Az utat szinte alig figyelem, fejben még mindig a tervező asztal előtt vagyok. Kezd összeállni a rendszer, még mindig van mit bőven rajta építgetni, de megvan! Kár, hogy ezt tényleg nem hozhatom haza, még otthon is molyolnék rajta, nem tudok gondolatban leszakadni róla. A kapu kinyílik, majd becsukódik mögöttem, végül leparkolok a garázs előtt, most nem állok be. A verandára felérve a zárra esik a tekintetem. Valami nem tetszik, s szerencsére ez ösztön, az mindig működik. Megállok, s lejjebb engedem a törzsem, visszalépek a ház elé, majd a ház oldalához megyek, az ablak alatt lebukva haladok a hátsó bejáratig, közben megpróbálok belesni óvatosan az ablakon. A hátsó bejárat helyett az ablakot húzom fel halkan, s osonok be rajta. Bölcs megoldás, ha nincs kulcs, és innen aztán vihetnek bármit, a kincs lejjebb van, oda meg senki nem jut be. Megállok, várok, majd halkan előhúzom a fegyvert, s elindulok lassan, óvatosan, mindent bemérve a tekintetemmel, célra tartva.

Elképzelésem sincs, kinek rághatom ennyire a fülét, aki képes csak úgy besétálgatni a házamba. Most már kíváncsi vagyok. A listán van pár ember és cég, és már az elején sem voltak rémálmaim, vagy bármiféle feszültségem, csak mert kaptak tőlem egy kis dádát. Sem porszem, de isten sem vagyok. Idegesítően zümmögő légy, aki beleköp a levesükbe, annál inkább. Abból meg ugye enni nem szeretnek.
Türelmes nyugalommal vegyes kíváncsisággal haladtam. Ha fémet szeretett volna velem etetni, az már megtörtént volna, mégis, amikor megközelítem a helyet, ahol lehet, előbb tartok célra, úgy a fejéhez, az a biztos, mint hogy teljesen fedetlen legyek. A szín ismerősnek kéne, hogy legyen?
- Kopoghattál volna, beengedlek.
Csak ezután lépek teljesen a helyiségbe.

Már bent vagyok a helyiségben és kis híján elnevetem magam, ahogy a felemelt kézben meglátom a megdézsmált sörömet. Felismerem, leengedem a fegyvert és kibiztosítom, majd elmosolyodom.
- Ezt alátámasztom. Azt hittem már vagy hat piros pöttyöt kapok a homlokomra, egyet meg a szívemre - elteszem a fegyvert, vissza a helyére.
- Hogyhogy ilyen sietősen? - Mert csak így berontani nem szokása.
Figyelem, ahogy feláll, majd a zsebében turkál. Haver ide vagy oda, és barát, azért a megszokás bennem van és startra készen állva figyelem a mozdulatot. Az adathordozóra pillantva kezdem érteni a dolgot.
- Ezt sajnálom - bólintok, s már csak a komoly figyelés marad a szavaira. A sérülése meg eléggé nyilvánvaló, látni a tartásából is. - Várj - emelem fel a bal kezem és a bejárati ajtóhoz megyek. Megnézem, mennyire van visszazárva és bár van riasztóm, jobb, ha van még egy akadály az esetleg avatatlan füleknek.
Visszatérek a nappaliba és leülök a kanapéra, az adathordót, néha meg Alexet figyelem.
- Húzhatnak sorszámot - vigyorodom el. Sok dologba belenyúltam, és idő kérdése, a katonaság mekkora takaró erő, a saját teljesítményen kívül, mikor kapok találatot.
Kezembe veszem az adathordozót. Nem azért veszem a kezembe áhítattal, mert egy tüsszentés és összetörik. Spéci.
- Katonai - nézem meg alaposabban. Az pedig nagyon is rám tartozik, ha már ipari kémkedés mellett másfajta technológiákkal is foglalkozom. Akár így, akár úgy.
- Gyere - állok fel, majd az alagsor felé tartunk.
Az alagsor kiépített, kellemesen el lehet benne tölteni a szabadidőt, edzésekkel, tévézéssel, vagy egy kis sör melletti dumálgatással. Ám a folyosó végén van egy vastagna tűnő ajtó, és a panelon megadott kódra, elég lassan, de kinyílik. A fények automatikusan felgyulladnak.
- Fáradj beljebb piciny palotámba - invitálom beljebb Alexet.
Az ajtó bezárul mögöttünk és rá is zár. Ez valóban a váram, nem csak, mert nehéz bejutni. Ez a játszóterem is, rendezett, talán túlon túl is rendezett állapotban. Ennyit a rendmániámról.
- Foglalj helyet és élvezd a műsort. Nem ígérem, hogy most azonnal megkapsz mindent, van, hogy több idő kell a teljes megnyitáshoz. De ha már a karc megvan, azzal is előbbre jutunk.
Az asztalhoz lépek és belehelyezem az egyik nagyobb nyílásba. Egy klavit kapok elő.
- Azt ne kérdezzem, ugye, honnan van?
Először körbeszaglászom, mint a macskák. Rutin, nem szeretnék csapdába esni. Az nagyon a hóhért akasztják lenne, ugyanis rendszeresen csinálok csalikat is. Húztunk már be így jó pár kémet. Most én is szemezek eggyel bent apám cégében, akit azért hagytunk bent, hogy rajta keresztül megtudjuk, ki is a kíváncsi kis kacsa.
- A lehető legjobb személyt találtad meg - a hadiipar, a katonaság és az elhárítás szépen kiegészíti egymást ilyen téren. Szépen a kezembe landol a legtöbb kód, még csak feltörni sem kell. Igaz, lerohad a gatyám, ennyi felé figyelni, de ha egyszer ez az életem.
- Nos, van rajta csapda. Ha elkezdjük karmolászni, máris csipogni fog valakinél... - kivetítem a nagy monitorra a falon, amit a beépített asztali monitoron nézegetek. Nagyon várom már a szép kis síküveges szépségemet, ahol akár három dében is mocoroghatok. - Ez szép vicc, szeretnék nevetni - vakarom meg a pajeszom. - Nem úgy néz ki, hogy atomfegyverrel kapcsolatos. - a végpontok nem oda mutatnak. - Milyen ügyben nyomozol? - Kérdezem.
Hogy belőlem ki, mit szed ki, azt megnézem. Eddig még nem jött össze senkinek. Pedig már voltam sok minden, még zsák krumpli is. Így Alex válasza jó helyen lesz. Már ha mond is valamit.

A mosolyom és a felrántott jobb szemöldököm árulkodik arról, hogy telitalálat volt a felelet. Őt is érintve. Rutinból és jóhiszeműségből léteznénk, akkor már nem léteznénk.
Még akkor is rajtra készen állok és figyelem, mikor már letette az asztalra az adathordozót és válaszol.
- Távoli barátunk? - a két hárombetűs nem tudom megmondani, milyen viszonyban is vannak egymással. Felém nem feltétlen a szeretet az, ami eszükbe jut. Az átvágtam a palánkon és megkerültem őket, már annál inkább. Sosem a nyílt ellenállással cselekedtem azt, amit helyesnek tartottam. Ész, és nem a haj az, ami számított. Marasztaló vendégszeretetben lenne részem, ha rájönnének, benne van ebben a kezem. És éppen ezért villan egyet a tekintetem. Finom falatok lehetnek benne, ha ennyire el akarják tussolni. Bocs, nem jön be a tervetek.
- Ó, tehát egy kopó hadosztály is van a buliban? Még jobb - felelem, mikor visszatérek a bejárattól.
Félig mosollyal tekintek rá.
- És te mi vagy? Amatőr? - Nem a sebe miatt mondom ezt így. Ha amatőr lenne, nem beszélgetnénk most a kanapén ücsörögve. Alulról már inkább szagolná az ibolyát. A SEAL kiképzésre csak horkantok. Az volt az egyik ajándék az őrnagytól, azon alkalomból, hogy nagyon nem fogadtam szót. Kis híján belefulladtam a vízbe. De átmentem. Mert nem a tanultaknak, hanem annak az ösztönnek engedelmeskedtem végül, amely mindig megmentette a hátsóm. De erről nem kell nekik tudni, legyenek boldogok azzal a tudattal, hogy mesterien képeztek ki. Tény, hogy azok után azért lejjebb tekertem a hangerőt, saját fejem után menetelben, vagyis ilyen téren mégis az őrnagy nyert. Betörni viszont nem tudott, akkor végre felfogta.
- A Wallem Hadiiapri Vállalkozás egyik kisebb bázisában van szerencsét látogatást tenni - ilyen, ha az ember van olyan mázlista, hogy a játékszeréhez a babákat apuka és ő maga gyártja. Van, ami még fejlesztés alatt, van, ami prototípus. Nem beszélve a hadsereg és az elhárítás anyagairól, akiknek lelkes beszállítói is vagyunk.
Leveszem a nyakláncom, és a medált, amely nem feltétlenül fémből készült, az egyik nyílásba helyezem, az adathordozót tartó mellé.
- Mikor hívott? Megvan a száma? Emlékszel valamire? Láttál valakit?
A rendszer folytonos működésben van, s most újabb feladatokat kap. Legelsőnek elindítom a keresést, Tim hívásának időpontjában, s ha megvan, visszakerestetem az utcai felvételeken, honnan történt a kiindulópont. Nem véletlenül akartam én oda kerülni, fedő pozícióban, ahol most vagyok. Simán bejutok olyan helyekre, ahová taposni kellene, meg azzal pazarolni az időmet, hogy hackelek. Szeretem a hatékony időbeosztást.
- Jól tetted - még akkor is, ha akár ez nekem is lehet csali. Nem árt óvatosnak lenni. - Ez attól függ, kihez, illetve... kikhez kopogtatunk be.
Elgondolkodva figyelem a monitort. Sokszor nem tetszett, amit látok ilyenkor, s ez is az volt.
- Nos, ez nem csak a szomszéd Marcsi néni - sóhajtok egyet. - Vörös higanyszulfid? - Kapom vissza a tekintetem a monitorra.
- A bemelegítő gyakorlat eltart egy ideig, hogy egyáltalán bekopogtassak - addig általában békén hagynak, a rendszer rutinnak veszi, még nem küld vészjelzést.
Általában, ha valaki az elején lát ilyenkor, inkább rémálmot kér. Átkapcsolok abba az üzemmódba, amiért a hívónevemet és a csúfnevemet is kaptam. Számomra csak kódok, számok léteznek, rendszerleírások, és működési parancsok. Data szuper volt ebben, de én azért panaszkodnék az agyamat illetően, ha nem tartanék ott, ahol tartok. Kifejezéstelen arccal és szinte üveges tekintettel bámulom a monitort, miután felvettem a szemüvegem, s nekiülök ténylegesen.
A kereső rendszer közben megtalálja a másik kért információt, beadom egy kisebb, külön ablakban és elkezdem visszatekertetni az időt, a keresésnek megfelelőnek, addig meg tudja nézni Alex, mi is volt az előzmény.
Több csapda is van rajta, s eltart, míg beszélgetek velük, s átjutok rajta. Mivel úgyis felismerik egy idő múlva, vagy a helyszínt, vagy, hogy én olvasgatom majd lelkesen az adatokat, egészen döbbenetes sikerrel a saját jelszavaim is átengednek több szakaszon.
- Azt eddig is tudtam, hogy valaki nagyon jártas lehet e mögött. Csakhogy így ezzel szűkül még a személyek köre is - hogy mivel, nem mondom ki, s nem azért, mert nem akarom. Általában nem kommunikálok munka közben, ha a csapattal vagyok. Én dolgozom, végzem a feladatom és ők is. Csakhogy most más a helyzet.
- Na, vajon jó lesz-e a jelszavam, kedves Pete, vagy nem? - Az entert megnyomva, már tudom, ki is rakta fel az egészet. S nem tudom, ismerős-e így ez a név Alexnek. Adatok, műszaki leírások, kémiai képletek kezdenek el rohamos tempóban pörögni a képen, ahogy gyorsolvasást teszek a rendszerben, mielőtt....
- Választhatsz, kinek a fémét akarod a seggedben. Önakció is van benne - jelennek meg belföldi katonai és egyéb védelmi szervezetek helyszínei a térképen, amit kidobtam oldalra, kisebb adásban.
- És van, egészen pontosan... - beindítom az órát. - Huszonöt percünk. Az nagyon kevés - ehhez több kell, hogy mindenhez hozzáférjek, és hogy összeálljon teljes egészében a kép. - De ha minden álmod egy vallatás, még maradhatunk utána is. - Alul megjelenik egy kék csík, ám nem párhuzamban halad a visszaszámlálással.
- Te kaptál valami infót a felvételekből?
És bekövetkezik a második tulajdonságom, ami miatt egy csapatban dolgozom. Megszűnik a külvilág, csak a program, leírás és rendszer létezik számomra, az abban való dolgozás. Még azt sem venném észre, ha golyót kapnék. Nem azért reagálok így, mert holmi önjelölt hős lennék. A nővérem nagyon jól látta, mikor először szembesült ezzel: a gyíkságom lesz a vesztem. Minden veszélyérzék eltűnik ilyenkor bennem, s képes vagyok bármilyen borzalomról szenvtelenül beszélni. Az információ az, ami táplál. Szerencsére úgy működöm, mint a tápkábeles gépek: ki kell húzni a konnektorból és átváltok normál üzemmódba. A verbális szóbeli kommunikációs csatornám nullára csökkent.