Emelkedünk. A gép elrugaszkodik a kifutópályáról, aztán kerekeit a gyomrába rejti, mint a madár, amely éppen vándorútra indul. Miközben távolodunk a Newark-i reptér kifutójának betonsávjától, a fejem oldalra fordítva szemügyre veszem Miss Dayton arcát. Nem hiszem, hogy gyakorlott repülő lenne, a felszállás még a rendszeres utazókat is meg tudja viselni. Remélem, nem lesz beteg, vagy nem fog félni. Noha nem látom az arcán a közelgő pánik jeleit, mégis remek az alkalom, hogy ismét minimális testi kontaktusba kerüljek vele. Na persze, csak módjával. Nem szeretném, ha tolakodónak tartana, vagy úgy hinné, ez az üzleti út nem más, mint egy lehetőség arra, hogy ismét kettesben legyek vele. Bár ha belenézek a lelkembe, ott egy tükröt látok, benne a saját képmásommal, amint kajánul vigyorogva bólogat, hogy de bizony, ez is vastagon benne van a mostani utazásban. Szóval jelképesen dobok egy lepedőt erre a képzeletbeli énemre, letakarom, mint a szemtelen papagájt szokás, és a szomszédos ülésre átnyúlva markomba fogom Miss Dayton ujjait, pont úgy, ahogy néhány órával ezelőtt az irodám padlóján, a fotel mellett guggolva is tettem. - Tudja, az egyik kedvenc filmem az Airplane - mondom. - Abban van az a bizonyos jelenet, mikor felszállás közben megkérdezik a főhőst: - "Mondja, ideges? - Igen, eléggé. - Ez az első alkalom? - Nem, voltam már ideges máskor is" - nevetem el magam. - Ne aggódjon, Miss Dayton. Ez egy remek gép, biztonságban vagyunk. Nem fogunk a hatalmas utasszállítók magasságában szállni, talán lesz alkalma elgyönyörködni a tájban. Mármint, a fényeken kívül sokat nem fog látni az esti sötétségben, de azt hiszem, az a látvány is megéri - biztatom. - Amikor először repültem magángépen, el sem lehetett volna választani az ablaktól, pedig már felnőtt férfi voltam, nem gyerek. Mégis, figyelve az alattunk szikrázó városi világítást azt képzeltem, ezt láthatja maga alatt Superman, vagy a Télapó, miközben repítik a rénszarvasok a szánját karácsony éjszakán - osztok meg vele egy apró információt, betekintésként egy másodpercre azokba az intimnek mondható pillanatokba, amiket még soha nem osztottam meg senkivel. Egyedül vele, a görög táncházban, és annak parkolójában. Léteznek olyan emberek a világban, akikből valami különös energia és vibrálás árad, és meggyőződésem, hogy Miss Dayton ezek közé a ritka emberek közé tartozik. Amikor mellette vagyok úgy érzem, mintha minden feszültség és teher ami a vállamon nyugszik, egy csapásra könnyebb lenne, vagy elillanna, minden olyan egyszerűvé és megnyugtatóvá válik. Olyan érzés, mint a tavasz, a tavaszi égbolt, felleg kerget rajta felleget, aztán jön a meleg, lágy szél, a felhők közé fúj, s már semmi sincs az égen, csak a nap lángolása. Mitől olyan más ez a lány? Nem tudom. A gép eléri a repülési magasságot, egyenesbe áll, felvillan a fény, ami azt jelzi, kikapcsolhatjuk a biztonsági öveket. Mielőtt azonban még megtehetném, feltűnik a mosolygó stewardes, és kedvesen megkérdezi, szükségünk van-e valamire. - Én csak egy kávét kérnék. Duplát, ha lehet. Feketén, minden nélkül - válaszolom, és megvárom, Miss Dayton leadja-e a rendelését. Ha ez bekövetkezik, megvárom, míg a légiutas-kísérő elkopogtatja tűsarkúit a konyha irányába. Az apró, négy üléses magángépek egyik hallatlan előnye: a felszolgálás minősége. Bár nyilván könnyebb úgy, hogy mindössze két utas igényeit kell ellátni, mintha egy komplett utasszállítón kellene ugrani mindenki kívánságára. Végre kicsattinthatom magamon az övet, és helyet változtatok, leülök Miss Daytonnal szemben. Igaz, így elveszítem vele a közvetlen kontaktus lehetőségét, de egyrészt az előbbi kézfogás után jobb is, ha vigyázok, másrészt jobban szeretek így nézni a szemeibe és az arcába, mintha nyakficamot kapnék a 90 fokos fejtartás miatt. - Sajnálom, hogy ki kellett hagynia a holnapi szabadnapot a kisfiával. Bízom benne, hogy a hétvégén pótolni tudnak minden programot, amit terveztek, és azt is, hogy nem szomorította el túlságosan a tény, hogy még egy napot várnia kell önre - mondom kedvesen. - Ezt nem az udvariasság mondatja velem, Miss Dayton, csakugyan így gondolom. Tudom, hogy egy gyereknek fontos, hogy időt töltsön azokkal, akik a világát jelentik, és hogy ezeket az élményeket, ha elvesznek, sosem fogja tudni pótolni semmi - tapasztalatból beszélek. Soha, semmi pénzért, a világ minden kincséért sem adnám azokat a perceket, vagy órákat, amikor igazi, békés családi estét tartottunk a szüleimmel. Amíg nem értjük meg, hogy mi a család, és nem érezzük ennek mindent felülíró fontosságát, addig azt sem fogjuk megérteni, hogy ilyen apró szeletek alkotják a nagyot, az egészet. Amíg ezt nem értjük, azt sem fogjuk érteni, mi az utca vagy a ház, azt sem fogjuk érteni, hogy mi az ország meg az emberiség. Megérkezik a rendelés, és közömbösen kavargatom a kávémat, igyekezvén nem tudomást venni a szempillarebegtetős tekintettől, amivel a stewardess szinte letarol. Hamar fel is adja a hiábavaló küzdelmet, hogy felhívja magára a figyelmemet, sarkon fordulva elvonul, bár mintha most kissé keményebben vágná a cipője sarkát a talajba, mint eddig, én meg magamban megfogadom, hogy ma már nem kérek tőle semmit, mert élek a gyanúperrel, hogy ezek után minimum bele fog köpni a kajámba. Majd étkezem a szálloda éttermében. - Nos Miss Dayton, azt ígértem önnek, hogy nagyjából felvázolom, miféle üzletről is van szó, és miben kérem a segítségét - kortyolok bele a feketébe. Finom, tényleg finom. Remélem kissé feltölt energiával, szükségem is van rá a mai hosszú nap után - és hol van még a vége! Hallgatok néhány másodpercig, amíg összeszedem a gondolataimat, aztán belevágok: olyasmit mondok el neki, amit az üzlettársamon és a családomon kívül eddig még senki más nem tudott rólam. - Nem csak a szállodaiparban vagyok érdekelt, Miss Dayton, mert úgy tartom, a mai világban nem árt, ha az ember több lábon is áll - kezdem el a mondandómat. - Ez a mostani üzlet nem teljesen az enyém, társtulajdonos vagyok, ötven százalékos részesedéssel. A világ egyik felén, méghozzá a keleti felén, a gazdag olajországokban most lendül fel a gazdaság, köszönhetően a kőolajtartaléknak, amelyet a talaj alá teremtett valamiféle felsőbb hatalom. Nos, ennek az olajnak köszönhetően bizonyos országok, mint például Dubai, vagy akár Szaúd-Arábia is dúskál a vagyonban. Ezzel nyilván semmiféle titkot nem mondok önnek - mosolygom el magam. - A lényeg, hogy ezeknek az országoknak az úgynevezett felső tízezre most kezd rájönni arra, hogy anyagi lehetőségek miféle prioritásokkal járnak. Egész pontosan úgy fogalmaznék, hogy annyi pénzük van, amit szinte nem tudnak mire költeni. Ezzel párhuzamosan viszont elkezdenek egyre inkább nyitni a nyugati világ felé is, és átvenni ezen országok vagyonosainak és uralkodóinak szokásait. Ehhez az is hozzátartozik, hogy felfedezték, a teve, mint közlekedési- és szállítóeszköz kezd meglehetősen divatjamúlt lenni. Egyre inkább átpártolnak a lovakhoz, de státuszuk szerint úgy érzik, nekik természetesen a legjobb jár - tárom szét a kezeimet. - Én pedig, egész pontosan mi, a társammal egyetemben, kielégítjük ezen igényeiket. Lovakkal üzletelünk, Miss Dayton. Persze, most ne bármilyen átlag hátasjószágra gondoljon, ezek az állatok a legnemesebb vérvonalból származnak. Éppen ezért súlyos összegekbe kerülnek. Felvásárolunk állatokat, amiket tenyésztünk. Lévén, hogy egy ló egy évben csak egyszer képes utódot produkálni, ez meglehetősen hosszú távon megtérülő befektetés, viszont akkor igencsak jövedelmező. A piacunk viszont nem csak Közel-keleti országokra korlátozódik, példának okáért az európai uralkodóházak is megrendelőink illetve üzletfeleink közé tartoznak - iszom bele ismét a kávéba. - Most a spanyol királyi ház egyik hátasára fogunk alkudni, Miss Dayton. Meglehetősen borsos árat kérnek érte, amit remélem, kissé lejjebb tudok alkudni, de két éven belül ez a ló valóságos aranybánya lesz. Nos, röviden ennyi, amit elmodhatok - gondolkodom el, nem hagytam-e ki valami lényegeset. - A ló neve Álmodozó. Az Akhal tekini fajtához tartozik, amely olyan ritka, hogy mindössze ezerötszáz él belőle a világon, és számos díjat sikerült bezsebelnie lélegzetelállító külsejével, sörényével és érmeivel, amelyeket eddig nyert - veszek végül nagy levegőt. Nem emlékszem, mikor beszéltem ennyit utoljára. - Van bármilyen észrevétele, vagy kérdése, Miss Dayton? - kérdezem halvány mosollyal a szám sarkában. Az üzlethez ugyan nem hiszem, hogy túlságosan értene, de ki tudja? Mindig lehetnek az életben meglepetések, Miss Dayton pedig nem csak szemrevaló, hanem okos nő is. - Mondja, ha a mai üzlet sikerrel zárul, lenne egyszer kedve ellátogatni a lovardába? Higgye el, megéri. Szeretném, ha én mutathatnám meg önnek - francba Wayne, ez már szinte egy randimeghívás. Akárhogy is igyekszel leplezni, akkor is az.
Van aki szerint egy élet is kevés ahhoz, hogy a boldogság ránk találjon, és van aki szerint ehhez huszonnégy óra is bőven elegendő.Nem tudom kinek a szavaiban rejlik nagyobb igazság, csak azt tudom, amit akkor éreztem, amikor elhagytam Mr Winston irodáját, hogy a recepcióra visszatérve leadjam a műszakomat.Már a liftben igyekeztem visszanyerni a nyugodt állapotomat, és a fennmaradó izgalmakat annak a kontójára írni - legalábbis másokkal ezt akartam elhitetni, meg talán kicsit magammal is-, hogy a nagyfőnökkel elutazni és egy fontos üzleti megbeszélésen részt venni mégiscsak egy kiemelkedő feladat egy olyan egyszerű munkatárs számára, amilyen én vagyok.A helyemre behívták az éjszakás kollégát, valószínű egy kicsit ez most felborítja a munkarendet, de a recepciós és vendégfogadó részleg vezetőjének a feladata, hogy ezt a problémát kezelje, nekem a feladatot kell végrehajtani amivel Mr Winston megbízott. Egy órát kaptam összecsomagolni, és elköszönni a fiamtól, ami kevésnek tűnhet, de már megszoktam, hogy kevés időből gazdálkodom. Nekem egész életemben, kivált gyermekkoromtól kezdve mindenből kevés jutott. Időből is. Miközben hazafelé tartok az autóban, valami különös, borongós nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre gyermekkoromban, amikor vándorvidámparkba mentünk a mamával. Nem volt sok pénzünk, és akkor még nem tudtam, hogy édesanyám hónapok óta csípett le a kosztpénzből, hogy nekem ne kelljen választanom hova akarok felülni, melyik színes nyalánkságot akarom megvenni. Boldogságtól ragyogó szemekkel, szinte eufórikus öröm közepette válogattam a tarka fények között, és hónapokra elegendő boldogságmorzsákkal tértem haza. Vannak akik a kicsiket is megbecsülik, és abból nyernek örömet...van akiket a nagyobb dolgok sem tesznek tökéletesen boldoggá. Később az életben már nem a javakkal kellett szűken bánni, hanem az idővel, amiből mindegyre csak kevés jutott. Apró örömök, amikbe kapaszkodhattam, rövid ideig tartó kapcsolatok, amelyek olyan kurtán és furcsán értek véget, bennem mégsem maradt hiányérzet. És aztán megérkezett az életembe Brian, és vele együtt a lopott órák titkos szépsége, az idő megbecsülése, amit vele tölthettem. Megtanultam ezeket az állandó negyvennyolc, hetvenkét órákat megbecsülni, és földöntúli volt az öröm, amikor egy hetet ki tudott szakítani, amit velem tölthetett, vagy később Floriannal. Hogy ezért ő milyen áldozatot hozott, nem kérdeztem soha. Mindketten meghoztuk a magunkét.Mégis valahol megmaradt bennem a remény, hogy egyszer majd az összes idejét nekünk adja….talán elég leszek, hogy boldoggá tegyem. De a szerelem különös játékot űzött velünk, és miközben a bőségszarut terítette elém, hirtelen köddé vált amikor nyúltam volna utána. Már végtelen maradt az idő….már végtelen maradt amit bármire is fordítottam, mindig hiányt generált. Valaki hiányát, akit nem tudtam hogyan lehet pótolni.Visszahúzódó lettem, fogalmam sem volt, hogyan nyissak az emberek felé. Egyedülálló anya vagyok, aki nem a férjét veszítette el, hanem a szeretőjét….egy férfit, aki máshoz tartozott, akinek mégis én szültem gyereket. Nem nagyon tudtam volna ezt a helyzetet bárkinek megmagyarázni, és lássuk be, egy fiatal nő, egy akkor alig egy éves gyerekkel, tengernyi lelki szeméttel, amit még képtelen volt feldolgozni, a nyakában a befizetetlen számlákkal, az örök küzdelemmel, hogy minden nap megpróbáljon emberi külsőt varázsolni magának….szóval mindent összevetve nem vagyok egy főnyeremény. Anya szerint egyszerűen csak össze kellene vakarnom a széthullott önbizalmam, ami sosem volt valami sok, most meg aztán végképp nincs. Mr Winston azonban adott nekem egy pici reményt, hogy mégsem vagyok olyan elveszett bárányka, hogy talán a megfelelő pillanatban, a megfelelő közegben és a megfelelő személlyel boldog tudok lenni. Felszabadult és önfeledt. Pech, hogy ez a bizonyos személy a főnököm. És itt kezdődnek azt hiszem a bonyodalmak, éppen ezért éreztem egyrészt gyönyörű és pótolhatatlan lehetőségnek, hogy még ha a munka ürügyén is, de egy kis időt megint vele töltsek, másrészt pedig egy hatalmas nagy félelemnek, hogy azt a határt, aminek a két oldaláról néztünk eddig farkasszemet valamelyikünk átlépi. Húsz perc. Ennyi maradt a csomagolásra, és arra, hogy Floriantól elköszönjek. Éppen anyával építettek valamit színes játékkockákból, amikor hazaértem. Mama már felkészítette a fiamat arra, hogy egy kis időre majd el kell mennem, de nemsokára megint hazajövök. -Mit hozol nekem onnan ahova mész? -Mit hozzak? -Kisrepülőt.És ninjaembert olyan nagy karddal. És aranyhörcsögöt. Éééééssss….- elnevettem magam és magamhoz öleltem miközben megborzoltam a haját. -Elég, elég. Maradjunk annál, hogy hozok egy kisrepülőt, meg….meg olyan ninjaembert.Feltéve ha Austinban kapok ilyesmit, és marad időm még vásárolgatni. Mindenesetre üres kézzel nem jövök vissza. És ne feledd, a cirkuszt is pótoljuk. Igaz csúszik egy napot, de pótoljuk.A főnököm nekem adta a következő napot pihenőnek. -Zsír. Jófej a főnök bácsi. Anya sejtelmesen mosolygott a háttérben, és összeszorított ajkakkal figyelmeztettem, hogy egy szót sem szeretnék arról hallani mit gondol magában.Már így is éppen eléggé nehéz volt számomra, hogy az előző alkalom után megpróbáljam normális mederbe visszaterelni a kapcsolatomat Mr Wayne-el és egyelőre ez egy elég meddő próbálkozás volt. Álmok és elkalandozó gondolatok terén mindenképpen. Egy kisebb méretű bőröndöt készítettem össze, valóban a legszükségesebb holmikkal. Jobbára elegáns darabokat, hiszen mégiscsak egy tárgyalás lesz, vagy esetleg utána egy vacsora is, nem tudom, vagy eleve vacsorával egybekötött tárgyalást, ezt meg sem kérdeztem Mr Winstontól, felhívni meg nem akartam, hogy megkérdezzem, így aztán többféle lehetőségre készültem fel. Egy váltás kényelmesebb ruha is került a bőröndbe. A maradék apróságokkal egyetemben. Nehezen tudtam elindulni, mert Florian visszarángatott még egy puszira, meg még egyre, meg még egyre, amikor a nappaliból felhangzott a kedvenc rajzfilmjének a szignálja, már kapkodta is apró lábait, és el is tűnt az előszobából. Én meg kihasználva az alkalmat elköszöntem anyától és elindultam. Alig háromnegyed óra múlva már a gépen ültem Mr Winston társaságában, és azt hiszem tökéletesen látszott az arcomon, hogy nem igazán vagyok hozzászokva a repüléshez. Ideges voltam, zavarodott, nagyon rémült és azt hiszem az arcomra volt írva valamiféle halálfélelem. Nem tudom, hogy mindenki ennyire szokott félni tőle, vagy a gyakorlottabbak már könnyebben viselik, mindenesetre hálásan és remegve szorítottam meg a főnököm kezét, mikor biztatásul vagy segítve oldani a feszültségemet megfogta ő is a kezem.Még a szemeimet is behunytam, az ajkaimat összeszorítottam. A fülem zúgott, a fejemben pedig akár a viharban a szél úgy kavargott valamiféle különös búgó hang. Próbálnék együtt nevetni Mr Winstonnal, amikor beszélni kezd hozzám, de pusztán a hangjának simogató lágyságába kapaszkodom, és minden második szava jut csak el hozzám. Makacs gyerek módjára rázom meg a fejem, hogy nem szeretnék kinézni az ablakon, jelen pillanatban még szoknom kell a gondolatot, hogy a szilárd talaj látszata a lábaim alatt csupán illúzió. Valójában mérföldekkel a föld felett járunk.Mikor nagyjából egyenesben érzem magam alatt a gépet, és már semmiféle imbolygás utóhatását sem érzékelem nagy nehezen kinyitom a szemeimet, és szembe találom magam Mr Winston nyugalmat sugárzó mosolyával. Bocsánatkérően hajtom le a fejem. -Ne haragudjon, szörnyen röstellem, de ez életem első repülése….csak ezt nem akartam elmondani, mert azt hittem nem fog rajtam látszani. Kicsit túlbecsültem magam, azt hiszem.- apró, pironkodó nevetés kísérte a szavaimat, és a megjelenő hölgyre pillantok, aki várja az én rendelésemet is. -Csak egy hideg tonikot kérek citrom karikával. Köszönöm.- udvariasan biccentek a fiatal, csinos légiutaskísérőnek, aki a felvett rendeléssel távozik.Miközben Mr Wayne kipattintja a biztonsági övet, én is megkísérlem kihámozni magam belőle, egyelőre sikertelenül bajlódom. -Mondja….ez a hölgy...egyedül bennünket szolgál ki ezen a gépen? Úgy értem mi vagyunk tényleg egyedül itt?- súgom oda bizalmasan mielőtt átülne velem szembe. -Kérem, Mr Winston, segítene kikapcsolni, amíg még jobban bele nem gubancolom ebbe magam?- nézek rá kissé félszegen az övem felé mutatva. Valóban látható, hogy rémesen béna vagyok, de nem szoktam utazni repülőn, és azt sem tudtam eddig, hogy ezt nehezebb kicsatolni mint egy sima biztonsági övet. -Ön igazán figyelmes. Köszönöm. És ne érezze úgy, hogy bármiért is szabadkoznia kellene. Kárpótol ezért engem ön éppen eléggé.- észbe kapva, hogy mit mondtam, és tényleg nem úgy gondoltam, zavarodottan hozzáteszem -Az egy szabad nappal amit nekem ajándékozott. Szinte végszóra, mielőtt még belezavarodnék a saját mondanivalómba megérkezik a rendelésünk, és újabb köszönés kíséretében mosolyogva veszem át a kisasszonytól, majd a kezembe fogva figyelem a főnökömet, ahogyan a kávéját kavargatja.Beszélni kezd a munkáról, ami vár ránk, a jövendő üzletfelekről, legalábbis annyit, amennyit szükséges tudom.Picit elkerekednek a szemeim a meglepetéstől és a csodálkozástól, amikor elmondja milyen üzletről is lesz pontosan szó. Beharapom az alsó ajkamat. Zavarodottan kortyolok bele a tonikba, és hosszan pislogva hallgatom tovább Mr Wayne-t. Néha én is elmosolyodom vele, vagy játékosan vonok vállat amikor széttárja a karját. Bólogatok, amikor a lovakról beszél.Magamban azon gondolkodom, és reménykedem, hogy csupán a spanyol tudásomra lesz szükség, és nem szeretne az üzleti részébe beavatni, mert nemhogy az üzlethez nem értek, hanem a lovakhoz sem. Igazi városi lány vagyok, még életemben nem ültem lovon, de még csak nem is simogattam meg soha egyet sem.És mire ide eljutok gondolatban, meg oda, hogy ezt mégis hogyan mondjam el neki...már érkezik is egy meghívás. Egy lovardába. Éppen a tonikot kortyolom, és kicsit prüszkölve fut ki kis híjján, és megy félre a torkomon az ital.A székem oldalán lévő kis kézitáska után nyúlok, hogy egy zsebkendőt vegyek ki. Aprókat köhögök, kicsit sikerült beleszippantani a szénsavba is. -Bo...bocsán….nat.- szabadkozom akadozva, miközben az ajkaim környékét megtörölgetem, igyekezve vigyázni a sminkemre.Kezem a mellkasomra teszem, mintha az segítség lenne, hogy megnyugodjak. Kell egy öt perc, hogy a légzésem szabályossá váljon, és beszélni is tudjak anélkül, hogy köhögő rohamot kapnék. -Khm...szóval. Gyönyörű és nemes dolog szerintem üzlet szempontjából is, hogy beszáll egy ilyenbe, noha én magam aztán végképp nem értek az üzlethez. Hacsak abban nem gondolkodom, hogy éppen tudom melyik szupermarketben akciós a cukor, vagy a fehérbab.És, hogy hol érvényes a tegnap bedobott kuponom.- nevetem el magam, és nem sajnálatot várok, vagy ilyesmi. Inkább azt próbálom elmondani, hogy az ilyesmihez semmi érzékem. -A lovakhoz végképp nem értek. Életemben nem voltam lovak közelében. Tudom hogy néz ki egy ló, de azt hiszem ebben ki is merült a tudományom.-vallom be őszintén. Nem akarok csalódást okozni, de ez tényleg így van. -Szóval lehet most illúzióromboló leszek Mr Winston, de nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy arra, hogy lovardába hívjon. Hacsak nem óhajt látni egy fergeteges esést amit produkálni tudok.-nevetem el magam, majd folytatom. -Egyébként ez nem vesz el semmit abból, hogy továbbra is meg tudom önnek oldani a fordítást, tehát ezzel a részével nem lesz gond. Kedves mosollyal elbűvölő kedvességgel meg tudom esetleg támogatni a tárgyalás sikerét, de szakmaiságot ne várjon tőlem.- vonom meg a vállaim és dőlök hátra kényelmesen, az út további részében ha még kérdés merül fel vagy beszélgetni szeretne, természetesen megteszem. Készségesen. Talán valóban egy kissé távolabb kerültünk egymástól mint akkor éjjel? Én érzem túl sterilnek az egész helyzetet? Meglehet, nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy ez miért fáj nekem? Hiszen ez egy munka. Nem szórakozni hívott, hanem tolmácsolni. Ez az amit észben kell tartanom.
Az ember tervez, néha egész életén keresztül. Aztán általában úgysem az történik, amit elképzelünk magának. Közbeszól a sors, a körülmények, és finoman szólva is beintenek a teóriáknak és elgondolásoknak. Az ember ennek ellenére nem adja fel, akkor sem, ha tudja, hogy egy képletes pingpongmeccsbe kényszeríti bele a létezés. A labda a lehetséges jövő, és végkifejlet, az asztal két oldalán pedig a tervezés és az élet állnak egymással szemben. Ugyanúgy tud ilyen mérkőzést játszani egymással a szív, és az agy is. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, és az ember egy idő után rájön, hogy ő nem résztvevője ennek az egésznek, csupán tétlen és kiszolgáltatott szemlélője, akkor is, ha az ő bőrére megy a játék. Ugyanígy érzem magam Miss Dayton jelenlétében. Mérleghintát játszik velem a lehet-nem lehet lehetőség, és a közöttük feszülő éles választóvonal. Nem jó érzés. Nem vagyok az a fajta, aki tűzön-vízen keresztül megszerzi, amit akar, tudom, mikor kell beismerni a vereséget, és mikor kell lemondani a reményről. De azt is tudom, hogy amíg ez meg nem történik, meg kell tenni mindent azért, hogy talán képesek legyünk beteljesíteni az álmokat, vagy akár az álmodozásokat. Az én álmom néhány napja, egy görög táncházban kezdődött el, és ez egy olyan álom, amelyből nem akarok felébredni. Figyelem Miss Daytont, miközben felszáll a gép. Feszült és ideges, én pedig a tőlem telhető módon próbálom ellazítani. Remélem, hogy az érintésem vagy a hangom elég ehhez, de lehunyja a szemeit, és láthatólag szeretné, ha megszűnne körülötte a világ. Megvárom hát türelemmel, amíg a gép egyenesbe áll, és Miss Dayton visszatér ebbe a jelenbe, láthaóan már kissé nyugodtabban, mint az elmúlt néhány percben. - Semmi baj, Miss Dayton - rázom a fejem. - Nem kell elnézést kérnie. Egész jól viselte. Amikor én először repültem, sokkal rémültebb voltam önnél. Konkrétan szálfaegyenesen ültem végig az utat, mert szent meggyőződésem volt, hogy csak én lehetek az, aki nem úgy fog landolni, ahogy azt elképzelte. Amikor aztán leszálltunk, legszívesebben térdre borultam volna, és megcsókoltam volna a kifutó betonját, mint a pápa - mosolygok. - Tudja, mindenkinek vannak bizonyos elsők az életében. Az egyetlen dolog, ami szebb egy lánynál az első repülése után, az egy lány az első... - hallgatok el hirtelen, és érzem, hogy zavarba jövök. Ciki. Nagyon. Ebből a helyzetből aztán a stewardes ránt ki, aki a rendelésünk felől érdeklődik, ez ad lehetőséget a lelki egyensúlyom visszaszerzésére, és mire belekezdek vázolni az üzletet, amelyben most Miss Dayton segítségét kértem, már a hangom is visszatér a normális frekvenciába. Előtte viszont érkezik egy olyan kérdés, amitől akaratlanul is megremeg a kezem. Ki kellene kapcsolnom Miss Dayton biztonsági övét, ehhez viszont óhatatlanul is hozzá kell, hogy érjek. Ha már a tény, amikor a kezét megfogom is forrósággal önt el, hogyan fogok reagálni, ha máshol érintem meg? Nagyot nyelek, és igyekszem magamra ölteni a magabiztosság álarcát, fogalmam sincs, hogy mennyi sikerrel. Nem akarok úgy éri Miss Daytonhoz, olyan óvatossággal, mintha fertőző betegséget hordozna, mert alighanem félreértené, és akaratomon kívül is mélyen megbántanám vele, de azt mégsem mondhatom, hogy "ne haragudjon, de ha a combjai táján kell matatnom, nem biztos, hogy ura leszek magamnak meg a tetteimnek." Valahogy nem hangzik túl jól, még a saját magam számára sem. Szerencsére képes vagyok nagyjából zökkenőmentesen megoldani a feladatot, bár utána elgondolkodom rajta, hogy a forró kávé helyett talán nem ártana nekem is valami jeges italt kérnem. Vagy egy jeges fürdőt. Mindegy. Szerencsére az üzlet emlegetése kissé egyenes irányba tereli a minduntalan csapongó gondolataimat, igaz nem könnyű úgy összeszedni a gondolataimat, hogy közben Miss Dayton szemébe kell néznem. Bár az is tagadhatatlan tény, hogy szívesen teszem. Van az a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Ha ez csakugyan így van, akkor a hölgy pszichéjéről kizárólag pozitívumokban vagyok képes beszélni. - Két szabadnapot ajánlottam önnek, Miss Dayton - mondom aztán, kissé csodálkozva. - Alighanem félreértett. Az egész hétvége az öné, amit a kisfiával tölthet. Ez a minimum, amivel meghálálhatom a segítségét - tisztázom le a tényeket. Hosszú hétvégém lesz, tudván, hogy egészen hétfőig nem fogom látni, és majd akkor is vigyáznom kell magamra, mert nem akarom felhívni magamra a figyelmet, és nem szeretném, ha a hotel széltében-hosszábban elterjedne a pletyka, hogy a főnök felrúgta az elveit, és szemet vetett a legszebb alkalmazottjára. Az én számomra is kellemetlen helyzet lenne, Miss Dayton számára talán még inkább. Nincs szándékomban kitenni őt a kollégák esetleges negatív véleményének vagy hozzáállásának. Pedig szeretném őt látni. Jó lenne. Jár az agyam, hogyan kerítsek erre sort, és felkapcsolt villany gyanánt világosodik meg előttem egy gondolat, amit azonnal meg is osztok vele. Viszont úgy látom, ezzel teljes mértékben sikerül meglepnem, mert kissé a ruháját is beteríti az italával. Képtelen vagyok megállni mosolygás nélkül, nem csupán az ő reakcióját, hanem azt a gondolatot is, hogy lám, az én életemben is vannak még elsők. Legalábbis emlékeim szerint még senki nem prüszkölt rám italt, semmilyen formában, olyan ennivalóan vonzó módon pedig pláne nem, ahogy most Miss Dayton teszi. - Oh - reagálok csupán egyetlen rövid szóval, amikor csípőből utasítja vissza az ajánlatomat. Kissé csalódottnak érzem magam - meglehetősen csalódottnak, ha őszinte akarok lenni - de vagyok annyira jó, hogy palástoljam. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg azon oknál fogva utasítja vissza a meghívásomat, hogy nem konyít a lovakhoz, vagy azért, mert a kelleténél átlátszóbb voltam, és ha már én nem vagyok képes tisztán gondolkodni vele kapcsolatosan, akkor ő fogja meghúzni a határvonalat, amíg elmehetünk. Az általam felvetett dolognak pedig meglehetősen randi-íze van, ami talán nincs az ínyére. Meg tudom érteni, és el tudom fogadni, ha így érez, ettől függetlenül nem tesz túl boldoggá. - Azt hiszem, nem fogalmaztam egészen pontosan, Miss Dayton - szólalok meg végül. - Ha csupán a lovaktól való félelme tartja vissza, ezt hagy oszlassam el. Tudja, ezek a tenyészállatok nem lovaglásra valóak. Hanem, mint ahogy a nevük is mutatja, tenyésztésre. Egyszerűen csak gondoltam, talán lenne kedve szétnézni a lovarda táján. Főleg akkor, ha most sikerül megszerezni Álmodozót. Éltem a felvetéssel, hogy talán személyesen is szeretne majd találkozni azzal, akivel vagy amivel kapcsolatosan az üzletben némileg érdekelt lett. De ez mindössze egy javaslat volt részemről, önön áll, hogy él-e ezzel - nyugtatom meg. Ő is, meg magamat is. - Egyébként ami azt illeti, csakugyan vannak lovaink kimondottan lovaglási célra. Ahogy ön is tudja, gyakran fordulnak meg a hotelben üzletemberek, akik szeretnének szórakozni is, de őket már sem koruknál, sem pozíciójuknál fogva nem elégíti ki egy diszkó vagy egy bár hangzavara. Így számukra nyitott a lehetőség egy könnyed lovaglótúrára. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a saját üzletembe forgatom vissza a pénzt - mosolyodom el. - Egyébként szakképzett lovászok dolgoznak nálunk, és vannak kezdő csoportjaink is. Ilyenkor a lovak futószáron vannak, tehát teljesen biztonságos. Tartunk három pónit is, kimondottan kisgyermekek lovagoltatására. Talán a kisfiánk lenne kedve kipróbálni a dolgot. Elfogadom a nemleges válaszát Miss Dayton, de kérem tudja, ha bármikor meggondolná magát, csak egy szavába kerül - oké, én megtettem, ami tőlem telt, a többi rajta múlik. Azt semmiképpen nem szeretném, ha egyfajta kényszerként fogná fel a dolgot, mert szó sincs erről. Önálló, felnőtt, döntésképes nő, és nem szándékozom befolyásolni. Legalábbis ezen a halvány kísérleten kívül jobban nem. - Szeretne esetleg pihenni, Miss Dayton? - váltok témát, és az órámra pillantok. - Van még két óránk a landolásig Austinban, ön mögött pedig már áll egy munkanap. Nem szeretném kimeríteni, vagy a kelleténél jobban visszaélni a nagylelkűségével. Ha szeretne aludni egyet, felajánlhatom önnek párna gyanánt a vállamat - villantok fel ismét egy mosolyt. - Nem olyan kényelmes, mint egy hotel, de én magam is aludtam már rajta, és nem elviselhetetlenül kényelmetlen - na ja, én magam két napig alig voltam képes kiegyenesíteni a fejemet, bár az sokkal inkább a kilencven fokban meghajlott fejtartásnak volt köszönhető. Ismét egy lehetőség arra, hogy közelebb kerülhessek hozzá kissé. Vagy legalább tegyek egy erre irányuló kísérletet. Lássuk, mi lesz a válasza erre.
Már a repülőtérre tartva elgondolkodtam azon, hogy mit várok ettől az egy alkalomtól. Miben lesz más és miben lesz nehezebb. A spontaneitás mindenképp elveszik, ahogyan valószínűleg az a könnyed, kötetlen légkör is ami jellemezte az első véletlen találkozásunkat. A félreértésekre alapuló, nevetségesen édes kis találkozásunkat, amiben mégis volt valami csipetnyi gyermeteg báj. Talán ez tette vonzóvá, ez hozta közelivé Mr Winstont. És most ez az ami óvatosságra int.Magamnak is alig merem bevallani, de félek. Eddig, a hotelben távol voltunk egymástól. Ő fenn az irodájában, én lenn a recepción, és meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen közel lenni a másikhoz. Hagyott teret és időt, hogy feldolgozzam: a mese véget ért akkor éjjel, és nem lesz folytatása. Nem hibáztatom sem őt, sem magamat ezért, egyszerűen csak elfogadom.Ettől függetlenül a gondolataimat tökéletesen nem vagyok képes megfegyelmezni, ahogyan azzal sem tudok mit kezdeni, hogy a közelsége hatással van rám. Hatással mint Brian óta még senki. Miért nem lehet nekem olyan egyszerű mint másoknak? Miért nehezíti meg az élet szüntelen azzal, hogy lehetetlen emberek, lehetetlen kapcsolatok után sóvárgom, tudva, hogy ha hagyom magamon eluralkodni, ha belemegyek, abból csak én jövök ki rosszul?Itt azonban egészen más a helyzet. Mr Winston tökéletesen ura a helyzetnek és a segítségemre van abban, hogy észnél legyek, hogy észnél maradjunk. Azt hittem annak az éjszakának nem marad utóhatása, csak a szép emlékek, amelyeket őrizni fogok. Azt hittem, hogy vagyok annyira erős és még mindig túl sokat gondolok Brian-re ahhoz, hogy bárki előtt nyitva legyen az út az álmaimhoz. Nem így lett. Mégis ez a helyet, ahogyan a repülőn egymás mellé ülünk hordoz magából még csipetnyi utóérzetet és valami újat, valami hivatalosságot. Az első repülőút felett érzett izgalom egy időre tompít minden más gondolatot. Egyelőre csak arra tudok koncentrálni, hogy még a szemeimet is alig merjem csupán kinyitni, az ajkaimat összeszorítva koncentrálok nagyon erősen. A hangja megnyugtató, és bár alig figyelek a mondanivalójára, arra koncentrálok, hogy beszél hozzám, hogy megfogja a kezemet, hogy biztatóan próbál hatni rám, hogy a félelmemet tompítsa. Végre mikor már nem érzem annyira imbolyogni magam alatt a gépet, amikor már legalább el tudom hinni, hogy a pilóta tudja mit csinál, nem először vezet ilyen repülőt, és különben is, nem kell mindig mindenhol rémeket látni, akkor valamennyire megnyugszom, és kissé talán szégyellősen kérek elnézést ezért a viselkedését. Mosolygom, amikor az ő első repülőútjáról beszél, és elképzelem, ahogyan végigüli egyenes tartásban az egész utat, legszívesebben én is így tettem volna, ha nem éreztem volna még inkább kellemetlenül magam tőle.Aztán a mondandója végén befejezetlenül hagyja a mondatot, és nem tudom mi üt belém, amikor hozzá hasonló csendességgel kiegészítem. -...az első csók.- egymásra nézünk, és ugyanazt látom a tekintetében ami valószínű az enyémben is van: zavart és valami menekülési lehetőséget keresve. Nem tudom miért mondtam, nem tudom miért fejeztem be a mondatot helyette és azt sem tudom, hogy egyáltalán miért jutott mindkettőnk eszébe. Beharapom az ajkaimat és inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbáljam én is kikapcsolni a biztonsági övet, de egyelőre nem vagyok benne túl sikeres. Nem gondolkodom amikor segítséget kérek, és amikor a kezével a derekamhoz nyúl én érzem rosszul, vagy valóban megremegett egy kicsit? Nem merek ránézni, csak azt figyelem amit éppen csinál, és még a levegőt is visszatartom. Félek magamba szívni az illatát. A közelsége megint annyira veszélyesen csábító mint a kinti csillagtalan éjszakában. A kísértés folytonosan itt táncol körülöttem, és kinevet, hallom a kacaját, a suttogását, ami arra biztat, hogy egy picit merjem átlépni a saját korlátaimat, merjek egy picit engedni az érzésnek….de ha így tennék akkor nem csupán magamat hoznám nehéz helyzetbe hanem őt is, azt pedig nem akarom. A stewardess a legjobbkor érkezik, és leadjuk neki a rendelésünket, majd megint magunkra maradunk, én pedig kicsit félszegen veszem vissza a beszélgetés fonalát, próbálva ismét köszönetet mondani a felajánlott szabadnapért. Kijavít. Meglepetten vonom fel a szemöldököm és csodálkozva mosolyodom el. - Alighanem. Ne haragudjon, úgy tűnik én magát állandóan félreértem.Lehet jobban kellene figyelnem.- jobban bizony, és nem a hangjára, nem arra hogyan simogatja át vele az utolsó kis sejtemet is, nem arra, hogy szeretem hallani, szeretném ezt hallani akár elalvás előtt is. Talán akkor el tudnám hinni, hogy az életben velem is történhetnek jó dolgok, hogy végre lenne egy hely, valaki mellett, ahol nem érzem az örök titkokat, nem kellene bújkálnom, nem kellene a háttérben maradnom, nem kellene azon gondolkodnom, hogy mennyi idő múlva láthatom újra, hogy mennyi napot kell nélküle úgy eltölteni, hogy még fel sem hívhatom.El tudnám hinni, hogy nekem is van helyem valaki mellett. Úgy igazán. De ez a személy nem lehet Mr Winston. Emlékeztetem magam erre állandóan, de ez mit sem ér, ha a gondolatok és a furcsa kis vágyak, az álmokból előkúszó ostoba képzelgések agyoncsapják a józanságot.Hivatalos úton vagyunk. Ezt mantrázom magamnak állandóan, talán abban bízom, hogy ezzel sikerül végre az eszemre hallgatni. Miért mentem ebbe bele? Miért nem láttam előre a veszélyét annak ami már most itt a repülőn is történik? Már akkor tudnom kellett volna, amikor beléptem az irodájába, ahol a jelenléte még erősebb volt. Szinte tapintható közelségben borított be mindent ő maga. Édes Istenem!Nyelek egy nagyot, a mosolyom az egyetlen fegyverem, amibe meg tudok kapaszkodni és magam elé húzni védekezésként. - Két nap. Ez még több mint amit remélni mertem. És ne mondja többször, hogy hálás. Részemről az öröm, hogy valamivel én tudom meghálálni önnek azt a bizonyos éjszakát.- sütöm le egy pillanatra a szemeimet, majd megint ránézek. És még annyi mindent meg akarnék neki köszönni akkorról, de ezeket nem szabad szavakba önteni.Hálás vagyok azért, hogy kinyitott előttem egy világot, egy olyan lehetőséget mivel élnem kell. Nem zárhatom ki magam, nem engedhetem, hogy a gyász örök feketeséggel boruljon rám, és állandóan Brian-hez hasonlítgassak másokat. Ugyanolyan nem lesz senki amilyen ő volt, de talán esélyt kell adnom valami újra. Erre ébresztett rá azon az éjjelen Mr Winston, meg arra, hogy bármennyire is szeretném, hogy ez ő legyen, lehetőség erre nem lesz. Aztán olyasmi történik ami számomra rémesen kellemetlen ismét, és már sokadszorra kérek elnézést a viselkedésemért. Azt hiszem elönyvelhetjük, hogy bár alapvetően sem vagyok a legügyesebb nő, ennek a férfinak a közelében megbolondulok mint az iránytű a mágneses viharban. Mikor pedig megmagyarázza a szavait, vagy hogy is értette a meghívást még inkább szeretnék elsüllyedni a székemben. Én meg beszélek itt össze-vissza arról, hogy nem igazán tudok mit kezdeni a lovakkal, holott ő egyszerűen csak körbe akart vezetni a lovardán, hogy mégis tudjam miről is beszélek az üzletfeleivel. - Ne haragudjon…-motyogom félhangosan valahol a közepén a mondandójának, amire ő elmosolyodik és folytatja.Nem akartam, hogy félreértsen, nem a meghívását utasítottam el, hanem mert mást gondoltam mögé. Ugyanakkor azt hiszem rémesen kellemetlen lenne most azt mondani, hogy mégis élnék a lehetőséggel. Még akkor is, ha ő maga ajánlotta fel a végén.Végül aztán egy mentőötlet gyanánt a kisfiam szavaiba kapaszkodom, és úgy érzem valamennyire mégis megmentem a helyzetet. - Ha a lovarda nem is….de...Tudja mielőtt eljöttem a kisfiam azt mondta, hogy vigyek neki valamit Austinból.Én sajnos nem ismerem a várost, sosem jártam ott azelőtt.Tulajdonképpen életem során sem sok helyen jártam még.Szóval megígértem, hogy viszek neki valami ajándékot….és egy ninja harcost valami irgalmatlan nagy karddal...mit is mondott, hogy hívják ezeket...jesszus, annyira nem értek az ilyen fiús játékokhoz! Ajándékozások előtt mindig már hetekkel előtte válogatok, segítséget kérek.- nevettem el magam szemforgatva, aztán már csak a szelíd vidámságom maradt amivel őt néztem. -...szóval ha segítene nekem abban, hogy ajándékot vásárolhassak neki, azért végtelenül hálás lennék. Nem tudom marad e rá időnk. Természetesen ha nem akkor megértem.Legfeljebb majd nézek neki valamit a szálloda ajándékboltjában. Csak üres kézzel nem akarok hazamenni. A gyerekek, tudja….mindig várnak minket haza, de aztán a következő kérdés, hogy mit hoztál?- nevetem el magam megint, belegondolva, hogy nem is nagyon láttam még gyereket aki nem ilyen lenne. Florian óvónénije szerint ez azért van mert a hazatérésünk legalább akkora öröm mint ajándékot kapni tőlünk. Mindkettő ajándék számukra. Mi is és a meglepetés is amit hozunk. -Persze ha nincs kedve vagy ideje, vagy másképp tervezte a fennmaradó időt eltölteni megértem. Akkor fogok egy taxit, aztán belevetem magam a városba.- ahogyan az ő ajánlata, úgy az én kérésem sem kötelező, nem szeretném ha annak érezné. A felajánlott alvás lehetőségére bólintok. Jól esne valóban pihenni egyet. Nem a munkanap miatt ami mögöttem van. Talán az első repülés okozza nálam egy kissé ezt a nyomott, kábultabb állapotot nem tudom.Már éppen helyezkednék el a kényelmes fotelszerű székben, amikor még egy ajánlat érkezik. Elkerekedő szemekkel, leplezett izgalommal hallgatom, és tudom, hogy élből kellene visszautasítanom, nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, de mégis. Helyette azonban valami egészen más csúszik ki a számon. Mondhatnám, hogy nem tudatos, hogy csak véletlenül….de nem így van. - Köszönöm, elfogadom. - csusszanok feljebb a székben és igazgatom el magam egy egészen másfajta pózba, mutatva a magam melletti ülésre, ahol a felszállás utáni pillanatokig ült. - Bár azért meg kell hagyni, hogy a Winston Hotel ágyai is kényelmesek.- nevetek fel vidáman, aztán szinte azonnal le is olvad az arcomról a nevetésem, és zavarodottan próbálom oldani a szavaim okozta kissé talán félreérthetően ködös megjegyzésem. - Mármint….ó egek, azt hiszem kár is lenne tagadni. Nincs olyan dolgozó aki ne ücsörgött vagy heveredett volna végig az exkluzív lakosztály kényelmes és hatalmas baldachinos ágyán. Ezt tudja...ki kell próbálnunk, hiszen amennyibe kerül egy éjszakára az a lakosztály, azt hiszem sok évi fizetésünkből sem tudnánk megengedni magunknak. De nehogy azt higgye, hogy irigykedem, csak egyszerűen vannak dolgok amiket az ember ki szeretne próbálni. Nem ártunk vele senkinek, nekünk lesz egy picit jobb tőle a kis álmodozó világunk.- teszem még hozzá, miközben mellém ül én pedig végignézem a mozdulatot.Majd ha elhelyezkedett és valóban nem bánja, a vállára hajtom a fejemet. - Sosem aludtam még így. Ha esetleg leesne a fejem azért kapjon el, rendben?- nézek innen közelről rá mosolyogva, majd újra előre, megigazgatom a fejem és lehunyva a szemeimet, lassan hagyom, hogy körbeöleljen az érzés. Az illatok, a tompulóan halványodó fények...valószínű a légiutaskísérő tekerte lejjebb. Lehet Mr Winston megkérte rá, már nem tudom, ahogyan csak nagysokára érzékelem, hogy egy takaró szerű valami kerül a vállamra. Jólesően mosolyodom el, és vackolom bele magam a vállgödrébe, majd hagyom, hogy az álom egészen addig rabul ejtsen amíg fel nem ébreszt.
"A beszéd csak a félreértések forrása". A mai napig a fejemben van ez a sor a kedvenc gyerekkori könyvemből, a Kis hercegből. Arra már nem emlékszem pontosan, ki is mondta kinek, talán a róka a hercegnek, rég voltam kölyök, régen nyúltam utoljára ehhez az olvasmányhoz, pedig annak idején rengeteget nyúztam anyát vele, szegénynek alighanem az agyára mehettem, hogy amíg meg nem tanultam a betűket, estéről estére ezt olvastattam vele lefekvéskor. Ha a végére értünk, akkor elölről az egészet, pedig már betéve is tudtam minden egyes mondatát. És most, felnőttfejjel kell belátnom, hogy mekkora igazság van ebben a regénybeli sorban, mert mi ketten tényleg szinte minden alkalommal félreértjük egymást Miss Daytonnal. Na persze az sem kizárt, hogy én vagyok képtelen a gondolataim normális megfogalmazására, ami nem csoda, tekintve a hölgy rám gyakorolt hatását. Hát ember legyen a talpán, aki képes világos mondatokat sorakoztatni egymás után beszéd címszó alatt, amikor nagyon nem helyénvaló gondolatok sorjáznak a fejemben minden alkalommal, ha csak a szemeibe nézek. Talán az is hozzájárul ehhez a kis malőrhöz, hogy igencsak kell koncentrálnom ahhoz, hogy vigyázzak a nyelvemre, és nehogy kiszaladjon a számon olyasmi, ami nem lenne helyénvaló, és ez az önkontroll leköti jóformán minden agyi kapacitásomat. Kicsit olyan ez, mint amikor a teniszmeccsen adogatják egymással szemben a labdákat, amiket a másik sosem képes visszaütni, mert vonalon kívül puffan a kaucsukgolyó. Aztán egyszer elkapják a ritmust, és onnantól már simán megy minden, pattog a labda úgy, ahogy az elő van neki írva. Mi is így vagyunk ezzel, mindig van lehetőség korrigálásra, most is megteszem, és rávilágítok, hogy két szabadnapot adtam neki, szóval a hétvégére ne tervezzen be semmit. Legalábbis semmi olyasmit, ami a munkával kapcsolatos. Ismét félremegy kicsit a közlendőm, mert ő fejezi be helyettem a félbehagyott mondatomat, én meg csak köszörülök egyet a torkomon. Nos, az én utolsó szavaim ennél kissé arcpirítóbb befejezést hordoztak volna magukban, de azt hiszem, attól csak újra zavarba hoznám Miss Daytont, szóval bólintok. Rendben, legyen csók. Ez így kevésbé kellemetlen. Legalábbis neki. Nekem most minden erőmmel arra kell koncentrálnom, amire a férfiak ilyenkor szoktak, a baseballra, a sörözésre és hasonlókra, mert amikor betolakodik az agyamba a kép, hogy vajon milyen lehet megcsókolni Miss Dayton-t, hirtelen úgy érzem, hogy valaki elviselhetetlen hőmérsékletűre tekerte idebenn a fűtést. Aztán Ruby hála az égnek sikeresen eltereli a figyelmemet erről a képzelgésről, és szavai hallatán elnevetem magam. - Rendben, Miss Dayton. Akkor kössünk alkut. Mindketten hálásak vagyunk egymásnak, és erre több szót nem vesztegetünk - hunyorítok rá jókedvűen. Aztán amikor engem is, meg magát is beteríti tonikkal, már kénytelen vagyok az ajkamba harapni, mert egyrészt hihetetlenül aranyos, másrészt hihetetlenül béna, bár igazából ez teszi őt vonzóvá. Nem szeretném kinevetni, igyekszem visszafogni a minduntalan arcomra kívánkozó mosolyt, több-kevesebb sikerrel. Fogalmam sincs, hogy csak az én társaságomban viselkedik-e így, bár munkában kimondottan határozottnak és talpraesettnek tűnik, szóval talán megkockáztathatok egy felvetést, miszerint hatással vagyunk egymásra. Én szinte parkinson-kórosan reszketek meg a közelében, ő meg fulladásban halálozik el ha az aurája környékén vagyok. Az viszont kissé lehűti a jókedvemet, hogy a meghívásomat a lovardába újfent visszautasítja. Persze, szó sincs erőszakról, jogában áll eldönteni, él-e az invitálással. Elkönyvelem, hogy Miss Dayton tart a lovaktól, és alighanem a kisfiát sem akarja a közelükbe engedni, ami egyrészről alaptalan félelem, másrészt viszont megértem. Én nem vagyok szülő, valószínűleg egy jó darabig még nem is leszek, de tudom, milyen egy anya: ha veszélyben érzi a gyerekét, olyanná válik, mint a bika, amelyket vörös posztóval hergelnek. Szóval rendben, a hátasok kilőve, nem fogom magammal rángatni oda, ahol nem érzi jól magát. Ezzel viszont feladja a leckét, mert tényleg, igazán szeretnék egyszer - mármint úgy értem, még egyszer - magánemberként időt eltölteni a társaságában. Most törhetem a fejem, mit találjak ki a lovarda helyett, ami a számára is elég vonzó lesz ahhoz, hogy legyőzze az ellenérzést magában, amelyet a még mindig fennálló főnök-beosztott viszony táplál benne. A megoldás aztán tálcán érkezik, és maga Miss Dayton nyújtja át nekem. Úgy kapaszkodom a szavaiba, mint egy mentőkötélbe, és ha most magamban lennék, szerintem táncolnék néhány lépést a hirtelen jött lelkesedésemtől. Persze a társaságában eltekintek ettől, mert az ember őrizze meg a méltóságának legalább a látszatát. Ráadásul az is felvillan az agyamban, hogy most táncolni kezdenék, Miss Dayton meg lenne róla győződve, hogy egy őrülttel utazik egy gépen, lehet, hogy még sikítana is, amitől a stewardes előkapná az előírásos sokkolót, és kiütne, én meg úgy ülném végig a ma esti tárgyalást, mint egy zárlatos Terminátor. - Miss Dayton, ahogy mondani szokás, mindig arra jut idő, amire szakítani akarunk - mondom aztán. - Holnap délben kell kijelentkeznünk a szállodából, szóval az egész délelőtt előttünk áll, hogy belevessük magunkat a vásárlásba. Tudom, milyen gyerekként hazavárni valakit, és miközben átöleljük, már fél szemmel azt fürkészni, mit dugdos a háta mögött - mosolygok. Apa annak idején sokat volt üzleti úton, és soha nem felejtett el meglepni valami aprósággal, amikor hazaért. - Egyébként is, egy gyereknek csalódást okozna csúnya dolog. Szóval ne aggódjon Miss Dayton, addig megyünk, amíg nem találunk valamit a kisfiának. Ha kell, egy egész ninjasereget - teszem hozzá. - Ismerem Austint, meg a környékbeli városokat, sokat járok játékboltokba... uhhh - nyögök aztán fel a végén. Aztán úgy döntök, ha már kiszaladt ez az információ a számon, akkor meg is magyarázom, mert okulva az eddigiekből, Ruby elég sűrűn ért engem félre, és rém hülyén venné ki magát ha azt hinné, az a hobbim, hogy random játékboltokba járok azért, hogy leteszteljem teszem azt a legújabb kiadású csillámpónit. - Azt hiszem, mi már elég jók vagyunk egymás titkainak a megtartásában, Miss Dayton - kezdek aztán magyarázkodásba. - Tegyünk még egyet a listához. Nem azért járok játékboltokba, hogy kiéljem az infantilis hajlamaimat, hanem másoknak vásárolok. A W and W hotel - természetesen inkognitóban - minden év végén, az utolsó három hónapban támogat 1-1 alapítványt. Beteg gyerekeket, nevelőotthonban élő gyerekeket, hasonlókat. Természetesen anyagilag is, de fontosnak tartom azt is, hogy a gyerekek karácsony napján ténylegesen találjanak valamit a fa alatt. És ezeket a meglepetéseket szeretem személyesen beszerezni - nem vesztegetek több szót erre, mert nem az a szándékom, hogy magamat fényezzem, csak jobbnak tartottam tisztázni ezt. A félreértések elkerülése végett jobb a tiszta és egyenes beszéd. Az órámra pillantva megállapítom, hogy jócskán benne járunk az estében, és kétlem, hogy Miss Dayton ne lenne fáradt a mai nap után. Felajánlom neki pihenés gyanánt a vállamat, és örömömre nem utasítja el. Visszaülök hát mellé, és miközben elhelyezkedve beszámol róla, milyen kényelmesek is a hotel ágyai, kiszakad belőlem egy hangos, szívből jövő nevetés. - Igen Miss Dayton, ezt én is tudom - vigyorgok szélesen. - Aznap, amikor átvettem apámtól a szállodát, az összes szabad szoba kulcsát elvittem a recepcióról. Persze azzal magyaráztam, hogy ellenőrzést akarok tartani, kell-e esetleg valamit átalakítani, új berendezést venni és hasonlók. Valójában pedig az összes szoba összes ágyán fetrengtem egy sort. Végül aztán a nászutas lakosztályban elnyomott az álom. Reggel arra ébredtem, hogy a soros takarítónő bejött, és elkezdte áthúzni az ágyneműt. Arra nem számított, hogy az igazgató lesz majd alatta. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban: én, aki úgy ébredt, hogy lerántották rólam a takarót, vagy ő, amikor meglátta a borzas fejemet, meg a gyűrött vonásaimat - mulatok magamban az emléken. Aztán lejjebb csúszok az ülésben, míg Miss Dayton a vállamra hajtja a fejét. - Ne aggódjon, grál lovagként fogom őrizni az álmát - ígérem. Fél szemmel oldalra sandítva látom, hogy Miss Dayton már csukott szemhéjakkal fekszik-ül mellettem, a lassú lélegzetvétele pedig arról árulkodik, hogy gyorsan álomba fog merülni. Az éppen arra járó stewardes-nek activity mozdulatokkal jelzem, hogy kissé tompítson a fényeken, és hozzon egy takarót. Egy percen belül a lámpák félhomályba váltanak, megérkezik a könnyű kis pléd, amit Miss Dayton vállaira borítok, aztán én is lehunyom a szemeimet. Fáradt vagyok, de képtelen vagyok aludni, mert érzem Ruby hajának illatát, a bőréből felszálló finom parfüm kipárolgását, a szuszogásának fuvallata a nyakamat éri. A közelsége felkavar, persze jó értelemben. Azon kapom magam, hogy akár hosszú napokig is képes lennék így maradni vele, és eljátszom a gondolattal, vajon milyen mellette így felébredni reggelente. A gondolat több, mint lenyűgöző. Alighanem mégis belealszom az ábrzándozásba, legalábbis kis időre. Arra riadok, hogy az utaskísérő finoman megrázza a vállamat, és jelzi, hogy közeledünk Austin felé. Bólintok némán, hogy rendben, tudomásul vettem, majd Miss Dayton felé fordítom a fejemet. Még mindig békésen és nyugodtan szundikál a vállamon, és bármennyire is nincs szívem felébreszteni, mégis kénytelen vagyok. - Miss Dayton... - suttogom, aztán a kezem felemelve óvatosan végigsimítok a haján, élvezem ahogy a selymes tincsek az ujjaim közét simogatják. - Kérem, ébredjen - nógatom finoman és kedvesen, míg az orra mozogni nem kezd, mint egy álmos kisnyúlnak. - Hamarosan leszállunk, Miss Dayton - teszem hozzá ugyanolyan halkan, ahogy eddig, és mikor felemeli a fejét, hogy ködös tekintettel nézzen az enyémbe, hirtelen úgy érzem, mintha egy kéz benyúlna a mellkasomba, és marokra fogná a szívemet, meg az összes létező belső szervemet. Úristen, milyen gyönyörű ez a nő! Most meg kellene szólalnom, vagy mozdulnom, de képtelen vagyok rá, csak bámulom Miss Daytont, mint egy idióta, akit éppen hipnotizáltak.
Minden úton csak elindulni nehéz. Amikor már ott vagy, akkor csak haladsz előre, nem nézel hátra. A cél lesz a fontos, nem az amit magad mögött hagysz. Gyakran hallottam ezt az egyébként szerintem nagyon bölcs gondolatot az édesapámtól, amikor az iskolában igyekeztem legyűrni a lámpalázamat. Legyen szó felelésről, iskolai szereplésről, vagy egy egyszerű évértékelő beszélgetésről az éppen aktuális tanárral.Sajnos vagy sem, nem volt éppen erősségem a mások előtt való szereplés, éppen ezért már napokkal korábban szorongtam.Apa látta ezt rajtam és mindig megpróbált segíteni, bátorítani, vagy ösztönözni arra, hogy legyűrjem a félelmeimet. Apró kis cetliket készítettem, amit elhelyeztem a lakás különböző pontjain, és olyan biztató szövegeket irkáltam rájuk, hogy “Meg tudod csinálni!” meg “Ügyes leszel!” és “Hajrá, te vagy a legjobb!”. Aztán elrejtettem őket, hogy a legváratlanabb pillanatban bukkanjanak elő a kávésbögrékből, vagy a fehérneműs fiókból, esetleg a plüss kabalák alól az ágyamon.Azt hiszem ez egyfajta önszuggesszió volt, hogy el tudjam hinni, a félelmek csak bennem vannak, valójában nincs mitől tartanom, mert képes leszek végigcsinálni bármit. Aztán az élet úgy hozta, hogy erre többször is szükségem volt, mert gyakran előjött a félelem, ha valami váratlanul jó történt velem, hogy vajon képes leszek megfelelni, képes leszek helytállni, ahogyan az elvárható tőlem? Ugye nem fogom elrontani? Ez pedig sokszor elég erőteljesen jelen volt bennem. Túlaggódtam dolgokat, pedig egyszerűen csak nagy levegőt kellett volna vennem és végigcsinálni. Érdekes, hogy csak a jó dolgok miatt aggodalmaskodtam.Talán mert azokat a legkönnyebb elveszíteni. Brian halála olyan volt számomra, mintha valaki, az évek alatt megírt kis biztató cetlijeimet abban a tűzben elégette volna, amiben ő is odaveszett. Mintha hiába lett volna a sok önbiztatás, hogy képes vagyok a boldogságra, a teljes életre, még úgy is, hogy csak ez a fajta szerelem jut….mintha mindez eltűnt volna a semmibe és nekem újra kellett volna írnom őket. De már nem voltam biztos, hogy képes vagyok rá. Nem voltam benne biztos, hogy ugyanazok a biztató mondatok kerülnének rá, ahogyan abban sem voltam biztos, hogy el is hinném őket. A hiány, az üresség maga alá temetett. Nem volt idő azonban arra, hogy sokáig vergődjek az önsajnálatban, mert volt egy csöpp fiam, akit nevelnem kellett, akinek ott kellett lennem, akkor is amikor én ezer darabban hevertem ott lélekben legbelül. Szépen lassan, és észrevétlen tértem magamhoz, és azon kaptam magam egy idő után, hogy már nincs szükségem a saját magam biztatására, mert az évek és a szükség bizony alaposan megerősített. Hinni kezdtem magamban. Ha csak óvatosan is de mégis. Napokkal ezelőtt pedig azt hiszem megértettem, hogy bár van egy csodás, és egyszerű életem, valaki még hiányzik belőle.De zárt ajtókon senki nem tud bejutni.Aztán a felismerés, hogy tulajdonképpen ott van előttem a lehetőség valami különös örömmel töltött el, amíg nem realizáltam magamban, hogy amilyen szép és szinte kívánatos a lehetőség éppen annyira lehetetlen is. Mikor igent mondtam erre az útra talán igent mondtam valami olyasmire is, amiről még sem ő sem én nem tudtunk, valami olyan lehetőségre amit az élet egy apró cetlijén rejthettünk el valamikor. Hiszen nyilvánvaló, hogy hiába a név, a vagyon, a számos fényes és elegáns rendezvény, hiába a szép nők társasága időnként, bizony Mr Winston bizony nagyon magányos. Azt hiszem ez látszik leginkább azokban a gyönyörűen vonzó szemekben, ez van a szavai mögött, amiket állandóan és egyfolytában félreértek.Mintha elvesztette volna az irányt, nem tudná hol keresse, vagy ahol keresi ott szabad neki vagy sem. Talán pont ez a csapdája az életének. Ami megkönnyíti a mindennapokat, az nehezíti meg az ismerkedést. Bár azt hiszem nem is értem miért meditálok ezen, hiszen dolgozni jöttem vele. Megpróbálom erre emlékeztetni magam, csak éppen nagyon nehéz, mert a gondolataim valahol egészen máshol kalandoznak. Vajon milyen lenne ha ezzel a géppel nem Austinba utaznánk egy tárgyalásra, hanem valahova közösen? Milyen lehet vele eltölteni egy egész napot, önfeledten? Milyen Mr Winston magánemberként….és milyen egyszerű férfiként? Hiszen ebből már kaptam ízelítőt pár nappal korábban, és azt hiszem én érzem magam kényelmetlenül, hogy túlságosan tetszett. Még nem tudom mi lenne a jobb: ha sosem láttam volna meg ezt a nagyon is vonzó másik arcát, vagy így, hogy megláttam még nehezebb ellenállni neki, ettől még megteszem. Amikor kikapcsolja a biztonsági övet közel van hozzám, én meg egyszerűen nem merek ránézni, mert félek, hogy elárul a tekintetem. Van amit nem tudok rendszabályozi, így aztán inkább oda sem nézek. A bőrömhöz ér. Összerezzenek, és nyúlnék előre, megérinteni a kezét, de aztán inkább az ölembe ejtem és mélyet sóhajtok. A beszélgetésünk kicsit olyan mint a parkett szélén álldogáló lány, akit felkérnek egy keringőre, de mivel nem tud keringőzni, ezért inkább felajánl egy lassú tangót. Szívesen tölteném a fennmaradó időt Mr Winston társaságában de ezt mégsem mondhatom így nyíltan neki, éppen ezért valami köztes megoldást keresek. Egy meglepődött arccal és derűs mosollyal veszem tudomásul, hogy szívesen töltené ő is velem a maradék időt.Még akkor is ha az nem egy könnyed kávézás lenne, hanem számos játékbolt meglátogatása. Nevetéssé szélesedik a mosolyom, amikor arról beszél pontosan tudja, hogy milyen érzés amikor egy gyerek izgatottan várja haza a szülőket, és már fél szemmel azt figyeli vajon milyen ajándékot kap. - Ohó, csak nem tapasztalatból beszél, Mr Winston?- emeltem meg a kezem, és játékosan ingattam felé a mutatóujjam. A szemeim hunyorogva nevettek az ajkaimmal szinkronban. Ugyanakkor kicsit vissza is hőkölök, mikor megjegyzi, hogy sokat jár ő is játékboltokba. Láthatóan az eddigi mosolyom leolvad rólam, és felvonva a szemöldököm, kíváncsian billentem oldalra a fejem. Lelki szemeim előtt azt hiszem megjelenik számos nő arca, akikkel kapcsolatban állhatott, és talán valamelyikük szült neki egy gyereket, akit ugyan hivatalosan nem vállalt fel soha, de gondoskodik róla. Éppen úgy, ahogyan Brian a fiáról.Nem hibáztatnám érte, nem mondanám neki, hogy roppant visszatetsző dolog….ha valakinek, nekem aztán végképp nincs semmiféle alapom ítélkezni effélében.. Mikor aztán elmagyarázza miért is jár ilyen üzletekbe az eddigi döbbent kifejezés helyét valami lágy meghatódottság veszi át. Hirtelen nem is tudom mit mondjak.Hogy ez a férfi egyszerűen tökéletes? Igen, azt hiszem valami efféle jut az eszembe, meg az, hogy szeretném megölelni….csak úgy egyszerűen, mindazért amit elmondott. Szeretném megtenni, de csak gondolati szinten marad ez meg bennem….tettek nem követik. Csak szavak. - Ön nagyon jó ember Mr Wayne. Igen….persze, tudom, biztosan van sok hibája, de kinek nincs?- vontam meg mosolyogva a vállaimat. - De aki ilyet tesz, aki nem sétál el azok mellett akiknek a szükségben minden apróság számít, az csak jó ember lehet. Tudja….már meséltem, hogy nem voltunk soha igazán….szóval volt idő, amikor nagyon kevés pénzből éltünk. És volt idő, amikor olyan három vagy négy éves voltam, hogy szinte csak ételre futotta, ajándékra már nem. Az óvodában, karácsony táján megjelent egy férfi. Magas volt, gyönyörű kék öltönyben, világoskék nyakkendőben….és olyan finom illata volt….- lehunytam a szemeimet egy másodpercre, és beleszimatoltam a levegőbe, majd szelíden de derűsen mosolyogva pillantottam vissza a férfira. -....mint magának. A kezeire emlékszem. Gyönyörű és puha kezei voltak, és megsimogatta az arcomat.- tenyeremet az arcom jobb felére helyeztem és láthatóan teljesen magukkal ragadtak annak a régmúlt időnek az emlékei. - Ajándékokat hozott. Minden gyereknek, akinek azon a karácsonyon nem futotta volna a szüleinek. És tudja….attól a naptól kezdve én úgy tartottam, hogy a télapó nem piros ruhában jár, nagy szakállal, hanem fekete nagy autóval, kék öltönyben és nyakkendőben, finom illata van és puha keze. Egészen hat éves koromig meg sem lehetett győzni az ellenkezőjéről. Szóval higgye el, Mr Winston tudom mit jelent azoknak a gyerekeknek az, hogy maga személyesen választja ki az ajándékaikat. Lehet, nem is tud róla, de nekik maga a Mikulás.- nevettem el magam, és próbáltam visszapislogni azt az elvetemült könnycseppet, ami a szemem sarkában megjelent. De a főnököm nem csak a könnyeket tudja előcsalni a szemeimből, hanem a nevetést is, annak a sztorinak az említésére, amikor ő maga is kipróbálta a hotel ágyait. Nevetésem egészen felszabadult, és szinte alig tudom abbahagyni, főleg mert elképzelem Graciela arcát, valószínű ő lehetett vagy Francesca, aki rátalált Mr Winstonra abban a lakosztályban. - Ó te jó ég! Valószínű Graciela vagy Francesca sűrűn vetette később a kereszteket, hogy tudják a titkot tartani, hogy magát ott találták. És ami azt illeti sikerült is, mert ez a pletyka bizony nem jutott vissza hozzánk. Látja, diszkrétek a dolgozói. Én is, ami azt illeti. Bármi is történik a hotelben, az köztünk marad...vagy akár itt a repülőn, vagy Austinban…- elharapom a mondandóm végét, amikor tudatosul bennem mi is szaladt ki a számon, és bár próbálom menteni a helyzetet, azt hiszem nyilvánvaló, hogy valami olyasmit mondtam amit nem nagyon lehet kimagyarázni. - ….mármint üzleti titok. Nyilván.- jesszus! Azt hiszem sikerül a fülem hegyéig elpirulnom.Azt hiszem tényleg szerencsésebb, mindkettőnk érdekében, ha inkább pihenek egy kicsit, mielőtt még tovább butaságok hagyják el a számat. A vállain pihen a fejem, és egy ideig csak szívom magamba az illatát, próbálom összehangolni a saját lélegzetvételem az övével. Így, innen hallom a szívverésének kellemes taktusát, és olyan mintha egy altató ritmus lenne, valami ami beburkol, lágyan átölel, és megsimogat. Vajon milyen lenne így aludni, akár több éjszakán keresztül is? Már nem intem magam nyugalomra, vagy visszafogottságra hiszen álmodni csak szabad nem? És álmomban nincsenek kötöttségek vagy szabályok, az álomvilág egyetlen színes forgatag, amelyben vidáman, nevetve fűzi ujjai az enyémbe, álmomban nem hagyjuk félbe a mondatokat, álmomban nem állunk meg egymással szemben tánc közben, folyamatosan arra figyelmeztetve az ajkainkat, hogy a távolságot őrizzük még. Álmomban nincs távolság, nincs semmi ami távol tart….csak ő van és én vagyok. Hallom, hogy a nevemen szólít.Elmosolyodom. Ujjai a hajamat simítják, és én még mindig csak mosolygom, megmozdulni sem merek, félek, hogy a pillanat semmivé foszlik. A valóság azonban hűvösen furakszik be az álmaimba.Mert ez már nem álom. Mr Winston szólít a nevemen, és finoman simítja át a hajamat. Óvatosan nyitogatom a szemeimet, a szívem még visszahúz az álmokba.Kicsit még a kettő határán egyensúlyozok, ezért is lehet az, hogy amikor végre kinyitom a szemeimet, és meglátom, ahogyan engem figyel, önkéntelenül bújok hozzá és karomat a nyaka köré fonom. - Neked is jó reggelt, Édesem!- az álom hatása tagadhatatlan. Szinte hívogató közelségből fordulok felé, és mintha nem érteném, hogy miért így néz rám, miért ilyen távolságtartó, próbálok biztatóan mosolyogni. Lassú fuvallat csiklandozza meg a tarkómat, ahogyan a friss levegőt a tisztító berendezés az utastérbe juttatja, és én ekkor kapok észbe. A szemeim kipattannak, a kezeimet úgy kapom el a nyakától, mintha hirtelen olyan forró lenne, hogy hozzá sem lehetne érni. Hirtelen mozdulattal húzódom el tőle, és riadtan, kétségbeesetten pislogok. - Atyaég! Ne haragudjon, Mr Winston! Én csak….még nem ébredtem fel teljesen….és én...annyira sajnálom. Ne értsen félre én nem akartam...szóval most már ébren vagyok.- nagyon is ami azt illeti és ezt roppant módon sajnálom is. Ugyanakkor nagyon szégyellem amit csináltam….nincs is rá magyarázatom. Zavarodottan pillantok ki a kis kerek ablakon, az alattunk elterülő sötétség szinte szétfolyik akár egy olvadó fekete felhő. - Leszállunk? Akkor most megint be kell majd kötni magam? Az is olyan félelmetes lesz mint a felszállás?- teszem fel a kérdéseimet zavarodottan, miközben elhelyezkedem normális ülő helyzetbe.Nem merek ránézni, nem merek a szemeibe nézni, attól félek, hogy még jobban ki tudja belőle olvasni, hogy az előbbiek miatt mennyire zavarban vagyok.
Ha valakiben van szeretet, törődés és lelkiismeret, akkor úgy hiszem, hogy annak az élete nem volt hiábavaló. Hogy én jó ember lennék? Nem vagyok biztos benne. Inkább olyan embernek tartom magam, aki igyekszik az lenni, és minden körülmények között helyesen cselekedni, ettől függetlenül emberi lény vagyok, és sokszor én is elbukom. De mindig talpra állok, igyekszem korrigálni az elkövetett hibáimat, és ez néha több, mint a mindig makulátlan tiszta jóság. Ennek ellenére jól esnek Miss Dayton szavai. Néha az ilyen dicséretek, vagy épp észrevételek többet érnek, mintha a polgármester a széles nyilvánosság vagy média szeme láttára tűzne medáliát a mellkasomra. - Köszönöm, de úgy hiszem, valójában a szüleimé az érdem, akik megtanítottak rá már kisgyerek koromban, hogy segítsek azoknak, akik kevésbé szerencsés csillagzat alatt születtek, mint én - válaszolom. - A vagyon remek dolog, Miss Dayton, de egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy amikor eljön a halálunk napja, ezeket az anyagi dolgokat hátrahagyjuk, mert nem tudjuk őket magunkkal vinni a másvilágra, és ott semmi más nem fog számítani, csak az, hogy milyen emberek voltunk ezen a földön, és hogy szeretettel, megbecsüléssel emlékeznek-e majd ránk. Valahogy nagyjából úgy, ahogy ön is emlékezni fog arra a titokzatos ajándékosztó férfira, aki hozzásegítette ahhoz, hogy szebb legyen a karácsonya. Néhány családnak, és gyereknek az élet nehezebb, mint másoknak. Legalább ilyenkor vegyünk le róluk némi terhet. Egyébként is, közeleg a karácsony, Miss Dayton. Mikor történjenek csodák, ha nem ilyenkor? - mosolygom el magam. - Mellesleg higgye el, nincs kék öltönyöm, meg világoskék nyakkendőm sem. De ha ezen múlik, igyekszem majd beszerezni egyet. Az ajándékokat egyébként nem én adom át, csak beszerzem őket. Tudja, nem tartom jó ötletnek, hogy piros ruhában, fehér szakállal parádézzak, mert nagyon hiteltelen Télapó lennék, a gyerekek illúzióját pedig nem szeretném lerombolni, hiszen ők a jó öreg Santától várják az ajándékot. Egy gyerek világát pedig bűn lenne összetörni. Pont úgy, ahogy a kisfia örömét is, ha ajándék nélkül térnénk haza. Szóval ne aggódjon Miss Dayton, addig el sem hagyjuk Austint, amíg be nem szerzünk egy ninjaharcost - hunyorgok vidáman, aztán a mosolyom vigyorba csúszik át, és halkan fel is nevetek. - Túl jól ismer engem már ennyi idő után is, Miss Dayton - emelem fel, és rázom meg kissé a mutatóujjamat. - De való igaz. Mindig nagyon vártam haza apát. Nem csak az ajándék miatt persze - teszem hozzá - de az, hogy ő hazajött, és még hozott is valamit, az mindig hatalmas örömet okozott. Egyszer pont karácsony napján ért haza Európából. Tűkön ülve vártam, mert már csak ő hiányzott ahhoz az igazi, ünnepi hangulathoz, és anya folyton azzal csitított, hogy apa biztos klassz ajándékot hoz, mert a karácsony mégiscsak karácsony. Amikor apa belépett a házba, a nyakába vetettem magam, de láttam, hogy ajándék bizony nincs. Apa leguggolt hozzám a földre, és megkérdezte, csalódott vagyok-e, hogy meglepetés nélkül jött haza. Néhány másodpercig gondolkodtam, aztán azt mondtam, hogy nem. A legfontosabb, hogy nem kell nélküle karácsonyozni, és ezt komolyan így is gondoltam. Apa meg anya mosolyogtak, mert mondjuk úgy, hogy kicsit leteszteltek, mit helyezek előtérbe. Utána kivittek az udvarra, és ott várt a meglepetés. Amíg mi anyával mézeskalácsot sütöttünk a konyhában, addig apa egy trambulint állított össze az udvaron. Nem számított nekem onnantól se a hideg, se a hó, alig lehetett engem becsalogatni a ház elől - nosztalgiázom vissza a múlt eme szép pillanatára. Aztán összeszorítom a számat, mert esküszöm, a saját magam számára is hihetetlen, hogy ennyit tudok beszélni. Egyébként elég szűken szoktam mérni a szót, de valamiért Miss Dayton társaságában egyszerűen olyan jól érzem magam, és annyira el tudok lazulni, hogy kinyílik az általában bezárt dumaládám. Ráadásul olyan dolgokat mesélek el magamról, amiket még talán senkivel nem osztottam meg. Példának okáért azt a reggelt, amikor enyhén szólva sodortuk egymást a szívroham szélére a takarítőnővel abban az ominózus nászutas lakosztályban. Miután Miss Dayton kedvére kikacagja magát, úgy döntök, talán itt az ideje némi pihenésnek, és nem mutatom ugyan, de örülök, hogy elfogadja a felajánlott lehetőséget, miszerint aludjon a vállamon. Nem is kell sok hozzá, hogy mély szuszogásba váltson a légzése, és ebben a nyugodt, békés légkörben én is elszenderedem kissé. Egészen addig, míg a stewardess fel nem ráz, jelezve, hogy közeledünk a cél felé, és noha nincs szívem felébreszteni Miss Daytont, mégis kénytelen vagyok, mert a repülési szabályok értelmében újra be kell csatolnia magát, ehhez viszont muszáj magánál lennie. Kedvesen, finoman ébresztgetni kezdem, ekkor viszont olyasmi történik, amire nem számítok, ennél fogva fel sem tudok készülni rá. Mert amikor Miss Dayton ködös tekintettel felpillant, és néhány másodpercig egymás szemeibe mélyedünk, átfogja a nyakamat, és olyan becézgetés csúszik ki a száján, amit biztos, hogy nem nekem szánt. Képtelen vagyok palástolni a határtalan megdöbbenésemet, és hirtelenjében nem nagyon találom a hangomat. Néhány másodperc erejéig mindketten lefagyunk, ez az idő viszont úgy tűnik éppen elég ahhoz, hogy Miss Dayton ténylegesen is visszatérjen ebbe a világba. Úgy veszi le rólam a karjait, mintha tűz égette volna meg, az arca felveszi egy túlérett paradicsom színét, és szapora, zavart mentegetőzésbe kezd. - Öhm... nem... semmi gond, Miss Dayton - hebegem még mindig a meglepetés hatása alatt, és mikor gyorsan témát vált, én sem forszírozom tovább a dolgot. Kényes helyzet, szóval az ilyesmi alkalmakat jobb figyelmen kívül hagyni - legalábbis kísérletet tenni rá - mert ha tovább boncolgatjuk, csak sokkal kényelmetlenebbé válik az egész szituáció. Ruby kérdésére nem kell válaszolnom, mert az ismét feltűnő utaskísérő megkér mindkettőnket, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet, és ezért most kimondottan hálás vagyok, mert az iménti kis jelenet után azt hiszem az inkvizíció kínjait kellene kiállnom, ha ismét az én segítségemet kérné ebben. Így viszont a légikisasszony egy könnyed mosollyal megoldja a problémát helyettem. - Ne aggódjon, Miss Dayton. Van, aki a felszállást, van aki a leszállást bírja nehezebben. De azért ez nem egy halálciklon a vidámparkban - nyugtatgatom, némileg visszanyerve a lelki egyensúlyomat az előbbi kis malőr után. - Ha szüksége lenne rá, a zacskó az ülés alatt van - teszem hozzá. Remélem nem lesz szükség rá, de jobb felkészülni minden eshetőségre. - Ha nagyon fél, csak fogja meg bátran a kezemet - biztatom, miközben érzem, hogy a gép lassan, és fokozatosan süllyedni kezd. Alig tíz perc elteltével már az Austin-i repülőtér betonján állunk, és megcsap az a levegő, ami annyira eltér New York érájától. Noha ősz végén vagyunk a naptár szerint, és leveleket hord a feltámadó szél, mégis melegebb az atmoszféra, mint a Nagy Almában - látni, hogy némileg délebbre járunk a keleti partoknál. - Minden rendben, Miss Dayton? - kérdezem, miközben ugrásra készen állok, hogy megtámasszam, ha esetleg kissé ingatagabb lenne a talaj a lába alatt az átlagosnál. A repülést is szokni kell, bár meg kell, hogy mondjam, a hölgy ilyen tekintetben átlagon felül teljesítette a várakozásomat. - Jöjjön...erre - irányítom finoman a könyökénél fogva a várakozó taxi felé, miközben a bőröndjeinket elhelyezik a csomagtartóban. - Járt már Austinban Miss Dayton? - érdeklődöm. - A Hiltonban foglaltattam szállást. Természetesen kétágyas szobában - teszem hozzá hirtelen. Bár igaz, hogy ez már akkor is így volt, amikor az eredeti felállás szerint tolmáccsal utaztam volna. - Gyönyörű, és nívós épület, a kiszolgálás pedig átlag feletti. Tetszeni fog önnek. Bár nyilván ebben az is benne van, hogy bennfektes szemmel nézem - mosolygok Miss Daytonra, miközben ajtót nyitok neki, és miután besegítem a kocsiba, én is elfoglalom a helyemet mellette, a hátsó ülésen. - Örömömre szolgál, hogy én hozhattam el önt ide - mondom aztán belenézve Ruby szemeibe, és komolyan gondolom a szavaimat. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a tény, ahogy a repülőn a nyakamba fonta a karjait. Az az elejtett kis megjegyzése, amikor is édesemnek szólított, aligha nekem szólt. De akkor kinek? Lehet, hogy tévúton járok, és Miss Dayton mégsem magányos nő, ahogy én hittem? A gondolat nem tesz boldoggá. A legkevésbé sem. Ugyanakkor az ember mégis hogyan kérdez rá ilyesmire? Lehet, hogy a kettőnk közti tagadhatatlan vonzást csak bebeszéltem magamnak, mert olyasmiben akartam hinni, ami nem is létezik? Az eszmefuttatásom nem csupán bosszantó, hanem több, mint nyugtalanító.
Amikor a hotelbe kerültem dolgozni úgy fél éve, mindenki úgy tartotta a fiatalabb Mr Winstonról, hogy elég magának való, szófukar ember, aki a lényeges információkon kívül nem igazán oszt meg semmit másokkal. Nem csak az alkalmazottakkal, hanem úgy alapvetően senkivel.Roppant udvarias, és általában megértő, de távolságtartó is egyben. Régen, mondták azok akik már szinte a kezdetek óta ott dolgoztak, amikor még épp csak elmúlt húsz éves nagy kanállal ette az életet, és az újságokban nagyon sokszor lehetett olvasni ilyen vagy olyan afférjairól, esetleg arról, hogy hol és mikor kompromittálta magát olyan helyzetben amiben nem kellett volna. Aztán egy napon, mesélték, az idősebb Mr Winston magához hivatta és elbeszélgetett vele. Nem tudja senki pontosan mi hangzott el ezen beszélgetésen, de egy hét múlva Mr Wayne lett a hotel ügyvezető igazgatója, teljes hatalommal felruházva.Onnantól pedig nem lehetett hallani, legfeljebb diszkrét pletykákat, vagy időnként felröppenő rövid híreket arról, hogy a magánéletében mi történik pontosan. A fiatalabb Winstont mintha kicserélték volna. Bár elhiszem, hogy az emberek változnak, hogy bizonyos időközönként mintha a személyiségünk valami különös átalakuláson menne át, azért legbelül akik vagyunk, nem tudjuk meghazudtolni magunkat. És lám, azt hiszem pár nappal ezelőtt volt szerencsém bepillantást nyerni annak a Mr Wayne-nek a világába, aki minden bizonnyal lehetett az előtt az ominózus beszélgetés előtt. Az első napokon észrevettem a külső eleganciáját, az erőteljes kisugárzását, azt ahogyan nagyon visszafogottan és kedvesen beszél mindenkivel, noha akkor még eszembe sem jutott, hogy egy napon majd tovább gondolok mindent. Aztán a véletlen találkozást követően, mintha ez a visszafogottság egy rövid időre eltűnt volna, és olyan emberivé, olyan közelivé vált. Talán ez volt a csapda. Ez volt az, amitől úgy hittem jogom van rá úgy gondolni, ahogyan jogom van az álmaimhoz, jogom van ábrándozni róla. A valóság azonban sokkal keserűbb, mert már az első munkanapomon nyilvánvaló vált, hogy csupán egy délibáb amiben olyan eszementen próbálok hinni. Mr Winston újra a visszafogott ember lett, újra a kimért udvariasság jellemezte, noha mindig ott bújkált a szája sarkában az a furcsa kis mosoly, amely emlékeztetett arra, hogy én már tudok róla olyasmit, amit más talán nem.Ettől még nem változott semmi. Hogy sajnáltam? Igen, egy kicsit talán, mert minden lány szeret hinni a tündérmesékben, és ez alól én sem vagyok kivétel. Az én tündérmesém azonban három éve véget ért. Úgy égett el, úgy rabolta el az álmaimat, hogy nem maradt más utána, csak üszkös romok, és egy ember emléke akit mindennél jobban szerettem. Most azonban valami határozottan megváltozott, attól a perctől, hogy felszálltam a repülőre. Eleinte fel sem tűnt. Eleinte csak arra figyeltem, hogy jól üljek, hogy megfelelően legyek bekötve, hogy túléljem a felszállást, és persze az izgalom tetőfokára hágott bennem, mert mégiscsak ez volt az első repülőutam, és ez volt az első olyan alkalom, hogy jóval messzebb megyek New Yorktól, mint ahogyan eddig valaha voltam. Eleinte azon járt az agyam, hogy remélhetőleg megfelelő lesz a spanyol tudásom, hogy nem okozok csalódást vele a főnökömnek, hogy az öltözködésem is követni fogja az elvárt etikett szabályait (bár ebben még vannak kétségeim, hiszen több holmit is hoztam,mert nem vagyok teljesen tisztában vele mennyire legyek könnyed, vagy éppen visszafogott, szóval ebben még Mr Winstonra kell hagyatkoznom).Jobban aggódtam amiatt, hogy mit fogok majd vinni Floriannak, hogy vajon mi mindent láthatok majd a városból, azon kívül, hogy természetesen elvégzem a munkám, hiszen ezért jöttem, ez az elsődleges amit szem előtt kell tartanom. Az első változást, hogy valójában az én gondolataim valahol egészen máshol járnak, akkor éreztem, amikor megkértem Mr Winston-t, hogy segítsen kikapcsolni az övemet….a közelsége bénítólag hatott rám, és szinte bele kellett marnom a körmeimmel a tenyerembe, hogy térjek észhez….az ahogyan akkor rám nézett, azt hiszem végérvényesen eldöntötte, hogy bármennyire szeretném, képtelen vagyok a vele kapcsolatos gondolataimat ráncba szedni.Másodszor azt hiszem akkor amikor a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy az álom magához rántson és olyasmiről képzelegjek, amilyenről többnyire tizenévesen szokott az ember, amikor olyan eszelősen kapaszkodik az érzelmek gerjesztette rózsaszín felhőcskébe.Nem akartam felébredni, mert valahol talán a tudatom megsúgta, ott mélyen legbelül, hogy amíg így vagyok, amíg csak álmodom, szinte valóságosan megélem, addig nem érhet csalódás, hogy egyszer fel kell ébredni. Mert a tündérmesék kétszer nem végződnek happy end-el, noha nálunk már az első sem végződött azzal. Mikor felébredek, a tekintetemben megülő vékony fátyolosság még az álom utóhatása. Annak az álomnak, amelyben ott voltunk a hotelben, egy különös, esős reggelen. A nyitott ablakok könnyed organza függönyével játszott a szél, és kellemes kávé illat csiklandozta meg az orromat. Éreztem a nyitott fürdőszobából kicsapódó gőzben Mr Wayne kölnijének kesernyésen kellemes aromáját, és amikor lassan nyitogattam a szemeimet, egy árnyalak közeledett hozzám mosolyogva, félmeztelenül, hogy leüljön az ágy szélére. Olyan volt, mint akkor a parkolóban, amikor az inget átvette és én csak néztem döbbenten. Szerettem volna megérinteni, ahogyan most is szeretném….Lágyan ejti ki a nevemet, és nevetve simítja el a kócos fürtöket az arcomból, én pedig bevackolom még magam a párnák közé, a nadrágja száránál rántva őt magamhoz. Együtt nevetünk, a napsugarak vékonyan vonnak körbe bennünket, a kinti világ zaja mint egy zümmögő massza kívül marad. Csak mi vagyunk.Átkarolom a nyakát és közelebb vonom magamhoz. Jó reggelt csókot akarok adni neki, vonszolnám őt vissza az ágyba, de amikor valami különös hűvösség marja végig a felkaromat, mintha a józanság kegyetlen vihara borulna rám. Kinyitom a szemeimet és eltűnik az a szép és álombaillő reggel. Mert ott is volt. Az álmaimban. Most pedig csak a döbbent arcát látom, kezeim a nyakán, én pedig meg sem tudok szólalni. Szépen lassan fogom fel, hogy az álmot éltem tovább az előző pillanatokban, és csak remélni merem, hogy semmi olyasmit nem tettem vagy mondtam, amivel esetleg még nagyobb félreértésre adhattam okot. Visszahúzódóm és próbálok valami semlegesebb, valami távolabbi témát találni, hogy talán sikerül messze űznöm az előbbi kellemetlen affért. A stewardess kapcsolja be az övemet, amiért most kifejezetten hálás vagyok, és félénken mosolyodom el. - Valószínű még két vagy három alkalom és már egyedül is boldogulok vele. Köszönöm.- a hölgy egy kedves mosollyal néz rám, majd biccent és távozik ő is, hogy bekösse magát. Lassan kezdünk ereszkedni, és a gyomrom egyszerre jár liftet és megy össze olyan pici gombócba, ami szerintem nem is létezik. Erősen hunyom be a szemeimet és fehéredő ujjakkal kapaszkodom a karfába.Nem akarom megfogni Mr Wayne kezét...nem merem, mert attól félek, hogy attól újra átjár az álomból itt maradt különös vágy, az a felfoghatatlan vágy, hogy mégis mi a pokol történik velem, miért vonzódom hozzá ennyire? Miért nem érzem azokat a határokat, amelyeket a hotel falai között éreztem? A gépből kiszállva ez a furcsa, friss őszi levegő némiképp magamhoz térít. Más minden mint otthon. Kicsit megbillenek, és belekapaszkodom Mr Winston felkarjába. Mosolyogva bólintok. - Többé kevésbé minden. Még szoknom kell, hogy nem mozog a lábam alatt a talaj. Mintha egy hajón lennék.- a szél feltámad és kissé összekócol, de a taxiban már kellemes meleg fogad bennünket, és amikor Mr Winston mellém ül figyelmesen hallgatom. - Először. Minden először. A repülés és Austin is….- elhallgatok és őt nézem. És ön is először...így. Üzenik a szemeim, de nem mondom ki a gondolataimat. Jó lenne tudni mi jár a fejében, vagy talán lehet, jobb ha mégsem….talán nem lenne szabad így néznie rám. -És a Hilton is először. Az édesanyámnak feltétlenül mesélnem kell róla, valószínű az utolsó részletig kifaggat majd róla. Menthetetlenül romantikus és álmodozó alkat. Volt kitől örökölnöm.- nevetem el magam kedélyesen, majd a taxi ablakán nézek kifelé, és csak bólogatok Mr Winston azon szavaira, hogy a kiszolgálás, és maga a hotel átlagon felüli. Ebben nem kételkedem, elvégre a név kötelez. Egy Hilton Hotel nem is engedhetne meg magának ettől kevesebbet. -Úgy hírlik a recepciósok minimálisan is öt nyelven beszélnek. Legalábbis a követelmények között szerepel.Többek között ezért sem volt értelme beadnom az egyik new york-i hotelbe. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az öné esetleg nem üt meg egy színvonalat, csupán azt, hogy van ahol ez elvárás.Igaz, ha most öt nyelven beszélnék, akkor nem önnél dolgoznék, amit roppant módon sajnálnék.- harapom be az ajkaimat, és még mindig alig merek visszanézni, elszakítani a tekintetem a tájtól, de megteszem. -Főleg, hogy sosem juthattam volna el Austinba.- azt mondja örül, hogy ő hozott el engem ide, és valamiért kikívánkozik az a kérdés, valamiért kibukik, nem tudom megmagyarázni, de lassan már semmit nem tudok megmagyarázni Mr Wayne közelében.Legkevésbé a saját viselkedésemet nem.Ahogyan visszafordulok felé, a taxi hátsó ülésének közelségében egészen közelről tudom figyelni az arcát. Az állán végigsiklik a tekintetem, aztán a szemeit fürkészem, felszaladnak az íriszek a homlokán majd a haján….szeretnék belesimítani….egek, Ruby, az istenért! Szedd össze magad. A kérdés ettől még jön. Önkéntelenül is. -Miért….miért örül neki, hogy maga hozhatott el ide? Miért mondja ezt nekem?- a szemei rabul ejtenek, és sok másodperc sem elég, hogy másfelé nézzek. Kellene én tudom, hogy kellene, és csak nagyon nagy erőfeszítések árán sikerül végül elszakadnom tőle. A taxi finoman áll meg, és egy aprót ránt végül rajtunk. Az ablakán kinézve egy hatalmas, impozáns épület magasodik a szemeim előtt. -Örülök, hogy elhozott ide, Wayne.- úgy ejtem ki a nevét, ahogyan azon az éjszakán még utoljára, de gyorsan realizálom magamban, hogy ez nem az az éjszaka. Ez most a valóság. Még mindig a valóság, és jó lenne végre ha ehhez is igyekeznék tartani magam. Megzavarodok, kicsit talán bele is pirulok, amikor végül kijavítom magam. -...Mr Wayne. Szóval örülök, hogy elhozott ide.Csodás ez a hely. És tudja mit? Az első dolgom az lesz, hogy kipróbálom a masszázs kádat. Azt mondják az is van a Hiltonban- kuncogtam mint egy bolond gyerek, akinek éjszakára kinyitották az édességboltot és megengedik, hogy egy kicsit randalírozzon odabent. -Tényleg igaz, hogy van ilyesmi? Graciela mondta….neki az egyik rokona dolgozik az egyik Hilton hotelben valahol a nyugati parton.- magyarázok tovább, és beszélek butaságokat, mert még mindig csak arra tudok gondolni, ahogyan az előbb rám nézett. Mintha a vesémig látott volna azokkal a csodás szemekkel….nem is a vesémig, a lelkemig, és én a saját érzelmeim árulójává váltam volna.
Amikor a tökéletes házasságot említi valaki, mindig a szüleim jutnak az eszembe, és nem alaptalanul. Fiatalon, alig húsz évesen keltek egybe, és már a nyugdíjas éveiket tapossák együtt, teljes egyetértésben. Azt hiszem, az ő kapcsolatuk az, amit úgy jellemeznek, hogy "amíg a halál el nem választ". Persze, ahogy minden egyes házasságban, az övékében is voltak nézeteltérések, viták, veszekedések. Olyankor apa másnap mindig vitt anyának virágot, még akkor is, ha az adott szituációban nem ő volt a hibás. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy senki nem tökéletes. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, bárki lehet feszült, ideges, amikor a dolgok másképpen csapódnak le, mint általában. Ilyenkor éreztetni kell a másikkal, hogy mindig, minden körülmények között fontos nekünk, és a szerelem vagy szeretet nem ezeknek az apró veszekedéseknek a függvénye. Aztán cinkos hunyorítással tette hozzá, hogy a nők mindig el tudják venni az ember eszét. Vagy úgy, hogy a férfi a haját tépi, és azt mantrázza, hogy "megőrülök", vagy úgy, hogy összezavarják, de pozitív értelemben. Most rájövök, hogy apának ebben is igaza volt. Ugyanis pontosan így érzem magam Miss Dayton társaságában. Mármint nem a hajtépős, hanem a másik módon. Tényleg megkavarja a fejemet, és teljesen kifordulok magamból. Úgy értem, egy olyan oldalamat hozza elő, amit esküszöm, még én magam sem ismertem eddig. Folyamatosan beszélek, mondhatni hogy locsogok, ráadásul állandóan zavarba jövök, és hebegek, mint egy idióta. Ezek összességére - vagy bármelyikre a listából - pedig gyerekkorom óta nem akadt példa. Élek a gyanúperrel, hogy Miss Dayton magában lassan el fogja könyvelni, hogy skizofrén vagyok, vagy egész pontosan skizoWayne: létezik egy Wayne Winston a szállodában, meg egy a magánéletben, és ennek a kettőnek nagyjából annyi köze van egymáshoz, mint Stewie Wondernek a céllövöldéhez. Ezek a gondolatok villannak át a fejemen, miközben leszállunk a gépről, és helyet foglalunk a taxiban. Viszont a két Wayne, meg a látható észvesztés gondolatmenetébe folyamatosan befurakodik a kínzó kérdés: vajon ki lehet Miss Dayton titokzatos édese? Keserű lenne rájönni, hogy illúziót kergettem, és hogy jobb, ha felhagyok az álmodozással. Csak magamat kínzom vele, és nincs is értelme. Jó lenne tiszta vizet önteni ilyen szempontból a pohárba, csak hát az ember ezt a kérdést mégsem teheti fel a másiknak nyílegyenesen. Helyette inkább valami olyasmit mondok, ami egyrészt színigaz, másrészt megint kissé félreérthető. Több érthető bele, mint amennyit jelent. Bár mégsem. Tényleg örülök, hogy ő jött velem Austinba, és annak is, hogy én mutathatom meg neki a várost, legalábbis egy részét. - Miért? - kérdezek vissza, mikor Miss Dayton belekapaszkodik ebbe a mondatomba. - Miért örülök, hogy én hozhattam el ide? Hát tudja... amit a repülőn is mondtam. Szóval az első repülés, első csók, ilyemi. Első látogatás Austinban... annak örülök, hogy ezt is én adhattam meg önnek. Mint az első repülőutat. Az első csókot nyilván nem, de... - oké Wayne, most állj le. Szánalmas vagy. És béna. És úgy viselkedsz, mint egy szellemi fogyatékos. Oké, váltsunk témát. Olyanba, amelyben még Miss Dayton összezavaró társaságában is otthonosan mozgok. A hotel-témába, teszem azt. - Miss Dayton, maga most finoman leszólta a szállodámat? - vonom fel a szemöldökömet, de közben mosolygok, nehogy komolyan vegye a felháborodásomat. - Tudja, annak ellenére, hogy a W and W hotel képvisel bizonyos színvonalat, azért nyilvánvalóan mégsem olyan öt csillagos hely, mint a Hilton-láncolat. Természetesen én is ragaszkodom ahhoz, hogy a recepciósaim minimum egy nyelven folyékonyan beszéljenek, úgy értem, hogy nyilván az angolon kívül. Ennek ellenére nálunk nem, vagy csak nagyon ritkán fordulnak meg a felsőbb tízezer tagjai. Így ennek megfelelően az alkalmazottakkal szembeni elvárásaim is, hogy úgy mondjam, rugalmasabbak - teszem hozzá, és valami a gyomrom táján jólesően megmoccan bennem, amikor ismét a nevemet hallom a szájából, ezúttal újfent a távolságtartó Mr. nélkül. Csak simán Wayne, úgy ahogy a táncházban is. Ez az aprócska szóhiányosság pedig ismét visszacsempész közénk abból az oldott és meghitt hangulatból, ami akkor éjjel volt a miénk. Csak a kettőnké. - Miss Dayton, a két szobát all incusive ellátással foglaltam le, tehát ön azt próbál ki ma éjjel, amit csak szeretne - biztatom Rubyt jókedvűen. - És ha ajánlhatom, akkor kezdje a szaunával, utána jöhet egy valódi masszázs, és levezetésnek a masszázskád. Sőt, őszinte leszek önhöz. Amennyiben sikerül nyélbe ütnünk az üzletet, boldoggá tenne, ha meghívhatnám egy vacsorára, aztán ha kedve tartja, a bárba. Higgye el, megéri. Ízletesen készítik a homárt, és az 1940-es évjáratú Domaine Leroy egyenesen egy pohárnyi a mennyországból. Nem sokszor fordulok meg itt, de amikor igen, egyiket sem hagyom ki soha. A kulinális élmények is az élet élvezetei közé tartoznak, Miss Dayton. Hagy legyek önnél ebben is első - teszem tenyeremet finoman az övére. - És ami a masszázstúrát illeti, azt hiszem, én is önnel tartok. Már úgy értem, természetesen külön, mert a szauna ugyebár... - köszörülgetem a torkomat, mert felvillan előttem a kép, ahogy Miss Daytont semmi más nem fedi, csak egy nagy méretű törülköző, ez pedig azt eredményezi, hogy most legszívesebben a taxi oldalsó üvegébe verném a fejemet. Hihetetlen ez az egész: szinte minden alkalommal két lábbal állok a földön, határozott egyéniség vagyok, amikor pedig kettesben vagyok Miss Daytonnal, ezen tulajdonságaim úgy illannak el, mintha sosem léteztek volna. Támad némi csend, amíg az autó szinte hangtalanul siklik az Austin-i estében. Én azon gondolkodom, hogy lehetek ennyire szerencsétlen Miss Dayton társaságában, és megfogadom, hogy legközelebb háromszor gondolok meg mindent, mielőtt kimondanám, és ha végképp nem megy, akkor szerintem leharapom a nyelvemet. Inkább, mint a zagyvaságok, amiket az elmúlt kb fél órában sorjáztam egymás után. Hogy Ruby fejében mi jár, azt természetesen nem tudnám megmondani, de félő, hogy a főnöke elmeállapota felőli benyomásait összegzi magában. Megérkezünk a hotel elé, előzékenyen kisegítem Miss Daytont az autóból. Máris ugrik egy hordár a csomagjainkért, és siet vele befelé, nekünk semmi más nem marad, csak a becsekkolás, és a kulcsok átvétele. - Jöjjön, Miss Dayton - mutatom az utat udvariasan - remélem, meg lesz elégedve a szobájával. Természetesen fogyasszon bármit, amit csak szeretne, az én vendégem. Ne kérem... ne mondjon köszönetet. Örömömre szolgál, ha a vendéglátója lehetek. Van még két óránk az ügyfelek megérkezéséig. Különtermet foglaltattam a tárgyalás idejére. Amennyiben gondolja, vehet egy forró fürdőt, és ha megtisztel egy könnyű előételre szívesen vendégül látom a szobámban - torpanok meg vele a szobájának ajtaja előtt. Automatikusan pénzt nyomok a hordár kezébe, oda sem figyelek, hogy mennyit, hogy a meghajlásának szögéből gyanítom, hogy nem voltam szűkmarkú. Nem érdekel. Miss Dayton válasza sokkal inkább.
Valahogyan az az érzésem, hogy bár azt mondtuk akkor este, hogy ezt az egészet csupán arra a pár órára engedélyezzük magunknak, amikor elfelejthetjük milyen óriási társadalmi szakadék tátong kettőnk között, ezt egyikünknek sem sikerült akkor lezárni. Én gondolatban szüntelen visszatérek, visszavágyakozom, és Mr Wayne elejtett szavai, vagy éppen azok a hosszú pillanatok, amikor rám néz világossá teszik, hogy neki sem sikerült tökéletesen a lezárás.Túlságosan messzire mentünk akkor. Túl messzire, hogy következmények nélkül múlhasson el, vagy lehessen belőle egy szép és feledhetetlen emlék. Ha mindez nem lenne elég, akkor mindketten még inkább fokozzuk azzal, hogy egy ilyen útra vele jöttem. Józanul intem magam nyugalomra, és arra, hogy meg kell próbálnom a lehető leghivatalosabban viselkedni, megtartani azt a távolságot, amit a hotelben is őrzök magunk között. Csakhogy ez most nem a munkahelyem, ez most megint egy semleges terep, ahol nem kell félnem ha elcsípik a tekintetem.Mert nincs senki aki felróhatná nekem, hacsak maga Mr Winston nem tenné, de ő, éppen úgy mint én igyekszik legyőzni a zavarodottságát.Mintha nem is az az ember lenne, akit a kimért nyugalom jellemez nap mint nap a szállodában. Mintha egy másik férfi lenne, valaki, akit akkor éjjel megismertem. Önző dolog azt kívánni, hogy ez maradjon így? Nem önző, inkább botor dolog, hiszen ezzel csak magamat kínzom. Még kicsit mindig a múltban élek. Még mindig kicsit egy olyan férfi emlékének árnyékában, akit eszement módon szerettem, akit nem sikerült elfelejtenem, akinek mégis ezen a gyönyörű emlékén folytonosan átfurakszik két kutató szempár, amely hol engem néz, hol pedig a taxiban kifelé bámul a valószínű már ezerszer látott városra. Felteszek egy kérdést amit azt hiszem picit magam is megbánok. Provokatívnak érzem, vagy legalábbis várok valamilyen választ, amit persze nem kapok meg. Nem kaphatok, mert talán nem is létezik. Nem úgy, ahogyan azt én gondolom.Egyszerűbb valamiről csupán álmodni, és elképzelni, semmint valóságosnak megélni. Mr Winston pedig tökéletesen diplomatikus választ ad a kérdésemre, leszámítva azt az elharapott mondatocskát, aminek a végén elkerekedett szemekkel nézem őt, majd zavarodottan sütöm le a szemeimet, és fordítom el kicsit a fejem. Mit mondhatnék neki? Hogy azóta az este óta, valahányszor beszélni kezd, istentelenül nehéz nem az ajkait figyelnem? A csók említése azt hiszem jobban zavarba hozott semmint azt kellett volna. Nem azért mert elsőbálozó kislány lennék, hanem mert szeretném tudni, hogy milyen lehet….milyen lehet amikor Mr Wayne úgy igazán kibújik az öltöny mögül - képletesen persze- amikor hosszabb időre feledkezik meg arról hova is tartozik valójában, amikor kicsit elengedve magát nem törődik semmivel, csak azzal, hogy ne legyen képes ellenállni az elhalkuló szavak között megbújó vágynak, a csóknak. Annak az apró érintésnek, amely lerombolhatna közöttünk minden gátat. De fel kell ébrednem. Én még mindig csak Ruby Dayton vagyok, egy lány Brooklyn-ból, ahol a házak az égig nyúlnak, és megbújnak a felszálló korahajnali gőzben, ahol az álmok csupán megszületnek de sosem válnak valóra, mégis olyan jó beléjük kapaszkodni. Ruby, aki elszeretett egy férfit, akinek van egy négy éves tüneményes kisfia...Ruby aki mégis megveszekedett módon reménykedik abban, hogy egy napon majd minden megváltozik, hogy talán egy kis időre az álmok mégis valóra válhatnak. Visszafordulok, és a felvont szemöldökével és a játékosan vidám hangjával találom szembe magam, amire én is csak elmosolyodom, és kislányosan megvonom a vállaim. - Én igazán nem szerettem volna….elvégre én is magának dolgozom, csak….- ő is tudja, hogy csupán játékosan jegyeztem meg, nem állt szándékomban megsérteni. - Rugalmasak, de úgy tűnik ez a rugalmasság jelenleg megtérül, hiszen mégiscsak itt vagyok,egy alapvetően elfogadható spanyol nyelvtudással, készen arra, hogy sikerre vigyem magának az üzletet. És én biztosíthatom, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ez így is legyen.Öhm...egyetlen apróság talán. Amikor beszélek….nyugodtan vágjon közbe. Nyugodtan tegyen úgy, mintha valamit nagyon mondani akarna nekem.A spanyoloknál kifejezetten férfiasnak és erősnek tűnik az a férfi, aki egy nő fölé próbál keveredni a beszélgetésbe. És bár az üzletfelei minden bizonnyal tökéletesen belesimulnak az etikett szabályaiba, mégis ettől függetlenül a saját kultúrájuk erősebben dominál bennük. Szóval ha jó pontot szeretne magának, akkor mindenképpen szóljon közben amikor éppen fordítok nekik.Teljesen mindegy mit mond, lehet az angolul bármilyen jelentéktelen apróság, az időjárásról, vagy bármiről, a lényeg, hogy közben vágjon nagyon komoly arcot.Mivel angolul fogja mondani, nem fogják érteni, én pedig majd megoldom a spanyolok felé a többit.- mosolyogtam rá, miközben pedig magyaráztam mindkét kezem járt, nyomatékot adva a szavaimnak, vagy éppen kiegészítve azokat. A szobafoglalásnál most rajtam a sor, hogy a csodálkozástól és az örömtől egyszerre szaladjon magasba a szemöldököm, kíváncsian vigyorogva, mint egy gyerek, akit éppen most engednek be egy olyan játékboltba, ahol gond nélkül, és összeghatár nélkül válogathat. - All inclusive. Ah, életemben nem próbáltam még ilyesmit. Persze, nyilvánvalóan tudom mit jelent, de nekem még sosem volt benne részem. Ebben is maga az első, tudja?- nézek rá vidáman, kissé féloldalasan fordulva, mosolyogva. - A szauna….oh egek, talán Florian születése előtt voltam utoljára. Párszor részt vettem különféle céges rendezvényeken hostessként. Akkoriban főleg ilyen munkáim voltak, és ott kaptam juttatásként néha valamiféle wellness bérletet, amit beválthattam szanunára is. Nem mondom hogy annyira odáig vagyok érte, de pár órát a gőzben ülve az ember kicsit elengedhet minden fáradtságot magából. Szóval köszönöm, élni fogok a lehetőséggel. Mikor sorolja, hogy hova szeretne meghívni egy sikeres üzlet esetén, mosolyogva csóválom a fejem, beharapom az ajkaim, és laposan pislogok vissza rá. - Maga elkényeztet Mr Winston. Két szabadnapot ad nekem a mai utazásomért, magángéppel jövünk egy Hiltonba, ahol az egyik legdrágább szobát veszi ki, majd utána még egy olyan vacsorára szeretne meghívni, ahol egy 1940-es bort szolgálnak fel, aminek még a nevéről sem hallottam. Ön igazán gáláns, de a vacsorát nem fogadhatom el. Ez már így is sokkal több, mint amennyir én a fizetésemből megengedhetnék magamnak. Ez, akárhonnan nézem egy üzleti út, és én az ön tolmácsa vagyok jelenleg. Nem hiszem, hogy minden tolmácsot így a tenyerén hordozna. Félre ne értsen, ez számomra roppantul hízelgő és szeretném is...de…- visszautasítom? A vacsorát mindenképp. Azt már túlzásnak érzem. Ellenben egy másik javaslattal állok elő, ami nem biztos, hogy az ő tetszését el fogja nyerni, de egy próbát megér. - Emlékszik, hogy legutóbb milyen feledhetetlen estét töltöttünk együtt, amikor kicsit kiszakadt a megszokott komfortos világából? Mit szólna hozzá, ha a sikeres üzletet követően felvenne valami kényelmes inget, pulóvert és nadrágot, és felfedeznénk a várost? Nem számít hova, találomra kiválasztunk egy kis hangulatos bárt, beülünk, beszélgetünk, megünnepeljük az üzlet sikerét, ha esetleg nem sikerül, akkor csacsira isszuk magunkat….- nevettem fel jóízűen, amikor az jutott eszembe, vajon milyen látvány lehetnénk ő meg én kicsit spiccesen. Na ez az amit kerülnöm kellene ma estem és ez az aminek a lehetőségét éppen most teremtem meg. De nem gondolkodom...egyszerűen csak nem szeretnék egy drága étterembe beülni, ahol csak feszengenék, és arra gondolnék hány havi fizetésemet emészti fel csupán a desszert. Időközben megérkezünk, és egy darabig, amíg várok arra, hogy befelé induljunk csak nézem az elém tornyosuló roppant impozáns épületet. Talán az első és az utolsó alkalom, hogy ilyen helyen szállhatok meg, szóval mindenképp kell készítenem anyának pár fotót, hogyan néz ki belülről a Hilton. De ezzel még ráérek. Egyelőre követem Mr Winstont befelé.Csendesen s mosolyogva asszisztálom végig, amíg elrendezzük a papírokat. A recepciós hölgye sietve mér végig, és egy darabig még engem figyel, valószínű próbálja kitalálni ki lehetek, hiszen minden bizonnyal nyilvánvalóan látszik, hogy nem a felesége vagyok...vagy csak ő gondolja ezt. Nem hibáztatom. Egy idő után az ember már rutinból ráérez az ilyesmire a pult túloldalán, de a diszkréció megkívánja, hogy ezt se ne tegye szóvá se ne árulja el őt az a pillantás amivel végigmér. Mosolyogva biccentek felé, és talán egy kis időre zavar, hogy magában elkönyvelhette, hogy az érkező vendég egyik, vagy sokadik barátnője lehetek. Megszoktam már mondhatni az ilyesmit. Sosem vennének sehol komolyan. Az előítéletek éppen úgy ragadnak rám, mint az ember ujja az olvadt mézre. A szobámnál elválnak útjaink, és én egy pillanatig habozok belépés előtt. Ma már egy meghívást visszautasítottam tőle, és még egyet nem szeretnék, így bólintok. - Húsz perc múlva a szobájánál leszek, Mr Wayne.- adom meg végül a feleletet, nem beszélve arról, hogy mit fogok csinálni a következő húsz percben. Miután a poggyászomat elrendeztem kiválasztottam egy viszonylag egyszerű, de elegáns lila estélyi ruhát . Remélhetőleg megfelelő lesz a tolmácsoláshoz is, vagy az este további részében. Nem akartam most sokáig pancsolni, azt majd ráérek ha végeztünk, és nem leszünk ennyire feszítve idővel….meg az igazat megvallva szerettem volna minél több időt tölteni Mr Wayne-el, ha már volt kedves és megvívott a szobájába a tárgyalás előtt. Tartottam magam az időhöz, így aztán húsz perc múlva kissé felfrissülve, és átöltözve immáron kopogtattam a szobája ajtaján. Rettentően zavarban éreztem magam, nem is értem miért….illetve értem. Akárhogyan nézzük, hogy ez egy üzleti út, hogy Mr Winston csupán a munka miatt hozott magával, egyszerűen képtelenség elsétálni azon tény mellett, hogy hatással van rám, és a jelek szerint hatással vagyok rá. Ugyanakkor még tudjuk ezt felnőtt módon kezelni….még. Az ajtó nyílik és amikor ott áll Mr Wayne hasonlóan felfrissülve, a szobából áradó aranyfények között megbújva egy kicsit elakad a szavam. Istenem! Miért teszem ki ennek magam újra és újra? Talán mert még mindig hiszem, hogy Ruby Dayton álmai is valóra válhatnak egy napon...de ha mégsem akkor is szeretném csak a vágyakozást is érezni. A mintha érzését ameddig még lehet… - Remélem nem jöttem túl korán.- szólalok meg végül elcsukló hangon, mert még mindig csak nehezen tudok megszólalni.Ez a férfi egyszerűen elveszejti a hangom és a józan eszem is.
Kezdőlap
