Az üzlet a közelgő Valentin-nap miatt és mert a „Szerelem Hónapja” van, a piros mind a kibaszott ötven árnyalatában tündököl. Persze lehet, hogy egy kicsit túlzok a dekorációt illetően. Hogy az ablakokra, a falakra és a mennyezettre felakasztott különböző papírszívecskék, léggömbök és papírból kivágott kis Cupido angyalkák összessége, megspékelve a pult melletti sarokba állított asztalon az a dekós izé, műanyag, szívet formáló flamingó szerelmespárral egyáltalán nem a híres Vörös Szoba vanília verzióját testesíti meg. Ráadásul szerelmesebbnél szerelmesebb dalok hallatszódnak a falakra helyezett hangszórókból. Az alkalmazottjaim pedig mind rózsaszín vagy piros felsőt viselnek a barista kötényeik alatt, fekete nadrággal és cipővel megtoldva a szettet. Rajtam egy rózsaszín ing van, mint a lányokon, egy hülye, elvesztett fogadás miatt. Egy antennás hajpántot, amin 2 világítós szívecske van egy-egy rugóval van rögzítve, szintén viselnem kell. A női alkalmazottjaim kuncogva megjegyezték, hogy cukin néznek ki, a férfitársaim viszont kiröhögtek. Én meg elküldtem mindet melegebb éghajlatra. Basszák meg, jó, hogy nem Cupido jelmezre kényszerítettek.
Én vagyok a főnök, persze mondhattam volna, hogy „Hell no!”, de a hülye fogadásban én húztam a legrövidebbet és diktátor se vagyok, van azokból elég a világon.
Éljen hát a demokrácia!
A férfias sármomat kénytelen voltam feláldozni az oltárán, így most az romokban hever.
De hé! A betévedő gyerek vendégek jót mosolyognak rajtam és a szingli nőknél is sikert aratok. Nem akarom fényezni magamat, de az egész pultsor mögött állva szerintem még így is én vonzom a legtöbb tekintetet. Mantrázom is magamban, hogy amiatt kell nekem kezelnem a kasszát mert az összes itt dolgozó közül az ÉN belső énem egy része a tökéletes a pult mögött álló cukifiú szerepre. Mosolygok minden vendégre, a szinglik közül a jobbakra még rá is kacsintok, nemtől függetlenül. Az esetleges homofób megjegyzéseket pedig magamra se veszem.
– Ó, barátnők vagytok? – kérdezem meg, döbbenten pillantva az előttem álló idős hölgyekre, akik simán a nagyim korosztályába tartoznak. Lazán karolnak egymásba és még egy vad szájra puszinak is a tanúja vagyok, miután meglátták a kasszához kitett hirdetést, mely szerint a hónapban a párok féláron vehetnek süteményt és italt. Egy hatalmas vigyort villantok rájuk, mily kis merészek és vadak még ilyen magas korban is! Határozottan inspirálnak. – E forró csókjelenet miatt akkor a féláras két cappuccino és két isler mellé ingyen adok nektek egy szeletet a kívül vanília bevonatú, belül szivárványos tortánkból, amit megoszthattok egymással, két villával, párokhoz illő módon, itt helyben elfogyasztva! – kacsintok rájuk.
A kijelzőn megjelenik a kifizetendő ár és amíg az egyikük kuncogva előveszi a bankkártyáját, hogy fizessen, a másikuk bátorkodik felém nyúlni. – Köszönjük, te kis huncut! – nyúl az arcomhoz, két ujja közé csippentve a bőrt és kicsit megrázza és magához húzza a fejemet, amivel együtt mozog a fejemen lévő két antennás szív is. Majd egy cuppanós arcpuszival csak elenged és tudom, hogy a vörös rúzsának nyoma az arcomon virít.
Színpadiasan meglegyezem az arcomat, ami újabb kuncogást vált ki a hölgyekből, közben szólok a mellettem álló baristának, hogy milyen italokat készítsen el, a másik oldalamon állónak pedig a süteményeket sorolom el. A fizetést lezárva aztán a néniket a blokkjukkal kicsit arrébb küldöm, hogy tudjon a sor haladni.
Mikor felpillantok a kasszagépről a következő vevő egy férfi, mely felüdülés, mert eddig csak nőket, gyerekeket és párokat szolgáltam ki. – Szia! – köszöntöm vidáman mosolyogva. Már kezdtem is aggódni, hogy hova tűntek a (szingli) pasik. Feltételezem, hogy szingli, mert a srácban egy ismerőst pillantok meg, jó párszor már betévedt az üzletbe, egyedül és már a nevét is tudom.
Ha másvalaki lenne én már rég az üzlet hátsó részén lévő irodába menekültem volna, nehogy elszenvedjek bármilyen gúnyos megjegyzést az öltözetem miatt, de mivel ezzel a haverral elég random időközönként találkozok és más, hirtelen nem is zavar, hogy hogyan is festhetek most.
– A szokásos lesz? – kérdezem meg, a rendelésére célozva. Naná, hogy megjegyeztem már, hogy legtöbbször milyen kávét kér, milyen süteménnyel. – Engedd meg, hogy ajánljam neked a hónap különlegességeit, a „Harapj egy Szerelemre!” kollekcióból! – mutatok vigyorogva a kassza jobb oldalán álló kis süteményes vitrin hűtőszekrényre, aminek felső polcain különböző mini sütemények találhatók.
Vannak köztük krémesek, lekvárosok, tejszínhabosak, vattacukrosak. Némelyeken díszítésként még egy-egy marcipán szív, avagy rózsa található. Vannak szívalakúak is, és olyan is akadt, például a piskóták között, amiknek a belsejében a belső töltelék egy szív alakot formáz. Az alsó polcokon pedig felszeletelt torták díszelegnek, mindegyik Valentin napi stílusú. – De ha nem kell ennyire rózsaszínes, megkóstolhatod a szivárványos tortánkat is, ami csak úgy megjegyzem, hogy most eléggé limitált, mert annak igazából június a hónapja… – célzok a Pride hónapra, ahogyan soron következő süteményes hűtőpult mögé lépve az említett tortára mutatok. Felőlem akár ebből is kérhet egy szeletet, én nem ítélném el érte. – De igazából választhatsz akár az összes többi közül is… – vonom meg a vállamat, újra a kassza elé lépve, készen arra, hogy beüssem a gépbe a rendelését.
– Szóval, mit választasz? Ó, és elvitel vagy itt fogyasztod? Ha itt, akkor kapsz tíz százalék árengedményt! Ötvenet is kaphatnál, hogy ha lenne, akivel párban fogyasztanád el… – pillantok a srácra, az arcát fürkészve a reakciója miatt. Illetve kicsit jobbra is, balra is nézek, hogy megbizonyosodjak valóban egyedül van e. Mert hát az akciót minimum két személy élvezheti, együtt.
Egyik mutatóujjammal a saját orromra ütök, mert hirtelen támad egy nagyszerű ötletem. – Van egy kihagyhatatlan ajánlatom! Ha úgy döntesz, hogy helyben fogyasztod el, akkor becsatlakozhatok hozzád, a szünetem úgyis… – pillantok gyorsan az órára, majd vissza rá. – Most kezdődik! Igen, pont most! – bólintok lelkesen, talán egy cseppet túl lelkesen, ahogyan érzem, hogy a szívecskéim ide-oda ugrálnak a fejemen.

Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam vissza, esetleg utánozzam azokat a reakciókat, miket eddig kaptam a megjelenésemre, igen vegyes saláta tál jönne ki belőle, azt hiszem. Vagy amolyan utcai activity játék. Ismeretlenektől persze annyira nem gáz, az alkalmazottjaimat meg csak el kell viselnem, lévén, hogy egyedül még sincsen kedvem vezetni az üzletet.
Na de az ismerősök, azok közül is azok, akikre már rámondod, hogy a haverjaid! Ők teljesen más tészták, mint a munkatársak. Persze őket IS még simán lehet gyúrni, mielőtt bele kéne törődnöd a gondolatba, hogy ők bizony kicsit eltérnek a normától, aztán rájönnöd, hogy voltaképpen pont ezért kedveled őket.
– Á, haver! – kapok mindkét kezemmel színpadiasan a szívemhez. – Nem igazán, még csak a nyilával se talált el úgy, mint ahogyan te! – fokozom, drámaian sóhajtva egyet és szavakat is oly érzelemmel ejtve ki, mik illenek a hely díszítéséhez, no meg az ingemhez. – Igaz, a te nyilad most kicsit megfájdította a szívemet, szóval lehet nem hozzád fogom küldeni Cupidót íjjász leckéket venni, hanem… Lehet, hogy téged kéne őhozzá – vigyorgok rá a végén és a kacsintás sem maradhat el.
Azért nem volt rossz a beszólása és szerencséjére már hozzászoktam az ilyenekhez, meg az ő fejéhez is, hogy ne akarjam rögtön a bolygó másik felére küldeni.
Ehhez „pechére” túl kedves vagyok és máris a kínálatot ismertetem vele, gyorsan rátérve az üzletre. Türelmesen várok arra, hogy melyiket fogja kérni, közben az arcát fürkészem és jómagam jót mulatok a döbbent tekintetén. Nem csak azért meg baromi vicces, hanem mert van benne valami aranyos is. Tudom, pasikra nem kéne meg nem is illik aranyos jelzőt aggatni, de… Eddig egészen olyan, bár az a szemüveg nagyon szexin áll neki…
– Az a helyzet, hogy jobban tudom, igen. De most nekem veszel sütit vagy magadnak? – kérdezek vissza, felvont szemöldökkel. Igaz, tiltakozni hülye lennék ellene, még ha baszott fura is lenne, mivel a tulaj én vagyok. De leszarom. – Oké… Mit szólsz ehhez a csokipiskótás, eperlekváros szépséghez? – kérdezem meg, miután egy tálcát és azon két tényért raktam a kassza melletti szabad pultfelületre. Majd még egyszer végiglesem a pult tartalmát és kiveszek belőle egy kis kocka alakú süteményt, ami három réteg csokipiskótás, mik közé két réteg eper ízű krém van, tetejét vékony csokiréteg borítja és középen egy kis, piros marcipánszív díszeleg. A „Harapj egy Szerelemre!” kollekció büszke tagja. Ha már betévedt ide pont ebben az időpontban akkor nem hagyhatja ki, még ha cukormérgezést is fog kapni. – Ez neked lesz… – teszem az említett süteményt az egyik kis tányérra. – Ez pedig nekem… – kerül a jóvoltamból a másik tányérra egy piros, belül amúgy meggyes ízesítésű cupcake, aminek tetején fehér tejszínhab, rajta néhány piros cukorszívvel.
Ezután pár percbe beletelik míg a kávéfőző gépnél a legnagyobb üvegpohárba megcsinálom neki a kért kávéját, magamnak meg megelégszek egy kisebb kávéscsészével is, csak legyen mézeskalács ízű, a tetején meg tejszínhab.
– Van róla papírod? – kérdezem meg, visszalépve a kasszához és felvont szemöldökkel pillantok Altairra. Eközben elrendezgetem a tálcán a süteményeket és a kávékat, nem felejtve el a kávékhoz kávéskanalat és a süteményekhez villát, illetve szalvétát is rakni.
A kérését hallva szomorúan pislogok rá ahogyan az általa elbaszott szívecskés szutyoknak titulált fejdíszemet leszemem magamról. – Pedig egyesek szerint ez az új szexepilem – jegyzem meg védekezően, noha kicsit se bánom a dolgot. Inkább „Halleleluja!”, végre lekerülhet rólam ez a lányos szar, mielőtt még tényleg elnőiesednék. Azt nem akarnám.
Elveszem tőle egyik kezemmel a bankkártyáját, másik kezemmel a fejdíszt leteszem a mögöttem lévő belső pultra (nehogy egy humoros vendég ellophassa). Aztán a kasszánál beütöm a megfelelő tételek, majd vagyok annyira kedves, hogy csak engedélyezem neki a pároknak járó ötven százalékos kedvezményt. Végül is velem együtt és nem magában fogja elfogyasztani a neki választott süteményt és a kávéját, én pedig amúgy is ingyen eszek, iszok itt, szóval így még csak nem is panaszkodhat, hogy kedvezményben nem részesült. Tiszta VIP szolgáltatást kap ingyen!
A fizetést elintézve a bankkártyáját visszaadom neki. A kötényemet is leveszem, odaszólva a legközelebbi alkalmazottamnak, hogy én most szünetet tartok, vegye át a kasszát.
A tálcát meg felkapom és elindulok vele a pult végébe, ahol már nincsen pult, hogy ott szépen megkerüljem az egészet és a vevői oldalon visszasétáljak Altairhoz.
– Gyere, üljünk a végébe, ahol még van jó pár szabad asztal – intek a fejemmel, hogy kövessen. Mindig akadnak vevők, akikben a rendelésüket helyben fogyasztják el, de szerencsére nincsen most teltházunk. Mivel az üzlet L alakú, a hátsó részében lévő asztalok kicsit el vannak szeparálva a többitől, révén, hogy ezek kisebb emelvényen vannak, a kasszától is távolabb, az utcai résztől szintén, így kicsit sötétebb, kicsit privátabb hatást keltenek.
Elhaladok két teázgató idősebb hölgy asztala mellett, majd egy szerelmes tinipár mellett is elsuhanok. A tökéletes asztalt végül tényleg a legvégében találom meg, de legalább nem ül senki más a közvetlen környezetünkben.
– Szerintem itt jó lesz – nyilvánítom ki a tényt, letéve a kisasztalra a tálcát és jómagam le is ülök az egyik székre. A szemben lévő felé meg intek, hogy üljön csak le magától, annyira lovagias nem leszek, hogy még a széket is kihúzzam neki.
– Mesélj, milyenek mostanában Altair Colliver mindennapjai? – érdeklődöm, magam elé véve az én sütimet és kávémat, leginkább az utóbbit.
A kávéskanalamat megragadom és megkóstolom a kávé tetején lévő habot. – Azt elmondhatom, hogy Nick Campbellnek lenni egy kicsit nehézkes. Sok volt a meló decemberben, meg év elején… Magánéletben meg annyi mindenki akar belőlem egy darabot, de közben meg amúgy még sem, mert ebben az új évben, évtizedben még nagyon nem is… – a kanalat letéve mutatom neki a dugás egyetemes kézjelét.

Annyi vásárló fordult már meg az üzletemben, hogy furák mindig akadtak közöttük. Akadt olyan, aki szépen felvásárolta az aznap délutánra megmaradt sütemények egyharmadát, just for fun, illetve olyan is volt, ki kicsit felhúzta magát egy köszönésre, amit nem a legvidámabb pillanatban mondtam.
Mint mondtam, az emberek furák. De én is furcsa vagyok. Altair szintén furcsa a maga nevében és nem nevezhető a legudvariasabb vevőmnek, de ki nem szarja le? Legalább nekem se kell mindig jófiúskodnom vele mintha kibaszott hímestojás réteggel lenne beszórva a bolt padlója.
Mosolygok rá és viccelődök vele, egyrészt mert csípem a búráját, másrészt mert vagyok olyan jó tulaj, hogy arra törekedek, hogy a vásárlóim elégedettek legyenek. Ha meg még egy kis borravalót is hagynak a pultnál lévő üvegben, mely kifejezetten erre a célra lett kiállítva, baszott szép gyöngybetűkkel (saját kézírásommal) ráírva, hogy „Borravaló”. Az összegyűjt pénz persze leginkább adományba megy, de ha marad akkor tényleg szoktam venni belőle egy üveg bort, melyet egy kellemes estén el is szoktam fogyasztani. Win-win szituáció.
– Nos, én nem tudok nyilatkozni a nevedben, de… Biztosíthatlak arról, hogy én jól tudok célozni – reagálok vidáman, egyet kacsintva rá. A „célozni” szót kihangsúlyozom, bár meghagyom a saját fantáziájának, hogy hogyan is értelmezze szavaim jelentését. Én tudom, hogyan értettem.
Tekintetemmel követem az ő tekintetét a süteményekre. Nem sürgetem, annyi ideig bámulhatja, szuggerálhatja őket amennyire csak jól esik. Persze talán mondanom kéne neki, hogy józan állapotban egyik se fog hozzá beszélni, azt kiáltva „Kérlek, engem válassz!”, de ezt csak tudja ő is.
– Á, dehogy haragszom! – legyintek a válaszára. Ugyan, miért akadnék fel rajta? – Magamat úgyis néha megszoktam lepni randival, amin saját magamnak veszek sütik. Ingyen. Mivel itt dolgozok – teszem hozzá és vigyorogva én is vállat vonok. Igen, szerintem fontos, hogy szeresd önmagadat. Annak az előnyét, hogy enyém az üzlet, meg csak ki használom. Hát hülye lennék nem kihasználni az előnyeit.
Szórakozottan figyelem amint próbál választani a sütik közül, megmosolyogtat az arcára kiülő érzelmek, hogy olyan neki gondolom mintha Csodaországba lépett volna be. Ó, Alt, ha a vicces sütijeim közül kóstolnál meg egyet!
– Tudtam én, hogy veled mindig jó vásárt lehet csinálni! – jegyzem meg örömmel, ahogyan a segítségére sietek és az említett csokipiskótás, eperlekváros szépséget helyezem az ő tányérjára. Van valami édes, aranyos abban, hogy kb. mindig én választhatom ki neki, hogy melyiket egye meg.
– Ja, japán vagy! Hát persze! – csapok egyik tenyeremmel a homlokomra, mint aki éppen most világosult meg. Nos, ez valamelyest helytálló gondolat. – Bocs, haver, a neved miatt valahogy mindig elfelejtem… – kérek elnézést. Nem ő az első ázsiai, akit életemben először látok. A legjobb barátomban is valamelyest ázsiai vér csörgedezik, csak nem japán, hanem koreai asszem. Sose tartom nagyon számon ezeket.
– Na, de ha nincs papírod róla, nem kapsz kedvezményt érte, ilyen egyszerű – közlöm vele a tényként a szabályt, fejemmel kicsit a kedvezmény kiírása felé bökve. – De nyugi, más, kisebb kedvezményt beütöttem neked.
Megtettem, mert mint mondtam már magamban, kedves eladó vagyok. Még az ő köcsög búrájával is, amire szélesen rávigyorgok. Néhány pillanatin, mert a megjegyzése után kissé összeszűköl a szemem és sértetten nézek rá.
– Ez gonosz, ugye tudod? Lehet, hogy az előtted vásárló idős hölgyek közül az egyik kontaktlencsét hord, de attól még igenis megdicsértek. Csak, hogy tudd, a többség amúgy is megszokott dicsérni. Már csak az állam miatt is – kelek saját magam védelmére, egyik kezemmel végigsimítva az államon, hogy ezzel illusztráljam az állításomat és meg is erősítsem. Bizony ám, szexi vagyok.
– Ja. Te meg tudod hova bújjál! – szólok vissza, hevesen bólintva egyet, noha inkább a középsóujjamat mutattam volna fel neki, csak mivel mások is voltak a közelben és én voltam az eladó, így kénytelen voltam türtőztetni magamat. Legalább még pár percig, amíg le nem ülünk olyan helyen, ahol nincs senki a közelben.
Mikor ez megtörténik, kényelmesen hátra dőlök a székben. Ez az, végre egy kis lazítás. Már baromira kellett. érdeklődve figyelem, ahogyan beleiszik a kávéjába és a sütijébe is beleharap, hogy megállapíthassam az arcmimikájából mennyire is ízlenek neki, jól választottam-e. Nem panaszkodik, úgyhogy elkönyvelem valóban sikeres hadműveleti fázisnak.
– Sajnálnám is, ha börtönben kötnél ki. Úgyhogy csak ne is akard a diákjaidat megölni – jegyzem meg és én is belekóstolok a kávémba, egyelőre csak a tetején lévő habba.
Mesélek én is, hogy velem mi a jelenlegi szitu, őszintén, de a kis kézmozdulatomat a végén sikerül felülmúlnia a reakciójával. Ugyanis olyan édes a zavart arca, hogy majdnem elnevetem magamat, de megkímélem ettől azáltal, hogy csak mosolyogva kapom be a kanalamat, majd gyorsan belekortyolok a kávémba, míg ő a szavakat keresi.
– Igaz, de ha lehet, akkor inkább nem darabolnám fel magamat. Jobban szeretek egyben lenni és épségben tudni a… Féltett testrészeimet – reagálok a szavaira, aprót biccentve feléje. A kávémat újra kavargatni kezdem, közben azon gondolkodok mit is mondjak következőnek. – Na és veled mi a helyzet? Szex terén? – kérdezek rá a szexuális életére, cseppet sem zavartatva magamat. Még gonoszul vigyorgok is rá, amiért meg merem kérdezni és újra kortyolok egyet a kávémból, mintha a téma pont egy laza kávézgatáshoz illő lenne. – Amúgy, hogy ízlik? – biccentek az előtte lévő sütemény és kávé felé, megérdeklődve a véleményét, ezzel kicsit nem annyira kínos vizekre evezni ebben a beszélgetésben. Egyelőre.

Felhorkantok a kézírásomat ért megjegyzésre. Ha megtehetném most felemelnél az egyik kezemet és bemutatnák neki, hogy „Kapd be, Altair Colliver!”. De a többi vásárlómra való tekintettel nem teszem. No meg tán ez túl…Pontos célzás lenne?
– Az a lényege, hol el lehessen olvasni – mondom helyette inkább ezt. Ez nem obszcén és csak egy kicsit ejtettem ki sértett hangnemben a szavakat, feljegyezve, hogy ezt még visszakapja. Később.
– Wow… Pizza és valóságshow! Lenyűgöző, igazán romantikus programnak hangzik, mesélj még róla – húzódik mosolyra a szám, kissé gúnyosan, hogy rögtön vissza is adjam a kapott támadást mikor ő is elmondja magának ugyan milyen randevúkat szervez.
Nos, a self love véleményem szerint mindenkinek kijár és mindenkinek is kéne űznie… Valamilyen formában. Ingyen persze könnyű ezt csinálni, és kedvem is lenne elmondani neki, hogy ha ennyire zavarja a pénzköltekezés, simán megtudja oldani, hogy nulla zsével okozzon magának örömet egy estére… Viszont túl kedves formában talált meg ehhez és nem is tartózkodunk egyedül az üzletben, hogy akár csak szóvá tegyem. Legalábbis amíg nem leszünk kissé távolabb a pulttól.
A magára tett megjegyzésére csak visszavigyorgok rá. Szép-e a ferde tekintete? Igen, az. Férfihoz képest elég szépen néz ki. Persze ennek lehet, hogy köze van az említett ázsiai génjeihez, de mindenestere egész jól néz ki. Még a fekete, semmi pozitív színt, energiát nem látott gönceiben is.
Ravasz kis mosoly jelenik meg az arcomon mikor a másik, valóban nekiigért kedvezményre terelődik a szó. S vagyok ténylegesen olyan kis gonosz, hogy csak azért sem válaszolok neki a kérdésére. Majd rájön magától, hogy voltam olyan nagylelkű és tízszázalékos kedvezményben csak részesítettem a vásárolt süteménye és a kávéja miatt, mivel itt fogyassza el őket. Nem, erre majd rájön, ha elolvassa a blokkot, amit a tálcára csúsztatok, félig a süteményes tányérja alá becsúsztatva.
Viszont a következő kérdésével kissé nagyon meglep és elkerekedett szemekkel, döbbenten pillantok rá. Mi a fasz? Jól hallottam, amit hallottam? Micsoda perverz gondolatai vannak egyeseknek! Én meg még azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok mocskosabb elmével megáldva… Nohát!
– A gombvarrás, hogy a francba jön a többihez? – bukik ki belőlem rögtön az első kérdés. Ez tényleg meglepett.
Miért akarnám, hogy gombot varrjon? Kibaszott Hamupipőke fétise lenne, hogy női házimunka féléket akar űzni? Vagy ha varrás, akkor Csipkerózsika, csak az orsóval ne engedjem?
Hitetlenkedve megrázom a fejemet, még ha az első két cselekvés némiképpen jobban felkeltette a fantáziámat, mint a varródélután gondolata.
– Nem. Természetesen csak akkor kell, hogy ha tényleg szeretnél – kacsintok rá. Az utolsó két szót, a „tényleg szeretnél” részt kiemelve, hangsúlyosan ejtem ki, utalva rá, hogy hát én nem kényszeríteném őt semmire, amit nem akar. Nem vagyok egy vadállat.
Jókedvemből aztán kicsit lecsippent az elhangzó kacaja, amit a külsőmre ejt. Összeszűkült szemmel nézek rá, talán kicsit el is kezd tikkelni a szemem, hogy már megint itt tartunk, hogy beszólogat. Hirtelen baszott jó döntésnek érzem, hogy én nem dicsértem meg szóban a fejét.
A dicsérgetései meg úgy hangzik mintha kutya lennék, mitől kicsit kiráz a hideg, mert macskapári vagyok. De ezt sem veszem magamra, csak kinyújtom a rá a nyelvemet. Ó, igen, ezt bezzeg meg merem tenni még a pultnál is.
– Mi vagy te, vakond? – kérdezem meg, még hozzátéve az elbújás-elásás dologhoz, kissé röhögve a gondolaton ahogyan elképzelem a jelenetet. Illik-e hozzá? Nem feltétlen. Kár lenne, hogy a élete nagy részét föld alatt töltené. Még ha a fekete cuccai nagyon illenek a vakond megjelenéséhez.
Immár az asztalnál ülve kicsit másabb vele kommunikálni, hogy nem választ el minket egy pult. Csak az asztallap. Na mindegy A rabruhás dolgot nem kommentálom neki, a végén még tanácsot adnék neki milyen színes holmikat vegyen fel, amik nem narancssárgák. Ha már sárga, legyen inkább olyan citromszerű.
– Baszogat téged a főbérlőd? – kérdezek vissza meglepetten. – Mármint ÚGY? Á, ember, képzeld hallottam, hogy néha a főbérlők a bérleti díjat nem pénzben, hanem szexben kérik, de eddig csak úgy tudtam, hogy a bad boy imázst gyéren utánzó főbérlők csak a kis szűzies imázsú amúgy meg nem olyan, de kissé butuska csajokra hajtanak… – ingatom meg a fejemet hitetlenkedve. – Komolyan, kár lenne, ha ő baszogatna téged.
Ilyen válaszra számítottam tőle? Közel sem. Ez mindenképp szomorú és sajnálatos hír, vagy így-vagy. Mondanám, hogy változtatnia kéne ezen, de… Hát nekem is ezt kéne tennem.
– Abba? – bökök a süteménye felé. – Cukrot. Meg szeretetet. Jó sokat – válaszolok a kérdésére, elnevetve magamat, hogy már az éppen fogyasztott süteményébe is tudatmódosítót képzel. Kicsit előre dőlök, hogy közelebb legyek hozzá. – A vicces sütiket nem a pultban árulom… – jegyzem meg halkan suttogva neki, majd egy kacsintás kíséretében visszadőlök.
A tekintetem a saját süteményemre téved. Cupcake, piros színű, fehér tejszínhabbal és néhány apró cukorszív díszeleg rajta. A kezembe veszem és kicsit megforgatom, mintha csak tudományosan szemlélném. – Tudod, én úgy hiszem, hogy minden cupcake egy muffin, de nem mindegyik muffin egy cupcake –kezdek bele az elmélkedésembe. – A cupcake-ek díszesebbek, van rajtuk plusszban cukormáz. A cupcake-ek emiatt nem hagyományos sütemények, hanem meleg muffinok – folytatom, a sütiről hirtelen Altra szegezve a pillantásomat. Eközben beleharapok a süteménybe.
Nem szoktam titkolni, hogy mindkét nemhez vonzódok, mert miért tenném? Az elveszi a varázsát annak, hogy tulajdonképpen én két kapura is játszhatok, még ha nő neműekkel gyakrabban is kötöttem ki egy ágyban, mint más férfiakkal. Mondjuk nem tudom, hogy ezekből a szavaimból és az összes többiből Alt mennyire szűrte le, hogy én rohadtul nem vagyok heteró.