Már régóta nagy bajban voltam, ha a pénzről volt szó. Igazság szerint mindig is jól jött valaki, aki kihúzott a pácból. Ez egy ideig a szüleimet jelentette, utána a testvéreimet, a baráti társaságomat, majd végül a közszolgálatot végző személyeket ; ami mindig is szégyenfolt lesz az életemben. Szükségem volt valakire, aki fenntarthatja az érdeklődésemet, aki megnevettet akkor is amikor más nem tud és aki valami újat hozhat. Nem akartam hozzám hasonló emberrel együtt lakni, hisz belőlem éppen elég egy, én valaki olyat akartam, aki szinte mindenben különbözik tőlem, aki megmutatja milyen az ellentétemnek lenni és ettől függetlenül is szimpátiapontokat szerezni tőlem. Elkezdtem levelezni egy lánnyal, aki azt mondta szívesen csatlakozna hozzám és még a feltételek közül sem tartott semmit se feleslegesnek vagy esetleg idegesítően válogatósnak, így ezek alapján hihetetlenül vártam, hogy betoppanjon az ajtón és bemutatkozhassak neki élőbe is. Megadtam a címet azzal az üzenettel, hogy bármikor amikor készen áll beugorhat és akár már azonnal be is költözködhet a kis szobájába, amit külön kitakarítottam neki napokkal ezelőtt, majd vártam mikor fog a küszöbnél állni és kopogni, hogy bejöhet-e. Aznap reggel kissé késve keltem fel, ami azt eredményezte, hogy délelőtt 11kor álltam neki boxerben tükortojást készíteni baconnel. Nem voltam az a fajta srác, aki szeret a konyhában főzőcskézni meg megmutatni, hogy ő Gordon Ramsay a házban, de a gyomrom megkövetelte az ételt, szorgalmam meg nem volt akkora, hogy esetleg most leugorjak valahova gyorsan bekapni valamit. Kómás voltam még, alig láttam, teljesen kiment a fejemből, hogy vendéget várok..
Az önállóság felé vezető rögös út első állomása, amikor elhatározod, hogy elköltözöl otthonról. Nem azért mert nem jó, nem azért mert összevesztél a szüleiddel, és nem azért, mert lázadni szeretnél a rendszer ellen. Egyszerűen eljutottam arra a pontra, amikor meg kell tudnom állni a saját lábamon is. Negyed század van mögöttem, ideje úgy tekintenem az eljövendőre mint egy reményekkel és lehetőségekkel telt bőségszarura, amelyből azt veszek ki ami számomra fontos, amitől jobb lehetek, több lehetek. A házból, ahol a balesetem történt már öt éve elköltöztünk, a hely ahol felnőttem már nyomokban sem létezik, és talán így a legjobb. Nem maradtak olyan emlékeim amelyekbe kapaszkodhatok, ezek az újak pedig nem igazán az enyémek. Nem találom a helyem a szüleim házában, és nem találom máshol sem. Lehetetlenül és tehetetlenül sodródom az árral, remélve, hogy minden új nap valami olyan lehetőséget hoz majd, amiért érdemes volt aznap reggel felkelni. Különös talán, de soha nem gondoltam arra, hogy ez az élet nem élet tovább, soha nem merült fel bennem annak a gondolata, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Egyszerűen azért nem mert szerettem élni. Még akkor is ha a sorsom kegyetlen és fájdalmas nyomokat hagyott nem csupán a lelkemen, de a testemen is.Talán csak annyiban voltam más, hogy volt egy saját világom, amit én teremtettem magamnak az elmúlt nyolc évben, és ahova nem engedtem be eddig senkit.Hogy milyen volt ez a világ? Színes, aranyló, örökké napfényes, a szivárvány az égről úgy csordult le, mint olvadt mályvacukor, a réten a füvön örök harmat csillogott, a virágillat körbeölelt, és elrejtett mint egy puha takaró. De ebben a világban csak én léteztem, és a zene, amely immáron másfél éve egy cselló kíséretében beköltözött az életembe. Volt ebben a hangszerben valami szomorkás és megnyugtató, ugyanakkor játékos, pimasz és magakellető. Olyan gondolatokat és vágyakat hozott a felszínre, amelyre szükségem volt. Bár nem voltam még a hangszer igazi mestere, hiszen nem jártam tanárhoz, de az összes szabadidőm szinte arra áldoztam, hogy minél tökéletesebben tudjak játszani. Mostanra azt lehet mondani, hogy ujjaim alatt már nem nyekergett a hangszer hanem életre kelt. Amikor játszottam kicsit megnyitottam magam a világnak, megmutattam mi lakozik ott legbelül, és úgy ragyogott át a saját világom napsugara a réseken, mint megtépázott szélfútta függönyökön a nyári ragyogás.Ez voltam én: tele reményekkel, de még mindig hátrafelé pislogva, félve attól, hogy a múlt rám telepszik, és újra a sötét lemondásba taszít. Talán ezért volt szükségem arra, hogy egy olyan emberrel éljek együtt, aki nem ismer, aki nem akar mást, csak minden héten fizessem a bérleti díjat, cserébe lesz egy saját szobám. Olyan kellett aki talán mégis másabb mint én. Kellettek a színek körém, kellett egy olyan valaki, aki a pillanatban létezik, aki számára a világ egy felfedezni való csoda minden apró pillanatával együtt. Én csupán nézni szerettem volna, meglesni azt hogyan lehetne, és talán erőt meríteni belőle. A hirdetés amely Brooklyn egy közepesen elfogadható kategóriába sorolható épülete között hirdette a társbérletet, egészen szimpatikusnak tűnt, bár valószínű az első benyomás majd sokkal árulkodóbb lesz. A mai nap reggel nyolckor végeztem, és egy tizenkét órás műszak volt mögöttem. Fél órát még szundikálnom is sikerült a metrón amíg átjutottam Manhattan-ből, Brooklynba. Arra gondoltam, hogy körbejárom a könyvesboltokat, meglátogatok pár antikváriumot, beugrom egy hangszerboltba új kottákért, megiszom egy kávét is ébresztő gyanánt. Miért is mentem volna ha haza, mikor 11-re úgyis vissza kellett volna érnem, annyi idő alatt meg kétszer nem járom meg az utat. Bár fáradt, kimerült és álmos voltam, az utolsó helyen, egy ír kávézó teraszán a méregerős fekete fejbevágott és valamennyire észhez is térített. A bámuló pillantásokat már szinte megszoktam. A rekkenő hőségben kevés fiatal lány ücsörgött magasított nyakú, begombolt kardigánban a napfényes teraszon. De ez kevésbé zavart...mármint ha emiatt néznek meg, semmint azért, mert a vállaimon, vagy a láthatóbb helyeken a hátamon, még mindig ott virítanak az égési sérülésem nyomai, az összehúzott, mostanra már tüdőszín hegedések. Ez volt az egyik oka a bezárkózásomnak. Ki tudná ezt szépnek, vagy vonzónak találni? Kisebbrendűség? Félelem? Mindkettő. Nem akartam szánakozó pillantásokat, azt akartam, hogy valaki úgy fogadjon el ahogyan vagyok, hogy azt mondja vonzónak lát. De lássuk be erre az esély minimális, főleg akkor ha én magam meg sem adom.Kerültem az emberek pillantását, és nem töltöttem több időt a helyen mint az elfogadható. Az órámra pillantottam. Volt még fél órám, jobb lesz igyekezni, ha nem akarok első alkalommal rossz benyomást tenni a késéssel. A szívem a torkomban dobogott amikor megérkeztem. Nem tudom miért fogott el valami furcsa érzés, amikor beléptem a megnyugtatóan hűvös lépcsőházba. Talán mert most először kézzelfoghatóan valami komoly változás előtt állok. Hosszú idő óta először az esetleges, jövendő lakótársam lesz az akit megismerek. Akivel nem egy anya által szervezett vakrandevún találkozom, vagy nem egy beteg a kórházból. Igaz, az intenzív osztályon a legtöbben csendesek, keveset beszélnek. Pont ezért érzem jobban magam közöttük. Ahogyan a folyosón befordultam frissen sült bacon illata csapta meg az orromat, és amint közeledtem a megadott lakás felé az illat egyre erősödött. Jelzés értékkel megkordult a gyomrom! A pokolba! Enni elfelejtettem. Talán hajnal kettő is volt már mikor az utolsó mogyorókrémes fánkot bedobtuk Rogerrel a földszinti automatánál, és az sem éppen kielégítő mennyiség éhség ellen. De valahogyan ez fel sem tűnt addig, amíg nem nem éreztem a bacon illatot. Az ajtó előtt megálltam, és egy sietős mozdulattal még megigazítottam a kibontott hajam. A táskámat a vállamon szintén megigazgattam, és lesepregettem a kardigánomról és a farmeromról a nem létező szöszöket. Jó benyomást akartam kelteni, mert ha tetszik a lakás, és a lakótársamat is szimpatikusnak találom szívesen költöznék akár már holnap is. Holnap és holnap után ugyanis szabadnapos vagyok, akkor apával meg tudjuk oldani. Nincsen sok holmim, a pick-up simán elhozza. Tétován bekopogtattam. Valószínű túl halkra sikeredett, mert a jókedvű füttyögés nem hagyott alább, mintha tojást is vert volna valaki odabent a hangok alapján. Még egyszer kopogtattam, ezúttal határozottabban, és egy mély sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor nagyjából három perc után apró motoszkálást hallottam, és az ajtó kinyílt. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Egy nagyjából velem korabeli, mosolygós, minimális indiai vonásokkal megáldott, fürtös fekete hajú férfi nyitott ajtót. Egy szál boxerben, a kezében egy bacon forgatására használt főzőlapáttal. Talán a kelleténél hosszabb időre maradt tátva a csodálkozástól a szám, és azt hiszem a zavaromat próbáltam oldani a dadogással, meg az apró derültséggel az arcomon. -Öhmmm….hello….én...Kenzy vagyok. Kenzy Olsen. Velem beszélt...beszéltél meg találkozót ma tizenegyre. Remélem nem jöttem túl korán.- nem jöttem ez teljesen biztos, de nem akartam esetleg alkalmatlankodni sem, ha nincs éppen egyedül.Mondjuk ha lakótársak leszünk ehhez hozzá kell szokni. Nekem hozzá. Mert nekem aligha lesznek vendégeim.Ebben a pillanatban megint megkordult a gyomorom, hiszen a bacon és a tojás illata immáron teljes közelségből csiklandozta az orromat.Rettentő kínos, és a kezemet a hasamhoz kapva próbáltam csillapítani a hangot, bár ha nem tettem volna ezt lehet fel sem tűnik neki. -Elnézést, munkából jövök éppen….hosszú volt az éjszaka. Nővér vagyok, ahogyan írtam is.- vártam, hogy beinvitáljon, megmutassa a lakást, hogy eldönthessem szeretnék ide költözni vagy sem.Bár a bacon és tojás, határozottan a mérleg pozitív oldala felé billent, noha nem tudhattam, hogy ebben ki is merül minden bizonnyal a szakácstudománya vagy sem.
Nagyban sütögettem, szinte büszkévé válva magamra, hogy mennyire jól is megy ez az egyébként tök alap reggeli. A tükörtojás és a bacon volt a nagy szenvedélyem a napfelkeltés órákban, habár számomra az ébredés még legkorábban is tízre sikeredett, akkortájt pedig már a sugarak rég bevilágították a teljes lakást a szobámat kivéve, amiben a nap huszonnégy órájában sötét volt. Enyhén fényérzékeny voltam, de ezt sem tudta rólam senki bár aki ismert láthatta, hogy még a téli időben is napszemüvegben megyek ki az utcára. Kopogást hallottam az ajtó felől, így lelkesen, nem is figyelve éppen miben vagyok vagy éppen mit csinálok megindultam a bejárat irányába, majd kinyitottam azt. Hosszú barna hajú lány, csinos alkattal. Az első ami feltűnt rajta az volt, hogy mennyire is zavarban lett a látványomra. Ebben a pillanatban realizáltam miben is állok előtte. Mondanám, hogy kifejezetten kellemetlen pillanat volt, de igazság szerint a lépcsőház zöme látott már így épp ezért nem zavartattam magam. Kedves mosollyal fogadtam őt, hiszen örültem ,hogy végre lesz valaki aki szórakoztathat a késő esti órákban is. Azok alapján a dolgok alapján amiket beszéltünk még leveleken keresztül kifejezetten szimpatikusnak tűnt, tetszett, hogy mit dolgozik, hogy mik a hobbijai, hogy mennyire rutintalan mégis mennyire kompromisszumkötő ha összeköltözésről van szó egy idegennel. Ilyen szempontból hasonlítottunk. - Szia Kenzy, Mateo vagyok - mosolyogtam továbbra is rá. - Gondoltam éhes leszel, ezért csináltam mindkettőnknek reggelit, hogy úgy tudjuk megbeszélni a részleteket, meg utána körbevezesselek a lakásban - tájékoztattam a tervem részleteiről majd elálltam az ajtóból, hogy beljebb jöhessen. A nappaliban dübörgős mégis ellazító zene szólt, általában ez ébresztett fel minden egyes alkalommal az alvás utáni kómás állapotomból. A konyha természetesen hozzám illeszkedően most egy teljes rommá változott, hiszen híres voltam róla, hogy számomra képtelenség volt valamit rendben tartani ha éppen tevékenykedtem benne. Kíváncsi voltam mit fog szólni ehhez az egészhez, hogy hogy is fog hozzám viszonyulni, viszont próbáltam számára a legjobb mégiscsak a legőszintébb arcomat elővenni. - Ne haragudj, hogy így fogadlak, csak sajnos nekem is fárasztó napom volt és elfelejtettem ébresztőt állítani - vakartam meg a halántékomat zavartan egy kínos nevetés kíséretében. - Remélem nem ijesztelek el a látványommal, bár előre felkészítelek, hogy a munkám miatt sokszor fogsz hasonló állapotban látni - a hangom végig derűs és örömteli volt, egy percre sem szakadt meg a vidámságom. Ténylegesen lelkesen álltam hozzá ehhez a dologhoz, hiszen az a hirdetés már hosszú hetek óta ki volt téve de ő volt az első, aki jelentkezett.
Sajnos vagy sem, nincs gyakorlatom az efféle dolgokban. A szüleimmel éltem világ életemben, megvolt a magam kis biztonságos világa, amelyre a tűz után még jobban szükségem volt. Szükségem arra, hogy zárt ajtók mögött legyek, hogy a szükségesnél többet ne legyek odakint és ha lehet kerüljem az emberek közelségét. Valahogyan az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul, és zárt ruhákon keresztül is látható, örök életre viselt lenyomata annak az éjszakának. Pedig semmi sem volt más körülöttem, csak én képzeltem oda. A különköltözés gondolata úgy fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem.Igaz akkor még csak gondolkodni kezdtem rajta, de nem néztem a hirdetéseket, és igazából azt hiszem inkább csak egy elképzelés volt, nem is annyira akarat. Az idő érlelte végül cselekvéssé, végül aztán két hetes keresgélés után találtam rá arra a lakásra amelyet a mai műszakom után készültem megnézni. Most, hogy már szinte egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy belevágjak az igazi, önálló életbe, valahogyan kezdett elillanni a bátorságom, melyet olyan nehezen szedtem össze.Fogalmam sem volt, hogy mennyire tudok azzal a helyzettel megbarátkozni, hogy egy vadidegen embert engedek be a mindennapjaimba, ahogyan azt sem tudtam, én magam hogyan fogom azt kezelni, hogy egy vadidegen életének a része leszek. Még akkor is, ha pusztán egy lakást osztunk meg egymással. A magány már jó ideje kedves barátom volt, szinte megszokott módon vált az életem elengedhetetlen, bár szükségszerűnek legkevésbé sem nevezhető részévé. Bár fáradtan, minden porcikámban lazán ernyedten az álmossággal a pilláimon hagyom magam mögött az ébredező, lassan nyüzsgő reggeli Manhattant, és tartok Brooklyn felé. A metró még inkább meghintáztatja a testem, és legyűr egy kis időre az álom, azért a következő órák végén a kávé magamhoz térít, hogy aztán lépteim elvigyenek a lakáshoz, hova a találkozót megbeszéltem. A kopogtatást többször ismételve végül kitárul előttem a bejárat és megpillantom jövendő lakótársam. Félszegen és kicsit bátortalanul próbálom magam beleengedni a helyzetbe, de a szokatlan külső mellé társuló kedves és barátságos hang kissé összezavar. A mosolya kedves és bizalomgerjesztő, és minimális mértékben kíváncsi. Engem mégis sikerül egy másodpercre visszazavarnia a kis csigaházamba. Zavarodottan bújtatom el a kardigánom ujjai között a kezemet és úgy lépek be a lakásba, hogy a vállaim közé húzom a nyakamat. Laposan pislogok hol Mateo-ra, hol a válla felett hátrébb egy kis helyiség irányába, honnan a bacon illata utánozhatatlanul ínycsiklandó módon huncutkodik az orrommal. “...mindkettőnknek reggelit…” ennél a mondatrésznél pillantok vissza a fiúra, és meglepetten, egy apró kis mosolykezdeménnyel az ajkaimon vonom fel a szemöldököm. Láthatóan zavarba hozott, meglepett és jóleső érzéssel töltött el. Nem igazán szoktak engem ilyesmivel várni otthon sem. Anya rengeteget dolgozik, apa pedig gyakorlatilag be sem teszi a lábát a konyhába, ami szerinte az asszonyok birodalma.Nem lehet érte hibáztatni. Kemény, déli nevelést kapott, amelyben az egyszerű családi szerepek voltak az elfogadottak.Ebből pedig soha nem engedett. Én mindig is más voltam. Már gyereknek is picit elvarázsolt, különc. Otthon szótlan, de az iskolában pörgős és a társaság közepe. Aztán minden megváltozott. A világ bezárult előttem, hogy a sajátom nyíljon meg. Amelyben otthon lehettem. -Ami azt illeti….tényleg az vagyok.- a gyomorom korgása akkor is elárult volna, ha éppen megpróbálom tagadni. Beljebb léptem, ahogyan félreállva invitált a nappali felé. A zene basszusa ott dübörgött a mellkasomban, mégis volt valami lágyság benne,amelytől az embert elfogja az a különös és kellemes érzés, hogy akár a szőnyegre is leheveredne, és hallgatná, miközben a plafont bámulva engedi ki az egész éjjeli fáradtságot a végtagjain. Bár nem volt éppen patyolat rend, én mégis valahogyan vonzónak és eredetinek láttam a kaotikus összevisszaságot. A konyha látványa leginkább arra hasonlított, ahol a házigazda több napos bulit rendezett és minden vendég hazament anélkül, hogy megkérdezte volna mit segítsen. -Hát. Azt hiszem tényleg szükséged lesz egy lakótársra. Tudod mit? Te készítettél nekem reggelit, én cserébe seperc alatt elmosogatok. Szerintem remek üzlet és közben megbeszélhetjük a részleteket. Persze csak akkor ha nincs ellenedre.- teszem hozzá udvariasan, miközben a táskámat az utolsó szabad székre teszem. -Egyébként ne aggódj! Te is elég sűrűn láthatsz majd engem ilyen állapotban, ha ideköltözöm. Sokszor dupla műszakot vállalok. Nem ritkán tizenkettő és tizennégy órákat dolgozom. Olyankor pedig rettentő fáradtan esek be az ajtón, és bár akkor is éhes vagyok, a fáradtság hamarabb vesz le a lábamról.- a táskámat végül lerakom a székről magam mellé, én pedig leülök a konyhaasztalhoz. - Egyébként mivel foglalkozol? Mármint mi a munkád? Vagy szabadúszó vagy?- érdeklődtem óvatosan és lassan. Én sem nagyon szerettem ha elsőre lerohannak, még akkor sem ha egyébként jól tudtam, hogy az ilyen helyzetekben mindenképpen érdemes minél többet megtudni a másikról. -Az jó jel, hogy a zenét szereted. Azt nem említettem meg a jelentkezésnél, de gondoltam majd inkább személyesen, hogy nem egyedül költöznék.- egy fél másodperces hatásszünetet tartottam, majd megrázva a fejem magyarázatképp hozzátettem. -Velem költözik egy cselló is. Ő az én társam, a mindenem, a szerelmem, a világom. Az egyetlen dolog ami kikapcsol és leköt, és persze nélküle amúgy sem jönnék. Nem tudom ez mennyire lenne zavaró neked. Nincs kutyám, nincs macskám, nem dohányzom, és nem is iszom.- egykor ilyenkor jött volna az a kérdés, hogy akkor miért élek….de ma már más a helyzet. Dohányozni sosem dohányoztam, inni pedig a buli kedvéért gyakran ittunk a lányokkal. Aztán az is véget ért. Minden véget ért, mintha a tűz a kapcsolatokat, a barátokat is felégette volna, pernyeként hullott mellém a múlt, és én nem találtam benne a jövőmet. -Csak a cselló az egyetlen zajforrásom. De ne aggódj, ha te zajosabb életet élsz, engem az sem zavar. Pillanatok alatt árnyékká tudok válni ha szükséges.- utaltam itt arra ha esetleg bulit akar rendezni, vagy nőket, esetleg férfiakat akar felhozni….engem ez a része igazán nem zavar. Közben elém kerül a reggelire készített bacon és tojás, ő pedig leül velem szemben. Hagyom szóhoz jutni, legalább arra az időre, amíg az első falatokat a villámra szúrom. -Hmm….egészen jó.- jegyzem meg, majd bólogatva hozzáteszem. -Az apám szerint egy férfinak nem kell értenie a főzés tudományához, de ha el tud készíteni egy rántottát akkor letaszíthatja magát a jóistent is az égi trónusáról.- ez már majdnem istenkáromlásnak számított a mélyen vallásos baptista családból származó apám szájából. Talán ezért is tulajdonított ekkora jelentőséget ennek a kijelentésnek. Jó volt itt ülni és enni a rántottát, noha elég érdekes kontrasztot alkottunk, ahogyan Mateo boxerban ücsörgött, miközben én nyakig begombolt kardigánban a kis lakás konyhájában. Annyi bizonyos, hogy ha beköltözöm, akkor egy érdekes lakótáspáros leszünk ő meg én. Az már most nyilvánvaló, hogy úgy válnak ketté a világaink, mint a Vörös tenger egykor Mózes botjának suhintására.
Kezdőlap
