Ashley egy végtelenül kedves és szorgalmas vidéki lány, azonban New York őt is megváltoztatta. Előtte nem voltak barátai, úgyis mondhatnám, hogy antiszociális volt, de erről nem ő tehet. Holland egy kis település. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindenki ismer mindenkit, de a pletyka így is gyorsan terjed. Ashley és az édesapja sem úszta meg, hogy a szájukra vegye a helyi önkéntesekből álló hírszerző szolgálat. Gyerekkorában sokszor piszkálták Ashley-t, amiért az anyja elhagyta őt és az apját, pedig ez egyáltalán nem az ő hibája – hogy is lehetne az övé? Ezek után érthető, hogy miért lett visszahúzódó, miért esik nehezére az ismerkedés, valamint az, hogy miért fektette minden idejét és energiáját a tanulásba. Ennek ellenére nem hanyagolta el az édesapját. Hétvégeken gyakran mentek kirándulni. Mindketten nagy természetkedvelők.
Ashley egy vérbeli hollandi lányhoz híven él-hal a tulipánokért. Öt- vagy hatéves lehetett, amikor az apukája elvitte a Tulipán Fesztiválra, és teljesen lenyűgözte a virágtenger. Azóta ez hagyománnyá vált, és minden évben elmennek.
A tizennegyedik születésnapjára egy fényképezőgépet kapott az apjától, és ezzel meg is pecsételte Ashley sorsát. Ettől kezdve mindenhova magával vitte, kivéve az iskolát, mert félt, hogy baja esik. Az apa-lánya programok viszont nem érhettek véget úgy, hogy nem készült róluk közös kép. Ezzel el is érkeztünk a változás egyik állomásához, ami nem más, mint az, hogy New Yorkban sikerült olyan barátokat találnia – vagy inkább ők találtak rá, de ez nem is olyan fontos -, akikkel szintén szokássá tette a közös fotót. Az elején fenntartással kezelt minden közeledést, azonban idővel rájött, hogy semmilyen rossz szándék nem vezérli őket.
A barátai unszolására elkezdett bulikba járni, és igyekezett nyitni az emberek felé, ami néhány feles után nem is volt olyan nehéz, és rögtön cserfes kislánnyá vált. Szerencsére a Nagy Alma azért nem gyakorolt rá akkora hatást, hogy zülleni kezdjen, viszont néhány rossz tulajdonságát mégiscsak felszínre hozta – ez a változás második állomása -, mint például az akaratosságát vagy a makacsságát, a bosszúvágyáról nem is beszélve.
Amiben viszont egyáltalán nem változott az az, hogy imád enni, és New York remek lehetőség arra, hogy hódoljon e szenvedélyének. És ha már szenvedély… Reménytelenül romantikus alkat, legalábbis addig, míg Mathias össze nem töri naiv álmait.

Holland, 2019 nyara:
Az utolsó dolgaimat pakolom a bőröndömbe, amikor megjelenik apa az ajtóban.
- Kész vagy, kislányom? – kérdezi óvatosan.
- Ha azt kérdezed, hogy végeztem-e a csomagolással, akkor a válaszom igen – felelem egy kissé ingerülten, miközben behúzom a cipzárt. Tudja, hogy semmi kedvem a nyarat az anyámnál tölteni. Végtére is miért akarnék egy olyan emberrel egy fedél alatt élni, aki mostanáig nem is keresett? Aztán egyik napról a másikra feltámadt benne az anyai ösztön, és rendbe akarja hozni a kapcsolatunkat. Nos, azt hiszem ezzel egy kicsit elkésett… Hogy pontos legyek, majdnem 18 évet.
- Ne haragudj! – nézek rá bocsánatkérőn, és odamegyek hozzá, hogy megöleljem. A haragom sokkal inkább anyámra irányul, mint rá. Tudom, hogy szeretné, ha megismerkednék vele, és jelen lenne az életemben, de erre elég kevés esélyt látok. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudom bocsátani azt, hogy elhagyott minket. Az különösen fáj, hogy apa nem tudta elfelejteni őt, és hogy nem tudott továbblépni. Mindkettőnk életében egy jó nagy törést okozott, azonban eddig is megvoltunk nélküle, ezután is megleszünk.
- Nincs semmi baj – mondja, majd nyom egy puszit a fejem tetejére. – Tudom, hogy ez most nehéz neked, de hidd el, hogy csak jót akarok – teszi hozzá.
- Tudom, apa – válaszolom, és szorosan magamhoz ölelem, amit viszonoz. Csak az ölelésére van szükségem, semmi másra. Hiányozni fog, de el kell mennem, mert tudom, hogy ezzel boldoggá teszem őt. És semmi sem fontosabb a boldogságánál.

New York, 2020 július:
A történtek után semmi kedvem nem volt New Yorkban maradni. Épp eleget szenvedtem már mind Mathias, mind anyám miatt. Nem bírtam tovább, haza kellett jönnöm. Isa nem tudott róla – ahogy senki más sem -, hogy mit tervezek, és nem is mondtam el neki, mert tudtam, hogy csak lebeszélne. Nekem viszont időre és térre volt szükségem. Ki kellett tisztítanom a fejem, viszont ez ott nem ment volna. Mellesleg anyámat sem tudtam tovább elviselni, és apa is nagyon hiányzott. Tehát majdnem egy év után ismét bőröndöt pakolok, mert úgy döntöttem, hogy itt az ideje visszatérni a Nagy Almába.
Nemcsak azért, mert hamarosan kezdődik az egyetem, hanem azért is, mert nagyon szeretnék már találkozni Isával és a többiekkel. Nem szakadt meg a kapcsolatunk, viszont a videóhívások nem érnek fel a személyes találkozásokkal. Emellett hiányoznak a spontán összejövetelek, amikor filmet néztünk, vagy csak beszélgettünk. Ahogy New York előtt sem voltak itt barátaim, úgy most sincsenek – legalábbis nem olyanok, mint Isáék.
Most itt állok Isa bejárata előtt bőrönddel az oldalamon, és elfog a déjá vu érzése. Két évvel ezelőtt is ideges voltam, amikor New Yorkba jöttem, és most is – bár talán ez inkább izgatottság, mint idegesség. Senki nem tudott arról – apát leszámítva -, hogy visszatérek. Meg akartam lepni Isát. Nem tudom, hogyan fog reagálni, amikor meglát. Remélem, először örül, és csak azután kéri rajtam számon, hogy szó nélkül távoztam.
Léptek zaját hallom, azután a zár kattanását, majd Isát pillantom meg.
- Meglepetés!