Tűz. Ez vagyok én. Nagy lángon, magas intenzitással égni, mindent beleadni, a legmélyebb rétegből is felhozni a tüzet, hogy lobogjon. A tűz energia, mindent áthat, átjár, feltölt. Ez mozgat előre, töri át a legkeményebb falat, olvasztja meg a leszilárdabb ércet. Hogy általa valami mást kapjál. Jobbat, tökéletesebbet, értékeset, használhatót, bármit, ami előre mozdít a fejlődésben. Aki velem van, égjen bármilyen takarékon, felizzítom, hogy a mélyen lappangó, elfojtott énje feltörjön, gejzírként robbanjon be, kiadva magából mindent, hogy aztán tiszta lánggal éghessen tovább.

Állandóan izzik körülöttem a levegő, érzékeid megfeszülnek, vagy éppen nekifeszülnek, ha találkozunk. Nem hagyom, hogy ami értékes lehet benned, meggátold előtörésében.
Mindent száz százalékon akarok megélni, legnagyobb intenzitással átélni, kihozni belőlem mindazt, ami kapcsolódik ahhoz, amit éppen teszek, hiszen ezért létezünk: átélni, megélni, alakulni, alakítani, fejlődni. És átadni, adni.

Tűz. Végigperzsel, elveszi a lángodat, hogy magáévá tegye, önzetlenül, mivel célja a minél magasabb hőfokon létezés. A tűz tudja, hogy többre lennél képesebb, s elveszi a lángodat, hogy megmutassa, kihozza, előhozza, mi is rejtőzik benned.

A tűz az, amely biztonságot, meleget és fényt ad. Ha kellően tudod azt uralni, s ismered lángjának minden árnyalatát, illékony mozdulatát, s tudod, mivel lehet táplálni.

Igen, vezetek, irányítok. Igen, megadom neked a biztonságot, az erőt, hogy továbblendülj és csakis felfelé. És igen, képes vagyok felperzselni téged, ha lángod ereje nem mutatja azt az erőt, ami benned van.

Igen. Ez a tűz perzselte fel a házasságom. Talán. Lehet éppen a láng ereje bicsaklott meg a jégen, hogy elhamvadjon, s bátortalan táncát járja az olvadó jég körül.


Észveszejtően gyönyörű és észveszejtően konok s okos. Keringtem körülötte, olyanok voltunk mint két szupernova, szédületes iramban jártuk táncunkat. Magamat láttam benne, s az egész világot bevilágítottuk. Még több fényt akartam neki adni, minél fényesebben ragyogjon. Ki akartam belőle hozni azt a gyönyörűséget, aki benne rejtőzött. Beszéddel, vitával, konok hallgatással. Újabb keringővel. Megrészegített a falba ütközés, megoldandó érchegynek ütköztem újra és újra. A tánc szédítővé és féktelen ritmussá változott. Az érchegy végül olvadni kezdett, hogy előbukkanjon benne mindaz, ami a mélyén rejtőzött. Még jobban csodáltam, még jobban ragyogott, s még többet akartam neki adni, hogy végre az a fény vegye körbe, aki a legmélyén volt.

Azon az éjjelen elvett a lángomból és én odaadtam. Csodálatosan mámorító érzés volt, ahogy a szemeiben megláttam azt a tüzet, az én tüzemet, amely felizzította. Mint Hold a Napot, jártam körbe, s csodáltam szépségét, mindent felégettem volna előtte, ami útjába áll, s mindent megtettem volna, hogy benne lobogjon az a tűz, amellyel utat tör magának.

Egyszer azonban a Nap is a horizont mögé bukik, s elérkezik az Éjszaka.

Láttam kialudni a fényt a szemében, s felizzott az érzés bennem, hogy előcsaljam belőle azt, aki eltűnt az első fiunk születése után. Hiszen szép, gyönyörűen lángoló! Nem egy kiégett fa, mely eldőlve adta meg magát a sorsnak. Nem, ő a Nap, s a csillagok!
S van, mikor a tények visszaütnek, s eltalálnak. Némán hallgattam el, mikor végül kifakadt, mégis ki miatt legyen nőies? A keserűség dühe felizzott bennem, s közelebb lépve hozzá, a falba vágtam az öklömmel, pontosan a feje mellett. Nyögve adta meg magát a fal, lyukat vágva önmagában. Nem, soha nem bántanám Mirát. S ez a mozdulat ébresztett arra, nem vele van a bajom, mi egyek vagyunk, a világ akar szétválasztani bennünket. Mégis, erővel fogtam meg csuklóját és nyomtam a falhoz, végső kétségbeesésemben, hogy újra lássam benne a lángot, amely már olyan régóta kihunyt. Szemeztünk, kutattam benne a pislákoló lángot, amely lassan, de felbukkant. Akartam adni neki, még többet, hogy újból ragyoghasson, újra és újra, hol a szőnyegen, hol a zongora tetején, hol a hűvös csempén, mely áthevült érzéseinktől.

Aznap újra adtam magamból, s csent lángomból.

Nem tudom, mikor éreztem először azt, hogy az a láng, mely eltűnt belőlem, jóval nagyobb részemből vett el. Néha újra lángra kapott, mikor a gyerekekkel voltam, s tőled is kaptam, ha kellően ingereltelek. De ez a láng hamar elszökkent. Mintha azon az estén a láng önmagát tépte volna ketté, s nem képes újra erőre kapni, túl sok tűnt el belőle. Aztán csak azt éreztem, hogy a meleg fészekből, langyos némaság lett, eltűnve minden roppanó zsarátnok, pattanó szikra.

Talán én is elvettem tőle, mi az övé volt, s kiüresedett? Évekig kerestem a választ, zaklatottan, hol romlott el végleg minden. Hogy újra felépíthessük azt, ami eltűnt. Talán más lángjánál újra magára talál. Talán jobb, ha elengedem. Mert ráébredtem, az a tűz, ami bennem lobogott, még most is volt olyan erős, hogy elnyomja az övét. De nem akartam rátörni a terveim valóságát egyből, úgy gondoltam, apránként csalogatom elő a lángját. Eddig elnyomtam, adtam, még ha talán éppen ettől hűlt ki a kapcsolatunk. Hátha ezzel életre kap a benne szunnyadó láng. S lassanként egyre magabiztosabban lobog. Talán éppen nem mellettem. Nem biztos, hogy én vagyok az a láng, aki ezentúl táplálni fogja lelke lángját. Döntöttem, mikor kimondtam azt a mondatot.
- Mira, arra gondoltam, hogy talán ideje lenne új alapokra helyezni a házasságunkat.

Nem ellenkezett.
Igen. Más lángja mellett majd újra ragyogni kezd.

Ugye szeretni fogod annyira, ahogy én?