Rengeteg jelzőt tudnál rám aggatni. Mégis, ha egy szóval (kettővel) jellemezne bárki is, az a szeretet és a hiányérzet.
Igazán klassz dolog megtalálni a nagy szerelmet. Elveszíteni a legrosszabb. A legrosszabb mégis az lenne, ha a lányom is elhagyna. Valahogy valaki mindig kilép az életemből. Igen, talán a harmadik szó, ami jellemezhetne, az az elengedés. Szeretetem Sharon felé töretlen, a mai napig. Ábrándot kergetek? Még ma is a régi Geoff szíve dobog fel, ha csak meghallom a hangját, vagy meglátom. Ennél jobban már csak akkor boldogabb, ha Ash van velem.
Szeretem Asht. Sokáig fogalma sem lehetett, mennyire is hasonlít anyjára, akiből még most sem voltam képes kiszeretni. Nehezen gyúlok lángra, sokáig is vártam vele és porig is égtem benne, a saját hibámból. Nem bánom. Ebből a hamuból született a lányom, aki főnixként ragyogja körbe számomra az eget. Elfogult volnék? Igen, valahol az vagyok.
Egy gyermeknek az anyjára is szüksége van. Főként rá. A mai napig rettegek attól, hogy azt a törődést, amit egy anya adhat a gyermekének, Ash nem kaphatta meg. S hogy én azt biztosan nem tudtam, nem tudom megadni. Ha lehetne valahonnan még több szeretetet kapni, hogy azt odaadhassam a számára, bármit megtennék. Sokkal jobbat, sokkal többet érdemel. Ezért is nyaggattam sokáig, mikor habozott, menjen-e az Almába. Tudtam, hogy egyszer el kell majd engednem a kezét, még akkor is, ha továbbra is kicsi Ash, szemem fénye marad számomra. Ez az élet, ami itt várt volna rá, nem neki való. Reméltem, hogy barátokat szerez majd ott. A boldogsága fontos, és bár hiányzik, azt látom, hogy ott boldog, nyitottabb és vidámabb. Ettől egyszerre vagyok vidám és szomorú. Vidám, mert végre boldog, úgy látom boldognak, ahogy szerettem volna látni itthon is. És szomorú, mert nem itthon láttam ezt benne.

A telefont figyelem, ahogy lassan elhalványodik Ash fotója rajta. Minden nap várom, mikor beszélhetek vele, még akkor is, ha néha azon morfondírozok, mennyire lehetek teher a számára, hogy minden nap hallani vágyom a hangját, azt tudni, tőle tudni, hogy boldog és hogy jól van. Így megvan bennem az az illúzió, hogy mégsem ment el, hogy velem van.
Pedig változott. Mikor először jött el látogatóba, nem sokkal utána már nem reménykedtem, hogy egyszer majd visszaköltözik ide. Kötődni kezdett a városhoz és azt akartam, arra vágytam mindig, hogy megtalálja a boldogságot és az életet, amire vágyott. Ha ez nem itt van, legyen így. Mint világítótorony, világítani fogok a számára, ha az élet vihara utoléri, megtaláljon. Ugyanakkor nagyon büszke is voltam rá, hiszen sokan elvesznek a nagyváros forgatagában, magával rántja őket, kifacsarja és utána kiköpi. Ash nem tartozott közéjük. A város lüktetése volt benne, a lendület és az energiájának dübörgése.
Pedig mennyit könyörögtem neki, hogy menjen, mert nem akart! Még most is mosolygok, mikor előttem van az arca, mikor erről beszéltünk. Örülök, hogy a bátorságát megcsillogtatva, úgy döntött, belevág. Néha fejest kell ugrani az életbe, hogy megtanuljunk úszni benne.
Hiányzik. Azóta az első nap óta, hogy elutazott, egyre jobban. Ez hirtelen mélyült, mikor végül ráébredtem, Ash ott maradt. Kerestem, hol ronthattam el, miként tehettem volna másként, főként akkor, amikor láttam először hazalátogatni. Mardosott a bűntudat, hogy előbb is megtehettem volna mindezt. Megfogadtam, hogy nem megyek utána, s hozom haza, pedig legszívesebben már az első hónap után kocsiba vágódtam volna, hogy minden holmiját és őt magát hazapakoljam. De csak elővettem a fotóalbumot, és a fotómappát, inkább azt nézegettem. Megígértem valamit és ahhoz tartom magam.
Ez a kivárás eddig tartott. Mikor megtudtam, egy hónapra egyedül marad, mert Sharonnak megint eltűnni volt kedve, újra felidéződött bennem az a nap, mikor itt hagyott bennünket. Nem tehetem meg, hogy ott hagyom egyedül Asht, még akkor is, ha jobban ismeri a várost, mint én. Még fiatal. Nem akartam azt sem, hogy addig költözzön haza, hiszen neki már az élete ott zajlik.
Kaptam a lehetőségen, hogy a gyár továbbképzést tart, és az egyik éppen New Yorkban van. Már csak órák kérdése, és újra átölelhetem, karjaimban tarthatom és hallhatom a hangját, láthatom szemei csillogását!