Az élete nagy részében az elveszettség, céltalanság vezérelte. Voltak barátai, volt családja, voltak szeretői, mégsem érezte magát úgy igazán feledhetetlenül boldognak. Nem tudta, mit akar kezdeni az életével, csak úgy sodródott az árral. Mindez hosszú éveken át jellemző volt rá, egészen addig, míg meg nem kapta az első rendezői szerepét. Mindig is örömét lelte a kisebb rövidfilmek, snittek készítésében és másoktól is sokszor hallotta, hogy igazán ért hozzá. Nem volt meg hozzá se a kellő önbizalma, se a kellő indíttatása, hogy a saját kezébe vegye az életét és elmenjen egy művészeti iskolába, ahol kitanulhatja ezt a szakmát – ironikus, hogy amikor megemberesedett és megpróbálta, akkor kudarcot vallott. De pont ez a kudarc volt az, ami elindította úgy igazán az életútján huszon-akárhány évesen. A korábbi bulizós, őszinte srácból körülbelül egy év alatt egy teljesen másik személy kerekedett ki. Már nem igényelte annyira a bulikat, hazugságot hazugságra – akármennyire is megbocsátható füllentésekről volt szó - halmozott a családjának és másoknak, és próbálta építeni a kapcsolatrendszerét, közben pedig tovább élt a szenvedélyének. Mikor megkapta az első igazi lehetőségét, és meglátta a Hollywood feliratot, akkor érezte csak igazán úgy, hogy kiteljesedett és elért valamit.
Ma már egy határozott, ambiciózus, elismert filmrendezővé nőtte ki magát. Nincs eltelve magától és a sikereitől, a cikkekből és személyes interjúkból is kiderül, hogy egy nagyon reális, szerény emberről van szó. Tisztában van a sikereivel, de mindig próbál magán újítani és javítani. Kipróbálta már magát a néhány műfajban, de jó pár még várat magára. Korábbi személyisége is visszatért valamelyest, már ami a jó tulajdonságokat illeti. Kedves, őszinte, és segítőkész.
Belül néha még mindig marcangolja magát a múltbeli tettei, és azok következményei miatt. Egyik legszembetűnőbb példa mostohatestvére, Emilia esete, akin még mindig nem tudta túltenni magát, akármennyire is kevés történt köztük. Erről nem szokott senkinek sem beszélni, még a hozzá legközelebb álló barátainak sem.
Korábban sem volt túlzottan nőfaló, megválogatta kikkel kerül közelebbi kapcsolatba, de manapság legkisebb problémája is nagyobb annál, hogy a nők után futkosson. Kap így is jó pár felajánlást, de a legtöbbjét visszautasítja.
Igazi művészlélek és menthetetlen romantikus. Szeret saját darabokat komponálni, melyet a zongoráján vagy a gitárján, esetleg a hegedűjén szokott eljátszani. Hol melankólikus, hol felüdítő, hol pedig szerelmes dalok fordulnak meg a fejében, melyeket papírra vet és betanulja. Tudja jól, hogy verset nem tudna írni, mert a rímérzéke egyenlő a nullával, ezért másképpen próbálja kifejezni az érzéseit, gondolatait. Erősen érzelmes és szenvedélyes ember, melyet csak a legközelebbi ismerősei tudnak róla.
A legmélyebb gondolatait és titkait a naplója őrzi. Körülbelül tízéves kora óta őrzi, miután az anyja elhagyta őket. Ha nem is minden nap, de minden másnap-harmadnap előkerül a táskájából egy toll társaságában és néha ugyan csak pár szót ír bele, máskor oldalakat képes regélni mindenféléről. Amennyire sokrétű személyiségnek tartja magát, majdnem annyiszor elgondolkozik azon, hogy minderről mennyire kevesen tudnak, mert azt vagy a dallamai, vagy a naplója őrzi. De nem is talált még olyan embert, akivel mindent képes lehetne megosztani. Minden vágyát, minden félelmét, minden érzelmét. Azaz de, tud valakit – viszont az már megint egy nagyon bonyolult és hosszú történet.

Újabb hosszú forgatási nap után a repülőn ülve a régi és a mostani naplóimat lapozgatom. Hiányzik már Emilia, és úgy érzem, jó lesz újra látni őt. Nem értem miért kínzom magamat vele még mindig. Évekkel ezelőtt történt már az a jelentéktelen csók, de még mindig nem tudtam magamat teljes mértékben túltenni rajta. Akárki mást csókoltam, akárki mást érintettem, akárkivel bújtam ágyba, akármennyi kapcsolatot építettem ki és akármennyit dolgoztam, semmi sem tudta betölteni azt az űrt, amit azóta érzek. Az édesapám és az ő édesanyja mind a mai napig boldog házasok, én pedig ha egyszer eléjük állnék ezzel, ami történt, lehet nem szívesen fogadnának többet otthon. Jóval idősebb voltam már akkor is Milánál, szóval nekem kellett volna az okosabbnak lenni. Mindegy is már… mindezektől eltekintve még mindig fontos része az életemnek és szeretném meglepni, hisz nagyon régen láttuk már egymást. A lakótársát még ismerem korábbról, és egész jó viszonyt is ápoltunk egymással, szóval ugyan titokban, de meghívott engem is erre a bulira. Én pedig szívesen jöttem.
Egy még kicsit régebbi naplómba nyitom fel az egyik oldalt és elmosolyodom.

„Nem is értem, hogy nem dobott még ki az apám az utcára, hogy menjek munkát keresni. A középiskolát ugyan nem a legjobb jegyekkel, de letudtam, és minden lehetőségem megvan a továbbtanuláshoz, de igazából a munkába álláshoz is. Valószínűleg azért sem tette meg mindezt, mert megismerkedett ezzel a nővel, és már a házasságukat tervezgetik, tehát van fontosabb dolga is, mint velem foglalkozni. Kedves nő egyébként, kedvelem. Az meg, hogy a lányával miként jövünk ki, na az már megint egy másik kérdés. Kedvelem őt is, és szerintem ezt viszonozza ő is, hiszen állandóan csipkelődünk a másikkal. 6 évvel vagyok idősebb nála, mégis jól érzem magam a környezetében. A házasság egy hét múlva lesz és rendesen be vagyok zsongva. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e majd valakit becserkésznem, ha már úgy sem én leszek a lagziban a figyelem központjában.”

Jól emlékszem még azokra az időkre. Alig pár hete ismertem még meg ezt a másik családot és először ugyan kicsit távolságtartó voltam velük szemben, egy idő után megkedveltem mindkettejüket. Nyilván akkor még Milára sem úgy tekintettem, mint ahogy néhány évvel később, csupán betudtam őt egy játékos, kicsit néha idegölő mostohatestvérnek. Az esküvő egyébként jól sikerült, habár igaz, végül nem sikerült senkivel sem elvonulni valamerre, mert lefoglalt az, hogy az újdonsült húgommal vigyünk véghez különböző csínyeket.
Tovább lapozva a naplóban ismét egy olyan részhez érek, amiben megjelenik ő. Nemhogy megjelenik, ő a központi tényezője. Sóhajtva kezdem el olvasni.

„Remélem, hogy a tegnapi buliban történtek csak egy részeg képzelgésnek voltak köszönhetőek, semmi másnak. De ahogy egyre inkább kezd kitisztulni az agyam, muszáj vagyok rájönni, hogy a történtek olyan valóságosak, mint hogy én még mindig alkalmi munkákból tartom fenn magamat - ez mondjuk akárhányszor írom le, még mindig szomorú. A szívem és az eszem mást és mást súgnak nekem. Legszívesebben elfelejteném, ami történt és tovább lépnék, aztán betudjuk az alkohol hatásának – mondja ezt az agyam. De aztán ott van a másik része a történetnek, hogy akármennyire is helytelen, akármennyire is rossz, élveztem. Már-már jobban, mint az illendő lenne. Fogalmam sincs, ezzel az egésszel mit fogunk kezdeni, de nem hiszem, hogy ennek a megbeszélésére ma sor fog kerülni, tekintve hogy apáék ma jönnek haza. Fura egy este volt, az biztos…”

Hosszú és rettentő kínos nap volt az előbb említett. Érezhető volt a feszültség közöttünk, a vacsora közben meg is kérdezték a szüleink, hogy minden rendben van-e, mire mi egyöntetűen vágtuk rá, hogy természetesen igen. A gondok csak azután kezdődtek, mikor ezt később nyugalomban meg tudtuk beszélni – legalábbis próbáltuk, de semmire nem jutottunk. A vége természetesen az lett, hogy egy ideig eztán kerültük a másikat, próbálva teljesen elfelejteni, ami történt. Akármennyire sem sikerült.

„9 hónapja már Mila szülinapjának, azóta meg mint az idióták, úgy viselkedünk. Én is hoztam haza egy-két lányt ezidő alatt, ő is egy-két pasit, akiket én szépen el is üldöztem. Nem tudom pontosan, miért. Magamban azt próbáltam mondani, hogy nem illenek hozzá és hogy jobbat érdemel. Jobbat, igen, de kit – ezt valahogy sosem részleteztem. Félő azonban, hogy ez a jó szándék inkább volt önző, semmint jó. Nem akarom bevallani, de valószínűleg féltékeny voltam, és azért üldöztem el őket.
Már egy-két hónapja gondolkozok a továbblépésen. Szépen lassan próbáltam felvezetni a szüleimnek is, hogy egyetemre szeretnék menni és végre úgy igazán kezdeni valamit az életemmel. Az iskolát is kitaláltam hozzá, a jelentkezési papírokat is elküldtem, azonban néhány hete jött az értesítés, hogy elutasították a jelentkezésemet. Néhány napig teljesen le voltam taglózva, de ettől függetlenül azt mondtam mindenkinek, hogy felvettek – magamat sem értve, hogy miért. Talán mert mindenképpen menekülni akarok ebből a közegből, hogy elfojtsam az illetlennél illetlenebb gondolataimat Mila felé. Van megtakarított pénzem elég sok, a fotózásból pedig különösen jól meg tudtam húzni magamat. Észak-Karolina… Jövök.”

Korábban is nagy szenvedélyem volt a filmezés. Készítettem is az évek során egy-két amatőr kisfilmet, amit jobbára a saját YouTube csatornámon osztottam meg, de a szorgos, hűséges rajongótáboromon kívül nem igazán jutottam A-ról B-re. Jó ideig csak amolyan hobbiként fogtam fel, egészen Mila 16. születésnapjáig, miután elkezdtem valóban gondolkozni az Észak-Karolinai Művészeti Egyetemen, ahol remélhetőleg az ismertségeimet, s a tudásomat is tudom növelni. A filmjeimre jött visszajelzések a megszokott pár gyűlölködőn kívül teljesen pozitívok voltak, én pedig ezen felbátorodva adtam be a jelentkezésemet ide. Az életemet is tovább akartam lendíteni, illetve úgy gondoltam, egyszerűbb menekülni a problémáim, gondolataim elől, semmint szembe szállni velük és megoldani őket. De összességében ezt a kis hazugságot nem bántam meg, mert igazában ez mozdította előre az egész karrieremet. Volt bennem egyfajta bizonyítási kényszer, hogy márpedig igenis lesz nevem a filmes szakmában, ha bele is pusztulok!

„Amennyire eleinte terelni próbáltam a témát a szüleimmel és az egyetemmel kapcsolatban, ma már egész jól megy a hazudozás. Nem érzem magam jól tőle, de egyelőre még várat magára, hogy bevalljam a teljes igazságot. Bár remélhetőleg nem olyan sokára megtörik ez a jég is. Az órákra továbbra is bejárok, a campuson még mindig ott vagyok, de ez nem feltétlen a tanulás, sokkal inkább az ismertségek építése szempontjából. Amit egy év alatt tanultam (volna) az egyetemen... maradjunk annyiban, hogy sok újjal nem tudtak szolgálni. De az egyik tanár jól megfogalmazta: Ha sikeres akarsz lenni, nem a tudás a legfontosabb, hanem az ismertségek. A tehetséges emberek sokszor nem tudnak kibontakozni, mert félnek nagyot lépni és tenni a céljuk elérése érdekében. A papír miatt nem fogsz máris hollywoodi filmekben rendezni, ahhoz tenni kell.
A kisfilmjeimet mai napig ugyanolyan örömmel és szenvedéllyel csinálom, mint korábban – most viszont több időm van rá és a minőségre is jobban oda tudok figyelni. Ma kaptam egy e-mailt az egyik hollywoodi filmes producer menedzserétől, hogy egy új filmhez fiatal, tehetséges, szenvedéllyel teli rendezőt keresnek. Azaz nem rendezőt, hanem a rendezőnek egy asszisztenst. Az egyik kisfilmem, mint kiderült, vírusként terjedt tovább különböző emberek között és ennek a menedzsernek az inboxában is megjelent, aki néhány nappal később felvette velem a kapcsolatot. Három órája ülök a válasz felett és még a megszólításon sem jutottam túl. Igen, inkább ezt a kurva naplóbejegyzést írom, semmint a választ. Én tényleg nem vagyok normális.”

Jobbára itt is alkalmi munkákból tartottam fent magamat az első egy-két hónapban, de aztán elkezdtem sofőrködni. Ott egy fokkal könnyebb volt saját időbeosztást csinálnom, így nagyobb hangsúlyt tudtam fektetni a filmjeimre. És még mindig nehezen hiszem el, de bevált. Elmentem a meghallgatásra, és miután felvázolták nekem az alapkoncepciót, kíváncsiak voltak a művészi elképzeléseimre. Kevesen voltunk, mindössze négyen, és két hét alatt mindenkinek elő kellett állnia egy ötperces snittel, a rendező pedig választott. Mikor megkérdeztem egy kávézás alkalmával, miért az enyémre esett a választása, azt a választ kaptam, hogy látszott rajtam a könnyedség, az erőlködés hiánya, és ugyan nem teljesen az ő stílusában forgattam le a kisfilmet, de mérföldekkel jobb voltam a többinél. Kérdeztem, hogy miben. A válasz egyszerű volt, mégis jól esett. Én nem próbáltam őt másolni és az ő igényeinek megfelelni. A többi három valószínűleg a két hétből egy hétig csak a rendező filmjeit bújta és azokból indulva dobott össze valamit, míg én már a meghallgatás éjszakáján felvázoltam az egész általam elképzelt forgatási menetet.
Egy hazugságból indult a karrierem, de ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Jelenleg is épp az egyik filmbemutatómról utazok éppen haza. 34 órája vagyok már ébren, a szemem pedig majd kiesik. Hat órás az út, még ötöt legalább tudok aludni. Elolvasom még az utoljára írt bejegyzésemet, mielőtt félretenném a naplókat és hátrahajtanám a fejemet.

„A karácsony egyre csak közeledik. Mindig otthon szoktam tölteni a családdal, most viszont kicsi elő-karácsonyi meglepetésként már december elején hazatérek. Meghívott Mila lakótársa az utó-születésnapi bulijára, én pedig örömmel fogadtam a meghívást, habár abban közösen egyeztünk meg, hogy ezt neki nem mondjuk el. Remélem jól fog alakulni az este. Nem tudom, hogy mikor láttam őt utoljára… Tavaly karácsonykor például nem tudtam haza jönni mert éppen forgatnom kellett, aztán mikor sikerült hazarepülni, Mila már épp másik országban volt. Próbáltunk beszélni egymással, de valahogy az időzónák közötti különbségek és az elfoglalt életünk nehezen tette lehetővé. Azért is jöttem most ilyen korán haza, mert most legalább két hónapig nincsen semmi feladatom és szeretném, ha együtt tudnánk végre egy kis időt tölteni. Önfeledten, mint régen.”