Negyven felett már nem azon gondolkodsz, hogy milyen vagy, hanem azon, hogy milyen voltál húsz évvel ezelőtt. Negyven felett már nem azért élsz, hogy álmokat kergess, vagy megváltsd a világot, hanem azért, hogy értelmet adj a létezésednek. Hogy felmérd, vajon úgy hagyod magad mögött életed felét, hogy van benne valami maradandó.Negyven felett már nem hiszel az igaz szerelemben, csak abban, hogy valaki még így is meglátja benned a nőt és elfogad olyannak amilyen vagy. Negyven felett már örülsz a jó szónak, egy futó ölelésnek, egy váratlan gyengéd másodpercnek. Negyven felett már olyanokkal álmodsz akik nincsenek veled, megsokasodik azoknak a száma, akik hiányoznak az életedből, és megritkul azoké, akik még fontosak, és akik mindent jelentenek számodra.Negyven felett nem áll meg az élet, csak átalakul.Negyven felett egy napon hirtelen rájössz, hogy az élet elszaladt veled és te olyan kevés dolgot tudsz felmutatni. Fontosak ezek is persze, de kevés. Annak érzed. A házasságod, a fiaid, a családod, az életed, a munkád és a karriered.Negyven felett rájössz, hogy az életed második felét másképpen akarod élni. De ehhez változtatni kell.Negyven felett azonban nehezen változtat az ember.

Amire büszke vagyok:
- Szegény családból küzdöttem fel magam idáig.Önerőből és minimális szülői támogatásból, bár ez akkor nekik az összes volt amit adhattak.
-A munkában elért sikereimre.
-A férjem, Bradley Wagner elért sikereire.
-A két fiamra, a 25 éves Roderick-re és a 20 éves Trenton-ra.
-Arra, hogy én készítem mai napig a legjobb pesztos-paradicsomos spagettit, a mama receptje alapján.
-Hogy soha nem felejtettem el olasz felmenőimet.
-Arra, hogy személyesen ismerhettem egykor a néhai Kennedy elnök fiát.
-Arra, hogy elegáns és hétköznapi is tudok lenni egyszerre.

Amire nem vagyok büszke:
-Arra, hogy bár felküzdöttem magam idáig, de bizonyos dolgokban megalkuvó lettem. Feladtam jó pár dolgot az elveimből azért, hogy itt lehessek.
-A munkában elért kudarcaimra. Szégyen vagy sem több mint húsz éves pályafutásom alatt sem vagyok képes a tragédiákat könnyedén feldolgozni.
-A házasságom szétesése miatt érzett felelősségemre.
-Arra a napra amikor rábólintottam a nyitott házasságra, miközben tudtam, hogy ebbe bele fogok dögleni. Képtelen vagyok osztozni.
-Hogy vannak helyzetek, amikor a fáradtság miatt nem tudok odafigyelni a fiaimra, pedig szükségük lenne rám.
-A gyarlóságomra, az esendőségemre.


Emlékszel még arra a két évvel ezelőtti házassági évfordulóra? Nehezen intéztem el, hogy arra a két napra szabadságot kapjak. Mert nagy volt a hajtás, ketten is beteget jelentettek és nekem kellett két ügyeletet is vinni a traumán. Olyan voltam mint egy félbevágott és kicsavart citrom egyik része. A másik te voltál. Túlhajszolt, örökké gyötrődő, mindig lehetőségek után kutató. Sosem volt egy nyugodt pillanatod sem, te mindig maradandót akartál alkotni. Én neked áldoztam az életem nagy részét. Huszonhét év jóban és rosszban, bár mostanság inkább rosszban.Az egyetem után közös jövőt terveztünk, fel akartuk forgatni a világot, el akartunk utazni Indiába, szeretkezni akartunk a Gangeszben, azt akartuk, hogy az első gyerekünk ott foganjon.Végül egy füstös, kissé kótyagosabbra sikeredett Whitney Huston koncert után, még ott hallva a dallamot, ami elhalt a lágyan elolvadó new york-i tavaszban:
“I wanna run to you
I wanna run to you
Won't you hold me in your arms
And keep me safe from harm”
Nem a Gangeszben, hanem akkor és ott, félrészegen, bódultan. Néha, amikor meg akarom érteni miért ragaszkodom még annyira hozzád, miért hiszem, hogy nekünk az elkövetkezendő éveket is együtt kell majd töltenünk, azt a napot idézem fel. Sült krumpli maradékát az ágy mellett, üres borospoharak alján mosolygó, maradék rubint cseppeket a poharakban felborulva a kis éjjeli szekrényen, a szétdobált ruhákat. Messze vagyunk attól a két embertől akik voltunk. Elfogytunk, vagy talán már nem akarunk mások lenni. Átértékelődtünk. Rod születése alapjaiban változtatott meg bennünket. Eleinte gyönyörűnek találtál, az anyaság megszépített, hálás voltál mindenért amit neked adtam, a fiunkért, a mindennapokért, amit rátok áldozok. Aztán a többlet kilókért, az állandó fáradtságért, a kedvetlenségért, hogy együtt legyünk már csak engem okoltál. Én pedig nem tiltakoztam.Hiányoztál, de hagytalak a saját fejed után menni, a saját utadat járni. Elsodródtunk, és néha úgy éreztem az a csöpp fiú tart már bennünket csupán össze, akit mindketten a világon mindennél jobban szerettünk.
Aztán ahogyan Rod cseperedett, úgy lett egyre könnyebb. Levegőhöz jutottunk újra, és egy esős novemberi vasárnapon, amikor anyáék kirándulni vitték az unokájukat Rhodes Island-re mintha kinyílt volna valami. Egy addig zárva tartott ajtó, titkos rekesz, miben a sérelmeinket őriztük, és egymás fejéhez is vágtuk. Szó szerint. Tányérok repültek, poharak törtek, az egész lakásban hallani lehetett a kiabálást, a fuldoklást attól, hogy végre a felszínre kerül minden. Pofonok csattantak. Tőlem neked, tőled nekem. Kellett a józanodás, az adok-kapok. Mi nem tudtuk megbeszélni higgadtan ezt már nem lehetett.Négy évnyi haragot és fájdalmat nem lehet ész érvekkel, és csendesen lerendezni, a mi vérmérsékletünkkel nem. Azt mondtad gyenge vagyok, én azt mondtam te tettél azzá. Azt mondtad, hogy már nem vagyok nőies, azt kérdeztem ki miatt legyek az?
Az összes szó kifogyott, az összes érvet ellőttük, már nem tudtam mást mondani neked, és te sem tudtál. A falhoz szorítottál. Kezed a csuklómat feszítette neki a tapétának, én pedig felszegett állal, büszkén álltam a tekinteted. Órákig képes lettem volna rá. Csókolj vagy üss meg, oly mindegy, ha már nem érdekellek.De érdekeltelek.Ahogyan te is engem.Többször aznap, sokszor aznap….van amit nem lehet másképp lerendezni, csak így. Azon a napon, azon az esős novemberi napon fogant meg Trenton.
Az évek  futottak velünk, és mi is futottunk utánuk. Ráncokba rendeződött arcunkon az elmúlás, és a kéz, amely korábban olyan szenvedéllyel ölelt, a száj mely csókokkal halmozott el most erőtlen volt és néma. Nem tudom mikor veszítettelek el, mikor nem figyeltem rád eléggé, de helyre akartam hozni. Két évvel ezelőtt, amikor a mama meghalt rádöbbentem, hogy mennyi mindent nem tudtam elmondani neki, hogy anyám és apám mennyire nem tudtak sok dolgot megbeszélni. Büszkeségből vagy dacból, számít ez?Nem akartam, hogy mi is így végezzük, a teljes élet nem fejeződhet be így.
Két évvel ezelőtt erőt vettem magamon, pedig akkor lassan tíz éve, hogy megszokássá vált a házasságunk. Nem volt már közöttünk szenvedély. Ismertük egymást az ágyban és az asztalnál. Tudtam a gondolataid hol járnak, a szád rándulásából, hogy mikor fogsz megszólalni. Ismertem az utolsó ujjbegyed simogatását is, és azt is tudtam mikor és hogyan lehelsz a bőrömre abban a pillanatban amikor még együtt vagyunk. A test mostohán hagy cserben, noha az agy, a vágyak mocskos árulóként termelődnek és kitörni vágynak.Már nem tudtunk újat mutatni egymásnak, de vess meg érte, hogy én a megszokás után is vágyódtam. Hiszen egykor neked szenteltem az életem, mi változott volna? A gyerekek felnőttek, mindketten a saját útjukat kezdik járni, és bár időnként még vissza-vissza jönnek hozzám, a kezem már elengedték. Én a levegőt markolom, vedd hát észre, hogy most már a te kezed kell fogjam, ahogyan azelőtt.
A kedvencedet főztem. Paprikás rakott csirkemellet, zöldséges rizzsel, a bor éppen úgy behűtve ahogyan szereted, és azt a ruhát vettem fel, amit tőled kaptam és ami talán visszaidéz egy keveset a nőből, abból akit egykor elvettél. Büszke vagyok még, a szarkalábaimmal együtt. És erős vagyok, ne hidd, hogy elgyengültem. Csak a közeledben, egy kicsit. Kék gyertyák az asztalon, a fényük kacéran törik meg az ezüst evőeszközökön.
Az asztal két végén ülünk, megemeljük a poharakat és boldog évfordulót kívánunk egymásnak. Aztán rám nézel, én pedig tudom, már abból ahogyan a fények táncot lejtenek az íriszeiden, ahogyan megnyalod az ajkad alsó ívét, ahogyan levegőt veszel és végtelen lassúsággal fújod ki, hogy valami olyasmit fogsz mondani, amit nem akarok hallani.
-Mira, arra gondoltam, hogy talán ideje lenne új alapokra helyezni a házasságunkat.
Kérdőn nézek rád, láthatóan nem értem mire gondolsz pontosan. Lehet jobb lett volna ha így marad, mert a mondandód második fele szinte tökéletesen ledöbbent.
-Nyitott házasság.
Üvöltenék, mondanám, hogy nem. Dacos vagyok és büszke. Én nem tudok rajtad osztozni és nem is fogok.Helyette csak beleegyezően bólintok.
-Hát persze.Jó gondolat.
Fontos vagyok egyáltalán még neked?