A számos baklövése, és a még többet átélt árulások ellenére igyekszik továbbra is a lehető legoptimistábban hozzáállni az apró örömökhöz, és úgy egészében az élethez. Nem fordul önmagába, ott humorizál, ahol csak a lehetőség engedi, és ott segít, ahol csak tud. A múltja megtanította, milyen az, ha megvan mindene, a jelene pedig folyva-folyvást azt tudatosítja benne, milyen az, ha nincs semmije. Se vagyona, se olyanok, akiknek kérdés nélkül elmondhatja a legmélyebb titkait.
Gyűlöli, ha magányos, ennek orvoslását pedig hol az emberi társaságokban, hol a rengeteg hobbijában próbálja meglelni, hol pedig a számos munkában, amit magára vállal. Vannak olyan huszonnégy órái, mikor reggel még egy építkezésen dolgozik, délután ingyen ételt oszt, este pedig kétes szállítmányokat visz el A pontból B pontba. Nem áll tőle távol se a legális, se az illegális élet, jól ismeri már mindkettőt, akármennyire sem szerepeltek ezek a tizenéves korában megköttetett tervei között.
A börtönben töltött évek, akármennyire is rövidnek bizonyultak, rendesen megedzették. Nem fél bemocskolni a kezét, amiről mi sem árulkodik jobban, mint hogy rosszabb napjain egy alvilági harcos klubban tölti az idejét, és vesz részt rajtuk, mint versenyző. A pénz jól jön neki, őt pedig nem lehet megfélemlíteni, akármekkora ellenfelet is dobnak elé. Nem riad vissza egyetlen harctól sem, és az se töri le, ha esetleg veszít. Vannak napjai, mikor még jobban is esik neki, ha nem adja, hanem kapja ezeket az ütéseket.
Nem vallja be, de vágyik a szeretetre, a megerősítésre, és arra, hogy valakiben ténylegesen megbízhasson, ugyanakkor túlságosan nehezére esik bárkit is a maga közelébe engedni. Ahelyett, hogy beengedne bárkit a múltjába, inkább alkalmi légyottokba, felületes kapcsolatokba feccöli az idejét, és az energiáját. Tudja, hogy nem ez a megoldás kulcsa, ennek ellenére nem tud megálljt sem parancsolni magának.

Lehetséges +16-os tartalom...

Újabb esemény, újabb lehetőség a bájolgásra, a lehetséges kiszemeltek megfigyelésére, de mindenekelőtt egy új lehetőség arra, hogy kikapcsolódhassak. Mindig is oda voltam az ilyesfajta bálokért, és gálákért, mert ezeken a napokon akármennyire is voltak elvárások felém, és a sorstársaim iránt, mégis kellően el tudtuk engedni magunkat, és lehetőségünk is adódott rá, hogy normálisan, átlagosan viselkedjünk. Mi magunk akkor még észre sem vettük, de dísztárgyak voltunk egy olyan vásárban, amiben a szüleink kínáltak fel minket, hogy a lehető legerőteljesebb névvel, és családi háttérrel bíró utódokkal örvendeztethessük meg a Földet. De ez minket hol érdekelt, ha szebbnél szebb lányok között tölthettük az időnket?
Sokatmondóan karolok bele egy lány derekába, piszkos dolgokat suttogok bele a fülébe, ígérgetek neki mindent, ami csak tőlem telik, és mire észbe kapunk, már ki is vontuk magunkat a tömegből, hogy csakis egymásra fókuszálhassunk. Lágy csókokat lehelek a leányzó nyakára, kezemmel tétlenkedést nem ismerve simítok végig a ruhája takarásában nem lévő területeken, incselkedve szabadítva fel újabb és újabb bőrfelületet. Az ő keze a hajamba túr, mit sem törődve azzal, hogy ezért a fizimiskáért több, mint egy órát kellett ülnöm a borbélyunk székében, majd a csokornyakkendőmet bontja ki, és húz egyre jobban magához. Az ajtó mögöttünk zárva, a feltörő örömteli hangokat azonban a helyzet és a helyszín ellenére sem vagyunk képesek visszafojtani. Már éppen készek lennénk új szintre emelni a kapcsolatunkat, mikor vad dörömbölés csapja meg a fülünket, és zendíti be az egész szobát.
- Connor! Connor, fiam, tudom, hogy bent vagy! - az apám hangját hallom az ajtó túlsó feléről. Tekintélyt parancsoló a hanghordozása, mégis megnyugtatóan kedves. Tudom, hogy nem mérges rám, tudom, hogy átérzi, milyen fiatalnak, gondtalannak, és egyedülállónak lenni egy ilyen eseményen, én mégsem akarok visszaélni ezzel. Ahelyett, hogy próbálnám eltussolni a jelenlétünket, inkább elszakadok a leányzótól, egy ismételt találkozás reményét suttogva az ajkaira, mielőtt visszaöltöznék a ruhámba. Kissé csapzottan nyitom ki az ajtót az apámnak, és lépek ki rajta. Ő csak felsóhajt a látványomra.
- Hogy nézel ki már megint, mint akit pofán nyalt egy ló! - majd amennyire csak erejéből, és tudásából telik, próbálja visszaállítani a hajamat, de sokkal kevesebb sikerrel jár, mint ahogy azt szerette volna. Két perc mókolás után inkább elengedi. - Jó lesz ez! Gyere, fiam, Bobby bácsikád beszélni szeretne veled, de már ő maga sem tudta, hol keressen! - nevetek az öreg szavain, és míg mellette sétálok, képtelen vagyok levenni a tekintetem az arcáról. Mióta anya meghalt, ő volt az egyedüli, aki a gondomat viselte. Erők erejét meghazudtolva segített rajtam, és adott meg nekem mindent, amire csak szükségem lehetett, és csak akkor szidott le, ha valamit ténylegesen elrontottam. Kiváló üzletember volt világéletében, ráadásul olyan arcberendezéssel rendelkezett, amitől bármelyik nő elallélt. Sokan próbálták megkörnyékezni, erre még én is felfigyeltem a fiatal szemeimmel, de ő senkinek sem adta be a derekát. Lett volna rá lehetősége, mégsem házasodott újra egyszer sem. Szereti az anyámat még halála után is, és nem érzi szükségét, hogy más nők karjaiban keresse a belenyugvást, a boldogságot. Sokszor próbáltam már rábeszélni, hogy engedje el anyát, és ha lehetősége adódik rá, ne szalasszon el egy majdnem ugyanolyan lehetőséget, egy olyan nőt, aki legalább ugyanennyi örömet tud hozni az életébe, de ő hajthatatlan. Tagadni sem tudnám, hogy ő az az ember, akire a leginkább felnézek.
Egyre jobban távolodunk a fényűzéstől, és a szemvakító világítástól, én mégsem szólok semmit. Biztonságban érzem magam az apám oldalán, mert ő számomra az a bástya, akire tudom, bárhol és bármikor számíthatok. Megérkezünk egy homályos, szürke szobába, ahol Bobby bácsi fogad minket. Megkérdezem, hogy mit szeretne tőlem, mire ő elhív apámtól, és szívélyes hangon beszélni kezd hozzám.
- Mondanám, hogy sajnálom, drága unokaöcsém, de nem volt más lehetőség… - értetlenül tekintek rá, készen állva a következő kérdésemre, mikor furcsa melegség szökik a tenyerembe. Lepillantok rájuk, és kiejtem a kezemben szorongatott, véres kést, majd riadtan kapom a fejemet Bobby bácsikám, majd édesapám felé.
- Fiam… miért? - kérdezi a földön fekve, a hasát szorongatva. Látom, ahogy egyre növekvő, vörös foltként üt át a fehér ingjén a sebéből fakadó vére, én pedig akármennyire is próbálok odamenni, segíteni neki, a lábaim a földbe gyökereztek. - Miért nem segítesz rajtam? - az egyre gyengülő hangja olyan számomra, mintha kést forgatnának a szívemben. Látom kiveszni belőle az erőt, és ahogy egyre nagyobb körben terül szét alatta a vörös folyadék, úgy huny ki az ő szeméből is a fény. Nyúlok érte, és próbálok kiszabadulni az ismeretlen erő szorításából, de képtelen vagyok rá.
- Mit tettél, Connor? - szólal meg mögülem O’Sullivan rendőrtiszt. Bobby bácsikám már sehol nincs, csupán a hangját érzem a fülemben visszhangzani: Nem volt más lehetőség…
Mondanám a rendőr barátomnak, hogy nem én voltam, Bobby bácsi csinálta, de képtelen vagyok szóra nyitni a számat, helyette csak értetlenül hadonászok a valahogyan újra kezembe került késsel. Megáll minden mozgás, csupán arcok néznek vissza rám síri csendben. A bíróságon elítélő tömegét látom, a börtöntársaimét, az első emberét, akivel önvédelemből végeztem, és mindenki másét, aki a múltam részét képezte. Mind undorral, megvetéssel néznek rám, én pedig akárhogy próbálok szabadkozni, nem tudok. Egy emberként indulnak meg felém, ugyanazt a véres kést szorongatva a kezükben, ami az apám halálát okozta. Könyörgök, hogy hagyjanak békén, és menekülök, egyre csak menekülök, de hogy hova, azt még én sem tudom…

[…]

Teljes testemben izzadtan, erőteljesen lihegve, az egekben lévő vérnyomással ébredek meg az ágyamban, és minden tagomban reszketve állok fel, hogy kinyithassam az ablakot, és kihajolhassak a hűs éjszakába. Remegve nyúlok a cigarettámért, és legalább háromszor kiesik a kezemből, mire végre a számba találok vele. Az öngyújtóm sokadszori próbálkozásra sem akar lángot adni nekem, amit idegességemben, és frusztrációmban a túlsó falhoz vágok. Erőtlenül zuhanok le a fenekemre, térdeimet felhúzom, arcomat a tenyerembe temetem, és igyekszem csillapítani a rám tört pánikrohamot a valamiféle guru által tanított mélylégzési technikákkal.
Nem tudom, hogy kettő, vagy harminckettő perc telik el, mire sikerül elérnem valamiféle nyugalmi állapotot. Még mindig reszketek, de ez már olyan 80-20%-ban a kintről beáramló hűvös levegőnek köszönhető, semmint a rémálmomnak. Magamra veszek végül egy felsőt, és tisztább fejjel nyúlok egy másik gyújtóért, hogy végre a cigarettát is elszívhassam.
Rákönyökölök az ajtópárkányra, és fáradtan, kimerülten tekintek ki a városra. Nem mondanám kifejezetten gyakorinak az ilyesfajta álmaimat, de évente körülbelül kétszer-háromszor újra át kell élnem az akkor, 18 évesen érzett félelmet, pánikot, és fájdalmat. A mai napig nehezemre esik elfogadni, hogy így elárult engem a nagybátyám. Végzett az apámmal, a tulajdon testvérével, és aztán még képes volt ellenem tanúskodni a tárgyaláson. Miért? Azért, mert az apám elért valamit, amire Robert képtelen lett volna a saját inkompetenciája, és türelmetlensége miatt? Olyan üzletet kaparintott meg magának az idősebb Waterford, amiért hatalmas verseny folyt, rengeteg erőforrást, és még több időt felemésztett – a végcél azonban magáért beszélt. Nem megduplázta ezzel az üzlettel a vagyonunkat, hanem megnégyszerezte! Hatalmas bált tartottunk ennek megünneplésére, melyre még a fényűző szó sem volt kielégítő. Felejthetetlen éjszakát tudhattunk magunk mögött, és úgy tűnt, hogy minden menni fog tovább a maga rendjében – de a nagybátyámnak más tervei voltak. Annyira vágyott a vagyonra, a hatalomra, és a nevünkkel járó előnyökre, hogy képes volt testvérgyilkosságot is végrehajtani. Célja volt továbbá az, hogy ne rám, mint nagykorúra szálljon a vagyon, hanem engem is kiiktathasson a képből. Ehhez már nem volt elég bátorsága, helyette gyáván úgy döntött, hogy felhasznál az önös érdekeiért, és bemárt engem. Minden bizonyíték arra mutatott, hogy én öltem meg az apámat. Próbálhattam én akármennyire is ártatlannak vallani magam, a tények mást mutattak. Két évet töltöttem börtönben.
Két nagyon hosszú, testileg és lelkileg megterhelő, megpróbálkozásokkal teli évet. A harci vágyam ahelyett, hogy megcsappant volna, újult erőre kélt. Folyamatosan küzdöttem a szabadságomért, de ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy körülbelül négyhavonta meghosszabbították a kiszabott büntetésemet. Meglepően hamar az egyik banda élére kerültem, miután egy támadás során felülkerekedtem az egyik neves börtöntölteléken, és végeztem vele. Sok ellenséget szereztem ezzel magamnak, de még több követőt is. A tisztelet, és az elismerés új formáját ismerhettem meg az ott töltött rövid időm alatt. 25 hónapot, és 13 napot töltöttem ezen a helyen, de legalább ötször ennyinek érződött.
Külső segítség nélkül nem sikerült volna a szökésem. Voltak még támogatóim, akik hittek abban, hogy nem én vagyok a bűnös apám meggyilkolásában, és akik mind-mind arra kényszerültek, hogy elhagyják a régi nevüket, a régi státuszukat, és valahol, valamilyen formában új életet kezdjenek. Egyesek másik kontinensen találták meg a lehetőséget, mások nem mentek messzire, csupán az alvilági szereplők segítségét kérték. Szolgálatot kínáltak a védelemért.
Bobby bácsikám vadászott mindazokra, akik mellettem voltak a bíróságon, és miután az első két ember rejtélyes körülmények között eltűnt, nehéz, mégis egyértelmű döntést kellett hozniuk a barátaimnak. Fogták mindenüket, és új utakra léptek. De rólam nem feledkeztek meg.
Néhányuk segítségével sikerült megszöknöm a börtönből, de az ezt követő hajtóvadászat hosszú hetekig, hónapokig tartott. Nem tudtunk hol rejtőzni, mert valahol mindig kiszagolták a nyomainkat, és aztán minden kezdődött elölről. Rájöttünk, hogy nem azt kell szem előtt tartanunk, hogy ne hagyjunk nyomokat, hanem hogy olyat hagyjunk nekik, ami véglegesen leállítja a keresőosztagokat. Ehhez nem volt szükség másra, mint egy-két, a börtön alatt eleve kilazult fogamra, egy illendő mennyiségű robbanószerre, és még számos apróságra, amivel elhitethettük a hatóságokkal, hogy az egész bagázs, de én minden bizonnyal robbanás áldozatai lettünk. Nem mondom, hogy a legjobb próbálkozás volt, de miután pár héttel később visszaköszönt a hírekben az arcom, és mellette a gyászjelentésem, rájöttem, hogy mégsem végeztünk olyan rossz munkát.
Nevet kellett változtatnom, és mozgásban kellett maradnom. Mások biztos arra vágynának a helyemben, hogy mihamarabb bosszút állhassanak, de én inkább a hosszabb játszmákat preferálom. Figyelem, szemmel követem az eseményeket, melyek Robert Waterfordhoz kötődnek, és egészen addig kivárok, míg fel nem bukkan a lehetőség. Legalábbis… eleinte határozottan emellett álltam ki. Azóta már eltelt tíz év, és se lehetőség nem kínálkozott, se nem változott semmi. Ahogy telt-múlt az idő, úgy nyugodtam bele én is a nekem leosztott lapokba. Élek, és túlélek, kiélvezem az élet adta lehetőségeket, és igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. A folyamatos csalások, árulások ezt egy cseppet sem könnyítik meg, de úgy érzem, sikerült már annyira elzárnom magamat érzelmileg, hogy ez ne érdekeljen. Aztán jön egy-egy ilyen álom, melyek ráébresztenek, mennyire nem vagyok tisztában még saját magammal sem…

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Borzasztó kemény dolgokon kellett keresztül menned már igencsak fiatalon. Az egyik percben még egy gondtalan tini voltál, akinek talán csak annyi volt a legnagyobb gondja, hogy nem tudott elég időt együtt tölteni a kiszemelt lánnyal, a másikban azonban életed legnagyobb árulását tapasztalhattad meg. Édesanyád után hirtelen apádat is elveszítetted, de ez sajnos még semmi sem volt ahhoz képest, hogy a gyilkosa a tulajdon nagybátyád volt, aki ráadásul rád kente az egészet. Tizenévesen család nélkül maradva börtönbe kerülni... Ilyesmibe az ember még belegondolni sem akar, ha nem muszáj.

Az életedért küzdöttél, menekülnöd kellett, idegen helyen új életet kezdeni az átéltek után... Mindezek után tulajdonképpen még az is csoda, hogy a rémálmok csak néha gyötörnek, vagy hogy viszonylag rendes férfi vát belőled. Olyan, aki ha az éj sötét leple alatt bűnözik is, nappal ételt oszt a hajléktalanoknak és éhezőknek. Aki még tud hinni és bízni és reménykedni, vagy legalábbis vágyni arra, hogy szeressék... még ha ezt nem is képes megengedni magának. Én, örök optimistaként, azért még reménykedem benne helyetted is, és drukkolok, hogy ez idővel változzon.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!