Nem is tudom, hogy a manhattani elit valaha is betenné-e a lábát bármilyen díszterembe is, aminek plafonjáról nem egy barokkosan eltúlzott csillár nyúlik lefelé, de huszonéveim tapasztalataira alapozva nyugodtan mondhatjuk, hogyha előfordult is már, azért többségében nem jellemző. Anyám, alátámasztva a vagyonosok túlzó életviteléről alkotott sztereotípiákat, a staten islandi nappalinkba például egy fekete muránói üvegcsillárt lógatott fel, mint valami mocskosul túlárazott piñatát. Aztán meg, szinte be sem léptünk az épületbe, szakavatott szeme egyből kiszúrta a Gotham Hall báltermében csüngő csicsás darabot, és kritikus szavainak útját is csak az a pohár pezsgő állta, amit apám nyomban a kezébe nyomott, amint lehetősége nyílt rá. Részemről mindegy volt, hogy a Swarowski diszkógömbszerűen tolakodó csillogása vagy a Baccarat elegáns fénye ad hangulatvilágítást az estének, amin még csak részt sem akartam venni. Nem tudott változtatni ezen az sem, ahogy Nate – túlcsorduló iróniájában áztatva - rámutatott, milyen elegáns ragyogásba borítja a nagytermet az apró kristályokon millió darabra robbanó fénysugarak hada. Már csak azért sem, mert mindezt a facetime másik oldalán, egyszál flamingómintás fürdőnadrágban tette valamelyik Wyndham szálloda medencéjében heverve, ahelyett, hogy jelen lett volna, ahogyan azt napokkal ezelőtt megígérte.
- Esküszöm, hazacibállak és megfojtalak… - súgom, nem túl hangosan ahhoz, hogy felhívjam magamra a figyelmet, viszont eléggé artikuláltan ahhoz, hogy meghallja és megértse a szavaim mögötti véresen komoly fenyegetést.
- Sok sikert, haver, Abu Dhabiban nincs kiadatás.
- Akkor odamegyek, és ott öllek meg. – az én arcomon jókedvnek nyoma sincs, de ez egy pillanatig sem zavarja Nate-et, aki válaszként csak felnevet, mert hát könnyű is annak, akinek a légcsövét nem szorítja fekete csokornyakkendő. Őszintén, egy részem nem hibáztatta, amiért végül csak kihúzta magát újabb puccos esemény alól, ha nekem lett volna esélyem az Egyesül Arab Emirátusokig deportálni magam, hogy hiányos öltözetben piáljak egy medencében ázva, én is megtettem volna. A másik, kevésbé racionális és messze nem annyira megbocsátó felem viszont szerette volna a vízfelszín alá nyomni a fejét, és a megengedettnél tovább ott tartani.
- Milyen volt az aukció? – kérdi végül, kortyolva egyet az italából, én pedig követem a példáját, mielőtt válaszolnék, mert majdnem biztos vagyok benne, hogyha nem így tennék, akkor egy felettébb kulturálatlan horkantás lenne csupán a válaszom. Arra volt a legkevésbé szükségem, hogy anyám meghallja, rám találjon, és visszarángasson az események sűrűjébe. Hosszas percek bújócskájába telt, mire sikerült eltűnni a radarjáról, jobb volt nem kockáztatni.
- Mint minden istenverte aukció az elmúlt kétszáz évben. Unalmas. Anyám vett valami borzalmat, ami úgy néz ki, mintha zsírkrétával rajzolta volna néhány unatkozó óvodás. Elmondása szerint Günther Förg munkáit idézi, a húgom szobájába akarja berakni. Képzelheted, utóbbi mennyire lelkesedik az ötletért.
Feleletnek szánt szisszenő hangutánzásában benne van minden együttérzés, amit az ember bármelyik Wyndhamből ki tud csikarni, mikor az a birodalmának királyaként lebzselve valami undorítóan műanyag színű koktélt szürcsög. Ez igazából a kevésnél is kevesebb, de ismerve a jellemét, én azért hálás vagyok, hogy legalább megpróbálja átérezni a gyötrelmemet, ha már az utolsó pillanatban pofátlanul kievickélt az események sűrűjéből, engem meg hátrahagyott meghalni. Ez a minimum.
Nate alig kezdene bele megint valami teljességgel érdektelen szövegelésbe, mikor az agyam rövidzárlatot kap a közeledő léptek zajára. Magas sarkak és márványborítás találkozása, összetéveszthetetlen – a hirtelen eluralkodó pánikom közepében el is felejtek figyelni az illetékesre. Aki ismeri a legjobb barátom, tudja, hogy ez azért nem feltétlen baj.
A szmokingom gallérjához szorítva elnémítom a beszélgetőpartnerem, amíg óvatosan kilesek az oszlop áldásos takarásából, és nem is tudom, hogy megkönnyebbüljek-e, amiért nem anyám szikrákat szóló tekintetével találkozom, vagy meglepődjek, hogy helyette egy régről ismerős szempár pislog rám.
- Sera…? – mintázom a hangsúlyát, ezzel egyetemben telefonom hangszórójából felhangzik egy tompa „mi?”, ami elékeztet arra, hogy beleveszve a ruházatom anyagjába ugyan, de Nate azért még jelen van. – Visszahívlak.  
Kinyomom a videohívást. Nem várom meg a reakcióját sem, mert úgyis tudom, mi lenne az: ne tegyem le, hangosítsam ki, mert köszönni-, és fordítsam oda a képernyőt, mert integetni akar. Idióta.
- Igen, nevezhetjük annak is. – biccentek felé, amint túllendülve a hirtelen viszontlátás sokkján, megtalálom a szavaimat. A balkezemben szorongatott telefont visszacsúsztatom a nadrágom zsebébe, a jobban raboskodó poharamat pedig hozzákoccintom az övéhez, amit felém kínál. – Maradok a szódánál, köszi.
A szigorúan uborkával tálalt és rozmaringgal díszített Hendrick’s Gin Tonic legalább olyan jól álcázta magát, mint a mentaleveles jegesteája, aminek definíciója mögött Long Island-et sejtek. A kettő között annyi volt a különbség, hogy az enyém nem küldött a padlóra, ha lehúztam belőle kettőt, szerencsére, mert ha számoljuk az otthon elfogyasztottat is, akkor már a harmadiknál tartottam.
- Ki elől bujkálsz? – pillantok ki óvatosan a márványoszlop mögül, ellenőrizve a vendégtömeget gyanúsan célirányosan kutató mozgást keresve, aminek hála az égnek semmi nyoma. Kérdezhetném éppenséggel azt is, hogy van, hogy érzi magát, hogy tetszik neki az este, de az italválasztásából ítélve nincs szüksége újabb üres fecsegésre, pláne nem egy – egyéb címke híján – barátjától. Éppenséggel megtudakolhatnám azt is, mit keres itt, amire egyébként szívesen vennék egy választ, de, amellett, hogy az egy ritka ostoba kérdés, nincsenek illúzióim. Ha akarta volna, hogy tudjam, itt lesz, mondja. Ha viszont most – szándéktól mentes találkozásunk fényében - nem akarja, hogy tudjam, miért van itt, úgyis csak azt feleli: meghívtak. Az este túl korai, a viszontlátásunk pedig túl kései ahhoz, hogy bármiért is kérdőre vonjam.      

A pillanatnyi döbbenetem nyomban vigyorba vált, amint Sera játékos mozdulattal végig mutat az egyébként kifogásolhatatlan megjelenésén, és nem tudom útját állni annak a hitetlen fejcsóválásnak sem, amit a hirtelen találkozásunk groteszk mivolta kényszerít ki belőlem. Nem rázom a fejem, csak megingatom, lehunyt szemmel, alig észrevehetően, mintha csak arra számítanék, hogy a másodperces mozdulatsor végére Sera majd eltűnik, én pedig az alkohol és a fülledt levegő kettősére foghatom a hallucinációt.
Csakhogy Sera ezúttal nem tűnik el. Egyelőre, legalábbis.
- Szeretem azt hinni, hogy nem tartozom bele olyan általánosításokba, mint a „legtöbbek”. – felelem egy szórakozott félmosoly kíséretében, tekintetem közben lustán végig járatom az alakján, tetőtől-talpig, majd vissza, éppen csak egy másodperccel többet időzve a dekoltázsa felett, mint az elfogadott. Könnyed kis gesztusa célirányosan vezeti oda a szemem, a szavaival pedig lényegében keringőre invitál, ha azt hiszi, hogy az éveket átkaroló ismeretségünk fényében nem fogadom el, hát téved. – Nézzenek oda, ez nem is jótékonysági gála, és te mégis adakozol. Mondjuk, ez legalább megmagyarázza azt is, hogy Lexington miért a saját nyálán csúszva közlekedik egész este, gondolom volt szerencséje a látványhoz.
Egy korty ginnel próbálom eltűntetni a megvetés ízét a számból, tekintetem elszakítva Seráról, hogy még véletlenül se érezze úgy, hogy a lekicsinylés neki szól, és nem a szóban forgó kliséhalomnaki, akinek az elitista sznobizmusa helyből száznyolcvanra tolta a vérnyomásom. Még csak meg sem kellett szólalnia, elég volt pusztán az, hogy létezett.  
Alig eresztem le a jobbomat, a balban máris ott virít Sera pohara, felszabadult ujjai pedig ellenvetést nem tűrve matatni kezdenek a csokornyakkendőm körül. Én meg természetesen hagyom, mert hát legyünk őszinték, ha azt mondaná, hogy a tarkómra kötve viseljem, Seraphina Graham csalhatatlan ízlésének még azt is elhinném. Van, ami nem változik.
És van, ami – legnagyobb meglepődésemre – igen. Nincs időm megköszönni a segítségét, vagy épp megkérdőjelezni a cselekvés szükségszerűségét, mert az igazító mozdulat végét egy másik kezdete követi, és a nyakam köré fonódó karjai minden gondolatot belém fojtanak. Üres kéz híján nem igazán tudom megölelni, de azért teszek egy próbát, nem törődve azzal, milyen mesterkélten óvatoskodón hat a mozdulat, ahogy az alkarom a derekát érinti. Kitekert csuklóval természetesen, mert a felsőbb hatalmak mentsenek meg a haragjától, ha az italom véletlen is foltot hagyna a ruháján egy nyilvános esemény keretein belül. Vagy úgy egyáltalán. A bocsánatkérése élét humorral tompítja, ahogy hátrál egy lépést, olyan sebesen, mintha csak a fizikai kontaktus megégette volna. Egyiket sem teszem szóvá.  
- Komolyan, az ember manapság már a saját szabójában sem bízhat, eszméletlen. – megjátszott drámai fennhang mögé bújva forgatom a szemeim, mint aki valóban sérelmezi az őt ért átverést, de nem nézek végig az öltözetemen, mert ha igaza is van, nekem nagy eséllyel akkor sem tűnne fel. - Még szerencse, hogy most már itt vagy, hogy ilyenekre felhívd a figyelmem. Mert itt vagy, nem igaz?
Felé nyújtom a poharát, és ezzel együtt szemöldök-emelve terelem rá a tekintetem, az arcát fürkészve kutatok valamiféle jel után, hogy bizonyosságot nyerjek, a szavaim összes mögöttes tartalma célba talált.  
     

Eszem ágában sem volt a megfelelő takarítószemélyzetről csevegni Mr. Berkovichal, ugyanabból az okból kifolyólag, amiért nem óhajtottam hajszárítót dobni egy fürdőkádnyi vízbe, vagy elkérni Waterford névjegyét, hogy azzal igazgassam helyére a kokaincsíkot, mielőtt orrba tolnám. Már a rövidtávú hatása is mindhárom eshetőségnek borzalmasan káros, én meg nem vagyok hülye. Azt nem állíthatnám, hogy egyáltalán, de legalábbis nem teljesen. Tisztában vagyok vele, hogy Sera sem gondolja komolyan az ajánlatot, ettől függetlenül viszont akaratlanul is végigfut a borzongás a gerincem mentén az eshetőségre. Kifejezetten magas a tűréshatárom, de az egyazon zárt térbe zsúfolt, morálisan megkérdőjelezhető politikai nézetek száma ijesztően magasba rúgott ezen az estén, nem voltam felkészülve egy újabb, a föld lapos, a klímaváltozás nem létezik, a privát szektor a megoldás mindenre kismonológra.
- Izgi. – vigyorom grimaszba fordul, ami a legtöbb együttérzés, amit hirtelen ki tudok préselni magamból. Azt a harminc percet, amit a személyzetválasztási jótanácsok loptak el az életéből, már soha nem kapja vissza, de enyém is rövidebb lett nagyjából ugyanennyivel, hála Rotchildnak és a „globális felmelegedés kamu, hiszen milyen hideg van most is” kabaréjának, szóval ennyi szimpátiára futotta.
Meg egy egészen kicsit talán nehezteltem is rá. Nem igazán volt jogom hozzá, de én azért felhatalmaztam magam, mert a gyermeteg sérelmek dédelgetésének művészetét az ezüst kiskanállal együtt kaptam születésemkor, és egyelőre egyiktől sem kívántam megválni. Szóvá tenni, kimondani, beszélni róla természetesen nem terveztem, a bocsánatkérés után pedig – még, ha burkolt sértés álcája mögé is rejtette – már végképp nem éreztem úgy, hogy ennek az egésznek rólam kellene szólnia.
Szóra nyitom a számat, már a nyelvem hegyén van a kérdés: „Elmondtad volna, hogy visszajöttél?”, az utolsó pillanatban mégis a torkomon akad az első szótag, így végül nem is adok hangot a gondolatnak. Kortyolok egyet inkább én is, akárcsak Ő, és ahelyett, hogy olyan kérdéseket tennék fel, amikre esetleg nem tetszene a válasz, csak elvigyorodom a haditerve hallatán.
- Merész elképzelés. Lexington deportálása nyílt hadüzenet lenne bármelyik nemzet felé, és szinte biztos, hogy az a szerencsétlen nem ér meg egy külpolitikai fiaskót. Szerintem inkább hagyjuk rá, elég kinyitnia a száját, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb akad valaki, aki fizikálisan szeretné majd elhallgattatni.
A be kéne vennünk többesszámát egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom, elengedem a fülem mellett, ahogy a hétköznapi csevegések üres témái felett siklanak át az emberek finoman mosolyogva. Valahol mélyen, a viszontlátás szentimentális öröme alatt azért tüskeként szúr a gondolat, hogy számára természetes a mi, míg bennem az angolos távozásával megkérdőjeleződtek a dolgok. Nem rá vagyok morcos, amiért így érez, elvégre örök helye volt mindannyiunk életében, ezt nem másíthatta meg semmilyen múlt-, vagy jövőbeli történés. Én sokkal inkább magamra vagyok dühös, mert egyáltalán megfordult a fejemben az ellenkezője. De persze, az események sűrűjében – illetve hát az elől bujkálva – nem ez volt a legjobb hely és idő a miértek és hogyanok kérdéskörének végig járására.
Még csak a nevét sem kell kimondani, az anya szó önmagában elég ahhoz, hogy vasmarokkal rántson vissza a valóság mezejére, a gondolataim mélyéről. A tekintetem követi az övét, és az újabb divatkritikájának súlya alatt végül meg is állapodik az illetékesen.
- Igen, hát az óraműpontos divatvilágbéli aktualitás pont kettővel ezelőtti hobbija volt, most épp posztmodern művészeti szakértő, vagy tudom is én, őszintén, már nem tudom követni. – ha céltalan unatkozás és kimeríthetetlen anyagi források halmazai tökéletesen fedik egymást, a bennük élő, emberek menthetetlenül kutatni kezdenek valami után, ami értelmet ad a létezésüknek. Így születnek az önéletrajzi regények, szakácskönyvek, egyedi tervezésű ékszer–, és saját márkás ruhakollekciók. Édesanyám, tökéletesen belesimulva ebbe a klisés általánosításba, szintén kipróbált már mindent, kiemelkedőnek viszont egyetlen területen sem mutatkozott. Az önbecsülésén esett csorbát pedig általában a gyerekei szekírozásával igyekezett kiegyenesíteni, mivel a mi családunkban nem minősült problémamegoldási opciónak az, hogy beszéljünk róla. Vagy, hogy egyáltalán bármiről beszéljünk, aminek jelentősége van.  
Az ujjaim automatikusan engednek, ahogy Sera eltulajdonítja a poharamat és egyetlen lendülettel eltünteti a tartalmát. Fintor ide vagy oda, elismeréssel kell adóznom az elkötelezettsége mellett.
- Senki nem kért rá, hogy idd meg. – vonom fel szórakozottan a szemöldököm a megjegyzésre. – Sőt, én személy szerint az ellenkezőjét javasoltam volna, de örülök, hogy a szolgálatodra lehettem.
Visszaveszem tőle az üres poharam, másik karom pedig automatikusan felkínálom, hogy belém tudjon karolni. Egyetlen porcikám sem vágyik ismét a tömegben, de abban igazat kell adnom, hogy az egyhelyben ácsorgás gyanús, a körözés ellenben akár még működőképes technika is lehet. A bárpult, mint első célirány külön szimpatikus.
- Tudod, indokolatlanul sok kritikával illeted a Gin Tonicot. – jegyzem meg mosolyogva, miközben visszakeverem magunkat az oszlopok áldásos takarásából egyenesen a vendégek sűrűjébe. Édesanyám tűéles tekintete rekordsebességgel találja meg az enyémet, ahogy újra nyílt terepre kerülünk, és szemei egyetlen villanásából látom, hogy elégedetten nyugtázza a jelenlétem. A társaságától is csak az ment meg, hogy mi célirányos mozgásban maradunk, a számára rendelkezésre álló pillanat törtrésze pedig nem elég ahhoz, hogy kimentse magát az aktuális beszélgetéséből. Az „elnézést kérek, képviselőúr, megbocsátana nekem egy percre” a hozzá tartozó udvarias mosolygással nagyjából hat másodpercet vesz igénybe, a mi szemkontaktusunk viszont ennek nagyjából csak egynegyed részéig tart. Már egészen elfelejtettem, hogy Sera milyen jól játssza ezt a játékot.
- Mondjuk úgy, hogy semmi olyanról nem maradtál le, ami igazán lényeges lenne. Nélküled úgy látszik, már az élet sem zajlik. – kezdek bele könnyedén, szemeim közben észrevétlen járnak fel-alá a jelenlévőkön, éppen csak annyit időzve az embereken, hogy ne legyen feltűnő. A felületes terepszemle is több a semminél, főleg, ha mérlegelni kell, hogy melyik utunkat keresztező kedves ismerős a kisebbik rossz. Ha például Waterford orrszőr erdeje és egy lángokban álló, omladozó épület között kéne választani, gondolkodás nélkül az utóbbi felé venném az irányt. – Illetve hát nem tudom, a világ végére mennyire jutottak el a hírek, de ha mondjuk amishként éltél eddig, akkor jó, ha tudod, az evolúció kamu, a szélerőművek fülrákot okoznak, és Amerika legnagyobb ellensége jelenleg a mexikói határ.
A bárpulthoz érve a mellénybe bújtatott – republikánus vörösbe, természetesen, éppen csak elefánt nincs ráhímezve arannyal futtatott cérnából – személyzet egyik tagja nyomban előttünk terem, készséges türelemmel várva az utasításainkat, én pedig nyomban Sera felé terelem minden figyelmem.
- Miként definiálod a normális piát? – nem volt annyit távol, hogy az idő homályába veszve ne emlékezzek a preferenciára, ugyanakkor nem tudhattam, az önkéntes száműzetése milyen irányba befolyásolta a hozzáállását a műanyag palackos Margarita és a pattintós kupakos, alsópolcos szeszesitalok kapcsán. Nem, mintha bármelyik választható opció lenne egy ilyen eseményen. Saját üres poharam biztonság kedvéért azért megint csak Gin Toniccal telire cserélem, mert kettő és fél pohár után már nem tűnik jó ötletnek bármi mást is hozzákeverni.
Amíg az italok készülnek, szemeim a vörös tincsei mellett elpillantva keresik a legideálisabb kiutat ebből a pokolból, helyette viszont csak Lexington ostoba ábrázatába botlanak. Harvey, rossz szokásához hűen természetesen azonnal megérzi a rá irányuló figyelmet, és rögtön felénk is fordul, mire nekem amolyan automatikus reakcióként lendül a bal karom, és fonódok Sera dereka köré. A testemben lévő egyetlen atom sem értett egyet azzal a nemi státuszrendszerrel, amit a konzervatív értékrendek képviseltek, de Lexington kiszámítható büszkeségére alapozva ez tűnt az egyetlen, számára is érthető nonverbális üzenetnek arra, hogy tisztázzuk, igényt formálok Sera társaságára, úgyhogy üsse máshová a hatalmas orrát.  Lealacsonyító és szexista, igen, de hatásos. Ennyi ember jelenlétében Ő sem kockáztatja a büszkeségét egy nagy eséllyel nemleges válaszért cserébe, így nyugton marad ott, ahol van, én viszont hiába nyerek csatát, a háborút egyértelműen bukom. Lehet, hogy a taktikám távol tartja a csótányokat, de nem minden csúszómászóval boldogul.
- Ó, baszki. – morgom suttogásba fúló szavaim épp abban a másodpercben, amit a bátyámék választanak maguknak, hogy becsatlakozzanak a kettősünk mellé.
- Warren! Azt hittem Wyndham a partnered ma este. – mit sem törődve az oldalán feszítő menyasszonyával, tetőtől talpig végigméri Serát, tekintete pedig kétszer időzik el a mozdulat közben. Egyszer a dekoltázsán, nyilván, másodszor pedig a balomon, ami még mindig a derekát öleli.
- Mint bizonyára az neked is feltűnt, változott a terv. – a felé intézett illedelmes mosolyban semmi öröm nincs, sőt, ezen a ponton igazából már arra sem tudom rávenni magam, hogy a mellette szobrozó Caroline felé bármiféle őszinte reakciót kipréseljek magamból. Főként, mert nem is akarok.
- Jó cserének tűnik, Seraphina sokkal csinosabb. – könnyedén nevetgél a saját poénkodó megjegyzésén, majd a továbbiakban tudomást sem véve a jelenlétemről, minden érdeklődő szavát egyenesen Sera intézi. – Rég nem láttalak már egy ilyen eseményen sem, elnyelt a föld?
Amit Ő udvarisas érdeklődésnek szán, nem több csupán a csillapíthatatlan kíváncsiság szikrájánál, és Barnaby-t ismerve majdnem biztos vagyok benne, hogy valami kompromittáló sztorit akar kikényszeríteni belőle, hogy aztán visszaülve a magas lóra legyen min csámcsogni. Megállíthatnám, éppenséggel, elejét vehetném ennek az egész szóváltásnak, udvariasan arrébb tessékelhetném, vagy legalábbis a párja józan eszére hatva megkérhetném, hogy tegye meg Ő, helyette mégis csak felkapom a pultlapra helyezett poharam és a jéghideg gin ízével a számban hagyom, hogy Sera intézze a dolgot, ha szeretné. Már csak azért is, mert ha ennyi év után is még úgy gondolta ez a barom, hogy a csinos pofi mögött nincs más, meg is érdemli, hogy a földbe tapossák azt a fene nagy önbizalmát.     
     

Sera szájából jöttek a szavak, mégis anyám hangján visszhangoztak a gondolataim között még hosszú percekkel azután is, hogy az utolsó szótag elhalt volna a rózsaszínre festett ajkakon. Nem Melody Bradford volt az egyetlen ember, aki papagájként visszhangozta, hogy mit kéne tennem, de kétség kívül dobogós volt azok körében, akik rendszert csináltak abból, hogy a javaslatnak álcázott elvárásaikat lenyomják a torkomon. Hálásnak kéne lenned, hogy mindened megvan, boldognak, hogy apád még nem írt ki az örökségből. Örülnöd kéne, hogy nem házasítottunk ki tizennyolc éves korodra, egy darab földért vagy egy társtulajdonosi szerződésért cserébe. Ezutóbbi, persze soha nem hagyta el anyám száját, ettől függetlenül azért, valahol mélyen, megannyi nemtetszés és ellenkezés alá temetve, tényleg hálás voltam neki, amiért ezen a téren is képtelen volt követni a divatot. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy a felsőtízezer mikor süllyedt vissza az érdekházasságok tradíciójának korába, de ez amúgy is az a közeg volt, ami soha nem tudott úgy igazán kiemelkedni ebből a sötétközépkori miliőből, úgyhogy felesleges is lett volna több gondolatot pazarolni erre az egészre. Sera utasításának eleget téve örültem inkább csendben, hogy, bár szülői képességei hagytak maguk után némi kívánnivalót, azért az anyámnak volt annyi embersége, hogy ne akarja kiárusítani a gyerekeit, mint valami tenyészállatokat. Annak ellenére se, hogy a véleménye a szabad akartról pusztán annyi volt: túlértékelik.  
Fintorba csavarodó vonásokkal követem Sera tekintetét, egyenesen Jozef Harringtonig, aki kényelmetlenül feszengve helyezi a súlypontját egyik lábáról a másikra egy oszloppal arrébb.
- Lehet, hogy romlott, de a bankszámlájának nincs lejárati dátuma, és hát számít-e bármi is ezen kívül? – felelem könnyedén, ironikusnak szánva, bár nem egészen vagyok biztos benne, hogy a hangszínem tükrözi a szándékot. Az üres poharamat végül a hangommal együtt emelem feljebb, hogy az illetékesnek esélye se legyen figyelmen kívül hagynia a jelenlétünket. – Jó estét, Mr. Harrington.
A köszönésem váratlanul éri, zavartan kapja felénk a fejét, seszínű tekintete pedig úgy villan a kristálycsillárok fényében, mintha minimum lopáson értük volna. A sikkasztás és adócsalás vádjára bezzeg soha egyiknek sem rebbent még a szeme se, pedig a katolikus eszméik azt diktálták, minél nagyobb a bűn, annál nagyobb terhet ró a lélekre. Ezen logikát követve – már, ha feltételezzük, hogy a logika, mint olyan, esetleg jelen van a vallásokban – Jozef Harrington katolikus értékrendszere, de legalábbis a zavarának mértéke azt sugallta, hogy szén-dioxiddal és metánnal mérgezni a levegőnket, súlyosabb bűn volt számára, mint a jótékonysági szervezetek pénzalapjainak kisajátítása. Még akár hihető is lett volna, ha történetesen a környezetvédelem nem szerepelt volna elhanyagolhatóan hátul a republikánusok fontossági sorrendjében.
Végül aztán nem óhajt beszélgetésbe elegyedni velünk, amire azért számítani lehetett, ha az embert kínosan érte, ha megzavarták. Udvarias üdvözlést követve még feszengve megkérdi ugyan, hogy jólérezzük-e magunkat, de pusztán csak egy igen/nem felelet vár az eldöntendő kérdésre, és őszintén, az sem igazán érdekli. Mindennemű további beszélgetés elkerülése érdekében inkább illedelmesen óvatos léptekkel oldalog arrébb, mi pedig elindulunk körözni, hogy anyám lelki békéje is a helyére kerüljön.
- Küldd át az aktuális italpreferenciádat az asszisztensemnek, és akkor legközelebb ígérem kizárólag az általad megadott listából választok, hogy elkerüljük ezt a kellemetlen helyzetet – legyűröm a kényszert, hogy megforgassam a szemeim, már csak azért is, mert maga a gesztus egy tizedmásodperc alatt aknázná alá a hamis mosolyt és a könnyed jókedvbe rendezett arcvonásaimat. Nem biztos, hogy másodjára sikerülne ilyen meggyőzőre hazudom őket. – A szívemre venném, ha ráncos maradnál a sok fintorgás miatt.
Talán csak a többhónapos szünet, vagy a viszontlátással kötelezően együtt járó, önkéntelenül szentimentális öröm mondatta velem, de volt Serában valami aranyos. A fontoskodó nyakkendőigazításban, a tonik ízét követő grimaszban, a nevetésben, ami előtört belőle a szavaim mentén. A szép és a vonzó megannyi szinonimájával illették már, mások is, mi is, de az aranyos valahogy karakteridegen volt, ha az ember Seraphina Grahamre gondolt. Nem tudom, használta-e rá valaha is bárki ezt a jelzőt.  
Úgy döntöttem, nem én leszek az első.
- Emiatt azért ne aggódd túl magad, Nate szinten tartotta a káoszt, amíg nem voltál itt, ami így belegondolva, legalább megmagyarázza, hogy miért volt a szokásosnál is hülyébb – nem, mintha Nate esetében bármit is magyarázni lehetett volna épésszel és érvekkel. Vagy úgy egyáltalán.
A nagy számok törvényére és Sera rövid lejáratú érdeklődésére alapozva úgy vélem, nagyjából most járhat a gin tonicot ért válogatott sértések vége felé, így csak hagyom, hogy kiadja magából az összes gyűlöletet, mert most már igazán felesleges az ízlésem védelmére kelni. Egyébként is fontosabb feladatnak tűnik a Lexingtonnal folytatott, nonverbális dominanciaharc, amit nevezhettünk volna, a maga bájosan vulgáris mivoltában, akár faszméregetésnek is, de szerettem azt gondolni, hogy abban könnyűszerrel ő maradt volna alul.
- Biztos? – kérdezek vissza, mert természetesen Sera nem rest megjegyzést tenni a rögtönzött közjátékra, újabb striguált húzva ezzel a toxikus maszkulinitás oszlopába. Egészen lenyűgöző, hogy még talál neki helyet. – Ne vegyem le mondjuk az ingemet, vagy ilyesmi? Tudod, csak a biztonság kedvéért.
Az övéhez hasonlóan az én hangomban sincs semmi komolyság, már csak azért sem, mert bármennyire kedveltem, még az ő kedvéért sem lettem volna hajlandó megkockáztatni semmiféle jelenetet, ami végül azzal végződik, hogy anyám a tökéletesre manikűrözött körmeivel esik neki a torkomnak, és fojt meg hirtelen felindulásból, itt a Gotham Hall közepén. A gálánsságomra vonatkozó kérdésére válaszolva viszont egyből az udvariasságom védelmére kelnék, vagy legalábbis megpróbálnám annak létét bizonygatni, mint valami családnévvel együtt járó örökséget, éppen csak a bátyám érkezése cáfolja a kikívánkozó állításom valóságtartalmát, amit így már okosabb ötletnek tűnik bent tartani.
Régebben, mikor még nagy családi egységként, egymás társaságára kárhoztatva vettünk részt ilyen teljességgel felesleges eseményeken, unaloműzés gyanánt azt találgattuk a testvéreimmel, hogy a jelenlévő vendégek közül kit-merre sodor majd az élet. Barnaby már akkor is messze sokkal jobban olvasott az emberek gesztusaiból, mint én vagy a húgom, nekem mégis évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, a bátyám nem azért paraszt, mert nem érti az embereket. Azért az, mert rohadtul nem érdeklik mások. Szenvedélyesen szerettem mindenért őt okolni, de ezt az egy hibáját mégis inkább apánk számlájára írtam. Az saját személyiségemre is pont ugyanúgy árnyékot vetett a felsőbbrendű érdektelenség, és ezt, a vagyonnal és a hazugságra való hajlammal együtt, vitathatatlanul a Bradford családfőtől kaptuk mindketten. Egy ideje már az a gondolat sem ijesztett meg úgy igazán, hogy mennyire nem adnám fel a szilárd anyagi helyzetemet egy valamivel kedvelhetőbb jellemért.
Sera valamit idéz, mikor sikerül visszakapcsolódnom a szóváltásukba. A fonalat, ami valamikor menet közben kicsúszott a kezeim közül, még így sem sikerül felvennem, és az egyik kellemetlenül hosszúra nyúló, szociális status quo-t emlegető mondata közben aztán végleg elvesztem a fókuszt. Nem tudom, hogy van-e értelme a szavainak, vagy csak gyors egymásutánban pakolja-e egyiket a másik után, hogy összezavarja vele a beszélgetőpartnerét, de a bátyám arckifejezését látva, ő valószínűleg az utóbbira tippel. Azért helyeslően bólogat persze, halk egyetértésben hümmögve, én pedig óvatos kárörömmel vigyorodom el a buta arckifejezése láttán. Akkor is, ha egyébként az enyém sem különb éppen.
- Érdekes gondolat – kezd bele tárgyilagosan, mert a Princeton jogi kara már őt is legalább annyira megedzette az ismeretlen terepen történő üres csevegések terén, mint minket a manhattani elit köreiben tartott összes esemény. -  Sokan úgy gondolnak a komfortzóna elhagyására, mint gyermeteg kalandvágy vezérelte lépés, önismeret, célkeresés, pedig a tinédzserkor elhagytával ez sokak esetében már nem több, csupán menekülés, kínálkozó kiskapu azok számára, akik képtelenek belátni, hogy a probléma a karakterben lakozik, amit a közegbeli relokáció nem old meg.  
Barnaby valószínűleg egy diadalittasan kikényszerített vallomás reményében állt bele ebbe a témába – és hazudnék, ha azt állítanám, nem osztoztam vele ebben a vágyban – a kísérlet sikertelenségére, és az ezt követő, nyilvánvaló vereségre viszont pont ugyanúgy reagált, ahogy mindig. Aljasan finomkodva burkolta bele minden sértettségét a véleményébe, amivel aztán kéretlenül próbált meg az emberek bőre alá mászni. Én tudtam, hogy nem volt mindig ilyen, de ott, abban a pillanatban valahogy nem tudtam volna felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor Barnaby másmilyen lett volna. Szerethetőbb, mondjuk.
- Mióta vagy ilyen jártas az emberi lélektan áltudományában? – kérdezem szárazon, szándékosan használva ellene ugyanazt a kifejezést, amivel ő illetett minden olyan területet, aminek legalább minimális köze volt olyan ördögtől való libsi hülyeségekhez mint a szellemiség, gondolkodás vagy épp az érzelmek.
- Csak egy észrevétel volt, ne kapd fel rajta a vizet - rám tereli a tekintetét, épp csak addig, hogy még véletlenül se mulasszam el a bosszús szemforgatását, majd ismét Sera felé intézve a szavait, a továbbiakban megintcsak tudomáson kívül hagyja a jelenlétem tényét. – Akárhogy is, örülönk, hogy újra itt vagy, remélem meglelted, amit kerestél, és nem kell tovább nélkülöznie senkinek a társaságod. Most viszont, ha megbocsátotok…
Némán fonja a menyasszonya dereka köré a karjait, aki kellemetlenül művi mosollyal az arcán még gyorsan jó szórakozást kíván az estéhez, majd engedelmesen követi a párját, mintha pusztán ennyi funckiója lenne a létének. Az a makacs határozottság, ami régebben olyan mocskosul vonzóvá tette, vagy kiveszett belőle, vagy egyszerűen csak elnyomva pihent valahol a koponyája hátuljában, igazából már rég nem volt jelentősége.
Ahogy a sziluettjük eltűnik a perifériám peremvonalán, egyből magamhoz ragadom a poharam, és nagyjából két kortyra eltűntetem az italom felét, hátha a gin tonic majd valamivel szerethetőbb keserű utóízt hagy a számba, mint a bátyám ostobasága. Az agyam ehelyett már az első korty után a citromos molyirtóra asszociál, amiért egyébként száz százalékig Seraphinát hibáztatom, ha szavakkal nem is, a tekintetemmel mindenképp.
- Látod, milyen jó újra itt lenni! – kipréselek magamból valami nevetésre hajazó hangot, ami inkább csak a tüdőmbe szorult levegő távozása, mint a jókedv, de az őszinte reakciók hiányát itt egyébként sem volt szokás szóvá tenni. A kellemetlen igazságok mentén keletkeszett feszélyezett mosolygás orvosilag igazoltan több ráncot hagyott a szemek körül, mint a természetes párja, ha mást nem, már ezért kerülte mifelénk mindenki a kényelmetlen helyzeteket. – Mondanám, hogy a nehezén legalább már túl vagy ezzel az estével, de majdnem biztos, hogy Nate „üdv itthon” bulit fog csinálni neked, amint visszaért Abu Dhabiból, és hát tudod milyen. A kínos fogalma egészen új dimenziókba emelkedik, ha az ember hagyja, hogy önálló gondolatai és ötletei legyenek.
Ez mondjuk messze kifogásolható marketing volt, de ezen a ponton már igazán úgy voltam vele, hogy legyen Wyndham teljes elmebaja a vízválasztó ebben a helyzetben. Ha Sera nem kíván utána fejvesztve visszamenekülni oda, ahol egész ezidáig bujdosott, akkor talán én is el tudom hitetni magammal, hogy nem táncol ki az életünkből újra, mindennemű előzetes figyelmeztetés vagy az éveket felölelő barátságunk fényében elvárható elköszönés nélkül. Ha tényleg egy Fahad nevű arab olajsejk, egy karavánnyi teve, két tűzpiros Ferrari és egy egész testes hennafestés kell ahhoz, hogy ezt leteszteljük, hát akkor hajlandó voltam megfizetni az árát. Vagy esetünkben engedni Nate-nek, hogy a szokásosnál éppen csak egy fokkal jobban megőrüljön.