Bradley egy nagy álmokat hajszoló, komoly életcélokat kitűző és a végtelen boldogságot kutató férfi, férj, apa és katona. Ebben azonban erőteljesen hátráltatja perfekcionistasága. Nem rossz ember ő, csak túlságosan is üldözi a megoldásokat arra, hogy minden rendben legyen, hogy, ami elveszett, ismét meg legyen. De ez nem ilyen egyszerű, csak ő épp ezt nem látja be. Példának okáért fáradhatatlanul keresi a megoldást szerelmük lángjainak újra lobbantására, mely által olyan dolgokat és őrültségeket is bevett, ami nem, hogy javítana kapcsolatukon, de talán éppen ennek okán távolodnak el még inkább egymástól feleségével. Sokat rágódik a hibáin, s azokon, amiket hibának vél, amik által végül idáig jutottak. Nem tudja, s nem is akarja elfogadni, hogy vannak dolgok, amik, ha elvesznek, nem kerülnek elő. De legalábbis nem a nyitott házasság ötlete nyomán, amit jó gondolatnak talált. Hiszi, hogy az egykor vad, tüzes szerelmük, mely most haldoklik, ismét lángra kaphat, ha szabadságot ad a házasságon belül maguknak. Hiszi, hogy egy idegen ölelésében mindketten rájönnek, hogy a világ egymásnak teremtette őket. Férfi logika, de nem az önzőség hajtotta. Szereti Mirabellt, s megküzd érte, pontosan olyan elszántsággal - álljon bármi is az útjába - akár a hazájáért.
Nem iszik és csak hébe-hóba - lehetőleg úgy, hogy ne váljon rossz példaképpé - dohányzik. Fontosnak tartja a kardió edzéseket, hogy fejlessze, de legalábbis szinten tarthassa állóképességét, amit a munkája is megkövetel tőle.
Bár nem látszik rajta, retteg tőle, hogy végül kapcsolatuk véget ér, ám bár meghűlt szerelmükről és válságos helyzetbe került házasságukat nem kötik a fiaik orrára, igyekszik diszkréten kezelni e dolgot, mert hisz benne, hogy így működhet.
Hobbijai közé tartozik a hobbiszakácskodás, ami nem feltétlen jelenti azt, hogy jó is benne, de igyekszik a tökéletességre. Meg lehet ez is csupán azért kezdte érdekelni, mert valamivel elakarja kápráztatni Mirabellt, akinek a pesztos-paradicsomos spagettijéért még most is annyira odáig van, hogy a repeta után is ki-ki járkál. Ugyanígy a kedvenc paprikás rakott csirkemellnél is.
Illetve sportol még. Szereti kondiban tartani magát és kell is neki. Korábban - még a diák évei alatt - sokat kosárlabdázott, illetve tagja volt az akadémia focicsapatának. Természetesen a mai napig eljár kondizni, és szabadidejében is sokat fut.
Katonaként bár nem egy szabályszegő, előbbre tartja társai és a maga életét, mint egy őrült feladat végre hajtását, így ha a terv hibádzik valahol, nem rohan a vesztébe. Már csak azért sem, mert családja van. Máskülönben hűséges a hazájához, elszánt harcos. Tartalékosként is aktívan részt vesz mindenben, amire kérik, ha kell órákat is tart az akadémián. Nagy a szaktekintélye és ez nem véletlen. Jelenleg a S.W.A.T.-nál van, mint mesterlövész, de ott sem adja alább, jó képzést kapott és jó a csapatmunkában is, mégha olykor akaratlan is főnököt játszik. A munkából adódó feszültségeket igyekszik nem haza vinni.
Ami azt illeti ő olyan apa, aki a legkisebb mértékben sem kényszerítené rá egyik fiát sem, hogy katonának álljon. Kifejezetten támogatja, hogy a maguk céljaiért küzdenek, azért meg végképp büszke is, hogy mind ebben jó úton haladnak, sikereket érnek el. Ahogy Mirabell, úgy ő is boldog életet és maximális támogatást szeretne nyújtani fiainak, akik bizony már lassan kirepülnek a fészekből, bármilyen fájdalmas is a gondolat.
Noha titkolják előlük a problémákat, minden bizonnyal a fiúk is sejtik, ez azonban nem gátolja meg Bradet abban, hogy továbbra is odafigyeljen fiaira, bár ha rá is kérdeznének a srácok, minden bizonnyal tagadná a dolgot, - gondolván - hogy megkímélje őket a frusztráltságtól, és annak gondolatától, hogy előbb utóbb elválnak. Mert Bradley hallani sem akar efféle dolgokról. Valószínűleg teljesen megsemmisülne, ha odáig fajulna a helyzet.

Emlékszel még arra mit ígértem? Az első csók után, a kezed megkérése közben, igen, az oltárnál is. Ígéretett tettem, fogadalmat feléd és a világ volt rá a szemtanú. Jóban, rosszban mindörökké. Így volt, ígyis van. A bizalmad kértem, végtelen boldogságot ígértem. Szerettük volna, ha mindez örökké tart. Ha a világ megállna velünk együtt. De nem így lett. S noha próbára tesz minket a sors, küzdünk a másikért. Az idő ugyan elszaladt felettünk, gyermekeink felnőttek, s saját életük élik, de mi még itt vagyunk egymásnak, csak éppen... megváltoztunk. Te is és én is. Az évek valahogy megváltoztattak minket, szerelmünk meghűlt, távolabbinak érezzük egymást. Valljuk, bizony a kor, mert semmi sem tart örökké, de ez nem így van. Ígéretett tettem, s tartom magam mindehhez. Észrevettem, hogy baj van, te is érezted, hogy megváltoztunk. Így kétségbeesve kezdtem el törni a fejem miként tegyek ellene? A fiatalságunk elmúlt ugyan, azt visszahozni már nem tudjuk, emlékeinket újjá élni sem lehet már, de megoldásnak akkor is kell lennie. Félek, hogy elveszítelek, pedig egyikünk sem akarja ezt. Nem az önzőség hajtott, mint inkább a rettegés, hogy ki mondjuk: Itt a vége.
Sosem vádolnám meg gyermekein azzal, hogy ők okozták eme törést. De a változás velük járt. Rodderick születése után a világunk a feje tetejére állt. Örömök és bánatok is értek minket. Ami volt elmúlt, fiatalságunk, szertelen álmaink, bolondságunk magunk mögött kellett hagynunk, mert egy gyermek hatalmas nagy felelőség, s mindazon által egy újabb kaland kezdete. Izgalmas, öröm- és kihívásokkal teli évek jöttek. Megízlelhettük az élet eme oldalát is. A fáradtságot, mely hazaérve késő este már az ágyba lökött, a reggeli futva adott csókokat, a magányt, mikor egyszerűen nem tudtunk elszabadulni a kötelességekből. Mintha már nem is lennénk egymásnak. Mintha a világ szándékosan taposta volna el fiatal lelkesedésünk, álmaink, a láthatatlan bakancslistánk kihúzatlan céljait.
4 évvel később aztán kezdett könnyebbé válni az egész. Vagy csak valahogy mégis megszoktuk ezt a káoszt, ami akaratlan is kialakult. De a terhek, súlyok cipelése, a feszültségek, miket mindaddig gyűjtögettünk kiszabadult. Az alvó vulkán egyszeriben kitört és a láva megállíthatatlanul folyt alá mindent legyűrve, hogy aztán tisztalappal kezdjen a perzselt talaj. Rettentő és őszinte dolgokat vágtunk egymás fejéhez, mert felszabadultság érzetétől nem merült fel bennünk a kétely. S mert valójában mindig is ilyenek voltunk. Hangosak, őszintén és harciasak. A hangos veszekedés helyét pedig a ezáltal ismét lángra kapott szerelem vette át. Mintha szerelemmé formáltuk volna a haragot és gyötrelmeket. Erre is csak mi lehetünk képesek. Ezen a napon fogant Jefferson, ki minden lében kanál bátyja teljes ellentéte volt. De a vulkán kitörése után, lassan ismét kihűlt a láva, hamvaiból hiába nőttek újabb virágok, már nem voltunk ugyanazok. Naiv remény volt, hogy talán ismét a régiek leszünk.
Kétségbeestem.
Az öltözőben töprengtem rajta mi tévő legyek, hisz ez így nem mehet tovább. Hogy tartson így az örökkön-örökké? Egy-egy útközben vett csokor rózsa kevés ide. A padon búslakodva aztán odajött az egyik kollégám és, mintha csupán a homlokomra lett volna írva vastag alkoholos filccel, hogy mifelé, pontosabban kifelé irányulnak gomdolataim, aggodalmaim, kezét a vállamra tette, mire én felnéztem rá. Azt mondta, ha valakit igazán szeretünk, elfogadjuk, hogy el kell engednünk. Képes volnék rá? Nem hiszem.
Hazafelé menet csak ezen járt az eszem. Nem tudtam mit teszek, mit mondok majd, de tennem kell valamit. Tennünk, közösen. Leállítva a motort még elidőzöm a kocsiban. Félek. Félek attól, hogy el kell engedjem. Nem akarom elengedni. Mélyet sóhajtok, majd kilépve a kocsiból a lakásba osonok. Nem felejtettem el az évfordulónk, mégis azért imádkoztam bárcsak aludni tért volna, bárcsak ne várt volna rám. Hogy ne kelljen a szemébe néznem, azért, amiért képtelen vagyok változtatni mindezen, azért, hogy ne kelljen beszélnem vele. Nem akarom elengedni. Zavartan lépek a konyhába, mert hiába a sokadik évfordulónk, a varázsa most is ott van, éppen csak az érzelmeink halványodtak, csendesedtek el. Az illatok fájdalmas mosolyt csalnak arcomra, a kedvencemmel várt.
Csendesen telt a vacsora, s én végig csak azon gondolkodtam miként hozzam fel. Felhozzam egyáltalán? Hiszen ünnepelünk. Boldogtalan, halk pohár koccintással, de ünnepelünk. Vagy várjak vele? Hová? Nem akarom elengedni. És nem is fogom. Bizonytalanul pillantok fel rá egy újonnan kapott ötlettel előállva, mibe utolsó mentsvárként kapaszkodhatok. Nehezen kezdek bele, végignyalom alsó ajkam, hogy időt nyerve megtaláljam a megfelelő szavakat, miként adjam ezt elő. Mély levegő.
- Mira, arra gondoltam, hogy talán ideje lenne új alapokra helyezni a házasságunkat. - szólalok meg halkan, finoman előhozakodva vele. Nem akarok kertelni, az nem én volnék. Kérdőn csillannak meg szemei, de már az első aggódó pillantásából érzem, hogy rossz dologként gondol rá. Pedig nem az. Végtére is, nem kell elengednem.
- Nyitott házasság. - jelentem ki, s bár egyszerűen csattannak a szavak, nehezebb volt kimondani, mint gondoltam. Talán nem hangzik túl derűsen, de én látom benne a pozitívumot. Azt, hogy teret adunk egymásnak, lehetőségeket. Elengedjük egymást, hogy aztán ismét egymásra találjunk. Nincs időm lélekben mindenre felkészülni, félelemmel várom a reakcióját. Nem bánt meg, nem vág a fejemhez semmit. Beleegyezik, mire én meglepődve felvonom mindkét szemöldököm kissé.
- Rendben. Jó gondolat.
Hogy örülök-e? Nem tudom. Hogy ezt akartam-e hallani? Fogalmam sincs. Valahol máris frusztrál, a tudat, hogy más férfiak társaságában tudjam, de félek, ha nem adok neki teret, haldokló szerelmünk semmivé válik.