A new yorki ítéleitdő már lassan harmadik napja tartott. Búskomor, szürke fellegek takarták a csodálatos, amerikai metropolisz felett terpeszkedő, hatalmas eget, és olybá' tűnt, hogy a vihar immáron végérvényesen rányomta a melankolikus hangulatot az emberekre. Az olykor-olykor felvillanó villámok és az istentelen, szinte süketítő mennydörgések még a legbátrabb polgárokat is bekergették az otthonaikba. Az utcákról eltűntek az árusító bódék és mutatványosok, nem hirdették portékáikat, hiszen amellett, hogy lehetetlen is lett volna, nem is volt kinek; azok a szerencsétlenek, akiket teendőik mégis kierőszakoltak a biztonságot jelentő lakásaikból, próbálták a lehető leggyorsabban megtenni a kívánt utat A-ól B-be. Villámgyorsan elsüvítő taxik verték fel a pocsolyák mocskos vizét, nem egyszer célba véve a gyanútlan járókelőket, akik így magukban - vagy akár hangosan, ha volt ehhez elég bátorságuk -, átkozhatták az adott autó sofőrjét és utasait egyaránt, majd pedig - rosszabb esetekben -, rohanhattak maguknak váltásruhát szerezni. Akadtak viszont szerencsésebbek is; ők még épp idejében kitudták kerülni a majdnem rájuk zúduló, piszkos víztömeget, és majdhogynem zavartalanul folytathatták útjukat - majdhogynem, mivel a szakadó eső és az időnként felkerekedő szélrohamok még mindig igencsak megnehezítették a közlekedést. Már pár méter megtétele sem volt egy sétagalopp; az esernyő minduntalan kifordult az ember kezéből, ilyenkor pedig a jeges zápor kíméletlenül csapta arcon a szerencsétlen áldozatokat. Felesleges volt a tökéletesen kisminkelt arc, a drága és minőségi ruha vagy akár a belőtt haj; elázva egyik sem mutatott valami fényesen. Riona Dunham pedig immáron imát mondott azért, hogy azon a reggelen a sietsége miatt kihagyta a szokásos szépségápolási köröket; épp elég megalázó volt számára, hogy elázott blúza alatt halványan, de azért felsejlett csipkés, fekete melltartója. Mélyebben a fejébe húzta esernyőjét, majd megszaporázta lépeit, tekintetét mereven előre szegezve a kátyúkkal elég szépen ellepett járdára. A kihalt utcában magassarkúja kopogásának hangja olyan volt, mint a mennydörgés istentelen ágyúdörrenése.

Ez a ritmus pedig csak még inkább irritálóbb lett, ahogy a barna hajú nő - aki még így, csapzottan is épp eléggé tetszetős volt -, végre beért a lépcsőházba, majd miután esernyőjét lerázta, elindult a liftek felé. A visszhangos épület szinte már kísértetiesen kongott minden egyes lépte után, de Riona az évek alatt már megszokta ezt - habár azt nem tagadhatta le, hogy az itt eltöltött első fél évben kirázta a hideg, valahányszor csak végigsétált a folyosókon. Félelme pedig nem volt alaptalan, hiszen a hely a legnagyobb jóindulattal sem volt barátságosnak, vagy éppen otthonosnak nevezhető. Gyakoriak voltak a beázások, s ha az ember eléggé figyelmes volt, egy-két sarokban kiszúrhatta a burjánzó penészfoltokat. A technikai is némi fejlesztésre szorult volna - formálódott meg benne már sokadszorra a gondolat, ahogy jó pár perc várakozás után az ósdi lift lassan, nyikorogva végre leért a földszintre, majd pedig fülsértő vascsikorgások kíséretében kitárta a nő előtt ajtajait. Riona gondolkodás nélkül belépett a szerkezetbe; mára már tisztában volt bele, hogy bármennyire is rémisztő ez a lift, nem fog leszakadni pille súlya alatt. Legalábbis remélte ezt - hiszen ha eddig nem tette, akkor már ezután sem fogja, nem? Egy könnyű mozdulattal benyomta a kopottas gombot - amelyen az ötös szám díszelgett -, majd pedig türelmesen várta, hogy a régi dobozka meginduljon felfelé. Mindeközben a halovány sárgára festett vasfalakra ragasztott különféle hirdetéseket és plakátokat vette újból szemügyre. Nem reménykedett benne, hogy talál valami újat, valami figyelemfelkeltőt; reggel nézte meg utoljára, mikor elindult otthonról, s ez a hely nem az volt, ahol a felhívásokat olyan rohamtempóban akasztották ki volna a szabad felületekre. A legutóbbi plakát még mindig az volt, amely egy eltűnt lányt hirdetett, akinek ide s tova már egy hete veszett nyoma; aranyszőke haja aranyos loknikban ölelte körbe vékony arcát, ajkai apró mosolyba húzódtak, de a szemei... Azok a sötét színű csodák egyáltalán nem csillogtak a boldogságtól - Riona inkább el is fordította a tekintetét a fotóról.

Volt idő - jó pár évvel ezelőtt -, mikor még nem kellett ilyenekkel szembesülnie nap, mint nap, és elég volt csak a saját keserédes életével törődnie. Mikor még egy gyönyörű, takaros kis lakásban éltek, ő és az a férfi, aki akkor még a szerelmének, a nagy Ő-nek gondolt - és akiről már tudta, hogy nem több, mint egy álszent féreg, aki lelép, amint valami nem úgy alakul a csodálatos kis világában, ahogy azt eltervezte. Lassan öt teljes éve annak, hogy elvált asszony lett belőle. Nem igazán zavarta volna a dolog; összetört szívét szinte azonnal elzárta egy vaslakat mögé, amelynek kulcsát a jeges tengerbe hajította - és nem is igen tervezte azt, hogy lemerüljön érte s megkeresse. Azonban amint megkapta a hivatalos válási papírokat, a talaj rögtön kicsúszott a talpa alól és pillanatok alatt elveszített minden olyat, amit addig teljesen természetesnek vett. Az otthonuk, az autó, a vagyona, amelyet a bíróság természetesen nem neki ítélt, köszönhetően piszkos múltjának és életmódjának - na meg persze a férje baromi jó üdvédjének, aki élvezettel nézte a tárgyalásokon, ahogy teljesen kétségbeesve ordítja az átkokat volt férje felé. A Skarlát, a bordélyház, amelyet az előző tulajdonostól szerzett meg, akkoriban még nem jövedelmezett olyan jól, így kénytelen volt egy aprócska, piszkos kis lakásba bútorozni. De ezzel még nem volt vége, egyik sokk jött a másik után; néhány héttel később rá kellett jönnie, hogy terhes. Annak a férfinak a gyerekével, akit olyannyira megvett immáron - mégis, csak imádni tudta a benne növekvő gyermeket, amely az egyetlen, drága-drága kincse lett a világon már attól a perctől, hogy tudomást szerzett a létezéséről. Ez a csodálatos kisfiú - aki nem is olyan régen töltötte be a negyedik életévét -, volt az oka annak, hogy nem költöztek újabb és újabb, pompás lakásokba, amelyek jobban megfeleltek volna Riona személyiségének. Helyette, ahogy csak tudta és ahogy egyre több és több bevétele lett a Skarlátból, felújította a kis lakás minden egyes kis négyzetcentiméterét, igazodva a gyermeke igényeihez. A kihalt és sivár hely mára már díszes és kellemes menedék lett a nő számára, telis-tele plüssökkel, játékokkal és fotókban megörökített emlékekkel, amelyeken ketten szerepeltek. Csak az a csodálatos gyermek és ő - mert igen, mindmáig esze ágában sincs tudatni a férfival, hogy van egy kisfia. Hiszen annak a féregnek nincs joga ahhoz, hogy apának nevezze magát... Legfőképpen egy ilyen csodálatos kis teremtés apjának - futott át Riona agyán, ahogy kiszállva a liftből meglátta a bejárati ajtó előtt, hatalmas vigyorral az arcán pattogó kis srácot. Nem bírta ki, elmosolyodott, majd karjait kitárva indult el felé, miközben boldogságtól túlcsorduló szívvel hallgatta a boldog visításokat.
- Mama! Mama! Mama!
- Jól van, jól van, Prücsök. Itt van már anyuci...