Ülünk a vacsora asztalnál, mintha nem lenne ezen a szombaton jobb dolgunk. Apa, az ezüst halántékú és mások számára kitűnő családapaként, férjként és republikánus szenátorként tetszelgő Jonathan Chester Connery ül az asztalfőn. Egyenes derékkal, és hol anyát, hol pedig engem nézve. Mi vagyunk az ő büszkeségei, ahogyan egyszer valami idióta beszédében fogalmazott: a két leggyönyörűbb ékkő életének gyűrűjén. Mennyire kár, hogy ezek az ékkövek hamisak, és semmit nem érnek valójában. Viszont hazudni, megjátszani azt tökéletesen tud. És ha most azt hiszi valaki, hogy én ezért megvetem őt, az nagyon téved. Tökéletesnek látom amit felépített a hazugságai köré. Az asztal másik felén, a lehető legtávolabb tőle ül anyám, Bernadette Constanze Connery. Szőke haja tökéletesen elfedi az ősz hajszálakat, és még akkor is kifogástalan a külseje, ha órákkal korábban a szobámig áthallatszott a veszekedésük. Anya zokogott, és kiabált, szerintem az ezredik bedöntött pohár után azt sem tudva mit beszél, apa meg vigasztalni próbálta, akár egy idegent, egy választópolgárt. Sosem billent  ki a  szerepéből, még itthon sem. A látszatra mindig ügyelt, és arra, hogy a külvilág szemében mi legyünk a tökéletes és legendás amerikai álom, mintacsalád megtestesítői. Hogy nem azok voltunk abban egyedül anyám elviselhetetlen hisztériája, az örökös akadékoskodása volt  a kerékkötő. Ennyi év után is olyan odaadással csüngött apámon, mintha a világon nem létezne egyetlen más férfi sem. Láttam az évek során hogyan alázkodik meg előtte, hogyan veti oda szinte gondolkodás nélkül a női mivoltát, a tartását, a büszkeségét. Na ilyen soha nem leszek! Kettejük között ülök én az asztal jobb oldalán, de egy széknyi távolsággal közelebb az apámhoz. Ez mindent elmond, hogy kettejük közül melyikük gondolkodása, világlátása áll hozzám a legközelebb, ki az akit a példaképnek tekintek. Apának van egy mondása amely szerint él és amit már akkor megtanultam amikor még csak középiskolás voltam:

“Az emberek csak azt hiszik el amit látnak. Ami az orruk előtt történik, ami kézzel fogható a számukra, ami bizonyosság. De soha ne felejtsd el, hogy az illúziókeltésnek nagy hatalma van. Mindig azt fogják elhinni, amiről azt hiszik, hogy azt látják valójában. Amit nem látnak az meg sem történt a számukra. Légy mindig látható, de valójában, aki valóban vagy, az láthatatlan a számukra.”

És ő eszerint élt. Miközben elhitette mindenkivel amit akart: a hibátlan és őszintének ható mosolyt, a tökéletes család látszatát, azt, hogy gondtalan életet él, az anyagi biztonság mögött megvoltak a maga mocskos lobbijai, vagy éppen a hónapban a sokadik kis gyakornok lány, aki hajlandó volt kikoptatni a térdeit a szenátornál csakhogy előrébb jusson. Így ment ez bizony a politikában. Ha azt hiszed láttad már a poklot, akkor vegyél részt egy választási kampányban, és rájössz mennyire nem láttál még semmit valójában. A mai vacsora sem különbözik látszatra az összes többi ilyentől, amikor hazajövök időnként az egyetemről, vagy hosszabb szüneten vagyok a tanulmányaim közepette. A középiskola még csak négy éve fejeződött be, de mintha csak ezer évvel ezelőtt lett volna. Választhattam akkor, hogy vagy férjhez megyek egy remek washingtoni fejes unokaöccséhez, vagy elvégzem a Columbia közgazdász-politológus szakát, és a diplomaosztó után megyek férjhez. Az utóbbit választottam, hiszen időt akartam nyerni, és egy leckét megtanultam az apámtól: illúziókeltés. Az sem volt utolsó szempont, hogy egy időre magam mögött hagyhatom anyámat és az örökös nyűgjeit. Eszemben sem volt anyám sorsára jutni. Élvezni akartam az életet, és ugyanott folytatni, ahol az érettségi előtt abbahagytam. Miközben a felszínen, a családi vacsorákon hoztam a formámat, és eljátszottam a konzervatív lánykát, addig valójában egy gátlástalan ribanc voltam aki a kapcsolatokat nem az oktató termekben, hanem az ágyakban kötötte. Mindenki gazdálkodik azzal amivel tud, ugye Connery szenátor?
-  Meddig maradsz itthon, Gracie? Eljöhetnél velem a vietnámi árvák részére rendezett éves ünnepség sorozatomra.- anyám hangja idegesítően affektálva csendült. Egyrészt gyűlöltem ha így szólított, másrészt, gyűlöltem az idióta babazsúrjait is. Sok hozzá hasonlatos megkeseredett és megcsalt politikus feleség. A szemeimet forgatva tettem le a villát és fordultam anyám felé.
- Lassan már a vietnámi árvák unokáinak rendezhetsz összejövetelt, anya. Egyébként két hétre jöttem haza. És ne haragudj de elég sűrű a programom, rengeteg régi ismerőst kell felkeresnem. Nem nagyon fogok ráérni.
- Ne nyaggasd őt, Constanze!- apám hangja megnyugtató mélységben csendült mellettem. Mindig a második nevén szólította az anyámat. Nálunk ez volt valamiféle kiváltság. Eddig egyetlen egy srácnak engedtem meg, hogy a második nevemen szólítson. Nem azért mert annyira szerettem, hanem mert azt szerettem amit az ágyban művelt. Wayne! Te jó ég, vajon mi lett vele? Utolsó informácóim szerint valami balhéba keveredett Svájcban, és egy időre felbukkant Dél-Amerikában is, ahonnan tovább állt.
- Nem hiszem, hogy a te barátnőid jobban le tudnának kötni egy hozzá hasonlatos fiatal lányt.
- Te minden bizonnyal könnyebben lekötnéd a hozzá hasonlatos fiatal lányokat, drágám.
- Constanze! Ne!- apa hangja ellentmondást nem tűrő ércességgel csendült, mellette kínos lassúsággal helyezte az evőeszközt a tányér szélére. Anya bűnbánóan sütötte le a szemeit.
- Ne haragudj Jonathan. Sajnálom.- na erről beszéltem. Erről a megalázkodásról, hogy még akkor is elnézést kér, ha jogosan fakadt ki.
- Gracie kincsem, ha lenne kedved egyik este elmehetnénk bowlingozni. Mióta elutaztál eléggé kijöttem a gyakorlatból.
- Remek lenne apa, igazán.- mosolyogva fordultam felé, és valóban szívesebben töltöttem volna vele egy estét, mint akár egy egész délutánt a vietnámi árvák ezredik történetét meghallgatva. Na és persze végignézve hogyan issza magát vállalhatatlanra az anyám. Mindenki tudta, mégis mindenki jótékonyan hallgatott róla. A mi köreinkben a legnagyobb értéke a hallgatásnak volt. Este, az ágyamban ahogyan a félhomályban feküdtem és a plafont bámultam, egy átgondolatlan mozdulattal húztam magamhoz  a telefonomat és a neveket kezdtem rajta végig pörgetni. Némelyiknél elmosolyodtam, némelyiknél meg gondolkodás nélkül tovább lapoztam. Az egyiket már régen sem bírtam, a másik túl papucs, a harmadik két értelmes mondatot nem tudott kimondani, de olyan történelem dolgozatokat írt, hogy egyenként csókoltam volna meg érte az ujjperceit. Na meg is csókoltam...nem az ujjait. Aztán az utolsó névnél sokáig elidőztem: Wayne…..Wayne. A mutatóujjam akaratos táncot lejtett a hívás gomb körül majd végül elengedtem, és lecsúsztattam róla. Nem hívtam fel. Mit mondjak neki? Hogy nem futunk össze a régi idők emlékére? Régen így működött. Ma már...ma már nem tudom hogyan működne. Meg aztán mi a garancia arra, hogy nem éppen Afrikában van? Pontosan azt a kiszámíthatatlanságot szerettem benne, ami a mi világunkban elképzelhetetlen volt. És ugyanezt gyűlöltem is egyszerre. Végül magam mellé dobtam a telefont, egy ideig még neonzöldben világított a név rajta, majd újra a jótékony félhomály borult a szobámra. Nehezen tudtam elaludni.