Hatalmas robajra riadok fel. Igazából, ha én alszok, bombát is lehetne mellettem robbantani, de ha valaki a konyhámban ténykedve, leejt egy lábast, arra egészen hamar felébredek. Tenyerembe temetve az arcomat, elkezdem dörgölni, és abban reménykedem, hogy az előbbi hang, nem a közvetlen közelemből jön. De amikor újra megismétlődik, most már egybe kötve egy cifra káromkodással, reményeim szerte foszlanak. Úgy nézz ki, hogy az esti szórakozásom, úgy gondolta, hogy a reggelemet is feldobja. Mondjuk nem egészen értem, hogy miért vágja földhöz a lábasaimat, vagy egyáltalán mit keres a konyhámban. Egyáltalán miért van még itt? Erre a kérdésre, csak akkor kapok választ valószínűleg, ha felkelek. Ami igazán nehezemre esett, főleg, hogy ma az ágyba dagonyázás volt a reggeli tervem, egészen kilencig. Oldalra sandítok, a szekrényen díszelgő órámra, ami pontosan hét órát mutat. Nyüszítve visszavetem magam a párnára, és magamra húzom a takarót, a fejem búbjáig. El akarok tűnni, aludni akarok, de a lábasterrorista újra valami ismeretlen hanggal tölti be a teret. Magamra tekerve a paplant, kicsoszsogok, miközben igyekszem zilált hajamat kisimítani. A látvány ami fogad, arra nem igazán voltam felkészülve. Ez használta az edényeimet. Amiket én soha nem vettem elő, azóta a szekrényben csücsülnek mióta anyám betette őket oda. Lassan pislogok, és még közelebb megyek a merénylőhöz, aki megbecstelenítette az edényeimet. - Helló.- szólalok meg végül, mert nem egészen olyannak tűnt, mint aki észrevette, hogy bizony felébresztett. - Joy...- mosolyodik el, és pár lépés után közelebb is jön, hogy a számra nyomjon egy puszit. A tény, hogy ő tudja a nevemet, én meg csak sejtem, hogy mi lehet az övé, még feszültebbé tesz. - Mit csinálsz? - mérem végig a helyiséget, és persze az illatok is hamar megcsapnak, az időből következtetve pedig valószínű reggelit csinál. - Gondoltam együtt reggelizhetnénk.- még mindig vigyorog, hogy tud reggel hétkor mosolyogni? - Reggeli..- ízlelgetem a szót, mert már évek óta nem reggeliztem, nem volt benne a napirendemben. Inkább tovább aludtam, és kihagytam a reggelit. Úgy vettem észre, hogy kialvatlanul rosszabb vagyok, mint hogyha csak éhes lennék. Így ez egész jó megoldásnak tűnt. - És velünk reggelizik a kolompos együttes is?- teszem fel a kérdést, a szemeimet dörgölve. Kedves fiúnak tűnt, pont annyira kedvesnek, hogy elhívjon egy randira. Amit én annyira nem akartam. Főleg, hogy nem is nagyon tudom a nevét. Így azt hiszem itt az ideje leépíteni...
“Te kapod mára a GM-es interjút.” Még mindig nem tudtam feldolgozni Lora szavait, annak ellenére sem, hogy az irodaház előtt álltam már. Úgy mondta, mintha mindennap vezérigazgatókkal szoktam volna interjút készíteni. Nem haladja meg a képességeimet, nem arról van szó, de halálra izgultam magamat. Az idevezető út alatt, folyamatosan David Rhys-Johns-ról olvastam. Sokra nem mentem vele, annyi kiderült róla, hogy nagyon komolyan veszi a munkáját, és ugyan Bennek köszönhetően volt fogalmam, az itteni dolgokról, nem sokra mentem vele. Mert leginkább csak sztorizgatott, és nem hinném, hogy David repesne az örömtől, ha bika rodeóról kezdenék el vele csevegni. Az volt a dolgom, hogy barátságos környezetet teremtsek, hogy könnyebben menjen az interjú, de nem tudtam honnan megközelíteni. Túl fontos ember volt, és kevés idővel. Nem ér rá megvárni, míg én komfortoskörnyezetet teremtek. De legalább kihívás volt, amit én szívesen elfogadtam. Annak ellenére, hogy úgy léptem be az irodaházba, mint egy elveszett nyuszi. A recepcióhoz tipegek, ahol egy fiatal férfi ácsorog, bár egészen úgy tűnik, mintha a telefonját nyomkodja..aztán az égbe tartja, aztán kicsit elviszi a jobb irányba. Oldalra döntött fejjel figyelem a jelenetet, majd halkan köhécselek egyet. - Jó napot!- mosolyodok el, amikor felém fordul, és szinte rá van írva az arcára, hogy vívódik, egy kicsit, de végül felém fordul. De azért az előbbi sarkot is szemmel tartja néha, én is arra viszem a tekintetemet, de nincs ott semmi. De azt hiszem nem is akarok belegondolni, hogy mit láthat ott, amit én nem. - Ömm, Mr. Rhys-Johns-hoz jöttem, a Time-tól.- jelentkezek be, és miután elirányít, még visszanézek abba a bizonyos sarokba. Még mindig semmi. Vonakodva nézek szét, számomra kész útvesztőnek tűnik az egész, de valamilyen csoda folytán jó helyen állok meg. Ez egy jó jel, legalább elsőre idetaláltam. Órámra pillantok, és pont időben voltam még. - Nem ez a név van beírva.- szólal meg a titkárnő, és már fel voltam készülve arta, hogy akkor ezek szerint be se enged.. - Igen, de sajnos egy kis hiba csúszott a gépezettbe, így én jöttem Ms. Trenton helyett..- próbálkozom, míg a táskámban matatok, végül előhúzom a kártyámat, amivel igazolni tudom, hogy bizony, nem egy terrorista vagyok, hanem a Time egyik újságírója. - Hm..- gondolkodik el, és magához véve a kártyámat méregetni kezdi, mintha legalábbis rájönne, hogy hamisított kártyával jöttem, vagy sem. - Rendben, bemehet.- hozza meg az ítéletet. Ez a nő, nagyon komolyan veszi a munkáját, úgy tűnik. Belépve az irodába óvatosan becsukom magam mögött az ajtót, végül David Rhys-Johns asztala felé fordulok, ahelyett hogy tovább mennék megálolk ott ahol vagyok, és valamiért magyarázkodni kezdek rögtön. - Jó napot, Joy vagyok az újságtól. Igazából nem velem lett volna interjúja, de a kolléganőm lebetegedett, és én ugrottam be helyette. Ha nincs ellenére, feltennék pár kérdést. Elméletben van időpontunk...- nézek rá, míg igyekszem a kezemben tartott mappa halmot megtartani. Hogy miért nem mentem közelebb? Nem tudom, de tény, hogy úgy álltam a sarokban, mint akit lefegyvereztek. Egyértelműen áradt a férfiból, a “most nem érek rá!” energia. Magam sem tudtam, hogy van ilyen energia..de ha van, ez a férfi testesítette meg. Beharapva az ajkaimat mérlegelek, mert nem is igazán tudom, hogy mit kéne mondanom. Inkább nem is mondok semmit, ez egészen helyes döntésnek tűnt. Így csak elmosolyodok, de van egy olyan érzésem, hogy ez a mosoly elég esetlen. Tényleg nem tudtam mit csináljak, a legtöbb interjú alanyomhoz csak úgy bementem, de itt ezt nem tehetem meg, még a végén azt hiszik, hogy a pofátlanabbik fajtából vagyok.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Kopogásra kapom fel a fejem, és már rögtön nyílik is az ajtó, de akárki is az, ha az irodám előtt ücsörgő, oroszlánlelkületű hölgyön átjutott, meg is érdemli, hogy felpillantsak rá. Shaelyn általában megspórolja nekem az előválogatást, különösen, ha a maihoz hasonló vészhelyzet áll elő. Akik csak kérdésekkel jönnek, vagy a nagyobb összegeknél kötelező, vezetői aláírásért, automatikusan Ben felé irányítja őket. A belépő, fiatal nő viszont egyáltalán nem ismerős. A tekintetem rajta is ragad pár elnyújtott másodperc erejéig, míg a gondolataim között ezernyi tipp sorakozik fel. Ki lehet? A vállalatpolitika francia nyelvű útvesztőiből nehezemre esik az átállás. Pláne úgy, hogy nem igazán beszélem a nyelvet, leszámítva a „kérem, köszönöm, szeretlek, két sört szeretnék” bűvös négyes túlélő csomagot, amivel pár évvel ezelőtt egész jól elboldogultunk Nizzában és az Azúr-parti kiruccanáson. A másfél óra múlva esedékes flottaszerződés lebonyolításához viszont aligha lesz elegendő. - Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Bárcsak nekem is lenne beugrós emberem, de sajnos meglepően kevesen beszélnek manapság folyékonyan franciául – szökik ki belőlem az önkéntelen megjegyzés, mikor a kollégája lebetegedését említi. Ami azt illeti, én is épp ezért ülök nyakig a szarban. Pontosabban őt egy kocsi ütötte el, tegnap reggel, munkába igyekezvén, de végül is nem olyan nagy különbség. Ez viszont az én problémám, nem kellett volna kiteregetnem neki, emlékeztetem magam, nem sokat aludtam az éjjel, bizonyára ez az oka, hogy nem vagyok elég összeszedett. - Jöjjön csak – teszem hozzá cserébe, bátorítóan, majd fel is állok, hogy kezet nyújtsak, és elmorzsoljam a jól bejáratott bemutatkozást, amint közelebb lép az asztalhoz. Nem mintha lenne rá egyetlen szabad másodpercem is, de igyekszem elrejteni az arcomról, hogy a lehető legrosszabbkor érkezett ez mondjuk nem az erősségem, és szívem szerint most azonnal kipaterolnám az ajtón. De nem tehetem, egyrészt, mert benne van a naptárban, és ami benne van, azon így vagy úgy, de túl kell esni valahogy. Nem szeretem úgy zárni a napot, hogy nem pipálhatok ki mindent, ami aznapra tervben volt. Másrészt, ez az interjú is fontos a Camaro-kampány miatt, és ha már itt tartunk, a kisasszony is igazán… dekoratív. Nem mintha ez lényeges lenne, csak egy puszta megállapítás volt. - Úgy látom, a gyakorlatban is – sandítok fél szemmel az asztal közepén strázsáló naptárra, mintegy ellenőrzésképp: igen, sajnos tényleg be van írva. Times, 10-11 óra. – Essünk túl rajta – teszem le a tollat magam elé, és az előttem heverő francia szöveget is arrébb tolom, csak hogy ne kapjon el a kísértés, hogy bele-belepillantsak. Az agyam hátsó zugából viszont egy pillanatra sem tudom száműzni a közelgő konferenciahívás problémáját. - Foglaljon helyet – mutatok az asztalom előtt ácsorgó székre, ha esetleg bizonytalan lenne a letelepedésben. – Kér egy kávét esetleg? – kérdem udvariasan, de remélem, nem él vele, az is csak húzná az időnket. A pillantásom végigkíséri a mozdulatait, ahogy leül, lepakol, és előveszi, aminek szükségét érzi, de részemről egy szót sem szólok, amíg magához nem ragadja a szót. Azt sem tudom pontosan, miről fog kérdezgetni, de Shaelyn szavai alapján, miszerint: sanszos, hogy számos új ügyfelet fogunk becserkészni vele, gondolom, az idei év gazdasági-statisztikai mutatói lesz a fő téma, beleértve a sikerrel lebonyolított promóciós kampányt, és a nemrég bejelentett, nagycsaládosokat megcélzó, autóvásárlási kedvezményt. Ám amikor levegőt vesz, és látom, hogy feltenné az első kérdést, hangos robajjal megszólal a telefonom, és az erős rezgéstől meg is mozdul az asztalon. Aki nincs hozzászokva, előfordul néha, hogy heveny szívrohamot kap, de csak így hallom meg, ha épp nem az asztalnál ülök, hanem pár méterre kint mászkálok valahol. - Elnézést. Felvehetném még előtte? – vágok közbe a mobilomra mutatva, mikor meglátom, hogy kinek a neve díszeleg a kijelzőn. – Fontos lenne – pillantok rá, majd nyúlok is a készülékért. Ben pedig olyan hangosan beszél – vagy csak én maradtam túlságosan felhangosítva –, hogy ha figyel, az előttem ücsörgő nő számára is minden szó kihallatszik. - Átküldtem a táblázatos anyagot. Ezzel már egészen jól állnánk, feltéve, ha el is tudnánk magyarázni, hogy mi tudunk nyújtani. Jelentkezett valaki az állásra? - Nem. - Rebeccát elérted? - Még nem – dörzsölöm meg két ujjammal, önkéntelenül az orrom. Nem mondja ki, de tudom, hogy azt gondolja: hallgatnom kellett volna rá, akkor most nem lennénk ekkora szarban, legalábbis remélem, hogy nem mondja ki, mert ha igen, most rögtön kinyomom. - Az frankó. Engem viszont hívtak Washingtonból – teszi hozzá egy másodpercnyi hallgatás után. – Azt mondták, rád pályáztak, de a melléked állandóan foglalt. - És? - Hát, sok sikert kívántak – neveti el magát, de hallom a hangján, hogy ideges. Washington előlem sem titkolta el, hogy eléggé fáj a foguk erre az üzletre. Attól tartok következménye is lesz, ha nem sikerül, de még mindig van egy óra huszonkét percem. Addig még kitalálhatok valamit. – Felugranék egy reklamáció ügyében, ha ráérsz. - Most nem jó. Inkább délután – vándorol vissza a tekintetem az asztal túloldalán ülő nőre, és azzal bontom is a vonalat. Összedörzsölöm a két tenyerem, mint aki próbálja megkeresni a fonalat. – Hol is tartottunk?
Egészen szimpatikus ez a sarok, ahol most ácsorgok. Többnyire kelletlenül, még csak tagadni se tudná, hogy a háta közepére kíván. Amit megértek, nagyon is. Sőt, én meg is kímélném ettől, hisz folyamatosan csak azok a történetek villanak be, amiket a bátyám mesélt. Komolyan ez lesz egész idő alatt? Ben minden beszélgetésünk alkalmával, előállt egy munkahelyi sztorival, viszont azt egészen ügyesen kihagyta, hogy a főnöke többnyire pont annyira tökéletes, mint egy Dávid-szobor. Talán nem is véletlen hívják Davidnek. Morfondírozok egy pillanatra el, és ahogy hirtelen megszólal belém fagy a szó. Nem sok mindenki éri el ezt nálam, de neki végül is sikerült. Egylőre nem tudom eldönteni, hogy ez a számlájára írandó vagy sem. - Igen kevesen.- egyetértek vele, bár nem is egészen értem, hogy ez a beszélgetés merre tart, vagy egyáltalán mikor vesztetten el ennyire a fonalat. De valószínű akkor, amikor tekintetem elidőzött az arcán. Amiről szinte sugárzott a gondterheltség, de valamiféle elszántság is. Ez a fajta elhivatottság mindig is tetszett egy férfiban. Nos, már csak nekem kéne normálisan viselkedni, és nem úgy, mint egy zsák krumpli. Bár arról mg mindig fogalmam nem volt, hogy mit kéne majd tőle kérdeznem. Mármint halvány sejtéseim voltak, de azt hiszem teljesen beállt nálam a stagnálás. Letaglózva álltam, egy irodában, ahol nem mellesleg a bátyám dolgozik. Egy férfi előtt, aki minden bizonnyal siet, és akinek minden az arcára volt írva. Beharapva az alsóajkamat figyelem őt pár pillanatig, mint aki tétovázik, hogy közelebb menjen vagy sem. De végül pár lépést közelebb megyek, és én is bemutatkozom. Igazából nem tudtam, mitől fagytam így le. Mármint, kicsit fáradt voltam ez biztos. Meg az is, hogy ez a férfi olyan kisugárzással rendelkezett, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nagyon nyíltan látszott minden az arcán, de az erőfeszítést azért megtette. Úristen! Joy, ébresztőőőőőő. Te állsz itt, mint valami szerencsétlen, bámulod ezt a pasit, mint aki életében nem látott férfit. Jó, mondjuk hozzá hasonlót még tényleg nem láttam. - Igen, Lora már egészen régóta erről az interjúról áradozott.- mosolyodom el, mert szinte minden nap beszéd téma volt a főnökömnél. És Clairrel, alaposan át is beszélt mindent az interjúval kapcsolatban. Ellenben velem, akivel egy szót sem váltott erről. Nem készültem fel erre az interjúra, és annyira feszélyezett a tudat, hogy talán ez is volt az oka ami miatt így leblokkoltam. Ahogy kimondja, hogy essünk túl rajta, akaratlanul is egy halvány mosoly szökik az arcomra. Átérzem. Ahogy ledobja a tollat, egy egészen kis szeletet elcsípek a füzetbe leírt szavakból. - Köszönöm.- húzom ki a széket, és helyet foglalok, míg a táskámban kezdek el turkálni, hogy elővegyem a füzetet, amibe jegyzetelni fogok. Az újabb kérdésre felnézek rá, most már egyenesen bele a szemébe. - Nem, nem kérek köszönöm.- nem akartam az idejét húzni, és lehet a kávétól csak még rosszabb állapotok uralkodnának el rajtam. Szóval jobbnak láttam, ha ezt most kihagyom. Amint sikerült előszedni mindent, és azt a papírfecnit, amire gyorsan felfirkantottam, hogy miről is kell kérdeznem. Rondán írtam, de ahogy ezt a pár szót felírtam. Hát, ha sikerül kiolvasnom, az lesz maga a csoda. Már-már elkzedem elérni a nyugalmi állapotot, ahogy az olvashatatlan betűimet bogarászom, amikor hirtelen megszólal a telefonja. Alapjáraton is ijedős vagyok, de ahogy ez a telefon csörög, felér egy atom robbanással. Ugrok egyet a székben, persze ezt a mozdulatot próbálom leplezni, azzal, mintha csak fészkelődnék, és nem éppen kikészültem ugrani a bőrömből. - Csak tessék..- mire válaszolok már fel is veszi. Újra a lapra nézek, de amikor meghallom a bátyám hangját, alig láthatóan elmosolyodom. Szóval ezért nem érlek el soha Benjamin Henson..Az összképet amit kapok, az hogy elég nagy slamasztikában vannak, és hogy nagyon kell nekik valaki, aki tud franciául. Ahogy Ben megemlíti, hogy felugrik, nem ellenezném annyira a dolgot, ha nem dolgoznék. De ha bejön, és itt meglát, biztos vagyok benne, hogy még nagyobb kavalkád lesz, mint amúgy volt. Ha mi ketten együtt voltunk valahol, valahogy a velejárója volt, hogy semmi sem úgy halad ahogy kéne. De miután David leteszi a telefont, én is felnézek rá, és pislogok egy párat. Majd tényleg elhelyezkedem a székben. - Hát valójában, sehol nem tartottunk. - mosolyodom el, és úgy döntök, ahelyett, hogy hátráltatnám, inkább próbálok segíteni a kialakult helyzeten. - Igazából, nem igazán vagyok felkészült. De lehetséges, ezt már akkor leszűrte, ahogy beléptem ide. - húzom el egy kicsit a számat, mert nem igazán voltam erre büszke, de inkább leszek őszinte.- Csak úgy hozzám vágták magát, ma reggel. Mármint nem úgy magát, hanem ...szóval érti. Időm se volt átnézni, az anyagokat, amiket eddig összegyűjtött a kolléganőm. .- sóhajtok egy kicsit fel, mert tényleg nagyon nyomasztó volt, így itt lenni, hogy nem tudtam a saját rendszerem szerint készülni. - De, hogy ne legyen felesleges az itt létem, és ha már véletlen végig hallgattam egy beszélgetést. Szívesen segítek magának. Tudok franciául folyékonyan, szóval ha gondolja...segíthetek. - ajánlom fel a segítségemet, ha már tényleg, az itt létem jelenleg feleslegessé vált.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Bátortalanul lép be, mintha oroszlánbarlangba merészkedne, nem tudom, én vagyok-e rá ilyen hatással, vagy a céges környezet. Esetleg Shaelyn kedves, de katonásan kimért határozottsága. A legtöbb újságíró, akivel eddig találkoztam, inkább túlságosan rámenős volt. Az ő leszerelésükre meg is vannak a jól bevált stratégiáim, de abban nem vagyok gyakorlott, hogyan kell kezelni a teljes ellenkezőjét. A bátorítás egyáltalán nem erős oldalam. Miután belép, visszapillantok a papírjaimra, hogy nagyjából összerendezzem az előttem heverő káoszt – amit mindig is szívem mélyéről utáltam, mert most is azt sugallta, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, ez pedig sajnos tényleg így van –, ám mikor pár másodperc múlva visszanézek, még mindig ugyanott ácsorog. Az arcomon átfut egy kis értetlenség, majd udvariasan az előttem lévő székre mutatva nyomban hellyel kínálom. Lehet, nem voltam elég egyértelmű az előbb. - Valami gond van? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért. A kézfogása finom és nőies, szinte már el is szoktam az ilyesmitől, az üzleti világban a legtöbb nő inkább összeroppantani igyekszik a kezem, csak hogy ezzel is éreztesse: attól, hogy szoknyát hord, még nem árt, ha komolyan veszem. Mintha ezen múlna. Sosem volt szimpatikus ez a fajta hozzáállás, egy nő legyen nő, és ne akarjon férfiként viselkedni, de ez most teljesen lényegtelen. Talán az hozza elő belőlem ezeket az irreleváns és sehová sem passzoló gondolatokat, hogy ez a nő ennek is teljesen az ellenkezője. És ha már így jobban megnézem, az is rögtön szembetűnik, hogy a tipikus másik véglethez sem hasonlít: nincs túlsminkelve, nincs kidobva a melle, épp csak a piros rúzsa vonzza magára a figyelmet. Mégsem mondanám, hogy semmilyen szexuális energiát nem képvisel. Sőt. Ha nem lenne ilyen félénk, bizonyára könnyedén kihasználhatná az erősségeit, noha nem velem szemben. - Áradozott? – kérdezek vissza már-már meglepetten, mert ezt a szóválasztást sehogy sem érzem indokoltnak, vagy csak nem látok bele elég mélyen az újságíró-vágyálmokba. – Nos, ez nem rossz előjel. Remélem, ön is áradozni fog rólunk abban a cikkben – térek is vissza a témánkra, mivel az idő éppenséggel nem annyira nekem dolgozik. A székben hátradőlve, némán figyelem a mozdulatait, ahogy leteszi a kezében szorongatott mappákat, majd ennek ellenére a táskájából húz elő egy füzetet, egy tollat, és végül egy összefirkált papírfecnit, míg végül újra összetalálkozik a tekintetünk. Várom, hogy elkezdjük végre, de Ben hívása közbeszól. Ezt muszáj felvennem. Pár percre meg is feledkezem róla, hogy nem vagyok egyedül, a szóban forgó probléma ugyanis nem csak szimplán nagy súllyal nehezedik rám, de égetően is. Ben hírei pedig kicsit sem kecsegtetők. Én irányítottam át a washingtoni telefonokat, ha még ők is feltartanak, semmire sem maradt volna időm. A hívás után megpróbálok rendet rakni a fejemben kavargó ezernyi gondolat között, és visszazökkenni a beszélgetésbe, de Joy válasza nem sokat segít. Sehol sem tartottunk? - Hát, akkor kezdjünk bele – dörzsölöm össze a két tenyeremet röviden, némileg siettetve a dolgot, tizenegyre pontban be kell fejeznünk. Ám az ezt követő szavai, nem tagadom, leforráznak egy kicsit. Nem készült fel? És ezt ilyen nyíltan kimondja? Az első két mondat után nem reagálok, várom, hova akar ezzel kilyukadni. - Akkor miért nem mondta le a mai alkalmat, és kért inkább egy másik időpontot? – kérdem értetlenül, mert tényleg nem értem, ez esetben miért jött el, vagy miben reménykedett. Miért kellett eljutunk ehhez a mindkettőnk számára elég kellemetlen ponthoz. Ahogy folytatja pedig még ennél is nagyobb meglepetést okoz, ha tudna feljebb kúszni a szemöldököm, bizonyára késlekedés nélkül megtenné. Ez a mai nap… - Nézze – kezdek bele, a kezeimet összekulcsolva. – Értékelem a felajánlást, de a vállalati információink szigorúan bizalmasak, külsős személlyel nem oszthatjuk meg belső adatokat, és az irányelveknek megfelelő eljárások részleteit, amik viszont elengedhetetlen részét képezik ennek a meetingnek. – Ha már úgy is hallotta, miről van szó nagyjából. - És ha már ön is ennyire őszinte volt… Ne vegye rossz néven, de ha ettől a szabálytól kivételesen el is tekintenénk, ha készületlenül nem sikerült levezényelni egy szimpla interjút, akkor kételkedem, hogy egy konszernmárkás, francia flottaeladás gördülékenyebben menne – osztom meg vele az álláspontomat. Amit eddig láttam, az nem igazán győzött meg, hogy bevessem egy éles hadműveletbe. Ha a franciák előtt felkészületlennek tűnünk, az még annál is rosszabb, mintha egy szót sem értenének az egészből.
Kezdőlap
