A kanapén feküdve próbáltam minden figyelmemet a kezemben tartott Émile Durkheim könyvnek szentelni több-kevesebb sikerrel. A mai nap is már megtanultam több mint harminc oldalt és még vissza volt tizenegy de már éreztem, hogy az agyam nem képes magában raktározni további új információ áradatot. Meg egyébkéntis már minden érdekesebb volt mint a visszamaradt tananyag. Lassan arra eszméltem, hogy nem a szöveget memorizálom hanem a betűtípust elemezgetem. Ekkor értem a holtpontra és láttam be, hogy szükségem van egy kis szünetre.

Kezemmel elkezdtem kotorászni a padlón azzal a céllal, hogy megtaláljam a sok földön heverő papírlap között a könyvjelzőmet. Már fél testemmel lelógtam a szóban forgó ülőalkalmatosságról amikor is kezembe akadt végre-valahára a kemény papírlapból készült könyvjelzőnek csúfolt valami. A könyvbe helyeztem majd becsuktam és az asztallapra helyeztem. Egy nagy sóhaj kíséretében normális ülőpozícióba helyeztem magamat majd körbejárattam a szememet a nappalin. Mindenhol könyvek és papírok tengere úszott amerre csak elláttam.

Kezemet az arcomhoz emeletem majd óvatosan elkezdtem az orrnyergemet masszírozni. Ideges voltam aminek nem csak az egyetem és a közelgő vizsga volt az oka.
Újabb nagy sóhaj kíséretében felkászálódtam az eddigi helyemről és elindultam határozott léptekkel a konyha felé.

A helyiségbe érve azonnal a kávéfőzőhöz vettem az irányt. Az elmúlt három napban összesen aludhattam hat órát. A vékony alkatomat és gyenge immunrendszeremet számításba véve kész csodának számított, hogy nem lettem még rosszul és nem a takarítónőm talált rám összeesve valahol a padlón.

A gondolataimból a kávégép hangja ragadott vissza a valóságba. Végre lefőtt a kávé sőt már ki is hűlt kicsit a nagy elmélkedéseim közepette. Pohárral a kezemben csoszogtam visszafele amikor is megálltam, hogy ellenőrizzem a kinézetemet a falitükörbe. Meglepetten helyeztem a tükör előtti kiemelkedőre a poharamat és vizsgáltam döbbenten az arcképemet. A szemeim vörösek és duzzadtak voltak, ráadásul óriási fekete karikák ékesítették. Arcom a szokásosnál is sápadtabbnak hatott. Finoman szólva is ijesztő látványt nyújtottam.

-Ez így nem mehet tovább. - motyogtam magam elé majd gondolatmenetemből az ajtó túloldaláról beszűrődő kulcszörgés zökkentett ki.
Nemsokára megjelent előttem a már jól ismert alak. Anthony Fuller. Két nagy nejlonszatyorral a kezében amiket a kanapéra helyezett.

- Úgy nézek ki mint egy zombi.- nyögtem ki a szavakat egy erőltetett kacaj kíséretében amire Anthony csak megvillantotta édes mosolyát ami akaratlanul engem is mosolygásra kényszerített.

- A Walking Dead-ben simán megállnád a helyedet mint zombi statiszta.- mondta vigyorogva majd közelebb lépet hozzám és átfogta a derekamat.

- Most elmegyek fürödni, hogy felfrissüljek picit és jobban fogjon az agyam.- mondtam közel hajolva miközben az ajkát fixíroztam. Kissé sértette az önérzetemet, hogy egyetért a zombis teóriámmal. Tipikus nő vagyok ilyen téren. Én mondhatok magamra bármi negatívat de ő véletlenül sem érthet velem egyet. Ő meg szándékosan szeret ilyenkor piszkálódni velem.

- Ez jó ötlet! Veled tartok.- mondta és már csókolt is volna meg de én elhúzódtam és kibontakoztam karjai közül.

- Bocsi de ez a hulla ma egyedül fürdik.- nyújtottam ki a nyelvem és már indultam is a fürdő irányába amikor karon ragadott és magához húzott. Arcomat megemelte az államnál fogva, hogy ne tudjam fejemet másfele fordítani majd egy finom csókot lehelt ajkamra és finoman beleharapott. Utálom amikor ezt csinálja mert óriási akarata erő kell nekem, hogy ellenálljak neki.

- Biztos? - kérdezett rá egy féloldalas halálosan csábító mosoly kíséretében.

- Nem.- nyeltem egy nagyot mire elengedett és elnevette magát.- A csatát megnyerted de a háborút még nem!

Figyelmeztettem majd a karjaiba kapott és már vitt is be a fürdőszobába.

A nap gyengén ontotta magából sápadt sárga fényét a sűrűsödő felhők takarása mögül. Ahol az egybefüggő fellegréteg meg-meg töredezett ott helyenként a fény utat talált magának egyenesen a színes levéltakaróval fedett kitaposott ösvényig. A már szinte túlságosan is festőien idilli őszi délután hangulatának képét csak egy nagy sötét folt színezte be. Mégpedig az, hogy ez a nap koránt sem olyan bódítóan kellemes sokak számára, mint ahogy azt a természet láttatni akarja.

A temető bejáratát átlépvén egy pillanatra megálltam. A tíz száll vörös rózsából készült koszorút a jobb kezemből a balba helyeztem majd a felszabadult ujjaimmal óvatosan megigazgattam fekete nadrágom meggyűrődött alját és folytattam tovább utamat. Nem kellett megtennem túl sok lépést ahhoz, hogy a gyomrom dióméretűre zsugorodjon össze. Egyre gyorsabban kapkodtam lábaimat a kimagasló kis fehér templom irányába miközben a sárga összes árnyalatára színeződött levelek ropogva lebbentek fel finoman a talajról, ahogyan rájuk léptem. A mellettem hosszasan elterülő párhuzamos sírtámla sorok között megtaláltam azt az egyet. Ma van a második évfordulója annak az iszonytatos eseménynek, aminek megtörténte óta már nem vagyok ugyan az a nő mint régen sőt minden bizonnyal már nem is leszek.

Az arcom eltorzult, nem bírtam tovább. Fájdalom, keserűség, kilátástalanság, düh, tehetetlenség, harag. Ezeknek a negatív emócióknak a keveredése olyan erős volt mintha egy óriási fekete felhő próbált volna bekebelezni. A pánikrohamhoz hasonló tüneteket kezdtem magamon felfedezni, amint újra leperegtek előttem az autóbaleset eseményei. Szemeimet szorosan behunytam, a levegőt csak szaggatottan voltam képes venni. Percek telhettek el, így amikor is végre javulást kezdtem el tapasztalni. Kinyitva szemeimet elolvastam azt a pár sort, amit már oly régóta a memóriámba égett: „Anthony Fuller (1990-2015) A test elragadtatott a földről; nem úgy mindaz, ami reá emlékeztet.”

Éreztem végigcsordulni egy könnycseppet az arcomon majd tekintetemet a sírfeliratról a bal lábamra szegeztem, aminek helyén lévő művégtag örökké emlékeztetni fog arra az estére.