Szerettem gyerekként boltba járni. Volt a közelünkben egy apró kis kereskedés, amolyan vidéki boltocska-féle, ami elég fura volt New York-ban, de kedves, családias hangulata volt. Hol apával, hol anyával mentem el vásárolni, amiben két dolog volt jó: egyrészt kicsi voltam, így nekem csak egy sétát jelentett az egész, és nem kellett cipekednem. Másrészt amikor már mindent megvettünk, a boltos hozzám hajolt, és megkérdezte: "na kisember, neked mihez lenne kedved? Tudom, tudom... selyemcukorhoz. Lássuk, mit tehetünk az érdekedben." Fehér papírból tölcsért tekert, megtöltötte cukorkával, átnyújtotta, én pedig így szóltam: "köszönöm, Mr. Simmons". Egy darabig mindig tartogattam a cukrokat a kezemben, mielőtt megettem volna, mert tetszett az érzés, és ezt ki akartam élvezni. Nagyon jó ízű volt, de egy ültömben meg tudtam enni az egész zacskót, amit a boltostól kaptam, viszont azt hiszem, így sem panaszkodhattam. Nem is lett volna illendő, és apám is szíjat hasított volna a hátamból ha követelőzöm.
Ezekből a régi szép időkből - leszámítva persze apám személyiségét - nem sok maradt mára. Minden talpalatnyi helyet, és a gyerekkori kisboltot is felfaltak a plázák és nagyáruházak, ahová nemes egyszerűséggel utálok járni. Nem kedvelem sem a tömeget, sem a mindent betöltő, idióta zenéket, amik a hangszórókból visítanak, és még a legeldugottabb sarkokban sem lehet elmenekülni előle. Fogadok, hogy az efféle helyeken még az egerek sem élnek meg, vagy ha mégis, mentálisan mindegyik belerokkant már ebbe a miliőbe. Csak hát én sem élhetek a levegőből, ami pedig elég jól hangzana, már csak anyagi szempontból is.
Szóval számomra egy bevásárlás nagyjából olyan élményt jelent, mint az eretneknek néhány óra az inkvizíció kínzókamrájában, bár nekem megvan az az előnyöm, hogy tudom, ha végeztem én kimenekülhetek innen, és nem vetnek máglyára. Bár, néha a fene se tudja ezt biztosra, mert amikor belenézek egyik-másik pénztárosnak a szemébe, aki aznap már legalább száz hülyét meghallgatott és eltűrt, látom a tekintetükben a fenyegetést, hogy szóljak csak egyetlen rossz szót, és megbánom azt is, hogy egyáltalán a világra jöttem. Van közöttük egy meghatározhatatlan korú hölgy, aki csodálom, hogyan tudja egyáltalán a nem túl kecses idomait bepréselni a kassza mögé, és olyan hangja van, mint egy hajókürt. Amikor először láttam, meg voltam róla győződve, hogy ő tulajdonképpen Jabba a Csillagok háborújából, csak magára vett egy parókát, és blokkolás közben feltűnés nélkül bepislogtam mögé, nem rejteget-e a padló környékén egy arany bikinis Leila hercegnőt. Viszont ez a nő az egyetlen, aki - meglepő módon - de tényleg tud kedves lenni az emberekkel, velem legalábbis az volt. Adós maradtam két dollárral, kínban kotorásztam a zsebeimben, mígnem a delnő meg nem unta, két kövér könyökét levágta elém a pultra, és megszólalt, olyan hangon, mint Bud Spencer: "ide hallgass szépfiú, neked meg nekem is jobb, ha nem tartasz fel. Legközelebb ha erre jársz behozod, rendben? Legalább megint láthatom a szép pofikádat" - és ehhez a monológhoz kacsintott is egyet úgy, hogy minden hajam szála az égnek állt. Remegő térdekkel ténferegtem ki, de legalább a rémálmaim terén volt némi változás aznap éjjel, mert egészen hajnalig a Kis hableány Ursulája üldözött, a pénztárosnő arcát viselve.
Ezekhez az élményekhez mérten igyekszem gyorsan letolni a bevásárlást ma este is, olyan sebességgel szlalomozva a polcok között a bevásárlókocsival, mintha versenyre készülnék. Elszáguldok az italos polcok előtt, és képzeletben vállon veregetem saját magam. Nem is olyan régen, mondjuk egy-két héttel ezelőtt még fix, hogy lekaptam volna valamit innen, és este leszedáltam volna az agysejtjeimet, hogy lecsendesítsem az elmémben dühöngő gondolatokat. Azt hiszem, ezért legalább egy medáliát érdemelnék a mellkasomra, vagy akár én magam adhatnék egyet Crysta-nak, a pszichiáteremnek. Leálltam az Adderall tablettákkal, az itallal, az igazat megvallva, már a nőkkel is. Ha ez így megy tovább, térdig érő szakállat meg zsákruhát fogok ölteni, és beállok a Central Park-ba remetének.
Nos, a bevásárlóközpontok két alapeleme ma este is megvan: a tömeg, és a zenebona mind kap egy-egy pipát a listán, csakhogy ezúttal még valami csatlakozik ehhez a rémálomhoz: mikor ráfordulok a következő sorra, szemtől szembe találom magam egy gőzerővel üvöltöző és hisztiző gyerekkel, meg a szemlátomást tehetetlen szülőanyjával. A jelenet meglehetősen szürreális, mert a négy év körüli kissrác a padlón fetrengve ordítozik valami fröccsöntött műanyag vacakért, és esküszöm, amikor hasra fordul, simán lelátok a gyomráig a kerekre nyitott száján keresztül. Bárhogy is nézzük, mi hárman a színpaletta elég széles skáláját képviseljük hirtelenjében: a kölyök lassan már-már olyan lila, mint Krisnamurti, ha most lenne itt egy krisnás, simán körbetáncolhatná, anyuka feje a vörös számomra eddig ismeretlen árnyalatát ölti fel, én meg érzem, hogy lesápadok a műsorszámtól, meg attól a ténytől, hogy a kölyök hangja az első három másodpercben lyukat fúrt a dobhártyámon. Nem telik el sok idő ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha az anya tűsarkúi az én koponyámon tapodnának, és hogy megmeneküljek ettől az agyirtó hangzavartól, pánikszerűen sarkon fordulok, és eltűnök. Mindegy, hogy hová, csak el innen.
Kár, hogy az efféle boltokba a polcok végére nem szerelnek visszapillantó tükröket. Talán szabadalmaztathatnám, és meggazdagodnék - nem elvetendő ötlet, mert jelenleg ahogy egy gyorsvonat sebességével befordulok két sorral arrébb, azzal a lendülettel nekirongyolok valaminek - vagy éppen valakinek. Igazából mindkettőnek: mert a felhangzó csördülés azt jelzi, hogy karamboloztam egy másik kocsival, viszont elég nyilvánvaló, hogy valaki tartózkodik a másik végén. A hirtelen megtorpanás és a lendület meglehetősen érdekes eredménnyel zárul, ráesek a saját kocsimra úgy, hogy derékszögben hajlik meg a derekam, még reccsen is egy kiadósat. Magamban szaporán káromkodva egyenesedem fel, hogy egy barna hajzuhataggal találjam magam szemközt, amihez egy döbbent női arc párosul. Láthatóan nem számított efféle támadásra, mert olyan arckifejezéssel néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevessen-e vagy sikítson fel, esetleg néhány keresetlen szóval fejtse ki a véleményémét az olyan rohangáló idiótákról, mint én.
- Én... bocsásson meg... - nyögöm, amikor az iménti tornamozdulatomtól laposra préselődött tüdőm újra megtelik levegővel, és igyekszem felvenni egy olyan viselkedést, ami legalább némileg azt sugallja, hogy egyébként beszámítható vagyok. Láttam már nőt, aki a rémület hatására a táskájával püfölt el egy pasast, még a mai napig is a fülemben visszhangzanak azok a puffanások, és ezt valahogy nem kívánom magamnak.
- Tényleg sajnálom - próbálkozom meg egy bátortalan kis mosollyal. Szép lány, úgy saccolom, nagyjából úgy húsz környékén, és remélem még őriz annyit az ifjonti bolondozások emlékéből, hogy ne orroljon meg túlzottan rám ezért is a kis malőrért. - Mentségemre szolgáljon, hogy nem szokásom ennyire kontroll nélkül szaladálni, de menekülnöm kellett - bökök a hüvelykujjammal arrébb, ahonnan még a távolból is hallani a kis taknyos vonyítását. - Rendben van, kisasszony? - érdeklődöm, aztán ismét felvillantva egy széles mosolyt, végre elállok a lány útjából, és egy lendületes mozdulattal taszítok egyet a bevásárlókocsin.
Ha valamivel meg lehet koronázni az előbbi fiaskót, akkor ezzel a mozdulattal sikerül. Ugyanis miközben igyekszem menteni a menthetőt, lefelé nem vándorol a pillantásom, és ez öreg hiba, mert nem veszem észre, hogy a két kocsi kereke - mint valami szerelmespár - összeakadt, és a lendületes mozdulatom következményeként visszaránt bennünket. Én is elvesztem kissé az egyensúlyomat, és a barna lány is, tulajdonképpen úgy mozdulunk egymás felé, mintha egy gumikötél húzna minket össze, és némi tántorgás után tudok csak megállni a lábamon. Ez az a pillanat, amikor tükör sem kell hozzá, anélkül is érzem, hogy felveszem a mellettem lévő padlizsán színét, és nem sok kell, hogy kezembe temessem az arcomat. Annyit mindenesetre megteszek, hogy lehunyom a szemeimet, és hőn kívánom, hogy bárcsak nyelne el a föld.
 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Gyerekként anyám sokszor mesélte nekem a Lepkekirály történetét, néhány este után már betéve tudtam az egészet, mégis kértem újra és újra. Pedig ennek a kis történetnek nem volt éppen happy end a vége. A mese arról szól, hogy egy tudós talált egyszer egy különleges lepkebábot, és tudta, hogy a világ legszebb pillangója fog belőle kikelni, egy eddig nem látott gyönyörűsg, a Lepkék királya. Gondosan óvta a bábot, amíg el nem érkezett a kikelés pillanata. A burok teteje megtört, és két szarvacska kandikált ki belőle. A tudós lélegzetvisszafojtva várta, hogy előbukkanjon a pillangó, de látta, mekkora küzdelmébe kerül a megszületés, hát segített neki, és késével felvágta a burkot. De a lepke, amely ebből kikerült, hatalmas csalódást okozott a tudósnak. A pillangó szárnya színtelen volt, erőtlen, satnya, mert a megpróbáltatások hiányában nem fejlődtek ki, így semmi másra nem volt képes, mint mászni a lábain, és csakhamar el is pusztult. Felfogtam már persze gyerekésszel is a tanulságot, csak hát a fene egye meg, van mikor az ember a neki kijutó viszontagságok sokasága után legszívesebben a középső ujját mutatná a sorsnak. És ha még nem lett volna elég az a milliónyi sorscsapás, amelyben az elmúlt időszakban részem volt, most még én magam is képes vagyok rátenni egy jókora lapáttal. Mert lássuk be, ha létezik emberi lény, aki képes ilyen váratlanul és meghökkentően lerohanni egy fiatal lányt a szupermarket közepén, az csak én lehetek. Szóval, lehet hogy ezek a megpróbáltatások kellenek az életben ahhoz, hogy megerősödjünk általuk, de a francba az egésszel, ez a tömény véleményem.
Bárhogy is, a karambol sikeresen megtörtént, és míg kiegyenesítem magam, némi mentegetőzéssel körítve, az jár a fejemben, hogy most vagy egy könnyed mosolyt kapok válaszként, vagy egy akkora adagot vérbeli csajos hisztiből, ami egy életre elég lesz nekem. Szinte már látom magam előtt az újságok szalagcímét: "szétverték az önvédelmi oktatót egy bevásárlóközpont közepén".
Szerencsére úgy tűnik a lány a kedvesebbek fajtájából való, pedig nagyjából olyan manővert hajtottam most végre szegény ellen, mint amikor Godzilla táncolni tanul. Megkönnyebbülök, és sűrű bocsánatkérések közepette igyekszem a távozás mezejére lépni, de a sors úgy tűnik, még mindig nem unta meg a szivatásomat, mert azzal a lendülettel, ahogy elindulok, a lány meg én úgy reppenünk egymás felé, mintha egy gumikötél cuppantana bennünket egymáshoz. Nem kell hozzá nagy logika, csak egy pillantás, hogy rájöjjek, ezúttal mi okozza a problémát, és ez az a pont, amikor a fejem már érezhetően a piros színskála egyik legsötétebb árnyalatában kezd pompázni.
- Igen... összeakadtak - nyögöm ki kínban, mert ennél többre jelenleg nem vagyok képes. Abba inkább bele sem gondolok, mik járhatnak a lány fejében: vagy azt hiszi részeg vagyok, vagy hogy be vagyok lőve, vagy szimplán csak azt, hogy nálam nagyobb rakás szerencsétlenséget még nem hordott a hátán a föld. Igyekszem ezt a fiaskót legalább azzal korrigálni, hogy szétválasszam az egymásba szerelmesedett kocsikat, de ekkor olyasmi történik, ami szó szerint totális pánikkal tölt el: mert ahogy hallani - és igen, tökéletesen jól hallani - a kontrollját vesztett üvöltő kölyök felénk közeledik, a csendes anyukával együtt, aki szemmel láthatóan feladta a kísérletet, hogy lecsillapítsa ordítozó és hisztiző magzatát.
Soha nem igazán bírtam a gyerekeket, mert nem találom meg velük a hangot, és amikor ilyen viselkedésen kapom őket, akkor úgy érzem, mintha az összes idegszálam egy hangos "dinggg" hang kíséretében pattanna el, és mivel mostanában sűrűn pofozott az élet, jelenleg nem nagyon vagyok arra hangolva, hogy a legutolsó agysejtjeimet is hagyjam kiirtani egy neveletlen taknyos miatt.
Nem látom ugyan magam, de érzem, hogy elkerekedik a szemem, és nagyjából olyan kifejezés jelenik meg az arcomon, mint egy megszállottnak.
- Jaj! - mondom, és ezúttal tényleg úgy viselkedhetek, mint aki beszámíthatlan. - Meneküljünk! - adom ki a jelszót, és nem várok válaszra, megindulok futva a kocsimmal, csakhogy mivel a másik az enyémbe van akadva, akaratomon kívül vonszolom magammal azt is. Nem nézek hátra, vajon a lány követ-e, de ha igen, akkor nagyjából úgy lenghet mögöttem, mint a transzparenszászlók, amiket a repülőgépek húznak maguk után.
Csak akkor fékezek le, mikor végre tényleg biztonságos területre érek, akkor aztán rájövök, hogy tényleg csodaszámba menne, ha a lány nem egy fejhangos sikítással hozná a tudtomra, mi a véleménye rólam. Hogy ezt megelőzzem, gyorsan lehajolok, végre szétválasztva egymástól a kocsikat, aztán totális zavarban megvakarom a fejemet.
- Nézze, nagyon sajnálom. Mindent. De tényleg - nézek a lányra olyasféle tekintettel, amit a Csizmás Kandúr is előrántott a Shrek-ben. - El tudom képzelni, mi mindent gondol rólam, de higgye el, nem vagyok őrült, és nincs odakinn egy pasas sem, aki engem kergetne egy nyugtató lövedékkel, meg egy hatalmas lepkehálóval. Csak kicsit nehéz hetem volt. Ismeri azt az érzést, amikor egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy feltegye a pontot az i betűre, és kiboruljon? Hát, nekem ma ez a kölyök lett volna az. Szóval bocsánat ezért az egész kellemetlen szituációért - dünnyögöm. - Cserébe szívesen felajánlom a segítségemet. Mármint a bevásárlásban. Azt hiszem, ez a minimum, amivel törleszthetnék önnél. Vagy esetleg, ha gondolja, boldogan meghívom egy kávéra - mutatok a pláza közepén álló apró büfére. - Persze megértem, ha nemet mond, de én jobban érezném magam tőle, ha elfogadná, mint bocsánatkérésemet a minősíthetetlen viselkedésemért. Meg attól is jobban érezném magam, ha megmutathatnám, hogy képes vagyok a normális emberi viselkedésre is.
 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~