El sem hiszem, hogy itt tartunk. Az egész nap annyira katasztrofális volt számomra, bár ez biztos túlzás, ugyanis minden az előírtak szerint zajlott le. Régóta vagyok már a szakmában és pont ezért kért meg a legjobb barátom, Nolan, hogy én szervezzem meg az ő nagy napját is a jövendőbelijével. Ki gondolta volna, hogy az egészben az az irónia, hogy már jó pár éve azért vannak a kapcsolataim kudarcra ítélve, mert vonzódom hozzá? Persze, megbeszéltük, hogy sosem beszélünk majd a köztünk történtekről, de azért mégiscsak arról beszélünk, hogy együtt vesztettük el anno a szüzességünket... Igen, ez komoly, lefeküdtem a legjobb barátommal, mert már mindketten túl akartunk lenni a dolgon, aztán úgy tekintettünk az egészre, mint valami kis semmiségre, pedig annál azért több volt és tudom, hogy ezt ő is érezte, ezért nem beszéltünk róla soha, mert így a kapcsolatunk a régi maradt, és hol vagyunk most? Ő éppen a tortát vágja az újdonsült feleségével, én pedig már ki tudja hányadik pohár pezsgőnél tartok. Szerencsére az én munkámnak már vége, meg itt van a partnerem is, megbeszéltük, hogy a vacsorától én kivonom magam a forgalomból, hogy az ismerőseimmel ünnepelhessek. Szóval ha bármi van, akkor ő majd elrendezi a dolgot.
Mosolyogva lépek oda Nolanékhez én is, akárcsak a többiek. - Hadd találjam ki Candy, marcipános, ugye? - kacsnt rám azzal tipikus vigyorral az arcán, amiért annyi csaj belezúgott az egyetemen és ami miatt valószínűleg a felesége is. Jó nagy szeletet vág nekem, hiszen tudja, hogy imádom a marcipánt és még egy dekorrózsát is sikeresen rácsempész, szóval csak úgy üvölt a marcipán a tányéromról.
- Jaj Kendra, annyira köszönök mindent, amit értünk tettél. Az egész nap csodálatos volt, minden olyan volt, ahogy elképzeltem, köszönöm! - ölel meg boldogan Stephanie. Na igen, annyira rendes ez a csaj, hogy egyszerűen nem tudom utálni azért, mert elvette tőlem Nolant. Jó, ez most nagyon önzőn hangzott, mintha egy tárgyként kezelném a legjobb barátomat, a tulajdonomként, de ez nem igaz, nem tekintek rá így csak... Csak azért elég érdekes érzés volt megszervezni az esküvőjét úgy, hogy közben sokszor az járt a fejemben, hogy akár én is lehetnék a lány helyében. De mint mondtam, Stephanie túl kedves velem, így még mondhatni én érzem magam kényelmetlenül, ha féltékenykedek.
- Ugyan, hiszen ez a munkám, örülök, hogy boldogok vagytok - kamuzom mosollyal az arcomon, s közben  átveszem a nagy szelet tortával megpakolt tányért Nolantől. Tudom, hogy minden más lesz, a kapcsolatunk meg fog változni idővel, mert ugyan az újdonsült felesége azt mondta, hogy őt nem zavarja a mi ősrégi kapcsolatunk, mégis tudom, hogy az idő előrehaladtával várhatóan nem lesz olyan hú de boldog, ha találkozgatni fogok a férjével, bár ki tudja... Reméljük a legjobbakat, lehet, hogy minden másképp alakul.
Ledobom magam a korábbi helyemre, persze út közben felkaptam még egy pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról. Már nem dolgozom, nekem is kijár egy kis szórakozás, meg hát a pezsgő is elég finom, illeni fog a marcipánbombámhoz.
- Nem lesz ez kicsit sok? - lép mellém vigyorogva a társam Henri.
- Én ma már nem dolgozok, ezt - emelem a poharam - nagyon is megérdemlem, nem gondolod? Mindenki jól érzi magát és a pár is boldog, nem ez a lényege a munkánknak?
- Ja, én a sütire gondoltam - mutat nevetve a tányéromra. - Nem néztem ki belőled, hogy ennyit meg tudsz enni, az ivási szokásaidra pedig eszem ágában sincs megjegyzést tenni, a te dolgod számon tartani, hogy hányadik pohárnál tartasz, nem az enyém - von vállat, szavait hallva pedig hatalmas mosoly terül el az arcomon.
- Ooooh, szóval Henri... Úgy gondolod, nem tudok megbirkózni ezzel a szelettel ezután a pazar vacsora után?
- Úgy bizony - mondja nevetve, majd elkomolyodik az arca és még két szót szól hozzám, mielőtt elmegy, azoktól pedig földbe gyökerezik a lábam. - Egyébként sajnálom...
Nem kellett ennél többet mondania, mert a nézése mindent elárult, ő tudta, végig tudta, valahogy rájött egy olyan dologra, amire Nolan évek óta nem, az érzéseimre. Nem tudtam mit mondani, csak ültem ott néhány másodpercig némán, aztán belefeledkeztem a marcipános tortámba és a pezsgőbe. Az est további része leginkább így telt, megspékelve néhány kör tánccal, ahol partnereim között tudhattam magát a vőlegényt is. Furcsa érzés fogott el, nem tudtam, hogy boldog vagyok-e vagy szomorú, de szerencsére a sok pezsgő már megtette a hatását és döntött helyettem. Boldog voltam.


- Line! Line, állj meg! Nem biztos, hogy jó ötlet bemenned oda - Henri próbál megállítani, csak azt nem tudom, miért. Megbeszélt találkozóm van, időpontra jött egy pár és ő itt szórakozik velem. Ha így folytatja, akkor cseszhetem az első benyomás fontosságát, mert nem érek oda miatta időben. - De Line! Komolyan mondom... Hadd... Hadd vegyem át őket én, majd azt mondjuk nekik, hogy beteg lettél vagy...
- Állj már le Henri! Mégis mi van veled? Olyan furcsa vagy... Nem szoktunk beleavatkozni egymás dolgaiba a szerződések előtt, ők hozzám jelentkeztek be, szóval hadd intézzem a dolgot - tolom gyöngéden félre az útból, hogy végre elérhessek az ajtóhoz.
- Figyelj, bármi történjék is - becsukom magam mögött az ajtót és igyekszem palástolni az előbbi kis jelenet tüneteit az arcomról. A pár háttal áll nekem, az ablaknál vannak és nézik a várost.
- Igazán szép a kilátás, ugye? Bocsánat, hogy - elcsuklik a hangom, mikor megfordulnak és meglátom a lány arcát. Nem tudom palástolni a meglepettséget az arcomról, hiszen ő pontosan úgy néz ki mint én... Oké, más a haja de attól még olyan az arca mintha csak tükörbe néznék. Megtámaszkodok a mellettem lévő széken bár az nem segít sokat, nem igazán érzékelek se teret se időt, semmit, lefagytam mint a windows... Még sosem éreztem ezt, nem tudom mi történik körülöttem, érzem, hogy egy kéz fonódik a derekam köré, magabiztos a tartása és az illata is kellemes. Látom, hogy a lány döbbenten hagyja el a szobát a párjával, velem ellentétben ő nem vesztette el az önuralmát.
- Line? Line hallasz? Figyelsz te rám? Ööö... Kérsz marcipános sütit? - integet és csettintget az arcom előtt a védelmező kéz tulajdonosa, aki mint kiderül, nem más, mint Henri.
- Mégis honnan szereztél ilyen gyorsan marcipános sütit? - pislogok rá úgy, mintha semmi érdekes nem történt volna az előbb, s éppen ezért is szabadulok ki gyorsan a karjaiból. Furcsán méreget, meg akar bizonyosodni róla, hogy jól vagyok, én pedig vagy milliószor elismétlem neki, hogy igen, kutyabajom.
- Miért csinálod ezt? Úgy teszel mintha az előbbi meg sem történt volna - böki ki végül, hogy mi aggasztja velem kapcsolatban. Túl jól ismer már engem, de van amit nem tud rólam, nem sok ilyen dolog van, de az például ezek közé tartozik, hogy örökbefogadott gyermek vagyok.
- Nem akarok róla beszélni - zárom le a témát és remélem, nem akar tovább faggatózni. - Az előbb sütit emlegettél, hogy is gondoltad ezt?