Nehezen, de ellenállok a késztetésnek, hogy újabb üzenetet küldjek Miss Public Property-nek. Bár élvezetes vele az összes szájkarate és egymás oltogatása írásban is, egy idő után mindig van egy határ, aminél megparancsolom magamnak, hogy állj, elég, nem kell átesni a ló túloldalára. Vagy mint jelen esetben: rohadtul nem fogok átérni hozzá még harmadnapra se, hogy ha a tovább vacakolok.
Én meg naná, hogy vacakolok, mint egy tinicsaj a pénteki bulija előtt. Na, nem azért, mert az öltözetemmel lett volna bármi probléma, azt simán elintézem: kötött piros pulóver, alatta kényelmes fehér póló, sötét farmer, bakancs. A barna télikabátomat meg majd még hozzácsapom. A szexi séróm beállításával se foglalatoskodok sokat a tükör előtt, aminél megállapítom, hogy az enyhe másnaposság valóban meglátszik rajtam.
De mivel úgy sincsen jobb dolgom, ő pedig áthívott, kit érdekel, így megyek.
Persze előtte meg kellett várnom, hogy a kért kávé lefőjjön, ezalatt kerestem a szállításához kávéspoharakat, melyekhez át kell kutatnom a konyhában lévő szekrények felét. Francba, miért kezdek kifogyni itthon az ilyenekből? Rejtély. De a lényeg, hogy találok télies hangulatút, hópehelyekkel díszített és amint kész a kávé két ilyenbe (neki meg akkor már magamnak is), bele is töltöm, végén fedővel lezárva őket. Igaz, macskásat kért, ez meg sehogy se olyan, de a kreativitásom utat tör és felkutatom még az íróasztalom fiókjait is fekete alkoholos filc után, hogy a legjobb rajztudásomat bevetve pár kawaii macskafejet vagy mi a szöszt rajzoljak a neki szánt pohara oldalára. Így ni, gondolom magamban, önelégült vigyorral szemlélve a műalkotásomat, most már olyan fasza cicás az egész, hogy csak na. S ha kritizálni fogja, akkor esküszöm Szűz Mária macskájára, csökkenteni fogom a kávédózisát. Pár pillanatig tovább méregetem az államat simogatva és rájövök, hogy valami mégiscsak hiányzik még. Felkiáltva érintem meg az orrom hegyét, hogy hát persze, a név! Oda is biggyesztem szép gyöngybetűkkel az oldalára, az egyik macskafej fölé, hogy Valley.
Igen, igen, az igazi neve Valerie, a kedvenc beceneve pedig Val. Viszont én a Valley becenevet sokkal egyedibbnek, költőibbnek találom. Ő az én menedékvölgyem, a legjobb barátom, minden hülyeségem elviselője, ki beáll velem, ha olyan kedvünk van, eljön velem bulizni és nagyon nem szól meg azért, hogy éppen melyik kapura játszom a szex terén, mikor ágyba viszek valakit. Illetve, hogy ha még meg is mondja a kritikáját valahogy olyan stílusosan teszi. Még ha kigúnyol is, hogy hülye vagyok és próbál értelmet verni belém, megnevelni.
Eszembe jut, hogy sütit is kell neki csomagolnom, így mézeskalácsokat pakolok neki egy kisebb papírzacskóba és a legfelső szekrény legfelső polcán a leghátulra betett fémdobozból három füves muffint is elrakok neki. Meg a tőle ellopott jointokat is felveszem a polcról, hogy ha már azokat is megígértem neki.
Visszafordulok a pult felé, ahova a kávékat raktam, hogy melléje tegyem a sütis zacskót, míg cipőt és kabátot veszek. A mozdulat közben macskanyávogást hallok és egy pillanatig elhiszem, hogy a kávéspoharak szólnak hozzám, valami távoli macskauniverzumból kommunikálva velem.
Megrázom a fejemet. Ma még nem szívtam. Ma. Csak másnapos az vagyok. Tehát jogosan képzelgek? Kissé oldalra fordítom a tekintetemet és elkerekednek a szemeim, mikor a pult szélén meglátom Gyömbért. A kávéspoharak még inkább a pultlap szélén vannak és a dög pont azon mesterkedik, hogy leverje őket.
– Ó, a picsába! – szitkozódok, gyorsan odarohanva és még éppen időben felkapva a poharak tartóját, megakadályozva, hogy a gyökérnek hála a padlóra kifolyjon az egész.
Ugrok is rögtön hátra, hogy most véletlenül se merjen megtámadni a karmaival. De most nem is próbálkozik ilyennel, csak nyávog egyet, leugrik a pultról és a következő pillanatban a kőpadlón lévő tálkáját löki az irányomba, egy újabb nyávogás kíséretében, mi már-már könyörgően hangzik.
Pislogok egyet. Kettőt. Éhes? Csak nem éhes és most azt várja, hogy megetessem?
Ha egyik kezemben nem tartanám a kávékat, másikban pedig a sütiket és a jointokat, most a homlokomra csapnék. De így is káromkodok, hogy már indulhatnék, de nem, mert nem hagyhatom, hogy éhezzen, mert akkor a nagyim haragjával találnám szembe magamat. Aki nemrég közölte, hogy vásárolni ment, így minimum két óra múlva fog hazajönni, szóval… Ja, meg kell etetnem.
Sóhajtva leteszem a cuccokat a kezemből, távol tőle. Rutinosan nyúlok a balra lévő szekrénybe a tápja miatt és öntök neki a kis rózsaszín tálkájába. A másikba, a fémtálkájába pedig a hűtőből elővett tejesdobozból öntök neki. Gyömbér egyből ráveti magát a kapott kajára, újra nyávogva egyet, talán köszönetképpen, révén, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, mikor megtűri a létezésemet.
Lehajolok és bátorkodok megsimogatni a feje búbját.
– Most az egyszer légy… jó kislány és ne próbálj meg balhét csinálni, jó? Nagyi nemsokára jön haza, tőlem meg pár órára megszabadulsz, mindkettőnk javára – jegyzem meg neki, megpróbálva kedvesen rámosolyogni.
Ezután a lakásban töltött maradék perceim abból állnak, hogy: hagyok egy rövid cetlit a nagyimnak is, tudatva vele, hogy átugrottam pár órára Valhoz, talán estefelé jövök; megbizonyosodok arról, hogy minden ablak zárva van; felveszem még a bakancsomat és a kabátomat és nem utolsó sorban a kávékat, sütiket, jointokat is magamhoz kapom. Mindezt annyira sietve, hogy alig teszek pár lépést a lakásból kijőve, fordulhatok is vissza, hogy ellenőrizzem valóban bezártam a bejárti ajtót és Gyömbér sehogy se tud kiszökni.
Az utcán szinte rohanok, mert most az egyszer idegesít a tudat, hogy késésben vagyok. Igaz, nem lakik tőlem oly messzire. A lépcsőházába a kapott kulccsal könnyen bejutok és kettesével szedem a lépcsőfokokat felfelé, elérve a lakása ajtajáig, aminél megállva a könyökömmel megnyomom a csengőjét és a sietségtől kissé lihegve várom, hogy ajtót nyisson.
– Neked is szia – köszönök neki gúnyosan mosolyogva, mikor az ajtónyitás után a vörös fejét meglátom. Hát hol marad a jó modora? Ja, igaz is, azt ő vagy elvesztette már, vagy éppen a másik szobában van.
Átlépem a küszöböt, az egyik lábammal becsukom az ajtót. A kávét és a zacskót egyelőre lepakolom a kabátakasztóknál lévő kis szekrényére, hogy eltudjam fordítani a kulcsot az ajtó zárjában. Meg a bakancsomat lehúzni a lábamról és a cipőket valahova odateszem az ajtó közelébe, de félre az útból. A kabátomat pedig az első szabad fogasra akasztom, amit meglátok.
– Igen, képzeld el, még Gyökér Gyömbér is igényli a „szeress, etess, kényeztess!” dolgot. Csak tőlem a másodikra számíthat… Jó, néha a harmadikra is, a selfiek miatt – válaszolok neki, szemet forgatva és újra felkapva a „rendelését” elindulok a kanapé irányába. – De attól, hogy eltaláltad, nem kell egyből rohannod, hogy feladj egy lottószelvényt és lóvét nyerj. Ne fáradj ilyesmivel, akkora mázlid még neked sem lenne.
Veszem fel a beszélgetésünk fonalát, valahol ott, ahol az üzeneteknél abbahagytuk. Avagy más szavakkal kifejezve: egyből hozzálátok az oltogatásához. Nem tehetek róla, a barátságunk sava-borsát képezi az örökös szócsatáink és piszkosul élvezem őket ahhoz, hogy huzamosabb időre leálljak velük.
A kapcsolati drámák hallatán fájdalmasan felnyögök, eszembe jutva, hogy milyen szarba kerültem az utolsó hetekben. Vagy hónapokban? Mindegy. A kérdés az, hogy akarok-e most ezekkel foglalkozni? A válaszom rá, hogy nem, rohadtul nem.
Leülök mellé a kanapéra, a kávéspohár tartóból kiveszem a csak neki készített dizájnos kávét. – Nesze, itt van – nyújtom át neki, egy vigyor kíséretében. – Megfelel? Kérlek, mondd, hogy kielégítettem vele a vágyaidat.
Utasítom, közben emlékeztetve magamat arra, hogy még otthon mit határoztam el abban az esetben, ha most nekiáll fikázni. A sütiket rejtő zacskót, mibe külön csomagba a jointokat is beleraktam, lazán leejtem a kávézóasztalra. Végül a kávéspohártartó is csatlakozik hozzájuk, miután kiveszem a saját kávémat is és belekortyolok. Még egészen kellemesen meleg az ital.
– Teát, mint láthatod, nem hoztam, így nem tudok mit kiönteni, tekintve, hogy kávét nem pazarlok ilyen tettre – jegyzem meg kötekedve, ahogyan rávigyorgok.
Persze értettem én, hogy hogyan értette, ez egy kifejezés. De már körülbelül mindent tudott a kapcsolataimat illetően, így újdonsággal nem igen szolgálhatok neki és nagyon nem is akarok erről a témáról beszélni. Sóhajtva döntöm a fejemet hátra, neki a kanapé hátuljának.
– Nem akarok ezekre gondolni. Ma nem akarok azon agyalni, hol csesztem el az életemet – vallom be egy grimasz és fejrázás kíséretében. A mobilomat előveszem az egyik hátsó farzsebemből és az asztalra csúsztatom. – Mi lenne, hogy ha inkább te mesélnél? – kérdezem meg, átterelve rá a szót. Kíváncsian rápillantok oldalról és úgy helyezkedek, hogy jobban láthassam. Iszok még egy korty kávét. – Na ki vele, valami jó kis szaftos munka a közelmúltban? – teszem hozzá.
Eszembe jutnak a macskái és körbe pillantok, hátha meglátom valahol azokat a szőrcsomókat, amik csak arra várnak, hogy óvatlan legyek és megtámadjanak a „szeretetükkel”. De engem nem vernek át a cuki pofijukkal, az már hótziher. – Hol vannak a szőrgombolyagjaid? Highway to Catheaven? Avagy te jó úton jársz afelé, hogy öreg macskás néni legyél hetvenéves korodra, már ha egyáltalán élsz annyi évtizedig? – cukkolom őt gonoszul és átveszem a kávém a másik kezembe, hogy a karját biztonságosan megtudjam egy kicsit bökni, jelezvén, hogy csak húzom az agyát.

Horkantok egyet. Még, hogy én vagyok a szar alak, mert nem tudom, hogyan is kell örömet okozni egy nőnemű lénynek! Ezt a feltételezését kicsit sértőnek találom, főleg úgy, hogy úgy rohantam át hozzá mintha csak egy baltás sorozatgyilkos üldözne, hogy viszonylag hamar le is szállítsam neki a cuccot, erre ilyen szívmelengető értékeléssel fogad.
– Én igenis tudom, hogyan kell kielégíteni egy nőt! – szólok neki vissza, hangomat cseppet felemelve, de ugyanakkor megpróbálva a sértettségemet nem annyira kimutatni. Utóbbit, kevesebb sikerrel.
Majd vágok egy grimaszt. Igazából nem értem miért sikerül mindig a macska témát valami szexuális témával párosítanunk a beszélgetéseink során. Mert essen rám a plafonja, hogy ha én tényleg gerjednék macskákra, főleg Gyömbérre! Az a narancs szőrmók mér hosszú évek óta az életem része és lényegében vele kell osztoznom a nagyim figyelmén és szeretetén, ami őszintén szólva nem könnyű. Ráadásul eleinte rohadtul nehéz volt beletörődni, hogy egy ilyen alattomos, folyton nyávogó, négylábú, karmoló szörnyikével kell egy fedél alatt élnem és még vetélytársam a nagyinál. Igen, volt pár balhénk a territórium megjelölés kapcsán, meg eltelt több hónapba mire elfogadtuk a másik létét és nem akartuk megölni egymást, révén, hogy rájöttünk igenis szükségünk van egymásra a túlélés miatt. Ő neki én jelentettem a másodlagos ételadót, ő meg számomra jó selfie segítség volt, illetve néha figyelemelterelés a nagyinál. Na szóval kitapasztaltuk egymást.
E közben jó sok harci sérülést szenvedtem el tőle, de nem is akarom jobban megismerni. Köszi, de azért még sincsen olyan szintű furry mániám, ahogyan azt Val állítja.
Felpillantok a plafonra és örömmel nyugtázom, hogy sehol egy repedés nincs rajta a fejem fölött és nem szakadt rám. Végre valami jó, azt hiszem.
Ezután újra Valra pillantok és most én vagyok a soron következő a szemforgatás terén. Komolyan, fenyegetőzik a halálommal? Ha feladom a talpamat és holnaptól alulról fogom szagolni az ibolyákat ő tényleg vénkisasszony macskás néni lesz örökre, mert én vagyok az egyetlen férfi vagy ember, aki közel áll hozzá. Ő meg csak nem szeretne egyedül maradni macskákkal, ugye? Vagy kettőnk közül ő az elbaszott furry mániás, csak piszok jól titkolja?
– Ha megölsz, akkor szellemem örökre kísérteni fog téged és gondoskodni fog róla, hogy megöljen téged. Csupán felebaráti szeretetből, hogy ne maradj egyedül – jelentem ki, kissé fenyegetően, noha közben játékosan kinyújtom rá a nyelvemet.
Dehogy akarnám megölni. Szükségem van rá, még ha csak szellemként is lehetek mellette, akkor úgy leszek mellette és elviselem, hogy helyettem a macskáival (+ Gyömbérrel) fog foglalkozni.
A kávéját odanyújtom neki és kissé türelmetlenül várom, hogy ugyan mi lesz a reakciója. Izgatottan fürkészem arcának minden rezdülését és fülig elmosolyodok, mikor kiderül, hogy ízlik neki.
Szinte dagad a mellkasom a büszkeségtől, hogy nagyszerű kávét sikerült főznöm.
De a mosolyomat egy csapásra letörli az arcomról az újabb kis oltogatásával. Na jó, majdnem.
– Ugyan, kérlek, mit tudsz te az én ágybeli képességeimről? – kérdezem meg, újra horkantva és felvonom az egyik szemöldökömet. – A szexel teli éjszakákon is naná, hogy használom az ujjaimat és az aktusok utáni reggel is jól működnek. Meg eddig még nem volt panasz az ágyakrobatika tudásomra, csak, hogy tudd – mondom bólogatva és pár pillanat elejéig kinyújtom feléje az ujjaimat és megmozgatom őket. Tessék, csodálja csak az arany kezeimet. – De köszönöm, hogy legalább a kávékészítésemet dicséred és ízlik neked a kávém – teszem hozzá, kissé szerényebben.
de aztán jön a következő kérdése amire egyből rávágom a választ, szemrebbenésnyi hezitálás nélkül. – Ó, sokknak. Engem imádnak a partnereim. Csak nem mindenkinek adom meg a második randit, mert azt ki kell érdemelni – vonom meg a vállamat és tekintetemet levéve róla inkább a kávézóasztalt bámulom, közben egyik kezemmel kicsit dobolok a térdemen.
Nem akarom az orra alá dörgölni, hogy igenis jó vagyok szexben, bármennyire is cikizi a farokméretemet (mely tényleges hosszáról amúgy lófaszt se tud), de néha jólesik fényezni saját magamat.
Mikor újra rápillantok úgy tűnik mintha kicsit pirosabb lenne az arca és sanda gyanúm, hogy nem egészen a kávé lehet az oka, hanem inkább a pohár díszítése, aka én, mire csak szélesen elvigyorodok. Persze elfordulok, hogy megpróbáljam titkolni előtte, hogy a reakciója a cicafejekre nagyon aranyos. Köhögnöm kell egyet, hogy ne merjek nevetni, vagy hápogni a csipkelődésén.
– Megszoktam találni a G-pontot. Sőt, csak, hogy tudd: a herezacskót és a prosztatát is nagyon ügyesen tudom ingerelni, masszírozni. Lefogadom, hogy nálad jobban – veszem fel a kesztyűt vele szemben, köszörülve rajta újfent a nyelvemet.
Igen, nem vetem véka alá, hogy én tulajdonképpen kétkapura szoktam játszani. Vonzanak a nők is, a férfiak is. Val természetesen tud erről és elég lazán fogadta a dolgot, amiért egy részről örülök is neki. A másik meg kénytelen eltűrni így tőle még több oltogatást. De geez, férfi vagyok, persze, hogy jobban tudom nála mi kell egy férfinak! Illetve a nőkhöz is értek, bár néha ők tényleg bonyolultak. Mint ez itt, a kanapén.
– Hát, még nem növesztettem szakállt és nem álltam bölcs varázslónak vagy nem lettem cigányasszony, hogy megjósoljam ezt neked – felelem a kérdésére miközben még a cuccokat pakolom le.
Lemondó sóhajjal megforgatom a szemeimet, bár ezt most pont nem látja, mivel háttal vagyok neki. Már megint az én mentális és fizikai méreteim… Uh, a végén tényleg képet küldök neki magamról. Akkor lehet abbahagyná, hogy cikizik. De amúgy is… Neki nincs ilyen testrésze, csak álmodhat róla meg esetleg csak mástól kaphatja meg. Ó, csak nem hiányzik neki egy jó dugás? Jaj, hát most keblemre ölelném és megvigasztalnám. De a végén még tényleg megfojtana érte vagy cikizne, hogy az ölelkezős típus vagyok.
– Na és nekem mennyi lesz, hogy ha a váll, mell és csípőméreteddel játszanák? – szólok vissza, fikázva ezzel az ő méreteit is. Holott igazából szerintem semmi baj a méreteivel, pont tökéletes, de ezt nem vallom be neki.
Jobb is, hogy a témát áttereljük, annál meg pláne jobb, hogy nem az én komplikált életemet vesszük következő napirendi pontnak. A kávémat iszogatom, kényelmesen hátradőlve mialatt hallgatom milyen munkájáról mesél. Elvigyorodok a poharam fölött, ahogyan elképzelem őt a nyuszilány jelmezében. Néha igen furcsa munkák hullanak az ölébe, de ez, amit mesél, kicsit szórakoztató. Ahogyan az is kedvemre való, hogy elképzeljem az említett szerelésben, mert hiszem olyan csinos arccal és azzal a formás alakkal, mint ami neki van… Biztos sikere lett volna olyanná, aki nőre is gerjed, nem csak faszira.
– Kreatív felhasználás miatt mi? – kérdezek vissza, motyogva a kávéspohár fölé hajolva. – És a jelmezed többi részével mi lett? Azokat is szétosztogattad más melegeknek? Én meg még egy fotót se kapok? – érdeklődöm, cseppet sértetten, hogy én erről csak utólag szerzek tudomást. Nem mintha nézegetném a fotóját… Á, dehogy. Miért tenném?
– Orgiát meg kihagytál? Ej, nem gondoltam volna. Hogy a melegeket jobb partinak találod – teszem még hozzá, kissé vigyorogva megcsóválva a fejemet. Közben egy részem mégis örül a tudatnak, hogy az origás felkérést passzolta.
Szabad karomat a kanapé háttámlájára csúsztatom, egyik lábamat a másikra helyezem és tovább iszogatom a kávémat mialatt nézem mit csinál. Á, végre rátérünk a lényegre amiért átjöttem, hogy beszívjunk!
Mikor hátrafordul felém és kedves szavak hagyják el az ajkait, egy cseppet lányos zavarom támad. – Aww, köszi! Te is jó társaság vagy, amikor nem vagy kifejezetten bitchy módban – jegyzem meg, szabad kezemet a szívemre téve és a kis érzékeny cukiskodó pillanatán megosztozkodva és megengedem, hogy egy percre őszintén kimondjam, hogy élvezem az együtt töltött időt vele, meg a beszélgetéseinket is.
Szemeim akaratlanul is elkalandoznak a hátsójára, már amennyit látok belőle ebből a szögből. Kissé gondolkodva oldalra döntöm a fejemet, mintha csak így jobb rálátásom nyílna a fenekére, ahogyan azon agyalok, hogy megsimogatnám-e azt a két formás gömböt vagy inkább rácsapnék egyet, amiért folyton belém köt és oltogat ez a gonosz és rafinált nőszemély… De hé, miért gondolok én erre? Érzem, hogy elvörösödök és gyorsan el is kapom róla a tekintetemet, mielőtt észrevenné, hogy volt merszem pár pillanatig stírölni. Inkább nézem a… szemben lévő falat, igen. Az hozzá képest eléggé visszafogott kinézetű, tehát jó lesz a célnak.
A fenékével művelt vállverő visszatámadó mozdulata kissé meglepetésszerűen ér, de elnevetem magamat rajta. Noha tekintetem ezért megint a fenekére vándorol és kedvem támad most már tényleg rácsapni egyet, visszatartom magamat. Nem fogom neki megadni azt az örömöt. Hah!
– Igaz is, nem akarok cica szőrökkel teli lenni. Hiszen Gyömbér a végén megkarmolna érte – vigyorogom és jobbnak látom, hogy ha kiiszom a kávéspoharamból a maradék kávémat. Amint ez megvan, az üres poharat az asztalra teszem. – Pedig én a helyedben ennél eredetibb szöveget vésetnék a síromra. Mondjuk… „Miau, ez volt a nyolcadik életem, hátra van még a kilencedik, amit már nem baszhattok el helyettem.” Vagy „Miau, ez volt a kilencedik életem és halálian jó volt.”
Adok neki ötleteket, viccelődve. Hirtelen már melegem van a pulcsimban, ezért lehúzom magamról. A művelet közben a pólóm kicsit felcsúszik, de nem sietik annyira lehúzni, hiszen a hasizmaimat már volt alkalma Valnak megcsodálnia a szemével, már ha érdekli és nem csak azért, hogy kötekedjenek, hogy nincs is meg az összes kocka vagy, hogy látott már sokkal kidolgozottabb hasfalat is. A pulóvert lazán a kanapé háttámlájára terítem.
– Naná, hogy kérem! – bólintok kaján vigyorral az arcomon. Közelebb csúszok hozzá a kanapén és ha Val már meggyújtotta a jointot, akkor csak kitátom a számat, hogy beletegye és szívhassak belőle, vagy tartsam saját magamnak.
A művelet végeredménye végül ugyanaz, kiszívom, megpróbálva kört puffogtatni mintha kibasztott vízipipáznánk. Jut eszembe, lehet egyszer azt is csinálhatnánk…
Néhány pillanat múlva már úgy helyezkedek el az ülőalkalmatosságon, hogy pimaszul lefekszek, fejemet az ölébe hajtva, a lábaimat meg a kanapé ellentétes oldalán, a karfára teszem. Így egész kényelmes a pozíció és a spanglit is könnyen tudjuk adogatni egymás között. Sőt, engem még nagyon az se zavar, hogy ha rám meri fújni a füstöt. Hiszen úgy tartják, hogy a szépekre száll a füst.
Bár én inkább szexinek tartom magamat. Á, faszom, mindegy.
– Emlékszel, hogy egyik alkalom, amikor beálltunk, megfogtam a seprűdet és a folyosón elkezdtem az ajtód előtt söpörni, közben flörtöltem mindenkivel, aki elment közben és az egyik tag a lépcsőházadból majdnem felszedett csak beráncigáltál a lakásodba mielőtt még elvertem volna a fenekét a seprűddel? – kérdezem meg, felpillantva rá, elröhögve magamat az emlékre. Majd egy újabb jut eszembe. – Vagy arra szintén beállva az ablakodból énekeltem egy disney dalt és közben vizet locsoltam kifelé valami elhasznált tusfürdős tubusodból és az egyik néninek, aki éppen kint ült és rajtam bosszankodott, azt mondtam, hogy csak a virágokat gondozom? Mondjuk te is csináltál pár furi dolgot… Várj, lehet a mobilomban még megvan róla kép vagy videó… – próbálom meg fekvő helyzetben kinyújtani a karomat az asztal felé, hogy elérjem a telefonomat.

Persze, hogy tudom, hogyan kell kielégíteni egy nőt! Nem vagyok már egy kis tini srác vagy egy balfasz, hogy ne tudjam miképpen kell viselkedni valakivel a hálószobában, azon belül is az ágyban és… Minden más helyen, egy túlfűtött pillanatban.
Tudom, hogy nem is kéne magamra vennem, ahogyan csak rám hagyja a kijelentést. De ahogyan rápillantok, a szavai mögött húzódó szarkazmust felismerem, ahogyan a szemeiben megcsillanó huncutságot is, utóbbi meg még inkább megerősít abban, hogy Val direkt húzza az agyamat.
Viszonozom a tekintetét, noha az enyémben semmi játékosság nincs. Megpróbálok rá bosszúsan nézni, ahogyan sértetten kicsit összébb húzódok és egy cseppet látványosan kissé messzebb ülök tőle, már amennyire ezt a kanapé engedni. Közben a mérges horkantás se marad el, hagy tudja, hogy igen, ez kicsit fáj tőle. Hogy nem hisz a szavaimnak, hiszen sose látott szex közben. Igaz, nem is szeretném gyertyatartóként tudni olyan pillanatokban. Ó, nagyon nem! De hogy rajta mutassam meg miket is tudok… Nem, az sem jöhet szóba.
Nem tudja, hol a határ vagy szokása szerint éppen azt feszegeti, mert a következő mondatával eléri, hogy nemcsak elkerekedjenek a szemeim a „harder, daddy” szóhasználatára, de még a kávémat is majdnem félrenyelem tőle. Majdnem, mert annyira nincsen mázlija, hogy máris a sírba kergessen.
Apró kis köhögőroham tör rám és egyik kezemmel a mellkasomat kezdem el gyengéden ütögetni, megpróbálva tényleg nem megfulladni. – Csak nem daddy issue? – kérdezek vissza, mikor már normálisan tudok levegőt venni. Pimaszul rávigyorgok. – Ej, Val, nem gondoltam volna, hogy te az ilyen pasikra gerjedsz… Akkor azt hiszem kicsit még növesztem a borostámat és csak utána halok meg, hogy az általad elmondottakat megfelelően kivitelezni tudjuk… De nyugi, akkor a szellemem válaszul azt felelné, hogy „gimme more, babe” vagy „Milyen keményen szeretné apuci kicsi lánya?” – teszem hozzá pimaszul, egy kacsintással megspékelve a dolgot. Tessék, én is tudok olyan perverzeket mondani, mint ő. Nemcsak az ő fantáziája mocskos, hanem az enyém is. De talán az enyém kicsit jobban az. Csak próbálom jól titkolni, de előtte ez sose megy úgy, ahogy akarnám.
Ó, na mindegy már. Ezt már évekkel ezelőtt, a megismerkedésünkkor elrontottam. Igazából nem is bánom, hogy így alakult ez.
Ezután újra az ágybeli teljesítménynél lyukadunk ki, mint újabb téma és nem tudom megállni, hogy ne forgassam meg a szemeimet elég látványosan, ezzel üzenve, hogy „Komolyan? Megint? Már megint ott akadunk ki én milyen béna lepedőakrobata lehetek?”.
– Nem is szoktam elbalfaszkodni az aktust, így nincs dolog, amiről nem kéne szólniuk! – jegyzem meg védekezően.
Örülök, hogy ha megdicsérnek a lepedőakrobatika képességeimért. Panaszt eddig nem igen kaptam, de nem is akarom őket gyűjteni és kész panaszkönyvet gyártani belőlük. A lényeg az, hogy én tudom magamról, hogy jól tudom csinálni, amiket szex közben csinálni kell. Val meg kapja be, hogy ha ezt az információt még mindig nem tudja elfogadni!
Úgy értem, szeretetből meg képletesen tegye.
Hagyom, hogy megfogja a kezeimet és kedvére tanulmányozza az ujjaimat. Horkantok, mikor még az ujjaimra is beszól. – Ne butáskodj! Az én kezem igenis nagyobb a tiednél és nem kell túl hosszúnak lenniük. A lényeg, hogy csodákra vagyok képes velük. Kávékra és orgazmus okozásra – erősködöm az igazamról, újra megmozgatva az ujjaimat. Ha szerencsém van és olyan közelről nézegeti őket, talán még lehetőségem is van az egyik ujjammal rábökni a kis pimaszul fennhordott orrára, mielőtt elengedne.
Elégedetten mosolygok, mikor legalább azt képes nyíltan, őszintén elismerni nekem, hogy a kávéfőzéshez értek. Ez a tudat melegséggel tölt el, bár van egy részem, aminél éppen, hogy csak a felszínt kapargatja vele, de… Jól esik, hogy ha valamimet (a barátságunk kívül) akkor a kávémat képes megbecsülni, becsben tartani.
A jókedvem beárnyékolja z újabb beszólásával, melyre egy lenéző pillantást vetek rá. – Igen, képzeld, aki nem fikázza a méreteimet, az maradhat – vetem oda neki, kissé epésen. Férfiból vagyok, naná, hogy én büszke vagyok a farkamra, a smárolási technikáimra, a flörtölős szövegeimre, mozdulataimra. Olykor ezért kicsit rosszul esik, hogy baszogat mindezzel és ilyenkor, mikor tényleg annyira haragos vagyok rá, hogy nincs is kedvem visszaszólni neki, ekkor szívesen megmutatnám neki mindazt, amit ennyire gúnyol rajtam vagy bennem. Hogy „Tessék, gyerünk, nézd meg a saját szemeiddel, érintsd meg a saját kezeddel, száddal!”. Remélem utána is ilyen sziporkázó kifejezéseket, mondatokat tudna hozzám vágni.
de nem mintha ilyesmire sor kerülne. Nem. Már a gondolatban van valami… Nem tudom, mindössze csak annyit tudok, hogy még én se tudom pontosan én hogyan viselkednék, ha ilyesmire vetemednék. Valamint… Nem akarom tönkretenni a barátságunkat.
– Igen, pontosan úgy mondom! Én beszélek így! A bókot meg köszönöm, hogy elismersz szexistennek, úgy, hogy rád csak rá kellett pislognom és kacsintanom néhányat – felelem kissé még mindig felemelt hangon, de már vigyorogva. Egy cseppet előrehajolok feléje és párszor megrebegtettem a szempilláimat. – Egy kibaszott szexisten vagyok, Valley – féloldalas vigyorral ajándékozom meg, amit flörtölésnél szoktam használni a kiszemeltjeimnél, de most kivételt teszek. Pimasz vagyok vele. Rákacsintok, majd az ajkát stírölöm, megadva magamnak a lehetőséget, hogy pár pillanatig én húzzam az agyát. – Nincs is farkad, vagy tényleg shemale vagy? Mert ha nincs akkor kapj be egyet, rád férne, de az enyémet baszhatod – teszem hozzá, visszadőlve az eredeti pozíciómba és a fejemet hátra döntöm a kanapé háttámláján, ahogy kb. úgy vigyorgok, mint a tejbetök.
A szavaimat, pedig értse csak úgy, ahogyan szeretné. Igaz, tudom, hogy hozzám nem nyúlna ÚGY, én is kétszer is meggondolnám mielőtt bármikor is ÚGY érnék hozzá, de… Még mindig nem szeretném, hogy ha a barátságunkat kár érné. Ezért a szexuális poénjaink egymás számára csak… Poénok. Ha többek lennének, rejtett felkérések… Á, nem hiszem, hogy ilyen céllal szólogat be nekem mindig. Túl jól hangzana, hogy igaz legyen.
– Ki tudja? – vonom meg a vállamat, sejtelmesen rámosolyogva, mikor túltettük már magunkat az előző témán. – Lehet, hogy mindkét szerep jól állna nekem. A szakáll… – simogatom meg az államat fél kézzel, mint aki éppen nagyon gondolkodóba esett. – Öregítene, de olyan… sármos daddy külsőt adna nekem, nem? – kérdezek vissza, reménykedve pillantva rá, hogy igent mond. – Cigányasszonyként meg a szoknya tuti jól állna rajtam… Ó, és igen, szeretem a szerepjátékokat – mondom neki vidáman.
A mellméretére nem mondok semmit, nem vagyok vak, tudom, hogy éppenséggel nagy a betűmérete. Vagy legalábbis… Olyan pont a kezeimbe illők lehetnek? Persze csak találgatok, mit tudhatom, nem mintha nagyon megvizsgáltam volna a melleit…
– Nincs mérőszalagod, vagy csak nem tudod melyik fiókba tetted? – kérdezem meg, bár annyira nem érdekel, meg lusta vagyok én ahhoz, hogy most felpattanjak és idehozzam neki, meg méricskéljem.
A nyuszijelmezes története viszont megmozgatja a fantáziámat és újfent érdeklődve hallgatom őt. – De most mondtad, hogy rád lett varrva! Hát, hogy lenne így rám jó? De húsvétkor szívesen beöltözök és leszek a te saját nyuszid… – a kávéspoharamat a két lábam közé rakom, hogy egy pillanatra a kezeimmel nyuszifüleket csináljak magamnak, majd újra a kezeim közé veszem a kávémat, mielőtt még eldőlne és kifolyna. – Á, az orgiák engem se vonzanak annyira. Túl nagy macerák.
Legyintek, passzolva a lehetőséget, hogy tömegszexben legyen részem. Azért akkora vadállat én sem vagyok. Egy partnerre jobb ráfordítanom a teljes figyelmemet és az az igazi intim pillanat, hogy ha egyszerre csak eggyel csinálod vagy nem hallasz közben másokat.
Rátereli a témát aztán a fűre én meg várom, hogy végre beszívjunk és elfeledjük a bajainkat. Legalábbis én elfeledjem őket. Még az sem érdekel, hogy másnapos vagyok. Mindketten azok vagyunk, de ez egyikünket se érdekel. Francba a másnapossággal!
Megválok a pulcsimtól és miközben lehúzom magamról a ruhadarabot, egy pillanatra elkapom, hogy Val érdeklődve figyel engem, azaz azt, amit a hasizmaimból megpillanthat, erre pedig akaratlanul is elvigyorodok. Igyekezve, hogy azért ne lássa meg, hogy én meg azt élvezem ahogyan abban a pillanatban rám pillant.
Egy pillanatig bánom, hogy ő nem szabadul meg a felsőjétől, de aztán megrázom a fejemet, miközben a pulcsit lerakom a kezemből és elhessegetem ezt a gondolatot.
– Akkor találj egy vérmacskát, aki hajlandó téged átváltoztatni és aztán… – egyik kezemmel feléje nyúlok, úgy csinálva ahogyan a macskák szokták mozgatni a mellső lábukat. Majd egy félig dorombolás-félig nyávogásra emlékeztető hangot adok ki magamból. – Miaú!
Végén nem bírok magammal és elröhögöm magamat. Vajon, ha megkérném beöltözne szexi bőrszerkóba és eljátszaná nekem a… Hogy is hívják már azt a szuperhősnőt… Macskanőt? Úgy rémlik az a neve. Mindegy. De ha megtenné, mondjuk egy ostort is szerezne hozzá, tényleg meggondolnám, hogy…
Megrázom a fejemet, megint. Sajnos vagy nem sajnos, ez is egy túl szép gondolat lenne, hogy igaz legyen.
Közben hagyom, hogy a jointot a számba helyezze és szívok az anyagból. Majd kifújom a füstöt, annak reményében, hogy a cucc minél előbb hatni fog és eltompítja az agyamat.
– Á, az a szomorú, hogy csak volt egy rajongóm! – reagálom, mikor nem az én számban van a füves cigi, hanem az övében. Megjátszott szomorúsággal pillantok fel rá.
Persze, tudom, hogy több rajongóm is akad, de nem mondom ezt ki, hogy kijavítsam és dicsekedjek vele. Egy részem ugyanis azt szeretné, hogy ha ő javítana ki, ha azt mondaná, hogy ő az én number 1 rajongóm, míg a másik részem azt súgja, ezt sose fogom hallani tőle. Csupán csak sejthetem, hogy némiképpen talán így érez. Esetleg number 3 helyen vagyok, a macskái után. Utóbbi se rossz.
Lehunyt szemekkel élvezem, hogy a hajamat fogdossa, miközben a fejemet az lében pihentetem. Szeretem amikor ezt csinálja, ez olyan… Gyengéden hat tőle. De nem panaszkodok, e helyett elégedetten sóhajtok egyet. Kicsit újra fészkelődök, a térdeimet felhúzom és átadom magamat ennek a pillanatnak, ha már érzem, hogy a fű úgyis hatni kezd. No meg baszott jól esik ez a csendes pihenő éle izé.
Aztán a csendet megszakítom, mert a rövid, fürdőkádas kalózkodós karrierünk említésére elröhögöm magamat és teszek egy újabb próbálkozást azzal kapcsolatban, hogy a kávéasztalról megszerezzem a mobilomat. Egy kis balfaszkodás után, félig leesve a kanapéról, meg is szerzem. Káromkodva dőlök vissza Val ölébe hajtva a fejemet. A jointot újra elfogadom tőle, mosolygok a kapott homlokpuszira és miközben szívom az anyagot, egy kezemmel a mobilomat tartom és galériát megnyitva kutakodok a füves kalandjaink emlékei között, pontosabban egy bizonyos emlék után, mert tudom, hogy annak a videónak ott kell lapulnia.
Közben nem bánom, hogy ha Val nézi a mobil képernyőjét és észreveszi milyen fotók is lehetnek a birtokomban. A nagyján úgy is én vagyok, legtöbbször Gyömbérrel és magával Vallal, de akad olyan is amikor más emberi személyekkel, kik felére pontosan vagy nem emlékszek, volt ágypartnereim, esetleg ilyen-olyan haverok.
Pár perc múlva csak megtalálom a videót és elindítom, úgy tartva fel a készüléket, hogy Val is jól láthassa a képernyőt, amin mindketten kissé túl hiányos öltözetben, kalóznak kisminkelten ülünk a kádban. Ruha akad rajtunk, fehérnemű és egy-két lenge kalózosabb stílusú ruhadarab. A hatás kedvéért mindketten, még én is, kalózosan vagyunk kisminkelve, révén, hogy megengedtem Valnak, hogy az alkalomhoz illően kifessen. Én meg az ő szemeit festettem is, azt hiszem.
A kádban víz van, mert hát kalózok nem lehetünk víz nélkül, sőt, még habokkal is megspékeltünk, miután olyan fürdőbombát dobtunk bele, ami megszínezte a vizet.
– „…Oooooh! Ki lakik odalent odalent, kit rejt a víz? ...” – hallatszik a Spongyabob főcímdala a videóban, ahogyan ketten rázendítünk, totál betépve és totál nevetségesen.
Ki kell kapnom a számból a jointot, hogy felröhögjek. Vagy visítsak a rámtörő nevetéstől. A mobilt tartó kezem megremeg és leejtem magamra, majd az lecsúszik mellém a kanapéra, közben az éneklésünk még mindig hallható. A cigit viszont sikerül a kezemben tartanom.
– Francba – káromkodva tapizom a kanapét, keresve a mobilomat. Mikor megtalálom leállítom végre a videót, aztán visszadobom a díszpárnák közé. Egyelőre nincs több szükség rá.
Cseppet felülök, hogy a sütis zacskót elérjem és kivegyek belőle egy mézeskalácsot. Mikor a süti a birtokomba kerül már vissza is dőlnék Val ölébe, de hirtelen jobb ötletem támad.
Először is a cigit feléje nyújtom, hogy ha szeretné, most újra szívhat belőle. Majd rendesen felülök és inkább úgy helyezkedek, hogy végre szemben legyek vele. Kicsit hátrébb csúszok, végül a fejemet a kanapé másik oldalán lévő karfára döntöm, így a lábaim vannak most Valnál, amiket terpeszben felhúzok, hogy ő is kényelmesen elférhessen és jól is láthassam.
A kezemben tartott sütit felemelem. – Szeretnéd az első harapást? – kérdezem meg, rávigyorogva. – Akkor vedd el… – teszem hozzá, incselkedve és a saját számba teszem a sütit. Csak egy kicsit, a szélét, hogy a nagyobbik felé könnyedén eltudja venni az ajkaival és megosztozkodjunk ezen is, persze, hogy ha csak szeretné.

– Nem lehet… ilyen könnyen… zavarba hozni – köhögöm a majdnem félrenyelés után, tagadóan rázva a fejemet miközben még egyszer ráütök a mellkasomra. A fejemet próbálom elfordítani tőle, hogy véletlenül se lássa meg, hogy talán egy kicsit valóban zavarban vagyok.
Nem vagyok zavarban.
Hagyom, hogy Val a hátamat paskolja mialatt veszek egy mély levegőt. Majd még egyet, újra megrázva a fejemet a követkő kérdésére. A hajtúrásra morgok egyet és amikor meg is húzza a hajamat, az az pont amikor úgy döntök, hogy ennyi elég lesz és egyik kezemmel a csuklójához kapok, hogy rákulcsoljam az ujjaimat és elhúzzam a kezét a fejemtől.
Én nem vagyok a házikedvence, akit kedvére baszogathat, még ha egy részemnek kedvére is van a tőle kapott figyelem.
Hiába ragadtam meg egyik kezét, hogy ha a másikkal lehetősége van tovább baszogatni... Hát az eszem megáll! Mérgesen morgok, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, hogy a tarkómnál kalandozó ujja kellemes bizsergést vált ki belőlem.
– Nem tinikre gerjedek, apásat meg nem akarok játszani, szóval az ötletedet szerintem kihagyom – jegyzem meg a javaslatára, tiltakozóan újra megrázva a fejemet, jelezvén, hogy ez egy nem a részemről. A francokat van kedvem kis tini lányok vagy tini fiúk zűrös lelkivilágának ápolásához.
Hála az égnek, hogy a téma átterelődik a kezeinkre én pedig jókedvemet visszaszerezve széles, önelégült vigyorral ajándékozom meg Valt, mikor elismeri, hogy az én kezeim valóban nagyobbak az övéinél. Hah! Hát nem megmondtam? De! Végre egy újabb dolog, amit elismer.
Haladunk, még ha a következő lépése meg is lep. Bár nem kéne meglepetésként érnie annak, hogy ha beszólok Valnak, ő visszaszól és ha kicsit incselkedek vele, akkor ő is meglépi válaszul ezt a lépést. Az orrunk pillanatnyi összeérése még is meglep, ahogyan a bőrönk már milliméternyi területe így találkozik. Némán figyelem, hogyan néz rám, ahogyan a közelsége miatt levegőt fúj az ajkaimra. Talán egy kicsit gyorsabban ver a szívem, talán még levegőt is elfelejtek venni. Mert e pillanat erejéig talán elhiszem, hogy Val képes a következő pillanatban megcsók…
Nem. A gondolat tovaszáll abban a pillanatban, mikor eljut nevetésének csengése a fülemig és feldolgozza az agyam, hogy csak szívatott ez a ravasz nőszemély.
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne a véleményedre az ilyen hódítási technikák kapcsán – mondom, megpróbálva lazának hangzani és nem frusztráltnak, hogy csak egy arcba röhögést kaptam tőle.
Mit érdekel engem, hogy már megint csak kinevetett? Nem ez az első és valószínűleg nem is az utolsó eset. Emiatt nem kéne úgy éreznem, hogy van valami, amit nem adott meg nekem. Legjobb barátok vagyunk, naná, hogy a barátságát már megkaptam és… Ennek elégnek kell lennie. Elégnek. Ismétlem magamban a tényt, melyhez még most is tartom magamat, mert Val fontos személy az életemben és nem akarom még őt is elveszíteni.
Az állkapcsom megsimogatására újra szélesen rávigyorgok. – Á, szóval a szexepilemnek tartod az államat? – kérdezek rá, kíváncsian rápillantva. De aztán nem tudom szó nélkül hagyni a mondandójának többi részét is. – Még hogy én valami hülye cirkuszi bohócnak elmehetnék! – horkantok fel a következő megjegyzésére, melyet egyszerre találok abszurdnak és sértőnek is. – Bitch please, olyan jó szakállas cigányasszony lennék, hogy én lennék a fő attrakció, miattam lenne A kategóriás az egész hely! A bohócgárda eltekerhetne az egykerekűiken egy B kategóriás, másik cirkuszba, hacsak nem engedném meg, hogy legyenek az előműsorom… – kelek saját magam védelmére, aztán egy legyintés kíséretében megvonom a vállamat. – Igaz, abban a világban, te meg valami kis akrobata lány lennél és csinálhatnál… Nos, amiket az akrobaták csinálnak. De csak én műsorom előtt, természetesen.
Ontom magamból a buta fecsegést, játékosságból kiöltve rá a nyelvemet. Igen, egészséges önbizalmam az van, meg hozzá kellő mértékű egóm is.
– Igen, van otthon. A nagyim egyik hobbija a varrás, duh – válaszolok a mérőszalagos kérdésére, egyúttal meg is magyarázva a dolgot, mely amúgy szerintem nagyon logikus. Aki látott már varrókészletet az tud a mérőszalag létezéséről is. Inkább az a furcsa, hogy ezek szerint ő nem tart itthon ilyet. de ebbe most nincs kedvem belemenni, hogy milye nincs, milye van. A végén eljutunk ahhoz, hogy egy dildója (nyilvánvaló felhasználási okokra) meg van neki és az túl sok információ lenne az agyamnak.
– Igen, természetesen tojnék tojásokat is, de csak neked – bólogatok szórakozottan a tojástojó nyuszi ötletére. Az ő szájából hallani még mulatságosabb és a cica imitálásom után együtt nevetek vele. – Nem, nekem elég, ha van egy macska, akinek a gondját kell viselnem, dehogy akarok még in az lenni – rázom meg a fejemet, majd a macskajelmez ötletére érdeklődve kicsit oldalra döntöm a fejemet miközben megszemlélem őt. – Hm… Azt hiszem, hogy azzal nekem se lenne problémám, hogy ha olyat viselnél… – jegyzem meg szélesen elvigyorodva és pimaszul rákontrázok. – De ha abban akarnál párosodni egy… Nem is tudom, cicafiúval, akkor kérlek ne előttem tedd. Szeretném megóvni a retinámat és a fülemet – teszem hozzá, viccelődve vele, megint.
Közben már láthatja rajtam, hogy el kéne az a füves cigi és minden bizonnyal magának is, hogy tovább elviseljen engem, így mikor odajutunk, hogy végre előveszi és meggyújtja a jointot, már kissé türelmetlen vagyok abban a tekintetben, hogy hasson már! Üssön be a cucc és ne keljen az élet szarságain tipródni.
Míg erre várok kiélvezem, hogy az ölébe hajthatom a fejemet és most tényleg nem bánom, hogy a baszogatja a hajamat. – Igaz, a nagyimmal és a veled való törődés mindennél fontosabb nekem – értek egyet a szavaival, melyekkel a kis csalódásomat egyből tovaűzte. Felpillantok rá, az arcomat érő füstre köhögök egyet, noha be is szívom azt, mert ez a lényeg, nem? a beszívott állapot. Illetve van az a mondás, hogy „Szépekre száll a füst”…
– Persze, hogy neked bármikor szívesen főzők kávét. Főleg, amikor ily…  – mondom, kicsit lassan ahogyan a fű bekebelezi az agyamat és ellazít, még inkább kellemesebben élvezve a kanapén való fekvést, mintha nem is kanapén, hanem egy felhőn feküdnék. Val persze nem felhő, de az, hogy a fejem meg rajta pihen sokkal jobb, mint ez előtt néhány pillanattal, most, hogy felpillantva rá látom, ahogyan felsője lekerül róla. Innen alulról nézve érdekes látvány, noha nem ez az első alkalom, hogy melltartóban látom. – Kedves vagy velem – fejezem be a mondatot, meg se próbálva leplezni, hogy éppen őt stírölőm, már amennyire ebből a helyzetből lehet.
Majd a videó következik és röhögés. Sok röhögés, mert a fű végre hatni kezd és ekkor már nincs vissza út.
– Igen, kérlek! Fókázzunk! – kiáltom el magamat röhögve. A következő pillanatban meg már fóka hangokat adok ki magamból és egy kicsit meg is próbálom úgy dobálni a testemet, mint ahogyan a fókák szokták. De közben úgy röhögök mint egy fakutya és abba kell hagynom az egészet, hogy levegőt vegyek.
A szemeimet egyik kezemmel megtörlöm a röhögés miatti könnyektől, másikkal a telefonomon lapozgatok és a kérdésére, hogy mi van egy adott képen, direkt nem válaszolok. Nem is tudom már melyik kapcsán kérdezte, aztán meg amúgy sem tartanék neki valami béna tárlatvezetést, ha olyat akar vigye csak el a szép popóját egy képgalériába.
A Rapunzel imitálása néha fel-felmordulok és próbálom arrébb lökni a hajtincsét, lehet ezért is jött a karma amikor az újabb röhögőrohamunk miatt, mikor a kádas duettünket nézzük vissza, magamra ejtem a mobilom, mit persze ő megúsz.
– Rendben, de csak ha én lehetek Jack, te meg… Lehetsz Will – megyek bele az ötletébe, elmondva a szereposztást is. Naná, hogy én lennék Sparrow kapitány, nekem van meg hozzá a fizimiskám, Val túl babaarcú lenne hozzá, ezért lenne jó Will. Vagy Elizabeth, ha ragaszkodni akar a neméhez.
Végignézem ahogyan a pozícióváltás kapcsán most ő támadja meg az én ölemet, noha még szerencse neki, hogy nem ODA akarja hajtani a kis buksiját, hanem csak a combomra. Ez azért még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne mocorogjak, mert a helyezkedése kapcsán kicsit én is elkezdek helyezkedni, hogy minél kényelmesebb legyen az a pozíció. Na meg, hogy kicsit ráijesszek, hogy a feje csak pár centit dőlne a másik irányába akkor pont…
A bökdösésére felkiáltok, csak sajnos nem a gyönyörtől. Hát milyen körmei vannak? Körmök egyáltalán vagy már inkább karmok? – Úgy hívják, hogy pakolás… Meg edzőterem… De olykor az ágyakrobatika is hatásos tud lenni… – magyarázom pimaszul.
Aztán a sütis felkínálásom következik és én kíváncsian várom, hogy mit fog rá reagálni. Nem is Val lenne, hogy ha nem fogadná el a kihívásomat. Pimasz vigyorog közepette egy pillanatra persze megijedek, hogy a még égő jointtal megtámad és a nadrágom látja majd a kárát, de aztán megkönnyebbülök, hogy nem rajtam oltja el.
Hagyom, hogy a kezeit a tarkómra csúsztassa és magához vonjon, ezzel és a behunyt szemekkel intimebbé varázsolva a szituációt és nem tagadom, hogy kedvem lett volna nekem is becsuknom a szemeimet, mert érzem, hogy egy ütemet újfent kihagy a szívem ahogyan baszott nagy frászt hoz rám, mikor a nyelvét megérzem az ajkam szélénél és újra eszembe jut, hogy talán ez alkalommal majd valóban megcsókol de…
Leharapja a süti azon részét, melyet neki szánok és én nekem meg nincsen merszem megakadályozni, így csak hagyom hogy újra elhúzódjon tőlem. Megpróbálva figyelmen kívül hagyni újra azt a kis űr féle érzést a mellkasomban…
Pislogok egyet és a sütim megmaradt részét gyorsan megrágom, lenyelem. Vetek egy pillantást ahogyan a jókislány, igazi angyal szerepébe bújva néz el rám, holott mindketten tudjuk, hogy ő inkább egy vadangyalt testesít meg.
– Persze, hogy finom, hiszen én csináltam! – reagálok az ő reakciójára, a sütemény kapcsán. Kissé talán túl hevesen, hiszen az én alkotásomról van szó. De csak örülök annak, hogy ez is ízlik neki.
Érzem, hogy újra zavarba kezd hozni, ami miatt köhögök egyet. Hirtelen túl melegnek érzem a levegőt, így a pólóm széléhez nyúlok és egy gyors mozdulattal lehúzom magamról az agyagot. Most már mindketten félmeztelenek vagyunk, bár néha úgy érzem, hogy előtte még így is pucér vagyok, Val annyira ismer már. Gondolataimat még így sem olvassa, ez tény, de úgy gondolom, hogy valahogy mindig rá tud tapintani a lényegre, nem hiába tud kötözködni velem, gúnyolódni rajtam, húzni az agyamat miközben másik pillanatban velem együtt hülyéskedik és röhög, mint egy vadalma…
Miután levettem a pólómat újra lenézek rá, kisé gyengéden, kissé talán lejebb is az arcánál, most, hogy ebben a helyzetben más szögből van lehetőségem megnézni a kebleit, melyek gondolom még így is formásak, bár ki tudja van e olyan ravasz és push upot hord… De mit érdekel engem milyen melltartót hord?
Az ő hibája, könyvelem el és hirtelen ötlettől vezérelve rádobom a pólómat, hogy az anyag a csábító felsőtestét eltakarja, mert hozzám képest ő egész puhának tűnik bizonyos testrészeket illetően…
– Nesze, hogy… Izé… Ne fázzál – magyarázom a tettemet. Kicsit újfent mocorogni kezdek, direkt, a helyzet kapcsán és mielőtt megszólalhatna, ellenkezhetne, a karjaimmal már nyúlok is érte, hogy fogást találjak rajta. Megfogjam a hóna alatt és kicsit feljebb húzzam, hogy a háta a felsőtestemhez érjen és ezáltal a lábaim is kényelmesebben férjenek a kanapén. A karjaimmal meg magamhoz ölelem őt, mintha valami nagy, ölelni való játékmackó lenne. A fű az oka, nyilvánvalóan. Betépve szeretek ölelkezni.
– Most mit csináljunk, Valley? – kérdezem meg, a szavakat a fülébe suttogva. A becenevét meglepően lágyan, kicsit elnyújtva ejtem ki, ahogyan az ajkam a fülcimpájának szélét súrolja. Az orromat aztán az egyik hajtincséhez érintem és beszívom az illatát. Egészen… kellemes illatú. – Hm… Mivel mosol hajat? – teszem fel ezt a kérdést is, kíváncsiskodva.

Végig figyelemmel kísérem, hogy a szavaim milyen reakciókat váltanak ki belőle. Igaz, jól tudom már, hogy Val véleményei nemcsak a szavaiból állnak, azokból a kissé csípős megjegyzésekből melyekkel cukkolni szokott. De több a mozdulatainál is, ahogyan csökkenti köztünk a távolságot, a nevetésénél és a padlizsánpillangók viselkedését imitáló mozdulataiban. Még ha tudom is, nem az, az effajta mozdulatok a kisujjában vannak. Ő ehhez ért nagyon, hogyan kell másoknak a megfelelő pillanatban odaszúrni egy-egy gúnyosabb, szarkasztikusabb megjegyzést miközben végig nőies marad, én meg a cukrászathoz.
Annyira viszont ismerem már, hogy tudom a kimondott szavai és a mimikája mögött legbelül van, hogy más érzelmek kavarognak benne. Nem felszínes. Több annál, mint amit mutat csak a barátságunk meglétéhez pont nem arra van szükség, hogy a határokat feszegessem és rákérdezzek: „Miért? Miért csinálnod ezt velem és kergetsz néha az őrületbe?”.
Így hagyom, hogy vezessen ebben a játékban, melyben talán még ő sem tudja, merre vagy mi a cél. Csak a tét, a kockázat ismert, a szilárd barátságunk, ezt pedig nem akarom elszúrni. Ezt nem.
S bár meg kéne sértődnöm amiért továbbra is csipkelődik velem, kinevet, mégsem ez történik.
– Nos, ha ilyen okos lány vagy, halandó, ahogyan nevezted magadat… – kezdek bele, miután pár pillanat erejéig kiélveztem annak a látványát, hogy nagyon büszke az elért eredményére, melyért alig kellett megmozdítania a kisujját.
Nem, nem gondolok arra, hogy csak ezzel mit mozgat meg bennem, sem arra mit mozgatna meg engem illetően, ha még ennél is jobban akcióba lendülne.
– Akkor azt is tudod, hogy az istenek mit szoktak csinálni a halandókkal… – folytatom, kissé oldalra döntött fejjel méregetve őt. A nyelvem hegyével megnyalom a szájam szélét és pár pillanatra elhallgatok, gonoszul hagyva, hogy maga rájöjjön az ókori mondák szerint egy halhatatlan és halandó találkozásakor ugyan mi a csuda szokott zajlani. – Az isten megátkozza a halandót vagy megsegíteni, nyilvánvalóan. Mi más történhetne?
Mi más történhetne jelen helyzetünkben? Teszem fel némán ezt a kérdést is, melyről csak a tekintem árulkodhat.
Drámai, döbbent sóhajjal kapom a kezeimet a szívemhez, meghallva az elismerését a B karrierötletem kapcsán, no meg mert önzetlenek nevez. Wow, Valerie Vane végre észreveszi és verbálisan értékeli a belső értékeimet! Hűha! Ezt is megéltük! Mi másnak kell bekövetkeznie, hogy ezt látványosabb tettekkel is bebizonyítsa? Járványnak? Netán világvégének?
– Ugye tudod, hogy ezzel most ledöbbentettél? – kérdezem meg, majd egyből mosoly költözik az arcomra. – A hajlékonyságodon meg ne múljon a dolog! Segíthetek! Majd… Nem tudom, beszappanozlak, hogy sikerüljenek azok a mutatványok – ajánlom fel a segítségemet. Neki bármikor.
Prűd meg nem vagyok, simán beszappanoznám a te…. Nem, Nick, nem szabad ilyenekre gondolnod.
– Én… – keresem a magyarázatot, miért mondtam, amit mondtam a párzásával kapcsolatban, de a szavakat most nem találom. Érzem a végén még olyanokat is belemagyaráznák, miket nem kéne. Ezért egy vállmegvonással félresöpröm a témát. – Hagyjuk.
Még jó is, hogy végre rágyújt és elhelyezkedünk a füvezés megfelelő pozíciójához, vagyis a fejemet az ölébe hajtom. Igaz, ennek nem várt hátulütője, mikor kedvesen simogatni kezdi az arcomat és már-már úgy gügyög hozzá mintha én is az egyik kis háziállat lennék.
– Á, kérlek, azért erősebben szoktam hatni az emberre, mint egy nagy adag cukordózis, ami hozzásegít az öregkori cukorbetegségük kialakításához, még ha lehet csak mentálisan is – felelem, cseppet próbálva tényleg meg is sértődni azon, hogy le mert cukizni. De nem igen sikerül, egy mocskos részemnek ez baromira jól esik, meg a hű is hatni kezd, szóval… Egye-fene.
Ám ettől még visszavághatok!
– Ugye nem vagy ezért féltékeny? – pillantok fel rá újra és most én vagyok az, aki megérinti a másik arcát és gyengéden megsimogatja azt. – Édesem, annyi édességgel halmozlak el hétről-hétre, hogy kettőnk közül, akiben nagy a cukorfalat-faktor, az te vagy – világosítom fel, huncutul rámosolyogva. – De nyugi, cukrász vagyok, nálam jó kezekben vagy és nem zavar ez… – kacsintok rá.
Néha valóban el kellett neki egy kis cukorbevitel, egy kis vidámság. Mikor találkozunk erről igyekszek gondoskodni sütivel vagy a humorommal. Megfigyeltem, hogy egyiknek sem tud igazán nemet mondani. Nem is reménykedtem ebben. Szeretem megnevettetni, elérni, hogy velem együtt hülyüljön és így, még ha egy kicsit is, de elfeledkezzen az élet nehéz dolgairól. Nem mellesleg szép csengése van a nevetésének és aranyos, mikor őszintén, igazán görbül mosolyra az ajka.
A nevetésből bőven kijut nekünk most is, már szakadok és jó buli az egész, mígnem Val megpróbál kilökni az öléből, mert ez már nem az. Félig sikerül is neki a dolog, melyre én hangosan elkáromkodom magam és bosszúsan pillantok rá, jelezvén: „Ehhez, hogy volt merszed?”.
Ez viszont mégsem tántorít el, öntelten visszafekszek az eredeti pozícióba és így nézzük tovább a mobilom tartalmát. Közben zavar, hogy piszkál, baszogat a hajtincsével, de ugyanakkor örülök is. Erről tudom, hogy nem untatom, mert nem néz levegőnek. Csupán csak fizikailag és mentálisan bántalmaz, egy átlagos napunk.
– Hogy aztán megint Will Turner és Elizabeth Swann románcán nyáladzon a közönség? – kérdezek vissza, miután sóhajtok egyet a kijelentésén. Nem azzal van a probléma, hogy ne nézném meg őt férfiruhákban, kalóznak vagy Willnek öltözve, mert nagyon is kíváncsi lennék rá, csupán ezt a szerelmi felállítást tartom egy kicsit unalmasnak és klisésnek. – Köszi, de akkor már jobban megnézném, hogy miután Will kikerül a képből, összejön Elizabethel! Vagy, amit szívesen megnéztem volna az az, hogy Jack és Will jön össze, Elizabeth meg hoppon marad – mesélem el neki a véleményemet a szóban forgó filmek kapcsán. Mert természetes a filmekben lévő karakterekről és azok színészeiről beszélek. Nem pedig az én általam alakított Jackről és az ő általa megformált Willről. Neeem.
Az, hogy pár perc múlva ő fekszik némiképpen rajtam, nincsen ellenemre. Ő az a nő, aki részesülhet abban a kiváltságban, hogy ezt voltaképpen bármikor és bármennyi időre megteheti. Mert ő Val. Duh.
– Tán a cukrászoknak tilos sportolniuk? – kérdezem meg, horkantással reagálva a durcáskodására, mely az én kritizálásom eredménye. Ráadásul még pimaszkodik is, hát mindjárt én is megpróbálom lelökni őt a kanapéról!
Na jó, nem.
– Talán ez azért van, mert amikor Isten engem megteremtett, a cukor faktor mellé adott izmokat is, nem úgy, mint egyeseknek – teszem egyik kezemet a comjára és játékosan megpróbálok kicsit belecsípni, majd kicsit megpaskolom azt.
Majd valóban gondoskodok nemcsak a kellő fű, de a cukorbeviteléről is. Legyezi az egómat, hogy ízlik neki a vicces sütim, ezt nem tagadom. Az, hogy elpirulásra késztett meg tévedés, csupán… Melegem van. Ezért kerül le rólam a pólóm és landol őrajta. Meg, hogy takarja őt.
Aztán karjaimmal körülzárom és ölelgetem, mert… Miért ne? Egész kényelmes így feküdni vele a kanapén, ráadásul ő még puha is… Meg már voltunk párszor ilyen közel egymáshoz, félálomban.
De most éberebb vagyok, bár a fű elkómásít, igaz, így foghatom erre. A fű az oka, nem az, hogy csak szeretném ölelgetni, tényleg nagyon közel tudni magamhoz és belélegezni az illatát. Neem.
Mikor visszatámadásként a pólómat az orrom alá nyomja, fintorogva fordítom el az arcomat. Nem a pólóm miatt, úgy érzem az nem büdös. Szoktam fürdeni meg cserélni. Szóval azért fordítom el a fejemet nehogy megpróbálja a számba gyömöszölni a ruhadarabot. Olyat nem játszok.
– A dezodoromnak jó illata van! Komoly dilemma volt kiválasztani! Parfümöt meg nem kenek magamra, nem vagyok nő! – védekezek szóban is, egy szemforgatás kíséretében.
Túl kegyes vagyok vele, jut eszembe, mikor hagyom, hogy a pólómat sálként a nyakam köré tekerje és ezzel végképp a tipikus, meleg divattervező imázst varázsoljon nekem. De zavar? Baszottul nem. Nekem aztán nem probléma. Bár… Én szexibb ruhadarabot is eltudnék képzelni sálként…
A kérdésére, hogy emlékszek-e az első találkozónkra, igenlően bólintok egyet. Naná, hogy emlékszek! Sose fogom elfelejteni, hogyan is ismertük meg egymást. Ez az egyik kedvenc emlékem.
– Igen, de hát tudod! Az üzlet az üzlet. Vagy a hírnév már csak ilyen. Van, akiknél ilyen „titkos receptes” sütikkel tudsz bevágódni – mondom, elmerengve pillantva a plafonra, majd újra rá. Tekintetemmel aztán az övét keresem, mélyen belenézek abba a két szép szemébe. – Tény, tényleg irigyek voltak rád. Később az egyik illetőtől még egy nagy pofont is kaptam, amit lehet igazából neked szánt volna, de hősiesen felvállaltam! Megérte. Érted megérte – mosolygok rá őszintén, közben egyik kezemmel megtalálom az övét és az ujjain egymásba fonódnak. Gyengéden megszorítom a kezét. – Már én sem emlékszek kitől szereztem meg a számodat, de nem volt könnyű. Egy egész doboznyi sütibe kerültél nekem Valley. Miktől fájó szívvel, de megváltam. Az elkészítésük se volt könnyű, nagy anyagi és idő áldozat volt – sóhajtok, saját szavaimra bólogatva, hogy bizony, igazat mondok. Úgy volt minden ahogy mondom. – Élveztem veled dumálgatni és folytatni akartam – folytatom, összekulcsolt kezeinket a magasba emelve, kissé meglengetve. Egy pillanatra elmerengek és lehet a fű miatt, de hangosan kimondom, amin éppen gondolkozok. – Tényleg lekoppintottál volna, hogy ha randira hívlak? Illetve nem nézted volna ki belőlem, hogy ha elakarnálak hívni randizni, azt kreatívabban tenném, mint egy üzenet?
Kérdezem meg, csupán érdeklődve. Megpróbálva nem figyelni arra, hogy a lekoppintás dolog ott, legbelül egy cseppet fáj, még így utólag is. De nem kéne ezen most agyalni, meg felesleges is a múlttal foglalkozni.
– Na, gyerünk, mozdulj már! Ülj föl! Kezdenek az említett izmaim elzsibbadni! – engedem el a kezét és kezdem el noszogatni, szinte már ülőhelyzetbe lökni őt, hogy mozogjon.
A mostani fekvésünk betépett állapotban lószar a kádas kalandunkhoz képest.
– Csináljunk valami szórakoztatót! – nézek rá kérlelően és ha már felült, felülök én is. De aztán gondolok egyet, megpróbálok felállni és a kezeiért nyúlva őt is megpróbálom felhúzni, hogy aztán a hálószobája felé induljak el, még mindig a kezét szorítva húzva őt magammal. – Tudom is én, öltözzünk be! Nemrég említetted úgy is, hogy vannak érdekes ruharabjaid.  Aztán… Kiülünk a ház elé és szórakoztatjuk a szomszédaidat! – magyarázom el a nagyszerű tervemet, nagyon lelkesen kiabálva és röhögve, ahogyan benyitok a hálószobájába. Rózsaszín, esetleg női holmik viselése se lenne most ínyemre. Lefogadom ugyanis, hogy bármilyen maskarát is aggatna rám Val, olyan szexi lennék benne, hogy nem csak a szomszédai, de ő maga megirigyelné.

Valahogyan, a legtöbb esetben egy rugóra jár az agyunk. Talán ezért is vagyunk olyan jóban, jut eszembe felismerés, mikor érdeklődik, hogy milyen isten vagyok. Mintha csak kigondolná, hogy mi járhat a fejemben, noha a megerőszakolás pont nem… Erre amúgy fel is horkantok. Micsoda elképzelés ez tőle!
Aztán a tekintetem találkozik az övével, persze, hogy a szemrebegtetését is végignézem, kiélvezve, hogy a vállamra hajtja a fejét, itt van a közelemben. Talán túl közel, állapítom meg ahogyan tekintetem a szemeiről picit lejjebb vándorol az ajkára. Megnyalom a saját ajkam szélét, ahogyan olyan bűnös dolgokra gondolok, mikre nem kéne.
A következő pillanatban feltett kérdése váratlanul ér. Nem lenne erőszak, ha nem ellenkezne? Hogy érti ezt? Nézek újra a szemeibe, választ keresve. Most meg kéne csókolnom, hogy egyértelmű magyarázatot kapjak? Mert el kell ismernem, hogy a huncut kacsintásával és az éppen, hogy kilátszó nyelvével eléggé csábít…
Csak aztán a nevetése megtöri a varázst. De talán jobb is, nyugtatom mérgesen fújva amiért az agyamat húzza és kinevet. Jobb így, mert nem csattant arcomon pofon és negatív érzelmek sem keletkezett. Legalábbis a kinevetést még ki tudom heverni.
– Ne merészeld megkérdőjelezni az isteni mivoltomat! – tekintek rá, mérgesen. Legalábbis megpróbálok mérges lenni rá és a kezembe akadt első díszpárnát gyengéden hozzávágom. Nem túl erősen, mert a fű miatt amúgy is tompult vagyok, nagyon megütni se szeretném, továbbá pár másodperc múlva a nevetésének hatására én is együtt röhögök vele.
Pár perc múlva némiképpen lehiggadunk és terelődik a téma, ám most már azért óvatosabb vagyok és kerülöm a kényesebb témákat. A beszappanozási dolgot ezért sem kommentálom a tovább. Ahogyan nem is árulom el neki, hogy igen, az utolsó valóban már régen volt, no meg szeretek flörtölni és ő pedig…
Val. Ő Val. Ezért ebbe a témába most nagyon nem megyek bele, inkább elengedem. Jobb ez így. Mindkettőnknek.
Bár nehéz ehhez, a szabályokhoz tartani magamat mikor ilyen csábító tud lenni. Hm… Fuck. Lehet, hogy nem kellett volna hagynom, hogy ilyen sok fűhöz jusson a szervezete? Mi lesz, hogy ha nálam is egész rendesen beüt a cucc?
– Én nem használnálak ki… Nem használlak ki – reagálok őszintén a szavaira miközben egymás arcát simogatjuk. Ééés már megint túl közel vagyunk egymáshoz. Ugyanakkor jól esik simogatni az arcát… Lehet, hogy gyakrabban kéne ezt csinálnunk? – Neeem, olyan cuki vagy mint egy cukros sütemény, amit megennék – folytatom, immár kissé gügyögve, ahogyan aprót belecsípek az arcába, mint ahogyan a kisgyerekkel csinálják. A cukrász pornó hallatán egyből elengedem az arcát és furcsán méregetve pislogok rá.
– Na, ez az, ami még nem jutott sose az eszembe! És kettőnk közül még engem tartanak a furcsábbnak… Cöh… – rázom meg hitetlenkedve a fejemet.
Cukrászos pornó… Mégis… Cukrászokkal? Vagy cukrászkodás, sütés közben? Vagy a két elképzelést vegyítve? Á, mit is érdekel ez engem!
A gondolatot elhessegetem és a más témára térünk át. Majdnem leesek, de ez se baj, a Karib tenger kalózait is megtárgyaljuk, igaz, a végén azt a témát is elengedem. Elizabeth engem aztán nem izgat, számomra nem érdekes nő vagy karakter. Ennyi.
Nincs értelme aztán a dezodor kapcsán is többet vitatkozni vele, csak hagyom, hogy a pólómat a nyakam köré tekerje miközben lényegében rajtam fekszik.
– Már nem emlékszek ki volt az – vonom meg a vállamat a kérdése kapcsán. – A-á! Igenis tudom, hogyan kell a tapadós embereket kezelni! Úgyhogy csak te lehetsz az oka! – mutatok rá vádlóan. Elvégre nem semmi személyisége van, bár én pont ezért kedvelem. Nagyon is.
– Igen, naná, hogy kreatívabb vagyok! – bólogatok, még mindig az összefonódott kezeinket nézve és meglóbálva még egyszer, utoljára mielőtt elengedem. – Én személyesebben és élőben csinálom a randira hívást.
Jegyzem meg, mert úgy érzem, hogy ki kell mondanom, noha tovább ragozni ezt sem teszem. az ugyanis olyan tengerre lenne, amivel az én kis kalózommal a fürdőkáddal nem evezek.
Helyette felrángatom a kanapéról és magam után húzva őt, melyben az se zavar, hogy ő közben már szinte a padlón csúszik. Ezt észreveszem mikor hátranézek és elnevettem magamat a kis tiltakozó fejét látva.
– Butus! Ki mondta, hogy szexelnék veled? – pillantok rá, korholóan és kinyújtom rá a nyelvemet. Igaz, ez kissé füllentésként hangzik, de megpróbálok nem erre gondolni, hogy a szex se lenne rossz ötlet. De nem ma szexelünk. Azaz ma sem. Javítom ki magamat, tartva a felállított, kimondatlan szabályainkhoz.
– Nem tudom. Most ehhez van kedvem – válaszolok az indokra miért jutott eszembe a beöltözősdi, bár magam se tudom pontosan.
A hálószobájába érve elengedem őt, hagyva, hogy a szekrényből előrángassa azokat a cuccokat, ruhadarabokat és maskarákat, amiket felhasználhatónak gondol. Én közben, hogy valamelyest megtartsam magamat a hátamat a szobája ajtajának döntöm, minek következtében az becsukódik mögöttem, kicsit élesebben a kelleténél, de ki nem szarja le?
– Nem igazán van hangulatom ijesztőhöz, úgyhogy akkor inkább a kurvás stílust választom – válaszolok a kérdésére és visszavigyorgok rá.
Lesem milyen maskarákat húz elő a szekrénye mélyéről és a horrorisztikusabb darabok láttán grimaszolok. Nem, zombihoz és bohóchoz semmi hangulatom nincsen. Bonyolult, igazán minőséginek és drágának tűnő jelmezeit meg nem szeretném neki tönkre tenni.
Felnevetek a pörgő mutatványára melyet a nyuszimaszkban csinál, mi nagyon titokzatosságot sugároz, ugyanakkor szexin is áll rajta. – Igen, szép vagy. Szép kis playboy nyuszi címlapsztár lehetnél – bólintok vigyorogva rá. Csupán ennyit mondok. A felém száguldó párna útjából aztán megpróbálok elhajolni, szerencsére az ajtónak csapódik majd a földön landol. A boát viszont elkapom.
– Emlékeztetnélek, hogy biszexuális vagyok, nem pedig transz – emlékeztetem őt, újra kinyújtva rá a nyelvemet, mert miért ne?
A pólómat leveszem magamról és ledobom a párna mellé. Helyére a piros boát tekerem a nyakamba, stílusosan, hogy a két vége kicsit a meztelen mellkasomra hulljon. Hiúság ide vagy oda, a szobában álló tükörhöz lépkedek, hogy vessek egy pillantást magamra. – De igen, szerintem is szép nő vagy transz lennénk… Van parókád is? – fordulok hátra felé kérdőn, közben a kezeimmel a farmerom szegélyéhez nyúlok. Pár pillanat múlva már húzom is le a nadrágom sliccét és kigombolom, hogy röviden a nadrág is a padlón kössön ki.  Nem zavartatom magam, Val már látott gatyában. Nem nagy ügy, főleg, ha nemsokára amúgy is felveszek a ruhadarabjai közül valamit, ami jó is rám. Továbbá, hogy öltözzek be nadrágot viselve? Na ugye! Ó, meg a zoknik! A zoknik is hamar a padlón végzik.
– Ezek nem kellenek – mutatok aztán a maskaráira, főként, a túl horrorba illőnek elkönyveltekre. Ezeket fel is nyalábolom és ledobom őket az ágy mellé, nehogy foglalják a felesleges helyet.
A maradék ruhadarab közül egy szőrös kardigánt, egy kék színűt felkapok és magamra húzom. Egy kicsit érzem, hogy nem pont a méretem, így a begombolással nem is próbálok vesződni. Lepillantva magamra észreveszem, hogy valami nagyon hiányzik.
– Ó, a melltartót elfelejtettem! – jut eszembe, hangosan kimondva a hiányát. A kezeimmel úgy csinálok mintha lennének olyan kosaraim, mint a nőknek, aztán megérintem a férfias mellbimbóimat. – De megfelelő mellem sincsen hozzá… – folytatom a gondolatmenetet, kissé elképedve, aztán csak nevetek a helyet komikusságán és mert jól esik.
– Mindegy…. Van bőrszoknyád ugye? – kérdezem rá, már kutakodva is tovább az ágyon lévő holmik között. Valóban találok egy ilyet és nem is tökölök, felhúzom magamra. Jó. Ez is pipa. Mi van még? Harisnya? Nem, rángat olyat magára a halál.
Az öltözőasztalához lépkedek, bár amennyire ebben a szoknyában lehet normálisan lépkedni anélkül, hogy azt érezed feszülne rajta. A sminkescuccai között nézelődök, felemelgetve ilyen-olyan körömlakkját, hogy megnézzem és visszategyem őket. Ugyanez igaz a rúzsaira is, bár egyet random kiválasztok. Aztán… Elvesztem. Vannak itt ceruzák is. Meg ezek az ecsetek is… Meg…
– Mi a fene ez? Neked hobbid a szemgolyókivétel? Miféle ördögszerkezet ez? – kérdezem meg, döbbenten hátra fordulva Valhoz, közben egy kisebb fémszerkezetet lóbálok meg a kezemben, aminek a végén össze lehet csippenteni vagy mi. Néhány pillanat múlva beugrik, hogy micsoda találmány van a kezemben és nevetve dőlök én is az ágyra, kiejtve a már felkapott rúzst, de a szerkezetet nem, azt Val felé lóbálom. – Ja, hogy ez a szempillagöndörítő! De kajak, csak erre használjátok? – csodálkozok még mindig, ahogyan a fejem fölé emelve szemlélem az említett sminkeszközt.

– Ó, szóval már állatnak nevezel? Mi lett a lefurry-zéssel? Akkor ezt most egy előre lépésnek vagy visszalépésnek kell vennem? – érdeklődök kíváncsian kissé oldalra döntve a fejemet. A kezeim még mindig az arcán, ahogyan ő is még a fejemen matat. Csettintek egyet a nyelvemmel. – Döntsd már el, hogy minek akarsz nevezni, könyörgöm!
Szólalok rá, kicsit ingerülten a végén, ahogyan leveszem a kezeimet az arcáról. Valahogyan az állatok mindig napi témák nálunk, amit már megszoktam, így a mérges arckifejezésem már csak a fű miatt is hamar átvált inkább durcásba, majd egy vigyorba. A furry megnevezéssel már rég kibékültem, csak… Néha jól esik felróni neki. Pedig tényleg nem zavar, hogyan hív, amíg hív…
A felsorolt édességeket egyik kezemmel összeszámolom és a kapott eredményt felmutatom neki, kis híján a kezemet az orrához tolva. – Négy. Édesség. De édesszájú valaki! – mosolygok rá egy bólintás kíséretében. – Persze, lehetsz epres shake. Csak vigyázz, édes, nehogy azon kapd magad, hogy valaki kiigya a poharadból az utolsó cseppet is… Bár, ha után töltős vagy, akkor gond megoldva – kacsintok rá.
Meg is próbálom őt elképzelni az általa megnevezett italként. Az eredmény olyan furcsa képet kreál az agyamban, mintha maga Tim Burton és Katy Perry közös együttműködéséről beszélnénk. Emiatt felnevetek. A nevetés közepette nehéz figyelnem a szavaira, illetve nem is akarom neki elárulni, hogy naná megcsinálnám a szerenádot is és a táncot is. Mondjuk ezt ő is tudja, de azért csak nem akarom elmondani neki, hogy igaza van. Ehelyett az egyik mutatóujjamat kissé pimasz vigyor kíséretében az ajkaim elé emelem, jelezvén, hogy ez egy titok és ennyivel letudom a témát.
A következő percek aztán azzal telnek, hogy szó szerint bevonszolom őt a szobájába, a végén már úgy ahogyan a hullákat szokták húzni a filmekben. Bár belerokkanni nem rokkantam bele, ez tény.
Következő programnak a beöltözést választom, kihasználva a mindenféle maskarája adta lehetőségeket. Amúgy is ez egyike volt a legjobb szórakozásaink egyikének. Az identitásválság hallatán viszont felhorkantok. – Ugyan, kérlek, én tisztában vagyok azzal, hogy ki, mi vagyok és, hogy kikhez vonzódok. Nyilván tudom magamról, hogy férfi vagyok és annak is érzem magamat, köszönöm. Duh – világosítom fel, hogy ha eddig még nem esett le neki a tantusz és drámai szemforgatás kíséri a szavaimat.  Mintha nem lenne nyilvánvaló…
Ám nem hagyom, hogy leragadjunk ennél a témánál, amint kipakol egy halomnyi ruhát a szekrényéből már hozzá is látok, hogy megszemléljem milyen ruhadarabokról is van szó és gyorsan kreálok magamnak egy öltözetet.
A paróka kérdésemre érkező pozitív választ meghallva azonnal odalépek a szekrényéhez és nekiállok keresni. Kicsit turkálnom kell a holmik között, mert ahogyan mondta valóban az egész mélyére rejtette őket, így a keresés közben félig eltűnök a szekrényben, ahogyan még hajolok is, hogy a fogasokra akasztott holmik mögött is szétnézzek. Val lehet, hogy a keresésből csak a seggemet látja, de nem zavar. A vörös parókát sikerül megtalálnom és a következő pillanatban már fel is veszem. A vörös műtincsek aztán a mellkasomra hullanak, mígnem drámaian hátra csapom a tincseket, ahogyan azokban a filmekben szokták csinálni.
Melltartót és bőrszoknyát is találok, szóval az öltözős része a dolognak hamar összejön. – Ó, tényleg kilencvenes évek? – döbbenek meg, majd egy vállvonással letudom. – Hát én nem szoktam mellméret-shamelni senkit sem. Kicsi vagy nagy, nagy vagy kicsi… Nekem mindegyik méret tetszik.
Jegyzem meg és talán egy pillanatra a melleire téved a tekintetem, de csak mígnem gyorsan elfordítom a fejemet egy másik irányba, mielőtt még rajtakapna.
– Á, köszi, csajszi! – köszönöm meg a bókot, megpróbálva magas hangot adni ki magamból, ami kellően lehet lányos, mialatt hülyén vigyorgok és meglegyezem az arcomat a kapott bók hallatán, mintha zavarban lennék tőle. – Olyan lábizéket már nincsen kedvem felhúzni magamra – legyintek az ötletére és az öltözőasztalához lépek és ott is szétnézek.
Nem sokkal később egy fura eszköz akadt a kezeim közé és elborzadok azok hallatán, amikre azt mondja, hogy ezekre használják. – Fúj! Nem! A heregolyóimat csak ne akard te bántani! – szólok rá, aztán a nevetését hallva csak gyengén belebokszolok a vállába miközben melléje fekszek. Szép, hozza itt rám a frászt miután már beszívtunk, így nagyon menekülni se tudnék előle! Mondjuk az info, hogy senki nem használja, jobban megnyugtat és le is teszem a kezemből a szempillagöndörítőt (mint kiderült, hogy az), az egyik éjjeliszekrényére.
– Ki akarnék menni ijeszteni őket, de már túl lusta vagyok felkelni a pihe-puha ágyadból – vallom be, megválaszolva a kérdését. Hagyom, hogy a vállamra hajtsa a fejét, nem zavar a közelsége, sőt… Egyik kezemmel megsimogatom a fejét és az ujjam köré csavarom az egyik hajtincsét. – Aha, csinálj. Hogy ha megtalálod a mobilomat vagy a tiédet… Amúgy meg naná, hogy dögös vagyok még ebben a maskarában is. Az ágyban lévő fotókon pedig még inkább – mondom, újra beszívva a hajának az illatát, az ő illatát, ami az amúgy is már kábult agyamnak már mindegy, mennyi kábulatot okoz. A lényeg, hogy jól esik, ahogyan az ötlete ellen sincsen kifogásom.
– Jó, aludjunk.
Noha arra nem számítok, hogy még a lábbal is az ágyához köt, mint az a következő percben kiderül én meg csak meglepett hangot adok ki, hogy még jobban rajtam fekszik, a haja miatt meg nem győzök párat prüszkölni, hogy legalább a számat kímélje meg.
– Nekem mondod? – vonom fel a szemöldökömet azon kijelentését hallva, hogy kényelmetlen neki a helyzet. Hát én akkor mit szóljak, aki konkrétan már alatta van? – Honnan tudjam? Még sosem aludtam bőrszoknyában – jegyzem meg, noha már észreveszem, hogy zagyvaságokat mondd, amiket már követni se tudok rendesen. – Várj, legalább a bőrszoknyát hagy vegyem már le magamról… Meg esetleg még a kardigánodat…
Lehámozom magamról, gyengéden inkább magam mellé fektetve őt, hogy ne alvós maci pózban legyünk. A szoknyát kis küszködéssel hámozom le magamról (te jó ég, hogy tudják ezek olyan könnyen és szexin lehúzni magukról?) és ledobom a padlón lévő ruhakupac tetejére. A kardigánt is lehúzom, de abba meg a melltartó akad bele és jön vele, szóval csak gyorsan ezeket is a kupac tetejére dobom, mielőtt kiabálhatna, hogy még tönkreteszem a kardigánját. Csak a boa és a paróka marad rajtam, úgy ahogy.
Visszadőlök az ágyra, Val felé fordulva és sóhajtva magamhoz húzom. Lehet, hogy már előbb kiütötte őt teljesen a fű és már tényleg nincsen magánál, de az előbb még nagyon akart az alvós mackójának használni, így megengedem neki. Jól esik a közel tudni őt magamhoz és csak egy ágyban feküdni vele. Újra megsimogatom a haját, kifésülve egy tincset az arcából. Érzem, hogy a szemeim egyre jobban elnehezülnek és ezért csak le akarom őket hunnyi. Az arcát nézem és nem tudom, hogy a fű vagy más miatt, de egy gondolatom támad, mely erősebb az alvásnál. – Te pedig olyan gyönyörű vagy, tudod? Belül is – suttogom halkan, gyengéden megsimogatva az arcát és a nagyujjammal az ajkát is.
Majd újabb gondolatom támad és csökkentem a kettőnk arca közötti távolságot és a következő pillanatban az ajkamat az övére téve gyengéden megcsókolom. Nem durván, nem is követelőzően, hiszen arra már nincsen bátorságom vagy erőm, hogy nyelvemet is bevessem a dologba. De megcsókolom, pár másodpercig erejéig, amíg nem elhajolok tőle és végre engedek a rám törő álmosságnak.
Magamhoz ölelve őt alszok el és csak akkor távozok a lakásából, csendben, mikor egy pár óra múlva felébredek.