Drága Gracey!
Mióta is ismerjük egymást? Igen, már elég régóta. A férjed, Tom és én partnerek voltunk évekig, még a nyomozói pályám elején. Aztán a karjaim között halt meg tíz évvel ezelőtt egy lövöldözésben. És szegénynek fogalma sem volt róla, hogy csupán két nappal korábban te meg én... felszarvaztuk őt, és már nem maradt esélyünk sem ezt jóvá tenni. Orvos voltál, sebész, az egyik legjobb, de az özveggyé válásod megindított lefelé a lejtőn, gyorsan és megállíthatatlanul, akár egy tehervonat. Engem pedig gyötört a bűntudat. Miattad. Tom miatt. Hónapokig agyaltam rajta, hogy tehettem volna-e bármit, hogy megmentsem. Utólag már tudom, hogy nem, de ettől nem lett könnyebb a lelkemnek. Talán éppen emiatt van, hogy tíz éve folyamatosan ott vagyok neked, ha szükséged van rám, kihúzlak a bajból, felrángatlak a padlóról. Van amikor ezt el is várod tőlem, máskor meg ellenkezel, de egyikkel sem foglalkozom. Alkoholproblémáid voltak, bejuttattalak egy elvonóra, lemeszeltek ittas vezetésért, elintéztem, pénz kellett, adtam neked... Később munkát is szereztem. Bár a múltad miatt az orvosi szakmában már nemigen tudsz elhelyezkedni, mint középiskolai biológia tanár, most megtaláltad a helyed. Van egy fiad is, aki már 25 éves körül van, egy ideje már a saját életét éli. Az alkohol miatt majdnem őt is elvették tőled egyszer, akkor is közbeléptem.  Ami a kettőnk viszonyát illeti, bonyolult. Meglehetősen bonyolult, és valószínűleg sosem lesz egyszerű. Te túl labilis vagy, az én szívem körül pedig áttörhetetlen kevlár van, és mindkettőnket húz a bűntudat, és hosszú évek nehéz terhei. Időről időre, valószínűleg amikor épp magányosabbnak érzed magad, kikezdesz velem, én pedig leállítalak, majd a fejemhez vágod, hogy akkor miért állok mindig melletted. Nem válaszolok, magamnak pedig azt hazudom, hogy bűntudatból, és nem ismerném el, hogy fontos vagy nekem. Sosem voltam jó az érzések kimutatásában, és az sem segít ezen sokat, hogy már huszonöt éve gyászolom az autóbalesetben elhunyt feleségemet.