Donna Saint-Misstard. Egy név a múltból.Én vagyok.
Apám nagy méltóságú Edmound Saint-Misstard, aki azzal alapozta meg a családjának jó hírét és vagyonát, hogy egy feltehetőleg orosz arisztokrata nőt vett feleségül, akinek kapcsolatai kifizetődőnek bizonyultak.Ő maga pedig kellően tehetséges volt, hogy a nyolcvanas évek elejének elektronika és számítógép iránti vonzalmát egy apró chip formájában kamatoztassa. Amikor az okos otthonok és a mesterséges intelligencia még csak egy kéjes gondolat volt nemzőinek fejében, az apám már akkor ilyen terveket szövögetett. Végül 1986-ban megalapította a Sa-Miss Electronics-et és berobbant az élvonalba, ahonnan azóta se nagyon lehet letaszítani.
Sosem elégszik meg a második hellyel, sosem elégszik meg a talánnal, vagy a lehetségessel. Neki bizonyosság kell.Kitartó, konok és hűvös ember, akinek a szívét talán csak egyetlen valaki képes időről időre meglágyítani: én.
Az anyámra nem emlékszem. Csak haloványan. Azt hiszem így akarom elnyomni azokat a dolgokat, amik a múltban történtek. Négy éves voltam, amikor az apám magához vett, és új nevet kaptam, új életet, egy lehetőséget arra, amivel az anyám nem élt. Ő addigra már börtönben ült olyasmiért, amit nem követett el. Olyasmiért, amit én követtem el.
Greystone. A névre emlékszem, talán az arcra is. Meg a helyre ahol négy évig nevelkedtem. A szép nagy házra, a furcsa, csinos nőkre, akik néha egy-egy férfi társaságában tűntek el az ajtók mögött. Ott ahova nekem tilos volt bemennem.
Arra az egy estére nem akarok emlékezni. Arra az egyre, amelyet el is feledtem, és amelyet nem fogok soha felidézni. Mélyre ástam, olyan mélyre ahonnan nem jöhet elő, de végleg megváltoztatott valamit bennem.
Anya sírt és könyörgött. Az arcán a színes festéket könnyek sorjázták.Ilyen volt ő. Megalázkodó és túl érzelmes. Túl érzelmes ahhoz amivel foglalkozott. Túl szép lelkű a Madame X lányaihoz képest.
Az ütésre emlékszem, meg arra, hogy félek, rettegve bújok meg a sarokban és onnan figyelem az asztalra kerülő töltött fegyvert. Aztán hallom a férfi hangját és hallom a pofon csattanását. A kezemben pedig pillanatokon belül megjelenik a fegyver és eldördül. A házban először csend lesz. Olyan csend, amelyben az összes szív dobogása hallatszik, kivéve egyé. Greystone-é aki meg sem mozdul többé. Négy éves voltam ekkor.
Pár héten belül az apám magához vett. Anya pedig mindent magára vállalva börtönbe vonult. Én erről sokáig semmit nem tudtam, talán jobb lett volna tudatlanságban élnem.
Akkor tizenhat évesen maradhattam volna az osztály üdvöskéje, a szép lány akit mindenki meg akar szerezni, akinek olvadt karamell szín hajába mindig olyan cudar hetykén kapott a szél. Lehettem volna a gazdag lány,a  makulátlan, az erkölcsös.
Tizenhat évesen végleg megváltozott minden.
Küzdöttem a sorsom ellen, nem fogadtam el.Végül, amikor azt hittem győztem a múlt szüntelen visszaköszönt.
Nem voltam többé olyan aki küzd azért, hogy ne második legyen. Mások alárendeltje lettem, azt akartam, hogy büntessenek, Talán ezért lettem rendőrök pszichológusa is. A közelükben lenni, várni az alkalomra ami tudom soha nem jön el. Hiszen a törvényeink szerint egy gyilkosságért csak egy embert ítélnek el, és amíg ki nem derül az ártatlansága, addig nem is történik semmi. Ez pedig már sosem fog kiderülni, hiszen anya a börtönben halt meg pár éve. Soha nem láthattam.
Pedig el akartam neki mondani amikor férjhez mentem, hogy boldog vagyok. Életemben először érzem, hogy valaki őszintén szeret. A testem az eszem, mindent ami én vagyok. Feltételek nélkül.El akartam mondani neki, hogy mennyire hálás vagyok mindenért….de soha nem maradt rá időm.
Aztán a boldogság, mint csalfa kék madár messze szállt. Nyomában a csend maradt a hűvös megszokottság, a közöny. Én voltam aki először feladta. Én voltam aki először hátat fordítottam neki, amikor a gyerek kérdés szóba került. Én voltam. És én vagyok a mai napig aki éjszaka éjszaka után űzi őt a városba és én vagyok, aki aztán érdektelenül figyeli. Én vagyok...de nem akarok ez lenni.

Késő éjjel van és a nappaliban ülök Az ölemben a tableten a képeinket pergetem. Több ezer darab a múltból, amelynek a részesei voltunk, néha mégis úgy érzem idegenek boldogságába tekintek be.
Merre jársz? Hova és merre üldöztelek el megint? Mert én voltam, kétség sem férhet hozzá, és én leszek az aki mégis, ha hazatérsz, mint egy idegent üdvözöl. Jellegtelen közömbösséggel. Pedig tudom, hogy várod, hogy legalább kiabáljak, csináljak jelenetet, veszekedjek, kérjem számon, hogy merre jártál, miért van háromféle rúzs az inged gallérján, miért érzem olcsó jázmin parfümtől bűzleni a bőrödet? Zavarjalak el fürdeni, mondjam, hogy takarodj oda ahol eddig voltál. Vagy öleljelek át, kapaszkodjak a nyakadba, mondjam, hogy nem számít, nem érdekes, mert újra itt vagy. Mindig hazatérsz, mindig csak hozzám.
Mondd, hol rontottam el?

Az első pillanatban ott az étteremben? Vagy akkor amikor nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és hagytam, hogy a nevetésemet egy szenvedélyes csókkal fojtsd belém? Vagy ott, annál a másodpercnél, amikor a szálloda csendességet sóhajtó méregzöld tapétájára simítottad a hátam, és betáncoltunk a szobába spiccesen, bolondul? Mint két kamasz. Talán azok is voltunk. Érzelmileg mindenképp. Nem voltál akkor más, csak egy könnyű kaland, és én sem voltam más, csak egy nő, aki megadott akkor és ott mindent amire adott pillanatban vártál. Nem álmodtunk mögé többet, nem kezdtünk gondolkodni. Mégis mindketten szinte egyszerre írtunk rá a másikra két nap múlva. Valami elkezdődött….

Napok és hetek jöttek. A hiányod úgy terjedt szét bennem, mint egy édes mámoros vörös bor a nyári teraszon kortyolgatva. Ha nem voltál ott kellett, ha ott voltál azt akartam, hogy maradj. Ha maradtál még több kellett. Az összes perced, a másodperceid. Mégis tudtam, már akkor éreztem, hogy nincs jogom hozzá. Sem a jövőhöz, sem ahhoz, hogy hosszú ideig veled maradjak. Nem véletlen, hogy sosem voltak hosszú kapcsolataim. A pillanatok voltak az enyémek. Azokat megőrizhettem, azokat nem vehette el senki.
Szerelem volt. Az amibe beleőrül az ember, amitől a vére felforr és lávaként terjed szét a testében, bejárva az utolsó zugot is, elrejtve benne téged, hogy soha ne érezzem a hiányod. Ott voltál a mindennapokban, észrevétlen csempészted magad az életembe és azon kaptam magam, hogy már nem akarok menekülni. Talán ajándék voltál, engesztelés a múltamért, engesztelés mindenért ami lehetek, és ami melletted megvalósulhat.

Az apám hitt benned. Az első perctől tudta, hogy ez a kapcsolat nem a csillagokban, hanem a sejtjeinkben született.Összetartoztunk. Egymás szájából kilopott szavakban, befejezett félmondatokban, egyszerre vágyott szenvedélyben. Mindent megkaptam tőled amire csak vágytam, és mindent úgy adtam vissza, hogy egyetlen percig se érezz késztetést, hogy másnál keress örömet.Tánc volt ez közös életünk végtelen szinpadán...egy tánc, amelyben először én voltam akinek megbicsaklott a lába, és te nem tartottál meg. Én úgy hittem.

A boldogság talán addig volt a legfelhőtlenebb amíg a gyermek szóba nem került. Te vetetted fel, én valahogyan nem akartam róla beszélni. Nem mertem bevallani, hogy nem akarom. Hogy a görcs, a félelem sokkal erősebb bennem, mint a vágy, hogy teljessé tegyem magunkat, hogy családdá válhassunk. Önző módon tán osztozni sem akartam rajtad. Végül beleegyeztem, azt mondtam rendben, legyen. Még mosolyogtam is rád, és átkaroltam a nyakad, a lábam a derekadra kulcsoltam és megpördültél velem. Édes volt a csókod, követelőző, boldog és önfeledt...mintha az ígéretemmel a világ legnagyobb kincsét adtam volna neked és most képtelen vagy kitalálni hogyan háláld meg. Akkor éjjel minden olyan volt mint régen. Mintha maga a tudat megváltoztatott volna benned valamit, és rántottál magaddal.Ujjaim ezerszer rajzolták a mellkasodra a végtelen jelét, és én tudtam, hogy bármi is lesz veled maradok. Még akkor is ha innentől hazugságban élek majd. És ez a hazugság szépen lassan eltávolított tőled.

Vészjósló éjjelek jöttek, rémálmoktól gyötörtek, amikor a gyereksírás az agyamon vert visszhangot. Nem akartam. Nem tudom megvédeni. Nem tudjuk. Kísérteni fogja a múlt, amit tettem, amit anyám tett. Nem születhet meg egy ilyen bélyeggel.Vallanom kellett volna neked már akkor, de helyette az ágyat kihűtöttem a távolsággal, az órákkal, amelyet a teraszon bolyongva töltöttem. Végül az altatók segítettek. Függővé váltam.Csak így voltam képes nyugodtan aludni. Rejtegetem a titkaim, a fehérneműs fiókom eldugott kis reteszébe zárom a mérgeket, amelyek nem megoldást hoznak, hanem még jobban eltávolítanak tőled. A fogamzásgátló, az altatók….mintha nem is én lennék. Közönyössé tettek, álmataggá, fáradt és kimerült vagyok. És már nem keresem azokat a perceket, amelyeket régen.
Már nem csókolod le a nevetést az ajkamról, már nem simítod a hátam a szálloda falának, még az otthonunk falának sem. Régen nem volt hely, ahol ne lettünk volna együtt. Mostanra már a hitvesi ágy is kényelmetlen és rideg.

A tablet a kezemben lehanyatlik. Az esküvői képünk van éppen nyitva. Az amelyiknél háttal állunk a kamerának, és a végtelen óceánt figyeljük. Emlékszel mit súgtam akkor a füledbe? Pont akkor kattant a gép és örökítette meg a pillanatot. Azt mondtam soha ne engedj el.
Most én vagyok aki ujjait kifűzi a tiédből, és lép egyet hátra. Meg még egyet. Minden ilyen éjjellel egyre nagyobb a távolság. Ne menj el! Maradj! Ne tűnj el! Fald fel a távolságot közöttünk! Falj fel engem, ahogyan régen!
De ez csak belül jön, csak ott belül könyörgöm, szinte dörömbölök át a saját közönyömön, azt hiszem meghallod. De miért is hallanád ha némák az ajkaim, és a lélektükreim és távoliak?

Kulcs csörren, zár zörren, Rettegek. Rettegek, hogy egy nap majd nem jössz haza. Én pedig nem vagyok elég erős, hogy utánad menjek.Csak a kezem nyújtom. Meglátod vajon?
De csak rád nézek és elfordulok.Az utolsó porcikám is téged hív annak a hawaii éjszakának az emlékét idézve.
Ne! Hagyd Abba!
Ne Hagyd Abba!