom. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Winston is hasonló gondolkodású férfi lehet. A kézfogása is erős – persze, az illendőség határain belül – és határozott. Ez arra utal, hogy egyenrangú félként kezel. Volt már szerencsém férfiakkal tárgyalni, és volt köztük néhány, aki nem igazán vett komolyan. Ők még abban az időszakban ragadtak, amikor az üzleti világban csak férfiak voltak. Szerintük egy nő nem vezethet sikeresen egy céget. Nem szeretem azokat a sztereotípiákat, amik azt tartják, hogy a nő helye a konyhában van. Miért baj az, ha a saját lábán szeretne megállni, és nem egy férfitól várja el, hogy eltartsa? Sokkal inkább értékelni kellene az ilyen nőket. Az első benyomás alapján Mr. Winston a felvilágosultak táborát erősíti. - Én is – nyugtázom egy bólintás és egy mosoly kíséretében. – Remélem, hogy sok más téren is hasonlóképp gondolkodunk – csúszik ki a számon, mire felfoghatnám, hogy mit is készülök mondani. Nem szeretném, hogy félreértse, és azt gondolja, a csábítás eszközéhez folyamodom, hogy elérjem a célom, jelen esetben, hogy megrendezhessem a hotelében a jótékonysági estet. A tárgyalásaim során nem szoktam a külsőmet bevetni, szeretném, ha elsősorban a szakmai tudásom ismernék el, és az alapján ítélnének meg. A külső adottság, a tudás egyáltalán nem. Inkább nem magyarázkodom, mert az csak még kellemetlenebbé tenné a helyzetet, jobb, ha tudomást sem veszek róla. Igyekszem nem kimutatni a zavarodottságomat, ezért kihúzom magam, és újra magamra öltöm a magabiztos kisugárzásom. Nehéz megállni, hogy ne vigyorodjak el – mert a feltevése helyes, de egy sugárzó mosolynak nem tudok gátat szabni. Nem tudom, hogy mikor mosolyogtam utoljára ennyit egy megbeszélésen úgy, hogy az nem megjátszott volt. - Nem tagadom, valóban nagy reményekkel kerestem fel Önt – vallom be, mert az egyenesség híve vagyok. – Jó néhány ehhez hasonló estélyt rendeztek már a hotelében, ebből következően úgy gondolom, hogy szívügye a jótékonyság, ezért bátorkodtam időpontot kérni Önhöz. – A beleegyezése arra enged következtetni, hogy jól látom a helyzetet. Szerintem, akit nem érdekel az adakozás, az nem engedélyezné, hogy ennyi jótékonysági estet rendezzenek az épületében. Sokkal többet tud profitálni egy konferenciából, hiszen akkor szállást is kell biztosítania a résztvevőknek. Örömmel tölt el, hogy jónak ítéli meg a választásomat. Nem azért, mert meg szeretnék neki felelni, hanem azért, mert egy ilyen sokat látott üzletember, mint ő, szintén az álarcosbálra esett volna a választása. - Egyáltalán nem avatkozik bele a munkámba – szólok közbe, majd egy bocsánatkérő mosolyt is villantok felé, amiért megszakítottam. – Mint már említettem, szívesen veszek bármiféle segítséget – teszem hozzá. Már csak azért is, mert eddig még nem kellett ehhez hasonló eseményt rendeznem, de nem tudom, hogy ez inkább előre lendítené a tárgyalást, vagy inkább visszavetné. Egyelőre megtartom magamnak ezt az információt, ha esetleg nem jött volna még rá, hogy ismeretlen terepen járok. - Pontosan, ahogy mondja – értek vele egyet. – Az emberek többsége merészebb, ha kilétüket homály fedi. Pedig nincs semmi szégyellnivaló abban, ha adakozunk. Sőt, inkább tiszteletreméltó és becsülendő – adom tudtára a véleményem. – Talán nem szeretnének a vagyonukkal kérkedni, ezért preferálják a jótékonyság e fajtáját – tűnődöm hangosan. A beosztottjaim… Jelenleg saját magam beosztottja vagyok. Eddig nem volt szükségem alkalmazottra, egyedül is kézben tartottam az eseményeket. - Rendben, köszönöm a felajánlást – mosolygok rá. – Megvannak a saját partnereim, akikkel dolgozni szoktam, de lehet, hogy praktikusabb lenne, ha az Ön személyzetét venném igénybe. Mennyibe kerülne ez nekem? – Már jó ideje ugyanazzal a csapattal dolgozom, így kapok némi kedvezményt. Viszont sokat nyom a latban, hogy itt helyben készítenék az ételt, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy hideg ételt szolgálnak fel. - Igen, én is így gondolom. Mindenképpen keresni fogom a részletekkel kapcsolatban. – Kicsit furcsállom, hogy a magán telefonszámát adja meg, általában a titkárnőkkel kell időpontot egyeztetnem, vagy velük levelezgetek. Sejtettem, hogy nem rendelkezik túl sok szabadidővel. Egy ilyen hely nem vezeti el magát. - Csak nem munkamániás? – kérdezem egy mosollyal az arcomon, de aztán eszembe jut, hogy ez már lehet, hogy túllépte az üzleti tárgyalás kereteit. – Elnézést, nem akartam tolakodó lenni – teszem hozzá. – Örülnék, ha körbevezetne. Felállok, amikor a kezével az utat mutatja nekem. Megigazítom a ruhámat, majd a vállamra akasztom a táskámat. Elindulok az ajtó felé, a padlón hallani a cipőink kopogását. Az előcsarnok ugyanúgy ámulatba ejt, mint amikor megérkeztem. - Igazán lenyűgöző az épület története. Szerencsésnek mondhatja magát az édesapja, hogy egy ilyen csodás ingatlan tulajdonosa lett, még ha akkor nem is volt jó állapotban. Remek ízlése van az édesapjának. Az pedig külön értékelendő, hogy meg szerette volna őrizni a hely eredeti stílusát. Bevallom, nagyon tetszik az, amikor a régit egy kis újjal vegyítik. Elgondolkoztat a kérdése. Nem tudom, hogy bízok-e benne. A bizalom nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, hanem egy hosszú folyamat eredménye. - Kérem, ne vegye sértésnek, de nálam ki kell érdemelni a bizalmat. Nem mintha bármi olyat tett volna, ami indokolná, hogy ne bízzak Önben – teszem hozzá nyugtatásképp. – A bizalom szikrája, viszont bennem van, ezért a válaszom az, hogy bízom Önben – mosolygok rá. Remélem, hogy ezek után is szívesen megmutatja azt a rendkívüli látványt.
Vannak, akik úgy hiszik, hogy a világ urának születtek. Azt akarják, hogy felsőbbrendűségük okából kifolyólag féljenek tőlük, pedig a szívük zokog, mert harcban állnak önmagukkal. És ebben a világban ők számítanak a nagy többségnek, mintha csak maga a színtiszta igazság élne azokban a szavakban, miszerint a hatalom és a vagyon velejárója a köménymag méretű szív. Talán nem véletlen, hogy a nagy átlag, hacsak meghallja az "üzletember" szót, azonnal Jockey Ewing ezernyi változatát képzeli maga elé, aki bárkin átgázol, akár az ördöggel is képes lenne cimborálni, és hálás vagyok a szüleimnek, hogy engem pont ennek az ellenkezőjére tanítottak. Pedig lehetett volna másképpen is: én már egy vagyonos családba születtem, egész gyerekkorom úgy telt, hogy mindenben a kedvemet keresték, és mindig megkaptam, amit szerettem volna. Lehetnék most akár egy elkényeztetett kis herceg is, de úgy hiszem, hogy normális értékrendű férfivá értem. Legalábbis nagyon remélem. Igyekszem tisztességesen és kedvesen bánni az embereimmel, úgy, ahogy fordított helyzetben én magam is szeretném, hogy viselkedjenek velem. Apa annak idején, míg nem vagyonosodott meg, ugyanolyan munkás volt, mint emberek százezrei ebben a városban, megtapasztalta hát a maga bőrén, milyen a megalázottság és a kiszolgáltatottság. Épp eléggé megtapasztalta ahhoz, hogy tanuljon belőle, és engem is erre tanítson: mert legyünk bármely fokán annak a bizonyos ranglétrának, mindannyian egyforma emberek vagyunk, egyforma vér folyik az ereinkben, és egyikünk sem lehet több a másikunknál. Van azonban még valami, aminek jó hasznát venni az üzleti életben, és ezt úgy hívják, hogy emberismeret. Na persze nem amolyan gondolatolvasó-módon, nincsenek efféle képességeim, és ha jól belegondolok, nem is szeretnék szert tenni rá. Ez sokkal inkább valami megfoghatatlan dolog, a másik ember kisugárzásának érzékelése, és mivel a szem állítólag a lélek tükre, ezért megkockáztatom azt a kijelentést, hogy alighanem Miss O'Neill sem a főnököknek abba a kategóriájába tartozik, akik rettegésben tartják az alkalmazottaikat - a tekintetében békét, kedvességet és empátiát látok. Nem vagyok tévedhetetlen, de aligha hiszem, hogy tévúton járnék ezt illetően. A mosolya pedig - biztos bolond vagyok, de egyszerűen a nyár jut az eszembe róla. A virágok illata, a napfény melege, a súlyos, mézes szag, a méhek zsongása. Kénytelen vagyok viszonozni a mosolyát, akaratlanul is. Jókedvre derít. Hogy szívügyem a jótékonykodás? Hát, ebben tényleg van valami. Tényleg eszem ágában sincs fényezni magam, de ami azt illeti, szívesen megmutatnám Miss O'Neill-nek a fényképet, amelyen Télapóként parádézom a gyerekkórház kórtermében, ajándékokat osztva. Azt hiszem, egész hétre remek szórakozási alapot nyújtanék ezzel neki, de mivel nem szándékozom kibújni az inkognitómból, inkább lemondok erről a kis manőverről. Annál is inkább, mert a következő kérdésével kizökkent abból, hogy ilyen ostobaságokon járjon az agyam. - Hogy mennyibe kerülne önnek a személyzetem? - visszhangzom a szavait. - Bocsásson meg Miss O'Neill, alighanem nem fejeztem ki magam elég világosan. Az én alkalmazottaimat természetesen én fizetem. És kérem, ha lehetséges, ne szabadkozzon. Csak fogadja el az ajánlatomat - biztatom Miss O'Neill-t kedvesen. Szívem szerint azt mondanám, hogy cserébe tisztelje meg jelenlétével a bált, de azt hiszem, hogy efféle kikötések megszabása nem volna sem tisztességes, sem pedig illendő. Csak reménykedni tudok benne, hogy ő saját maga szeretné majd felügyelni nem csupán az előkészületeket, hanem a lebonyolítást is - ez remek alkalom lenne, hogy újfent láthassam. Hogy ez a gesztusom hangolja-e Miss O'Neill-t jókedvre azt nem tudom, de elneveti magát, én pedig megcsóválom a fejemet válasz gyanánt. - Nem vagyok megszállottan munkamániás, legalábbis a szó szoros értelmében. Ugyanakkor be kell ismernem, hogy vannak időszakok, amikor ez a hely több odafigyelést és papírmunkát igényel, mint máskor. Ilyen volt a karácsony, és most tavasz kezdetén a nyaralási szezon kezdete is ide tartozik. És ha belegondolok, akkor ez egész év ilyen lesz. Nyár, július negyedike, üdülések, szabadságok, és mire kettőt pislognánk, ismét itt lesz a december - bólogatok. - Sajnos az elmúlt néhány hónapom tényleg a munka jegyében telt, talán jobban is, mint kellene - az fix, hogy ezt a mostani hétvégét tényleg szabaddá teszem, és meglátogatom a nyaralónkat. Este kiülök a tornácra, nézem a csillagokat, hallgatom a csendet, és nagyokat úszom a tóban. Nem vagyok nagyravágyó, nekem ennyi tökéletesen elég a feltöltődéshez. Ahogy felajánlom Miss O'Neill-nek hogy megmutatom neki a hotelt, látom örömmel fogadja a lehetőséget. Ahogy szemmel láthatóan az épület története is tetszik neki. - Igaza van - bólintok a szavaira. - Tudja, ostoba ember az, aki nem becsüli a múltat. Múlt nélkül nincs jövő sem. A történelmet mindig tiszteletben kell tartani, akár úgy is, hogy óvjuk az értékeit, ahogy apám tette. A múlt mindig jó nevelő. Vagy példát veszünk róla, vagy tanulunk belőle - fura. Igazából nem emlékszem, hogy bármikor is, első látásra megosztottam volna bárkivel az efféle legbelsőbb gondolataimat. Úgy tűnik, Miss O'Neill nagyobb hatással van a pszichémre, mint ahogy vártam. A bizalmi kérdésemet illető válaszán viszont hangosan elnevetem magam. Remélem nem hiszi, hogy rajta - sokkal inkább a talpraesett visszavágásán. - Miss O'Neill, hagy nyugtassam meg, hogy nem azt kértem, helyezze az életét a kezembe. De higgye el, ebben az esetben sem lenne félnivalója. Amit viszont mutatni szeretnék, más kategóriába tartozik. Remélem, nincs tériszonya - kalauzolom el a hölgyet a folyosó végén lévő lifthez. A szerkezet apró döccenéssel indul meg alattunk, simán és csendesen falja az emeleteket, egészen a legfelső szintig. Ott, mikor a liftajtó kinyílik, udvariasan magam elé engedem Miss O'Neillt, majd utána lépve megindulok vele a szemközti kétszárnyú ajtó felé. - Ez a helyiség csak a VIP vendégek számára elérhető. Ha meglátja, majd megérti, hogy miért. Tudja, minden hotelnek van sajátossága, olyan különlegessége, amely kiemeli a többi közül, vagy ami csak rá jellemző. A W and W hotel specialitása ez a tetőtéri terasz - húzom elő a zsebemből a kulcsot, majd egy kattanással kinyitom a zárat, és egy kézmozdulattal jelzem Miss O'Neill-nek, hogy lépjen ki bátran. Remélem, őt legalább annyira lenyűgözi a látvány, ahogy engem is, minden egyes alkalommal mikor újra látom, pedig megszámlálhatatlan alkalommal volt már részem benne. Igaz, ezúttal nem a panoráma köti le a figyelmemet, hanem a hölgy - kíváncsi vagyok a reakciójára. Egy nőt lenyűgözve és mosolyogva látni úgy hiszem a világ legszebb látványa.
Jó emberismerőnek tartom magam, ami elengedhetetlen tulajdonság az üzleti életben. Mindig jó, ha egy lépéssel a riválisaid előtt jársz. Ha menyasszonnyal dolgozom kimondottan fontos, hogy kiismerjem őt, legalábbis annyira, hogy tudjam mi az, ami tetszhet neki, valamint, hogy mivel tudom meggyőzni az ellenkezőjéről, ha a helyzet úgy kívánja. Mr. Winston nem erősítette meg a feltevésemet, hogy szívügye a jótékonykodás, de nem is cáfolta. Azt szokták mondani, hogy „a hallgatás beleegyezés”. Bár az is lehet, hogy nincs igazam, de nem akarja összetörni a róla kialakított képet. A megérzésem azonban nem ezt diktálja. A következő szavai csak megerősítenek ebben. - Elnézést a kérdésért, de eddig mindig plusz költségekkel járt, ha a hely alkalmazottjait is igénybe vettem – magyarázom meg a számára furcsának ható kérdésemet. Valójában meg tudom érteni őket. Nemcsak a termet veszem igénybe, hanem a dolgozóit is. Lehet, hogy plusz embereket is fel kell bérelnie, hogy el tudják látni a feladatokat. – De rendben, elfogadom – bólintok. – Köszönöm – teszem hozzá mosolyogva. Ezzel igazán megkönnyíti a helyzetemet. Nem mintha vissza szeretnék élni a jóindulatával, de a nagylelkűségének köszönhetően a felszabaduló összeget a bál népszerűsítésére fordíthatjuk. Minél többen jönnek el, annál több pénzt tudunk gyűjteni a gyerekeknek. Egy kicsit aggódom, hogy talán a kérdésemmel átléptem egy bizonyos határt. Nem szoktam elengedni magam a tárgyalásaim során, a profizmusra törekszem. Az első találkozás mindig meghatározó. Nemcsak a külső számít, hanem a viselkedés is. Még ha munkamániás is, akkor sincs hozzá semmi közöm. Az üzlet szempontjából lényegtelen. - Tökéletesen megértem – mosolygok rá. – A tavasz és a nyár népszerű évszak a házasodni vágyók körében. Ilyenkor azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Mire észbe kapok, már a hálaadás napi és a karácsonyi eseményeket kell szervezni. Ez egy örök körforgás, nincs megállás, de azért bízom benne, hogy valamikor csak akad egy nagyobb lélegzetvételnyi időm. – Néha nagyon jó lenne lassítani, vagy akár meg is állni. Nem vagyok egy láblógatós típus, valószínűleg nem sokáig bírnám a semmittevést, de időnként felüdülés lenne, ha nem kellene a határidőkkel és minden egyébbel foglalkoznom. Persze, egyszerűbb lenne az életem, ha felvennék egy asszisztenst, aki levenné a teher egy részét a vállamról, és nem nekem kellene mindent csinálnom. Ha így folytatódnak a felkérések, akkor mindenképp szükségem lesz egyre, de addig igyekszem saját magam kézben tartani a vállalkozásom. - Én is így gondolom. Nem szabad a múlton túl sokat töprengeni, főleg rossz élmény esetén, mert már úgy sem tudunk rajta változtatni. Annyi ideig érdemes vele foglalkozni, míg levonjuk a tanulságot, de utána el kell engedni, mert csak megkeseríti az ember életét. – Nem könnyű, de mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy minél előbb túljussunk a nehézségeken. Ehhez persze szükség van a család és barátok támogatására, valamint arra, hogy elfogadjuk a felkínált támaszt, és ne taszítsuk el magunktól őket. Előfordult már velem olyan, hogy nem kértek a segítségemből, amit tiszteletben tartottam, mert nem vagyunk egyformák, mindenki másképp éli meg a nehéz pillanatokat, de szerintem könnyebb lett volna, ha kibeszéli magából az érzéseit. Amikor elneveti magát, egy kicsit zavarba jövök. Nem tudom, hogy rajtam nevet vagy azon, hogy sejtette, hogy ehhez hasonló választ fogok adni. Jó lenne tudni, hogy mi a véleménye rólam. - Ami azt illeti, van egy kis tériszonyom – szólalok meg, amikor becsukódik a lift ajtaja. – Ettől függetlenül szeretem a magas helyeket – nézek rá mosolyogva. Ambivalens érzés, amikor több méterre a föld felett vagyok. Félek, de egyben kíváncsi is vagyok arra, ami fent vár rám. Amikor beszálltunk a liftbe, és láttam, hogy a legfelső emelet gombját nyomja be, már tudtam, hogy a teraszra szeretne kivinni, amit szavaival meg is erősít. Tudtam, hogy van a hotelnek egy terasza, de nem gondoltam volna, hogy lesz lehetőségem felmenni, és megcsodálni a kilátást. A képek szépek, de nem összehasonlítható azzal, amikor élőben látod. Miután kinyitja az ajtót, kilépek a teraszra. Megállok egy pillanatra, mert annyira szemet gyönyörködtető a látvány. - Hű! – csak ennyit tudok mondani, mert az agyam még nem dolgozta fel a látottakat. Nagyon jól be lehet látni a környéket. Tetszik, ahogy a magas épületek a háttérben kirajzolódnak. Olyan, mintha a fák elválasztanának minket egy másik világtól – ami lehet, hogy így is van. Nem tudom, hogy mikor is indultam meg, de arra eszmélek, hogy a kezem a korlátba kapaszkodik. – Ez gyönyörű – próbálom szavakba önteni a tetszésemet, de nem nagyon sikerül. - Gyakran jár fel ide? – Ha magányra vágynék, akkor biztosan itt keresnék menedéket. Persze csak akkor, ha éppen nincs kint senki. Lentről valami zajt hallok, ezért lepillantok, hogy megnézzem mi az. Ezzel megszegem a tériszonyosok első szabályát, ami nem más, mint hogy „Ne nézz le!”. Az egyik kezemmel a fejemhez kapok, mert szédülni kezdek, a másikkal viszont még szorosabban fogom a korlátot. Mély levegőt veszek, majd kifújom, hogy elmúljon a rosszullét. Általában ez segíteni szokott, remélem, most is beválik. Nem szeretném, ha a karjában kellene levinnie, bár biztos vagyok benne, hogy nem lenne rossz élmény… De én nem tartozom azon nők közé, akik eljátsszák a gyenge nőt, csak hogy a férfi közelébe kerüljenek.
Én úgy gondolom, hogy nekünk, akik anyagilag egy kiváltságos osztályhoz tartozunk, komoly felelősségünk van az életben. A pénzünket sokféleképpen használhatjuk: akár a saját önző örömeink hajszolására, akár arra, hogy javítsunk azok életén, akiknek a sors keserűbb lapokat osztott, mint nekünk. Persze, én is kihasználom a jólétemet: pazar házam van, remek nyaralóm, ha nem is luxus, de minőségi autóm, méretre gyártatott ruháim, és még sorolhatnám hosszasan a javaimat. Ami ezen felül esik, azzal mégis mit kezdjek? Varrjam párnahuzatba, és őrizzem otthon, vagy dugjam egy bank páncélszekrényébe? Hiszen annyi más hely is van, ahová költhetem. Példának okáért az embereimre. Szerintem önnön vállam veregetése nélkül mondhatom, hogy nálam a dolgozók jobban keresnek, mint máshol - egyszerűen azért, mert semmi kedvem átpasszolni őket a konkurenciának, másrészt azért, mert az egyik elvem, hogy a tisztességes munkáért tisztességes pénz jár. Igen, a dicséretek is ösztönzőleg hatnak, de hát az emberek mégis fizetésből élnek, és rajtam ne múljon se a jelzálogkölcsönük, se a gyerekeik iskoláztatása. A fennmaradó pénzt pedig - ami nem kevés - jótékonyságra fordítom. Nincs olyan hónap, hogy ne támogatnék egy tetszőlegesen kiválasztott szervezetet: gépeket vásárolok gyerekkórházaknak, felszerelést átmeneti- és anyaotthonoknak, rendszeresen adakozom a rák alapítványnak, a természetvédelemnek, szívemen viselem az állatmentők tevékenységét. Az egyetlen, amire nem áldozok pénzt, azok az egyházak. Nem vagyok hívő, legalábbis nem a szó hivatalos értelmében, és nem szeretem a templomszagot. Véleményem szerint ha valaki beszélgetni akar Istennel - bármely vallásé legyen is az - az megteheti a kis szobája csendes magányában is, és a papok tulajdonképpen csak élvezői a híveik vagyonának. Ha teszem azt a Vatikán csakugyan követné a krisztusi adakozás és szerénység példáját, leszerelné és beolvasztaná aranyszobrait, abból a pénzből jobbá lehetne tenni a világot. Sajnos kétlem, hogy ez bármikor - az én életem alatt legalábbis - bekövetkezne, de bárhogy is, én megteszem, ami tőlem telik. Szóval nem véletlen, hogy minden akadékoskodás és feltétel nélkül Miss O'Neill rendelkezésére bocsátom a nagytermet, akárcsak az embereimet. Látom, hogy az utóbbin meglehetősen meglepődik. - Nos, akkor azt hiszem leszögezhetjük, hogy a W and W hotel ilyen szempontból is kilóg a sorból - mosolygok rá kedvesen. Számomra ez természetes dolog, és nem hátsó szándék vezérel. Az én embereimet én fogom munkára, így hát én is fizetem az idejüket és a plusz munkájukat. Ennyi az egész. Ez nem üzletpolitika, hanem emberi tisztesség. Amikor rákérdez, hogy munkamániás vagyok-e, magamban halkan felsóhajtok. Nem látok rá sok esélyt, hogy Miss O'Neill ismerné anyámat, de a szavai szinte a szüleimét tükrözik. Tényleg ennyire fáradtnak és nyúzottnak tűnnék? Az kemény, ha már ismeretlenek is észreveszik. Lehet, hogy már péntek este el kellene indulnom a nyaralóba? Talán nem elvetendő gondolat, így nyerek egy plusz éjszakát, és szombat reggel addig alszom, amíg lehetőségem van rá. - Úgy látom Miss O'Neill, a kelleténél keményebb napok és időszakok az ön számára sem ismeretlenek. A különbség csak annyi, hogy önön nem hagy nyomot - mondom, miközben kifelé igyekszünk a nagyteremből. A hölgy vagy felsőfokú diplomával rendelkezik teherbírásból, vagy rálelt az örök ifjúság és energia forrására. Ez esetben nekem is megmutathatná az útirányt. Egyelőre viszont az iránymutatás az én feladatom, miközben a lift felé igyekszünk, és becsukódik mögöttünk a fülke ajtaja. - Ne aggódjon Miss O'Neill. Magasra megyünk, de azért nem a Szabadság-szobor tetejére - nyugtatom meg a hölgyet egy cinkos kis mosollyal, majd udvariasan végigkalauzolom a folyosón, hogy aztán kilépjünk a tetőtéri teraszra. Közben az jár a fejemben, mit Miss O'Neill mondott a liftben. Szereti a magasságot - és ezt egy rám irányzott pillantással közölte. Vegyem ezt esetleg magamra? Talán nem kellene. Nem is értem, hogyan jutott ez az eszembe egyáltalán. Pedig eléggé hízelegne a hiúságomnak - bár még ha így lenne sem hozná a tudtomra. Ami érthető, hiszen alig húsz perce ismerjük egymást. Olyanokat látok bele a dolgokba, amik nincsenek is. A mentségem mindössze annyi, hogy a hölgy szépsége alaposan megkavarta a fejemet. Igen, pontosan ezt vártam - ezt a hatást, mikor a dupla ajtón át kiérünk a balkonra. Meg is értem Miss O'Neill reakcióját, igaz, egyetlen apró szócskán kívül nem sokat tud kipréselni magából. - Engem minden alkalommal lenyűgöz ez a látvány, pedig volt már részem benne néhányszor - mondom csendesen, miközben a látóhatárt fürkészem. - Olyan ez kicsit, mintha két világ határán lennénk. Sajnos nem járok fel ide annyiszor, ahányszor szeretnék, de... - a mondat itt elakad, mert ahogy Miss O'Neill felé fordítom a fejem, vaknak kéne lennem, hogy ne tűnjön fel a sápadtsága, és a korlátot szinte kifehéredő ujjakkal markoló keze. - Te jó ég! - mondom kissé ijedten, és odalépek a hölgy mellé. Azt mondta, van egy minimális tériszonya, akkor viszont nem hiszem, hogy a legjobb ötlet volt a terasz széléről egyenesen lefelé bámulni. - Ne aggódjon Miss O'Neill, teljes biztonságban van - nyugtatom meg, és - mivel számítok rá, hogy talán a lábai megrogynak alatta - óvatosan átkarolom. Nem szeretném, ha tolakodónak tartana, vagy olyan fickónak, aki kihasználja a lehetőséget az efféle manőverekre, de jelen esetben okosabbnak tűnik, ha a két karommal megtartom, mintha utána a földről kanalazom majd össze. Oké, öleltem át már máskor is nőket, nem ő az első, de ilyen bizsergetően kellemes már nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy valaki megbújt az karjaimban. Ráadásul érzem a hajából felém szálló illatot, és - ördög tudja, hogy miért - de ettől kissé én szédülök meg. És persze nem rossz értelemben. - Jöjjön, Miss O'Neill - teszem aztán hozzá, bár azt hiszem a hangom jelenleg nem sokkal több suttogásnál, majd még mindig átkarolva az ajtó melletti székekhez vezetem a hölgyet. Ott már veszem a bátorságot, hogy elengedjem, és óvatosan segítsek neki leülni. - Jól érzi magát? Bocsásson meg, azt hiszem, ez egy átgondolatlan ötlet volt részemről. Elnézését kérem - guggolok le mellé, és biztatóan kezembe veszem a tenyerét, hogy ujjai megbújjanak a markomban. Csak hogy legyen mibe kapaszkodnia. Legalábbis ezzel a dumával ámítom még saját magam is. Az igazság azonban más, bár azt hiszem, ezt még önmagamnak sem vagyok hajlandó bevallani. - Hozassak esetleg egy pohár vizet? - puhatolózom tovább, de ahogy belenézek a barna szemekbe, amelyek alig fél méterre vannak az arcomtól, megdermedek. Te jó ég, mit művel velem ez a nő? Hipnotizál? Ha most valaki megkérdezné, alighanem a saját nevemet sem tudnám megmondani, és csak tudat alatt veszem észre a jóleső borzongásokat, amelyek fürge gyíkként szaladgálnak rajtam fejem búbjától a lábujjamig.
Egyáltalán nem ismeretlen fogalom a számomra a nehéz időszak. Az egyetem mellett végig dolgoztam a gyakornoki helyemen, ahol nem mindig volt egyszerű az élet, de a szemem előtt a saját cégem lebegett. Már nagyon régen megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy a magam ura leszek, és létrehozom az én kis vállalkozásom. Ha nem is az én nevemhez köthetők azok a rendezvények, amiket szerveztünk, mégis részese voltam a folyamatnak, és ha úgy alakult, akkor még a vendégekkel is sikerült beszélnem. Általában a háttérből irányítjuk az eseményeket, csak ritkán kerülünk kapcsolatba a résztvevőkkel. Azonban meg kell ragadni azt a néhány alkalmat, mivel ez remek lehetőség arra, hogy kapcsolatokat építsünk ki. Nem azzal a céllal kezdtem el velük beszélgetni, hogy a terveimet megosszam velük, mert az nem lett volna túl etikus a munkahelyemmel szemben. Azt mondják, hogy az üzleti életben nem maradnak meg azok, akik törődnek a konkurenciával is – szeretném hinni, hogy ez nem igaz. Inkább a nehezebb utat választom, mert a kemény munka előbb-utóbb úgyis kifizetődik. Minden kezdet nehéz, és a kezdő vállalkozások nagy része hamar el is bukik megfelelő támogatottság nélkül. Remélem, hogy én valamivel szerencsésebb leszek. - Ó, ez igazán kedves Öntől, de túloz – mosolyodom el. Vannak napok, amikor kénytelen vagyok a megszokottnál több sminket használni, hogy a szemeim alatt keletkezett karikákat eltüntessem. – Egyébként Ön sem panaszkodhat – jegyzem meg. Talán ezzel a megjegyzésemmel már túllépem az üzleti tárgyalás kereteit, de azt hiszem, hogy nincs ellenére, mert eddig még nem tett említést arra vonatkozóan, hogy túl messzire merészkedtem volna. Úgy gondolom, hogy megtaláltuk a közös hangot, ami elengedhetetlen feltétele a közös munkának. – Nem látszik, hogy az utóbbi hónapok a munkáról szóltak – teszem hozzá. Nem azért gondoltam azt, hogy munkamániás, mert nyúzott az ábrázata, hanem azért, mert szerintem szereti az irányítása alatt tartania a folyamatokat, ami egyáltalán nem hátrány egy ilyen színvonalas hotel esetében. Úgy gondolom, hogy a hétköznapi életben is – amikor leveszi az öltönyt – ilyen lehet. Biztosan ad a környezetére, mindennek megvan a maga helye az otthonában. Ezzel nem azt akarom, mondani, hogy rendmániás lenne, egyszerűen csak szereti, ha rendezettek körülötte a dolgok – ahogy én is. Ahogy kifelé tartunk a teremből azon gondolkozom, hogy mit is szeretne megmutatni nekem. Talán van a hotelnek egy olyan része, ami csak a nagyon fontos vendégek rendelkezésére áll. Azonban, amikor rákérdez, hogy tériszonyom van-e, már sejtem, hogy mi is az úticélunk. Nem tudom, hogy még életben van-e az a szabály, hogy ne kérdezzek, csak bízzak benne – mindenesetre nem osztom meg vele a tippemet. - Ez megnyugtató – vigyorodom el. Tisztában voltam azzal, hogy egy nem túl magas helyre visz, a gond csak az, hogy már tíz méteres magasságban is félek egy kicsit. Sokkal inkább a félelem jellemző rám, mint a rosszullét – az nagyon ritkán fordul elő, és akkor is csak egy kis szédülés, semmi több. Igyekszem megtalálni a hangom, hogy azon a néhány szón kívül, amik eddig elhagyták az ajkaim, valami értelmeset is tudjak mondani. Nem könnyű, mert tényleg csodás látvány terül el a szemem előtt. Hátrapillantok a vállam felett, amikor meghallom a hangját. - Igen, meg tudom érteni. Tényleg lenyűgöző – értek vele egyet. Szinte hívogat a táj, ezért közelebb megyek a korláthoz. Gyönyörködöm a kilátásban, de közben figyelek a válaszára is. A mesés pillanatot egy lentről jövő zaj zavarja meg – akaratlanul is odapillantok. Szerintem ez egy természetes emberi reakció, hogyha valami olyasmit észlelünk, ami nem illik egy adott környezetbe, akkor kíváncsiak leszünk a hang forrására. Nem sok időm van felmérni az alattunk levő területet, mert szédülni kezdek. Fogalmam sincs, hogy mikor lettem utoljára rosszul ilyen magasságban. Elég régóta talpon vagyok, és reggelire csak egy pirítóst ettem, lehet, hogy leesett a vércukorszintem. Hallom, ahogy Mr. Winston felkiált, majd megérzem a kezét a vállamon. Mind az érintése mind a hangja nyugtató hatással van rám. Tudom, hogy nem vagyok közvetlen veszélyben, ennek ellenére szükségem van a fizikai kontaktusra, hogy biztonságban érezhessem magam. Lassan be- és kifújom a levegőt, nem szeretném, ha ennél is kellemetlenebb lenne a helyzet, és olyan dolgok bukkannának a felszínre, amiknek nagyon nem kellene… Csak bólintani tudok a szavaira, majd a segítségével egy székhez sétálok. - Köszönöm – mondom, amikor helyet foglalok. Behunyom a szemem, és folytatom tovább a légzőgyakorlatokat. Néhány levegővétel után már jobban is érzem magam, legalábbis annyira, hogy válaszolni tudjak a kérdésére. Amikor kinyitom a szemem látom, hogy aggódik. Talán túlságosan is, mint ahogy a helyzet megkívánja. - Nem, semmi gond. Jól vagyok – válaszolom, és talán még egy mosoly félét is sikerül megeresztenem. Lepillantok az ölemben – pontosabban Mr. Winston ujjai közt – pihenő kezeimre. Meglehetősen kellemes érzéssel tölt el, ahogy az ujjaim elvesznek a kezei közt. Amikor felnézek rá, alig észrevehetően, de megdermed. Ahogy nézzük egymást, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Melegség fut át a testemen, de nem tudom, hogy a nézése vagy az adrenalin váltja-e ki belőlem. - Igen, azt nagyon megköszönném – felelem. – De legyen inkább két pohár víz, mert Ön is elég sápadtnak tűnik. Még a végén Ön is rosszul lesz – teszem hozzá mosolyogva. Erről most már biztosan állíthatom, hogy az volt. Kezdem jobban érezni magam, ha már viccelődésre adom a fejem. - Azt kell mondjam, Mr. Winston, hogy így még senkinek sem sikerült levennie a lábamról, bár lehet, hogy inkább a táj volt az – vigyorgok rá. Remélem, hogy ettől, majd kevésbé érezzük kellemetlennek a történteket.
Hála a szüleim féltő gondoskodásának, sosem tudtam meg, milyen az, amit nehéz időszaknak nevezünk. Jómódban éltem, azt hiszem azt is elmondhatom, hogy hála apa szerencséjének, és remek üzleti érzékének, vagyonosak voltunk. Gyerekként persze mit sem láttam az e mögött álló töméntelen munkából, élveztem a nyaralásokat, a luxussal megtűzdelt lakásunkat, és mindazt, ami ennek az életnek a velejárója. Lehettem volna egy elkényeztetett kis herceg is, de anyám és apám sosem felejtették el, hogy nem éltek mindig ilyen körülmények között, így annak megbecsülésére neveltek. Azt hiszem, életem végéig mély hálával tartozom nekik ezért. Aztán mikor apa nyugdíjas korba lépett, és átvettem a hotel vezetését rájöttem magam is, mekkora áldozat volt amögött, hogy számomra minden nehézségtől mentes életet biztosítsanak. Akkor jöttem rá, mennyi munka van egy ilyen hotel vezetése mögött, és nem véletlen, hogy sokszor épp csak ruhát váltani, meg aludni járok haza. Bár van, mikor azt sem. Nem véletlenül vásároltam egy kényelmes kanapét az irodámba, és volt példa arra is, hogy egy üres szobában tértem nyugovóra. Így hát nem vagyok meglepve rajta, ha most a kelleténél nyúzottabb vagyok - mint ahogy erre anya is felhívta a figyelmemet a legutóbbi hétvégi ebéd során - és éppen ezért fogalmam sincs, hogy Miss O'Neill hogyan tűnhet ennyire ragyogónak a töménytelen mennyiségű munkája ellenére is. - Nem túlzás, higgye el - rázom meg a fejemet, mikor kissé zavartan pironkodik a bókom miatt, aztán megtapogatom az arcomat. - Elárulom önnek, vannak pillanatok, amikor sajnálom, hogy mi férfiak nem sminkelhetünk. Úgy talán nem hasonlítanék egyre jobban egy zombira valami minőségen aluli horrorfilmben - rázom a fejem, de aztán a probléma csakhamar elnapolásra is kerül, mikor felajánlom, hogy körbevezetem a szállodában. Tudja fene, hogy minden tulajdonos ennyire büszke-e a "gyermekére", de utoljára azt hiszem Mr. Ullmann beszélt ilyen áhítattal a Panorámáról a Ragyogásban, mint ahogy én teszem. Szerencsére nálunk nincsenek szellemek, legalábbis én nem tudok róla, és a családjukat kiirtani szándékozó elmebetegek is hiányoznak a vendéglistáról. Cserébe elbüszkélkedhetek a felső tetőtéri terasszal, és a róla nyíló kilátással. - Tudja Miss O'Neill, mikor gyönyörű idefenn? Ha tartanak itt egy kisebbféle partit. Legutóbb megkértek, hogy színes, világító lampionokkal dekoráljunk ki mindent. Mécseseket, fáklyákat kértek, fényárban úszott minden, mint karácsonykor. Folyt a pezsgő, a koktél, a színes fények közepette pedig látszott az éjszakai égbolton a Hold, a csillagok, és a távolban a felhőkarcolók fényei. Azt hiszem, ez efféle látványok azok, amik néha képeslapra kívánkoznak - fűzöm a szavakat, és csak az szakít félbe, amikor látom Miss O'Neill nem éppen olyan áhítattal adózik az élménynek, mint jómagam. Megrémülök. Tényleg, szó szerint, konkrétan minden szál hajam égnek áll, mert egy pillanatig szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Miss O'Neill kiszédül a magasból, és ez az eshetőség nagyon nem lenne kedvemre való. Szerencsére van annyi lélekjelenléte, hogy megragadja a korlátot, én pedig azonnal oda is ugrom, hogy megtartsam a két karommal, mint valami modern kori Grál-lovag. Érzem, hogy kissé megremegek, mikor megbújik az ölelésemben, nyilván az előbbi ijedtségem utóhatása visszhangzik a testemben. A másik lehetőségre, amely jelentőségteljesen köszörüli a torkát, és sokatmondó pillantásokat vet rám az agyam legmélyéről, igyekszem nem foglalkozni. Túlságosan merész felvetés lenne. Az ajtó melletti székhez támogatom Miss O'Neill-t, leültetem, és mellé guggolva kezembe fogom az ujjait. "Csak megnyugtatom, csak megnyugtatom, csak megnyugtatom" - mantrázom magamban a mondatot, de abban a pillanatban, mikor felnéz, és összeakad a tekintetünk, úgy érzem magam, mintha valami nagyon kemény dolog loccsant volna szét a fejem búbján, és most forrón csordogálna lefelé a testemen, egészen a lábujjam hegyéig, a bőre melege pedig úgy csiklandoz, mint valami kellemes áramütés. Néhány pillanatra leblokkolok tőle, és még soha nem került ilyen erőfeszítésembe, hogy kinyissam a számat, egész pontosabban megfogalmazva, hogy valami értelmes mondatot nyögjek ki rajta. Hát ha ezek után nem fog teljesen szellemi fogyatékosnak nézni, az egy kisebbfajta csoda lesz. - Én csak a hirtelen ijedtségtől sápadtam el, Miss O'Neill - mondom halkan, aztán a szavait hallva felnevetek. - Nos, azt be kell hogy valljam, megszoktam, hogy a nők a karjaimba ájulnak, csak éppen nem ebben az értelemben. De ahogy látom, már tényleg jól érzi magát - engedem szabadon az ujjait - kissé vonakodva - de jobb, ha nem feszítem túl a húrt, mert nem biztos, hogy a kelleténél jobban vissza kellene élnem a helyzettel. - Azonnal hozatok egy pohár vizet - veszem elő a mobilomat az öltönyöm mellényzsebéből, de ekkor felhangzanak a távolból a St. Michael templom harangjai, és önkéntelenül is az órámra pillantok. - Van egy ajánlatom, Miss O'Neill. Tényleg sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, remélem elhiszi, hogy nem volt szándékos. Engesztelés gyanánt, hagy hívjam meg ebédelni, mert épp itt az ideje. Ismerek egy remek helyet a környéken, azt hiszem, önnek is tetszene. Fogadja el, mintegy bocsánatkérésem gyanánt. Természetesen tekintettel a megismerkedésünk igencsak rövid időtartamára, megértem azt is, ha visszautasítana. De csak egy ebéd, semmi több - mosolygok. - Arra talán szívderítőbb lesz emlékezni, mint arra, hogy rosszul lett a W and W hotel erkélyén.
Anya olyan külsővel rendelkezik, hogy sosem látszik meg rajta, ha fáradt, és még most is ugyanolyan csinos, mint fiatalabb korában. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy örököltem a külsejét. Amikor tinédzser voltam, egy alkalommal azt hitték, hogy testvérek vagyunk. Nem hibáztatom, mert tényleg nagyon hasonlítunk. Ugyanolyan barna haja van, mint nekem – igaz, az övé egy kicsit már őszül -, de leginkább a szemünk színében figyelhető meg a hasonlóság. Olyan, mint a csokoládé, és a belőle tükröződő csillogás, amikor apára néz, csak még különlegesebbé teszi. Hihetetlen, hogy még mindig így tudnak nézni egymásra. - Igazán nem szeretnék vitába szállni Önnel, de badarságokat beszél – közlöm vele, miközben kifelé tartunk a nagyteremből. – Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy zombi – teszem hozzá, és amikor az ajtóhoz érünk, akkor rámosolygok. Ha így néznének ki a zombik a filmekben, akkor nem félnék a horrorfilmektől, de ezt már nem mondom ki hangosan. Először szóhoz sem jutok, amikor kilépek az erkélyre, azonban Mr. Winston szavai kizökkentenek a némaságból, amit a káprázatos panoráma okozott. Gondolkodóba esem, hogy talán kimondtam a gondolataim. Megfordulok, hogy szemben álljak vele. - Ön biztosan belelát a fejembe, mert én is pontosan ugyanígy vélem – jelentem ki, majd ismét az elképesztő kilátás köti le a figyelmem. – Olyan mintha a fák választanák el a két világot egymástól – egyértelműsítem, hogy miben is egyezik a véleményünk. – A hatalmas épületekben, és azokon kívül is mindig nyüzsgés van, itt viszont minden olyan békés – tűnődöm hangosan. Elszakítom a tekintetem a gyönyörű látványtól, és újra felé fordulok, amikor beszélni kezd hozzám. Figyelmesen hallgatom, amit a partiról mond, miközben végignézek a teraszon, és próbálom elképzelni az elhangzottak alapján, hogy milyen is lehetett. A felhőkarcolók említésekor újra a távolba bámulok. Behunyom a szemem, és szabadjára engedem a képzeletem. Valamilyen zaj töri meg ezt a csodás pillanatot. Lenézek a teraszról, de abban a pillanatban meg is szédülök. A fejemhez kapok, és ezzel szinte egy időben, két kéz karol át. Érzem, hogy remeg a testem, de nem tudom eldönteni, hogy miattam vagy Mr. Winston miatt, vagy az is lehet, hogy mindketten remegünk. Egy székhez kísér, és amint leülök, mélyeket lélegzek. Néhány levegővétel után, kezd visszaállni a szívverésem a normális ütembe, és a szédülésem is enyhül. - Elnézését kérem, nem akartam megijeszteni – tekintek le a tenyerében pihenő kezeimre. – Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy megrémült, mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy nem hagyott elesni. A gyorsasága figyelemre méltó – vigyorodom el. A nevetése megkönnyebbüléssel tölt el, ám egy pillanatra lefagy az arcomról a mosoly. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan hogyan is érti, hogy a nők a karjaiba ájulnak, de ha úgy érti, ahogy gondolom, akkor nem vagyok meglepve. Egy sikeres üzletemberről beszélünk, aki meglehetősen vonzó külsővel rendelkezik. Nincs sok időm ezen töprengeni, mert megérzem, hogy elhúzza a kezét. Lepillantok az ölembe, ahol korábban még az ő kezei is ott voltak, majd felnézek rá. - Igen, sokkal jobban vagyok – mosolygok rá. Lehet, hogy már nem szédülök, és a hányingerem is elmúlt, azonban az a különös érzés nem hagy nyugodni, amit az érintése váltott ki belőlem. Nem is tudom, hogy mikor tapasztaltam ilyet utoljára. Mindenesetre nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, mert elképzelhető, hogy csak az ijedtség váltotta ki belőlem. Azonban nem elhanyagolható tény, hogy szerintem megtaláltuk a közös hangot, ami persze nem jelenti azt, hogy vonzódunk is egymáshoz. - Köszönöm – mondom, majd követem a keze mozdulatát. Előveszi a telefonját, de nem kezdeményez hívást, helyette az órájára pillant. Kíváncsian nézek rá, a kíváncsiságom pedig csak fokozódik, amikor megemlíti, hogy van egy ajánlata. Érdeklődve hallgatom végig, miközben szavai mosolygásra késztetnek. - Mr. Winston, meg sem fordult a fejemben, hogy bármilyen hátsó szándéka lett volna azzal, hogy felhozott ide. Amikor úgy döntött, hogy megmutatja nekem ezt a lélegzetállító kilátást, még nem tudhatta, hogy tériszonyom van. Nincs miért bocsánatot kérnie – mosolygok rá. – Szerintem abban egyetérthetünk, hogy mindkettőnknek emlékezetes marad ez a tárgyalás, de nem történt semmi olyan, amin később ne tudnánk nevetni – jegyzem meg. Meglehet, hogy nekem nehezebb lesz tovább lépnem, mint neki, hiszen én voltam az, aki szinte beleájult a karjaiba, de előbb-utóbb biztos, hogy kevésbé találom majd kellemetlennek a történteket. – Egyébként, ha jól sikerül a jótékonysági est, az miden rosszat elfeledtet velem – teszem hozzá. Elgondolkozom az ebédmeghíváson. Kezdek éhes lenni, mert reggel óta nem ettem semmit – valószínűleg ez is közrejátszott a rosszullétemben. Általában tíz óra körül megeszek valamilyen gyümölcsöt, de ma ez elmaradt. Be kellett mennem az irodába, ahol egy kis papírmunka várt rám, utána pedig sietnem kellett ide, a hotelbe. - Valójában nem látok kivetni valót abban, hogy együtt ebédeljünk. Tekintsük üzleti ebédnek – húzom mosolyra a számat.
Gyerekkoromban apának - ugyanúgy, ahogy most nekem - szinte csak a vasárnapok voltak a pihenőnapjai. Ilyenkor sokat kirándultunk, volt hogy a Central Park-ba mentünk, vagy állatkertbe: az volt a lényeg, hogy kicsit mind kikapcsoljunk, és együtt lehessen a család. A kedvencem a Janiperro Akvárium volt, New York egyik állatkertje, és már akkor boldogan vigyorogtam, amikor apa leállt a kocsijával a bejárat előtt. Míg én lelkesen futkostam ide-oda, addig apa és anya lassú sétával, egymás kezét fogva követtek. Számomra hihetetlen és szívet melengető volt, hogy még ennyi idő után is szeretik egymást, és nem kellett kimondaniuk ahhoz, hogy tudjam, elég volt látnom a pillantást, ahogy egymásra néztek, miközben jókat nevettek szertelen bolondozásomon. A kedvenc részem, amit nagyon szerettem, és amitől kicsit mindig féltem is, egy tó volt. Alattunk feküdt, mélyebben, mint az út, egy apró vízesés futott bele, és aligátorok meg hatalmas teknősök úszkáltak a vízben. Izgatottan hajoltam ki a csikóhalat mintázó korláton, hogy lenézzek a két emeletnyi mélységbe, és emlékszem ahogy eszembe jutott vajon mi történne, ha megcsúsznék, átesnék a korláton, és belezuhannék a vízbe. Nem szóltam egy szót sem, de anya rám nézett, látta rajtam, hogy félek, és finoman megfogta a kezemet. Csak ennyire volt szükség - egy kézfogásra, és a biztonságra, amit jelentett, hogy soha többé ne féljek a magasságban, mintha az óvó szeretet egyetlen mozdulattal elsöpörte volna a rossz érzésemet. Ez az emlék visszhangzik most a fejemben, ahol óvatosan és gyengéden a markomban szorongatom Miss O'Neill ujjait, és ki tudja, talán tényleg az érintésem teszi - vagy csak a puszta tény, hogy már biztonságban ülhet - de az arca kezdi visszanyerni a színét, ő maga pedig a frissen csengő hangját. - Higgye el Miss O'Neill, az ijedtségem nagyobb volt, mint a gyorsaságom - találom meg végül én is normális mondatalkotás képességét, amelyet az előbbi néhány másodpercben sikeresen elvesztettem, pusztán egy pillantásának köszönhetően. - Úgy hiszem, ezt mindketten sikeresen elrontottuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy megkérdezzem, van-e kifogása a magasság ellen, ön pedig nem közölte velem. Ennek ellenére mivel az enyém volt a... khm... mondjuk úgy, kényelmetlen végkimenetelű kezdeményezés, fogadja még egyszer bocsánatkérésemet - mosolygok rá kedvesen. Hát, ha le akartam nyűgözni, az nem igazán sikerült. Vagy ha igen, akkor negatív előjellel. Félő, hogy ez az alkalom még a rémálmaiban is vissza fog köszönni. Abba már inkább talán bele sem gondolok, hogy jelenleg milyen felelőtlen alaknak tarthat. Oké Wayne, ezt elszúrtad. Este otthon majd a falba verheted érte a fejed, meg is fogod érdemelni, ha fáj. Most inkább azon kéne igyekeznem, hogy mentsem ami még menthető - igaz, amikor azt mondja, legalább később nevethetünk majd egyet a történteken, némi reménykedésre ad okot. A távolban felhangzó harangok adják az ötletet a következő javaslatomhoz, mert - gyerünk már Wayne, ismered el - nem akarok még lemondani Miss O'Neill társaságáról. Ki tudja, viszontlátom-e még, bár nagyon bízom benne, hogy megjelenik majd a bálon. Ki tudja. Talán minden azon múlik, milyen benyomásokkal távozik el innen... tőlem. - Akkor jöjjön, kérem - segítem fel ültéből, és odanyújtom a karomat, hogy belekapaszkodhasson, biztos ami biztos alapon. Elindulunk vissza azon az útvonalon, ahogy jöttünk: leliftezünk a földszintre, hogy ismét keresztülvágjunk a hotel hallján. - Kérem Hannah, mondja le az értekezletemet. Tetesse át holnapra. És a következő egy órában nem leszek itt senkinek - szólok oda a recepcióra. Látom, hogy Hannah egy pillanatig tátott szájjal bámul rám, aztán észbe kap, és biccent egyet. Jó kislány. Tényleg a recepciósok gyöngye. - Nos Miss O'Neill, nem bánja, ha gyalogolunk egy keveset? - állok meg a hotel bejárata előtt, még mielőtt kilépnénk. - Csak két sarokra van az étterem, és be kell vallanom, ilyen rövid távolságra nem szoktam előhozatni az autómat. A környezetvédelem, tudja - mosolygom el újra magam. - Kérem ne - teszem aztán hozzá, mert - noha biztos nem vagyok benne - de mintha mentegetőzni akarna a lemondott értekezletem miatt. - Higgye el nekem, hogy egy ebéd az ön társaságában összehasonlíthatatlanul kellemesebb program, mint egy halom öltönyös, idős férfi beszámolóit hallgatni - nyitom ki előtte az ajtót, és udvariasan magam elé engedem, majd kissé hunyorgok a kinti fényben, mert a beton szemet kápráztatóan veri vissza a nyári sugarakat, egyenesen a retinámba. - Kedveli az olasz konyhát, Miss O'Neill? - érdeklődöm, tanulván az előbbi fiaskóból. - Amennyiben esetleg érez megmagyarázhatatlan félelmet a spagetti vagy a lasagne iránt, kérem most közölje - nevetem el magam. - Bocsásson meg, nem önön szórakozom ennyire, csak azt hiszem, kissé félve invitálom bárhová is az előbbiek után. Nézze el nekem ezt az ostobaságot.
Hála Istennek, a memóriám tökéletesen működik, így nem okoz nehézséget, hogy felidézzem Mr. Winston szavait. Egész életemben könnyen megjegyeztem mindent. Épp ezért a tanulással sem volt problémám, otthon általában már csak át kellett néznem a jegyzeteimet, meg természetesen megírni a házi feladatokat, így sokkal több időm maradt más dolgokra, mint például a táncra. Mindig is imádtam táncolni, olyannyira, hogy amikor olyan tízéves lehettem, csatlakoztam egy tánccsoporthoz. A tánc iránti szeretetem pelenkás koromig nyúlik vissza. Már akkor is szívesen roptam a slágerekre. Anya mesélte, hogy amikor még nem tudtam járni, akkor megkapaszkodtam a szekrényben, és úgy rugóztam, le és fel. Később, amikor már hosszabb ideig meg tudtam állni a lábamon, akkor a kezeimet is hozzáadtam a rugózó mozgáshoz. Úgy csapkodtam a karjaimmal, mintha egy kis madár lennék, legalábbis anya szerint. - Téved – mosolygok rá. – Megkérdezte, pontosabban remélte, hogy nincs tériszonyom. Én pedig közöltem Önnel, hogy annak ellenére, hogy van egy kis tériszonyom, mégis szeretem a magasságot. Saját akaratomból egyeztem bele, úgyhogy semmi szükség a bocsánatkérésre – magyarázom, hogy mit is értek tévedés alatt. – De ha ettől jobban érzi magát, akkor megbocsátok – teszem hozzá jókedvűen. Nem szeretném, ha ostorozná magát a történtek miatt. Nem teljesen értem, hogy miért marcangolja magát – mert látszik rajta, hogy gyötri a gondolat, hogy emiatt a kis incidens miatt – mert annál nem volt több – rossz véleménnyel viseltetek iránta. Pedig szó sincs ilyenről. Még mindig azt gondolom, hogy egy igazi úriember, és a szűnni nem akaró bocsánatkérések hada, csak jobban megerősít ebben. Lehet, hogy valaki felelőtlennek ítélné meg a történtek végett, de én nem. Nem tudok olyan okot mondani, aminek következtében erre a megállapításra jutnék. Felnőtt ember vagyok, ha olyan súlyos lenne a tériszonyom, akkor semmiképp nem jöttem volna fel, illetve feljöttem volna, de nem merészkedek a korlát közelébe. Rámosolygok, amikor felém nyújtja a karját, majd felállok és belekarolok, így indulunk a lift irányába. Talán nem illendő ez a viselkedés egy üzleti tárgyaláson, de van valami Mr. Winston kisugárzásában, ami megakadályoz abban, hogy visszautasítsam. Amikor leérünk a földszintre, és odaszól a titkárnőjének, hogy mondja le a mai értekezletét, akkor nemcsak ő döbben meg, hanem én is. Nem számítottam arra, hogy képes lemondani egy megbeszélést, csak azért, hogy kiköszörülje a fenti csorbát. Tiltakoznék, hogy semmi szükség arra, hogy áttetesse a tárgyalást, de a kérdése belém fojtja a szavakat. - Egyáltalán nem bánom. Szeretek sétálni – nyugtatom meg. – Még úgyis, hogy magassarkú van a lábamon – nevetek fel a mondat végén. Odavagyok a szép cipőkért, de végül is melyik nő ne szeretné a csinos lábbeliket. Általában, amikor dolgozom, magassarkút hordok, ezért nagyon fontos szempont, hogy kényelmes legyen. A hétköznapokban a visszafogottabb cipőket részesítem előnyben, de ha szórakozásról van szó, akkor előkerülnek a kissé merészebb darabok. Azonban eszembe jut, hogy Mr. Winston mit is tett az előbb. Szeretném elmondani neki, hogy miattam nem kell felborítani a napirendjét, de ismételten nem jutok szóhoz. - Most már tényleg kezdem azt hinni, hogy belelát a fejembe – vagy csak én vagyok túl könnyen kiismerhető, de ezt már nem mondom ki hangosan. Bár, ha jobban belegondolok, akkor meglehetősen sokat mentegetőztem, ezért valószínűleg csak beletrafált. Nem hiszek abban, hogy bárki képes lenne belelátni a másik fejébe. – Miből gondolta, hogy szabadkozni fogok? – kérdezem még mielőtt kilépnék az ajtón, amit udvariasan kinyitott nekem. Amikor kiérek, akkor megfordulok és várom a válaszát. - Ugyan, semmi gond. Megértem az aggályát – mosolygok rá kedvesen. – De ne aggódjon, nem szokásom megsértődni mindenféle apróságon – egészítem ki a szavaimat. Meglehetősen nagy a tűréshatárom, aminek nagy hasznát veszem egy kényesebb ügyfél esetében. Szerencsére eddig egyik eset sem fajult sértegetésig, mert azt már én sem hagynám. Ha megadjuk egymásnak a kölcsönös tiszteletet, akkor találhatunk megoldást a felmerülő problémára. - Különben tudja mit? Egyezzünk meg abban, hogy mostantól nem kér elnézést mindenért. Rendben? – kérdezem széles mosollyal az arcomon. – És megnyugtatom, hogy nincs semmiféle ellenérzésem az olasz konyha iránt – válaszolom meg a kérdését, miközben elindulunk az étterem irányába. – Sőt, ami azt illeti, Olaszország szerelmese vagyok. Pugliát a Séta a napfényben című film óta imádom. Egyszer mindenképp el szeretnék utazni oda – vallom be. – Persze, ha már ott vagyok, akkor bejárnám az ország különböző pontjait. Mindenhol eltöltenék egy kis időt, aztán továbbállnék – avatom be a terveimbe. Sokat kell még ahhoz dolgoznom, hogy ez valóra váljon, de nem lehetetlen. Ez a szó, amúgy sem szerepel a szótáramban. – És Ön, hova utazna el legszívesebben? – érdeklődöm felé pillantva.
Van arra egy tökéletes szó, amikor valaki le akar nyűgözni egy nőt, de visszájára fordul a dolog: fiaskó. És ebbe nekem most tökéletesen sikerült belesétálnom - szégyellem is magam miatta tisztességesen. Bár végeredményben mondhatom, hogy mindketten viszonylag könnyen megúsztuk a tetőtéri látogatást, mert Miss O'Neill nem ájult el, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok, tényleg nem tudtam volna mit kezdeni, ha aléltan csúszik a földre. A jelek szerint viszont ő maga is könnyedén fogja fel a történteket, legalábbis mosolyog, és a legkevésbé sem neheztel rám, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Igaz, erősen kétlem hogy a tárgyalásunk kezdetén megfordult volna a fejében, hogy az események ilyen irányú fordulatot vesznek, tulajdonképpen mondhatom, hogy így is maradandó élményt okoztam neki, még akkor is, ha én ezt másképpen reméltem. - Akkor megállapíthatom, hogy ez egy shakespeare-i tévedések vígjátéka volt - jegyzem meg vidáman Miss O'Neill szavaira. - Mindenesetre köszönöm, ha megbocsát. Jobban érzem így magam - mosolygok tényleg megkönnyebbülve és vidáman, bár lehet, hogy ennek részben az az oka, hogy igenlő választ kapok az ebédmeghívásra. Szeretnék még némi időt eltölteni Miss O'Neill társaságában, és egy kötetlen beszélgetés egy étteremben remek alkalom erre. Visszatérünk a hotel előcsarnokába, és látom, hogy nem csupán Hannah, hanem Miss O'Neill is meglepődik, mikor lemondom az értekezletemet. - Csodálkozik? - kérdezem miközben kisétálunk a hotel elé. - Tudja, ez csak egy szimpla gyűlés az elmúlt hónapok anyagi helyzetéről a szállodát illetően, és hasonlók. Ezekkel a tényekkel pedig én magam is tökéletesen tisztában vagyok, mint a hotel vezető igazgatója. Ez a gyűlés mindössze egy formaság - teszem hozzá, és nem szépítgetem a tényeket, ez az igazság. Ez az értekezlet ráér akár holnap is, és noha az üzleti életben nem tűrök, vagy engedek meg semmiféle lazaságot - még magamnak sem - ezúttal úgy döntök, felülírom a szabályokat. Az igazgatótanács tagjai holnap is itt lesznek, ezzel ellentétben Miss O'Neill-el most van alkalmam némi időt együtt tölteni, méghozzá a hotelen kívül, mondjuk úgy, félig-meddig magánemberként. És nyugodtan vessem rá követ érte, aki másképpen döntene a helyemben. - Nem, nem látok a fejébe, Miss O'Neill, ilyesmitől nem kell félnie - nevetek fel aztán a szavai hallatán. - De ön nem csupán gyönyörű, hanem okos és intelligens is ahhoz, hogy kényelmetlenül érezze magát, amiért programmódosítást hajtok végre a mostani ebédünk miatt. Hagy nyugtassam meg, hogy semmi nem szolgál nagyobb örömömre, minthogy elfogadta a meghívásomat - nézek a szemeibe, és ismét érzem azt a fura borzongó bizsergést a tarkóm tájékán. Biztos csak a hirtelen napsütés miatt... - Akkor maradunk az olasz étteremnél - kell néhány másodperc, mire visszatérek a valóságba, és megtalálom a hangomat. - Örömmel veszem tudomásul, hogy nem fog szívrohamot kapni a spagetti láttán - vigyorgok, mert kissé sem sértődik meg a csipkelődésem miatt. - De tudja mit? Igaza van. És mivel kompromisszumkész vagyok, ezért legyen, ahogy óhajtja, nem fogok mindenért elnézést kérni. De csak egy feltétellel. Hagyja a Mr. Winston-ozást. Hívjon egyszerűen csak Wayne-nek. Így kevésbé hivatalos. Tudja, hacsak nem kötelező az öltöny és a nyakkendő, nem kedvelem annyira a ceremóniát - villantok fel ismét egy mosolyt, miközben sétálni kezdünk a napfényes utcán az étterem felé. - Szóval, már járt Olaszországban - állapítom meg a nyilvánvalót, kissé feleslegesen. - Pugliában ugyan még nem voltam, és a filmet sem láttam, de voltam már Nápolyban, Rómában, Firenzében és Szicíliában is. A családunk sokat utazott régebben, számunkra ez volt a minden évi vakáció. Ha valaha lesz rá lehetősége, látogasson el ezekre a helyekre, és ne pont a történelmi emlékekre koncentráljon, mert az igazi Itália szelleme a kisvárosokban, és a hétköznapi emberekben a leginkább fellelhető. Apám mindig egy helybeli családnál keresett nekünk szállást, ahol láttuk a mindennapjaikat, és részt is vehettünk benne. Egy templomi felvonulás, egy faluünnep, vagy éppen egy utcabál sokkal maradandóbb emlék, mint a rideg kövek és műemlékek. Nem azt mondom, hogy ezek elhanyagolhatóak, csak éppen... - vonok vállat. - Az átlagtól eltérő emlékek azok, amikre az ember halála napjáig is emlékezni fog - zárom le végül a gondolatmenetet, ami az előbb kissé félbeszakadt. - És az olasz konyha is akkor nyerte el a tetszésemet, bár van, amit nem vagyok hajlandó megkóstolni. Például a casu marzu-t. Nem vágyom olyan sajtotot a számba venni, amiben élő férgek nyüzsögnek - fintorodom el, de nem taglalom tovább a témát, mert ebédelni indulunk, és nem áll szándékomban elvenni Miss O'Neill étvágyát. - Szívem szerint Egyiptomba látogatnék még el nagyon szívesen, de sajnos manapság erre már nem nagyon van lehetőségem a munka miatt - érünk el beszélgetés közben az étteremig, és udvariasan kinyitom az ajtót Miss O'Neill-nek. Hangulatos hely, szép bútorokkal, rabul ejtő stílussal. Nem ötcsillagos, ahol még azért is szigorú szemöldökráncolás jár, ha az ember leülés közben összekócolja a feszesre fésült szőnyegrojtokat, de nem is valami átlagos aluli vendéglő, hanem olyan, ahová bárki és bármikor szívesen és örömmel betér. Találunk szabad asztalt, kihúzom a széket Miss O'Neill-nek, majd amikor helyet foglal, én is leülök. Szinte várnunk sem kell, azonnal mellettünk terem egy fekete hajú, napbarnított bőrű pincér, átnyújtva két étlapot. - Köszönjük - biccentek felé, mire egy könnyed meghajlás után távozik, időt adva, hogy átböngésszük a kínálatot. - Ha megengedi, Miss O'Neill, ajánlanám a lasagnét. Itt tényleg remekül készítik. Ez itt egy autentikus olasz étterem, valódi olasz szakáccsal és személyzettel. Itt tényleg olyan ebédet kap, mintha legalábbis Toszkánába látogatna - mosolygok. - De most önön a sor. Ön már elég sok mindent tud rólam, én viszont még alig valamit önről, azon kívül, hogy a magassággal nem ápolnak szoros barátságot. Szóval, meséljen. Bármit, amiről úgy gondolja, hogy megoszthatja velem. Mit kedvel? Van hobbija? Egyedül él? - igen, ez az utolsó az úgynevezett kulcskérdés. Remélem, hogy a válasz igenlő lesz.
Szemmel láthatóan megnyugodott, hogy megbocsátottam neki, aminek igazán örülök, mert nem lett volna jó, ha ez az incidens rányomta volna bélyegét a találkozásunkra. Mosolyogva bólintok egyet, majd a hallba érve, sikerül meglepnie szavaival. Természetesen nem kerüli el figyelmét a csodálkozásom, amiről említést is tesz. - Ez megnyugtató – mosolyodom el. Nem szerettem volna, ha miattam felborítja a napirendjét, mégiscsak egy neves hotel vezető igazgatója. Biztosan vannak fontosabb feladatai is, minthogy velem ebédeljen. Egy kicsit elpirulok a szavaitól és a pillantásától, pedig nem vagyok olyan, akit könnyen zavarba lehet hozni, de a teraszon történtek megváltoztattak bennem valamit. A szédülés számlájára írtam a bennem feltörő furcsa érzést, azonban most már nyoma sincs a rosszullétnek, mégis érzem. - Én köszönöm a meghívást – találom meg a hangomat. Azt már nem teszem hozzá, hogy én is szívesen ebédelek vele. Kíváncsian nézek rá, amikor meghallom a feltétel szót, majd széles mosolyra húzom ajkaim, amikor lerántja róla a leplet. - Rendben, de akkor Ön is szólítson csak Avának. Én sem kedvelem a túlzott formalitást – vigyorgok még mindig. Az ügyfeleimet is mindig megkérem, hogy ha lehet, akkor mellőzzük a hivatalos formát. Persze a velük folytatott tárgyalás során, sokkal inkább indokolt a könnyed megszólítás. Szerintem mondhatjuk azt, hogy az életük része vagyok, legalábbis addig, amíg megszervezem a kért rendezvényt. Igazán kellemes időnk van ma, pont alkalmas egy sétához. Nem viselem rosszul a meleget, de mégis kellemesebb úgy járni a város utcáit, hogy nem kapunk hőgutát. - Ó, nem, félreértett. Egyelőre csak képeken vagy filmeken keresztül szemlélhettem Olaszországot – pontosítom korábbi szavaimat. – Még sosem jártam ott, de így is szerelembe estem. Érdeklődve hallgatom a családi vakációról szóló beszámolóját. Olyan részletesen meséli el, hogy nem esik nehezemre beleélni magam az emlékeibe. Megelevenedik előttem a kép, ahogy a virágokkal díszített kis szűk utcákon keresztül vonulnak az emberek. Képzelgésemből csak az szakít ki, amikor egy pillanatra elhallgat. Ránézek, majd elmosolyodom azon, amit mond. - Teljesen egyetértek. Ha Olaszország, akkor először a különböző kövekkel borított keskeny utak, az erkélyes házak és a gyönyörű borvidékek jutnak eszembe. Mindezek után gondolok csak a mindenki által ismert Colosseumra és Trevi-kútra. Valóban megvan a maguk varázsa, hiszen bepillantást nyerhetünk egy teljesen más korba, ami csodálatos, de én is úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb élmény, ha megtapasztalhatjuk az ottani életet. Felnevetek, amikor meglátom fintorba torzult arcát. Ugyanezen a véleményen vagyok én is. - Elhiheti, hogy én sem – jegyzem meg derűsen. – Nem vagyok válogatós, de nekem is vannak határaim, és ez határozottan túl megy rajtuk. Amikor odaérünk az étteremhez, megköszönöm Wayne-nek, hogy kinyitja nekem az ajtót. Belépve az épületbe, alig észrevehetően szemügyre veszem a belső teret. Nagyon hangulatos, pont úgy néz ki, mint egy igazi olasz étterem. Hálás pillantással nézek rá, amikor kihúzza nekem a széket, majd helyet foglalok. Elveszem a pincér kezéből az étlapot, és kinyitom. Alighogy elkezdem tanulmányozni, Wayne javaslatot tesz a rendelésre vonatkozóan. - Rendben, megbízom Önben és az ízlésében. Egy lasagnét kérnék – mosolygok rá, és már be is csukom az étlapot. - És miért pont Egyiptomba szeretne elutazni? – érdeklődöm, mert az erről szóló beszélgetésünk félbemaradt. Enyhén felvonom az egyik szemöldököm a magánjellegű kérdésen. Nem azért, mert zavar, sokkal inkább azért, mert egyáltalán nem illik a kérdéssorozatba. Nem köntörfalazott, hanem rögtön a tárgyra tért, vagyis csak majdnem. Ő is elég okos és intelligens ahhoz, hogy tudja, nem rontunk ajtóstól a házba – előtte illik kopogni, ezt szimbolizálta az első két kérdés. - Nos, azt már tudja, hogy imádom Olaszországot – jelentem ki derűsen. – Ezen kívül, ha van időm és energiám, akkor szívesen olvasok. Ahogy a zene esetében, úgy a könyvek tekintetében is nyitott vagyok minden műfajra, de mostanában viszonylag sok krimit olvastam. A filmek terén sem vagyok válogatós, mert a horrorfilmeken kívül bármit megnézek. Előre is elnézést kérek, ha szereti az ilyen filmeket, de mégis mi a jó abban, hogy halálra ijesztik a nézőket. Ki vágyik erre? – elmélkedem hangosan. Tényleg nem értem, hogy miért tetszik ez bárkinek is. - Nagyon szeretek sütni. Szinte minden hétvégén készítek valami finomságot. – Azt hiszem, hogy a másik hobbimról jobb, ha nem teszek említést. Nem szégyellem, hogy néha eljárok rúdtáncolni, de mindig furán néznek rám, amikor elmesélem, hogy mit is csinálok szabadidőmben. Hiába léptünk ki a hivatalosság keretéből, azért nem szeretném letaglózni már az első alkalommal, vagy legalábbis a jótékonysági est előtt semmiképp. Ráadásul elég konzervatívnak is tűnik, ezért nem vagyok benne biztos, hogy repesne az örömtől, ha elmondanám neki, hogy mivel foglalatoskodom még a sütésen kívül. - Ami azt illeti, nem egyedül élek – válaszolom komolyan, de magamban jót mosolygok. Figyelem, hogy milyen érzelem ül ki az arcára, a feleletem hallatán. – Három lakótársam is van – teszem hozzá egy rövid hatásszünet után, jókedvtől csillogó szemekkel. Valószínűleg azért tartom egy kicsit szórakoztatónak a helyzetet, mert ilyen nyíltan rákérdezett. Lehet, hogy ha más kérdezi ugyanezt, akkor illedelmesen kikerülöm a válaszadást, azonban valalmiért meg sem fordult a fejemben, hogy ne válaszoljak. Nem szokásom keverni az üzletet a magánélettel, de ez az ebéd onnantól kezdve, hogy elkezdtem mesélni magamról, elvesztette üzleti jellegét – bár szerintem már az elejétől kezdve mindketten tisztában voltunk azzal, hogy szó sem fog esni üzletről. - Egyébként nem teljesen értek egyet azzal, hogy sok mindent tudok Önről – jegyzem meg egy kis mosoly kíséretében. – A családjáról és a hoteléről valóban sok mindent megtudtam, de, hogy kicsoda Wayne Winston és mit szeret, arról nem nagyon van fogalmam. Most Önön a sor, hogy bemutatkozzon egy kicsit, és meséljen magáról – villantok fel egy vigyort. Remélem, nem tartja szemtelennek a viselkedésem, de az erkélyen történt kis balesetet leszámítva, fesztelenül érzem magam a társaságában. – A sok munka ellenére jut ideje hódolni valamilyen szenvedélyének? – Meglehet, hogy mostanában a munka töltött be jelentősebb szerepet az életében, de minden bizonnyal nem mindig volt ez így.
Tudja az ördög, hogy miért, de az ember genetikailag úgy van kódolva, hogy ha meghallja a "feltétel" szót, sosem jó értelemben véli kikövetkeztetni a folytatást. Ez nagyjából olyasmi, mint az a mondatszerkezet, ami úgy hangzik, hogy "beszélnünk kell", aminek a hallatán szerintem mindenki azonnal fejben végigfut fellelhető bűnei listáján, várva, hogy most vajon melyikért kell bűnhődnie. Pedig ahogy a mellékelt példa is mutatja, a feltételek néha könnyen teljesíthetőek, és nem hordoznak magukban olyan jelentést, amelytől az ember gyomrának össze kellene kapódnia. - Nos azt hiszem Miss O'Neill, akkor megegyeztünk. Vagyis Ava - javítom ki aztán magam. Élvezet kimondani a nevét, olyan érzésem támad tőle, mintha egy puha, édes gyümölcsbe harapnék éppen, amelynek a zamata még sokáig ott marad a számban. Tetszik. Lassan sétálni kezdünk egymás mellett, miközben Ava lelkes szavait hallgatom. Örülök, hogy van olyan élménye, amely közös pont közöttünk, így hát én is beszámolok neki az olaszországi utazásainkról, csak akkor esik le kissé az állam, mikor rájövök, hogy félreértettem. - Oh... - reagálok röviden. Kissé el is szégyellem magam, mert most úgy tűnhet, mintha felvágnék azzal, hogy hány helyen jártam már, pedig esküszöm, hogy nem állt szándékomban. - Tudja, olyan lelkesen mesélt, hogy meg voltam róla győződve, hogy bejárta már ténylegesen is ezeket a helyeket - teszem hozzá egy apró, bocsánatkérő kis vigyorral, aztán csodálkozva figyelem menet közben, ahogy megosztja velem a következő gondolatait. Csodálkozva? Nem. Azt hiszem jobb szó rá, hogy lenyűgözve. - Tökéletes - bólintok elismerően. - Szerintem ennél jobban még magam sem festhettem volna le azt a hangulatot, amire ön még úgyis képes volt, hogy nem tette be a lábát a Csizma földjére. Mondja, nem gondolkodott még azon, hogy szakmát váltson, és esetleg íróként keresse a kenyerét? Vagy esetleg idegenvezetőként - egészítem ki az előbbi gondolatot. - Egyébként igaza van Miss... Ava - javítok gyorsan. - Ha hiszi, ha nem, az én fejemben akkor vannak ilyen gondolatok, amikor Görögországot említi valaki. Ott még én sem voltam - adom meg a magyarázatot - de akárhányszor hallok róla, nem az Akropolisz vagy a Meteorák képe villan meg a fejemben, hanem egy csöndes kisváros. Nem túl széles, kövekkel kirakott kis utcácska, vakítóan fehér házak, és olyan kék ég, amelyet még talán lefesteni sem lehet. Elképzelem, ahogy a vakító napfény megcsillan a fehérre meszelt házakon, valahonnan, mintha csak a szél zúgna, hallani a buzuki hangját, és noha nem látni a tengert, mégis érezni a sós víz illatát. Szóval pontosan megértem, miről is beszél. De ha elfogad tőlem egy tanácsot: ha megteheti, egyszer mindenképpen látogasson el Olaszországba. Örök és maradandó élmény lesz, ezt biztosítom - mosolygok, de ekkora oda is érünk az étteremhez, és udvariasan kinyitom az ajtót Miss O'Neill előtt, majd a választott asztalnál a széket is alásegítem, megelőzve ezzel a pincért. Megkapjuk az étlapokat, ami részemről mindössze formaság, mert már pontosan tudom, hogy mit rendelek, és Ava is elfogadja a javaslatomat. Nem fogja megbánni. - Akkor két lasagne-t kérünk - nyújtom vissza az étlapokat a pincérnek, aki várakozásteljesen áll meg ismét felettünk. - Szívesen meghívnám egy pohárnyi Lambrusco-ra - nézek aztán Ava-ra - de ha jól sejtem, autóval érkezett, így ezt most nem javasolnám. Nem venném a szívemre, ha miattam gyűlne meg a baja egy esetleges igazoltatásnál a rend éber őreivel. De amennyiben önnek is megfelel, akkor ajánlom a Monte Rosso-t. Remek ital, és alkoholmentes, ami tekintve, hogy előttünk áll még egy munkás délután, úgy hiszem tökéletes választás - várom, hogy Miss O'Neill hogy választ, és amennyiben elfogadja az ötletemet, leadom a rendelést. - A desszertet majd később kérjük, egyelőre ennyi. Köszönöm - bólintok oda a felszolgálónak, aki elsiet a konyha irányába. Ava kérdésén elgondolkodom, mielőtt válaszolnék neki. - Miért pont Egyiptom? - visszhangzom. - Tudom, hogy most némileg ellentmondok annak az előbb kifejtett tézisemnek, hogy egy másik országban járva nem biztos, hogy pont a nevezetességek a legfontosabbak, de a piramisokat tényleg látni szeretném. Rejtélyesek, nem? Már úgy értem, alkottak ezelőtt néhány ezer évvel valamit, ami még mindig áll, emlékeztetve a múltra, és elég sok legenda kering a piramisokról ahhoz, hogy az ember ne akarná egyszer a saját szemével is látni őket. És még valami, nevessen ki nyugodtan, de jó lenne egyszer teveháton ülni - mosolygok. - Igaz, állítólag imbolyog és ráz. Ha valaha alkalmam nyílik rá, hogy személyesen is megtapasztaljam, legalább tudni fogom, igaz-e vagy sem - teszem hozzá, majd érdeklődve hallgatom ahogy Miss O'Neill magáról mesél. Persze, azt is megérteném, ha a kérdésemre azt mondaná, hogy mi köze ennek a munkánkhoz, de azt hiszem, ő legalább annyira tudja, mint én, hogy ez a mostani ebéd már kissé túlmutat az egyszerű munkakapcsolaton. Akkor viszont lehervad a vidámaság a képemről, mikor azt mondja, nem egyedül él. - Értem - nyögök ki csupán ennyit, és igyekszem - nem tudom, mennyi sikerrel - hogy a csalódottság ne látszódjon rajtam teljes mértékben. Nem is értem, miért feltételeztem, hogy egy ilyen ragyogó nőnek ne legyen senkije. Csak akkor lélegzem fel kissé megkönnyebbülten, mikor kiegészíti az előbbi szavait, és ahogy látom rajta, rendkívül élvezte ezt a kis touché-t. - És még azt mondják, hogy a nők nem titokzatos, vénuszi lények - csóválgatom a fejem, visszatérő vidámsággal. Noha nem fejtette ki, kik a lakótársai, de valami azt súgja, hogy ha lenne érzelmi kapcsolat az életében, egyrészt nem három másik személlyel osztaná meg az otthonát, másrészt kiemelte volna olyasformán, hogy "a barátom és két másik", vagy hasonló módon. - Ravasz, nagyon ravasz Miss... Ava - ideje lenne már tudatosítani magamban, hogy elhagytuk az előírásos Miss O'Neill - Mr. Winston megszólítást. - Tudja, hogy a horrofilmeket terápiás célzattal is javasolják? - kérdezem aztán. - Nem viccelek. Tanulmányok mutatják ki, hogy egy ilyen film megnézése során pontosan olyan vegyi folyamatok játszódnak le a szervezetben, mint mondjuk egy bungee jumping ugrás folyamán. A felszabaduló endorfin és adrenalin lecsökkenti a stresszt, arról már nem is beszélve, hogy az ember a film nézése közben biztonságban érzi magát. Nagyobb biztonságban, mintha egy gumikötéllel a lábain egyensúlyozna egy ugrótorony tetején. Jómagam például rendszeresen nézek horrort, és a végén olyan érzésem van, mintha egy súlyt vettek volna le rólam, mert elillan a napok alatt felgyülemlett stressz. Dehát persze mindenki maga dönti el, hogy ehhez milyen utat választ. Az olvasást én is kedvelem, és eléggé mindenevő vagyok. Az egyetlen, ami nem hoz lázba írott formában, az a krimi. Sosem érdekelt - tárom kissé szét a karjaimat. - Nagyon szeretem a zenét is, régebben zongoráztam, de ma már nem igazán van időm rá, hogy leüljek a hangszer elé. De ki tudja... a bálon, ha alkalom adódik, talán kivételt teszek. Feltéve persze, ha ön is ott lesz - billentem félre a fejem. - Ami engem illet, egyedül élek. Illetve hetente háromszor van egy rendszeres hölgy látogatóm - itt az idő, hogy visszaszolgáltassam az előbbi kölcsönt Miss O'Neill-nek. - Egyébiránt Mrs. Baker nagyjából ötven éves, három gyereke és négy unokája van, az életemben pedig házvezetőnői státuszban van jelen - vigyorgok aztán egyet. Nincs szívem tovább húzni Ava agyát. - Tudja, egy magamfajta magányos férfinak valóságos áldás, ha egy hozzáértő kéz takarít és főz. Nyilván én is képes lennék rá, de az időm és az ezekben való ügyességem is eléggé korlátozott - nézek aztán fel, mert megérkezik a pincér az étellel és az italokkal. - Köszönjük - bólintok felé udvariasan. - Hagyja kérem, majd én - veszem át tőle az üveget. - Megengedi, Ava? - közelítek a Rosso-val a pohara felé. - Remek ital, és tökéletesen kiegészíti a lasegne-t. Bízzon bennem, eddig sem csaptam be. Ezek után sem fogom.
Széles mosolyra húzom ajkaim, amikor kijavítja magát, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nagyon különlegesnek hangzik a nevem a szájából. - Öröm Önnel üzletelni Mr. … - mondom, majd hirtelen megtorpanok a beszédben, amikor nekem is eszembe jut, hogy a hivatalos megszólítást készültem használni. – Akarom mondani, Wayne – vigyorodom el. Elindulunk az étterem felé, és közben elárulom neki, hogy odavagyok Olaszországért, ő pedig elmeséli, hogy miket csináltak az olaszországi vakációjuk során. Élvezettel hallgatom az elbeszélését, de a végén ki kell javítanom, mert félreértette a szavaim. - Igen, könnyen el tudom ragadtatni magam, ha olyanról van szó, amiért lelkesedem – vallom be. Eléggé szenvedélyes típus vagyok, ezért nem nehéz beleélnem magam olyasmibe, amit nagyon szeretek. Felé fordítom a fejem, amikor megdicséri az Olaszországról alkotott elképzelésemet, majd a felvetése, hogy talán szakmát kellene váltanom, nevetésre késztet. - Ne haragudjon, nem magán nevetek, hanem az ötletén – nézek rá bocsánatkérőn. – Szerintem az idegenvezetés meglehetősen monoton munka – pillantok rá. – Az elején minden bizonnyal élvezném, de egy idő után elveszteném az érdeklődésem, akármennyire is rajongok a helyért. A rendezvényszervezés sokkal mozgalmasabb. Persze vannak olyan feladatok, mint például a helyszín bérlése vagy a catering, amik minden esemény alapját képezik, így ezek rutin teendőknek számítanak Azonban mindig van valami, ami kihívást jelent, ezáltal pedig sokkal izgalmasabbá válik a szervezés – fejezem be a gondolatmenetem, majd ránézek. Egy kicsit talán megint túlzásba estem, de nem gondolnám, hogy zavarja, hogy sokat beszélek, sokkal inkább úgy vélem, hogy kedvére van, amiért nem néhány szóban válaszolok a feltett kérdéseire. Szerintem mindenki örül annak, ha talál egy olyan valakit, akivel szinte mindenről el tud beszélgetni, még ha csak egy alkalom erejéig is. - Amint lehetőségem lesz rá, mindenképp el fogok utazni Olaszországba. Ebben biztos lehet – mondom, még mielőtt belépnék az étterem ajtaján. Az asztalhoz érve úriemberhez méltón kihúzza nekem a széket. Amikor visszanyújtja az étlapokat a pincérnek, és megkérdezi, hogy meghívhat-e egy pohár italra, akkor elismerően nézek rá, hogy még arra is gondol, hogy lehet nem ihatok alkoholt, mert autóval mentem a hotelhez. Ez igazán figyelmes a részéről. - Taxival mentem a hotelhez, úgyhogy akár ihatnék is, de mint említette, még dolgoznunk kell, és munkaidőben én sem iszom alkoholt, ezért elfogadom az ital javaslatát – mosolygok rá. Miután Wayne leadja a pincérnek a rendelésünk, visszatérek az ajtóban félbemaradt témánkhoz. – Én sem voltam még Görögországban, de láttam egy filmet, ami ott játszódott. Sajnos a címére nem emlékszem, de pontosan úgy nézett ki, ahogy az imént leírta, vagy legalábbis nagyon hasonlított rá – mosolyodom el. – Egyébként Ön sem panaszkodhat, remekül tud fogalmazni – fűzöm hozzá az előbbi mondatomhoz. Ezt a mai napon már többször is bebizonyította. A nagyteremben is könnyen el tudtam képzelni az ötleteit, aztán amikor fent voltunk, és elmesélte, hogyan rendezték be a teraszt, akkor sem esett nehezmre, hogy megelevenedjen a szemeim előtt a legutóbbi parti képe. Figyelemmel hallgatom, ahogy kifejti, hogy miért is szeretne Egyiptomba utazni. - Vannak olyan helyek, mint például Egyiptom is, amik esetében nem tudunk eltekinteni a nevezetességektől. Ki ne szeretné látni azokat a hatalmas építményeket? Bámulatosak. Szerintem még az is kíváncsi rájuk, aki nem igazán rajong a történelemért – teszem hozzá, aztán elmosolyodom azon, amit a tevékről mond. - Nincs okom rá, hogy kinevessem. Magától értetődő, hogy ki szeretné próbálni a tevegelést, ha alkalma adódik rá. Ez hozzátartozik az egyiptomi utazáshoz, enélkül nincs is meg az igazi egyiptomi kaland érzése – mondom jókedvűen. Nem szokásom játszani a férfiakkal, de bevallom, élvezem ezt a kis csipkelődést, ami kettőnk között zajlik. Azonban egy pillanatra, mintha csalódottság ült volna ki az arcára, de olyan rövid ideig láttam, hogy nem lehetek benne teljesen biztos. Amikor hozzáteszem, hogy három lakótársam is van, akkor alig hallhatóan kifújja a levegőt. Úgy hangzott, mint aki megkönnyebbült. - Elnézést kérek, nem szerettem volna gúnyt űzni Önből – mosolygok rá bocsánatkérőn, és amikor ismételten eltéveszti a megszólítást, akkor a mosolyom szélesebb lesz. – De gondolkozom egy esetleges költözésen. – Fogalmam sincs, hogy ezt mégis miért közlöm vele, de úgy éreztem, hogy el kell mondanom neki. Furcsán nézek rá, amikor azt mondja, hogy terápiás célzattal alkalmazzák a horrorfilmeket. Elképzelni sem tudom, hogy ki az, aki aláveti magát ennek a „kezelésnek”. - Tekintve, hogy tériszonyom van a bungee jumping szóba sem jöhet, mint stresszlevezető – nevetek fel halkan. – A horrorfilmtől valószínűleg akkor is félnék, ha a lakásomban nézném, biztonságos környezetben. Utána pedig minden egyes apró kis neszre összerezzennék. Nekem nem segítene a feszültség levezetésében, sokkal inkább idegesebb lennék tőle. De ahogy Ön is utalt rá, nem vagyunk egyformák, mindenki másképp vezeti le a felgyülemlett energiát. A lényeg, hogy valamilyen módon megszabaduljunk a stressztől. Ha választani kell, akkor én inkább egy pohár borra szavaznék – jegyzem meg vidáman. - Akkor, ha jól értem, csak írott formában nem kedveli a krimit, de filmként nincs vele problémája – vonom le a következtetést az elhangzottak alapján, majd felcsillan a szemem a zongora említésekor. - Az egyik kedvenc hangszerem – mondom ragyogó mosollyal az arcomon. – Mindenképp ott leszek a bálon, vagy legalábbis a kulisszák mögött, hiszen nem ér véget a munkám azzal, hogy megszervezem a rendezvényt, le is kell bonyolítanom, majd a végén elvégezni a záró feladatokat – avatom be a részletekbe, bár úgy gondolom, hogy ezzel már tisztában van, mivel jó néhány eseménynek adott helyet a hotele. – Hány éves korában kezdett el zongorázni? Egy kicsit meglepődöm, amikor megemlíti, hogy heti háromszor, rendszeres hölgy látogatója van. Egyrészt nem gondoltam volna, hogy ilyesmi életvitelt folytat, másrészt ezt mégis miért közli velem. Én sem tudom visszafogni az arcomra kiülő vigyort, amikor bevallja, hogy a házvezetőnőjéről beszélt. - Azt hiszem, ezt megérdemeltem – ismerem be vigyorogva. Élvezem ezt a játékos beszélgetést. Örülök, hogy lehetőségem van megismerni az igazi Wayne Winstont. Az már világos a számomra, hogy nem veti meg a tréfát. Csak bólintani tudok arra, amit mondott. Meg tudom érteni, hogy egy hotel vezetése mellett, nincs még ideje a házimunkára is. Megérkezik a pincér az itallal. Elmosolyodom, mert valóban nem okozott még csalódást egyik ötlete sem, így most sincs okom kételkedni. - Igen, köszönöm – felelem, majd egy kicsit felé tolom a poharam. Miután kitöltötte, akkor a kezembe veszem, és megszagolom. Nem nevezném magam szakértőnek, de azt egy laikus is meg tudja állapítani, hogy jó vagy rossz illata van-e. – Nagyon kellemes az illata – állapítom meg. – Koccintsunk, a remélhetőleg sikeres jótékonysági estre – nézek rá mosolyogva, azután pedig felé nyújtom a poharam. Ha megtörtént a koccintás, akkor belekortyolok az italba. - Az illata is kellemes volt, de az íze felülmúlja azt. – Visszateszem az asztalra, majd a figyelmemet az előttem levő lasagne-ra fordítom. – Ez is remekül néz ki, és az illata is mennyei – mondom, és a kezembe veszem az evőeszközöket, majd ránézek. – Jó étvágyat! – mosolyodom el. Annyira étvágygerjesztő, hogy nem bírom tovább, hogy ne kóstoljam meg. Amint a számba veszem a falatot, az ízlelőbimbóim táncot járnak. – Ettem már lasagne-t, de ilyen finomat még sosem – jelentem ki, miután lenyeltem az ételt.
Tudom úgy tartja a régi mondás, hogy más nemzetek konyhájának ízeit képtelenség átültetni egy másik országba, vagy éppen földrészre, de részemről cáfolom ezt az állítást. Legalábbis részben. Tény és való, hogy az autentikus távol-keleti, vagy éppen európai, mediterrán konyha amerikai talajon csak halvány utánzata az eredetinek, de szerintem mindig találni olyan helyet, ahol az ember úgy érezheti, egyetlen falatnyi étel visszarepíti őt a nyaralás legszebb napjaiba. Ezért is kedvelem annyira ezt az éttermet, bár alighanem közrejátszik az itteni választék tökéletességében az is, hogy szinte a teljes személyzet olasz, vagy legalábbis olasz gyökerekkel rendelkezik, és az ízek iránti, már-már templomi szentséghez hasonló rajongásukat az anyatejjel szívták magukba. Most, hallva Ava beszámolóját egy eddig soha nem tapasztalt, csupán elképzelt olaszországi utazásról, már örülök, amiért ide hoztam: bízom benne, hogy az ő tetszését is el fogja nyerni ez a kis területnyi, és néhány falatnyi hamisítatlan Itália. Elmosolyodom, mikor jóváhagyja az italrendelésemet, egy újabb piros pont a listán Miss O'Neill-nek. Sajnálatosan volt már olyan találkozóm, ahol az illetőt a legkevésbé sem érdekelte, hogy autóva érkezett, vigyorogva felhajtott néhány pohár bort, jelezve, hogy őt respektálják a fejvadászok. Lelke rajta, ő dolga. Az viszont csak emeli a szememben Miss O'Neill renoméját, hogy láthatóan van annyira felelőséggteljes, hogy esze ágába sem jut ilyesmi, még akkor sem, mikor felhívja rá a figyelmemet, hogy nem ő maga vezetett. Viszont akár előttem, úgy előtte is ott áll még a munkanap délutánja, és ehhez kell a tiszta fej. Szóval, azt hiszem bátran elmondhatom, hogy az Ava iránt érzett megbecsülésem és tiszteletem nőttön nő. - Köszönöm a bókot - szélesedik ki a mosolyom Miss O'Neill szavai hallatán. - De higgye el, szerintem az ember akkor tud szépen fogalmazni valamiről, ha az képes volt rabul ejteni a szívét. Egyébként ha még nem mondtam volna, ha valaha elutazna Európába vigyázzon, ez ilyen utak veszélyesek is tudnak lenni. Legalábbis abból a szempontból, hogy egy idő után úgy bele fog szeretni Olaszországba, hogy legszívesebben haza sem jönne. Elárulom önnek, hogy ha nem lennének itt a szüleim, és nem lenne itt a hotel, amelyért felelőséggel tartozom, akkor szerintem most Itália déli csücskében élnék, egy csendes, békés kis faluban, és nem is tudom... talán borral foglalkoznék. Szőlőtermesztéssel. Vagy gazdálkodással. Esetleg halászhajóm lenne, az egész napot a tengeren tölteném, és a naplemente szárnyain térnék haza a faluba. Ki tudja - tárom szét a kezeimet. - Azt hiszem, ezt soha nem fogom megtudni, csak ábránd marad az életemben, és igyekszem kiélni az ilyen irányú fantáziámat, amikor legközelebb az öreg földrészre látogatok. De tudja mit? Ha még eddig nem esett mély szerelembe Itáliával, akkor hagy segítsem ehhez hozzá. Reméljem nem fogja tolakodásnak tartani részemről, de ismerek egy remek olasz pincészetet a városban. Lenne egyszer kedve eljönni velem? Már csak feszültséglevezetés gyanánt is, ha már a horrorfilmek nem jönnek be önnek, és inkább erre a megoldásre esküszik. Tudja, ott olyan borokat lehet megkóstolni, amelynek minden kortyában ott aranylik egy-egy csepp Itália. Persze, a választás az öné. Csupán egy ötlet a részemről - teszem hozzá. Remélem nem hiszi, hogy most erővel akarok nyomulni rá, egyszerűen csak bízom benne, hátha van kedve eltölteni velem némi plusz időt, amikor tényleg magánemberként élvezhetném a társaságát. Akkor viszont önkéntelenül is röviden felnevetek, amikor hasonló csalódottságot látok egy pillanatra felvillanni az arcán, ami az enyémen is tükröződhetett mikor arra került a szó, hogy nem egyedül él. Aztán a nagyharang szakad le róla, és ő is nevetni kezd. A jelek szerint nem csak érti, értékeli is a humort, mégha olyan kezdetleges próbálkozás is, mint az enyém. - Ön kezdte, Ava - billegetem meg tréfásan a felemelt mutatóujjamat. - Én csak revansot vettem. Nos, állapítsuk meg, hogy egyenlően állunk - teszem hozzá, de ekkor megérkezik a rendelésünk, és már a puszta illatra is érzem, hogy igencsak régen volt a reggeli. - Akkor igyunk kivételesen előre a medve bőrére, és az estély sikerére - koccintom poharamat finoman Ava poharához, aztán kézbe veszem a kést és a villát, és amikor az első falat a nyelvemhez ér, legszívesebben felnyögnék az ízorgiától. - Látja, nem csaptam be - vigyorgok, mikor Ava néhány szóval szintén megjegyzi, hogy lasagna műfajban ez a legjobb, amiben eddig része volt. - Ez pontosan olyan, mint amit az olaszországi vakációnkon Signore Cavalla főzött nekünk. Tudja, az olyan igazi tenyeres-talpas, nagyhangú olasz mama, akinek a meglehetősen hangos orgánuma és zsörtölődései mögött egy igazi csupaszív személyiség rejtőzik. Ráadásul sértésnek vette, ha nem vettünk mindenből legalább háromszor. Mire hazaértünk, alig fértünk a ruhánkba, úgy meghizlalt - nevetek az emléken, amikor anya kissé savanyú ábrázattal vette tudomásul, hogy a legszebb kosztümje kissé jobban feszül rajta hazaérés után, mint előtte. - Mellesleg Signore Cavalla vajszívét bizonyítja, hogy a környék összes kóborló állata nála tömte meg a hasát. Az egyik macska úgy hozzánk szelídült, hogy örökbe is fogadtuk. Azóta is a szüleimnél él, és már erősen nyugdíjas korú őurasága. Önnek van háziállata? - érdeklődöm. - Vagy inkább úgy fogalmazok, négylábú barátja. Azt hiszem, a második megállapítás jobb, mert jobban megállja a helyét. Bocsásson meg a feltételezésért, de tökéletesen el tudom képzelni önt egy cirmos társaságában - fogalmam sincs, miért tolakodik az agyamba ez a kép. Talán mert Miss O'Neill is olyan kecsesen bájos, mint ahogy a macskák tudnak lenni.
Figyelmesen hallgatom a szavait, majd azon kapom magam, hogy elképzelem, ahogy kint ülök a teraszon, reggel a kávét, este pedig egy pohár bort kortyolgatva, közben pedig a napfelkeltében vagy a napnyugtában gyönyörködnék. Alig észrevehetően megrázom a fejem. Remélem, nem tűnt fel neki az ábrándozásom. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy untat, mert egyáltalán nincs így – nagyon is élvezem. - Köszönöm az intő szavakat, de lehet, hogy ezzel már elkésett. Ha a képek alapján beleszerettem, akkor élőben csak még jobban elmélyülne ez a szerelem – vigyorodom el. Azt szokták mondani, hogy a fotók nem adják vissza, vagy nem feltétlen tükrözik a valóságot. Wayne elbeszélése alapján úgy gondolom, hogy Olaszország esetében ez nincs így, de erről biztosat majdcsak akkor tudok mondani, ha én is jártam ott. Nem tudom, hogy miért pont Olaszország ejtette rabul a szívemet, de teljesen elvarázsolt. - Még mindig járnak vakációzni Olaszországba, vagy esetleg máshova? – Tudom, hogy elfoglalt üzletember, azonban mindenkinek szüksége van arra, hogy egy rövid időre kiszakadjon abból a bizonyos mókuskerékből. Biztos van egy jobbkeze, aki addig ellenőrzése alatt tartaná a hotelt. - Akkor ezek szerint nincs tengeribetegsége – állapítom meg széles mosollyal az arcomon. – Én nem sokáig bírnám a tengeren. Emlékszem, hogy olyan tízéves lehettem, amikor egy hétre Ausztriába utaztunk a szüleimmel. Sajnos nem emlékszem a tó nevére, de arra igen, hogy a hajót úgy dobálták a hullámok, hogy majdnem rosszul lettem. Rémes érzés volt – emlékezem vissza. – Vagy idővel hozzá lehet szokni? – tűnődöm hangosan. - Egyébként be kell valljam, hogy engem is érdekel a szőlőtermesztés és a borászat – nézek rá, majd folytatom. – Lenyűgöző, hogy egyes borokat, akár évekig is a hordóban kell érlelni, mielőtt egyáltalán felbonthatnánk és megkóstolhatnánk. Számomra az a szüretelési metódus is rendkívüli, amikor a szőlőszemeket egyesével szedik le a fürtről. Egy kicsit elkomorodom attól, hogy csak ábránd marad a számára, hogy Olaszországban éljen. Olyan szempontból könnyebb helyzetben vagyok, hogy a cégemet viszonylag egyszerűen át tudom helyezni máshová. Nem lenne könnyű feladat megint a nulláról kezdeni mindent, de szerintem meg tudnám oldani. - Engem is leginkább a szüleim tartanak vissza. Úgy értem, hogy nem szívesen hagynám itt őket. Nincs testvérem, úgyhogy csak rám számíthatnak. – Valószínűleg, ha úgy döntenék, hogy el szeretnék költözni egy másik államba, vagy akár egy másik kontinensre, akkor támogatnának benne – mindig is így tettek. Nem is kívánhatnék náluk jobb szülőket. Kissé felvonom az egyik szemöldököm, de utána elmosolyodom a meghíváson. Tény, hogy remekül megértjük egymást, azonban nem számítottam arra, hogy a mai ebéden kívül is szeretne időt tölteni velem annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy valami történt köztünk, amikor fennvoltunk a teraszon, és szerintem ezt ő is érezte. - Miért is ne? Nem látom akadályát – válaszolom. – Egy jó bornak amúgy sem tudok nemet mondani, ahogy egy jó társaságnak sem – teszem hozzá pironkodva, majd megköszörülöm a torkom. El sem hiszem, hogy ezt kimondtam, ahogy azt sem, hogy elpirultam. Ritkán szoktam zavarba jönni. – Hogy talált rá erre a pincészetre? – érdeklődöm, és remélem, hogy az előbbi kijelentésem után nem gondolja úgy, hogy alkoholproblémáim lennének. Elvigyorodom, miután a saját fegyveremet ellenem fordította. Meg kell hagyni, hogy remekül vág az esze, ami nem is csoda, hiszen remekül működik a hotel. Persze ehhez kellenek a megfelelő alkalmazottak is, de mégiscsak az ő tulajdonában áll. - Jogos a visszavágás – mosolygok tovább. Igazából örülök neki, hogy vevő volt a viccre, és nem néz rám rosszallóan a kissé kacérkodó viselkedésem miatt. Miután Wayne megtöltötte a poharam, koccintásra emeltem. Igaz, nem szeretek előre ünnepelni, de jó érzésem van a bállal kapcsolatban, és remélhetőleg nem csapnak be a megérzéseim. - Valóban nem – vigyorodom el én is. Ha belegondolok, akkor eddig egyszer sem okozott csalódást, amikor azt mondta, hogy páratlan élményben lesz részem. – Én is készítettem már, de meg sem közelíti ezt. De végül is a vérükben van, ahogy a pizza készítés is, nem igaz? – kérdezem jókedvűen. Kuncogni kezdek, mert nagyon szórakoztató, amit Signore Cavalla-ról mesél. Leteszem az evőeszközöket a tányérra, majd lenyelve a falatot, a szalvétával megtörlöm a számat. - Fogalmam sincs, hogy mikor lesz lehetőségem elutazni Olaszországba, de Önnek köszönhetően egyre inkább vágyom erre az útra – szélesedik ki a mosolyom. Kezdő vállalkozóként a legfontosabb, hogy letegyem a névjegyem az asztalra; amint ezt elérem, akkor engedhetem meg magamnak, hogy utazáson gondolkozzak. Persze ha ez bekövetkezik, akkor még nehezebb lesz olyan időpontot találni, amikor minden gond nélkül elutazhatok egy hétre; de esetleg valamikor az ősszel beiktathatnék egy kisebb pihenőt, mielőtt megkezdődne a rendezvények sorozata. Még akár egy szüreti mulatságon is részt vehetnék. Az biztosan olyan maradandó emlék lenne, mint Wayne vakációi. Mosolyognom kell a macskákról szóló történetén. A mai nap során már nem is tudom, hogy hányszor sikerült megnevettetnie. - Azt kell, hogy mondjam remek emberismerő, vagy rendelkezik azzal a bizonyos hatodik érzékkel. Tényleg van egy cicám, egész pontosan egy kandúrom, de jelenleg nem velem él. A lakás tulajdonosa nem rajong az állatokért, így nem hozhattam magammal. Néha hiányzik, hogy esténként az ölembe kuporodjon, és doromboljon. Valamiért megnyugtat – rántom meg enyhén a vállamat. - Különben velem is történt hasonló, amikor Ausztriában voltunk – jegyzem meg. – A háznál, ahol megszálltunk volt egy golden retriever, aki az étkezőben mindig a mi asztalunk alatt feküdt. Nem lett volna szabad etetni, de egy-két falat „véletlenül” – formázok idézőjelet az ujjaimmal – mindig kiesett a kezemből – nevetem el magam az emlék következtében. - És őuraságáról mit érdemes tudni? – kérdezem, utána pedig folytatom az evést, mert nem szeretném, ha kihűlne ez a mennyei lasagne.
Ma reggel úgy hittem, hogy ez a nap sem lesz másabb, mint az összes többi. Taposómalom. Félreértés ne essék, szeretem a munkám, szívvel-lélekkel csinálom, csak néha az ember már-már kétségbeesve keres valamit, ami kicsit kiszakítja a mindennapok egyhangúságából. Nem tudom, létezik-e valami felsőbb hatalom, amely meghallgatta a kérésemet, vagy egész egyszerűen csak a véletlen hozta így, de most itt ülök Miss O'Neill társaságában egy olasz étteremben, és tökéletes jól érzem magam - bár azt hiszem, hogy ez csak kisebb részben tudható be a változatosság feletti örömömnek. Nagyobb részben ez Ava lényének és egyéniségének az érdeme. - Nos, akkor maradjunk annyiban, hogy nem ajánlom az olaszországi utazást. New York városa szegényebb lenne ön nélkül - mosolygom el magam. - Egyébként nem, manapság sajnos már nem járunk vissza oda. Apám és anyám már nyugdíjasok, idejük bőven lenne, de azt mondják, ők már öregek egy hosszú repülőúthoz, ha utaznak is, akkor az Államokon belül maradnak. Nekem pedig egyszerűen nincs rá időm, mert a hotel vezetése meglehetősen leköti a kapacitásomat. Viszont van egy egész jó kis nyaralóm nem messze innen. Tudja, faház nagy udvarral, a háta mögött erdővel, és a partján egy kis tóval, ahol remekül lehet fürdeni, és csónakázni. Ha már belefáradok a munkába, és úgy érzem szükségem van némi kikapcsolódásra, akkor hétvégére oda szoktam elmenni. Nem csinálok semmit, csak korán kelek, megnézem a napkeltét, sétálok a fák között, néha pedig fél napig is üldögélek a stégen egy horgászbottal a kezemben. Este pedig jó kiülni a verandára, nézni hogyan bukik alá a nap a horizonton, hallgatom a madarakat, a tücsköket, és úgy érzem lélekben feltöltődöm. Azt hiszem, a természetnél jobb orvos egyszerűen nem is létezik - teszem hozzá. - Ami a tengeribetegséget illeti, meg lehet szokni. Mármint úgy értem azt, hogy nem olyan stabil a talaj az ember lába alatt, mint a szárazföldön. Én a harmadik hajóút alkalmával már fel sem vettem, pedig az elsőnél nos... hogy is mondjam... meglehetősen sok időt töltöttem a jacht korlátján lógva - kacsintok rá Avára, aztán miközben eszem egy falatnyi lasagne-t, érdeklődve hallgatom a szavait. - Úgy tűnik Ava, hogy egy vállalkozás vezetése az egyke gyerekek kiváltsága - nevetem el aztán magam. - Nekem sincsenek testvéreim. Gyerekként néha bántam, mert jó lett volna egy fiútestvér, akivel együtt sportolhattunk vagy játszhattunk volna. Vagy akár egy kishúg, akit lehetett volna védelmezni. De hát, ahogy mondani szokás, ez aztán tényleg nem rajtunk múlt - teszem hozzá, aztán szívből jövő mosoly árad szét az arcomon, mikor rábólint a meghívásomra. - Nem fogja megbánni, higgye el - biztatom. - Néhány évvel ezelőtt keresnem kellett egy új beszállítót, és akkor jelentkezett nálam egy úriember, akinek ez a pincészet a tulajdona. Azóta is nála rendelek, és magánemberként is meg szoktam látogatni az üzletét. Úgy vallom, ha az ember, még ha nem is kimondott borszakértő, de tényleg finom nedűre vágyik, nem kell sajnálnia rá a pénzét. És ezt a helyet illetően még egyszer sem kellett csalódnom. Ne féljen, senki nem várja el sem öntől, sem tőlem, hogy a bor puszta illata alapján megnevezzük honnan származik, ki szüretelte, milyen hordóban és hány évig érlelték. A lényeg az élvezet. Némi szőlővel, esetleg egy kis sajttal pazar élményt fog nyújtani, ezt előzetesen megígérem önnek, ha nem tart ezért túl elbizakodottnak. És köszönöm amiért igent mondott, Miss O'Neill - nézek bele a szemeibe, és ismét elfog az a különös vibrálás a belsőmben, amit fenn a teraszon is éreztem. Mintha valami különös, láthatatlan, pókhálóvékonyságú kötelék feszülne köztünk, szinte ragyogóan. - Nos... - köszörülöm meg a torkomat, némi erőfeszítéssel igyekszem úgy csinálni, mint aki a helyzet magaslatán áll, és mint aki nem szédül bele ennek a nőnek a puszta pillantásába is - nem tudom, hogy ez az emberismeret dolga-e, vagy csak ráhibáztam, de ezek szerint mégis betaláltam. Kedvelem a macskákat. Tudom, a férfiak általában kutyás típusok, de én kivétel vagyok ilyen téren. Tudta, hogy a macskák mennyire csodálatos lények? Nem csak abban a tekintetben, hogy dorombolnak, dörgölőznek és alapjáraton mind olyan, mint a hajlékony szépség. Hanem orvosilag is igazolt, hogy csökkentek különféle idegi- és szívbetegségek kockázatát - magyarázom. - Ami anyámék macskáját illeti, őurasága már erősen nyugdíjas korba lépett. Egész nap csak alszik meg eszik. Bár egy öregúrtól nem is várhatnánk el mást - nevetek. - Tudja, a macskák ajándékot szoktak vinni a gazdájuknak. Elejtett állatokat. Igaz, el tudok képzelni gusztusosabb meglepetést is - dünnyögöm hozzá halkan. - Nos, ő már elég öreg és kövér ahhoz, hogy vadásszon, így ő virágot visz. Kimegy a kertbe, és nem csak úgy leszed egyet, hanem hosszasan válogatja a legszebbet, amit lerág a száráról, és beviszi anyámnak - mosolygok. - Én egyszer teafiltert kaptam tőle. Azóta sem tudom, honnan tett rá szert - tárom szét kissé a karomat, és legalább annyira jól szórakozom az emléken, mint Miss O'Neill a kutyán, amelyet fű alatt etetett. Közben befejezzük a lasagne-t, és Miss O'Neill-hez hasonlóan én is megtörlöm a számat a szalvétával, aztán kézbe fogom az italomat. - Tudom, hogy ez a fogás meglehetősen laktató, de mit szólna a desszerthez? A tiramisu sem lesz mércén aluli. És együtt jár azzal az előnnyel, hogy tovább élvezhetem a társaságát - mondom őszintén, és ezúttal készakarva keresem meg tekintetemmel Ava pillantását.
Egyetértésem jeléül bólintok egyet. Én is úgy vélem, hogy a természet segít abban, hogy feltöltődjünk. A Central Park is gyógyítólag hat rám, de nem hasonlítható össze egy hegyi kirándulással, vagy Wayne esetében egy csendes hétvégi ház csodálatos panorámájával – mert biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan lenyűgöző lehet a látvány, mint a hotel teraszáról elém táruló kilátás. - És általában sikerrel zárja a horgászatot? Úgy értem, hogy akad valami a horogra, amit haza vihet, vagy inkább sporthorgász, és visszaengedi a halakat a vízbe? – érdeklődöm. El nem tudom képzelni, hogy tud valaki olyan sokáig egy helyben üldögélni, és a botot szuggerálni. Valószínűleg a munkámból kifolyólag nem vagyok képes hosszabb ideig megmaradni egy helyen. Bár, ha jobban belegondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy már gyerekként is elég izgága voltam. A szüleim már akkor sem győztek utánam szaladgálni, de amikor megtanultam járni, már végképp nem bírták. Abban nem kételkedem, hogy remek kikapcsolódási lehetőség. Minden bizonnyal eltereli a figyelmet a problémákról, amik a hétköznapok során gyötörnek. A szám széle enyhén felfelé ível, amikor azt mondja, hogy az első hajóútját ő sem viselte valami jól. Én nem a korláton lógtam, hanem szinte végig becsukott szemmel, mozdulatlanul ültem, miközben mélyeket lélegeztem, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy imbolyog a hajó. Való igaz, hogy a vállalkozók többsége egyedüli gyermek. A szülök talán ebben látják a biztos megélhetési formát, pedig ez egyáltalán nem igaz. Ha nem egy jól működő céget kell átvenni, akkor egy vállalkozás beindítása nem kis feladat, és nagy kockázattal is jár. Egy jövedelmező vállalat irányítása sem egyszerű, mert fenn kell tartani a megszokott és egyben elvárt szintet. Én nem a szüleim tanácsára indultam el a vállalkozók útján, hanem az egyetem alatt jutottam erre az elhatározásra. Eléggé ambiciózus egyénnek tartom magam, és ez szerintem elengedhetetlen egy vállalkozó esetében. Persze ez a tulajdonság ugyanolyan fontos a többi munkát illetően is. Mindig arra kell törekednünk, hogy jobbak legyünk. Nem feltétlen arra gondolok, hogy vezetői pozíciót érjünk el, mert nem mindenki alkalmas erre, nem bírja el az ezzel járó terhet, felelősséget. - Én is szerettem volna egy testvért. Egy húgot, akivel mindenféle lányos dolgokat csinálhattunk volna, és azt is elnéztem volna neki, ha ellopkodta volna a ruháim – mosolyodom el. Nem vagyok benne biztos, de szerintem a lánytestvéreknél ez normális, főleg, ha viszonylag nagy a korkülönbség köztük. Amikor kamaszkorba lépnek a lányok, természetes, hogy nőiesebben akarnak öltözködni, és erre remek lehetőséget látnak a nővérük ruhásszekrényében. – Bevallom, én is sokszor belebújtam anyukám magassarkú cipőibe, és próbáltam ugyanolyan kecsesen mozogni, mint ő – fűzöm hozzá az előbbiekhez. Megmosolyogtat a Wayne arcára kiülő boldogság, amit az váltott ki, hogy elfogadtam a meghívását. Olyan mosollyal néz rám, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor meglátja, hogy megkapta az áhított ajándékot. - Bízom Önben és a remek ízlésében – jelentem ki mosolyogva, majd figyelmesen hallgatom, hogyan szerzett tudomást a pincészetről. Részben igazat adok neki a minőség megfizetésével kapcsolatban, azonban nem mindig áll egyenes arányosságban a minőség és az ár. Valamikor csak a jól hangzó márkanevet kell megfizetni, de egy alacsonyabb árkategóriás termék éppoly megfelelő, hanem jobb. - Megnyugtató, ugyanis szakértőnek nem mondanám magam – vigyorgok. – Néhány dolognak utánanéztem, mint például a korábban említett szüretelési technikának, de ez a tudás nem hinném, hogy elegendő lenne egy szakmai eszmecseréhez – teszem hozzá nevetve. Nem olyan típus vagyok, aki egy szaklap elolvasása után már hozzáértőnek mondaná magát, és úgy vélem, hogy a borászok sem rajonganak azokért, akik túlzott magabiztossággal adják elő a minimális tudásukat. - Nem kell megköszönnie – mondom kedvesen. – De felhívnám a figyelmét, hogy megegyeztünk abban, hogy eltekintünk a hivatalos megszólítástól – emlékeztetem kedélyesen a korábbi megállapodásunkra. Meglepődöm, amikor azt mondja, hogy kedveli a macskákat, mert ez tényleg ritka a férfiak körében. Haszontalan állatoknak tartják a macskákat, pedig mint kiderült jó hatással van az egészségre. Az alapján, amit eddig Wayne-ről tudok, azt kell, hogy mondjam nemcsak ilyen téren kivétel a többi férfihoz képest, de ezt inkább nem adom tudtára, legalábbis még nem most. - Ön aztán jó sok érdekességet tud – nézek rá elismerőn. Olyan, mint egy két lábon járó ismeretterjesztő könyv. Egyáltalán nincs ellenemre a különféle tudományos információ, inkább meglepő, hogy milyen sokféle témában végeztek kutatásokat. - Egyébként én is olvastam, hogy a dorombolásuk jótékonyan hat az ember egészségi állapotára, és a különleges ajándékozási szokásaikról is hallottam már. Állítólag így fejezik ki az irántunk érzett szeretetüket, bár az kétségtelen, hogy a teafilter elég érdekes választás – húzom széles mosolyra ajkaim. – Lehet, hogy brit gyökerekkel rendelkezik, és egy délutáni teára, valamint némi süteményre invitálta Önt – vetem fel viccesen az ötletet. - Ami a virágokat illeti, nagyon nemes gesztus a részéről. Tényleg úgy viselkedik, mint egy igazi úr – jegyzem meg. – Az anyukája, hogy értékeli ezt a figyelmességet? – kérdezem. Úgy gondolom, hogy a legtöbb nő imád virágot kapni. Én például egy szálnak is nagyon tudok örülni, főleg, ha az kála. Szerintem nincs olyan virág, amit ne szeretnék, de a kála a favorit. Még kislány voltam, amikor a kezem ügyébe került a családi fotóalbum, és megláttam a nagyszüleim esküvői fotóit, valamint, hogy a nagymamám csokra kálákból készült. Szinte azonnal megtetszett – talán az egyszerűsége és az eleganciája miatt. - Rendben, akkor kérnék egy tiramisut – egyezem bele, mert én sem szeretném, ha véget érne ez az ebéd. Illetve az is közrejátszik, hogy meglehetősen édesszájú vagyok, ráadásul ez az egyik kedvencem. – De csak ha Ön is eszik egyet, és nem tartom fel. – Tudom, hogy azt mondta, nincs olyan elintéznivalója, ami ne várhatna, de úgy érzem, hogy már így is túlságosan elraboltam az idejét.
Nem vagyok önmagam. Ezt a feltevést pedig semmi másra nem alapozom, mint arra, hogy felötlik a fejemben a gondolat, hogy vajon milyen lenne a mostani hétvégét Ava-val együtt tölteni a nyaralóban. Szinte látom magam előtt, ahogy az erdőben sétálunk, a tóban úszunk, és ahogy este békés egyetértésben üldögélünk a verandán, a lemenő nap arany fényében. Persze, ez csak hiú ábránd, egy álom, és remélem képes vagyok pókerarcot vágni, miközben hálát adok azért, mert Miss O'Neill nem gondolatolvasó. Legalábbis nagyon bízom benne. Néhány pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy felajánlom neki a lehetőséget, aztán meggondolom magam, elvégre nagyjából másfél órája ismerjük egymást, és kétlem, hogy ez az idő elég lenne egy ilyen jellegű javaslathoz, elvégre két napig össze lenne zárva velem valahol az isten háta mögött. A nők bizalmatlanok, amit valójában meg is tudok érteni, hiszen jóval sebezhetőbbek nálunk. Félek, hogy Ava fejében azonnal téves, bár részéről logikus eshetőségek játszódnának le: vagy azt hinné, hogy bizalmaskodni szeretnék vele, vagy azt, hogy perverz kéjgyilkos vagyok, akinek az a hobbija, hogy nőket csal el a hegyekbe, aztán ki tudja milyen ocsmány dolgokra kényszerítés után megöli, és elássa őket a fák alatt. Isten látja lelkem, szó sincs ilyesmiről: ennek ellenére egy efféle invitáció még korai. Még előttünk áll a bál lebonyolítása, és ki tudja... most, ma ezzel az ebéddel megtettünk egymás felé egy bizonyos első lépést, és nyitva áll a lehetőség, hogy ott újabbakkal csökkentsük a köztünk lévő távolságot. Szeretném őt tényleg megismerni, és remélem nem tűnik még önmagam előtt sem elbizakodottnak ha azt mondom, ez az érzés kölcsönös. Egyelőre marad az ábrándkép a fejem legmélyén, és ez a mostani ebéd: igaz, hazudnék ha azt mondanám, ezeket a perceket nem élvezem. Tulajdonképpen már régen éreztem magam annyira jól valakivel, mint Miss O'Neill társaságában. - Tudja, a horgászatot sokan unalmas időtöltésnek gondolják, pedig valójában a figyelem és az idegek játéka. Na még a szerencse játéka is - mosolygok Avára. - Igen, általában vissza szoktam engedni a szerencsétlen horogra került áldozatokat, kivéve ha nem vagyok éhes. Az egyetlen, aminek nem tudok ellenállni, az a harcsa. Igen, ez gyengém, ezt férfiasan beismerem. Szóval ők sajnos rövid úton vacsorává szoktak avanzsálódni - vonok aprót a vállamon. Ó igen Miss O'Neill, ez a fickó itt önnel szemben, a fényes, remekbe szabott öltönyében képes két kézzel feldolgozni és megsütni egy halat. Elsőre ez alighanem kissé hihetetlennek tűnik, és ahogy most Ava kissé félrehajtott fejjel, fürkészően néz rám, fogadok bármiben, hogy lejátssza fejben ezt a morbid képzetet. Pedig nincs ebben semmi extra: a munkámtól eltekintve átlagos fickó vagyok, és átlagos dolgokat csinálok. Ennyi az egész. - Tudja Ava, én mindig fiútestvérre vágytam. Persze olyanra, aki kisebb nálam, mert féltem, hogy egy báttyal szemben csak én húznám a rövidebbet - nevetek. - Jó lett volna együtt baseballozni, biciklizni, meg a szobánk függönye mögül leskedlődni a szemközti házban lakó nő után. Nem mintha nálunk lett volna ilyesmi, de a filmekben így szokták, nem? - kérdezem. - Úgy hiszem, erről ugyanúgy le kell mondanom, mint ahogy önnek a tündéri kishúgról. Bár engedje meg nekem azt a feltételezést, hogy nem biztos, hogy elnéző lett volna, ha a ruháit a szekrényében, vagy egyenesen rajta fedezte volna fel - vigyorgom el magam. Igen, testvérem nincs, de vannak unokatestvéreim, és köztük lánytestvérek. Egy népesebb családi összejövetel alkalmával - ami valljuk be, szintén nem sűrűn fordul elő mifelénk - de volt szerencsém látni egy pontosan ilyen jelenetet. Szerintem az idősebb nővér visítását még a szomszéd városban is hallani lehetett. - Bocsásson meg... - szabadkozom könnyedén, mikor rájövök, hogy eltértem az Ava megszólítástól. - Csak tudja, még kissé szoknom kell a dolgot. Hosszú évek alatt mindenki Mr. és Miss vagy Mrs. volt nekem, így hát a reflexek néha még működésbe lépnek, de igyekszem észben tartani az egyezségünket - ígérem, aztán az apró mosoly az arcomon nevetéssé fakad. - Higgye el Ava, én sem vagyok borszakértő. Ha agyonvernének sem tudnám megmondani, melyik fajtát hol szüretelik, és azt hiszem, ezen nem is fogok tudni változtatni. De hagy adjak egy remek tanácsot - hajolok kissé közelebb az asztal felett, összeesküvő cinkosok módjára. - Lötyögtesse körbe a bort a pohárban, mint aki ért hozzá, szippantson bele néhányat az illatába, és néhány korty után állapítsa meg, hogy remek gyümölcsös ízt érez, amit tökéletesen kiegészít a tölgyfahordó zamata. Én mindig ezt csinálom, és esküszöm, mindig beválik. Foglalmam sincs, hogy miért, de tényleg - tárom szét a kezeimet. Mondanék még mást is, de inkább csukva tartom a számat. Vannak esetek, amikor ha az ember túlságosan kérkedik az ismereteivel, akkor egy önimádó, tudálékos sznobnak fogják gondolni, és szeretném elkerülni, hogy Miss O'Neill is így gondoljon rám. Mellesleg kétlem, hogy azért ülne velem itt az étteremben, hogy ismeretterjesztő előadásokat hallgasson, szóval Wayne, fogd vissza magad! Ez az elhatározásom azonban nem foglalja magában azt, hogy ne törjek ki minden eddiginél hangosabb nevetésben mikor Miss O'Neill tesz egy megjegyzést, anyámék öreg macskája vajon mit akarhatott a teafilterrel. Mondtam már, hogy kedvelem, ha egy nőnek van humora, és nem rest használni? - Ava, azt hiszem régen nevettem olyan jóízűt, mint most - állapítom meg végül, mikor már képes vagyok szóhoz jutni. - Zseniális észrevétel. Nekem ez az eshetőség eszembe sem jutott - csóválom meg a fejem. - Hogy anyám mit szól a virágokhoz? Nos, elrakja a fejeket, amíg el nem hervadnak. Bár kétlem, hogy a macskának akar vele kedvezni, inkább sajnálja a virágokat kidobni azonnal, bár ki tudja. Szerintem nincs olyan nő, aki ne szeretne virágot kapni. Az ön kedvence... - tűnődöm kicsit - talán a liliom. Vagy a rózsa. Természetesen csak tippelek - mosolygok, aztán odahívom a pincérnőt, és megrendelem a desszertet, még mielőtt Ava meggondolná magát az indulást illetően. - Mint mondtam Ava, a hotelt én igazgatom, és nem a hotel igazgat engem. Szóval nyugodtan csinálhatok magamnak némi szabadidőt - mondom kedvesen. -És mondja, hogy jött önnek az ötlet, hogy rendezvényszervező cége legyen? Ahogy a szavaiból kiveszem, önnek ez nem családi örökség. A kezdetektől tudta, hogy ezt szeretné csinálni, vagy foglalkozott előtte mással is?
Rengeteg módja van annak, hogy újult erővel vessük bele magunkat a mozgalmas hétköznapokba, ezért mindenki úgy kapcsolódik ki, ahogy jónak látja. Lehet, hogy valaki nem tartja érdekfeszítőnek a horgászatot, ellenben mást igen, és fordítva. - Szerintem nem is annyira az unalmas időtöltésről van szó, inkább arról, hogy van egyszerűbb és kényelmesebb módja is annak, ha halat szeretnének enni. Bevallom, hogy még sosem horgásztam, de egyszer lehet, hogy kipróbálom – mosolygok rá. – Csak abban reménykedem, hogy nem egy régi bakancs akad a horogra – teszem hozzá nevetve. – Én általában, ha el akarok feledkezni a munkáról, akkor kirándulni megyek. Lehet, hogy nem ez a legpihentetőbb módja a kikapcsolódásnak, de állítólag, valamint szerintem is igaz az, hogy az aktív tevékenység is fel tudja tölteni az embert, legalábbis szellemileg mindenképp – magyarázom. A fizikai fáradtságomat orvosolni tudom egy jó fürdővel, viszont mentálisan leginkább a szabadban tudok regenerálódni. Egy kicsit meglep, hogy nem idegenkedik a hal feldolgozásától. Nem azért, mert úgy viselkedik, mint egy fennhéjázó sznob, akitől távol áll bármiféle kétkezi munka, de nehéz elvonatkoztatnom a sikeres üzletember külsőtől. Minden bizonnyal megváltozna a véleményem, ha egyszer alkalmam adódna arra, hogy lássam a hétköznapi Wayne Winstont. Talán valamikor ez is megadatik, de korai lenne még bármiféle jóslatokba bocsátkozni. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. - Még nem ettem harcsát, pedig szeretem a halételeket. Kivéve a különböző tengeri herkentyűket. Igaz, hogy még sosem kóstoltam egyet sem, de nem is érzek vágyat irántuk – mondom. – Ezek szerint, ha ideje engedi, akkor szívesen főz? – Nem tudom, hogy miért, de van valami vonzó abban, ha egy férfi otthonosan mozog a konyhában, vagyis számomra imponáló, még a legapróbb főzőtudomány is. Felvonom a szemöldököm, amikor a leskelődést említi, de aztán elmosolyodom. – Igen, valóban így szokták, és általában rajta is kapják őket a huncutságon – válaszolom nevetve. Nem tudom, hogy milyen gyerek volt, de nem hiszem, hogy ilyenre vetemedett volna, hiába lett volna testvére. Nem tartom illendőnek megkérdezni, hogy miért nem született testvére. Egyrészt azért, mert nem érzem létjogosultságát, hogy ilyen rövid ismeretség után feltegyek egy ilyen kérdést, mert mi van, ha – és ez a másik része – fájó pontra tapintok, amit egyáltalán nem szeretnék. - Miért gondolja, hogy alulmaradt volna a bátyjával szemben? – Nyilvánvalóan megvan egy idősebb testvérnek a fizikális előnye, de néha nem elég a jó fizikum. Egy verekedés során nem hátrány, de az esztelen ütések sem vezetnek mindig célra. A sportban meg különösen előnyös, ha használjuk a fejünket. - Lehetséges. De ha így is lett volna, szerintem nem haragudtam volna rá sokáig. Nem vagyok haragtartó – mosolygok rá. Nem gondolom, hogy ilyen apróság miatt óriási veszekedésbe kellett volna bonyolódni. Azon kívül, hogy a szüleimet valószínűleg kihoztuk volna a béketűrésükből, nem sok haszna lett volna. - Nyugodjon meg, nem haragszom. Csak egy ártatlan kis megjegyzés volt – mosolygok rá kedvesen. Nem az volt a célom, hogy kényelmetlenül érezze magát. Érthető, hogy nem tud egyik pillanatról a másikra eltérni a megszokottól, és nem is várom el. Én talán könnyebb helyzetben vagyok, mert az ügyfeleim többsége az én korosztályomhoz tartozik, illetve egyes események kapcsán sok időt töltünk együtt, aminek következtében szinte magától értetődő, hogy eltekintünk a hivatalos megszólítástól. Én is előrébb hajolok, mintha valami óriási titkot készülne elárulni, aztán amikor felfedi a jól bevált módszerét, elnevetem magam. – Köszönöm, hogy megosztotta velem ezt a remek tanácsot. Mindenképp észben fogom tartani – vigyorgok. Aztán eszembe jut, hogy feltehetőleg a következő alkalom, amikor lehetőségem adódik megbizonyosodni arról, hogy tényleg működnek-e ezek a varázsszavak, az vele lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni, ha bevetem az általa javasolt mondatot. Egy kicsit megijedek, és az arcomra fagy a mosoly, mert attól tartok, hogy a hatalmas kacaja talán a bugyuta ötletemnek szól, de amikor megszólal, elszáll a rémület, és én is vele tudok nevetni. Végül is jól gondoltam, hogy az önfeledt nevetését a vicces felvetésem váltotta ki, de szerencsére jól fogadta a humoromat, aminek örülök, mert nem szerettem volna lerombolni a renomémat a szellemes megjegyzésemmel. - Egyetértek Önnel. Úgy gondolom, ez egy olyan apró figyelmesség, amit minden nő értékel – mondom. – Igen is, meg nem is – mosolygok. – Bármilyen virágot mondhatott volna, mert nincs olyan, amit ne szeretnék, de ha ki kellene egyet emelnem, akkor az a kála lenne. Szerintem nagyon elegáns. Már ha egyáltalán lehet ilyen jelzővel illetni egy növényt – nevetem el magam. Ha akarnék sem tudnék ellenkezni vele, mert már azelőtt az asztalunkhoz intette a pincért, hogy biztosított volna arról, hogy nincs ellenére a hosszúra nyúlt ebédidő, ezért csak bólintok. - Jól látja. Apukám ügyvéd, anyukám pedig könyvelő, tehát nem tőlük ered a rendezvények iránti szeretetem. Viszont segítettek abban, hogy meg tudjam valósítani az álmomat – állok meg egy pillanatra, majd folytatom. – De hogy a kérdésére is válaszoljak, már kiskoromban szerettem irányítani. Sajnos, a teljes történetre a szüleim sem emlékeznek, de az biztos, hogy egyszer kijelentettem, hogy „én vagyok a főnök” – vigyorodom el az emlék következtében. – Emiatt kaptam egy bögrét, amin az áll, hogy „a kis főnök”. A mai napig megvan – teszem hozzá mosolyogva. – Aztán a középiskolában a diáktanács tagjaként részese voltam a különböző bálok és programok megszervezésében, és igazából ott ejtett rabul a rendezvényszervezés. Szóval igen, mondhatni, hogy a kezdetektől fogva tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni – mesélem el, hogyan is kötöttem ki ezen a pályán.
Kezdőlap
