Nobody ever reads the rules for Monopoly or another game... except when an argument breaks out.
A tábla fölött nézek farkasszemet Warrennel, mint a western filmeken. A fülemben hallom a szájharmonika hangját, érzem a szelet, ami odébbgörgeti az ördögkórót, homokszag van, egy kaméleon megnyalja a szemét, majd elkotródik, mert tudja: itt ma vér fog folyni. Ez a képsor pereg le előttem, mintha megtörténne, és Warren tényleg rámnézne, és az övünkből húznánk elő a pisztolyt a következő másodpercben, hogy bang-bang, egyikünk háttal tompán puffanjon a földre, és az indiánrojtos kabátja vérfoltos legyen, én pedig megforduljak, és ráfújjak a fegyver füstölgő csövére, amely elindította a halálos lövedéket. Ehelyett csak szuggerálom, miközben ő a kindertojásfigurák közül válogat, mert Marley Rain elhagyta az eredeti bábukat, és persze a segítségért cserébe, amiért az említett dalia nem hagyta, hogy hanyatt vágódjak, miközben a játék dobozáért nyújtózkodtam, még ezt is megengedem. Sokkal jobb jutalom ez, mint holmi fele királyság és hercegnői kéz. Mert a hercegnő hadd döntsön már el kinek adja a kezét és az életét, a fele királyság pedig közülünk melyikünket érdekelné? - Na, Warren, ne csigázz, vagy én döntök helyetted, és akkor egy vécépapírgurigával leszel... - Hülyeség. Valójában én tovább agyalnék, mint ő teszi. Vagy lehet, hogy nem is agyal, csak nagyon okostojásul bámul ki a fejéből, és próbálja húzni az időt, hátha meggondolom magam, megsértődöm, és kijelentem, hogy mégsem akarok játszani, és ő szusszan, a tarkójára kulcsolja a kezeit, hátradől sunyi vigyorral a képén, hogy már megint kifogott rajtam. De nem, ezúttal nem! Azt lesheti! Játsszunk, ha akarja, ha nem! - Csak tedd a start mezőre! Az asztalélen rántom meg az üveget, amitől leválik róla a kupak, persze úgy elpattan, hogy majdnem szemet szúr, és a lendülettel kis híján feldöntöm a felépített játékteret, és lefejelem a fából készült négylábú tartót, azonban csak majdnem. Beleiszok a ciderbe. - Szóval, ha ilyenre lépsz - mutatok az egyik sárga virágos mezőre -, akkor húzhatsz meglepetéskártyát. Ha a bazsarózsára, akkor tudsz eladni. Ha ilyenre lépsz, amin magvak vannak, értelemszerűen magokat kapsz, amiket elvethetsz az előtted lévő kis négy férőhelyes konyhakertben, illetve azokon a mezőkön, ahol földet látsz, de csak akkor tudod kikelteni, ha van felhő-kártyád, és csak akkor menekül meg a vakondtól, ha cserépbe teszed, a jégesőtől meg akkor, ha veszel üvegházat, ezeket és plusz magokat és fekete földet, amitől gyorsabban nő, itt tudsz venni a néninél, vagy vehetsz soron kívül is, csak a feketepiacon háromszor annyiba kerül. Ha Vénusz légycsapójára lépsz, akkor csak akkor léphetsz tovább, ha hatost dobsz, emellett a növényeid addig kórósodnak, amíg ott vagy, mert nem öntözöd őket, és minden 3. kör után egynek reszeltek. És vannak még a manók, a kerti törpék és a madárijesztő, meg a varjak, giliszták. A varjak megeszik a gilisztákat, akik amúgy jófejek, és lazítják neked a földet. A kerti törpék azt tudják, hogy dolgoznak nálad, ez ilyen kerti rabszolgaság, mert gondozzák a növényeidet, ha te nem tudsz oda lépni a következő körben, mert ha nem öntözöl, akkor ugye kiszáradnak, ők pedig kannából öntözik, nekik nem kell eső. De nekik aranypénzt kell adnod, amiket a manóktól tudsz szerezni, ha adsz nekik virágot, meg vannak a manóknál is kártyák virágért, de ott például nem tudsz üvegházat venni, sem cserepet, azt csak a nénitől, és van olyan, amikor megviccelnek, és semmit nem kapsz. (...) Ja, a cél az, hogy legyen madárijesztővel, 3 kerti törpével legalább, üvegházban, cserepekkel 15 növényed, ami szerintem butaság így együtt, de nem én találtam ki. Van kérdés?
Nehéz lett volna állást foglalni azügyben, hogy Marley figuragyűjteményének mérete az elismerésre méltó vagy az ijesztő kategóriának határait feszegette, és hosszú percek céltalan bábúböngészése után is azt kellett mondanom, legjobb esetben is ezen két halmaz metszeteként tudtam volna hivatkozni az elém táruló megannyi műanyag mütyűr látványára. Igazán érdekelt volna, hogy az eredeti tartozékai a játszani kívánt társasnak vajon mit vétettek, mikor funkciót tekintve teljességgel jelentéktelen figuratársaik látszólag elég nagy becsben voltak tartva ahhoz, hogy ne kallódjanak el, de még ennél is jobban foglalkoztatott, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy az egész tábla, kártyástul, mindenestül kövesse a bábuk példáját. - A vécépapírguriga túl nagy, egyszerre kettő vagy három mezőt is elfoglalna, soha nem tudnád, hogy melyiken állok igazából, én pedig azt hazudnám, ami a legkedvezőbb, végül még azelőtt összevesznénk, hogy nyerhetnék. – húzom pimasz vigyorba az ajkaim, miközben – sutba dobva a gondos válogatással töltött percek fontosságát – találomra kikapok egy pingvint a kacatállatkert tagjai közül. Ekkora mennyiség mellett úgyis elenyészően kicsi a százalékos aránya annak, hogy pont Marley kedvencét találom meg, pláne, ha számításba vesszük a lehetőséget, miszerint nem is választott magának, nehogy a kivételezésével megsértse a többit. Őszintén, mostanra már vajmi kevés dolog maradt, amin meg tudtam lepődni. Röpképtelen madaramat, - bármennyire is indokolatlan a jelenléte a virágoskertben – parancsszóra a start mezőre állítom, majd miután bravúros mozdulattal ugyan, de Boo-nak is sikerül leszenvedni a kupakot az erjesztett, szénsavas gyötrelemről, amit ihatónak csúfol, hozzákoccintom a sörösüvegem az övéhez. Ő iszik, én iszom. Ő magyarázni kezd, én pedig iszom tovább, mert nincs az az isten – létlen vagy létező – amiért én ezt a játékot túlélném alkoholos befolyásoltság nélkül. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy én egy ilyen játékestre józanul bármikor is hajlandó lettem volna rábólintani, de hát Marley-ról volt szó, az Ő kedvéért pedig mindannyian hoztunk már ilyen áldozatokat. Ez néha azzal járt, hogy megettünk dolgokat, amiket nem akartunk, zenéket hallgattunk, amik utána napokig kitörölhetetlen dallamként visszhangoztak a gondolataink között, néha pedig egyszerűen csak órákat áldoztunk holmi manókra, nénikre és kertitörpékre, akik minden aranypénzünkből kiforgattak némi növényöntözésért cserébe. Ezutóbbi nemes feladata leginkább rám várt. Azt nem tudom, hol vesztem el a fonalat, arra sem kötnék nagyösszegű fogadást, hogy egyáltalán volt fonalam, amit elhagyhattam Boo játékismertető összefoglalója alatt, ami végül legalább annyira csavarosra sikeredett, mint a pálya, amin a játékot játszani illenék. Kérdéssel zárja az összefoglalót, én pedig, akinek józan esze valahol a cserepek és esőfelhők fogságában ragadt, azt is elfelejtem, hogy meg tudnám fojtani, Őt azért, mert társasozni kényszerít, magamat meg azért, mert hagyom. - Minden érhető. – hazudom, tudván, hogy a felmerülő kérdéseim kétharmadára elhangzott a válasz, a maradék meg jóformán csak „költői miértek” voltak, más-más kontextusba helyezve. – Kő-papír-olló meccs arra, hogy melyikünk kezdjen?
Kezdőlap
