Alapvetően egy türelmes ember vagyok. Elvégre nyolc kibaszott éve ülök a seggemen beépülve egy rakás idióta közé. Akiket már-már megszerettem, de annyira mégsem, hogy ne juttassam őket börtönbe, ha arról van szó. Szarul fogom érezni magam miatta, de ez a dolgom. Türelmesen adatot gyűjteni, míg végre meg lesz, honnan szerzi Mico összekötője azokat a rohadt fegyvereket. Nyolc év alatt nem sikerült, de majd most. Ja. Néha kurvára parttalannak érzem ezt az egészet. Mégis, csinálom. Aztán van, mikor visszakézből pofánvágok valakit, mert hülye. Valahol le kell vezetni a felgyülemlett feszkót, nem? És most itt van a rendőrcsaj, aki baszik leszállni rólam. Követ. Mi a fasz? Mikor először észrevettem, el sem akartam hinni. Nem 24/7 van a nyomomban, gondolom dolgoznia is kell, vagy valami, de azért elég gyakran. Mindezt úgy, hogy Jeff már odaszólt a főnökének, hogy pattintsa le rólam, mert kurvára nem tartozok a körzetébe, se a súlycsoportjába. De a jelek szerint a hölgy geci makacs. Csodás. Mivel érdemeltem én ezt ki? Miért nem Rex seggében turkál, ha már őt gyanúsítja gyilkossággal? Oké, nem voltam vele túl jó fej, mikor mentem Rexet kiváltani, de indokolatlannak érzem ezt a pitbull viselkedést. Mivel holnap indul egy szállítmány északra, velem az élen, kurva gyorsan el kell vennem a kedvét ettől az egésztől, szóval a mai program kábé ennyi. Látom megérkezni a bár közelébe, mindig máshol parkol, de azért felismerem, így szedem a cuccom, és motorra pattanok. Ellébecolok Bronx elhagyatottabb negyedein, aztán leparkolok egy lepukkant gyárépület mellett, és bemegyek. Nem egy biztató környék, a legtöbb üzlet erre bezárt valamelyik gazdasági válság alatt, és soha nem is nyitott ki újra, vagy talált másik gazdára. A népesség többsége mexikói, és néznek is nagyokat, mit keresek erre, nem a banda megszokott területe. Pont ezért vagyok itt. Na semmi különösebb célom nincs, csak várom, hogy utánam induljon a csaj, és beszélgethessük egyet, szívhez szólót. Ha holnap is a sarkamban járna történetesen, akkor lehet, hogy Mico-nak feltűnik, és úgy dönt, hogy leszerelteti a kullancsomat. Amit nem bánnék, ha eltűnne, viszont Mico módszere nekem mindig is túl végleges volt. Életellenes. Ilyenek. Tisztes várakozás után végre meg is jelenik a kullancsom, óvatosan bekukkantva a helyiségbe, ahol vagyok. Amúgy ügyes, nem hallottam, ahogy jön. – Tudod, Baba, ha ennyire bejövök, szólhattál volna. És én még azt hittem, hogy csak azért smároltál le a múltkor, mert tök részeg voltál. Hamarabb célt érnél, ha feladnád ezt a rendőr stílust, és csak úgy szólnál, hogy menjünk el egy körre. Ha követnek, attól mindig feláll a hátamon a szőr, az pedig nem ringat a megfelelő hangulatba ehhez – jegyzem meg társalgási hangnemben, ahogy egy szétvert iroda egyik asztalánál ülök, egy roggyant, de azért még megülhető széken. Most hogy végre itt van, és nem kell „rejtőzködnöm”, hamar rá is gyújtok. Amúgy a cigiszag, meg az ablakon kiszálló füst lehet, hogy gyanússá tette volna, hogy itt várom. Építettem arra, hogy kíváncsi lesz, mi folyik idebent, feltűnően megbizonyosodtam, hogy senki nem figyel, mielőtt bejöttem az épületbe. Hogy ott a rohadtul feltűnő motorom előtte, már más dolog. Nem feltételezem, hogy feltételezné, hogy van annyi eszem, hogy ne csináljak ilyet.
Azóta a bizonyos eset óta eltelt pár hónap, de én rendületlenül követtem m inden szabad percemben. Hát.... lássuk be. Egy nyomozónak nem túl sok van ebből. Főleg, hogy vannak fontosabb ügyek is, de én akkor sem bírtam le szakadni a fickóról. Valami nem stimmel vele, ebben teljesen tisztában voltam. És ha bele döglök is kiderítem a dolgot. Az a kocsmai balhé.... hamar az apám tudtára jutott. Mondjuk nem volt nehéz. Másnap reggel megint a konyhámban találtam.... Már megpróbáltam elvenni tőle a kulcsot amit a lakásomhoz másoltatott, de egyszerűen nem ment. Arra hivatkozik, hogy akár mikor történhet valami baki... ami mondjuk teljesen igaz. De ez még nem ok arra, hogy szó nélkül állítson be hozzám. Így hát magyarázkodhattam, hogy miért is kocsmázok a szabadidőmben Bronx legbalhésabb helyén. Nem mintha nem tűnt volna fel neki, hogy már elmúltam harminc. Csak éppen az a probléma, hogy nem bírja megemészteni, hogy rendőr lettem én is. Hát... még gyilkossági nyomozó. Így hát... csak veszekszünk egyfolytában, kivéve amikor le akar oltani. De általában azok a beszélgetések is hamar veszekedésbe torkollanak! Ráadásul aznap még anyával is kellett reggeliznem.... pont úgy, mint ma.De ma szabadnapos vagyok. Elterveztem az egészet, csak az anyám köpött bele a levesembe. De nem fogom magam hagyni. Amilyen gyorsan lehetséges... úgy pattintom le a kedvenc palacsintázónkból, és már be is ülök a kocsimba, hogy újra az immár rutinná vált dolgot tegyem. Lassan követem a pökhendi fickót, úgy hogy ne vegyen észre. Végre, dörzsölöm a tenyerem előre: végre elkapom és oda juttatom ahova kell: egy mocskos, egérrágta cellába. Az más kérdés.... azóta az eset óta elég sokat gondolok rá, de ezt be tudom annak, hogy kezd a rögeszmémmé válni, és eszembe sem jut más opció. Kiszállok az autóból, zavartan húzom össze a szemöldököm, hát... ha megakar öl ni ez remek helyszín lenne! A kocsiból kiveszem a pisztolyom, és a jelvényem, mind a kettőt el dugom hátul, az egyik a zsebembe mélyesztem. A pisztolyt a nadrágomba helyezem félig, egy bőrdzsekivel rejtem el. Halkan követem a kihalt, jobb időket megélt épületbe. De a pisztolyom a kezembe készítem, és már majdnem megszólalok, hogy Rendőrség, előre szegezett kezekkel, amikor rájövök, hogy csak egyedül van. A rohadt szemét! -Nem tudom mi a fenéről beszélsz! Én még álmaidban sem dugnám le a nyelvem a torkodon,- horkantok fel mérgesen, nem fogom bevallani neki, hogy emlékszem rá. Közelebb megyek hozzá mérgesen. -Amúgy meg én nem követlek, csak... véletlen jártam erre, és láttam egy fura alakot gyanúsan viselkedni,- állítom váltig ahogy végig mérem, el rakom a fegyvert.... nem tudom miért de valamiért nem félek tőle. -Elárulnád mi folyik itt? - mondom neki hűvösen, de van egy sejtésem, hogy határozottan lebuktam előtte.
Felröhögök, ahogy mindenekelőtt is siet leszögezni, hogy ő ugyan nem csókolt meg. Persze drágám. Ha nem emlékezne legalább halványan, nem így reagált volna, mert nem értené, miről beszélek. – Eeehh... álmaimban éppen nem, de részegen? Simán. Mondjuk nem volt nyelves. Ez a gond? Szeretnéd?– nézek rá felvont szemöldökkel, mintha őszintén érdekelne a dolog. Kicsit mondjuk érdekel is. Lehet, hogy tényleg ezért követ? Már nem a csók miatt, hanem mert esetleg bejövök neki, csak nem nőtt ki még az óvodás szintből, és nem tudja máshogy kezelni, így ahhoz az eszközhöz nyúl, amivel biztonságban érzi magát, nevezetesen a rendőrösdi? Igen, voltak pszichológia előadásaim, tudok egyet és mást az ilyen szarokról. Jól jön néha, mikor a saját viselkedésemet kell megpróbálnom a helyén kezelni. Békésen szívom tovább a cigim, ahogy beljebb lép a helyiségbe, nem különösebben zavartatom magam a fegyvere által, bár tény, hogy nyugodtabb a légkör, mikor elrakja. Elvégre nálam sincs semmilyen fegyver, ő meg legálisan egyébként sem használhatja rajtam, míg meg nem támadom. Amit meg nem tervezek. Felsóhajtok, ahogy még azt is tagadja, hogy egyáltalán követett, mert most erre mit lehet mondani? Minek egyáltalán tagadni? Mit szeretne vele elérni? És legfőképp miért néz még mindig hülyének, mikor én vagyok olyan jó fej, és nem nézem hülyének őt? Nem mondom, kívülről nem az értelem süt rólam, soha nem is az volt a cél, de beszéltünk már annyit, hogy sejthetné, nem vagyok félkegyelmű, és nem veszem be, hogy ő csak úgy járkált Bronxban, és éppen pont látott egy „fura alakot gyanúsan viselkedni”. Kurvára felismerhető vagyok, egyébként. – Ne kezdjük már megint ezt az egészet, Baba. Már a bárban sem hittem el, hogy egy ital miatt tértél be, most sem veszem be, hogy éppen csak megláttál, pláne mert se vak se hülye nem vagyok, hetek óta látom, mikor követsz. Egy darabig meglepő volt, aztán szórakoztató, már most kezd kicsit szánalmas lenni. Mit akarsz? Min szeretnél rajtakapni, úgy mégis? Mi a tökömért csinálod ezt az egészet? Nem tartozom a körzetedbe, faszomnak sincs köze az ügyhöz, ami kapcsán találkoztunk, tudtommal nem beleztem ki kiskutyákat a szemed láttára, szóval miért vagy ennyire rám fixálva? Nincs jobb dolgod? Minden bűnözőt elkaptál Brooklynban? – kérdezem, szerintem megismerkedésünk óta először komolyan szólva hozzá, a szokásos gúnyolódás, hergelés, viccelődés nélkül. Tényleg tudni szeretném, hogy mégis mi a faszomat kíván ezzel elérni, mert minél hamarabb rájön, hogy nem fog menni, annál hamarabb levakarhatom magamról. Vagy levakartathatom. Jeff baszki, hogy tök haszontalan vagy... Meg ez a csaj is, hogy ilyen rohad makacs. Ki fogja nyíratni magát. Nem általam, nem itt, nem most, de ha ez a pitbull természet jellemzi nagy általánosságban, akkor előbb-utóbb valaki golyót fog belé ereszteni. És akkor baszhatja, hogy mennyire kemény csaj is, a golyók a kemény csajokat is fogják.
Valahogy látom rajta, hogy nem igazán hisz nekem. Ami valljuk be, hát az ő helyében én sem hinnék magamnak. Sőt... így sem hiszek. Igazából igen... a whiskey-t eléggé túlzásba vittem, és igen, az is igaz, hogy megcsókoltam. Amire emlékszem... fene mód szégyellem magam. Máig nem jöttem arra rá, hogy miért és hogyan sikerült rá vennem magam, hogy megtegyem. Mert sosem jöttek be az ilyen típusú pasik, igazából talán nekem nincs is típusom. De attól függetlenül ez valahogy.... megtörtént, és az a legszomorúbb az egészben, hogy ő is emlékszik rá. Bár.... miért ne emlékezne? Én voltam becsípve.... és nem ő. Ami nem ok rá.... az biztos. -Isten ments, még a végén.... megfertőzöl valamivel,- húzom meg az orrom morcosan,- és nem akkor sem emlékszem rá. Ez azt jelenti, hogy kezdenek elmenni neked otthonról,- zárom rövidre ezt a csókos témát.... mert nem akarok erről többet beszélni valahogy. Biztos vagyok benne, hogy ő nem fogja ilyen könnyen elereszteni a témát. DE abban is biztos vagyok, hogy van sokkal fontosabb kérdései is számomra. Amire mondjuk nem fogok válaszolni. Leginkább azért mert semmi köze hozzá, meg igazából én magam sem tudom rá a választ. Már régen nem a haverja ügyéről van sz, van valami megmagyarázhatatlan furcsaság Boothman körül. Valami ami nem passzol ide, és habár az adatbázisban nem sokat találtam róla. Attól függetlenül nem adom fel. Kiderítem még akkor is, ha ez lesz az utolsó ügyem az életemben. Már attól a falra tudnék mászni, ahogyan lazán szívogatja a hülye cigijét. Elkap a vágy, hogy oda sétáljak és kikapjam a kezéből azt a szart, de nem teszem. Kellő távolságban maradok vele szemben. De a pisztolyom nem igazán érzem szükségét elő tartani. Valahogy nem hinném, hogy megtámadna, nem merne próbálkozni vele, meg ott a bárban is megvédett a haverjaitól. Persze, ha kell gondolkodás nélkül kapnám elő. De nem hinném, hogy szükség lesz rá. -Nos először is tisztázzuk: a számodra MÉG mindig Cooper nyomozó vagyok, másodszor pedig, szerintem üldözési mániád van,- fonom határozottan keresztbe a kezeim a mellkasom előtt. Pár pillanatig méregetem, majd úgy döntök, hogy mivel azzal, hogy követtem nem sok eredményre jutottam. Talán egy kis őszinteséget megemlíthetek neki. -De az igazat akarod? Nem veszem be a mesédet, tudom, hogy bűzlik valami körülötted! -lépek egyet közelebb hozzá,- és... ez azt jelenti, hogy ki fogom deríteni. Addig nem nyugszom, míg a rács mögött nem látlak,- teljesen elé lépek, habár magas sarkú van rajtam így is fel kell néznem rá. -De nem kell hinned nekem, viszont.... ha le akarsz vakarni magadról akkor valld be az igazat,- bököm meg ujjaimmal a mellkasát,- vagy.... nem véletlenül most elégelted meg, hogy a nyomodban lihegek. Nagy bulira készültök mi?- lépek el előle mielőtt bármit tehetne,- csak rajta. Én ott leszek. És ha veled együtt a mocskos bandádat is rács mögött láthatom.... na az lesz az igazi élvezet,- kacsintok rá vigyorogva. Nos... remélem, hogy ezzel végre elkapja az ideg és kimutatja a foga fehérjét. Vagy elszólja magát.... vagy mérgében rám támad. Most hivatalos mivoltomban vagyok itt, tehát használhatom rajta a fegyverem. De ahogy újból végig mérem.... azért lássuk be, közel harcnál nem biztos, hogy én kerülnék ki győztesen kettőnk közül. Már csak abból ítélve is ahogyan össze mérem a kettőnk súlyát és testfelépítését.
A már-már gyerekesen makacs tagadásán nem bírom ki, megint felnevetek, és legszívesebben megpaskolnám a feje búbját, csak hogy megnyugodjon kicsit. Vagy hogy még jobban felhúzzam, mert alapvetően szórakoztat. – Most tekintsünk el attól, hogy ha nem emlékeznél rá, akkor kapásból nem is értetted volna, milyen csókról beszélek, nem egyből védekezésbe ugrasz… és tegyünk úgy, mintha elhinném. Lapozzunk. De azért javaslom, hogy máskor ne igyál annyit – vonok vállat. Nekem aztán tök nyolc, hogy tagadásban él-e a dologgal kapcsolatban, vagy sem. Igazából az is, hogy szokása-e random bűnözőket lesmárolni ittasan. De ha nem akarja ezt csinálni, akkor inkább hagyjon fel az alkohollal. Az már jobban irritál, hogy azt is tagadni próbálja, hogy követett. Mert a csókot értem, részeg volt, amúgy rendőr, nem kéne bűnözőket csókolgatnia, a beszélgetéseink nagy hányadában gúnyolódom vele, miért akarná elismerni, hogy megcsókolt? De a követés? Hát baszki, van szemem, látok. Mit gondol, tippeltem, hogy követ, és véletlenül kötöttünk ki itt? Nem egyértelmű, hogy ha már felhozom, akkor elég biztos vagyok abban, amit mondok? Kezd elegem lenni ebből a játszmázásból. – Mint már mondtam, nem igazán érdekel, hogy hívnak. A Baba nekem megfelel. Azt hiszem, ezért letartóztatni sem tartóztathatsz, szóval… add fel – legyintek a szabad kezemmel. Mit kell ezen lovagolni? Nem tök mindegy, hogy szólítják? Mert mi is a név… Vagy hogy a faszomba van az az idézet. Rég voltam gimnazista, és Shakespeare már akkor is pojácának tűnt. Felállok a székről, ahogy egyre közelebb jön, mert nem hiszem ugyan, hogy lelőne, vagy hasonlók, a helyzeti előnyöm szeretem fenntartani. Az egyik ilyen a magasságom, és hogy simán fölé tornyosulok most is. Érdeklődve figyelem, ahogy előadja a kis mondandóját, és erőszakot téve magamon nem temetem az arcom a kezeimbe, csak ledobom magunk közé a cigicsikket, és a cipőm orrával alaposan elnyomom. Nem kéne leégetni az épületet, plusz legalább van pár másodpercem átgondolni, mi a faszt is kezdjek ezzel a libával. Ki fogja nyíratni magát. Meg lehet, hogy engem is. – És még nekem van üldözési mániám… - sóhajtok fel kezdetnek, ahogy a csikkről visszanézek, a tekintetét keresve. – Nem gondolod, hogy kicsit megszállottnak tűnsz? Voltál mostanában pszichológiai ellenőrzésen? Nem tudom, hogy te mit éreznél, ha követnének, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem élveznéd különösebben. Én sem teszem. Mégis milyen igazat kéne bevallanom? Most komolyan… Tényleg én vagyok az egyetlen számodra gyanúsan viselkedő ember ebben az egész rohadt városban, hogy pont rám kell ennyire tapadnod? Annak ellenére, hogy hetek óta követsz, és még mindig nem sikerült semmit találnod? Most már életem végéig számítsak rá, hogy a nyakamba lihegsz? – kérdezek rá, csak hogy tudjam már, mire készüljek. Közben azon jár az agyam, hogyan érjem el, hogy holnap legalább akkor ne akarjon épp követni, mikor elindulunk. Utólag megtalálni úgysem fog, maximum kesereghet, hogy nem lát pár napig. – Nem akarod inkább élni az életed szabadidődben, meg ilyen szarságok? Ha lebuknék valamivel, ennyi idő alatt már bekövetkezett volna, nem gondolod? Annyira hihetetlen, hogy egy egyszerű bártulaj vagyok, nem a legjóképűbb vendégkörrel, nem a legjobb környéken? Figyelsz. Tényleg akkora nagy szarzsáknak tűnök, mint senki más, és meg kell szabadítani tőlem a világot? Nincs senki, aki esetleg többet árt a társadalomnak? – De most komolyan. Nem mondom, nem vagyok egy teddy maci, de bassza meg a világ, ha én vagyok a legnagyobb szar benne. Nem keresne valakit, aki droggal, emberekkel, vagy egyéb illegális dolgokkal kereskedik, vagy valami? Teljesen biztos vagyok benne, hogy van Brooklynban is pár ilyen. Ha gondolja, még útba is igazítom, csak szálljon már le rólam. Gyorsan.
Oké, lássuk be: nem túl felnőttesen viselkedem, pláne nem úgy, mint egy nyomozó. Igen, tisztán emlékszem arra a csókra, és talán tetszett is. De, hogy ezt be is valljam neki, na azt végképp nem vállalom, nem mellesleg meg felőlem gondoljon azt amit ő akar. Ha nem tetszik neki a válaszom, hát így járt. Nem igazán izgat a dolog. De az biztos, hogy nem szállok le róla, valamiért a bögyömben van, és... valamiért nem tudom hova tenni a fickót. Különös érzés és gondolat kering benne a fickó miatt. Ez tuti!De addig nem nyugszom, míg ki nem derítem. Még ha emiatt történetesen az összes létező szabadidőmet felfogja emészteni. -Én meg azt javaslom, hogy a véleményed és a tanácsaid tartsd meg magadnak! El tudom dönteni, hogy emlékszem-e valamire, vagy sem, még akkor is, ha számodra ez lehetetlen!- sziszegem mérgesen. Őszintén szólva még mindig szégyellem magam, még ma sem értem miért is rohantam le. Ha valaki olyan látta volna a dolgot, hát nem túl jó fényt vetne rám. Kezdte a felettesemmel, meg az őrs kapitányával, folytatva a sort apám fejmosásával. Mert, hogy igen hamar eljutna a hír hozzá, és akkor még annál is gyorsabban keresne meg. Az meg nem hiányzik, már így is egyre sűrűbben jár a nyakamra. Nem értünk egyet semmiben se, ha találkozunk vagy nem beszélünk egymással, vagy csak veszekszünk a szokásos dolgokról. Tehát, a Cooper családban ez már csak így meg. A másik dolog, hogy nyilvánvaló tény, hogy követtem, és már nem csak számomra. Úgy néz ki a szemét disznó csapdába csalt, azért jött ide, hogy szembesítsen a ténnyel. DE én nem hagyom magam olyan könnyen, nem én! Még ha követtem is őt, akkor se vagyok hajlandó bevallani neki, ezt sem. Még akkor sem, hogy ő tudja az igazat. Egész egyszerűen nem veszek tudomást róla, és inkább arrafelé terelem a beszélgetést, ami engem érdekel. -Nem, még nem, de ne aggódj, mert valamit el fogsz követni... előbb vagy utóbb. Akkor nem csak amiatt tartóztatlak le mert nem tudsz egy nyomozónak tiszteletet adni, hanem az összes többi szarságodat is rád varrom. Könnyű szerrel csak a koporsóban visznek el onnan.- mondom neki angyali mosollyal az arcomon. A fickónak teljesen igaza van,ezért nem csinálnak vele semmit sem. Még a bilincset se kattinthatom rá a csuklójára emiatt. De ami késik... az nem múlik, addig leszek a nyomában míg meg nem történik. Ahogy közelebb lépek hozzá feláll, hmm, fitogtatni akarja a méretét itt előttem, de engem ez baromira nem hat meg. Még ha több, mint egy fejjel is nagyobb. -Tudod, ha nem lenne vaj a fülem mögött... akkor bizony nem igazán zavarna a dolog, mert nincs mit takargatnom. Óh... de van, rajtad kívül még egy pár, de te valahogy jobban kihúztad a gyufát, ha a haverkáddal együtt. Szóval nem... nem állok le, egészen addig nem míg be nem bizonyítom az igazamat. És tudom, hogy valami rosszban sántikálsz. Ráadásul a bárodban évekkel ezelőtt elég zsarut megöltek.... véletlenül. Tudom, milyen piszkod dolgok folynak ott, és azt is, hogy a bronxi zsaruk csak lazsálnak és fánkot zabálnak.- sziszegem egyre mérgesebb hangon. Majd elhallgatok, veszek egy mély levegőt, miközben hátrálok előle. Keresztben fonom a kezem a mellkasom előtt, közben körbe járom lassan az omladozó oszlopot ami tartja a plafont, oldalra billentett fejjel fixírozom a poros részeket, miközben lassan szólalok meg. -Nem,- majd keményen pillantok fel rá,- nem... mert az igazán komoly emberek valóban tudnak valamit, és úgy elrejtik a nyomaikat, hogy évekig se biztos, hogy rá jövünk. De én nem adom fel.... míg azt a kuplejárt be nem záratom, míg a pora sem maradhat.... még akkor is, ha beledöglök ebbe,- mondom nyugodt, kemény hangon,- szóval ne aggódj, nem szállok le rólad.... csak akkor ha hullazsákban szállítanak el. Ő nem érti a indítékaim, sőt.... igazából senki sem érti.... saját magamon kívül, még az apám sem tud róla.
Faszom, hogy ennek a nőnek semmi nem jó. Ha az igazat mondom, az a baj. Ha kamuzok a kedvéért, az a baj. Nem lehetne, hogy leakadjon rólam, és akkor nem fájdítja ezzel a fejem? Legszívesebben kocsiba raknám, és visszavinném a szüleinek, hogy hé, emberek, neveljetek már még rajta egy sort, mert eléggé hiányosra sikerült. Önuralmat, őszinteséget, életösztönt, meg ilyen szarságokat nem nagyon tettek a segge alá. Kellett volna. – Mint mondtam, tegyünk úgy, mintha elhinnénk – forgatom a szemem, mert elegem van a témából. Nekem aztán kurvára mindegy, emlékszik-e, vagy elismeri-e, egyáltalán csak azért hoztam fel, hogy piszkáljam. Hogy ilyen nagy sikerem lesz vele, azt nem sejtettem. Tényleg irritálhatom a tyúkot. A nap kérdése: miért?! Oké, nem vagyok egy mintapolgár, meg nagy darab is volnék, könnyen vonzom a tekinteteket, és kicsit tapló is voltam, mikor találkoztunk először, de eszem-faszom megáll, hogy ennyitől vendettát kell fogadni ellenem. Szoktam mással is köcsög lenni, rendőrökkel is, mégsem próbálnak felnyúlni a seggembe, hogy előrántsanak minden szart. Hmm… Ez grafikusabb gondolatsor lett, mint ami még ízléses, de hé, én jót vigyor…ognék, ha nem pattogna itt előttem a kiscsaj. Viszonzom a műmosolyát, és a lehető legleereszkedőbb hangnemben válaszolok a kvázi halálos fenyegetésére: - Tisztában vagyok vele, hogy nem a rendőrök a világ legműveltebb emberei, de azt még ugye te is vágod, hogy New York Államban elég régóta nincs halálbüntetés? Vagy esetleg arra gondolsz, hogy a sitten öregszem meg? Ugyan… hetek óta követsz, nem értem, honnan ez a baszott nagy önbizalom, hogy ha eddig nem, majd ezután találsz valamit. – Nem gondolnám, hogy hülye, sőt, igazából tudom, hogy nem az, de pillanatnyilag tényleg úgy viselkedik. Ha a rendőrtársa, vagy a felettese lennék, vagy hasonló, tényleg elküldeném egy pszichológusi kiértékelésre. Nem tudom, mi a szar kattant be neki miattam, de nagyot szólt. És a jelek szerint eddig még csak a kezdet volt, mert most lendül igazán bele. Hitetlenkedő fejjel hallgatom, mennyire nem áll le, míg rám nem varr valamit, és úgy a szarkazmuson túl most először jut eszembe őszintén, hogy talán tényleg őrült a csaj. De minimum valami kibaszott bipoláris személyiségzavarral küzd, vagy mi a szar az. – Hát te nem vagy nyomos… - mondom ki végül, ami a fejemben jár, mikor már ott tart, hogy csak akkor száll le rólam, ha hullazsákban szállítanak el valamelyikünket. Nem igazán értem, melyikünk hullasága vetne véget neki, az övében nem vagyok biztos, mert kinézem belőle, hogy a síron túlról is a nyakamba lihegne, egy ilyen kis monológ után. – Egyébként a bronxi zsaru ismerőseimnek majd átadom üdvözleted. De lássuk, jól értem-e… Felteszed minden szabadidődet arra, hogy valamit rámverj, csak hogy örülhess. Az még nem jutott eszedbe, hogy mondjuk… olyankor csinálok valamit, mikor épp dolgozol? Vagy fel fogsz mondani, hogy a nap 24 órájában a nyomomban lehess? Meddig ér el ez a pszichózis nálad? A kocsidban fogsz élni, a bárt lesve? Hallod te magad? Hogy a faszomba képzeled ezt, úgy mégis? Arról nem is beszélve, hogy ha még egyébként csinálnék is bármi büntetendőt, amit nem teszek, ha valaki nekiállna követni, tuti leállnék vele a gecibe. Pláne ha még a képembe is köpi, hogy márpedig talál ellenem valamit. Milyen álomvilágban élsz te?! – kérdezem, és őszintén értetlenül állok az egész dolog előtt. Mikor ma itt leparkoltam, azt hittem, csak megbeszéljük, hogy azért csinálja az egészet, hogy idegesítsen. Annak jó is volt. De ez? Ez úgy mégis mi? Még kábé hatezer ponton bele tudnék kötni a kis előadásába, úgy is, mint bűnöző, és úgy is, mint szintén rendőr.
Erre a mondatára inkább nem is reagálok, mert akkor továbbra is vitatéma lenne. Naná hogy az istenért nem vallanám be a számára, hogy emlékszem rá. A tetejébe még baromi jól is esett. Nem tudom, hogyan vagy miképpen sikerült így éreznem. De.... egyszerűen így érzek, így inkább ezt a részt hagyom is a fenébe. Csak egyszerűen elengedem a fülem mellett a mondatát. Sokkal jobban foglalkoztat annál a csóknál maga. Hogy miért csalt csapdába... vagyis igazából tudom, hogy miért tette. Én is azt tettem volna a helyében, tudom, hogy nem mond igazat. És igazából a kérdései, meg a reakciója nagyon is helytállnak. Mert normális esetben nem tudtam rá bizonyítani semmit, még a tetves haverjára se, akiben biztos vagyok, hogy bűnös. De... akkor meg mégis miért? Mert tudom, hogy bűzlik a kocsmájában valami. Vagyis míg nem voltam nyomozó, volt egy társam akinek volt egy ügye... de hirtelen tűnt el. Állítólag kocsmai verekedés áldozata lett. Még pedig ebben a kocsmában itt, ahol ő a góré. Tudom, hogy nem igaz, és kiderítem mi történt.... és a földdel teszem egyenlővé. Természetesen törvényes kereteken belül. Nyilván. -Nem érdekel a beképzelt, önelégült arcod és hangon. Nyugodtan beszélhetsz ilyen leereszkedő stílusban, és az sem izgat, hogy nem nézel ki ennyit se belőlem. -tartom a műmosolyomat, eddig legszívesebben a képébe ordítanék, hogy miért van ilyen hatással rám... ne kérdezzétek!- Mert ez azt jelenti, hogy hibázni fogsz... előbb vagy utóbb, én eddig ott leszek a hátad mögött, hogy rákattintsam a bilincset a csuklódra. Hidd el, hogy majd negyven év múlva onnan visznek el a koporsóba,- kacsintok még rá ráadásul. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam, és ha azt hiszi, hogy nem teszem meg, akkor nem ismer engem. Olyan leszek továbbra is, mint egy árnyék. Még ha pisilni megy arról is tudni fogok. A végére már egészen bele lendülök a mondandómba, talán... kissé túl szenvedélyesre is sikerül, így veszek egy mély levegőt, hogy lenyugodjak. Egy pillanatra elhallgatok.... nos igazából mond valamit. Sőt... elég sokat, így veszek egy mély levegőt. Ez a része nem jött be a taktikámnak, így úgy döntök, hogy váltanom kell. De amúgy lehet őrült, hibbant tyúknak tűnök... de ha a legjobb barátját neki is megölték volna biztos nem poénkodna itt nekem. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy talán be kéne őt avatnom a bizalmamba, elmesélni neki, hogy évekkel ezelőtt mi történt. De... lenne értelme? Nem hinném, gondolom, csak kiröhögtetném magam vele. DE már újabb ötlet körvonalazódik meg a fejemben. Feltartom a kezem békülékeny módon, lehet furcsállni fogja a hirtelen pálfordulásomat. -Nos... tudod mit? Teljesen igazad van, ami azt illeti. Nem lehetek a nyakadban huszonnégy órában, ez igaz. És ha csinálsz valamit biztos nem akkor fogod, amikor tudod, hogy a nyomodban vagyok,- nézek rá ártatlanul,- sőt még azt is megmerném kockáztat, hogy lehet igazad is van. Pláne, ha ennyire határozottan ragaszkodsz hozzá. Ünnepélyesen megígérem, hogy leszállok rólad,- nézek rá még mindig ártatlanul. DE tudom, hogy reggel bemegyek az őrsre, hogy pár nap... vagyis hét szabadságot vegyek ki. Talán egy magánnyomozóval is felveszem a kapcsolatot, van egy CIA-s egyetemistatársam, talán vele is. -Elnézést szeretnék kérni, amiért hibbant tyúkként viselkedtem.- nézek rá bűnbánóan, miközben bal kezem felé nyújtom, mintegy békepipát.
Arra, hogy nem érdekli az önelégült arcom és hangom, csak magasba szalad a szemöldököm, de azért ugyanolyan lenézően bámulok rá. Hát babám, nem úgy tűnik, mintha nem érdekelnélek… beképzelt, önelégült arc ide vagy oda. Jobban örülnék, ha nem lenne ennyire rám kattanva, nyugodtabbak lennének a hétköznapjaim. – Jajj cicám… - sóhajtok lemondóan. – Az, hogy leszóllak, még nem jelenti azt, hogy le is becsüllek. Max verbálisan, és csak azért, hogy bosszantsalak. Ami megjegyzem, a jelek szerint kurva jól megy nekem. Próbáltál már elgondolkodni ezen? Hogy miért pont én baszlak fel ennyire, a gyanítom elég sok bűnözőből, akivel találkozol? Nem hiszem, hogy ennyire kirívóan irritáló vagyok, ugyanis te vagy az egyetlen zsaru a seggemben. Csak tegyél mindkettőnknek egy szívességet, és meditálj el ezen – tanácsolom, leginkább a magam érdekében. Hát szégyellje már el magát, és hagyjon már békén, mert sokáig nem hagyhatom, hogy a kullancsom legyen, ha mások is kiszúrják a bandából, lépnem kell. Márpedig az mindkettőnknek fájdalmas lesz. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek abban a csinos kis fejében, nem igazán van pókerarca a csajnak, viharosan váltakoznak rajta az érzelmek. Némelyiknél már-már tényleg kíváncsi vagyok, mire gondolhat, pedig nem kéne. Érzem, hogy én ebből csak szarul jöhetek ki, akárhogy is, akármennyire is őrülten viselkedik, akármennyire is próbálom meggyőzni, hogy ejtse az ügyet, akármennyire is szóltak neki a felettesei, hogy maradjon a saját térfelén. Bambi bajt keres, és nem nyugszik addig, míg le nem lövik az anyukáját. Rühellek a rohadt vadász lenni ebben a felállásban. Valószínűleg mégis az leszek. Szinte látom a pillanatot, mikor taktikát vált, mintha egy kapcsolót állítottak volna át benne. Most nekem ennek hinnem kéne? Szkeptikusan meredek rá, bár nem afelé vagyok szkeptikus, hogy ezt komolyan gondolja-e, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy nem gondolja komolyan. A szkeptikusság annak szól, hogy ezt most komolyan el próbálja-e hitetni velem. Mikor még a kezét is felém nyújtja, és nagy kiskutyaszemeket mereszt rám, nem bírom tovább, elröhögöm magam. – Ugyan már… Ne sérts meg egyikünket sem azzal, hogy ezt a szart megpróbálod nekem előadni, oké? – kérem, még mindig nevetve, miközben a zsebeimben turkálok, egy újabb cigi után. Rá is gyújtok. – Lehet, hogy egyikünk sem a legélesebb kés a fiókban, de ne tegyünk már úgy, mintha egyenesen kanalak lennénk kés helyett. Nem nézlek hülyének, te miért feltételezed, hogy én az vagyok? Mindenesetre ha pályaváltáson gondolkodnál, színésznőnek ne menj, felkopna az állad – mondom, miközben hátrálok tőle pár lépést. Tényleg nem vagyok hülye. Teljesen számítok rá, hogy előbb-utóbb le akar majd lőni. - Mi lenne, ha egyszerűen csak tényleg leakadnál rólam? Már nem azért, de a mi kerületünk is rendelkezik elég rendőrrel, nyomozóval, meg mindenféle rendfenntartó brigáddal, fel tudják takarítani a saját szemetük, ha ekkora probléma vagyok. Gondolom felétek sem minden vattacukor. Nem lehetne, hogy elfelejtjük egymást, mintha mi sem történt volna? Hidd el, hogy messze ez lenne a leghumánusabb megoldása az egésznek – győzködöm, bár hogy minek, azt nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy esélytelen, látom a fején, a testtartásán, minden pórusából az árad. De hogy nekem mennyire nincs kedvem belemenni egy ilyen macska-egér játékba?! Pláne mikor azt hiszi, egér vagyok, közben meg csak egy másik macska. Fájni fog neki, hogy hiába játszik velem, még csak meg sem ehet a végén.
Legszívesebben az öklömmel törölném le azt a széles, önelégült vigyort a képéről. Tisztában van a dologgal, hogy én is emlékszem arra az estére. Bármennyire is tagadom előtte. De amúgy meg mit érdekel engem? Ha tudja... ha nem én nem vallom be neki. Meg amúgy kezd már nagyon kényessé válni ez a téma a számomra. Így inkább úgy határozok, hogy jobb ha mindketten elfelejtjük. Minél előbb. Meg nem mellesleg amúgy sincs mit túl ragozni a dolgot... szerintem. Ha valaki ezzel nem ért egyet... vagyis ha ő nem ért egyet, azzal sem foglalkozom. Bár úgy tűnik... legalábbis a levakarhatatlan vigyoráról, hogy tudja mit akar. Gondolom ő is e akarja felejteni. Nem vetne túl jó fényt rá a haverjai körében, ha lebukik amint lesmárolja egy zsaru. -Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak és mit nem...- szisszenek fel akaratom ellenére. Igazából, van igazság a szavaiban. Ezt szintén nem vallanám be, de az biztos, hogy én is elmélkedtem már ezen. Valójában azon kívül, hogy úgy védte a gyilkos haverját. Meg az a bár a tulaja, ahol a legjobb barátomat megölték... nos tényleg nem csinált nagyon törvényen kívüli dolgot. Vagyis biztos vagyok abban, hogy benne van a keze valamiben, csak jól titkolja. De hogy miért megy fel bennem a pumpa, ha csak megszólal...? Ez egy nagyon jó kérdés... amire nem tudok válaszolni, és ne is akarok. -Most ezt meg kéne köszönnöm, vagy mi a fene? Az, hogy nem becsülsz le? Tudod mit? Igazán hidegen hagy, hogy mennyire becsülsz le vagy sem. A végén úgy is te fogod húzni a rövidebbet. Ezt az egyet garantálhatom neked. Nem bosszantasz, egyáltalán sem. Csak utálom a magas... copfos seggfejeket. Ennyi. És csak, hogy megnyugtassalak: nem azért nincs egyetlen zsaru sem a nyomodban mert annyira tiszta lennél. Hanem mert olyan profi vagy. És beképzelt... de mint ilyen, hát... hamar hibát fogsz elkövetni, és én ott leszek a sarkadban. - vigyorgok rá egy kacsintás kíséretében. De ennél többet nem jegyzek meg. Csak keresztbe fonom kezeimet a mellkasom előtt, oldalra billentett fejjel figyelem. Igazából tényleg magam sem tudom miért, de tényleg felidegesít minden pillanatban. Talán mert az első alkalommal, hogy találkoztunk már akkor direkt húzta az agyam. Persze az sem tetszett, hogy csak úgy flegmán odalökte a kapitányságon az óvadékot. Majd távozott a gyilkosommal. Azóta a bögyömben van... ami azt illeti nagyon is. Majd ráébredek, hogy ezzel nem jutok előre, így más módot választok. Eljátszom, hogy belátom... neki van igaza. De... nem is gondoltam volna, hogy beveszi... legalábbis elsőre. Így addig fogom játszani, amíg teljesen meg nem nyugszik a tudattól, hogy nem járok már rá a nyakára. Bár őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a képembe röhög... már majdnem felkapom a vizet. De nem! Tartom az arckifejezésemet ami megbánásról tanúskodik a számára. Tartom a tenyerem is felé... bár nem úgy tűnik, mintha... hinni akarna nekem. -Oké, nézd tudom, hogy.... nehéz el hinni az elmúlt hetek fényében. De tulajdonképpen rájöttem, hogy igazad van. Még mindig úgy gondolom, hogy sáros vagy. De nem fogom az életem azzal tölteni, hogy utánad loholok,- túrok bele hosszú, csokoládébarna fürtjeim közé.- Nem is várom, hogy el hidd azonnal. Nem nézlek hülyének, miből gondolod, hogy így van? Nem...- nézek rá szúrós szemekkel,- imádom a szakmám.... főleg amikor a magad...- megköszörülöm a torkom,- khhm akarom mondani a bűnözőket rács mögé küldhetem.- felelek neki még mindig ártatlan mosolyt villantva felé. Majd a következő szavait hallva egy pillanatra felcsúszik a szemöldököm a homlokom közepére... és elkerekednek sötét színű íriszeim. Majd veszek egy alig észrevehető sóhajt, lassan sétálom körbe miközben megszólalok. -Nos, mindkettőnk lelki nyugalmáért inkább ne is menjünk bele ebbe. Tisztában vagyunk az itteni legtöbb zsaru “munkájával”, és a legtöbbnek jobban bűzlik a keze, mint a hajléktalan, aki hónapok óta nem fürdik. Amúgy meg... épp az imént mondtam, hogy így lesz. Felejtsük el egymást... mintha nem is ismernénk, én nem kerülök az utadba, te az enyémbe.- állok meg közvetlen előtte. Egészen addig míg a börtönben nem rohadsz meg!- teszem hozzá magamban dühösen, de csak nyugodtan pillantok fel rá.- Mivel tudnálak meggyőzni, hogy el hidd?- nézek rá komolyan, mind mikor apát akarom meggyőzni.
Eszem-faszom megáll ettől a nőtől, a lehető legrosszabb értelemben. Olyan, mintha az egész mondandómból csak bizonyos részeket fogna fel, vagy nem tudom. Szelektív a hallása? Vagy olyan szinten tagadásban él, hogy egy tök értelmes meglátásra csak annyit tud reagálni, hogy „ne mondd meg, mit tegyek!!!”? Mint valami dacos kisgyerek. – Nem mondtam meg, mit tegyél. Javasoltam, hogy gondolkozz el a motivációidon. Hogy megfogadod, vagy nem, az a te szarod – nézek rá felvont szemöldökkel. Nem tudom, mit vártam ettől a beszélgetéstől, mikor beültem arra a székre, és „hagytam”, hogy utolérjen ebben a bújócska-fogócskában, amit művel az utóbbi hetekben, de nem ezt. Nem érzem úgy, hogy jutnék vele bármire, és nem is értem, mit miért csinál. Üres tekintettel nézek rá, ahogy megint belelendül a kis tévképzetébe, hogy ő majd rács mögé juttat és stb stb. Úgy a vállamra kapnám, és elvinném a kapcsolattartómhoz, hogy terápiázzanak már egyet ebben a témában, mert nekem ehhez a szarhoz nincs idegrendszerem. Nem lehet ott a sarkamban. Nyolc év munkáját baszná el, amit nem fogok hagyni, nem tehetem, nem teheti. Már csak az, hogy nekem most ezzel kell foglalkoznom, hátráltat, és veszélyeztet, nem csak engem, de mindkettőnket. De ezt mégis hogy mondjam el neki anélkül, hogy… nos… elmondanék neki bármit? Nem bízom benne, se kutyám, se macskám, csak egy túlbuzgó, idealista zöldfülű nyomozópalánta. Nem fogom beavatni valamibe, amit nyolc éve hét lakat alatt tartok, csak azért, mert idegel. Hamarabb fogom elküldetni olyan messzire New Yorktól, hogy ne zavarhasson többet. – Ha ezt szeretnéd mondogatni magadnak, akkor hajrá… - vonok vállat. – Azért előbb-utóbb majd próbálj meg visszatérni a valóság talajára. Nem olyan vicces, de kevesebb pofáraeséssel jár – javaslom neki, még mindig inkább szórakozottan, mint idegesen. Maximum annyira idegesít fel, mint az a légy, ami folyton az arcodra száll, mikor alszol, és mindig felriadsz rá. Annyira nem, hogy felkelj leütni, de annyira igen, hogy csapkodj párat vakon a párnával. Az új taktikája sem tölt el különösebb örömmel. Eltöltene, ha hinnék neki egy pillanatra is. Ha nem lenne hazugság minden szava. Ha a kis fejecskéjében nem épp az járna közben, hogy fogja a magamfajtákat… Bocsi! Szóval a bűnözőket rács mögé küldeni. Lehetne ennél feltűnőbben elszólni magát valakinek? Azért egy szemfogatás erre bőven kijár neki. – Egy kicsit sem vagy meggyőző, remélem érzed – jegyzem meg szárazon, mert ennél jobb válaszom nincs erre. „Jajj, hát nem fogok utánad loholni, hiába tudom, hogy sáros vagy, és imádok embereket börtönbe juttatni. DE! De most nem fogok most már. Nyugodj meg, és kérlek, hibázz valami nagyot, hogy lecsukhassalak. Légyszi.” Mert hogy most gyakorlatilag ezt adta elő. Ha nem érzi, hogy nem meggyőző, akkor bajok vannak. Mint egy bronxi rendőr fia, valahol kibaszottul felháborít, hogy egy kalap alá veszi az összes rendőrt azon a terepen, és még véletlenül sem valami jó kalap alá. Sznob picsa. Közben tudom, hogy igen, sok korrupt rendőr van a Bronxban. Parolázok nem eggyel, nem kettővel. De általánosítani akkor sem ér, a többség végzi a dolgát. – Ha ilyen kibaszottul látod a rendszer hibáit, miért nem inkább ez lesz az új projekted? – érdeklődöm meg, elvégre ha már ennyire megvan a véleménye a bronxi rendőrökről, miért nem tesz ellene? Többet érne vele, mint az én nyomomban járkálással. Meg ezzel a műsorral itt, amivel azt próbálja elérni, hogy azt higgyem, mostantól majd békén hagy. – Majd ha nem látlak pár hétig a bár körül ólálkodni, vagy ilyenek. A Bambi szemeid miatt nyilván nem. Akár abba is hagyhatod a műsort – mondom hozzá hasonlóan komolyan, aztán nagy elégedettséggel az arcárba fújok egy nagy adag füstöt. Ha már volt kedves ilyen közel állni. Gondolom nem sokan cigiznek a környezetében, vagy nem tudom. Mindenesetre egészégére. – Na jó, oszoljunk. Adtunk a szarnak egy pofont az elmúlt fél órában… - morgolódok, ahogy hátrálok tőle pár lépést, aztán az ajtó felé indulok. – Azért nem bánnám, ha többet nem látnálak a visszapillantómban. Vagy legyél diszkrétebb, vagy szakadj le. Vagy… nos… magadnak csinálod – nézek hátra pár pillanatra a vállam fölött, mielőtt kilépnék az ajtón. Nyitva is hagyom, gondolom ő sem tervez itt hesszelni sokáig. Ha a végén kicsit fenyegető volt a hangsúlyom… nos, az nem a véletlen műve.
Kezdőlap
