Jeremy nem adja látható jelét, hogy  észrevenné, voltaképpen elveszem tőle a munkákat, amikkel beragadt.
- Mit szólnál, ha Max projektébe becsatlakoznál? Ahogy láttam, van már ebben tapasztalatod.
Csak annyi ideig tekintek rá, amennyire szükséges. Játék, játszma és talán ez az egy terület, ahol nyerni tudok. Otthon a rövidebb gyufaszálat húzom ki rendszerint. Igaz, itt is. Felsóhajtok magamban és visszarántom a figyelmem a jelenbe.
- Ahhoz több időre van szükségem.
Végre, jól tud kommunikálni. Azelőtt a folytonos de és ha és csak jött elsőre ki belőle. Időbe került, míg a konstruktív megoldások felé tudtam eveztetni. Miért bajlódok vele? Mert megéri.
- Meglesz.
- És hogyan? Le kell adnom pár projektet, hogy be tudjak csatlakozni.
És igen! Az útra rálépett, ezt akartam megoldani.
- Válassz ki hármat, vagy kettőt, ahogy megítéled. Azokat leadod - és most jön az aduász. - Láttalak Maxszel együtt dolgozni. A múltkori meetingen nagyon összehangoltan tudtatok érvényesülni. Ehhez a projekthez erre van szükség.
Felszínes szövegelés lenne? Cseppet sem. Jeremy ötletviharai és átadásbeli képessége messze az átlag felett van. Max két lábbal a földön természetébe vegyül némi nyitottság.
- Délutánra megküldöm Henrynek, melyikeket adom le.
Láthatóan megkönnyebbül. Már tudom, hogy az a kettő biztosan benne lesz, amivel egy ideje megakadt és csak tolja maga előtt. Sokkal jobb így megoldva, nem?
Kicsit fáradtabban csukom be a kocsiajtót és megnyugtat a motor surrogó hangja. A szokásos üdvözlő formulák után egy kis csomagot nyújt hátra a sofőr. Átveszem.
Fehér porok vannak benne, és egy fiola folyadék. Ha nekem lenne rá szükségem, hogy bódult legyek, máshogy oldom meg. Ez az egy hete, újonnan érkezett két lakómnak lesz. Nem vagyok egy tipikus mentett állatot befogadó, nem férne bele a kínos tisztasággal és rendezettséggel teli életembe és lakásomba. Mégsem tudtam elmenni a hangok mellett. Zuhogott az eső, és csak arra figyeltem, nehogy ráboruljon a koszos doboz a nadrágomra, méregdrága szövetből készült. Aztán már nem foglalkoztam vele, mikor az egyik fújtató és pisszegő, rémült állat végre megértette, megmenteni akarom, nem bántani. Végül inkább a kabátom alá bújtattam őket, hogy ne fázzanak. Tetanusz lett a vége, és két lakó az életemben. Az egyikük teljesen vak, s olyan csodálatosan tud még így is ránézni a világra, hogy egy ideig belemerültem.
Most azonban még le akartam vetkőzni a benti zaklatottságom. Szokásos nap, szokásos tevékenységével, s a tudattal, hogy egyedül nem fogom tudni vezetni a céget, ahhoz túl nagy. Kellett a bár hangulata, nyugalma. Még elég nívós, hogy egyáltalán betegyem a lábam, és már eléggé nem az, hogy a sokkal sznob jellemmel megáldott (megvert) emberek bejöjjenek, és felismerjenek. Egyedüllétre vágytam. A zenére, amely megnyugtat, s az aranybarna nedűre, amelyet megengedtem magamnak egy hétre.
A köd szitálása a kabátomra és a hajamra is ráült, míg elengedtem a sofőrt, s benyitottam az ajtón. Mélyet lélegeztem, a szokásos félmosollyal együtt léptem beljebb. A helyemet már lefoglaltatták, lassanként törzsvendég lettem és ezt figyelembe vették. A sarokasztalnál érvényesült a legjobban az éppen aktuális zene, s voltak a legkevésbé zavaróak a fények.
A szokásosat kértem, s kényelmesen elhelyezkedtem az asztalnál.