- Nem érted meg, hogy nem akarok róla beszélni?! – kérdeztem vissza ingerülten, már-már hisztérikussá válva. Még mindig nem tértem magamhoz teljesen, az idegtől pedig annyira szorítottam a fülemhez tartott kagylót, hogy belefehéredtek az ujjaim is.
- Mi az, hogy nem akarsz róla beszélni, Grace? – nem volt sipítozóba hajló a hang, de nagyon közelített hozzá. Ez csak még inkább pattanásig feszítette az idegeimet. – Ilyen kevéssel előtte nem mondhatsz le egy esküvőt! Ez egyszerűen képtelenség! Főleg mindenféle magyarázat nélkül… - szinte láttam magam előtt, ahogyan az anyám lemondóan rázta meg a fejét. Gyakori szokása volt, egyféle beidegződés nála.
- Már hogyne mondhatnám le? Hiszen az én esküvőm lenne! – vágtam vissza türelmetlenül.
- Igen, de már minden le volt fixálva. Mégis mit fogunk mondani annak a sok vendégnek, akiknek már kiküldtétek a meghívókat? – aggodalmaskodott tovább. Talán önző vagyok, én is tisztában voltam azzal, hogy mennyi szervezésen vagyunk túl, és milyen sokan számítottak arra, hogy pár héten belül lakodalomra lesznek hivatalosak, de ez van. A dolgok változnak, és ha másoknak akarnék megfelelni, meg mások igényeit nézném állandóan, akkor soha nem jutottam volna egyről a kettőre az életemben. Márpedig szakmailag, a karrieremet tekintve pontosan ott tartottam, ahol szerettem volna. Vagy legalábbis nagyon közel hozzá.
- Azt, hogy elmarad az esküvő. Ahhoz meg senkinek semmi köze rajtam és Alexen kívül, hogy miért döntöttem így. – azt csupán magamban tettem hozzá, hogy valószínűleg a vőlegényemnek sem fogom elárulni az igazat. Keserűen pislogtam a kinyújtott szabad kezemre, melynek gyűrűsujján ott csillogott még mindig a gyűrű. Az elhatározásom nem volt hirtelen, nem volt elkapkodott. Jól megfontoltam, és úgy hoztam meg a döntésemet. Tudtam nagyon jól, hogy mit fogok veszíteni, hogy mit kockáztatok és mit okozok ezzel egy másik ember életében, de majd megbékél. Tudtam, hogy meg fog békélni, de úgysem értené meg az igazságot, ha elmondanám neki. Férfi, és különben sem volt értelme további sérüléseket okozni neki.
- Ezek szerint engem sem akarsz beavatni… - vonta le a végső következtetést, mire bólintottam egyet. Kisvártatva azonban rájöttem, hogy ő ebből egyáltalán nem láthatott semmit, úgyhogy szavakkal is ráerősítettem a reakciómra.
- Nem anya, nem akarlak! Ez az én dolgom, senki másé. Egyszerűen nem megy… - sóhajtottam végül lemondóan. Ha tudták volna, hogy miről van szó, valószínűleg teljesen őrültnek néznének. Talán az is vagyok, megszállott. Nem tehetek róla, hogy görcsösen ragaszkodom mindig az elképzeléseimhez, én egyszerűen ilyen vagyok. Ez pedig az egyik legrégibb álmomat veszélyeztette, és ezt nem hagyhattam. Nem, itt nem az orvosi karrieremre gondoltam.
Ugyan folyamatosan beszélt tovább a hang a vonal túlsó végén, de már nem fogtam fel a szavakat. Tekintetem újra az előttem lévő papírra siklott. Ott állt rajta feketén-fehéren a szomorú valóság, ami miatt most tönkre készültem zúzni sok ember életét csak azért, hogy a sajátomat legyen esélyem abba a mederbe terelni, ahová szerettem volna. Tudtam, hogy mennyien utálnak majd meg, és még többen gyűlölnének, ha tudnák az igazat. Míg a litánia folytatódott a fülemben, a gondolataim újfent másfelé kalandoztak. Csak néhány szót kaptam el, és fogtam fel a hegyi beszédéből, amivel megpróbált észhez téríteni. Esélye sem volt.
Alex steril. – továbbra is ez a tény zakatolt a fejemben, megállíthatatlanul. Hogyan mondhattam volna meg annak, akit a magam módján nagyon is szerettem, hogy titokban elvégeztettem egy vizsgálatot, és neki nem lehet gyereke? Nekem pedig így már nem is kell, mert én családra vágyom? Olyan ridegül hangzott, annyira számítóan és tárgyilagosan, hogy még nekem is fájt. A döntést azonban már meghoztam, és már nem is állt szándékomban változtatni rajta.
- Dr. Elliot… - meg sem hallottam a halk kopogást, csak amikor a bizonytalan szavak elhangzottak. Egyből az ajtó felé kaptam a fejem, ahol az egyik nővér ismerős arca kandikált be a nyíláson. Egy hümmögéssel jeleztem, hogy mondja csak nyugodtan. – Megérkezett a páciense, akit tíz órára hívott. Bekísérjem a vizsgálóba? – érdeklődött félénken, mire határozottan bólintottam.
- Igen, legyen szíves! Köszönöm! – udvarias voltam, kissé távolságtartó talán, mint mindig. Miután magamra maradtam, a vállam és a fülem közé szorított kagylót most újra az ujjaim közé kaparintottam. – Figyelj anya, ezt majd megbeszéljük később! – valójában fogalmam sem volt arról, hogy mit magyarázott, ráadásul semmi kedvem nem volt további diskurzust folytatni ebben a témában. – Most jöttek hozzám, mennem kell… - próbáltam letenni, de a szóáradat csak nem apadt el. – Ne haragudj, de most tényleg le kell tennem. Később felhívlak! – ígértem a hamis szavakat. Jó viszonyt ápoltam én vele, de ilyenkor nagyon ki tudott akasztani, és most egyáltalán nem erre volt szükségem. Hiába hallottam még mindig hangfoszlányokat szűrődni felém, egy szusszanás kíséretében csaptam a helyére a kagylót. Csak szépen, csak nyugodtan! A napot ideje volt elkezdeni, a problémák pedig úgyis megvártak. Estig, amikor közölnöm kell az izgatott vőlegényemmel, hogy meggondoltam magam és nem akarok hozzámenni. Jó isten, most legyél velem!