A költözés általában egy nehéz időszak az életünkben. magunk mögött hagyjuk a jól megszokott kis szobánkat, ami oly sokáig biztonságot jelentett számunkra és lezárunk ezzel egy fejezetet az életünkben. Én szerencsére ezen a szakaszon már átestem, s jelenleg az új, saját lakásomban pakolok ki a dobozokból, ugyanis doboz van jelenleg doboz hátán. Esküszöm, úgy néz ki jelenleg itt mindegyik szoba, mintha valami atomtámadás lett volna vagy nem is tudom... Belenyúlok a zsebembe és előhúzok egy már szebb napokat is megélt papírfecnit. A listám. Minden egyes pont áthúzva, ezzel jelezve, hogy elpakoltam, szóval minden bizonnyal itt  van az összes holmim valahol a dobozvárosban.


Biztos furcsa a  kirakós mániám, de emlékszem, mikor kezdődött. Kaptam egy Kinder tojást, meg a nővérem is, az enyémben kirakós volt az övében pedig figura. Azt hitte, hogy nem örülök neki, ezért kedvesen felajánlotta, hogy cserélhetünk. Ja, igen, köztudott tény, hogy minden gyerek utálja, ha puzzle van a Kinder tojásában. én mégsem így fogtam fel, mert csak azt láttam, hogy ezt össze kell rakni. Mindig is azok voltak a kedvenc meglepetéseim ebben az édességben, amiket össze kellett rakni és hát a nővérem meg eléggé furcsán nézett, mikor közöltem, hogy "Nekem ez tetszik. Én nem cserélek!". Szerintem titkon örült neki, mert ő amúgy tényleg nem rajon a kirakósokért. Ment is a szomorkodás ezerrel, mikor egyszer a keresztapuéktól mindketten kirakóst kaptunk. Az volt az első igazi, nagy puzzlem és nagyon boldog voltam és izgatott ellenben a nővéremmel, aki csak megjátszotta, hogy örül és végül az összes csokimat odaadtam neki csere gyanánt az ő ajándékáért. Addigra egyébként a szobám falát már több kicsi kész kirakós díszsítette, mert én mindig felragasztottam őket egy rajzlapra, hogy kitehessem a falra.
Aztán az idő előrehaladtával mindenki a rokonságból és a baráti körökből tisztában lett a hobbimmal és mindenféle kirakóst kaptam ajándékba meg speciális ragasztókat hozzá, képkeretet... Szóval mindenféle ilyent, ha éppen nem kispárnát, de az más téma.


Mondja el nekem valaki, hogy van-e jobb dolog a pihe puha dolgoknál? Ha valaki ránéz az ágyamra a lakásban, szerintem azt hiheti, hogy valami kisiskolás fetreng rajta minden este, de aztán látja, hogy ez ahhoz túl nagy és kénytelen elfogadni a tényt, hogy márpedig ezen egy huszonéves lány alszik, meg alkalomadtán más is ha úgy adódik, de mostanában erre nem került sor. Na de szóval inkább elmesélem a kispárnák történetét, ami egészen hat éves koromig nyúlik vissza, amikor az unokatestvéreméktől kaptam egy nagyon nagyon puha darabot szülinapomra. Szegény szüleim kénytelenek voltak nézni, hogy ha akárhova mentünk, a párna jött velem mindenhova, mármint utazásra értem. Mindig ott volt a bőröndben. Aztán következő évben megint párnát kaptam szülinapomra tőlük és akkor már két párna utazgatott velem, ha nyaralni mentünk. De hát istenem, olyan puhák! Még most is megvan mind a kettő egyébként és semmit sem vesztettek a puhaságukból. Azonban mégsem ezek a kedvenceim mind közül, hiába ezek az elsők. Több kispárnát is vettem már magamnak, az óriás plüssökről nem is beszélve, mondom, hogy szerintem egy kisiskolásnak szavaznák meg az ágyamat elég sokan, de mentségemre szóljon, hogy nem mind van az ágyban, hanem a fotelokban meg a kanapén is van egy-kettő. Na de, szóval a kedvencem igazából furcsa, de egy ufós, amit még egy régi barátomtól kaptam, Adamtől és az a furcsa, hogy azóta sem éreztem úgy, hogy sikerült volna még egy olyan barátságra szert tennem, mint amilyen vele volt. Szóval az ufós párnát tőle kaptam és azt tartom a legnagyobb becsben mint közül, annak ellenére is, hogy hogyan tűnt el az életemből. Emlékszem, tizenegy éves volt, mikor valami elitista bentlakásos suliba íratták a szülei és csak karácsonykor meg nyáron jött haza. Persze leveleztünk, de az nem volt olyan mint fogócskázni vagy pancsolni a medencében és búvárosat játszani meg azt, hogy értem e a víz alatt ha mond valamit meg hasonlók. De mentségére szóljon, hogy mikor otthon volt, igyekezett kárpótolni, rengeteget szánkóztunk és több hóembert is építettünk télen, nyáron meg a már korábban említett tevékenységek mellett még oly sok mindent. Ő volt a legjobb barátom, de mikor elköltöztek, akkor megváltozott minden, hiszen nem csakhogy kevesebbet tudtunk emiatt abban a rövid időtartamban is találkozni, de emiatt a levelezéseink is egyre szűkebb szavúak lettek és végül abbamaradtak. Valahogy úgy éreztem, hogy elárult engem, mert azt mondta, mindig mellettem lesz, meg azt is, hogy mindig számíthatok rá, de ez nem így lett. Az istenért, hiszen már azt sem mertem neki akkor megírni, hogy a szüleim épp válnak és, hogy mennyire kikészültem lelkileg. A párnát is kidobtam az ablakon az udvarra, de öt perc múlva kimentem érte és megkértem anyut, hogy mossa ki. Annak a párnának túl sok érzelmi kötődése van és éreztem, hogy ha én akkor ott azt mondom, hogy nem kell, azzal nem csak Adamet, de az életem egy szakaszát is a kukába akarom hajítani, egy csodálatos időszakát és ezért lett ez a párna a kedvencem, mert ha bármi baj van, rossz a kedven, akkor csak összegömbölyödök a fotelben, kezemben ez a párna és akkor minden rendbe jön. Minden.


Egy gyerekre nagy hatással van a szülei válása és ezen állítás alól én sem voltam kivétel, de a nővérem szerencsére igen. Ő erős maradt és próbált végig a támaszom lenni és tudom, hogy ez nem volt neki könnyű. az az időszak senkinek sem volt az, de szerintem neki volt a legnehezebb. látta, ahogy a szüleink idillinek hitt kapcsolata darabokra hullik és azt is, hogy az addig oly boldog kishúga teljesen magába fordult és olyan mint valami valami depressziós zombi. Igen, ő élt ezzel a hasonlattal, én pedig hiába akartam volna cáfolni, nem tettem, mert valamilyen szinten egyetértettem azzal, amit mond. A sok apróság, az hogy Adam magamra hagyott és az, hogy a szüleim váltak vezetett oda, hogy végül magamban kezdtem a hibát keresni. Úgy éreztem, hogy biztos minden miattam történt, én tehetek az egészről, eltaszítom az embereket, csak nem tudtam hogyan. Alaposan végiggondoltam a dolgokat és végül addig fajult a helyzet, hogy a testalkatomnál ragadtam le. Képtelen voltam reálisan nézni a testemre, kövérnek éreztem magam, így inkább nem ettem, le akartam fogyni, mert azt hittem, hogy akkor minden rendbe jön, de... De nem lett így. Túl messzire mentem és ezt a nővérem tudatosította a szüleimben, akiknek az egészből semmi sem tűnt föl. Josie mondta, hogy ne csináltam, de mégis, én folytattam és ez volt a probléma. Túlságosan is lefogytam, tizenhét éves voltam és nem úgy néztem ki mint egy egészséges korombeli. Hogy végül Josie mit mondhatott a szüleimnek, hogy arra az időszakra félretették a csatabárdot, azt nem tudom, sosem árulta el, de elérte, hogy a szüleim elvigyenek orvoshoz, ha már neki nem fogadtam szót. Jó ideig bent tartottak a kórházban, stabilizálni kellett a súlyomat, visszalökni egy normális pontra és pszichológushoz kellett járnom, akihez még most is el kell mennem három havonta. Ő és az orvosom megbeszélései alapján kaptam a gyógyszereimet, amik nagy részét elhagyhattam, amint azt mondták, hogy a súlyom végre az egészséges tartományon belülre került. Azonban vannak bogyók, amiket végül állandóra írtak fel számomra, mert állítólag instabil vagyok lelkileg vagy nem is tudom, hogyan fogalmaztak. Mindenesetre most már rendben vagyok, érzem, hogy rendben vagyok.


A fotózás nagy szenvedélyem. Szeretem megörökíteni a pillanatokat, képeket készíteni furcsa dolgokról vagy éppen fotósorozatokat. Az egész szenvedélyem akkor kezdődött, amikor először fogtam fényképezőgépet a kezemben. Éreztem egy furcsa köteléket a gép és köztem, amit nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem. A gép segítségével az én szememen keresztül mutathatom be a világot és ezt én nagyon élvezem, nemhiába jártam végül fotózással kapcsolatos szakra a gimnázium után. Megesik, hogy egy-egy divatlapnak fotózok, de az is, hogy küldök be a képeimből újságoknak és ők publikálnak belőle. Amit nagyon szeretnék, az egy kiállítás a képeimből, de arra még várnom kell, tulajdonképpen a dalszerzésbe is ezért vágtam bele, hogy ismerkedjek magasabb körökben és azért, hogy gyűjtsem a pénzt egy nagyobb, egy olyan igazi kiállításra.
Emlékszem, mikor az első furcsaságot észleltem. Sötét árnyak röpültek el a város felett és nekem ezt sikerült lencsevégre kapnom. Persze akárhova, ahova vittem a képet, közölték, hogy biztos csak füst, de én éreztem, hogy valami más, valami megmagyarázhatatlan. Válaszokat akartam, de elég sokan néztek bolondnak, akiktől érdeklődtem, végül egy furcsa társaságnál kötöttem ki, akik az ilyen és ehhez hasonló jelenségekkel foglalkoznak. Hogy mit szóltak a képemhez? Rajongtak érte és egyből indult az ötletelés és a rengeteg összeesküvés elmélet gyártása, hogy mi is lehetett az oka a furcsa árnyak megjelenésének és, hogy mik is lehettek azok.

Tovább nézem a papírt, aztán az asztalra teszem. Nekem ehhez most nincs idegzetem, a pakolás túl sok emléket idéz elő és nyakunkon van az esküvő. A nővérem férjhez megy és megkért, hogy segítsek neki, mert a vőlegénye... Hát maradjunk annyiban, hogy nem éppen az a tortakóstolgatós típus, aki még a díszítés kiválasztásakor a huszadik szalagnál is ugyanannyira figyel. Oké, a tortakóstolásra eljött, mert az süti, de a többit örült, hogy rám hagyhatja és igazából a nővérem sem bánja. Persze mindig kikérjük Edward véleményét is, ha mi döntésképtelenek vagyunk, olyankor eléggé segítőkész, de szerintem attól még érthető, hogy miről beszélek. Most is csörög a telefonom, vagyis inkább sms érkezett. A nővérem az, azt írja "SOS, vészhelyzet az ültetőkártyákkal". Rohannom kell, még sok a dolgunk, ma választjuk ki a paravánt a fényképekhez, én leszek az egyik fotós és... És bocsánat, de tényleg rohannom kell.