Nagyon szeretek puzzle-t játszani. Már egészen kicsi gyerekkoromban is képes voltam órákon, vagy akár napokon keresztül is lekötni magam ezzel a fajta időtöltéssel. Élveztem, hogy az apró, összevisszának tűnő darabokból hogyan vált a munkám nyomán egy egész kép. Élveztem az alkotás örömét. Néha, mikor készen voltam egy-egy kirakóval, anya úgy gondolta, hogy majd szépen megőrzöm őket - hát a nyavalyát. Még mielőtt közbeléphetett volna, máris újra szétszórtam, összekevertem a részeket, ismét nekifogtam a játéknak, és sosem bírtam betelni ezzel az örömmel. Aztán apa egyik nap hazahozott egy három dimenziós kirakóst, akkor úgy éreztem magam, mintha hónapokkal előre hozták volna a karácsonyt: új távlatokat nyitott bennem, ha pedig apa mellém ült, hogy együtt játsszunk, szebb volt számomra bármely más pillanatnál, vagy napnál. Néha fejvakargatva próbálgattuk egymásba illeszteni a darabokat, nagyokat nevettünk a torzókon, amelyek a tévedéseink nyomán kikerültek a kezeink alól, na és közben persze beszélgettünk. Minden ember életében vannak olyan dolgok, amelyekre boldog nosztalgiával gondol vissza, egészen a halálos ágyáig, az én számomra ezek az együtt töltött órák azok, amikre mindig emlékezni fogok - apám megnyugtató, mély hangja, a konyhából beszivárgó almás pite illata, anya hangja, ahogy halkan énekel közben: már akkor tudtam, hogy számomra mindig ez lesz majd az otthon, és a szüleim illata. Emlékszem, egy alkalommal, mikor épp a Big Ben háromdimenziós modelljét pakolgattuk teljes átéléssel, megkérdeztem apát, hogy lehet az, hogy a sok munka mellett is tud időt szakítani rám - a barátaim és osztálytársaim zöme szinte alig látta az apját meg az anyját, vagy bármely más családtagját. Apa akkor komolyan rám nézett, és kézbe fogott egy darab puzzle-t. - Nézd csak meg ezt a kirakóst, Wayney - tárta elém tenyerén az alig néhány centis részletet. - Önmagában mit sem ér, és semmit nem jelent. Értelmetlen ábrát hordoz csupán. Mégis, ezek a kis részek alkotják az egészet. Azt, aminek már értelme van. Ha csak egy apró rész is hiányzik, az egész eltorzul, és értelmét veszti. Nem véletlen, hogy minden darabnak helye van. Az élet pontosan ugyanilyen, csak a darabok helyén olyan dolgok állnak, mint az otthon, a munka, a szabadidő, és a család. Ha ezek közül valamelyik nincs a helyén, máris csak egy groteszkké válik az egész. Mint a mi próbálkozásaink, amiket párszor elrontottunk - mosolyogta el magát, és a félig kész óratorony felé intett. - Ugye, érted? Persze, hogy értettem, és nem csak értettem, hanem egy életre megjegyeztem ezt a tanítást. Azóta is játszom puzzle-t, bár már jócskán férfikorba léptem - játszom az asztalon, makettek gyanánt, és játszom nagyban, ami az életet jelenti. Nagy odafigyeléssel, és kitartással pakolgattam én is egymásba ezeket a megfoghatatlan darabkákat: a középiskola, az egyetem, a munka, az önálló élet, de az én Big Ben-em még nem áll készen, egy lényeges eleme hiányzik. Bármennyire is keresgélem az ideillő darabot, mindeddig nem találtam meg azt a nőt, aki ezt a hiányzó részt kiegészítette volna. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha ne lett volna párkapcsolatom, csak éppen mind úgy futott zátonyra, mint az anyahajó apálykor. A mellém csapódó korombeli, vagy épp tőlem fiatalabb lányok vagy komolytalanok voltak még hozzám, vagy egyszerűen csak ugródeszkának, esetleg pénzügyi bázisnak tekintettek. Az aranyásó nőket pedig soha életemben nem kedveltem. Bárhogy is, találtam köztük bőven futó ismerősnek, vagy heves szeretőnek valót, de olyat, akivel hosszan képesek lennénk kitartani egymás mellett, egyetlen egyet sem. 32 éves vagyok, fontos és felelős pozícióban, nem akarok még esküvőt, meg családot, csak valamit... valamit, amit talán nem tudnék most megnevezni sem. Valami olyat, ami egymás mellé sodor két embert, aminek hatására egymás részei lesznek, valamit, amitől úgy érzem, hogy az eddigi fél részem most vált egésszé. Valami olyat, amit egész életemben apa, és anya között láttam. Kedvelem ezt az éttermet. Egyszerű, nem hivalkodó, olyan amelyet akármelyik átlagember megengedhet magának. Ma este én is az vagyok: egy ember a sok száz millióból. Nem Wayne Winston, a szállodatulajdonos, az igazgató, nem az az öltönyös fazon, amilyennek ismernek nap mint nap a munkában. Csak egy hétköznapi férfi vagyok, aki ma találkozni szeretne egy nővel. Kissé bizonytalannak érzem magam, talán épp orbitális marhaságot készülök elkövetni, elvégre a vakrandi általában olyanok kiváltsága, akik... hogy is mondjam... kissé defektesek. A barátaim, ha most látnának, és tudnák, hogy mibe ugrottam bele, alighanem körberöhögnének, elvégre a felfogásuk szerint - és igazából osztom is a véleményüket - csak a végképp reménytelenek fordulnak az ismerkedés ezen módjához. Viszont van az a bizonyos mondás a szabályról, meg a kivételről. Ki tudja, talán éppen én leszek az. Persze az sincs kizárva, hogy ez csak egy kósza ábránd marad részemről. Bárhogy is, nemsokára kiderül. Nem láttam még a lányt, még csak egy fotót sem róla. Szőke, kék szemű, ennyi információ áll rendelkezésemre. Igaz, ez nem sok, de azt hiszem, ha meglátok egy ilyen adottságokkal megáldott nőt, aki épp kíváncsian kémlelve forgatja körbe a fejét a belépés után, akkor tudhatom, hogy ő az az ominózus hölgy, akire várok. Hogy kissé levezessem a várakozás feletti izgalmamat, egy aperitifet rendelek, aztán kortyolgatva nézelődök körbe a teremben. Mindenki társasággal van - partnerrel, barátokkal - csak én gubbasztok itt úgy, mint egy bamba, eltévedt medvebocs a rengetegben. Nyolc óra lesz néhány perc múlva - a hölgy pontosan nyolcra ígérte magát. A nőknél általában belekalkulálható késés alapján talán még egy jó fél órát is ülhetek itt, csendes magányomban. - Uram, ajánlhatom esetleg az étlapot? - jelenik meg mellettem hirtelen a pincér úgy, mint egy felhúzható rugós játék, várakozásteljesen nézve rám. - Nem, köszönöm. Majd talán később. Még várok valakit - válaszolom, és mikor a pincér elkacsázik előlem - nem mondanám, hogy nagy darab pasas, mégis letakarja a bejárati ajtó felé eső kilátást - egy szőke hajzuhatag, egész pontosan egy szőke hajzatot hordozó fejtető jelenik meg az ajtóban. Nem látom az arcát, az előttem lévő asztalnál ülő, hangosan nevetgélő férfi pont belelóg a képbe - de látom, hogy a hajkorona gazdája megtorpan még az ajtóban, és körbeforgatja a fejét. A gyomrom kissé megugrik, nagy levegőt veszek - ezek szerint megérkezett. Rendben Wayne, lássuk hát a medvét. Vagyis egészen pontosan remélem, hogy a nő azért nem úgy fog kinézni, mint a barna bundás négylábú az erdő közepén. Felkelek, jelezvén, hogy igen, itt vagyok ennél az asztalnál, én vagyok csak magányos az étteremben üldögélők közül, szóval nagy logika nem kell hozzá, hogy rájöjjön, én vagyok a delikvens, már épp a kezem is felemelem, hogy egy apró intéssel üdvözöljem, de a mozdulat félúton megakad, és ha most valaki előre lökne sem lennék képes mozdulni, csak állnék földbe gyökerezett lábakkal. Ma este nagyon sok mindenre számítottam, pozitívumokra és negatívumokra egyáltalán, de nem, erre a látványra aztán végképp nem voltam felkészülve. Ilyen, ha az ördög keveri a kártyákat: csak én lehetek az a félnótás, aki látatlanban a nemrég nála dolgozó recepcióssal fut bele egy vakrandiba. Látom, ahogy Miss Dayton tekintete, amellyel eddig a sokaságot pásztázta, most elakad rajtam, és az arcán ugyanaz a megdöbbenés látszik, ami alighanem az enyémen is tükröződik. Tétován, mintha csak véletlen mozdulat lenne, félig-meddig felemeli a kezét, amit vehetek akár egy köszönés kifejezésére tett halvány kísérletnek is, aztán tétován közeledni kezd felém - olyan tempóban, és határozottsággal, mintha másodpercenként fordulna meg az agyában, hogy sarkon forduljon, és kiszaladjon innen.
Florian úgy csimpaszkodott a nyakamba, mintha nem is akarna többé elengedni.Késésben voltam, mégsem akartam tőle megszabadulni, vagy lefejteni magamról azokat a csöpp ragaszkodó karocskákat.Már pizsama volt rajta, a fogkrém fluor illata megcsapta az orromat, amikor csókot nyomott az arcom jobb felére. Olyan igazi, gyerekekre jellemző nyáltól tocsogó puszit. -Jól meggondoltad, Ruby? Lehet nem kellene a múltat piszkálni.-anyám hangja tele volt aggodalommal, ahogyan a fiam szobájának ajtajában állva várta, hogy átvehesse tőlem a lefekvés utolsó fázisát. -Már akkor megpiszkáltam, amikor elmentem Brian özvegyéhez. Anya….ezt már megbeszéltük ezerszer. Tudni akarom mi áll abban a levélben, amit a halála esetére helyezett letétbe az ügyvédjénél, Mr Groostone-nál.Képtelen vagyok csak így lezárni, és továbblépni.- pedig ezt kellene tennem, már csak a fiunk érdekében is, de úgy voltam vele, hogy ezt az utolsó találkozót még megejtem. Lehet, hogy olyan ajtókat nyitok meg vele általa, amiket valóban jobb lett volna zárva hagyni, de lehet az is, hogy az életem egész más irányt fog venni. Azt tudtam, hogy az ügyvéddel való ma este nyolcra megbeszélt találkozót nem szeretném lemondani. Izgatottan és kissé talán félve készülődtem. Nem tudtam, hogy milyen viselet illendő egy ilyen félhivatalos találkozóra. Öltözzem úgy mintha az irodájában futnánk össze, vagy akár egy randevút ejtenénk meg? Találtam valamiféle köztes megoldást, így aztán nem sokkal hét után indultam el. Nehéz volt magam mögött hagyni az apró kis lakást. Mikor az utcáról még felnéztem, láttam a fiam ablakából kiszűrődni az arany fényeket, és szinte hallottam anyám hangját, amint olvassa neki a két hajózó manó történetét, akik egy csatornán keresztül jutnak el a tengerre és ott mindenféle kalandokba keverednek. A hűvös esti szél, mely már az ősz ígéretével kecsegtetett besurrant a könnyű kis kabátka alá, és én picit már dideregve húztam magamon össze. Bár elköltöztem otthonról még Florian születése előtt, igyekeztem a szüleimmel jó kapcsolatot ápolni. Szerettem őket, csak az együttélés már nem működött. Ugyanakkor végtelen hálás voltam anyámnak, hogy néhanap vigyázott Florianra. Ezt természetes….hiszen az unokája...mondogatta gyakorta, én valahogyan mégsem vettem olyan magától értetődőnek.Nehezen indultam el, a szívem és a gondolataim visszahúztak a lakás melegébe, a fiam lassan lecsukódó szemei mellé. Nehéz volt őt egyedül hagyni, pedig ez gyakran előfordult valahányszor éjszakai műszakra osztottak be. Tudtam, hogy anya vigyáz rá, én mégis tele voltam aggodalommal. Minden bizonnyal feleslegesen. Az autóm egy kissé már viharvert sötétkék Buick Roadmaster egészen a nagy háztömb végén parkolt, tegnap nem találtam vele máshol már helyet. A forgalom gyérült amint Manhattan egyik elegánsnak, de nem túl hivalkodónak tartott étterme felé tartottam. Az ablakot leengedve hagytam, hogy a langyos szeptemberi szél összeborzolja a hajamat, és amikor a távolban a vörösre festett égalját bámultam, arra gondoltam, hogy az élet és a sors mennyire igazságtalan: ma este még álomra hajtod a fejed, de lehet holnap már nem fogod.Brian mindig is tisztában volt azzal, hogy a munkája tulajdonképpen tánc a halál táncparkettjének szélén, honnan oly könnyű a semmibe zuhanni, mégis gyakorta indult jókedvűen és mosolyogva dolgozni. Remélte, hogy könnyű napja lesz, remélte, hogy másnap újra láthat. Hiszen….ahogyan mondta mindig, a remény tartja mozgásban a világot. Kifogtam egy piros hullámot, és szinte percenként álltam meg, majd indultam újra tovább. A rádióból halkan duruzsolt valami régi blues szám, amelyben a mély hangú énekes szomorkásan dalolt az élet beteljesítetlen álmairól. Amelyeket megálmodunk, és amelyeket sosem valósítunk meg, mert úgy fogy el az időnk, mint a homokóra lassan lecsorgó szemei.Ajkaim keserű mosolyba rándultak. Hiszen pontosan ez történik velem. Millió álmom volt boldog életről, egy férfiról aki csak az enyém, nagy családról, csodaszép házról és virágzó kertről, mit gondozhatok. Helyette kaptam egy férfi fél életét titkokkal, a szerető hálátlan, de mégis gyönyörű szerepét, meg egy apró lakást Brooklyn munkások lakta környékén, az égbe nyúló toronyházak egyikében. Bár nem volt nagy, de a miénk volt Floriannal. A fiam volt talán az egyetlen akiért hálás voltam az égnek. Ő maradt Brian után. Ő egyedül. Nyolc óra múlt három perccel, amikor megérkeztem az étteremhez, és kellett még legalább öt perc, hogy rendes és elfogadható parkolóhelyet találjak. Kissé talán groteszk módon hatott a sok elegáns kocsi között az én kopott Buickom, de nem nagyon foglalkoztam vele. Sietős léptekkel hagytam magam mögött a járdaszigetet és igyekeztem az étterem felé. A sötétség már rátelepedett a városra és csak a cikázó, színes fénypászmák borították be a világot. A mesterséges fények közé zárt, nyüzsgő szelete New Yorknak. Az étteremben kellemes meleg, udvarias pincérek, visszafogott arany fények és halk morajlás fogad. Zavarodottan pislogok körbe és haladok befelé, miközben tekintetemmel keresem az ügyvédet, akivel a mai találkozót megbeszéltem.Ahogyan így körbeforgatom a fejem, hirtelen akad el a pillantásom, amikor valaki megakasztja azt a puszta, és váratlan megjelenésével. Szinte alig ismerem meg.A megszokott keményített galléros, fényes mandzsettás inget elhagyva, valami szokatlan mégis lágy eleganciával áll fel egy asztal mellől, és bizonytalanul integet. Felém? Bizonytalanodok el egy másodpercre, és még magam mögé is nézek mindkét irányban, hogy meggyőződjek róla nekem szól a tétova köszöntés.Megemelem magam is a kezem, és visszaintegetek neki. Kicsit talán félszegen, kicsit félve, hiszen mégis a főnököm, illendő talán, hogy nem csupán ezzel a néma kézjelzéssel köszönjek neki, hanem pár másodpercig az asztalánál zavarjam. Megakadok, talán kicsit le is lassítom a lépteimet, ahogyan átfut az agyamon, hogy meglehet vár valakit, találkozója van, mégsem kellene talán...aztán a léptek újra elindulnak, noha a határozottság továbbra is hiányzik belőlük. Közelebb érve már meggyőződöm róla, ahogyan végig engem kísért a tekintetével, hogy nem fogom megzavarni, még arra a pár pillanatra sem, sőt mintha maga várta volna, hogy pár szót mégis váltsunk egymással. Rajtam sem a megszokott szállodai uniformis van, nyoma sincs az elegáns, diszkrét szabású kiskosztümnek,hanem egy lágy esésű, sötétkék, virág mintás ruha van rajtam, a hajam pedig a megszokott konty helyett kiengedve.A mosolyom azonban, mellyel üdvözlöm, ugyanolyan őszinte mint mindig, valahányszor találkozunk. Mr Winston modora és stílusa mindig kifogástalan, és ha vannak is rossz napjai, abból mi nem nagyon szoktunk a pult mögött érzékelni semmit. -Jó estét Mr Winston.Igazán kellemes a meglepetés, hogy Ön…-félbehagyott mondat, félrebillenő fej, beharapott ajkak.Nem tudom miről szabadna vagy kellene itt beszélnünk. Ő is vár valakit, nekem is találkozóm van valakivel...végsősoron tényleg csak azért jöttem, hogy pár szót váltsak vele, hogy üdvözöljem, majd magára hagyjam. -Mikor elindultam otthonról, nem hittem volna, hogy magával fogok itt találkozni.- mosolyogtam még mindig és zavarodottan babráltam az egyik üres szék háttámláját. Ujjaim kapaszkodót keresve megpihentek rajta.Tétovázva gondolkodom azon, hogy elinduljak tovább keresve az asztalt, amelyet az ügyvéd úr foglaltatott számunkra, vagy maradjak addig amíg Mr Winston vendége meg nem érkezik. Eltelik egy egész perc ebben a bizonytalanságban, és hogy oldjam valamennyire, valami semmiséget jegyzek meg, amolyan beszélgetés indítóként, vagy jobbanmondva udvarias társalgás részeként. -Ön igazán...egészen másképp fest mint a hotelben.Úgy értem….sokkal…- nem nagyon tudom kifejezni magam, tulajdonképp sikerült belezavarodnom a mondanivalómba, és nem nagyon tudtam hogyan is fejezzem be a mondatot, így inkább hallgattam. Kérdezném hogy zavarom e, de ha így lenne nem hívott volna ide.Talán mégis mennem kellene, talán már itt van az ügyvéd úr. Nem nézek azonban másfelé, valahogyan itt ragadtam Mr Winston asztalánál.
Az ember jellemét alapvetően két dolog határozza meg: a körülményei, és azok az eszmék, amelyekre tanították. Ami engem illet úgy hiszem, mindkét téren mázlistának mondhatom magam: mióta az eszemet tudom, biztos és stabil légkör vett körül, mind a családi köteléket, mind az anyagi lehetőségeimet illetően. De ezeknek a kiváltságoknak van egy nagy veszélye - aki szerencsés csillagzat alatt születik, könnyen felül a magas lóra, hogy onnan le se tekintsen, vagy le se szálljon többé.
9 éves vagyok. Épp a kanapén ücsörgök a házunk nappalijában, apa pedig velem szemben, a kedvenc foteljában foglal helyet. A földet fürkészem, a szőnyeg arany-vörös mintázatát, nem merek felnézni apára. Úgyis tudom, mit látnék az arcán. Haragot, értetlenséget, és jókora adag csalódást. Talán ez utóbbi fájna nekem a legjobban - hogy az egyetlen szem fia talán mégsem pont olyan, amilyennek ő szeretné, vagy képzelte. - Wayne Roman Winston - szólal meg aztán apa. Na, pont ez a megnevezés az, aminek hallatán egy gyerek azonnal tudja, hogy bajban van. Nem mintha félnem kellene apától, sosem emelte még a kezét rám, de tisztában vagyok vele, hogy most olyan beszélgetés következik, amelynek a végén azt fogom kívánni, bárcsak elsüllyedhetnék a föld alá. - Mit tudsz te erről a fiúról, Wayney? - tesz fel apám egy kérdést, némi hallgatást követően. - Azt tudod, hogy szegény, de azt nem, hogy az élete jóval nehezebb, mint a tiéd. Azt hiszed, ő maga nincs ezzel tisztában anélkül is, hogy az orra alá dörgölnéd, és gúnyolnád érte? Te nem tudod, hogy milyen érzés kimaradni mindenből, amihez pénz kell: osztálykirándulásból, a barátokkal csatangolásból, egy spontán fagyizásból. Fogalmad sincs, hogy milyen érzés hétfőn várni az iskolát, és a napi egyszeri ingyen ebédet. Fogalmad sincs, milyen olcsó, használt ruhákból válogatni, mert nem telik másra. Szerinted ennek a fiúnak nem fáj a szíve, nem vágyakozik olyan dolgok után, ami neked természetes? És te ezt a fiút még nevetség tárgyává tetted. Úgy emlékszem, hogy nem erre tanítottunk, Wayne Winston - hajol előre apám, megérinti a térdemet, és addig le sem veszi rólam a kezét, amíg fel nem emelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. A füleim forróak, úgy lángolnak, hogy meg lehetne rajtuk sütni a vacsorát. - Nem büntetlek meg Wayney. Csak arra kérlek, hogy gondolkodj - bólintok, aztán felkelek, és az emeleten bezárom magam mögött a szobám ajtaját. Piszkosul rosszul érzem magam, rosszabbul, mintha apa fültövön vágott volna. Másnap az iskolában, az első szünetben odalépek ehhez a fiúhoz. Egyedül álldogál az egyik ablaknál, épp a tízóraiját bontogatja. Egyetlen hang nélkül kiveszem a kezéből a szendvicset, mire ijedten pislog rám. Körbeforgatja a fejét, mintha menekülési útvonalat próbálna keresni, de nem adok neki időt, hogy lelécljen: kezébe nyomom a saját kajámat, majd szétnyitom az övét. Vajas kenyér, egyetlen szelet olcsó felvágottal - az enyém bezzeg meg van pakolva minden földi jóval, amit a bejárónő fellelt a hűtőben. Hatalmasat harapok a szegényes szendvicsbe, és néhány másodperc tétovázás után ő is ugyanígy kóstolja meg az enyémet. Egymásra mosolygunk - a fogaink éles lenyomatot hagynak a puha kenyérben. Ebben a percben válunk barátokká Thomas Coltonnal.
22 év telt már el ettől a naptól számítva, de azt, amit akkor megtanultam, soha többé nem felejtettem el. Megtanultam, és meg is értettem, hogy a pénz jó dolog: hozzájuthatsz általa olyan dolgokhoz, mint egy impozáns ház, autó, utazások. Igen, a pénz megléte tényleg remek dolog, de nem szabad hagyni, hogy az irányítsa az életet, és a világot. Hálás vagyok apának és anyának: nem csak az általuk alapított szálloda vezetésének stafétáját adták nekem át, mikor úgy érezték, ideje a nyugdíjba vonulásuknak, hanem kaptam tőlük olyasmit is, ami nem anyagiakban mérhető. Másoktól eltérően nem vágyom csillogásra, luxusutakra, vagy arra az életre, amelyet a felső tízezer tagjai igényelnek maguknak. Azt a pénzt, amit erre költenék, inkább jótékonyságra fordítom: támogatok beteg gyerekeket, hajléktalanokat, rákkutatást, teszem mindezt névtelenül, nem pedig azért, hogy körbetapsoljanak, és az újságírók vakujának fényében, meg másnap egy újság címlapján sütkérezzek. Kevesen ismerek ezt az oldalamat, és kevesen tudják, hogy én állok az anyagi források mögött - mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy nekik vajon mi járhat a fejükben velem meg a tetteimmel kapcsolatban. Ami azt illeti, most sokért nem adnám, ha beleláthatnék Miss Dayton fejébe is. Megkockáztatom, hogy alighanem ugyanaz a megdöbbenés, és némi zavar kavarog benne, mint az enyémben. Nem mintha bármi kifogásom is lehetne a hölgy ellen, már az állásinterjún - igaz, magamban - de elismeréssel adóztam mind a talpraesettsége, mind a megjelenése előtt. Szép nő, sőt gyönyörű nő, ráadásul nem orvosok tették azzá: nincs műhaja, műszempillája, sőt meg merem kockáztatni, hogy műmellei sem. Természetes szépség, a maga valódi, száz százalékos voltában. Most még a ruhája is más, mint amiben minden nap látom, ettől különlegesebbnek tűnik. Normál körülmények között már alighanem megpróbáltam volna ismerkedni vele, de az alapszabályom az, hogy házinyúlra nem lövünk, ergo nem bonyolódom kapcsolatba az alkalmazottaimmal. Abból csak felesleges bonyodalmak származnának. Azzal is tisztában vagyok, hogy mindezt nem ártana az első néhány perc elteltével finoman közölnöm Miss Daytonnal, de ahogy közeledni kezd felém, meggondolom magam. Miért is ne ejthetnénk meg együtt egy vacsorát? Ami pedig a vakrandevút illeti, valószínűleg ő sem akarja a "főnökkel kavaró" cimkét magára ragasztani. Ettől függetlenül egy közös este alapot adhat arra, hogy kissé jobban megismerjem a hölgyet. Semmit nem tudok róla, mint hogy állást keresett, és hogy van egy kisfia - én viszont szeretek némileg mélyebben belelátni az alkalmazottaim életébe. Na persze, csak diszkrét határokig, de az elvem az, hogy az főnök amelyik ismeri a dolgozói körülményeit, jóval lojálisabb tud lenni az embereihez, mint az, aki megtartja velük a kilométeres távolságot, és érezhetően néhány polccal feljebb emeli magát náluk. - Higgye el, Miss Dayton, a meglepetés kölcsönös - nyerem vissza a hangomat, ahogy az asztalomhoz ér, és könnyedén rámosolygok. Fura, hogy vannak olyan emberek, akik a puszta megjelenésükkel és kisugárzásukkal jókedvet hordoznak maguk körül: a jelek szerint a hölgy pontosan ebbe a táborba tartozik, még úgy is, hogy láthatóan kissé zavarba jött. - Ugye kérhetem, hogy legalább egy időre tiszteljen meg a társaságával? - szinte adott jelre feltűnik a főpincér, és előzékenyen alá igazítja a széket, még mielőtt én magam megtehetném. Így, más feladat híján, visszaereszkedem a saját helyemre, és végre túljutok az első döbbenetemen. - Köszönöm az iménti bókot, de azt hiszem, ez általában a férfiak feladata - mosolygok továbbra is. Úristen, milyen szép ez a nő! - Remélem, meghívhatom. Kezdetnek egy italra - emelem fel az ujjamat, hogy magamhoz intsem a felszolgálót. - Tudja, Miss Dayton, én sem számítottam rá, hogy önnel fogok találkozni ma este - fűzöm tovább a szót, mikor a pincér távozik az asztaltól. - De kezdeti meglepetésem után örülök. Egy szép nő társasága feldobja egy magányos férfi csendes óráit. Na és mondja... - próbálom összeszedni a szétszóródott gondolataimat, de nem jutok eredményre, így a mondat végét inkább egy bárgyú vigyorgással helyettesítem. Nem tudom túltenni magam az ámulaton, hogy Miss Dayton milyen gyönyörű, és most valami olyan báj lengi körbe, amit munkában még sosem láttam. Úgy bámulok rá, mint egy eszelős - szerintem a mai este után meg lesz róla győződve, hogy a főnöke félig szellemi fogyatékos. Hát, ez is jól kezdődik... szedd már össze magad Wayne!
Valahogyan mindig is éreztem, hogy nem lesz belőlem rakétatudós, nem én leszek az ország első női elnöke, és talán már az is nagy szó lesz nálam, ha a középiskolát majd elvégzem. Nem voltak nagyratörő álmaim, sem karrier utáni vágyakozásom, tulajdonképpen annyira kevés dologgal beértem, hogy azt el sem hinné meglehet senki. A külsőmet illetően voltam mindig is hiúbb a környezetemben mindenki másnál, noha a szüleimnek többnyire komoly nehézséget okozott a divat iránti hóbortom finanszírozása. Hamar dolgozni kezdtem a zsebpénzemért, amit arra költhettem amire csak akartam, én pedig az utolsó centet is magamra költöttem. Nem azért mert nem lett volna jó hazaadni, kicsit segíteni a szüleimet, hanem mert azt az összeget nem a családi kasszából kellett kivenni. Aztán apa jobb állást kapott, és nem sokkal később már az életszinvonalunk is emelkedni kezdett. Kifizettük a sok adósságot, és anyának már nem okozott gondot az sem, hogy engem elengedjen a lányokkal egy aspeni sítúrára, vagy kiruccanni Martha’s Vinyardra ahol egy-egy tehetősebb iskolatársam szüleinek nyaralója volt. Én sokáig nem anyagi javakat gyűjtöttem, hanem élményeket, emlékeket, amikre jó lesz visszagondolni, noha már akkor éreztem, hogy takarékoskodni kellene ha vinni akarom valamire az életben. Persze nem szerepelt a terveim között egyetem vagy főiskola, és másik városban sem szándékoztam új életet kezdeni, de ettől függetlenül tudtam, hogy egyszer majd a saját lábamra kell állnom. Azt nem gondoltam, hogy ez harminc éves korom előtt fog bekövetkezni és azt sem, hogy egy olyan kapcsolatban találom majd magam, amiből korábban, már a kezdetek kezdetén menekültem volna. Nem a magány vitt Brian karjaiba, és nem is az tartott ott, hogy miattam majd elhagyja a feleségét. Terhes sem azért lettem, hogy magamhoz láncoljam, az egyszerűen így sikerült...nem figyeltünk eléggé, igaz talán titokban mindketten reménykedtünk, de soha nem említettük a másiknak.Arra sem gondoltam, hogy ezt az idillinek nem nevezhető számomra mégis kielégítően csodálatos időszakot egy hirtelen tragédia fogja beárnyékolni, én pedig ott maradok egy apró gyermekkel, egyedül és szinte kilátástalanul keresve az életem új alapjait. Amire majd építhetek, ahonnan újra kezdhetem. Nem estem kétségbe, valahogyan tudtam, hogy ha máshoz nem is értek, ha nem éppen én vagyok a legokosabb nő az államokban, de még Brooklynban sem, azért nem vagyok annyira elveszett, hogy ne tudjak viszonylag stabil hátteret biztosítani a fiamnak.Bármilyen munkát elvállaltam volna, hiszen már korán megtanultam, hogy ha valamire szükségem van, ha valamit meg akarok szerezni, azért nekem kell megdolgoznom. Ingyen még semmi és soha nem pottyant az ölembe. A munkával végül szerencsém volt, és gyakorlatilag az utolsó pillanatban szereztem róla tudomást, amikor Olívia, a szomszédom egy másik állás miatt, az erre való jelentkezést lemondta. A kollégák, a hely, a közeg,a munkabeosztás és nem utolsósorban a főnököm, Mr Winston igazán kellemes és megnyerő benyomást tett rám. Úgy éreztem, hogy ha nem is voltam mindig szerencsés az életben, ha gyakrabban kísérte sok rossz dolog a sorsomat, most talán legalább ebben nyugalomra lelhetek. A fizetésem nem volt éppen a legmagasabb, de arra mindenképpen elegendő, hogy stabil hátteret biztosítson nekem és Floriannak. Megtarthattam a lakást, amelyet még együtt vásároltunk Brian-el, és amin ugyan talán életem végéig tartó jelzálog volt, mégiscsak a sajátom.Volt egy lerobbant Buickom, amelyről néha nem tudtam eldönteni, hogy cserben akar hagyni, vagy még akár mérföldeket is elautózhatnék vele.Florian sem szenvedett semmiben hiányt, leszámítva talán az apját, a családot, amelyet sem a szüleim, sem én egymagam nem tudtam neki pótolni. Az apja mindenképpen hiányzott mellőle. Sosem gondoltam bele, hogy valójában, ha még mindig élne Brian akkor sem lehetnénk igazi család...ez az élet számunkra mindig is a várakozásból állt volna. Hogy őt várjuk. Hozzánk.Mert tudom, hogy bár Millie volt a mindene, és soha nem hagyta volna el, bennünket éppen úgy szeretett, bennünket sem tudott volna feladni. A halál végül, mely hirtelen ragadta el, döntött helyette. Nem tudom mit helyezhetett Brian letétbe az ügyvédnél, ami miatt most erre a találkozóra siettem, de abban biztos voltam, hogy kellően fontos, legalábbis Florian szempontjából, ahhoz, hogy utánajárjak. Még azonban mielőtt megtaláltam volna az asztalt, vagy észrevehettem volna Mr Groostone-t bármelyik asztalnál, a legnagyobb meglepetésemre a főnökömbe botlottam bele. Kellemes volt a meglepetés, noha szokatlan, és talán ez a pillanatnyi bizonytalanság volt amely egyrészt arra késztetett, hogy üdvözöljem, legalább pár szó erejéig, a másik csak egy néma fejbiccentést és kedves mosolyt szorgalmazott és már ment is volna a dolgára. Valamiért mégsem ez utóbbit választottam, noha nem tudnám megmondani mi volt a pontos oka. Talán mert olyan hívogatóan mosolygott, a tekintete pedig azt üzente volna, hogy rám várt eddig. De miért érzem ezt? Kisepertem a fejemből ezt a bolond gondolatot, végül amellett tettem le a voksom, hogy odamegyek hozzá. Bólintok az első köszöntések után annak okán, hogy mindketten kölcsönösen meglepődtünk.Zavaromat talán az okozza, hogy itt és most nyoma sincs a munkahelyi miliőnek, amiben kicsit az ember valamiféle távolságot tart. Bár Mr Winston sosem viselkedett felsőbbrendűséget fitogtatva a beosztottjaival, soha nem éreztük azt, hogy bármilyen formában lenézni az alkalmazottakat, még az utolsó mosodai gépbeállítót sem. Közvetlen, udvarias, bár kissé talán szűkszavúan udvarias volt mindenkivel. Velem különösen. De ezt betudtam annak, hogy még új vagyok, és nem tud rólam annyit, hogy egy egyszerű, néhány perces beszélgetést kezdeményezzen velem. - Oh, én igazán nem szeretném….- félbemarad a mondat azt illetően, hogy nem szeretném feltartani, hiszen az asztalnál szemmel láthatóan két teríték volt, tehát a férfi várt valakit, de nem engem. Illetlenség lenne ha most mégis elfogadnám a meghívást? Nincs idő tiltakozni, mert a megjelenő pincér már segíti is alám a széket, én pedig elnézően hálás mosollyal pillantok fel rá, némán formálják ajkaim a köszönöm egyszerű szavát. Mikor végül elhelyezkedem, de még kicsit mindig indulásra kész pozícióban.Hiszen Mr Winston asztaltársasága bármelyik pillanatban megérkezhet, és függetlenül attól, hogy hölgyet vagy urat vár semmiképp sem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a jelenlétemmel. Mint egy buta kamaszlány, fülig vörösödöm látva a pillantását vagy éppen a lágyan helyesbítő szavait a bókolási sorrendet illetően. Igaz. Bólintok pár aprót igazat adva neki, noha valóban meg kell állapítanom, hogy kifejezetten előnyére válik ez a fajta lezser elegancia. -Egy ital?- kapom fel a fejem kicsit talán a normálistól riadtabban, és sóhajtok is egyet, majdnem elutasítanám, de Mr Winston már inti is a pincért magához. Időm sincs tiltakozni, bár talán egyszerűbb ha elfogadom. -Valami alkoholmenteset.Tonic citrommal, jég nélkül. Köszönöm, Mr Winston.- hálásan biccentek, majd tekintetemmel még egy ideig kísérem a távozó pincért, végül kíváncsian fordulok vissza a férfi felé. A mondata úgy marad a levegőben lógva, ahogyan a találkozásunk utáni pillanatokban az enyém is. Zavarban vagyok, és talán ő is, ez érezhető. Mintha valami olyasmin kaptam volna, ami neki tiltott. Talán valami titkos randevú egy titokzatos nővel, akinek kilétét nem szerette volna felfedni előttem, mint az alkalmazottja előtt, noha nem vagyok az a pletykás típus.Bár ez esetben nem hívott volna meg egy italra.Lehet valami hivatalos, vagy félhivatalos találkozó….óóó kár is ezen morfondírozni. Kérdőn nézek rá, szemöldököm íve felszalad és a szemeim vidáman kerekednek el, várva, hogy mi az amit kérdezni szeretett volna. -Igen? Mit mondjak pontosan?- és talán a válasz érkezne is, ha ebben a pillanatban nem zörrenne meg a táskámban a telefonom. Lágy hangja csendesen kúszik elő, és a gitár ritmikus akkordja szinte simogat.A kedvenc musical-em egyik nagyon ismert betétdala volt a csengőhangom. A Belle talán az egyik legkülönlegesebb dal amit valaha hallottam. Még Brian vitt el egykor a Notre Dame de Paris sokadik bemutatójára. Bocsánatkérően nézek a férfira, amikor elővéve a készüléket megpillantom a hívó felet. Az ügyvéd az. -Ne haragudjon, ezt fel kell vennem. Fontos.-azzal már húzom is a képernyőt a hívás fogadására, és halkan, diszkréten intézem a telefont. -Igen Mr Groostone?....Igen, már itt….Semmi gond, igazán….Persze, holnap is jó, nem fontos étterembe, be tudok menni az irodájába is….nem okoz kellemetlenséget, tényleg….nem, nem szükséges, majd eszem otthon...igazán ne kérjen elnézést, mindenkivel előfordulhat...ön elfoglalt ember, megértem….köszönöm, hogy hívott.- teszem le végül a telefont, és az eddig diszkréten várakozó Mr Winstonra pillantok. -Úgy tűnik a ma esti találkozóm egy ügyvéddel füstbe ment. Hiába tettem meg az utat. De hát előfordul az ilyesmi, az ügyvédek nagyon elfoglalt emberek.-vonom meg a vállam, és bár az lenne a helyes, hogy kimentve magam távozzak az asztalától, mégsem indulok. A pincér meghozza a kért italomat, majd elém teszi, én pedig utána nyúlok, és kortyolok belőle egy keveset. Kiszáradt a szám, jól esik a hűvös tonic. - Tényleg nem szeretném feltartani...ha esetleg megérkezik az akire vár, nem zavarok tovább, de a várakozás perceit szívesen segítek elütni egy kis beszélgetéssel, ha már így alakult. Aztán majd hazamegyek.Ma éjszakára kimenőt adott nekem, bár nem biztos, hogy minden alkalmazottjának a napirendjére emlékszik, hogy is lehetne…-fecsegtem bután, és bár nagyon be akartam fogni, el akartam csendesedni, valahogyan látva azt a derült érdeklődést az arcán, nem lett sikeres a csendre törekvésem. -Szóljon ha túl sokat beszélek. Időnként előfordul.- nevettem el magam és zavarodottan hajtottam le a fejem.Istenem, mint egy buta kamaszlány!
A gyerekek általában húszmillió foglalkozást akarnak választani valamikor az ötödik és tizedik életévük közti röpke néhány esztendőben. A megvalósíthatótól, mint például mozdonyvezető, rendőr és hasonlók, egészen a valóságtól elrugaszkodott énekesig vagy űrhajósig terjedhet a lista. Érdekes, nekem nem voltak ilyen álmaim, legalábbis nem emlékszem rájuk. A családi legenda szerint, ahányszor valami régen látott rokon feltette nekem a nagy kérdést, mi szerint "mi leszel, ha nagyfiú leszel", boldogan rávágtam, hogy apu leszek. Már persze az én értelmezésemben ez azt jelentette, hogy igazgató leszek majd, mint az apám. Szállodaigazgató. Hogy ez azért volt-e így, mert ezt a példát láttam magam előtt, vagy mert csakugyan érdekelt is a dolog, talán esetleg már tudat alatt tisztában voltam vele, hogy ezt várják tőlem, erre nem tudnék választ adni. Persze ezt senki ne úgy értse, hogy apámék pisztolyt tartva a fejemhez kényszerítettek volna bármire is, ha éppen a szakács szakma iránt éreztem volna leírhatatlan szimpátiát, ugyanúgy támogattak volna. De számomra ez a választás éppen olyan magától értetődő volt, mint a lélegzetvétel. Vannak gyerekek, akikből úszóbajnok lesz, mert már alig egy évesen úgy lubickolnak a medencében, mintha ott születtek volna, kopoltyúval. Az én medencém egy jókora szálloda, és pontosan ilyen - remélhetőleg nem hangzik öntelten - önfeledt tehetséggel fürdőzöm a vezetésében. Persze, ahogy mondani szokás, egységben az erő. Önmagam túl kevés lennék egy cég felfuttatásához és életben tartásához, a csapatmunka viszont kifizetődő és eredményes. Mindig is odafigyeltem rá, hogy olyan emberek vegyenek körbe, akik ne csak muszáj alapon álljanak nálam munkába, hanem szívüket-lelküket beletegyék a munkanapjaikba, ami pedig engem illet, sosem fukarkodtam dicséretekkel, elismerő szavakkal, vagy éppen anyagilag honorálni a teljesítményüket. Oké, azt nyilván nem állítom, hogy a tőlem kapott bérükből vesznek maguknak majd luxusjachtot, vagy Beverly Hills kellős közepén egy villát, de tisztességesen megfizetem őket, és nem igyekszem lehúzni róluk a legutolsó bőrt is csak azért, hogy a verejtékükből én gazdagodjak. Nem vagyok hívő ember, a családom sem az, de abban igenis hiszek, hogy az utunk végén, amikor lepergett már előttünk életünk utolsó kockája is, az anyagi javainkat hátrahagyjuk a világban. Bárhová is jutunk majd valaha - ha jutunk egyáltalán - nem a pénzzel megtömött táskák, hanem a magunkkal hozott emlékek és tettek lesznek a fokmérői annak, itt a földön milyen emberek voltunk. Sosem tartottam magamat másoknál feljebb valónak, csak azért, mert jó családba pottyantott le a gólya, ezért mi sem áll távolabb a természetemtől, hogy valami hamis felsőbbrendűséget éreztessek az alkalmazottaimmal szemben. Éppen ezért nem hagyom faképnél Miss Daytont sem - miért is tenném? A sors szeszélyesen, a markába röhögve osztotta ki nekünk a ma esti kártyákat, erről egyikünk sem tehet. Tartom, és a továbbiakban is tartani fogom magam ahhoz az elvemhez, hogy nem kavarunk alkalmazottal, mert meglehetős bonyodalmak származhatnak belőle. Ezt természetesen finoman majd a hölgy tudomására is hozom, de ez az alkalom remekül jött ahhoz, hogy kissé többet is megtudjak róla, és ne csak egy " szép nő a recepcióról" legyen. Egy ital, egy kellemes vacsora - ebbe szerintem még maga az ördög se köthetne bele. Ettől függetlenül azonban a szituáció zavarba ejtő, nem csak nekem, szemmel láthatóan neki is. Egy félénk, tétova félmosollyal az arcán foglal helyet a székben, amit a pincér igazít alá, aztán rendel egy alkoholmentes koktélt, ami jó pont a szememben az ő javára. Plusz megerősíti bennem azt a véleményt, amit már az állásinterjún is elkönyveltem, hogy Miss Dayton olyan nő, aki szeret két lábbal állni a földön. Talán más úgy szabadult volna ebből a kissé kényes szituációból, hogy piával oldaná a feszültséget - noha nagy ritkán én is felhajtok egy whiskyt, az efféle napok száma csaknem a karácsony ritkaságával vetekszik. A hitvallásom az, hogy csak az erős emberek éreznek magukban annyi mentális powert, hogy ne keressenek menekülési útvonalat semmilyen helyzetben - sem lelkileg, sem fizikai valójukban. Nekem elég hozzá két-három perc, hogy amennyire lehet, visszabillenjen a lelki egyensúlyom a hirtelen meglepetés okozta sokkból, a beszédkészségem viszont némi fáziskésésben van: úgy dadogok, mint egy botcsinálta szónok, akit akarata ellenére fellöktek egy emelvényre, egy egész város szeme láttára és füle hallatára. Félbe is hagyok egy mondatot, hogy olyan vigyorral helyettesítsem, ami egy pszichiátriai intézetben is megállná a helyét egy félbolond ápolt ajkán, de természetesen Miss Dayton lecsap a lógva hagyott befejezésre. Kezdem néha azt hinni, hogy valami tényleg van ebben a tipikus női kíváncsiság dologban... Kinyitom a számat, hogy kinyögjek valamit - sejtelmem sincs, hogy mit - de megkímél a válaszadástól Miss Dayton telefonjának felhangzó csörgése. - Persze, csak nyugodtan - biccentek, bár gyanítom nem nagyon várja a hozzájárulásomat. Bármennyire is nem akarok fülelni, alig méternyi távolságban ülünk egymástól, max akkor nem hallanám, hogy mit mond, ha bedugnám a fülemet, és hangosan dudorásznék közben. Erről viszont lemondok, mert nem akarom még idiótábbnak feltüntetni magam, mint ahogy már eddig is sikerült. Azért viszont hálát adok az égnek, hogy nem kortyolok bele az italomba az elkövetkező másodpercekben. Alighanem belefulladnék a Virgin Mary-be. Teljesen leesik az állam, és esküszöm, kedvem lenne körbeforgatni a fejem, és megkeresni a kandi kamerát. - Szóval... - motyogom, ráébredve a helyzet teljesen szürreális voltára - maga nem velem....?Úgy értem, hogy... - megint elhallgatok, mert az én telefonom is csipog egyet. Rápislogok a kijelzőre, és egy olyan üzenetet kapok, ami immár teljesen egyértelművé teszi, hogy meglehetősen tévúton járok a ma esti találkozást illetően. - Én azt hittem, hogy maga... szóval maga az, meglepő módon, akivel itt ma nekem... khm... ismeretlenül is találkozóm lett volna - nyögöm ki végül, és érzem, ahogy a fejem felveszi a bíbor egy egészen sajátos árnyalatát. - Most mondták le az esti randevúmat, én pedig eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy ön az a csábos ismeretlen, akivel ma megbeszéltem egy kellemes vacsorát - na meg bármit, ami a helyzetből adódik. Ezt persze már nem teszem hozzá, csak magamban. Úristen, bárcsak volna itt egy zsák, hogy beledugjam a fejem!
Randevú? Amíg Brian az életem része volt valahogyan eszembe sem jutott, hogy találjak valakit, aki a teljes napjait megosztaná velem, nem csupán egy részét. Brian halála óta pedig egyszerűen nem éreztem rá késztetést. Olyan űrt hagyott maga után, amit nem hittem, hogy valaha bárki képes lenne betemetni.Megközelíteni azt amilyen ő volt, amit ő jelentett nekem.Bár az édesanyám biztatni próbált, hogy ilyen fiatalon kár lenne magam eltemetni a gyereknevelés mögé, hiszen Florian felnő egyszer, a kezét el kell engedni és akkor majd rádöbbenek, hogy az évek elszaladtak velem, én pedig egyedül maradtam.Még ha tisztában is voltam ezzel a ténnyel, akkor sem tudtam hogyan tudnék bárkire úgy tekintetni ahogyan egykor Brianre, hogyan tudná bárki átvenni a helyét. Más lett volna ha mindketten úgy döntünk, hogy az útjaink elválnak, hogy ő Millie mellett marad, és én lépjek ki az életéből. Ez a veszély örökkön ott lebegett közöttünk, mert féltem, hogy ha a felesége egyszer várandós lesz akkor talán Brian is másképpen fog a kettőnk kapcsolatára tekinteni.A hozzám hasonlatos nőket mindenhol lenézik. A házassának pedig nincs szentsége, azt nem a papír tartja össze, hanem két ember olyan ragaszkodása amit semminek nem szabad kettétörnie. Brian nem azért volt velem, mert nem szerette a feleségét, hanem azért mert őt is szerette és nem hagyta volna el miattam, ahogyan engem sem hagyott volna el. Talán csak egy közös gyerek miatt, noha Florian sem volt olyan erő ami mégis hozzám vonzotta volna véglegesen. Én pedig nem is akartam ilyennek felhasználni a fiamat.Mostanság kezdtem jobban belegondolni, hogy ez az állapot meddig lehetett volna fenntartható, hogy vajon meddig tudtunk volna ebben a furcsa szerelmi háromszögben élni, és vajon mit szólt volna a felesége ha tudomást szerez erről a másik életről. Fel akartam őt keresni, meg akartam ismerni, noha nem hittem benne, hogy nem kavarom fel jobban mint illendő lenne.Mégis a lelkemben örökkön ott kavargott a gondolat, hogy tudnia kell róla, ismernie kell bennünket, ha igazán fel akarja dolgozni a férje halálát.Még győzködtem magam, és talán az amit az ügyvéd ma át szeretett volna adni némi segítség lehet a számomra. Talán egy levél vár Briantől amelyben a halála esetére hagyott számomra feladatokat, kéréseket, talán, hogy rendezzem azokat a dolgait amire neki már nem maradt lehetősége. Tűzoltóként örökkön farkasszemet nézett a halállal és amellett, hogy mérhetetlen tiszteletet éreztem iránta éppen annyira féltettem is. Tudtam, hogy az ő munkájában nagyobb az elhalálozási arány mint bármi másban, és azt is tudtam, hogy soha nem adná fel. Mindig azt mondta, hogy ő erre született, neki ezt kell csinálnia.A vörös sisak úgy tartozott hozzá mintha már azzal született volna. A legfájdalmasabb talán az, hogy a temetésén nem lehettem ott a koporsó mellett a fiammal, nem fogadhattam az emberek részvétnyilvánítását, minden a feleségének jutott. Én a hivatalos élet mögött megbújó titok voltam, a háttérben maradva, várakozva egy nagy fa mögé bújva sirattam és búcsúztattam el az imádott férfit. Elköszöntem tőle, de nem eresztettem el.Anya szerint egy új kapcsolat segítene ebben. Ehhez viszont akarnom kell az új kapcsolatot, én azonban nem akartam.Ez most így volt jó nekem. Nyugalom kellett és az, hogy Florian-al töltsem a legtöbb időt ami csak volt. Ma este azonban úgy tűnik nem fogom megtudni mit szeretett volna Brian az ügyvédnél hagyni nekem egy lezárt borítékban, mindez csúszik a holnapi napra amikor az ügyvédet majd felkeresem az irodájában. Dr Groostone roppant kifinomult, udvarias és intelligens ember volt, ami szintén elmondható volt az asztalnál jelenleg hozzám hasonlóan roppant zavarban lévő férfira, a főnökömre.Diszkréten bonyolítom le a hívást, és bár igyekszem, nem tudom a csalódottságomat leplezni, ami nem annak szól, hogy az ő társaságát élvezzem a továbbiakban hanem annak, hogy ma nem tudom meg mit szeretett volna Brian elmondani nekem. Ha eddig Mr Winston zavarban volt, a telefonomat követően még nálam is jobban érezhető volt rajta, hogy a kialakult helyzet egészen összekavarja. Mintha ez az egész találkozás nem véletlenszerű lenne, ahogyan azt én gondoltam, hanem ő rám várt volna. Meglepetten, elkerekedő szemekkel, felvont szemöldökkel nézek rá, amikor magyarázkodni próbál, de bevallom először nem értem miről beszél pontosan.Nekem? Vele? Micsodát pontosan?Várom a folytatást, ami hirtelen félbemarad amikor a telefonja zörren egyet, ő pedig gyorsan végigfutja a kijelzőn megjelenő üzenetet. Végül ha nehezen is, de csak megtudom pontosan, hogy mi okozta a zavarát, és az első sokk okozta meglepetéstől elnyúlik az arcom, ajkaim finoman elnyílnak a csodálkozástól és hirtelen azt sem tudom mit mondjak.Fogalmam sincs miből gondolta, hogy én vagyok a ma esti partnere. A döbbent ábrázatom végül egy kis derültségbe fut át, amikor felfogom az egész eset helyzetkomikumát. - Csábos ismeretlen? Oh egek, zavarba hoz!- mosolyodom el szélesebben és érezhetően úgy vörösödöm el, hogy harmóniát alkotok az asztal közepén hetykén díszelgő vörös rózsával. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam és félreértésre adtam okot. Igazán nem állt szándékomban.- nem tudom jelenleg melyikünk van jobban zavarban.Talán ha az elején elmondom neki, hogy miért vagyok itt akkor nem értett volna félre. Talán ha ő elmondja, hogy miért jött akkor is tisztázhattuk volna, de már itt ülök a lassan megérkező tonikommal, és fogalmam sincs hogyan tudnék kimászni ebből a roppant kellemetlen helyzetből.Egy ideig hol őt figyelem, majd a poharamat vonom közelebb és abba kapaszkodva a fekete szívószállal játszadozva lökdösöm a benne himbálózó citromot. Azt figyelem talán fél percig is, végül felnézek és keresem a szavakat.Úgy tűnik ő is így van ezzel. - Tudja kicsit kellemetlen helyzetben vagyok. Mert nem önnel van a probléma...illetve nem úgy ahogyan….szóval úgy alapvetően férfiként, hanem mert ön a főnököm. Szóval ha még igaz is lett volna, hogy egy vakrandevú keretében találkozunk, akkor is az első pillanatokban tisztáztam volna a dolgot. Nem szeretem keverni a magánéletet a munkával és önt sem akartam volna kellemetlen helyzetbe hozni ezzel.Bár itt felmerül a kérdés, hogy ha ön azt gondolta, hogy most randevúzunk mikor mondta volna nekem ugyanezt?- félig tréfás félig kicsit komoly a kérdésem. Nem hiszem, hogy ki akarta volna használni a helyzetet, ahogyan azt sem hiszem, hogy bármi olyat akart volna tőlem, amely még így munkahelyi kereteken kívül is túlment volna bármilyen határon.Talán mégis egy kicsit mókás eljátszani a gondolattal, hogy ő meg én…tulajdonképp semmi olyasmit nem találtam eddig benne amibe beleköthettem volna, amiért neheztelnem kellett volna rá, de férfiként az elmúlt öt percben vettem észre igazán. Amikor még nem tudtam, hogy ez egy majdnem-randevú. - Ha jól értettem a valódi csábos idegen lemondta a találkozót, ahogyan az én ügyvédem is, akivel hivatalos vacsorám lett volna ma itt.- azt már nem tettem hozzá, hogy normál körülmények között nem engedhettem volna meg magamnak egy ilyen helyet. Tisztességes fizetést kaptam, de ez az étterem nekem túl drága. - Nézze, Mr Winston. Nekem nem áll szándékomban önt még jobban zavarba hozni a jelenlétemmel, mint amennyire sikerült. Szóval ha úgy gondolja megiszom az italomat és elköszönhetünk egymástól.Vagy ha nem érzi problémának akár kihagyhatjuk a vacsorát és beülhetünk valahova kötetlenül beszélgetni. Külön kocsival megyünk és mindenki fizeti a maga fogyasztását, mint a kollégák, akik munka után beülnek valahova.Szerintem így szó sem érheti a ház elejét és az este sem megy veszendőbe.A kisfiam már valószínűleg aludna mire hazaérnék, nekem pedig marad egy tál sajtos pattogatott kukorica és valami késő éjjeli film, ami ha szerencsém lesz nem valami évtizedekkel ezelőtti vacak, amit csak azok néznek olyankor, akik nem tudnak aludni.- mosolyodtam el végül mert még engem is meglepett az az apró kis humor morzsa amit belecsempésztem, hogy oldjam némiképp az érezhető leheletnyi feszültséget. Egészen kiszáradt a szám, szóval magamhoz vontam végre a poharamat és a válaszát várva kortyoltam bele, a pereme felett kíváncsian tekintve rá.
Nem az első alkalom az életem folyamán, hogy kellemetlen helyzetbe keveredem, de tény és való, hogy az eddigi szituációk feleennyire sem voltak kényelmetlenek, esetleg éppen a halálosan ciki kategóriájába tartozóak. Most legszívesebben elsüllyednék a föld, vagy legalábbis az asztal alá, és hirtelen irigyelni kezdem a bankrablókat, akik egy csuklya mögé rejthetik az arcukat, bár szerintem az én képemen most a vastag maszk is meggyulladna. Igaz, tegye már a szívére a kezét, aki az én helyemben nem futott volna bele egy ekkora fiaskóba. A vakrandik lényege, hogy még csak egy fotón se látjuk a másikat, és egészen a találkozás pillanatáig bőszen imádkozhatunk hogy az illető ne úgy fessen, mint akit elvihetnénk egy szellemvasútba élő díszlet gyanánt. Fiatal, szép, szőke és kék szemű: ennyit tudtam a ma esti partneremről, és Miss Dayton tökéletesen megfelel ezen kritériumoknak. Még jó, hogy érkezett az a bizonyos telefon, mert lehet, hogy az egész vacsorát vagy estét úgy ültük volna végig, hogy teljesen más csónakban evezünk. A félreértések legfőbb forrása általában az, hogy feltételzzük, a másik agyában ugyanaz jár, mint a miénkben. Pillanatnyilag ha megkérdeznék tőlem, nem nagyon tudnám eldönteni, melyik az égőbb: a tény, hogy azt hittem, a teljesen kiszámíthatatlan véletlen folyamán egymással beszéltünk meg egy találkozót, vagy az a pillanat, amikor kiderült, hogy mégsem. Az egyetlen - bár meglehetősen sovány - vigaszom mindösszesen az, hogy a kettős döbbenet nem csak az én osztályrészem. A felbukkanása első percében Miss Dayton arcára is oda volt vésve a meglepettség és zavar, most viszont sokkal inkább a teljes megrőkönyödés tükröződik a vonásain, még a száját is nyitva felejti kissé - bár nem tudom ez mennyit tud segíteni az információfeldolgozásban. Nálam is eltart egy ideig, mire a lefagyott rendszer újra bootol, rájövök, hogy jobb a gyeplőt a lovak közé dobni, vagyis ami megtörtént, azon már úgysem változtathatunk, fogadjuk el így. Azt mondjuk jelen másodpercben nem tudom eldönteni, hogy ezek után munkában hogyan viselkedünk majd egymással: zavartan és vörösen próbálunk kommunikálni ha sor kerül rá, vagy csak egy szemvillanással összenézünk, és mindketten magunkban pukkadunk a nevetéstől. Fene tudja, a második verzió jobban hangzana. Kiröhögni... nem is tudom. Magunkat? Egymást? A hülye helyzetet? - Ne, kérem - rázom a fejem, amikor Miss Dayton szabadkozni kezd. - Igazából nekem kellene elnézést kérnem. Még csak esélyt sem adtam magának, hogy elmondja, miért is van itt - emelem fel két kezem a megadás pózában, és figyelem, hogyan piszkálgatja partnerem a citromkarikát a poharában. Kb olyan időhúzásnak tűnik ez, mint amikor a haldoklóval közölni akarják a számára kellemetlen hírt, csak még nem döntötték el, milyen formában. - Nos, ami azt illeti - bólogatok, mikor Miss Dayton befejezi a szónoklatot, és kifejti, esze ágában sincs a főnökével randizni, még abban az esetben sem, ha nem tévedtünk volna mindketten vakvágányra - ön olyan, mint a bibliai jó házigazda, aki elébe megy a vendégeinek. Az elmúlt percekben azon törtem a fejem, hogyan hozzam ezt az ön tudomására anélkül, hogy megbántsam, vagy hogy azt a benyomást támasszam önben, hogy a személye ellen van kifogásom. Ami már csak azért sem állná meg a helyét, mert igazából nem is ismerem. Hogy a ma esti partnerem, akivel találkoznom kellett volna, mennyire lehet csábos, úgy hiszem már nem fog kiderülni, de úgy gondolom, ebben a tekintetben tökéletes kárpótlást kaptam - ejtek meg egy finom bókot Miss Dayson irányába. Ráadásul nem is kell hozzá erőlködnöm, mert ez a színtiszta igazság. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy Miss Dayton szóló-e vagy sem, a magánéletét az állásinterjún mindössze a kisfia létezéséig érintettük. A mostani percig sem vagyok vele tisztában, várja-e otthon egy barát, vagy élettárs, bár a szavai némileg a "nem" irányába billentik el a mérleget. Akárhogy is, az a férfi, aki egykor majd a párja lesz, ritka szerencsés flótásának mondhatja magát. - Ajánlok valamit, Miss Dayton - dőlök aztán hátra a székben mosolyogva. - Mivel ma este mindketten partner nélkül maradtunk, úgy hiszem, ráérünk. Ami engem illet, legalábbis van időm. Itt most nem főnök és beosztottja vagyunk, hanem két átlagember, akik egy fatális véletlen folyamán egy asztalánál kötöttek ki. Mit szólna, ha meghívnám egy vacsorára? Talán lenne rá alkalom, hogy kissé többet is megtudjunk egymásról, mint amit a napi munka folyamán eddig sikerült. Ne féljen, én nem vagyok emberevő típus - szélesedik ki a mosolyom. - És ha még a vacsora végeztével sem lesz elege belőlem annyira, hogy sikítva meneküljön hazáig, akkor szívesen önnel tartok abba a bizonyos bárba is. A döntés az öné természetesen - adok át végül a határozat stafétáját. Nem ő az első, akivel vacsorázni vagy szórakozni megyek, igaz, tegyük hozzá, hogy az eddigi ilyen alkalmakkor amolyan "férfiak egymás közt" partikat ejtettünk meg a vezetőség valamely tagjával. Azt nem fogom felajánlani, hogy - amivel máskor és másokkal élni szoktam - menjünk el egy sztriptízbárba, de egy vacsora ellen talán Miss Daytonnak sem lesz kifogása.
Kora gyermekkoromtól nagyon szerettem színházba járni.Noha nem nagyon engedhettük meg magunknak, és elsősorban az iskolai szervezések által jutottam el oda.Aztán a középiskolában, amikor már apa is jobban keresett, többször kaptam ajándékba színházbérletet, amit mindig ki is használtam. Voltak darabok, amiket nem nagyon értettem, az én egyszerű gondolatvilágomhoz talán túl emelkedettek, túlságosan elvontak vagy filozofikusak voltak.Ellenben a vígjátékok, vagy a szituációs félreértésekre alapuló színdarabok mindig is a kedvenceim voltak. Úgy éreztem ezek a témák állnak legközelebb hozzám, habár soha nem gondoltam, hogy az élet sok év múlva majd engem is egy ilyen helyzetbe fog dobni. Igazából soha nem gondoltam bele, hogy a szereplőknek ez milyen rémesen kellemetlen lehet, vagy milyen amikor rádöbbennek, hogy az egész helyzet, amiben akár már órák óta lubickolnak, tulajdonképpen egészen másról szól mint amit ők hisznek. Most a félreértést valószínű az okozza, hogy mindketten félmondatokkal kommunikálunk, és igyekszünk a lehető legudvariasabbak lenni. Mert mindketten meglepődünk a másik láttán, bár mindketten más okból. Hogy e pillanatban sajnáltam e, hogy Mr Winston a főnököm, és nem egy ismeretlen akivel vakrandevút beszéltem meg egy elegáns étteremben? Ha férfiként tekintek rá, amelyet szinte most először próbáltam meg a munkahelyi légkör feszélyezettsége nélkül, akkor határozottan mondhatom, hogy igen. Külső benyomásként mindenképpen kellemesen hatott rám, és mindezt udvarias, végtelenül kedves modorral kísérte. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy bár eljátszottam a gondolattal, a tények még makacsul ott vannak, és pár nap múlva újra a szálloda falai között kell majd találkozunk, én pedig nem akarom kényelmetlenül érezni magam. Hosszú idő óta a legjobb állásom volt a hotelben recepciósként, a munkabeosztásom majdhogynem igazítani tudtam a fiamhoz, és sok szempontból ez volt a legkényelmesebb. A fizetésem is kielégítő, hiszen eddig sem éltünk luxusban, de bizony volt időszak, amikor kicsit összébb kellett húzni azt a bizonyos nadrágszíjat. De ilyen szempontból nagyon büszke ember vagyok, mosolyogva hárítom el ha valaki felajánlja a segítségét, és mindent megpróbálok magam megoldani. Jó lett volna visszapörgetni kicsit a perceket, hogy mielőtt ebbe az egész kalamajkába belecsöppentünk volna még tisztázhatnánk a dolgot és talán magamat is megóvnám egy ilyen fajta kényelmetlenségtől. Meg persze őt sem hoztam volna ilyen zavarba. Nem is tudom, hogy láttam őt az idő alatt amióta a hotelben dolgozom kizökkenve a tiszta és egyenes kiállásából, abból a fegyelemből amellyel a dolgokat kezeli.Igyekszik odafigyelni amire csak lehet, és ilyen szempontból kellemes meglepetés volt. Fiona, az egyik második generációs kubai mosodás lány szerint Mr Winston mindig is ilyen volt. Akárcsak az apja, az idősebb Mr Winston, aki szintén nagyon precízen figyelt a dolgozóira, mert mint mondotta volt, az alkalmazottak együtt mozdítják előre az üzletet, ha kiesik egy, akkor az az üzletnek is árt. Talán ő is mosolyogna, ha látná, hogy a fia éppen azon morfondírozik, hogyan mondja el a nemrég felvett recepciósnak, hogy bár a társasága ellen nem lenne kifogása, már ami a személyét illeti, de a munkakapcsolat ezt mindenképpen felülírja, így jobb lenne ha azt a randevút nem itt és nem most ejtenék meg. Vagy jobb lenne ha inkább semmikor. Ezt próbálom megelőzni amikor azt próbálom elmagyarázni, hogy ha randevúzni akarnék újra, a hozzá hasonló férfiak bizonyosan komoly esélyekkel indulnának, de ő mégsem jöhet szóba. Nem lenne etikus.Ő is tudja ezt, és ennek hangot is ad, amire helyeslően bólintok. Elfogadom. Megértettem. Egyet is értek.Azonban a mondandója végére helyezett apró, figyelmes bók hallatán finoman biccen előre a fejem ahogyan lehajtom, és az italomból való kortyolással igyekszem oldani a zavaromat. Nem mintha nem szoktam volna meg ha dícséretet kapok, de többnyire tudom, hogy mikor őszinte és mikor próbálnak csupán az ágyamba bejutni vele. Bár tisztában vagyok vele, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ahogyan azzal is, hogy legtöbbször azt hiszik egy gazdag ember kitartottja vagyok, nem a magam erejéből tartok ott ahol...és különben is, egy hozzám hasonló nő még csak hírből sem ismeri a szegénység fogalmát. El kell keserítenem mindenkit aki előítélettel viseltetik irántam. Nem vagyok tökéletes, elismerem. Jellemben semmiképp. De az vesse rám az első követ aki az önzőséget, vagy a kitartó ragaszkodást még hírből sem ismeri. Nem vagyok gazdag férfiak szeretője, éveken át csak egyetlen embert szerettem, aki nem volt vagyonos, és aki tulajdonképpen csak a fél életét adta nekem, azt is titokban és lopva. Hogy mit értem el? Van egy kis lakásom valahol Brooklyn nem túl felkapott, de azért még élhető negyedeinek egyikében, van egy gyönyörű kisfiam, akiért bármit megtennék. És az anyagi javak? Bizony volt idő, amikor heteken át csak egyszer ettem egy nap, csakhogy Floriannak mindent meg tudjak venni.Valóban nem vagyok tökéletes, csak a külső szemlélők számára, de akik ez alapján ítélnek, talán jobb is, ha nem akarnak mélyebbre látni. Mr Winston azonban annak ellenére is szívesen elbeszélgetett volna velem, minden bizonnyal akár egész este, hogy tisztában volt vele, nem lesz közöttünk semmi. Semmi olyasmi, amit egy ilyen találka tartogatni szokott. Én nem vetem meg azért, mert ilyen módon próbál hölgyekkel ismerkedni. Talán az arctalanság neki is olyan, mint az nekem, hogy ne csak a külsőm alapján ítéljenek meg. A pénz nagy vonzerő mostanság, és ha tudnák, hogy kivel is találkoznak a személyében, minden bizonnyal másképpen viszonyulnának, mint egy vakrandevún. Éppen ezért nem kérdés számomra, hogy szívesen élvezem még a társaságát és beszélgetek vele, amennyiben ő is örömmel veszi, hogy egész este csak beszélgetni fogunk. Ő hátradől, majd az ajánlatomat egy kissé átalakítja. A kezemben a pohár lassan elkerül az ajkaimtól, és a szalvétával egy pici cseppet itatok fel a szám sarkából, mielőtt a poharat leteszem. Lágy bordó ajkak maszatos nyoma marad a fehér anyagon. Nem is tudom, hogy a vacsora ajánlatot hogyan utasítsam el anélkül, hogy elmondanám neki miért teszem, illetve megbántani sem akarom újfent. A félreértésekből elég volt már mára azt hiszem. -Ön egy igazi úriember, Mr Winston. Ha eddig kétségem fért volna hozzá, ami nem történt meg, akkor erről most bizonyosságot szereztem. Visszaélhetett volna a helyzettel, de nem tette.Én ma azért jöttem ide, hogy egy ügyvéddel találkozzam. Más esetben nem engedhetnék meg magamnak egy efféle éttermet.- pillantottam futólag körbe, mert éreztem én a kezdetektől, hogy bár igyekeztem elegánsan megjelenni, messze vagyok a hely törzsközönségének számító hölgyek igencsak drága toalettjétől. -Ön pedig egy másik hölgyet várt, és nem engem. Úgy érzem illetlenség és kissé talán botor dolog lenne elfogadnom a meghívást amit eredetileg nem nekem szántak. Normál esetben ilyenkor azt mondaná az ember, hogy akkor mindenki a saját fogyasztását fizeti és a dolog máris nem olyan kellemetlen. De ahogyan mondtam is, ez a hely nem az én kategóriámba tartozik.- éreztem, hogy a fülem tövéig elvörösödöm, és a tekintetem is elvontam róla pár másodpercre, hogy rendezzem kicsit az arcomra kiülő zavart és egy leheletnyi szégyent.Soha nem szégyeltem még az anyagi helyzetem, és nem tudom most miért érint ennyire rosszul. Azonban új ötlet gyúl a fejemben...valami olyasmi, ami ellen talán nem lesz kifogása, amely talán mindkettőnk társadalmi helyzetének megfelel majd. Felpillantottam rá, ahogyan ott ült hátradőlve, szelíd és minden tekintetben gyönyörű mosollyal és a válaszomra várt. Finoman dőltem előre, és suttogva, mintha csak egy titok lenne, kislányos mosollyal vázoltam fel az ötletemet. -Tudja mit? Fogadok, hogy még életében nem járt görög táncházban. Olyan igaziban. Szirtakival, hajnalig tartó lampionos mulatozással, gyros és saláta ágyon heverő tengeri hal, isteni málnakrémes fagylalt, és uzo-val. Brooklyn-ban, ahol élek, két utcával lejjebb van egy ilyen hely.Ott aztán meghívhat vacsorázni, ott elfogadom. Én pedig berángatom magát Stavrosz bulijába, ahol ledobhatja az öltönykabátját. Kötetlenül, kicsit lazíthatna úgy, ahogyan még azelőtt soha. És beszélgethetnénk.- azt már nem tettem hozzá, hogy egy ilyen közegben, oldott és finom illatú nyári estében könnyebben nyílik meg az ember, mesél az életéről és észrevétlenül oszt meg olyan dolgokat, amit nem gondolt, hogy valaha éppen a főnökével fog megtenni.
Vaskos hazugság lenne azt állítanom, hogy még soha nem ült fel az a bizonyos kisördög a vállamra, és nem suttogott különféle nem helyénvaló gondolatokat a fülembe, olyan gondolatokat, amelyek az engem körülvevő, szemrevaló nőkkel kapcsolatosak. Noha vannak néhányan, akik őrültnek néznek, vagy csak sima hóbortnak tudják be azon nézetemet, hogy a munkahatékonyság és a szépség nem biztos, hogy szoros kapcsolatban állnak egymással, azért lássuk be, hogy van olyan munkaterület, ahol a csinos arc és a tökéletes alak pozitív irányba billentik a mérleget. Ilyen például egy szálloda recepciója. Tegye mindenki szívére a kezét: bárki sokkal szívesebben foglal szobát egy olyan helyen, ahol mosolygó, bájos hölgyek fogadják, mintha teszem azt, az előtérbe belépve azt hinné, hogy a hotel recepcióján az országos vasorrú bába-találkozó zajlik éppen. Félreértés ne essék, egy szóval sem állítok olyasmit, hogy ezek a szép nők csak dekorációs kellékek lennének: bizonyították már nem egyszer a rátermettségüket és az eszüket. Csak hát, a fenébe is, én is férfiből vagyok, és a hormonok néha erőteljesen meglódulnak a szemrevaló beosztottjaim közelében. Szerintem az a hímnemű, aki nem vesz szemügyre egy kellőképpen domborodó női testet, alighanem a saját csapatában játszik. Na persze, igyekszem a szemem legeltetését a lehető legdiszkrétebb módon intézni, és nem csak a kisördög, de akár az egész pokol is a vállamon csücsülhet, Luciferrel az élen, akkor sem fogom áthágni azt a szabályt, hogy nem kavarunk alkalmazottal. Még akkor sem, ha konkrétan ő ajánlkozna fel - erre is volt már példa az elmúlt évek alatt. Amikor apám átadta nekem a hotel vezetését, lelkemre kötötte a legfőbb tanácsot: "fiam, felnőtt férfi vagy, akinek nem szabhatom meg, hogy mit csináljon, de tanácsot adhatok. Ne kezdj alkalmazottal, még egyetlen éjszakára sem. Olyan bonyodalmak származhatnak belőle, amelyeket elképzelni sem vagy képes". Megfogadtam az útmutatást, mert bőven rejlett benne igazság. Egy munkahelyi kapcsolat - főképp főnök és beosztott között - végződhet csúfos szakítással is, ami egyrészt kellemetlen munkahelyi légkört hozna magával, másrészt sosem lehet tudni, hogy egy nő mire képes bosszú címszó alatt. Azt már inkább nem is akartam tudni, apám vajon a saját hibájából fakadó bölcsességét osztotta-e meg velem - ha igen, legyen ez anyám és az ő gondja. Legkevésbé sem tartozik rám. Ez persze nem jelenti azt, hogy híján lettem volna bármikor is a párkapcsolatoknak, bár ahogy mondani szokták, mindig akadnak nehezítő körülmények. Az én keresztem pedig olyasmi, amiért mások ölni is képesek lennének: a pénz. Igen, az anyagi javak tudnak hatalmas pozitívumot jelenteni az életben, ugyanakkor jókora hátrányt is megtestesítenek. Volt már néhány alkalom, amikor sajnos néhány hónap után rá kellett döbbennem, hogy a nő valójában a bankszámlámmal szeretne viszonyba bonyolódni, és találtam már olyat is, aki nemes egyszerűséggel engem akart ugródeszkának használni. Az vessen rám ezek után követ, aki ne lenne alapjáraton gyanakvó, ha egy másnemű rá veti a szemét. A vakrandik valójában nem az én világom, de ugyan mi veszíteni valóm lehetne? A lány valójában semmit nem tud rólam: az ő számára nem Wayne Winston vagyok, a szállodaigazgató, a két lábon járó ATM, hanem egy átlagos srác New Yorkból. Igazán kár, hogy meggondolta magát - már soha nem fog kiderülni, vajon lehetett volna-e belőlünk valami. És a "ne haragudj, meggondoltam magam, és nem szeretnék veled találkozni" üzenet eléggé nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy nem csak egy hirtelen fellépő probléma miatt mondta le a ma estét, ez a döntés végleges. Most elvileg rosszul is érinthetne a dolog, ha nem terelné el a figyelmemet a jókora fiaskó, amelybe Miss Dayton megjelenésével belesétálok. Zavarba is jövök, mint a szűz lány az első romantikus éjszakája előtt, de próbálom menteni a menthetőt. Viszont láthatóan nem csak én vörösödöm el, bár nem igazán értem, Miss Dayton miért szégyelli magát hozzám hasonlóan. Úgy tessékeltem az asztalomhoz, hogy esélyt sem adtam neki hogy elmondja, miért is van itt. Tulajdonképpen hálás vagyok érte, mert nem hagyott azonnal faképnél, amikor kiderült az igazság, és végeredményben ez az a gesztus a részéről, ami engem is átbillent a holtponton, ugyanakkor fogalmam sincs, hogyan fogalmazzam meg és hozzam napvilágra a "házinyúlra nem lövünk" elvemet anélkül, hogy akár akaratlanul is meg ne sértsem. Szerencsére ahogy látom, a gondolkodásunk ezen a téren teljesen megegyezik, így jócskán megkönnyíti a dolgomat. Oké, sikerült egymást félreérteni, de én nem akarom felszedni, ő nem akarja, hogy felszedjem: innentől tiszta sor a ma este, és talán egyikünk részéről sem fog rossz szájízzel végződni. Végeredményben most el is búcsúzhatnék Miss Daytontól, de miért tenném? Mindketten parlagon maradtunk ma este, és miután világos, hogy a tévedések vígjátéka véget ért, szívesen megejtenék vele egy vacsorát: csak úgy, mint két átlagos ember. Ebből azt hiszem, tényleg semmiféle bonyoldalom nem származhat. Fel is vetem az ötletemet, utána viszont szemöldökömet felvonva, némileg értetlen arckifejezéssel hallgatom a szabadkozását, amivel finoman, de határozottan visszautasítja a meghívásomat. Most tényleg úgy hiszi, hogy ez a vacsora fog engem lenullázni anyagilag? Te jó ég, ha akarnám, az étterem összes vendégének kifizethetném a számláját, és még csak meg se érezné a bankszámlám. - Lehet, hogy kissé régimódi elveket vallok, Miss Dayton - szólalok meg végül - de számomra magától értetődő dolog, hogy a férfi hívja meg a nőt. Amennyiben ez önt zavarná, természetesen tiszteletben tartom. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy mivel mindkettőnk programja sztornózódott, ezt a felszabaduló időt eltölthetnénk egymással is. Csak egy vacsora, egy kötetlen beszélgetés, ennyi - tárom szét kissé a karjaimat. - Higgye el, eszem ágában sincs visszaélni a helyzettel, ahogy ön is igen helyesen megállapította. Elárulom, hogy innentől sajnálatos módon az én ma esti programom sem lenne különb, mint az öné. Leülnék a tévé elé valami sírnivalóan unalmas filmet megnézni, és mindeközben felfalnám a hűtő tartalmát - ismerem be az igazságot, és felfigyelek rá, hogyan villan egyet Miss Dayton pillantása - kíváncsian várom, vajon mi juthatott az eszébe. - Görög táncház? - visszhangzom kissé bizonytalanul. Végeredményben nem hangzik rosszul, még úgy sem, hogy ez számomra idegen közeg. - Igaza van, tényleg nem jártam még ilyen helyen. Még amerikai táncházban sem, nem még görögben. De a program vonzó. A társasággal kiegészítve még inkább. Nos - húzom ki a tárcámat a zsebemből, pénzt téve az asztalra, kifizetve az italfogyasztást - azt hiszem, meggyőzött, Miss Dayton. De van két feltételem ahhoz, hogy önnel tartsak. Az egyik: ne nevessen ki, ha borzalmas módon járnám a szirtakit. Ahogy én táncolok, olyan nép egyszerűen nincs - jó, azt nem állítom, hogy úgy mozognék, mint a medve, amelyiknek karikát fűztek az orrába, és láncon tartva kényszerítenék a bugizásra, de mivel ez számomra ismeretlen terület, fix hogy néhányszor össze fognak akadni a lábaim. - A másik: ne nevezzen Mr. Winstonnak. Hívjon egyszerűen csak Wayne-nek, legalább ma este - úgy hiszem, ez így jóval leegyszerűsíti a dolgokat. A magázódás továbbra is megtartja köztünk azt a bizonyos távolságot, ugyanakkor ha elhagyjuk a Mr. Waynezést, mégiscsak közelebb hoz egymáshoz. Egyébként is, ki a fene tudna kicsit feloldódni meg felengedni, ha közben folyton uraznák? - Apropó, amint látja, elkésett. Ma estére már amúgy is megszabadultam az öltönyömtől - vigyorgok jókedvűen, miközben felkelek, és Miss Daytont is felsegítem a székből. - Én vezetek, ön pedig mutatja az utat. Tökéletes munkamegosztás. Csak ön után - engedem magam elé előzékenyen.
Kezdőlap
