Pozitív:	Negatív:
× Hűséges	× Makacs
× Kedves	× Álmodozó
× Okos	× Önfejű
× Család centrikus	× Szókimondó
× Talpraesett	× Kíváncsi

Röviden ezekkel a szavakkal tudnám magam jellemezni, de mivel ez az egész azért van, hogy jobban megismerjetek, így azt gondolom, nem ártana, ha egy kicsit kifejteném miért is érzem azt, hogy én ilyen vagyok.

Kezdjük először talán a pozitív tulajdonságaimmal.

Hűséges: Ha egyszer megkedvelek, vagy éppen megszeretek valakit, akkor azért a világon bármire képes vagyok. Szó szerint mindenre, még olyanra is amit nem néznének ki belőlem. Nem vagyok egy őrült gyilkos, de ha a szeretteimről van szó, akkor semmi se képes megállítani. Akkor mindent és mindenkit elsöprök az utamból, mint valami kis tornádó.

Kedves: Ami azt illeti nagyon is kedves tudok lenni azzal, akiben érzem a hajlandóságot arra, hogy Ő is ugyanígy viselkedjen velem. Mosolygós és vidám lány lévén, általában mindig van egy kedves és jóindulatú mondandóm mások számára, még akkor is, ha amúgy nem vagyok a legjobb passzban.

Okos: Az esetek túlnyomó részében egész jól teljesítettem az iskolában. Mindig felkészült vagyok és próbálom magamból kihozni a legtöbbet. Ettől mások szemében akár még fontoskodónak is tűnhetek, pedig ez nem így van. Egész egyszerűen csak szeretem, ha minden benne van a fejemben, amire valaha is szükségem lehet.

Család centrikus: Ez egy olyan tulajdonságom, amiért nagyon hálás vagyok a természetnek (és az olasz felmenőimnek), hiszen ennek köszönhetem azt, hogy mindig mindenkiben a jót keresem, és azt várom, hogy mikor kerül közel hozzám. Mikor kerül be a „családomba”.

Talpraesett: Sokszor hallottam már azt, hogy én akár a jég hátán is megélnék. Talán van benne valami, de mit is várhat az ember egy olyan lánytól aki egy kissé őrült olasz-angol családban nőtt fel.  Valahogy muszáj volt érvényesülnöm és ennek a hozadékául szolgál az, hogy kialakult bennem egy bizonyos túlélési ösztön, más nyelvek szerint, egy bizonyos fokú talpraesettség.


Mivel mindenkinek vannak negatív tulajdonságai, én is felfedek egy párat.

Makacs: Azért mondanám magam makacsnak, mivel, ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt addig nem lehet onnan kiirtani, ameddig valamilyen úton módon véghez nem viszem. Lényegtelen, hogy mások szerint őrültség, vagy sem. Ha én egyszer úgy akarom, akkor az úgy is lesz.

Álmodozó: Miért vagyok álmodozó? Hát igazából sokszor azon kapom magam, hogy mindenféle elméletek és eshetőségek játszódnak le a fejemben. Egy csomó olyan helyzet és szituáció, ami tipikusan a „Mi lenne ha…” kategóriába tartozik.

Önfejű: Őszintén szólva talán ez az a jelző, ami a leginkább jellemző rám. Sosem hallgatok másokra, mindig csak a saját fejem után megyek, még akkor is, ha tudom, hogy nincs igazam, vagy éppenséggel tudom, hogy akár bajba is keveredhetek.

Szókimondó: Nagyszájú, csípős nyelvű, cserfes, stb. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket akár rólam is mondhatott volna valaki. Tény és való, hogy szinte sose áll be a szám, és sokszor meggondolatlanul fecsegek, nem törődve a következményekkel, de ettől függetlenül nagyon sokan megbíznak bennem és az se érdekli őket, ha kerek perec megmondom a véleményemet arról, ami nem tetszik.

Kíváncsi: Sokszor mondták már a családomban és az ismeretségi körömben, hogy nálam kíváncsibb és adott esetben kotnyelesebb lányt még nem hordott a hátán a föld. Hát mit is mondhatnék? Ilyen vagyok, tipikusan az a fajta lány, aki mindig mindenre kíváncsi. Olyan, aki kislánykorában minden karácsonykor képes volt felkutatni az egész házat, hogy fellelje az ajándékait.




Valamikor egy messzi-messzi galakszisban egy szép nyári délután, kilenc hónapnyi várakozás után egy kislány úgy döntött itt az ideje megszületni. Na ez a parányi 52cm-es és 3200 grammos kis csoda voltam én. A szülei eső és egyben egyetlen gyermeke, akinek az ereiben egyaránt csörgedezik az olaszok temperamentumtól túlfűtött és az angolokra jellemrő higgadt vére. Emiatt talán egy picit kettős személyiségnek gondolhatnak az emberek, de azt hiszem egészen jól kezeltem ezt az egész szituációt, nem hozva szégyent a riporter édesanyám és az angol-olasz szakos tanár édesapámra. Már egészen pici körömban látszott, hogy örököltem apa muzikalitását, hiszen a kedvenc játékom egy színes kis gyermek xilofon volt amivel az édesanyámat rendszerint az őrületbe tudtam kergetni. Szóval gyanítom, hogy az Ő keze lehetett benne, mire elértem a négy éves kort, valamilyen rejtélyes módon eltűnt a kis hangszerem.



Egész kristálytiszán emlékszem az első repülő utamra amikor elindultunk a nagyiékhoz angliába. Mondhatnánk, hogy összemosódnak az elmékek, hiszen tizennégy éves koromig, szinte minden nyaramat  Birmingham-ben töltöttem. Viszont a '99-es év igazán különleges volt, hiszen ebben az évben a karácsonyt is a nagyszüleimnél ünnepeltük. Fogalmam sincs, hogy miért alakult így, de nagyon hálás vagyok ezért a véletlen húzásért a sorsnak, hiszen ha ez nem történik meg, akkor soha nem találkozom az egyik legjobb barátnőmmel. Az egész egy szélcsendes és legfőképp hóvazás mentes napon kezdődött. Ha az emlékezetem nem csal és hogy egész pontos legyek és akkor azt hiszem, hogy szent este előtti napon találkoztunk a helyi kis karácsonyi vásárban.
- Anya! Anya! Vegyünk nekem forrócsokit. Tudod, olyat amin van pillecukor is. - rángattam meg anya kabátjának prémes alját, miközben felfelé pislogtam rá, szomorú kiskutya szemekkel.
- Várj egy percet Kiki! Épp találtam valaki érdekeset. - motyogta az orra alatt, miközben tovább válogatott az asztalra kipakolt kézműves dolgok között.
Persze akkoriban, mint a kisgyermekek többségének, nekem se igazán szerepelt a szótáramban az a szó, hogy "várj", úgyhogy fittyet hányva a szabályokra, fogtam magam és elindultam egyedül a forrócsokit áruló eladó irányába, ahol természetesen rengetegen tolongtak és vártak a sorukra.Lévén, hogy még kicsi voltam és az emberek túlnyomó része mellett vígan elfértem, úgy lavíroztam a sor elejére, mint egy apró kisegér aki minden lehetsséges rést megtalál, hogy átbújva rajta, elérje a célját.Amikor kidugtam a fejem a tömegből az árus éppen egy korban ránézésére közel álló lányt szollgált ki aki mellett ott ált a mosolygós édesanyja és babakocsoban tetőtől talpig becsomagolt kistestvére. Gyanítom, hogy azt hihette, hogy én is velük vagyok, mert ameddig az anyuka a pénztárcája után kutatott a táskájában, addig az eladó az én kezembe is belenyomott egy édes illatot árasztó és melegen gőzölgő bögre forrócsokit. Még ma is elfog a nevetés amikor eszembe jut Liv tejszínhabtól maszatos arca és a meglepett tekintete, amikor felém fordult. Azt hittem menten elejti a bögréjét, de nem ez történt, hanem csak néztük egymást pár pillanatig, majd végül megtörte a csendet és mosolyogva rám köszönt.
- Szia! - vidult fel az arca, miközben egy életre szóló barátság vette kezdetét közte és köztem.



Az édesapám, mindamellett, hogy egy igazán nagyszerű ember (nem, nem vagyok elfogult) még tanár is. A kettő együtt pedig egy olyan személlyé teszi a mindennapokban akire bárki szívesen rábízná a gyerekét. Amit az is nagyon jól bizonyít, hogy hiába, hogy soha nem gondolkoztak azon az édesanyámmal, hogy nevelőszülők legyenek, egy esetben azért mégis megkeresték őket ezzel kapcsolatba. Nem telt sok időbe, hogy végül igent mondjanak, hiszen az adatok magukért beszéltek és tsztán látszott, hogy ennek a srácnak egy szerető otthonra van szüksége és egy olyan kemény kézre aki erősen tudja őt tartani.Az ünnepek után, még éppen a második félév megkezdése előtt érkezett meg hozzánk a bozontos hajú kissé magának való fiú, akinek láthatóan semmi kedve nem volt az egészhez. Ezt mondjuk meg tudom érteni, ha engem dobálnának ide-oda mint egy labdát, akkor legszívesebben én is mindenkét elküldenék a hal....... akarom mondani a sunyiba. (törekszünk a családbarát tartalom készítésre.)Ahogy elkezdődött a suli, szinte minden olyan monottonná vált, egészen addig a pillantig amikor is apa nekiadta Zenonak a régi gitárjét és Ő el nem kezdett rajta játszani. Egyszerűen megbabonázott a játékával. Imádtam Őt hallgatni és mint egy kiskamasz, rajongásig szerelmes lettem belé a negyedik hónap végére. Azt hiszem életemben akkor voltam először szerelmes, persze idővel azért rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy múló ábránd volt. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt követően kiderült, hogy a nagymamám, gyógyíthatatlan beteg. Így aztán érthető volt, hogy anya vele akart tölteni minden pillanatot amit még csak lehet. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy el kell költözni az egész családnak angliába. Ez volt az a pillanat ami igazán vízválasztó volt a családunk és Zano életében. Ugyanis a törvény értelmében Ő nem tarthatott velünk, hiszen nem voltunk a családja, legalábbis papíron nem. Így neki itt kellett maradnia az országban és egy újabb csalódást átélnie. Nekem pedig részben emiatt, de a szívem milliomegy darabja mind más más orszába szeretett volna elráncigálni.Olaszország volt az a hely ahol felnőttem, itt jártam iskolába, itt voltak a barátaim és Zeno. De Anglia volt az a hely ahol idegen voltam és mégis valamilyen rejtélyes módon mégis mindig otthon voltam. Ott voltak a nagyszüleim, a nyagi betegsége, Liv és a családom akik nélkül igencsak nehézkesen maradhattam volna A csodás szülővárosomban, hacsak nem szerettem volna követni Zenot azon a rögös úton amit neki már akarata ellenére de be kellett járnia.Szóval mérlegelés ide, mérlegelés oda mennünk kellett ami azt jelentette, hogy egy egészen új élet vár rám rengeteg új kalanddal és meglepetéssel.



- Gyűlölöm, hogy így bánt veled, de nem punnyadhatsz be ennyire. Te sose voltál ilyen és nem hagyom, hogy ezen most kezdj el változtatni. - csicseregte lelkesítően, miközben a hatalmas gardrób szekrényemben matatott a ruháim között.
- Nincs kedvem menni Liv. - húztam a paplant a fejemre nyűgösen.
- Márpedig elmegyünk és jól fogod érezni magad! Megmutatod neki, hogy nem ér annyit, mint gondolja. Na gyerünk, emeld fel azt a csinos popódat és kezdj el készülődni. - rángatta le rólam ellentmondást nem tűrően a paplanomat a legjobb barátnőm.
Utáltam, hogy ennyire erősködött, de a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. Meg kellett mutatnom, hogy em szórakozhat ekdvére velem és nem csinálhategy Olasz nőből bolondot.Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és belekezdtem a szépítkezésbe. A délután végére pontosan olyan voltam amilyen minden alkalommal lenni szoktam, ha szórakozni indulok. Visszafogott a szüleim miatt, de mégis vad és szexivé alakítható magam miatt. Jelenleg a szexiségi faktort a kedvenc fekete magassarkú szandálom és a hozzá tökéletesen passzoló miniszoknyám adta. A hajam szabadonomlott a válaimra, lehelletnyi hullámokban végződve.Az udítős poharainkkal a szobába visszaérkező Liv elismerően hümmögött és közölte, hogy Mike-ot meg fogja ütni a guta, ha meglát. Ebben én annyira nem lettem volna biztos, de attól, hogy szabad prédaként megyek a buliba, aki nyitott lesz minden felkérésre és jól fogja magát érezni attól már biztosan. Az éjszaka végére olyan szinten elfáradtak a lábaim, hogy már vagy másfél órája mezítláb táncoltam, de nem is ez volt a furcsa hiszen előfordult már máskoris a világegyetemben, hanem az, hogy tényleg jóléreztem magam. Felszabadultabbnak és ha nem is boldogabbnak, de lényegesen jobb kedvűnek. Ennek ellenére mégis továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nekem egy életre elegem lett a gimis srácokból. Úgyhogy a továbbiakban komolyabban senkivel nem szándékoztam szóbaállni. De persze mint mindig a sorsnak most is volt egy aduásza, amivel porba tiport minden elhatározásomat. Ez pedig nem volt más, mint Liv egy évvel fiatalabb kisöccse Dominic.



Emlékszem, hogy amikor Liv és én találkoztunk, azt gondoltam, hogy Dom milyen aranyos "kisbaba". Évekkel később, pedig szemrebbenés nélkül csókolózta vele egy buliban. Persze másnap amikor felébredtem, a kiadós macskajaj mellé még egy szép kis lelkiismeretfurdalás csomagot is a magaménak tudhattam. Ami tartlmazta a legszarabb legjobb barátnő címet is. Tudtam, hogy nem tarthatom titokban a történteket, hiszen legalább a bulizók fele lettá ahogy smároltunk egyszer-kétszer, vagy inkább sokszor. Szóval az első adandó alkalommal túl akartam esni a nagy vallomáson. Nem akartam húzni az időt. Szerettem volna lezárni a dolgot és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De nem tehettem, hiszen akkor, azon az ájszakán valami megváltozott. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem találtam helyesnek és vonzónak Dominicot már akkoriban is, de tartottam magam. Rengetegszer próbálkozott és győzködött, hogy próbáljuk meg, legalább egy esélyt adjak neki még végül a nyáriszünet elején végre beadtam a derekam és hivatalosan is egy pár lettünk. A baráti társaságunk szerint mi voltunk a dinamit duo, akik nagyszerűen kiegészítik egymást. Összhangban volt minden mozdulatunk, reagált a testünk a másik mozdulataira és most először éreztem azt igazán, hogy önmagam tudok lenni egy kapcsolatban. Őt nem érdeke a cukormáz, a csillogás, csakis én, a valódi Kedra Faye Ferrers.



Aztán jött az egyetem. Piszkosul nehéz volt nélküle, de próbáltunk kitartani. Megragadtunk minden pillanatot amikor együtt lehettünk és így nehezen ugyan, de kibírtuk azt az egy évet amit kénytelenek voltunk távkapcsolatban végig csinálni. Én már javában az egyetemi élet sűrejében voltam amikor te belecsöppentél. Senki nem mondta volna meg rólunk, hogy ennyi idő után is még együtt leszünk boldogan és fülig szelmesen. Összeköltöztünk, egyetemre jártunk és éltük a saját kis életünket aztán valami megváltozott. Kezdtem azt érezni, hogy többre vágyom, többet akartam. SZertettem volna végra megállapodni melletted és családot, de valójában erről köztünk soha nem is esett szó. Talán emiatt is éreztem azt a szakadékot közted és köztem ami miatt azt mondtam elég, és ami miatt szünetre volt szügségem.Hét év. Hét évet dobtam azzal a kukába, hogy ellöktelek magamtól. De az igazat megvallva mégsem taszítottalak el olyan messzire, hiszen ezt a "szünetet tartunk" dolgot szörnyen rosszul csináltuk, folyamatosan beszélgettünk, tartottuk a kapcsolatot, egy baráti társaságba jártunk, együtt mentünk szórakozni, egészen addig ameddig meg nem kaptad álmaid lehetőségét New York-ban.Ekkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire stabil pont is voltál az életemben. Ugyanis amint kitetted a lábad az orszából összeroppantam. hiszen akkor tudatosult bennem igazán, hogy elveszítettelek. Ami mint később ki is derült, hogy tényleg úgy van. Az a videó amin szerepeltél olyan volt számomra, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Fájt, iszonyatosan fájt. Mégsem hibázathattalak azért amit tettél, hiszen már nem voltunk egy pár. Mégis játszottam a megbántott dívát, ami sokkalinkább arról szólt, hogy a jól felépített pajzsomat ne tudd lerombolni a közelségeddel. Könnyebb volt így mindenkinek. Te belekezdhettél egy új életbe amiben nem vagyok hozzád kötve semmilyen formában, én pedig... majdcsak túlleszek egyszer rajtad. Pedig ha tudnád, hogy még mindig mennyire szeretlek.



Talán nem nagyképűség ha azt mondom, hogy a szakmámban mindenkinél nagy szó ha ott szerepel az önéletrajzában, hogy a Metropoliten múzeum alkalmazottja volt. Nekem pedig bizony megadatik ez a lehetőség, hála az egyik egyetemi professzoromnak, aki beajánlott. Az egyetlen dolog ami miatt hezitáltam az Dom közelsége, hiszen eddig egy óceán választott el bennünket egymástól, most viszont csak pár háztöbbnyire lesz tőlem. Foggalmam sem volt róla, hogy ki fogom e ép ésszel bírni, de meg kellett próbálnom. Nem adhattam fel a karrierem legszuperebb lehetőségét, csak azért mert rettegek attól, hogy újra megsérülök miatta. Így az újév első hetében összecsomagoltam, és elindultam az új életem felé. Új város, új munka, új barátok és még ki tudja mit tratogat nekem az örökké nyüzsgő nagyváros. Mindenesetre eddig jól alakulnak a dolgaim, hiszen imádom a munkámat, kedvelem a kollégákat és Liv sem kotyogta el eddig, hogy itt vagyok. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy nem is fogja, szóval próbálok felkészülni az elkerülhetetlenre. Mert biztos vagyok benne, hogy ha rájön, hogy itt vagyok akkor nem fogom tudni lerázni egy "Utazz vissza amerikába és hagyj engem békén!" kirohanással.