Louis & Isa +16

Igen, hajlamos vagyok felfújni dolgokat és talán egy fokkal több energiát fordítok arra, hogy valamivel kapcsolatban kidühöngjem magam, mint mások. Az én családomban nem volt meglepő, ha hangosan vitáztunk egymással, de tíz percen, vagy egy órán belül már úgy viselkedtünk, mintha mi sem történt volna. Ez a mostani helyzet Lou és közöttem azonban egész más volt. Ami azt illeti, mindig más volt. Nem azért, mert ne éreztem volna legalább annyira fontosnak őt, mint a saját húgomat, vagy a szüleimet. Eszemben sincs csorbítani a kiérdemelt helyét abban a családban, ami az én szívemnek kedves. De talán épp azért kellett volna óvatosabban bánnom a szavaimmal, mert néha túl élesen repültek mások felé, s még ha én azt hittem is, hogy mindenkinek olyan pajzsa van, amivel én is megállítom mások kéretlen véleményét, vagy az utólag megbánt, mérgesen kimondott szavaikat, másoknak talán nem volt ilyen magas toleranciaszintje. Sőt, talán meg sem érdemelték ezeket a szavakat, csak mert az én temperamentumommal így voltam képes kezelni bizonyos helyzeteket.  
Okosabbnak kellett volna lennem és számításba kellett volna vennem mindazokat az alkalmakat, amikor már összekaptunk korábban. Megérteni, hogy ezek az apró, vagy épp nagyobb tüskék ott vannak bennünk és nem oldjuk meg őket eléggé, hogy egy következő veszekedés ne legyen esetlegesen végzetes számunkra. Ez a felismerés azonban túl későn realizálódott bennem, gyakorlatilag olyan érzés volt, mintha valaki gyomron vágott volna és egy pillanatig azt hittem, hogy levegőt sem fogok kapni. A pillantásom Lou-ra villant, de a szám előbb nyílt ki, mint hogy sikerüljön lenyugtatnom magamat, vagy elismerni, hogy nem kellene folytatni a vitát.
- Ez nem igaz. - A nyelvembe haraptam, mielőtt folytattam volna. A fejéhez akartam vágni mindenfélét, de a torkomat szorítani kezdte valami furcsa érzés, ami miatt nem jött ki egy szó sem a számon. - Tudod nagyon jól, hogy miért mondtam ezeket a dolgokat, de ha nincs így, nem tudom mit mondjak. - Sóhajtva, frusztráltan pillantottam rá, mert a szavai ezt hozták ki belőlem. Talán egy vödör hideg vízre lett volna szükségem, amivel leöntenek, hogy higgadtan tudjak megszólalni.
- Szerinted nekem van kedvem ehhez? - Mit sem szerettem volna jobban, mint hogy ne így kelljen kezelnünk ezt a problémát. Mostanra már kicsúszott a kezünk közül a kevéske irányítás is, ami ott volt és amit akkor kezdtünk elveszíteni, amikor először felfedeztük azt a problémát, amit a távol töltött idő okozott. - Tényleg így gondolod? Hogy soha nem helyeztelek téged az első helyre? - Több volt nekem egy gimis szerelemnél. Őriztem azokat a titkokat, amiket ő nem akart elmondani mindenkinek és én is megosztottam vele azokat a dolgokat, amiket nem tudtam megosztani mással.
- Nem akarok újra ebbe a helyzetbe kerülni - jelentettem ki határozottan. A helyzettől pedig egyszerre éreztem úgy, mintha ígérnék neki valamit, s mintha ez egyben fenyegetés is lenne, mintha egy újabb veszekedés ígérete egyben a kapcsolatunk végét is kellene, hogy jelentse.
- Én nem gondolom át soha amit mondok és csak én forgatom ki a szavaidat, igaz? - Össze kellett préselnem az ajkaimat, amint kimondtam ezt, ha nem akartam, hogy lássa, mennyire remegnek azok. A szemeimet könnyek szúrták, de próbáltam megacélozni magamat és nem sírni. Szó sem volt arról, hogy ne hittem volna benne, hogy vissza kellett volna fognom magamat, nem kellett volna olyan keményen hozzá vágnom bizonyos szavakat, de az, hogy csak az én bűneimet soroltuk fel, kezdett túlságosan is nagy nyomást helyezni rám.
- Nem várhatom el tőled, hogy mindig ott legyél, mintha testőr lennél. - Halk sóhaj tört ki belőlem. Akármennyire is biztonságban éreztem magamat mellette és tudtam, hogy ha együtt érkezünk egy-egy buliba, akkor ott semmi hasonló nem történhet, mint Jadievel, mégsem várhattam el, hogy mindig ebben a szerepben tetszelegjen. Előbb volt a szerelmem, mint hogy ki akarjam használni a fizikai ereje miatt. - Én csak... - újabb sóhaj tört ki belőlem, keresnem kellett a megfelelő szavakat. - Tudom, hogy nem olyan biztonságos az élet, mint amennyire szeretném, hogy az legyen, de utálnék minden pillanatban attól rettegni, hogy valami baj történhet. Csak olyanokkal lógunk a lányokkal, akiket ismerünk. Én veled szeretnék. - Ez így volt kerek. Pontosabban így lett volna, ha a munkája és a kettőnk időbeosztása megengedte volna, hogy több időt töltsünk együtt - akár egy buli keretében.
Ha kezdett is volna lehűlni a hangulatom, bizonyos szavak mintha szimplán újra  feltüzelték volna az indulataimat. Nem tudom meddig fogjuk felemlegetni, hogy mennyire elcsesztük az időzítést, de egyelőre mindkettőnkben túl élénken éltek a saját sérelmeink, hogy higgadt és végképp felnőttekhez méltó beszélgetést folytassunk, vagy hogy tényleg lefektessünk bizonyos szabályokat, amelyekkel elkerülhetjük ezt a jövőben.
- Értékelném, ha nem adnál olyasmit a számba, amit soha nem mondtam. - Ökölbe szorultak a kezeim, miközben le sem tudtam venni róla a szemeimet. Nem támadt bennem semmilyen gyilkos ösztön, eszemben sem volt neki ugrani, az nem az én stílusom lett volna. Másképp azonban képtelen voltam elrejteni a kezem remegését. Túlságosan gyomron vágtak a szavai, hiszen olyasmire utalt, amit nem tudtam volna elfogadni.
- És szerinted mit kellene tennem, hogy legyen időnk? Üljek a munkahelyeden amikor ott vagy? Vagy lépjek ki a csapatból? - Mindketten tudtuk, hogy melyikünknek mi veszi el a legtöbb idejét. Lounak azt is tudnia kellett, hogy tartok attól az időponttól, amikor tényleg nem vehetem már annyira komolyan a versenyeket a korom miatt és azt is tudta, hogy mennyire nem éreztem teljesnek magamat attól, hogy nem értem el valami marandót, mint apa. - Én is teszek értünk! - Szerettem volna, ha igazan csengenek a szavaim, ezen a ponton viszont már nem voltam benne biztos, hogy mi az és mi nem. Annyira ott lebegett felettünk valami végzetes, hogy attól előbb támadt sírhatnékom, mint hogy bármit tegyek ellene.
- De tudod, hogy ez nem így megy. Ha megütötted volna, csak téged vesznek elő miatta. Austin egy... - fújtam egyet, próbáltam megállítani magamat, de a szavak már ott voltak a nyelvem hegyén. - ...agyatlan barom. Azt sem tudja mit érdemelne Jadie. - Hevesen ráztam meg a fejemet, miközben a szemeimhez emeltem a kezemet. Eszembe sem jutott, hogy elkenhetem a korábban felvitt sminket, a könnyeim talán már így is elmaszatolták a fekete szempillaspirálomat, hiába ígérte a termék a vízállóságot. Kezdtem úgy érezni, mintha túl sokat vállalnánk magunkra Lou-val és a többiek helyzetének megoldásával elveszítenénk az irányítást a saját életünk fölött. Megtehettük volna, hogy nem szólunk bele a barátnőm és a pasija kapcsolatába, de rossz barátok lettünk volna, ha hagyjuk, hogy ezek a dolgok csak úgy megtörténjenek. A próbálkozásunk mégis egyértelműen ott hagyta a nyomát a saját kapcsolatunkon is, ami megváltozott, mióta Lou elballagott, de talán mi sem fogtuk fel teljesen ezeket a változásokat. Azonosulni semmiképp nem tudtunk velük. Ezzel pedig nem tudtunk volna megküzdeni külön-külön. Szükségem volt a közelségére, hogy úgy érezzem, hogy bármi történjen is, mi ki fogunk tartani egymás mellett. Egyelőre csak a csókjainkkal ígérhettünk ilyesmit egymásnak, de úgy éreztem kezdetnek ez is elég. Ha nem lenne már meg az a kötelék közöttünk, aminek az erősségét újra meg újra próbálgattuk, nem éreztem volna azt az ismerős érzést a hasamban - valójában a testem minden más pontjában -, mint amit az érintése és az enyémnek simuló ajkai váltottak ki belőlem.
- Én is nagyon szeretlek. - Az ujjaim a tarkóján simítottak végig, egy pillanatra sem engedve el őt, amíg a kanapén nem kötöttünk ki. Nem számított éppen hol vagyunk, vagy hogy tényleg csak a kanapéig jutottunk. Amikor Lou barna, a fényben olvadt borostyánra emlékeztető szemeibe néztem, csak ő számított. A bőrének tapintása az ujjaim alatt, amelyek a meztelen mellkasára simultak. Az incselkedése, a finom harapás csak még inkább egyértelművé tette számomra, hogy ugyanarra vágyunk. Közelebb nyomtam hozzá a csípőmet, hogy azt a kevés helyet is kitöltsem kettőnk között, ami maradt. - Ne... - szinte csak leheltem a szavakat, amikor eltávolodott tőlem és nem kellett erősködnie, hogy kövessem a mozdulatban és felüljek. A pillantását kerestem, ami most úgy égetett, hogy legszívesebben én magam is lángra lobbantam volna. - Sosem szeretnélek... elveszíteni. - Nagy levegőt kellett vennem, amikor a szája a kulcscsontomhoz ért, a testem egyszerre reagált a meztelen bőrömet cirógató levegőre és az ajkai forróságára, egészen más pontokon váltva ki reakciót tőlem. Megfeledkeztem arról, hogy is kell szavakat formálni, amikor a szája a mellemet csókolja, az ujjai érintése nyomán pedig szabályos sóhaj szakad ki a torkomból. A vitától és felfokozott érzésektől feszült tagjaim egyre inkább ellazulnak, a hátam finoman ívbe görbült, mert még közelebb akartam lenni Louhoz, a lélegzeteim pedig egyre szabálytalanabbá és mélyebbé váltak a vágytól. A kezem a tarkójára csúszott, az ujjaim a hajába fúródtak és bár a végtelenségig képes lettem volna élvezni az ajkai cirógatását, meg akartam csókolni. Hevesen, szerelemmel, amíg ki nem fulladunk. A másik, szabad kezem a csupasz bőrén kalandozott, az ujjaimmal hol finoman érintettem őt, hol szabályosan kapaszkodnom kellett belé, hogy ha nem akartam megőrülni a combjaim közét érintő kezétől.
Akármennyire is szerettem normál esetben felül lenni és már-már érezni egy kicsit az irányítást a saját kezemben, most mégis egy kicsit önző akartam lenni és élvezni minden érintést és csókot. Csakis azzal a céllal, hogy aztán én magam sajátítsam ki Lou-t és addig szeressem őt, amíg atomjainkra nem bomlunk. Felé dőltem, a testemmel hozzá simultam, de a kezem odacsúszott kettőnk közé. Megoldottam a nadrágomat díszítő masnit, de a mozdulat csupán rövid intermezzo volt ahhoz képest, ami most következett. Lou derekára simultak az ujjaim és az ő nadrágját is kigomboltam, lentebb húztam a cipzárt, hogy a kezem az ölére simulhasson. Az ujjaim épp úgy vándoroltak most rajta, finoman érintve őt, mint az ő ajkai alig rövid ideje az én bőrömön.

1550 | öltözék |   | ☆

Isa & Lou +16

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

- Persze, kösz – ezen a ponton már egyre inkább kezdtem el érezni azt, hogy veszítem el a türelmem, mivel nem tudtunk szót érteni egymással – Mindig ez van. Amikor már okot kell mondanod, hogy miért üvöltözöl velem, akkor hirtelen nem tudsz felhozni semmit.
Nyilvánvalóan ezzel nem arra akartam utalni, hogy tökéletes lennék és én egyetlen, közöttünk lezajlott veszekedést sem kezdeményeztem az elmúlt időszakban. Ha ezzel próbálnék előhozakodni, az egyszerűen szemen szedett hazugság lenne, mert ha logikusan végig gondoltuk az eddigi időszakot, akkor mind a ketten legalább ugyanannyira benne voltunk abban, hogy ilyen napokat éltünk át. Talán nem könnyítettem meg a dolgát, talán nem jól reagáltam le ezeket a helyzeteket. Ugyanez elmondható volt róla is, szóval hülyén éreztem magam, mintha mindent az én nyakamba próbálna varrni jelenleg.
- És te hallod magad minden alkalommal, amikor a torkomnak ugrasz? – nem kiabáltam vele, volt némi ingerültség a hangomban, de még így is odafigyeltem arra, hogy normálisan beszéljek vele – Nekem nem nagy dolog elengedni a véleményem vagy bizonyos dolgokat miattad, de te ugyanerre nem vagy képes értem.
Nyilvánvalóan ez csak a személyiségünk közötti különbség volt, és talán nem teljesen igaz, amit mondok. Ha így lenne, akkor most nem hánytorgatnám fel a dolgot neki, de ettől függetlenül éreztem, hogy én vagyok az, aki könnyebben hagy annyiban dolgokat a másikért. Erre mindig úgy gondoltam, hogy nem Isának a hibája, szimplán csak ilyen a természete, nekem pedig ezzel együtt kell elfogadnom, mostanában viszont mégis olyan volt az egész, mintha egymás füle mellett beszélnénk el.
- Tudom – egy percig sem kételkedtem ebben soha – De ettől függetlenül néha megpróbálhatnál először gondolkozni és utána támadni.
Én is tudtam, hogy valószínűleg most nem kommunikáltam vele normálisan, hogy szükségem van egy kis időre és távolságra és nem voltam elég megértő azzal kapcsolatban, ami közöttünk történt. Azonban folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy ha ilyen olyan okok miatt már akkor is pattintva vagyok, amikor szervezek meglepetésprogramokat, hogy együtt csináljunk valamit, akkor már semmi értelme nincs egymást kínozni. Mert jelenleg minden pillanattal, minden veszekedéssel csak a kapcsolatunkat gyengítjük, én pedig már nem voltam benne biztos, hogy pontosan meddig elegendő nagyon szeretni a másikat.
- Soha nem ezt mondtam, de ha kiforgatod a szavaimat, akkor már nem is tudom, hogy van-e egyáltalán értelme magyarázkodni – csóváltam meg a fejem. Elvégre úgyis azt fogja kiérteni abból, amit mondok, amit ő akar. Jelen helyzetben az sem láttam teljesen jó megoldásnak, hogy ráhagyjam azt, amit gondol, mert gyakorlatilag arról volt szó, hogy mennyire vagyunk egymással empatikusak és ismerjük a másikat.
- Bárki, akit nem ismerek és erősebb nálad – sóhajtottam fel aztán egyszerűen megcsóváltam a fejem – Remélem sem fordult a fejedben az, hogy nyugodtan alszom itthon, amikor nem tudok veled menni.
Ettől függetlenül sosem kértem meg arra, hogy ne vegyen részt egy buliban, ha ahhoz volt kedve. Ugyanakkor nekem is jogom van aggódni érte, mivel manapság New York nem tartozik a világ legbiztonságosabb városai közé. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy itt felnőni nagy tapasztalatot ad az embernek, de soha nem lehetünk elég óvatosak.
- Nem is mondtam, hogy minden este lógsz valahol csak azt, hogy mindig akkor csinálod ezt, amikor mondjuk ráérek – ezen a ponton már egyáltalán nem tudtam megőrizni a hidegvérem és én is csak mondtam, ami eszembe jutott – Mert ha bulizni akarsz és nem párkapcsolatban lenni velem, akkor akár azt is elmondhatnád és ahhoz tartanám magam.

- És arra gondoltál már valaha, hogy a reménykedés az nem elég? – ezen a ponton már nem tudtam eldönteni, hogy sírnom kellene, vagy nevetni, de jelenleg szívesen tettem volna mind a kettőt csak azért, hogy ne robbanjak fel az idegességtől – Mert én próbálok tenni érte, hogy több időt tölthessünk együtt, de ez egyedül nem megy.
Már-már nevetségesnek hatott az, hogy mennyire ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra. Nem csak máskor és a mostani veszekedés alkalmával, hanem konkrétan deja vu tört rám az elhangzottakkal kapcsolatban. Mindenről beszéltünk már ma, mégis újra és újra előjönnek, ami egyre fárasztóbbá, értelmetlenebbé teszi ezt az egész vitát.
- Dehogynem lett volna értelme! – ezen a ponton már én is felemeltem a hangom – Már rég meg kellett volna tennem, és akkor talán nem jutunk el idáig. Én sem akarom, hogy bántsa Jadiet az a barom.
Minden sokkal egyszerűbb volt akkor, mikor még nem jártak együtt és én is a gimiben lógtam együtt a lányokkal, meg a csapattársaimmal. Amióta elmentem onnan, gyakorlatilag felborultak az erőviszonyok és az edzőnket sem értem, hogy egyáltalán miként választhatta meg Austint kapitánynak, amikor a csapatban sem lenne helye. Agresszív és megbízhatatlan volt.
Nehezemre esett sírni látni őt. Mindig ezek voltak azok a pontok, amikor az idegességem egyszerűen megszűnt és inkább rá kezdtem el figyelni ahelyett, hogy a saját igazamat hajtanám. Valójában mi ketten annyira nem különböztünk egymástól, mint ahogyan azt gondoltam és beállítottam. Itt álltunk egymással szemben, mint két sértett gyerek, és a dolognak az lett a vége, hogy én voltam vele túl kemény, ő pedig már nem bírta a nyomást tovább. Maga a tény, amit kimondott nekem is fájt, mivel soha nem akartam őt elveszíteni. Nem gondoltam arra, hogy a jövőben talán ő lenne a feleségem, de nem igazán emlékszem már arra, hogy milyen volt nélküle. És bármennyire toxikusak vagyunk jelenleg, bármennyire megfojtjuk a másikat, nem is akarom megtudni azt az állapotot.
Ezért léptem hozzá közelebb és csókoltam meg őt. Éreznem kellett a karjaimban, hogy velem van és talán még nem csesztem el annyira, hogy elveszítsem őt. Az ujjaimat a hajába fúrtam, közben mélyítettem a csókot és szorosan még közelebb húztam magamhoz. Akkor is képtelen lettem volna elengedni, ha Stella éppenséggel most ér haza azzal a szöveggel, hogy mégiscsak itthon hagyta a kulcsát. Ha ebben a pillanatban ellökött volna magától, olyan érzéseket keltett volna bennem, mintha a szívemet tépné ki és azzal együtt távozna innen. Jelenleg úgy éreztem, hogy soha nem leszek képes így szeretni még egy lányt, és valójában nem is tudtam soha milyen igazán szeretni valakit.
Mikor elszakadtam tőle, akkor már könnyedén a homlokának tudtam dönteni a sajátom és úgy néztem a szemébe, azonban most nem mosolyodtam el, mikor meghallottam, ahogy a nevemen szólít. Ez nem az a helyzet volt, hiába kapaszkodtunk úgy egymásba, mintha nem lenne holnap.
- Akkor is nagyon szeretlek, ha mérges vagyok rád – csak egy apró csókot loptam még az ajkairól, mielőtt a kanapé felé indultam volna vele. Azt akartam, hogy tudja. Mikor folyamatosan őt próbálom beállítani hibásnak, ezzel leplezve a saját tökéletlenségeimet.
Mikor az ajkaink újra egymáshoz értek, már a feje mellett támaszkodtam a könyökömmel, mert nem szerettem volna annak ellenére sem összetörni, hogy egy kicsit még mindig dühös voltam az előbbi veszekedés miatt. Rá és magamra. Ránk, amiért folyamatosan ezt csináljuk. Csak a fogammal kaptam bele finoman a szájába, majd miután eltávolodtam tőle és a tenyeremet a felsője alá simítottam, megkeresem a tekintetét a sajátommal. Annak ellenére, hogy egyértelmű volt mit szeretne tőlem. először csak egy finom puszit nyomtam az arcára, majd haladtam lefelé a nyakára és kezdtem el azt finoman szívogatni, miközben a tenyerem már a hátára simult és a melltartójának a kapcsát kereste. Egyetlen mozdulattal bontottam azt ki, majd a keze után nyúltam és ülő helyzetbe húztam őt, miközben én is felemelkedtem. Így a combjai mellett térdelve, félig fölötte voltam olyan pozícióban, hogy akkor sem tudott volna ledobni magáról, ha akar. A kezemben tartott fehérnemű mellettünk landolt a földön, amit lassan követett az általa viselt felső is. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz, hogy már ne tudjam tovább visszafogni magam, ami miatt a számmal ezúttal a kulcscsontját találtam meg, majd haladtam lassan lefelé, miközben a fenekébe markolva húztam közelebb magamhoz őt. Már rég túl voltunk azon, hogy engedélyt kérjek tőle bármire is, emiatt nagyjából egy időben csúsztak be az ujjaim a combjai közé és értem el a mellkasát az apró csókokkal.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 1 271

Louis & Isa

- Semmi! - Vágom rá rögtön, szinte gyerekesen morcosan, de legalább is igazi nőhöz mérten, aki előbb bedob valamit a veszekedésbe, aztán úgy csinál, mintha nem létezne a probléma. Legszívesebben én magam is befognám a fülemet és becsuknám a szemeimet, hogy úgy csináljak, mintha nem lennék itt, mintha nem vitatkoztunk volna össze túlságosan is. Pont, mint ahogyan gyerekként bújócskázunk, úgy akarom elhessegetni a témát.
Magam is tisztában vagyok vele, hogy milyen a természetem. Ha egyszer felidegesítem magam valamin, akkor egyszerűen felrobbanok és nagyon nehezen nyugszom le, ha egyáltalán sikerül. Ez persze együtt járt azzal, hogy akár olyan dolgok is kiszaladhattak a számon, amelyeket normál esetben nem mondtam volna ki, vagy épp nagyon másképp fogalmaztam volna meg, megpróbálva megtalálni a megfelelő időpontot rá. Így is rengeteg olyan dolog volt, amit mindkettőnknek át kellett gondolnia, de mégsem voltunk képesek lezárni, hogy hátra lépjünk egyet és tényleg legyen értelme fejlődni ebből a helyzetből. Ha valamiben, hát abban határozottan hittem, hogy ez lehetséges lesz, még ha nem is mindig száz százalékosan.
- Mi az hogy ez csak rólam szól? És mi az hogy te mindig visszafogtad a véleményed? Hallod magad? - Egészen hisztérikussá válik a hangom és a kérdéseim is. Sokkal kevesebben reagáltam, mint ahogyan Lou befejezte a mondanivalóját, de a szavai olyan érzést keltettek bennem, mintha éppen kést szúrt volna belém, aztán jól megforgatta volna minden egyes szavával benne, a biztonság kedvéért. - Tudod, hogy nekem Te vagy a fontos! - Vádlón nézek vissza rá, mert bánt a feltételezése, hogy nem így van. Már a legelejétől fogva nem azért álltam vele szóba, mert abban a hasznot kerestem volna, vagy szükségem volt valakire magam mellett, akinek az oldalán szép lehetek. A szüleim életvitele miatt fontos volt nekem, hogy hogyan jelenek meg bizonyos eseményeken és hogy hogyan viselkedem, de Louis soha nem képezte annak a részét, amivel én fenntartottam egy bizonyos mértékű social butterfly képet azok felé, akik nem ismertek. Lou azonban elméletileg ismer engem - és én is őt, mert tudok róla olyan dolgokat, amelyeket csak nekem mondott el -, ezért is hittem azt, hogy a saját kérdésére is tudja a választ. - Jól tudod, hogy fontos nekem az, hogy mit érzel és mi van veled. Ha szerinted nekem ez végig csak önmagamról szólt, akkor... nem ismerjük egymást eléggé. - Keménynek érzem a szavaimat és kellemetlen, amiért ki kell mondanom őket. Olyan ridegnek tűnik az egész szituáció, az, ahogyan egymással viselkedünk. Fáradt sóhaj tört elő belőlem, nem is igazán tudtam felnézni rá.
- Nem lehetsz mindig ott, ezzel te és én is tisztában vagyunk. Egyáltalán ki az, aki nem megbízható körülöttem? - Talán félreértem a dolgot és nem is feltétlenül a baráti, vagy a tágabb ismerősi körömre gondol, hanem általánosságban az emberekre. Viszont ha egy buliban veszélyben vagyok, akkor akár az utcán is ugyanannyi veszély leselkedhet rám, vagy a suliban. Nem lepődnék meg, ha rosszul gondolnám a dolgot, mert nem ez lenne az első a mai napon.
- Tudod, hogy a jövőm is múlhat rajta, és ne essünk túlzásokba, nem lógok minden este valahol, te is tudod. - Kezdtem egyre inkább úgy érezni, mintha olyasmi miatt magyarázkodnék, amiről egyébként mindketten tudjuk, hogy nem igaz rám. Például Lou azzal is tisztában volt, hogy milyen komolyan veszem a tanulmányaimat és hogy mennyire szeretnék jó egyetemre kerülni, ami miatt jó jegyeket kellett szereznem és elegendő időt tölteni az edzésekkel, hogy a sportban is sikeres legyek. A mindennapos edzések nekem sem estek mindig jól. Volt, hogy törött lábujjal kellett végigcsinálnom, volt hogy egy porcikám sem kívánta a vizet, vagy a kondi termet, de mégis ott voltam. Tisztában voltam vele, hogy milyen hamar leáldozik majd nekem, ezért is volt fontos, hogy legyenek alkalmak, amiket kihasználok kapcsolat építésre. Nem minden egy tárgyalóasztalnál, vagy egy kávé mellett dől el, ha üzletről van szó. - Mást sem csinálok fél éve, csak abban reménykedem, hogy lesz végre rendesen időnk együtt. - Értetlen pillantással nézek Lou szemeibe, azt próbálva kiolvasni belőlük, vajon teljesen komolyan gondolja-e a dolgot. Voltak napok, amikor ő dolgozott, este pedig pihenésre volt szüksége, de ha ezt most felrónám neki, egyszerűen nevetségesnek tűnnék, hiszen nem ő tehet róla. Ez a munkája velejárója, amit igyekeztem elfogadni.
- Nem, de annak sem lett volna értelme, ha kivered Austin fogait! - Egészen határozottan mondom ezt. Nem vagyok a fizikai erőszak híve, még az amerikai fociról is azt gondolom, hogy bizonyos részei egészen barbárság számba mennek. Lehet, hogy én megütöttem azt a seggfejet, de annak oka volt. Másképp valószínűleg úgysem száll le a barátnőmről. Viszont ha Lou üti meg őt, vagy megy neki másnap, annak nem lett volna jó vége - nem csak Austin fejének állapota miatt, hanem Lou büntetlen előélete szempontjából sem. Nem olyasmi miatt akartam kipróbálni a börtönlátogatást, mint egy Louval való találkozás odabent. Jobb szerettem magam mellett tudni őt, szabad lábon. Habár jelenleg már abban sem lehettem biztos, hogy tényleg egymás mellett vagyunk-e, nem pedig nagyon távol a másiktól. - Nagyszerű... - Lemondóan csúszik ki belőlem a szó, csak félhangosan. Azért jöttem ide, hogy egy félreértést tegyünk helyre, most pedig úgy érzem az egész kapcsolatunk ingoványos talajra került.
Az utóbbi időben egyébként sem éltünk át túl könnyed időket a kapcsolatunkban. Voltak vitáink és feszültség, ami a külön töltött időből adódott, de úgy hittem, hogy mindketten törekszünk az ellenkezőjére, hogy újra olyanok legyünk, mint a gimiben. Abba bele sem gondoltam, hogy oda már nem mehetünk vissza és talán a kapcsolatunkban sem vagyunk képesek visszahozni azokat a jó időket. Minden porcikámmal úgy érzem, hogy szükségem van rá. A karjára a derekamon, az ajkaira a saját számon. Úgy csókolok vissza, mintha minden rezzenését az emlékezetembe akarnám vésni, hogy megmaradjon az emléke akkor is, amikor épp nincs velem. Utána csak még mámorítóbb lenne a találkozás.
Szinte olyan érzés volt, amikor még közelebb húzott magához, mintha mágnest raktak volna közénk és most kattantunk volna egymásnak. A gyomromban az az ismerős, bizsergető érzés készülődött, ami ennyi idő után is megvolt nálam Louis miatt. A csókunkba sikerült halkan belenyögnöm, amikor a fenekemre markolt és csak még szorosabbra fontam a karjaimat a nyaka körül.
Alig kaptam már levegőt, a mellkasom szabálytalanul hullámzott, a neve pedig szinte csak sóhaj volt, amivel lélegzetért kiáltott a tüdőm. Nem volt más a fejemben, pusztán csak ő. A gondolat, az érzés, hogy akarom őt. Hogy úgy húzzon magához, mintha soha nem akarna elengedni és ha mindketten akarjuk, akkor ne is történhessen meg, hogy valaha elveszítjük egymást. Amikor megemel, a lábaim automatikusan kulcsolódnak a derekára, a kezem a válláról a mellkasára vándorol, hogy így támasszam meg magamat. Nem mintha szükségem lett volna ilyesmire, hiszen biztos kezekben voltam. Amelyek most a kanapéra fektettek és amelyeket annyira magamon akartam érezni, hogy ezúttal én hajoltam oda, hogy megcsókoljam. Mindkét kezem a mellkasára csúszott, aztán lentebb, már az oldalába kapaszkodtam, amikor újra levegőhöz jutottam és kinyitottam a szemeimet, hogy felpillanthassak rá. Szükségem volt rá, ez pedig ott volt tisztán a szememben. Még az sem érdekelt, hogy épp hol vagyunk, vagy mekkora az esélye, hogy valaki beállít-e, Lout keresve. Abban már csak reménykedtem, hogy neki is fontosabb vagyok most én, mint bárki más és szerettem volna, ha ez mindig így marad. Ha mi így maradunk, egymást csókolva.

1168 | öltözék |   | ☆

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

- Mondjad csak – ezen a ponton a hangom egészen színtelennek hatott, csupán egy kis ingerült él volt benne. Úgy éreztem, hogy a vitában már nyakig elmerültünk, teljesen felesleges volt ezen a ponton kerülgetni a forró kását. Talán az lenne a legértelmesebb, ha egyszerűen egymás fejéhez vágnánk mindent, amit a helyzetről gondolunk, ez pedig szolgálna némi megoldást. Bár ezen a ponton már nem igazán bíztam abban, hogy ez a veszekedés higgadt megbeszéléssé tud tompulni a végén, és minden oké lesz körülöttünk. Magam sem tudtam, hogy miként csitíthatnám a lányt anélkül, hogy az valami férfiatlan csicskításba menne át, ugyanakkor attól sem éreztem volna magam jól, ha egyszerűen eldobnék mindent, amit én erről a helyzetről gondolok, csak a béke kedvéért. Igazából se beleállni, se kihátrálni nem lett volna előnyös ebből a helyzetből, szóval egyelőre csak igyekeztem legalább összegyűjteni a lány érveit arra az esetre, hogy ha majd éppenséggel magamba nézősre iszom magam ezek után, akkor legyen mit felidéznem azzal kapcsolatban, hogy én hol hibáztam ebben a szituációban. Egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy se az ő, se az én véleményem nem talált célba a másiknál, emiatt pedig nagyon elbeszéltünk egymás mellett.
- Persze, hogy tudom – határozottan bólintottam – Ugyanakkor nem magaddal, hanem velem vagy párkapcsolatban. Épp elég alkalom volt, amikor én lenyeltem a saját dühömet azért, hogy ne veszekedjünk valami miatt. Nem egy alkalommal volt, hogy végül én adtam be a derekam és engedtem, mert tudod fontos vagy nekem. De akkor visszafele miért nem működik mindez? Vagy neked az egész csak rólad és a te idegállapotodról szól, én pedig dolgozzak fel mindent úgy, ahogy tudok?
A mondat végére már nem sok erő volt a hangomban, mégis elég kíváncsi volt a tekintetem, ahogy ránéztem. Szerettem volna ezen a ponton az ő szájából hallani a választ, mert csak abban lehetek biztos, amit ki is mond. Lehet itt olyanokkal takarózni, hogy nyilvánvalóan ismeri az ember azokat a személyeket, akikkel évek óta párkapcsolatban él, viszont ebben a helyzetben én határozottan azt vallom, hogy talán értelmesebb lenne, ha ő maga tudna választ adni, én pedig nem áltatnám magam azzal, hogy ő nem az a fajta lány. Három év alatt nem csak mi és az életstílusunk, hanem a kapcsolatunk is megváltozott, nyilvánvalóan azért is volt annyira erőt próbáló ez a rész, mert elkezdtük megtapasztalni azt, ami rossz a másikban. Ettől mi persze csak szimplán emberiek vagyunk, nem pedig rossz emberek, és ezek a súrlódások gondolom mindenki másnál kijönnek. Az egész azon múlik, hogy hogyan tudjuk kezelni a dolgokat. És hát elméleti síkon ez igen könnyű feladatnak tűnik, de a gyakorlattal már teljesen más a helyzet… Ezen a ponton szerintem már rég nem az a fontos, hogy min vitáztunk össze. Sokkal többet számítana az, hogy miként tudjuk megoldani a dolgot.
- Ettől függetlenül is eshetne bajod, de mindegy. Akkor legyen neked igazad – ezen a ponton már tényleg kezdtem belefáradni az egészbe, de a következő mondata eléggé kiverte a biztosítékot nálam. Mégsem voltam képes másra, csak keserűen felnevettem, aztán megcsóváltam a fejem – Miért muszáj ott lenni? Kést szorít valaki a torkodhoz? És a néha alapvetően nem túl gyakori alkalmat takar, de nálad elég sokszor visszatér ez a néha dolog. Leginkább akkor, amikor én is veled akarok lenni. Ez alapján pedig mit kellene gondolnom?
Nyilván nem megyek bele abba, hogy elég bántó tud lenni főleg akkor, amikor azon kell agyalnom, hogy mi a picsát csináltam megint, ami miatt úgy néz ki, hogy megharagudott rám… Mert ebben a kapcsolatban sajnos ilyen dolgok is előfordulnak. Mindenesetre én már le akartam zárni ezt az egészet, mert nem igazán láttam értelme, hogy tovább kínozzuk egymást, de képtelen voltam arra, hogy megragadjam a csuklóját, kivezessem az ajtón, és az orrára csapjam azt. Egyelőre elviselhetetlen volt számomra annak a lehetősége, hogy talán soha többé nem látom őt, ha ezt megteszem vele. Azt hiszem nem dolgoznám fel egyhamar.
- Miért, stresszben tartani mondjuk másnapig talán jobb? – ezen a ponton már én is megengedtem magamnak némi önzőséget, mert soha nem jutottunk előrébb sajnos a dolgokkal kapcsolatban – Ha nem most veszünk össze, akkor megtettük volna másnap, amikor megmagyarázod a dolgot, arra mérget vehetsz.
Mert akkor alsó hangon megkeresem Austint és addig ütöm, amíg mozog. Nyilvánvalóan egy féregre jellemére vall az, hogy megüt egy nőt, ugyanakkor Isa is veszélybe került. Simán rátámadhatott volna, viszont ezt nem akarom említeni, mert a dolog nem történt meg, így ennek már nem volt jelentősége.
Amikor a szemében csillogó kis cseppeket megpillantottam, az arcom kicsit megrándult, és talán ez volt az első pillanat, amikor én is önzőnek éreztem magam. Összepréseltem az ajkaimat és úgy néztem, ahogy a lány próbálja nem elsírni magát, most éppenséggel miattam.
Ezen a ponton már teljesen képtelen voltam arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Már én magam sem tudtam parancsolni annak, amit tettem, talán éppen ezért is léptem közelebb hozzá, és vontam a karjaimba őt. Valahogy mindig összetörte a szívem, amikor sírni láttam, mert annyira picinek és törékenynek tűnt minden együtt töltött pillanatban. Elszomorított az, hogy amire régen annyira vigyáztam, most lényegében én törtem össze. Ebben a pillanatban pedig kétségbeesetten próbálok keresni egy darabot, amibe bele tudok kapaszkodni, hogy újjáépítsek mindent, amit sikerült tönkre tennem. Viszont mi van akkor, ha én egyedül képtelen vagyok olyan szépet alkotni, mint ami eredeti formájában volt?
Ebbe egyszerűen nem akartam belegondolni és magamnak sem hagytam időt rá. Csak tettem, amit minden alkalommal szoktam ilyenkor; megkerestem a legszebb darabot és szépen újra elkezdtem összerakni a szálakat. Ezen a ponton már nem érdekelt az, hogy mi van, ha nem lesz tökéletes a kapcsolatunk, mert legalább ennyi a lányhoz köt majd, akit töretlenül szeretek még mindig, csak már képtelen vagyok olyan gondtalan lenni, mint amikor még gimisek voltunk. Azzal a tudattal csókoltam meg őt, hogy talán ezzel még mélyebbre ásom a saját gödrünket, viszont önző akartam lenni és azt akartam, hogy Ő az enyém maradjon. Mert még mindig úgy éreztem, hogy másé egyszerűen nem lehet.
Amikor mindezt viszonozta, erősebben fogtam rá a derekára és közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen annyira ágaskodnia annak érdekében, hogy elérjen engem. A tenyerem lassan csúszott a fenekére, amire rá is markoltam, úgy hoztam közelebb magamhoz. A csókunk lassan elmélyült, én magam is olyan intenzitással ostromoltam az ajkait, hogy a másik kezemmel meg kellett támasztanom a tarkójánál őt. Talán túl erőszakos lennék?
Amikor kimondta a nevemet, megkerestem a tekintetét, és próbáltam rájönni arra, hogy jelenleg ugyanarra vágyunk-e. Én a magam részéről elég magabiztos voltam azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék tőle. Mivel hasonló intenzitással nézett a szemembe, mint ahogy én az övébe, a derekánál fogva emeltem fel a földről, aztán a combjainál tartottam meg őt, amikor már egy magasságba került a tekintetemmel, akkor vettem egy mély levegőt, megnyaltam a szám szélét, aztán egyszerűen elfektettem a kanapénkon és csak akkor csókoltam meg ismét, amikor már én magam is fölé tornyosultam.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 1 110

Louis & Isa

- Ha elfelejted... - nevetve fújom ki a levegőt, de a nyelvembe harapok további válasz helyett. Lehajtom a fejemet és mély levegőt veszek, hogy legalább minimálisan meg tudjak nyugodni. Ezer meg egy dolgot tudnék most felelni neki, ami csak tovább szítaná közöttünk a vitát, amibe már belefáradtam. Én mondom a magamét, ő pedig a sajátjával válaszol, mégis úgy tűnik, hogy elbeszélünk egymás mellett, egyikünk sem képes elfogadni azt, hogy bizonyos dolgokban talán a másiknak van igaza.
Nem hiszek abban amit mond, nem gondolom, hogy képes lett volna elfelejteni nekem azt, hogy nem értem rá, amikor szerette volna. Ezért sem érzem jogosnak, hogy nem akart meghallgatni. Míg őt talán lenyugtatta volna az, hogy napról napra úgy éljük az életünket, hogy nem is beszélünk egymással, engem csak egyre inkább idegesített, hogy nem tudok róla semmit - még azt sem, ha esetleg baj történt vele.
- De tudod, hogy veled ellentétben én ilyenkor nem tudok megnyugodni! - Gyerekesnek tűnik, hogy magamra gondolok és hogy épp az ellenkezőjét fújom annak, amit Lou mond nekem, pedig nem azért csinálom, hogy szimplán ellent mondjak neki, hanem mert így is gondolom. És ő is tudja, hogy milyen forrófejű tudok lenni, így nem is értem hogy gondolta eredetileg, hogy képes leszek várakozni.
- Pedig ha bennem bízol, akkor az épp elég. Miért kellene akkor bárki mással foglalkoznod? - Számomra ez ilyen egyszerű volt. Louis-t szeretem és akárki akármit ajánl egy-egy buli alkalmával, vagy akármilyen pontossággal találja el, hogy milyen italt fogyasztanék szívesen, nem fog érdekelni. A barátnőimmel megyek szórakozni és itt véget is ér a történet. - Tudod, hogy néha muszáj ott lennem egy-egy bulin. - Ez pedig nem azért van, mert épp a barátnőim az ígérik, hogy ha nem teszem meg, akkor örökre megharagszanak rám. Sokkal inkább azért, amilyen családba születtem, amivel apa foglalkozik és amibe én magam is belecsöppentem. Egy-egy divatbemutató utáni buli, vagy hasonló kaliberű esemény a mi világunkban olyasmi, amire nem mondhatok nemet, főleg mert tudom, hogy ezt nem lehet úgy megoldani, mintha csak fognám az ikertestvéremet és beültetném a saját helyemre a suliban. Ana talán egy dolgozatnál helyettesítene, de egy buliban soha nem fog.
- Jó... - Durcásan veszem tudomásul, hogy zsákutcába futottunk a témával, mert képtelen voltam felfogni, hogyan is kapcsolódik most a beszélgetésünkbe - vitánkba - épp Soren, akinek semmi köze ehhez. Lou válaszából pedig arra következtetek, hogy nem is fogja nekem elmagyarázni. Máskor talán kevésbé kellene hagynom, hogy vörös köd telepedjen a fejemre és a dühömre koncentráljak. Sokkal logikusabban és hideg fejjel kellene kezelnem ezeket a helyzeteket... De azt hiszem én szimplán képtelen vagyok erre.
- Szerintem ez nem telefon téma... - kétségbeesetten nyögöm ki a szavakat és rántom meg a vállam, elemelve ezzel a kezeimet a lábaim mellől, amelyek kontrollálatlanul esnek vissza a combomra. - Nem igazán akartuk elmondani senkinek és Jade meg én is összevesztünk, mert... - Gombóc költözik a torkomba, és érzem, ahogyan könnyek szöknek a szemembe, de felfelé fordítom az arcomat, hogy ne tudjanak legördülni az arcomon. Az ajkamba harapok, hogy eltereljem a figyelmemet és ne adjam át magam az érzésnek. Érzek igazságot Lou szavaiban és tudom, hogy ha akkor azt csinálom, amit most ő mondott, egyáltalán nem tartanánk itt. Nem vesztünk volna össze és nem érezném most úgy, hogy mindjárt elsírom magam a kilátástalan helyzet miatt. Ugyanakkor persze ott van az a tény is, hogy hiába vagyok azzal tisztában mi lehetett volna, ha... Nem tudom visszaforgatni az idő kerekeit, már megtörtént, ami megtörtént.
- Tényleg nem akartam ezt. - Finoman megrázom a fejemet, majd felpillantok Lou-ra. - Nem akartalak megbántani. De nem tudtam, hogy miért kérdezed és nem akartam addig beszélni arról, hogy mi történt Jade-el, amíg nem beszéltem át vele is a dolgot és nem békültünk ki. - Mélyet sóhajtok. Sok mindent megváltoztatnék, ami az elmúlt egy héten történt, de legfőképpen azt, hogy mi már megint itt tartunk. Veszekedünk és egyre kilátástalanabbnak tűnik a kapcsolatunk jövője, mert azt hiszem bár sokban múlt ez rajtunk, kettőnkön is, de most a körülmények áldozataivá is váltunk. Ha pedig hagyjuk magunkat, hogy oldhatnánk meg a jövőben? Hogyan tudnánk összeegyeztetni azt, hogy ennyire különböző életet élünk és mégis próbálunk részesei lenni a másikénak.
- Én nem úgy gondoltam! - bököm ki szinte rögtön, alig várva meg, hogy Lou befejezze a mondatát. Aztán mégis összepréselem az ajkaim és hagyom, hogy befejezze. - Mire célzol ezzel? - Nem tudom, hogy az igazat mondom-e és tényleg nem értem, hogy mire gondol pontosan, vagy nagyon is jól megértettem amit mondott, egyszerűen csak nem vagyok hajlandó elfogadni, amíg nem mondja ki. A szavai ugyanis nagyon negatív jövőt festenek le kettőnknek. Ha belegondolok, hogy esetleg megpróbálok változtatni, de neki ugyanannyit kell dolgoznia és ugyanúgy szüksége van arra, hogy legyen szabadideje, amit egyedül tölt és azokkal a dolgokkal, amiket csak ő szeret, amik őt érdeklik, akkor gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint jelenleg. Ő nem várhatja el tőlem, hogy otthon ülve várjak rá, én pedig nem várhatom el tőle, hogy elfogadja, hogy akár heti több éjszakát is egy-egy buliban töltök, nélküle. Ördögi kör.
Nem akartam sírni. Próbáltam visszatartani, de a veszekedésünk miatt addig feszült a húr, hogy valamelyikünknek engednie kellett és nálam pattant el a cérna. Magyarázatért jöttem ide, nem pedig azért, hogy úgy érezzem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs már más lehetősége, csak az, ha elengedjük egymást. Képtelen voltam választ adni Lou kérdésére, annyira arra koncentráltam, hogy még csak a szipogást se engedjem meg magamnak. Amikor viszont Lou keze a derekamra csúszik és megérzem a közelségét, reszketeg sóhaj tör ki belőlem, közvetlenül azelőtt, hogy megcsókolna. Lassan reagálok, alig mozdulnak az ajkaim, helyette a karjaimmal ölelem át a nyakát, lábujjhegyre állok és próbálok még közelebb lenni hozzá. Ahogyan a kettőnk között lévő távolság csökken, a karjaival magához szorít, a testem pedig az övének simul, úgy gyorsulok be. Mintha szükségem lett volna a bemelegítésre. Követelőző vagyok és egyszerre kétségbeesett, elnyílnak az ajkaim és azt várom, hogy átvegye az irányítást, hogy ő is ugyanannyira akarja, ezt, mint én, függetlenül attól, hogy mi mindent vágtunk egymás fejéhez az előbb. - Lou... - levegőért kapkodva, szinte lélegzetvételként ejtem ki a nevét és nyitom ki a szemeimet, amelyekről azt sem tudom pontosan mikor hunytam le őket. Kell, hogy legyen tovább, kell, hogy legyünk még mi. Ennek a bizonyítékát pedig most az Ő szemeiben kerestem.

1023 | rose, scent, kiss |   | ☆

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

- Már néha nem igazán tudom, hogy mit kellene gondolnom – egészen halkan mormoltam az orrom alatt a szavakat. A magam részéről ebbe az egészbe beletörődni sem akartam, viszont ugyanakkor vannak száraz tények, amikkel egyszerűen csak tisztában vagyok. Gondolok itt mondjuk elsősorban arra, hogy hiába szeretem nagyon ezt a lányt, hiába próbálunk Stellával lehetőség szerint egymásra támaszkodni, mindennek ellenére is úgy érzem, hogy saját magamon kívül nincsen senkim. Próbáltam egész életemben boldogan élni a szeretteimmel és nem gondolni a szüleimre, akik nemes egyszerűséggel csak elhajítottak maguktól, azonban ez sem volt túlzottan egyszerű, és már kezdett leginkább az agyamra menni az egész életem. Határozottan nehezen viseltem, ha a kapcsolataim nem voltak rendben és azt éreztem, hogy minden megtettem ennek az ellenkezőjéért.
- Nem – adtam meg az igazát – Viszont ha mondjuk lenyugszom és elfelejtem, akkor meg nincs ez.
Elég nyomatékosan jelentettem ki a dolgot. Kicsit fájt, hogy lényegében lassan már ott tartunk, hogy az ember még nyugodtan mérgelődni sem tud magában, de mit tudnék akkor kezdeni ezzel az egésszel azon túl, hogy ráhagyom a dolgokat? Pontosan egy nagy büdös semmit. Úgy érzem, hogy ha ebben a helyzetben kijelenteném azt, hogy neki van igaza, az sem lenne megfelelő és teljesen mindegy, hogy mit mondok, úgyis én leszek a rossz a végére. Talán vannak pontok, ahol ugyanúgy hibáztam, de ettől függetlenül én sem vágom a fejéhez azt, hogy talán kevésbé kellene ködösen fogalmaznia és össze lehet foglalni a dolgokat röviden.
- Megmondtam, hogy időre van szükségem, ennél világosabban hogyan tudnék fogalmazni? – ahogy végigtúrtam a hajamon, már egy halk sóhaj is elhagyta a számat. Lényegében nem tudom, hogy hova ragozhatnám tovább a dolgot és egyre inkább kezdtem belefáradni az egész beszélgetésünkbe – Nem viselkedek úgy, csak ha felbaszol, le kell nyugodnom. Már meg ne haragudj.
Egyre inkább fogytán volt a türelmem az egész dologgal kapcsolatban, de igyekeztem magam a lehető legjobban visszafogni. Tisztában vagyok például azzal a ténnyel, hogy ha nem fojtanám el a haragomat a végtelenségig, akkor minden bizonnyal kevesebb csattanna Isán, amikor már nem tudom visszatartani. Viszont ugyanakkor meg annál sokkal jobban szeretem őt, hogy egyszerűen csak nekiálljak ordibálni vele, csak mert éppen olyanom van. Én ezt férfiatlannak tartottam. Elég nagy baj, ha az ember csak fenyítéssel tudja kordában tartani az asszonyt.
- Nem arról van szó, hogy bízunk-e egymásban vagy sem – már magam is kezdtem egyre rosszabb passzba jönni a sok magyarázkodásból – Nem benned nem bízok, hanem a környezetedben. És itt nem feltétlenül Jade-re gondolok.
Azért azt be kell vallani, hogy senkinek sem esne jól, ha a csaja elmenne valahova bulizni, aztán azt a sztorit hallaná vissza, hogy milyen gáz, vagy éppen nem okés csávók tették neki a fejüket, amíg nem volt mellette az ember fia... De ez már egy olyan dolog, amit a lányok szerintem sosem értenek meg. Az, hogy öt srác elmegy sörözni valahova, ritkán jár olyan volumenű szeánsszal, mint ahogyan a lányok falkában buliznak.
- Ha te magad nem látod, akkor szerintem szóra sem érdemes a dolog – mivel én pasiból vagyok, elég nyilvánvaló a számomra az, hogy milyen az a bizonyos nézés, ahogyan egy srác tud nézni egy lányra. És azt is pontosan tudom, hogy az a bizonyos lány hogyan viselkedik, ha észre sem veszi az illetőt, mert voltam ebben a cipőben, csak nem éppen Isánál. És egészen tisztességesnek tartottam azt, hogy Soren mindennek ellenére sem lépett soha és tette tönkre a kapcsolatunkat. Nem vagyunk jóban, de eléggé tiszteljük egymást, illetve ha én nem tudtam menni valahova, akkor legalább nyugodt voltam, ha a fiú Isa mellett volt. Viszont barátok sem vagyunk, tehát nem bízhatok egyszerűen abban, hogy nem fogja lecsapni a kezemről a lányt. Ezt pedig így Isának sosem mondhatom ki, mert a végén még a fejembe húz valamit.
- Ha annyit írsz nekem akkor – egészen fojtott hangon beszéltem – Hogy Jadie-t megütötte az a fasz, elmegyek nasit meg sört venni és csatlakozom, ha pedig kidobtok csak otthagyom nektek a kaját és legalább nem ülök itthon és várakozok, mint egy barom, hogy elmondd a dolgokat.
Legalábbis az én fejemben ez így csapódott le. Nagyon szívesen segítettem volna a lányoknak legalább ennyivel, viszont mivel egy nővel élek együtt, hát... Pontosan tudom, hogy mik lehetnek egy nőnél az úgymond mindent felülmúló problémák, ezért már képtelen voltam komolyan venni ezeket. Nem egyszer történt olyan, hogy Jade egyedül volt otthon és videóhívásban kiérte a véleményünket arról, hogy melyik ruháját vegye fel a következő buliba. Hozzáteszem, hogy akkor is igyekeztem a férfi képviseletet teljesen nyújtani és tanácsokat adni neki, tehát annyira rossz parti talán nem vagyok.
- Nem akartam, hogy ilyenekkel foglalkozz, amikor már előre túlparáztad az érettségi témát – tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem tudott megállapodni azzal kapcsolatban, amit szívesen csinálna később. Emiatt pedig egyáltalán nem tudtam elítélni, sokaknak ez nehéz döntés, ráadásul neki a jó jegyei és a sport miatt rengeteg lehetősége volt. Talán szar indok ez, mivel nyár van, de ismertem már annyira, hogy tudjam azokat a bizonyos dolgokat, amiket szívesen csinálna egy nyaraláson.
- Te kérdeztél rá arra, hogy mi értelme van így – ezen a ponton már nem sok erő volt a hangomban, csak a kezeimet tördeltem – Nem tudunk együtt szórakozni járni, mert sokat dolgozom. A szabadidőben pedig közbejöhetnek dolgok, ami miatt még kevesebb időt töltünk együtt. Ennek a fele pedig az ez miatti veszekedéssel megy el. Mert képtelenek vagyunk megérteni a másikat.
Ezen a ponton már egyáltalán nem akartam érvényesíteni a saját akaratomat, csak összefoglaltam minden felmerülő problémát, ami rajta és rajtam is múlott. Igyekeztünk helyrerakni, de ennek ellenére sem ment. Az pedig, hogy kettőnk közül az egyikünk már sírt, és ez a valaki ő volt... Közel sem segített a korábbi kínlódásomon. Az egész csak rosszabb volt, mint amikor mérgelődtem miatta, mert az elmúlt volna, viszont így az egésznek az lett a vége, hogy ő miattam érzett fájdalmat ebben a pillanatban.
- Miért, szerinted én nem? – alig volt több a hangom suttogásnál. A hüvelykujjammal finoman cirógattam az arcát, igyekeztem megkeresni a tekintetét annak ellenére is, hogy az enyémből sütött a csalódottság. Ugyanakkor eléggé féltem a válaszától és ebben az állapotban képtelen lettem volna azon őrlődni, hogy vajon mennyire érezheti ő jól magát mellettem. Hamar el is engedtem a tekintetét, a tenyeremet a derekára csúsztattam és közelebb húztam magam, hogy megcsókolhassam őt. Nem akartam hallani azt, hogy mit mondana.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 1 024

Louis & Isa

- Nem erről van szó - mélyet sóhajtok, s legszívesebben most azonnal befejezném ezt az egészet. - Szerintem nagyon is tudod, hogy mennyire megbízom benned. Hogy gondolhatod másképp? - Úgy érzem, mintha minden energiámat kiszállna belőlem, egyáltalán nem bírom ezt így tovább folytatni. Azt hittem épp eléggé felhúztam magam a kommunikáció nélkül töltött napokban, de az adrenalin, ami egészen eddig hajtott, most cserben hagy, nekem pedig már nincs kedvem ehhez a veszekedéshez, mivel vitának már nem tudnám nevezni.
- És az jobb, ha úgy haragszol rám, hogy pontosan fogalmad sincs miért teszed? - Arcomon értetlenség villan át, szemöldökeim finoman összevonom, ahogyan a barátomra pislogok. - Igazságtalan, hogy úgy csapnád az orromra az ajtót, hogy nincs lehetőségem elmondani, ami történt. Nem az a legfontosabb, hogy meghallgassuk egymást? Meddig akartál váratni? - Mindketten tudunk kifejezetten forrófejűek lenni és úgy vitába szállni, hogy aztán mindketten tisztában vagyunk vele, a másiknak - vagy épp mindkettőnknek - szüksége van egy kis időre, hogy lehűljön a fejünk és le is nyugodjunk. Ezt az időt pedig természetesen egymástól külön kell töltenünk. Az esetek többségében azonban mindketten tudjuk, hogy mit követtünk el, honnan indult az egész veszekedés és mi mindent vágtunk egymás fejéhez. A mostani helyzet egészen pontosan úgy generálódott, hogy a felével nem is voltunk tisztában, ez pedig felettébb zavart már a legelején is, amikor kitaláltuk, hogy nem beszélünk.
- Nem akartam kiabálni veled. De úgy viselkedsz velem, mintha valami megbocsáthatatlant tettem volna, vagy elárultalak volna. Ilyesmiről pedig szó sincs... - Sajnos nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek szeretnék tűnni. A szavaim fele olyan határozottnak sem hangzanak, mint ahogyan én azt szeretném, ez pedig jelen helyzetben egyáltalán nem zavar, sokkal inkább megijedek attól, hogy ha veszünk mindketten egy szusszanásnyi levegőt, milyen érzelmek sokasága kerít majd hatalmába.
- De mi sosem voltunk olyanok. Sokkal jobban bízunk egymásban annál, mint hogyan az ilyen esetek problémát jelentsenek, nem? - Valamiért a mi kapcsolatunkban sosem volt helye olyan jellegű féltékenykedésnek, mint amilyet Austin tudott generálni a Jade-el való kapcsolatában. Ugyanakkor Lou-t egyáltalán nem is tartottam agyatlan majomnak, mint Austint, akit valószínűleg fejre ejtettek a születésekor, attól ilyen tökkel ütött és birtokló természetű - sőt, egyenesen agresszív. Louist aki csak egy kicsit is jobban ismeri, tisztában van vele, hogy mennyire jólelkű emberről van szó, aki rengeteg olyan dolgot is átélt, amit egy vele egyidős fiúnak még nem kellett volna. Én pedig azt hiszem a mögöttünk álló három évnek köszönhetően ténylegesen is egy vagyok azok közül, akik a legjobban ismerik őt. A Sorennel kapcsolatos megjegyzésére azonban villan a szemem, nem értem miért kell őt belekeverni. - Mi köze ehhez az egészhez Sorennek? - Amikor folytatja, rögtön megrázom a fejemet, az egyet nem értésemnek pedig hangot is adok. - Nem. Ez nem telefon téma, nem mondhattam csak úgy el üzenetben. - Ezt az állításomat pedig határozottan fenn is tartom. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet csak úgy félvállról venni. Jadie biztonsága és az idióta pasija viselkedése pedig már így sokkal komolyabb, mint ahogyan eddig vettük. - Nem tudtam, hogy amiért felhozod, már lesz is belőle valami, azt hittem később akarod megszervezni közösen. - Más lányt talán sokkal egyszerűbben meg lehet lepni és én vagyok itt a szörnyű barátnő.
- Azt mondtad ez egy mérgező kapcsolat és hogy akár itt és most vége is lehet. - Ezen a ponton már nem is próbálkozom vele, hogy visszatartsam a könnyeim, annyira fájnak a szavai, amelyeket megismételve csak még egyet fordítok a késen a szívemben. Nyomást érzek a mellkasomon, s hirtelen már a levegőt sem tudom olyan összeszedetten venni, mint korábban. Nem segít rajtam, amikor közelebb lép, hogy letörölje a könnyeimet. Az érintése nyomán talán csak egy fokkal még inkább maguk alá temetnek az érzéseim, én pedig kapkodva, gyors ütemben veszem a levegőt. - Nem akarom, hogy erről szóljon a kapcsolatunk - a hangom meg-meg remeg, miközben beszélek, s még egy-két szipogás is belefér. - Nem akarok veszekedni, nem akarlak megbántani - hevesen rázom meg a fejemet, amitől csak segítek a kicsorduló könnyeknek végiggördülni az arcomon. - Én csak szeretni akarlak, mint ahogy eddig is. - Kétségtelenül remek páros vagyunk, amikor nem áll az utunkba a saját makacsságunk és egónk. A gimi alatt minden tökéletes volt és már-már meglepően jól működött közöttünk a dinamika, egészen rövid idő alatt nőttünk össze annyira, hogy már-már egymás mondatait is be tudjuk fejezni. Mégis képesek voltunk féltékenykedés és idegeskedés nélkül megélni azt, amiben mindketten boldogok lehettünk. Valami azonban kétség kívül elromlott és megváltozott, megváltoztatva ezzel mindkettőnket és kihozva Louból és belőlem is azt az oldalunkat, ami rombolóvá vált. Fogalmunk sincs melyik alkatrész lehet a hibás, vagy hogy működött-e már az a részlet a legelejétől fogva, épp ezért képtelenek is vagyunk azt megjavítani. De hogy épkézláb ötlet nélkül, kiabálva és eszetlenül vessünk ennek véget? Nem. Azt hiszem az nem mi vagyunk... - Én szeretlek... - elveszett pillantásommal úgy szuggerálom őt, hogy nézzen rám, mintha az életem múlna rajta, miközben dühös mozdulattal törlöm meg az arcomat, ami nedves a könnyektől.

812 | rose, scent, kiss |   | ☆

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

- Szerintem ismersz annyira – sóhajtottam fel halkan, miközben igyekeztem nem kimutatni, hogy egyre inkább kezdek belefáradni ebbe a beszélgetésbe – Hogy ne legyen meglepetés számodra mondjuk egy hasonló. Vagy az eddigi három év alatt azt tapasztaltad mellettem, hogy nem bízhatsz meg bennem?
Nyilvánvalóan megmondhattam volna egyértelműbben azt, hogy időre van szükségem. Ugyanakkor erősnek érzem azt a feltételezést, hogy az egész miattam ment volna tönkre, és rajtam csúszott el. Néha olyan érzésem van, hogy ha Isa valamin megbántódik, akkor képtelen ésszerűen belegondolni a másik helyzetébe. Nyilvánvalóan vannak hibái mindenkinek. Én is szólhattam volna erről az egészről neki, viszont ugyanakkor ha az ember szeretne meglepetést csinálni neki, akkor ilyen helyzetben mit tehetne? A magam részéről egyre kevésbé értettem a szituációt és ez már rég nem arról szólt, amiről kellett volna... Jelenleg annyi telik tőlünk, hogy egymás viselkedésébe kötünk bele.
- Na látod, pont ezt akartam elkerülni – jegyeztem meg, talán egy kicsit epésen – Hogy megint egymás torkának ugorjunk. Mert ez annyira sok eredményhez vezet... Ezért nem akartam egy darabig meghallgatni a te oldaladat.
Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy tudok agresszívan reagálni bizonyos helyzetekben. Ha mind a ketten csak ész nélkül ordítunk egymással, és olyan dolgokat vágunk a másik fejéhez, amiket normál esetben nem mondanánk ki, annak mi értelme van? Mert őszintén... Szerintem nem sok magyarázat rejlik abban, hogy „nem tennénk ilyet, ha...” Ez azt pont nem fogja érdekelni, akinek a lelki világába gázolunk bele.
- Először is idejössz és ordítasz velem – szegeztem neki rögtön a tényeket – Amikor én normális hangsúlyt ütöttem meg egy bizonyos pontig. És azért már ne az én kurva anyámat szidjuk, mert gusztustalannak találom, ha valaki a barátnőjével kiabál. De ha kihozod belőlem...
Nyilvánvalóan nem lehet semmit örökké visszafojtani szimpla udvariasságból. Ezt talán a legjobban a szóhasználatom bizonyította, ami miatt már most szívtam a fogam. Talán férfiatlannak tűnik, de én nem az a fajta srác vagyok, aki meg szeretné nevelni a barátnőjét. Holott talán Isának arra lenne szüksége, hogy ne egy ennyire jámbor természetű balek mellett legyen. Nekem kéne megváltoznom? Vagy neki kéne új pasi után néznie? Mindenesetre talán kicsit primitív dolog ennyire tartani az alfa main szerepet, de igazából sértette a büszkeségemet azzal, hogy idejön, elhord mindennek, én felveszem a stílusát, aztán pedig napokig bűntudatom lesz a kimondott szavaim súlyától. Lehet, hogy ő ezen könnyen túl van, de én gyűlölök másokat bántani és nincs rendben az, ha dühből egymás fejéhez vágunk dolgokat. Mi pedig pontosan ezt csináljuk.
- Nyilvánvalóan sajnálom ami Jade-del történt és a barátok fontos szerepet töltenek be a te és az én életemben is – mondtam neki végül, miután végighallgattam az egész magyarázatát – Valóban ott volt a helyed mellette. És te magad is tudod jól, hogy sosem tiltottalak egyik lánytól sem, de ha már itt tartunk, még Soren ellen sem emeltem szót, aki nyilvánvalóan más szituációba tartozik.
Ellenben mondjuk Austinnal, aki a szőke lánynak még azt is csak azért engedte meg, hogy mondjuk velem szóba álljon, mert történetesen foglalt vagyok. Amúgy sem voltak szándékaim azzal a kislánnyal, tehát az ügy főleg veszettnek bizonyul. Soren pedig bárhogy nézzük, elég jó rivális lett volna, mégsem gondoltam olyanokat az Isával való kapcsolatukba, ami miatt vitahelyzet alakult volna ki köztem és Isabel között. Annak ellenére sem, hogy köztudott tényként a srác azért hívja az én barátnőmet Belle-nek, mert nagyon szépnek látta, amikor megismerkedtek.
- De úgy egy hete utalgattam arra, hogy jó lenne elmenni valahova. Nem azt várom el, hogy gondolatolvasó legyél. Pont az volt a lényeg, hogy ne tudj az egészről – pillantottam rá és éreztem, ahogyan egyre nehezebben rejtem el a napok óta érzett szomorúságomat – De ugyanennyi ideig tartott volna elmondanod ezt akkor is.
Végül csak kibukott belőlem az, ami igazán bökte a csőrömet a dologgal kapcsolatban. És mivel jelenleg nem én akartam lenni az, aki elgyengül, egyszerűen csak lehajtottam a fejemet, amikor megláttam a könnyeket csillogni a szemében. A továbbiakra már nem is igazán tudtam volna mit reagálni fejrázáson és vállvonogatáson kívül, viszont az utolsó mondatára éreztem, ahogyan a hátam lassan kiegyenesedik és felemeltem a fejemet.
- Te komolyan azt gondolod, hogy egy ilyen helyzetet felhasználnék arra, hogy szakítsak veled? – a hangom egészen elhalkult a mondat végére, majd lassan szomorkás nevetésbe torzult. Már én magam sem voltam biztos benne, hogy saját magunk árnyékaiként vagyunk jelen ebben a beszélgetésben, vagy tényleg képesek vagyunk ezt művelni egymással... Azok után amin egészen eddig keresztülmentünk.
- Nem én tettem fel a kérdést arra, hogy van-e egyáltalán ennek az egésznek értelme – az állkapcsom megfeszült, a tekintetem acélossá vált – Mert számomra a válasz egyértelmű.
Ahogyan lassan felemelkedtem a kanapéról és mellé léptem, néhány óvatos mozdulattal töröltem le a kis könnycseppeket, amik végiggördültek az arcán. Ha egy kicsit is ismer, akkor nyilvánvaló a válaszom neki, már csak a tekintetemből is. Ugyanakkor fájdalmas volt most így ránéznem, szóval még egyszer végigsimítottam a hüvelykujjammal a bőrén, aztán magam mellé ejtettem a kezem és a hálószobánk irányába fordultam. Magára hagyni még így sem tudtam, ami miatt lényegében ismét én voltam az, aki veszített.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 814

Louis & Isa

- És mivel lenne jobb, ha később akarnám elmondani, amit nem engedtél? Vagy szerinted rendben van, ha ki tudja mennyi ideig nem is beszélünk? - hitetlenkedve, kérdőn pislogok fel Loura. Ötletem sincs miért volt annyira elutasító velem és most sem kifejezetten térek napirendre afölött, hogy ennyire könnyen lesöpri az én oldalamat és felháborodásomat az asztalról. Márpedig addig tényleg nem vagyok hajlandó elmenni innen, amíg legalább magyarázattal nem szolgál. Lehet, hogy neki időre és türelemre lenne szüksége, az én türelmem viszont elfogyott, főleg azután, hogy semmire nem reagált.
- Mit képzelnék? - Összevonom a szemöldökeim, hangomból pedig érezhetően cseng az értetlenség. Szeretem ezt a fiút és igenis dühít, hogy úgy haragszik rám, hogy jelen esetben nem is feltétlenül tudja pontosan miért kell. Én pedig ugyan először én magam is beleegyeztem abba, hogy ne beszéljünk, azért nem gondoltam, hogy ez tovább fog tartani pár napnál. De lehet csak én vagyok az, aki nem bírja nélküle. - De legalább elmondhatnám a saját oldalamat? Nem érzem fairnek, hogy csak úgy haragszol. És így lehet, hogy csak feleslegesen forr a fejed, valami olyan miatt, amit amúgy megmagyarázok. - Persze könnyű előadni a saját oldalamat és elvárni, hogy meghallgasson, vagy ha tovább megyek, egyenesen megbocsásson... Nyilván utóbbit nem várhatom tőle, akármennyire is szeretném, ha így lenne.
- Mi az hogy én akarok dominálni? - a hangom már egészen hisztérikus magasságokba csap át, amikor neki szegezem a kérdést. - Szerinted én nem kezellek téged egyenlő félként? Mit tettem én amivel le akarnálak dominálni? - Csak remélni merem, hogy sem a hangomban, sem pedig az arcomon nem lehet felfedezni mennyire fájnak a szavai. A reményem azonban úgy érzem teljesen felesleges, mert igenis fáj. Lehet, hogy most úgy "törtem" be ide, hogy le akarjam nyomni a torkán a véleményem, de egyébként úgy éreztem a kapcsolatunkban ilyen téren nincs elbillenve az egyensúly.
- Itt nem arról van szó, hogy ne bíznék benned - rázom meg a fejemet hevesen. Tényleg szó sincs ilyesmiről. Úgy érzem a gyomrom egyre inkább görcsbe rándul, és az az ismerős súly nehezedik a mellkasomra, ami minden alkalommal, ha összekapunk valamin.
- Nem tudhatod. Olyasmi miatt nem ítélkezhetsz, ami nem történt meg. Eredetileg nem is akartam átmenni hozzá... - Végül mégis megtörtént. Ha nem történik meg pedig valószínűleg most nem lennénk itt és nem veszekednénk. De hamar kibukik belőlem mindaz is, ami miatt most ez az egész történik, Lou pedig hevesebben reagál, mint ahogyan eredetileg számítottam rá. Már ha egyáltalán megfogalmazódott bennem bármiféle reakcióra való igény ezt illetően. - Én... - Belém fojtja a szót, én pedig a végére megszeppenve pislogok rá.
- Én nem tudtam, hogy Austin bekattan, vagy hogy úgy fog alakulni az este... Ez nem is arról szólt, hogy csajos este legyen vagy sem. - Nagyot sóhajtok, s ujjaimat a hajamba fúróm, hogy megnyugvást keressek a mozdulatban, míg a kezem végigfut a hajamon. - Nyilván szükség lett volna rád, de honnan tudhattam volna, hogy ez lesz a vége? Nem azért szeretnék veled lenni, vagy veled menni el egy buliba, hogy legyen "testőröm", hanem hogy jól érezzük magunkat. - Talán túl nagy kérés. Vagy egyszerűen csak naivan állok hozzá.
- Rendben. - Dühösen törlöm le az arcomon végiggördülő könnyeket, tudomást sem akarok venni róluk, az elhomályosodó látásom viszont nagyon egyértelművé teszi, hogy mennyire közel állok ahhoz, hogy a korábbi határozottságom teljes mértékben összeroppanjon. - Sajnálom amit korábban mondtam - mondom ki, hatalmas gombóccal a torkomban.
- Lou, én nem azt akarom, hogy igazam legyen, értsd már meg! - A hangom már sokkal kevésbé határozott, a szavaimat követően pedig hatalmas sóhaj tör ki belőlem. Nem tudom lett-e volna értelme húzni ezt a beszélgetést és vajon ha több időt hagyok neki, akkor tényleg le tudjuk-e hűteni magunkat, vagy csak rosszabb lett volna a viszontlátás és még ennél is komolyabb vitánk lett volna? Az ajkamba harapok, annyira, hogy már-már fáj is, s próbálok szabadulni a bénító érzéstől, amitől úgy érzem levegőt sem tudok olyan jól venni, mint más esetben. Amikor meghallom a szavait viszont úgy érzem jobb lett volna megmozdulni és hallgatni rá, elmenni. Mert amit mond, olyan érzés, mintha kést forgatnának a szívemben.
- Miről beszélsz? - alig bírom kinyögni a szavakat, a torkom kiszáradt, a hangom remeg, a kezeimmel együtt, amiket most ökölbe is szorítok. - Én nem akarok ilyesmit, egyáltalán! Lou... - Előbb  ott akarok teremni a közelében, le akarok ülni mellé és a tenyereimbe venni az arcát, kényszeríteni rá, hogy rám nézzen. Félúton azonban megtorpanok, szöget üt a fejembe a gondolat, amire rögvest rá is kérdezek, karnyújtásnyira állva tőle: - Te azt akarod? Hogy vége legyen?

743 | rose, scent, kiss |   | ☆

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

- Néha elfelejted, hogy te is ilyen vagy ha veszekedsz. – vontam fel a szemöldököm – Most sem igazán érted, hogy mit mondok neked, csak a szavaimat forgatod ki.
Nyilvánvaló, hogy kezelhettem volna jobban a helyzetet, de egyre inkább éreztem azt, hogy ez számomra nem könnyű. Csalódott voltam, amikor nemet mondott a meglepetésre amit kitaláltam, az elmúlt egy évünk meg eléggé viharos volt ahhoz, hogy lényegében már a legkisebb dolgon képesek legyünk összevitázni. Én a magam részéről nem értettem, hogy miért kombinál ennyit Isa, amikor világosan megmondtam neki, hogy időre és türelemre van szükségem.
- Nem tudom egyszerűen felfogni, hogy it képzelsz rólam – sóhajtottam fel végül, miközben megráztam a fejem – Tudod én sem vagyok mindig tökéletes úriember és ezt az oldalamt nem igazán szeretném megmutatni neked. És ha nem hagyod, hogy lehűtsem a saját fejem, akkor elég nehéz normálisan megbeszélni a dolgot, ha egyikünk sincs észnél.
Még mindig nem emeltem fel a hangomat, de kissé már ingerültebben beszéltem vele. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ennél több történt volna a részemről és ez eléggé boldogsággal töltött el. Van egy bizonyos stílus, amit egyetlen nő sem érdemel meg, ő pedig a barátnőm... Tehát egyszerűen csak nem helyes kiabálnom vele még akkor sem, ha ezt ő megteszi. Ez nem férfiasságról szól, mert ugyanúgy lehetek határozott. Csak tiszteletben tartom azt, hogy ő kicsoda nekem.
- Elengedtük a múltat tudom – szűkítettem résnyire a szemeimet – Viszont emlékeztetnélek arra, hogy te nem egyszer hisztiztél nekem ugyanúgy. Bocsánatot kértél érte meg minden értem én, de ne akarj már ledominálni minden téren a kapcsolatunkban, mert kissé kényelmetlenül érzem tőle magam.
Talán egy kicsit kemény szavakat vágtam most a fejéhez, de a magam részéről nem találtam jogosnak a viselkedését. Lényegében megbeszéltünk valamit, ami működött egészen addig, amíg barátnővészhelyzet nem ütött be. Ezzel pedig csak azért van bajom, mert lehetséges, hogy ő sem lett volna megértő egy focistás sörözés esetén... Sőt valahol tartottam tőle, hogy amiért keveset találkoztunk a munkám miatt, lényegében ez történt volna.
A kérdésére viszont mégis fájdalmasan rándult meg az arcom és rögtön éreztem, ahogyan a kezem ökölbe szorul. Lehajtottam a fejem, mert nem igazán szerettem volna, hogy lássa az arcomra kiülő csalódottságot. Soha nem beszéltünk arról korábban, hogy meg kéne szakítani a kapcsolatunkat. Lehet, hogy felmerült ez valamelyikünkben de most, hogy szavakba lett öntve talán egy kicsit értelmet nyert a dolog. És ez kifejezetten fájt nekem.
- Talán ha csak egy kicsit bíznál bennem, ez nem jelentene problémát – motyogtam magam elé, majd szomorúan elnevettem magam. Úgy éreztem, hogy talán tényleg ez mindennek a vége. Hogy ha Isa kiteszi a lábát a lakókocsiból, akkor soha többé nem fog visszajönni.
- Miért, ha tudsz róla, akkor magára hagyod Jadet, amikor állítod, hogy szüksége volt rád? Mert ezt nem hinném – pillantottam rá, miközben éreztem, hogy egyre inkább önti el az agyamat a szar – Tudod, kurvára szólnotok kellett volna, hogy terveztek valamit és akkor az egész elkerülhető lett volna. A múltkor is meg tudtuk oldani, kértem szabadnapot és elmentem veletek. Maximum szétütöttük volna egymást Austinnal, de inkább én vesszek, mint egy kislány... És ne gyere nekem itt a csajos estekkel, mert szarok az egészre, ha veszélyben vagy!
Kicsit úgy éreztem, hogy megint olyna dolog miatt történt baj, ami már lerágott csont volt a kapcsolatunkban. Ha tényleg annyira kihagyhatatlan volt az a parti, akkor is megoldható lett volna, ha mondjuk két héttel előtte jelzi, hogy elmenne oda. És megint itt vagyunk. A legfőbb vitatémáink gyerekes dolgok miatt alakulnak ki.
- Itt volt a lehetőség ami már nem él – jelentettem ki végül egyszerűen – Majd elmegyünk jövőre, persze csak ha van értelme folytatni.
Talán egy kicsit gonosz dolog volt tőlem visszaidézni azokat a szavakat, amiket korábban vágott a fejemhez, de azt akartam, hogy érezze a súlyukat. A pillantásom is annyira acélossá vált, ahogyan korábban talán sosem pillantottam rá. Az egészhez pedig túlságosan fáradt, lehangolt és szomorú voltam ahhoz, hogy folytassam a vitát.
- Jó, akkor sosem volt gond belőle – adtam meg végül magam, majd mind a két kezemet feltartva ráztam tovább a fejem – Legyen igazad. Most boldog vagy? Mert ha igen, akkor megkérnélek arra, hogy menj el... Holnap majd beszélünk.
Ahogy a remegő öklömre pillantottam, lassan erőszakkal oldottam ki az ujjaimat és figyeltem a tenyeremben maradt ki félholdokat, amiket a körmeimmel vájtam oda. Halkan felsóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem rá és a kanapéra vetettem magam. Onnantól kezdve képtelen voltam arra, hogy egyáltalán ránézzek, mert ez volt a pillanat, amikor nem akartam a kapcsoltunk válságán agyalni. Viszont még mindig éreztem a jelenlétét, így jobb híján a körmeim körüli kiszáradt bőr tépkedésével foglaltam el magam.
- Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre magamhoz láncoltalak – mondtam ki végül bár én sem voltam biztos abban, hogy pontosan kinek intéztem a szavaimat – És egy mérgező kapcsolatban kell élned. Ha gondolod itt és most vége lehet. Nem akarom, hogy szenvedj.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 788

Louis & Isa

Kétségtelen, hogy tudok kifejezetten hangos lenni, de aki járt már nálunk odahaza, nem is igen csodálkozik ezen. A latin-amerikai származás a családom mindkét ágán megmutatkozik, mi pedig sokszor szimplán csak élvezetből próbálunk úgy kommunikálni négyen egymás között, hogy egymásra licitálunk a hangosságunkkal. Ettől függetlenül persze a hangzavar ellenére nem vitázunk, nem veszekszünk, szimplán csak éljük az életünket. Nem is igazán élvezem, ha veszekednem kell valakivel, különösen ha a barátomról van szó, akit szeretek. Eszemben sem lenne feleslegesen nekiállni szidni őt, vagy felemelni a hangomat. Néha viszont, mint a mostani is - amikor még csak arra sem hajlandó, hogy felvegye nekem a telefont -, direkt felpiszkálja bennem azt a kisördögöt, aki tudok lenni, ha mérges vagyok.
- Hogy akarod úgy feldolgozni és átgondolni a dolgot, hogy az én verziómat nem is hallottad? - Pillantásomból őszinte kíváncsiság sugárzik, habár érezhetően van benne valamiféle kihívás, amit az a határozottság ad, amivel beléptem ide. Mégpedig azzal a céllal, hogy márpedig én, akár akarja Lou, akár nem, de akkor is el fogom mondani a saját álláspontomat és ebben az elhatározásomban semmi nem akadályozhat meg. Punktum.
- Mit gondolsz, ÉN hogy éreztem magam, amikor a semmiből egyszerűen csak megharagudtál és közölted velem, hogy ne beszéljünk? - Meg is nyomom az 'én' szócskát, ami mellé még gesztikulálás közben a mellkasomhoz is érintem a kezemet. Persze nem szép dolog önző módon visszafordítani magamra a dolgot és csak a saját érzelmeimet venni figyelembe, de nem bírom ki.
- Akkor mi értelme van így? - Túl gyorsan bukik ki belőlem a kérdés és talán túl indulatosan is, ráadásul érzem, ahogyan az indulatok nyomán a szemeimet kitörni készülő könnyek szúrják. A szememet forgatva pislogok néhányat, eszemben sincs elárulni, hogy mennyire bántottak az elmúlt napok, sokkal mérgesebb vagyok jelenleg annál. - Ja és a legjobb megoldás arra, hogy megoldjuk a problémáinkat, majd pont az lesz, hogy tudomást sem veszel rólam?Meddig kellett volna várnom, hogy egyáltalán jelentkezz? - Lehet, hogy nem jutunk előrébb ezzel a beszélgetéssel, vagy minden csak rosszabb lesz. De most már késő visszafordulni.
- Miért... - Mélyet sóhajtok, hallva a szavait és azt, hogy mit is tervezett kettőnknek, amikor én különösebb magyarázat nélkül épp nem értem rá, tulajdonképpen szinte érzem ellágyulni a szívemet és elpárologni a korábban érzett haragot. Mert szeretem ezt a fiút, nagyon is és az, hogy képes volt megtervezni valami ilyesmit, csak még inkább ráébreszt arra, hogy mennyire. - Azért annyit mondhattál volna, hogy azokra a napokra ne tervezzek semmit. - Felesleges magyarázkodás, mert már tök mindegy mit mondok, az együtt töltött napok reményének akkor vége volt, amikor először összevesztünk ezen, üzenetben. Az éles megjegyzésre viszont az én szemem is villan, mintha csak újabb darab fát lökne valaki a parázsló tűzre, a lángok újra felcsapnak.
- Éppenséggel Jadenek volt rám szüksége. Mert a vadbarom pasija megütötte a legutóbbi buliban és ha nem figyelek oda rá annak ellenére, hogy újfent elküldött a fenébe a véleményem miatt... Akkor durvább dolgok is történhettek volna. Hála a buli házigazdájának szétszórtságának viszont én ütöttem ki Austint. Csak ennyi történt. - Magyarázom ingerülten, mert míg korábban még büszke is voltam rá, hogy az én magasságommal és súlyommal kiütöttem egy olyan kaliberű srácot, mint amilyen maga Lou is - aki egyébként fél kézzel lazán a vállára kap és esélyem sincs menekülni -, most még bűntudatot is próbál bennem kelteni, amiért ott voltam a barátnőmnek, amikor kellettem.
- Miért, talán ugrálnom kellett volna örömömben minden alkalommal, amikor nem tudtunk elmenni együtt szórakozni? - Hitetlenkedve pillantok rá, az arcom grimaszba torzul, mert tisztában vagyok vele, hogy ebből már nem keveredünk ki úgy, hogy ne vágnánk olyasmiket egymás fejéhez, amit később még megbánunk. - Szerinted viccből vagyok most itt? Vagy mégis mit gondolsz? Alig nyögtél oda nekem valamit üzenetben, aztán még el is tűnsz! Azért jöttem, hogy megbeszéljük, ami történt és helyette engem hibáztatsz valami olyasmiért, ami eddig soha nem volt gond...

629 | rose, scent, kiss |   | ☆

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

Nagyon ritkán kerülök olyan helyzetbe, hogy lényegében teljesen elzárjam magam a külvilágtól, de a mostani határozottan olyan volt, amikor szükségesnek éreztem ezt a tragikus lépést. Tekintve, hogy Isával a kapcsolatunk nagyjából egy szakadék szilárdságával bírt, lényegében azt éreztem, hogy szükségem van némi időre, amíg egyáltalán képes leszek vele ezt a dolgot is közölni. Lehet, hogy mindez bonyolultnak hangzik, de ettől függetlenül jogosnak gondoltam.
Véletlenül sem akartam indulatból olyat mondani neki, amit nem kellett volna, ezért a teljes elzárkózás lehetősége mellett döntöttem végül. Mert őszintén... Mit segítene rajtunk, ha nekiállnék hisztizni és végül a fejéhez vágnám azt, hogy hagyjuk egymást? Hogy az utóbbi időben csak boldogtalanságot okoztunk a másiknak, és bármennyire próbáljuk menteni, ez már alapvetően menthetetlen? Hogy egymás idejét pazaroljuk csak?
Ez az egész számomra is túlságosan idegennek és ijesztőnek tűnt ahhoz, hogy egyáltalán saját magamban ki merjem mondani a dolgokat. Pont ezért nem örültem volna neki, ha Isabel rákényszerít arra, viszont az, hogy pont egy ilyen krízis közepén jelent meg, kicsit sem segített az amúgy sem rózsás helyzetünkön.
- Néha belegondolsz abba, hogy én mit érzek? – tettem fel a kérdést, miközben kieresztettem egy fáradt sóhajt – Nem állok készen arra, hogy beszéljünk, szükségem lett volna pár napra, amíg esélyem van megemészteni a dolgot. Ennyi. Semmi másról nincs szó.
És tényleg nincs. Jobban szerettem és tiszteltem annál, hogy a háta mögött bármilyen disznóságba belekezdjek, igazából ezek a napjaim is nagyjából arról szóltak, hogy folyamatosan agyaltam a folytatásunkon. Igyekeztem viszonylag érzelemmentesen tenni mindezt, mert még mindig nem éreztem itt az idejét annak, hogy szétcsússzak... Mert valahol titkon még szerettem volna abban reménykedni, hogy nem vagyunk annyira halott ügy mi ketten. Hogy talán meg lehet minket menteni.
- Azért, mert már egyszerűen ott tartok, hogy nem akarok beszélni – sziszegtem a fogaim között a szavakat, miközben a két tenyeremet összedörzsöltem – Felnőtt emberek vagyunk, meg kéne tudnunk oldani bizonyos problémákat anélkül, hogy egymás torkának ugrunk... És ezt nehogy azt hidd, hogy csak rád értem.

- Az ok? – ráztam meg a fejem, miközben igyekeztem elnyomni a szomorú vigyoromat az arcomon – Az ok az volt, hogy sikeresen kibuliztam a munkahelyemen azt a bizonyos hétvégét szabadnak, hogy el tudjunk menni legalább egy kis időre együtt valahova, ha már a nyaralás lehetősége teljesen kiesett, szóval... Egész évben erre a két napra tettem félre, már le volt foglalva a szállás és csak mennünk kellett volna, én pedig meglepetésnek szántam az egészet, ezért nem szóltam neked előre.
Mert régen az ilyen dolgok működtek közöttünk. És nem akartam egy lenni azok a srácok közül, akik lényegében saját maguknak ássák alá a kapcsolatukat azzal, hogy a találékonyságuk hiánya miatt fásulnak bele a dologba. Mi nem ilyenek voltunk... És szerettem volna azt hinni, hogy ez most is úgy mehet, mint ahogy eddig bármikor.
- De akkor mesélj. Mi a te magyarázatod? – csak rápillantottam és vártam a magyarázatát és megfogadtam, hogy nem vágom a fejéhez a dolog lényegi részét: nem kaptam vissza a pénzt a szállás miatt, így az esetleges spórolt pénzem odalett. Ez igazából nem az ő sara volt, én döntöttem el a dolgot, azt pedig nem akartam, hogy anyagilag kárpótolni akarjon engem.
- Tudod, az egésszel csak az a baj – ráztam meg a fejem – Hogy igazából mindig ez van. Ha neked éppenséggel ahhoz lett volna kedved, hogy bulizz a barátnőiddel, én pedig dolgoztam, kiverted a hisztit. Most pedig ugyanez megtörténik fordítva és már rögtön nekemesel? Szerinted nekem az a helyzet jobban esett? Te legalább kaptá legy épkézláb magyarázatot tőlem. És itt nem arról van szó, hogy bízom-e benned vagy sem, egyszerűen szerintem megérdemeltem volna annyit, hogy ne marasztald el tovább a dolgot, mert én sem tettem veled ezt soha.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 599

Louis & Isa

Mindenki elkövette már azt a hibát, hogy olyan helyzetben nem volt a telefonja a keze ügyében, amikor éppen nagy szükség lett volna rá, mert olyan ember keresett, akivel muszáj lett volna beszélni, igaz? Ugyan a mai fiatalokat tekintve ez a szituáció egészen irreálisnak hangzik, mégis tuti előfordult már mindenkivel. Veled is, velem is... de tényleg. Azzal szemben viszont, amikor valaki direkt ignorál, valahogy nem tudok elnéző lenni. Különösen úgy nem, hogy az illető jelen esetben a barátom, aki ha bár talán a saját szemszögéből jogosan haragszik rám, de én azt sem tudom pontosan, hogy mi volt a vitánk tárgya. Különben is, mennyi időre van szüksége és miért nem tisztázta ezt velem is? Egy-két nap vagy most komolyan egy hétig úgy fogunk csinálni, mintha a másik nem is létezne?
Eszemben sem volt annyiban hagyni a dolgot, mert ha már annyit elérek, hogy legalább elmondhattam neki a saját szemszögem és azt, hogy miért nem értem rá vele találkozni, már megérte. Hogy utána is haragudni fog-e rám, jelen helyzetben nem foglalkoztat, ahhoz túl sok minden hangozhat el, hogy ezt előre meg tudjam jósolni. Mi ketten pedig túl forrófejűek vagyunk ahhoz, hogy akár csak megpróbáljam kimatekozni, hogy mi lesz az eredménye annak, ha már paprikás hangulatban keresem meg.
- Miért, mikor volt legutóbb, hogy nem vettem fel neked a telefont? - Kérdő pillantásommal igyekszem az arcára fókuszálni, ugyanis ha hagynám, hogy a tekintetem lejjebb is kalandozzon, akkor hamar elillanna minden haragom. - Semmi baj nincs azzal, ha időre van szükséged, de ne mondd nekem, hogy együtt beszéltük meg, hogy most hagyjuk egymást lenyugodni, egyszerűen közölted velem, hogy ne beszéljünk, nekem meg nem volt más választásom... - Nyilvánvalóan ez nem teljesen igaz, mert az egész vita nem is szóban zajlott, hanem éppenséggel üzenetben, ahol ugyanúgy tovább tudtam volna zaklatni, amíg fel nem piszkálom annyira, hogy válaszoljon nekem. Helyette azonban most itt vagyok, hogy személyesen csináljam ugyanezt.
Ráharapok a nyelvemre, mielőtt valami csípős megjegyzést tennék a stílusát illetően, hiszen én magam sem vagyok jelenleg földre szállt angyal. Helyette sóhajtva fogadom el, ahogyan hellyel kínál és igyekszem figyelmen kívül hagyni a megjegyzését is, magamban azt mantrázva, hogy mi jobbak vagyunk ennél és hogy akármennyire is haragszom rá, amiért nem volt hajlandó felvenni nekem a telefont, most szimplán azért vagyok itt, hogy nyugodt mederben megbeszéljük, ami történt.
- Mivel nem igazán értem, hogy pontosan miért is haragszol, egyrészt érdekelne az oka... - Kíváncsi, átható pillantásommal az arcát fürkészem, közben beszívom az alsó ajkam, úgy gondolkozom a folytatáson. Ötletem sincs miért idegesítette fel magát olyan könnyedén. - Másrészt szeretném elmondani, hogy pontosan miért is nem értem rá múltkor, mert nem igazán hagytál arra lehetőséget, hogy megmagyarázzam.

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

A nőknek állítólag van valami nagyon spéci hatodik érzékük, amivel képesek lényegében a jövőbe látni és olyan dolgokat észrevenni, amire például én, egy faék egyszerű, mezei férfi teljességgel képtelen vagyok. Lényegében úgy tengetem a mindennapjaimat, hogy a logikámra támaszkodva, a józan paraszti eszemet használva próbálok rájönni mindig arra, hogy miből mi következik. Ha egy mémmel le lehetne írni engem, akkor határozottan az a fajta lennék, ami azt mutatja be, hogy egy férfi miként társalokg az emberekkel... Azaz mindent elsőre egyenesen közlök a másikkal, nem térek el a tárgytól, csak elmondom a dolgok lényegét, és ezzel le van zárva az egész ügy.
Pont ezért is következtettem arra, hogy valószínűleg Stella felejthetett itthon valamit, és viszonylag vidáman – már amennyire a jelenlegi helyzetben az lehetek – indultam meg, hogy ajtót nyithassak neki. Igazából ma nem dolgoztam, szóval arra mertem következtetni, hogy a kulcsa valószínűleg a táskája legalján van, és egyszerűen lusta elővenni azt... Vagy pedig azt is itthon felejtette a létfontosságú dologgal együtt, amiért visszajött.
Mindezek miatt eléggé meglepődtem, amikor ajtót nyitottam, és ott nem a nővérem, hanem a barátnőm állt velem szemben... És nem tűnt éppenséggel jókedvűnek. Én pedig nem kifejezetten tartozom a gyáva fiúk köreibe, lényegében belémkötni sem mernek a méreteim miatt, viszont ahányszor szerencsém van megpillantani a duzzogó Isabelt, nos... Maradjunk annyiban, hogy mindig valami szebb, melegebb és boldogabb helyre imádkozom magam.
Már a köszönésére is egy kicsit rándult az arcom. Tökéletesen el tudja találni azt a hangsúlyt, amitől az ember egy jó nagy adag, bűzölgő szarkupacnak érzi magát. Ez fájt... De egyelőre nem akartam kimutatni neki, igazából csak meg akartam várni, hogy kidühöngje magát, aztán pedig az útjára küldeni, mert nem igazán volt kedvem ismét lefutni ugyanazokat a köröket, amiket minden alkalommal szoktunk ilyenkor.
- Nem mintha te sosem csináltál volna hasonlót – morogtam az orrom alatt a fejemet megrázva – Már az is baj, ha az embernek időre van szüksége? Nem éppenséggel azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk lehetőség szerint nem egymáson levezetni a frusztrációnkat? Mert ez esetben, ha szeretnéd, legközelebb felveszem neked a telefont és nekiállok ordítozni.
Mondjuk valószínűleg ez sosem történne meg, mert annyira tudtam magam moderálni, hogy némi ingerültségnél többet ne mutassak ki felé még akkor sem, ha éppenséggel rohadtul pipa voltam rá.
- Ez esetben – sóhajtottam fel halkan miközben a kanapé felé intettem, én pedig helyet foglaltam vele szemben – Nem is értem mit udvariaskodok, mivel eléggé ismered már a járást. Mit akarsz?
Persze valamilyen szinten tisztában voltam én ezzel de... Egyelőre rá akartam hagyni a dolgot, hogy elmondhassa azt, ami a szívét nyomja. Én is úgy tudok a legkönnyebben reagálni, ha ad instrukciókat.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 425

Louis & Isa

Az első pillanattól kezdve nem érzem jogosnak Lou sértődöttségét az egész szituációval kapcsolatban. Persze ez most úgy hangzik, mintha csak a saját igazamat lennék hajlandó elfogadni, holott nem teljesen ez a helyzet. Egyszerűen csak arról van szó, hogy fogalma sincs róla, hogy pontosan miért mondtam le a programot és hogy egészen konkrétan mi is történt. Ő még nem is tudja, hogy mit éltünk át abban a bizonyos buliban, mit csinált Austin Jade-el, meg hogy én és Mila mit csináltunk Austinnal... Nem természetes, hogy amikor valami történik a legjobb barátnőnkkel, akkor igyekszünk mellette lenni és megnyugtatni, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz?
Ráadásul, ha nagyon kötözködni akarnék vele, akkor simán mondhatnám, hogy igazából nem is mondta meg, hogy miért háborodott fel annyira. Megértem, hogy jó lett volna, ha együtt tudunk tölteni egy kis időt, de ha nem szól előre, akkor miért ne lehetne benne a pakliban, hogy esetleg nekem is akad más programom? Vagyis... szívesen kötözködnék vele, ha egyáltalán hajlandó lenne valamilyen életjelet adni magáról. Nem mintha nem lenne jó megoldás az esetünkben, ha néha hagyjuk kicsit lenyugodni a másikat, mert mindketten arról vagyunk híresek, hogy kitörünk, mint a vulkán, aztán nincs menekvés a vádaskodás és felelőtlenül odavágott szavak elől. Jelen esetben pedig már épp annyira sikerült újra felidegesíteni magam a hallgatásán, hogy ezúttal se kerüljük el, ahogyan a vérmérsékletemhez híven kiosztom a srácot, akit egyébkén szeretek.
Mert volt elég időm gondolkodni rajta az elmúlt napokban. És akárhonnan próbálom megközelíteni a dolgot, mindenképpen meg kell ezt beszélnünk. Persze minden kapcsolat két emberen múlik, úgy nem működhet, hogy csak az egyikünk tesz bele és várja, hogy jól működjön. Az elmúlt közel három évben ez persze működött is, de az utóbbi időben valahogy teljesen kifordultunk magunkból. Egyrészt szeretném tudni, hogy mit ronthattam el, miért is haragszik rám Lou, másrészt meg szeretném végre elmondani neki, ami történt.
Szóval ezért is volt feltett szándékom, hogy rárontok, vagy rátöröm az ajtót, ha esetleg odáig fajulna a dolog, hogy már be sem enged magukhoz. Amikor azonban meghallom bentről a hangját, befejezem a kopogást és hátrébb lépek. Ismerem már annyira, hogy az arcára kiülő kifejezésből tudjam, hogy nem számított rám, na meg hogy egyébként látni sem akar. De épp ezért még inkább bicskanyitogató kedvem lesz. - Helló. - Felelek a köszönésére kimérten, majd egyenes háttal sétálok be mellette az ajtón, s a hajamat a hátam mögé lökve fordulok hátra, hogy rá tudjak pillantani.
- Látom még életben vagy, csak a telefonodat hagytad el valahol. - Eszemben sincs kedvesnek lenni, mert úgy érzem megérdemel egy kis szerető szigort, a meztelen mellkasa viszont nem segít benne, hogy olyan hideg legyek, mint szeretnék. - Hozzád jöttem, ha már másképp nem lehet elérni...

Isa & Lou

Hirtelen eltűnni sohasem jó lezárása valaminek.

A magam részéről igyekeztem a kapcsolatomat Isával úgy alakítani, hogy ne én legyek a fél, aki minden körülmények között bevágja a durcit. Igazából elég jól kiegészítettük egymást... Én voltam az, aki képes volt nyugodt maradni a konfliktusok során, ő pedig a tűzről pattant fajta, aki addig mondta, amíg ki nem fogyott a szuszból. Ellenben ő soha nem mondott nekem még olyan dolgot, ami ténylegesen mély sebet égetett volna belém, én viszont hajlamos voltam az embernek azzal előhozakodni, ami a legjobban fájt neki. Ő könnyen megbocsátott, én viszont ha egyszer tényleg felidegesítettem magam, akkor hajlamos voltam a haragtartásra.
Az, hogy napok óta nem vettem fel neki a telefont, csak részben volt a sértettségem. Nekem mellette dolgoznom kellett, embereket kiszolgálni nap, mint nap, mosolyogni és elhitetni mindenkivel, hogy én valami vattacukorszínű boldogságszirupot reggelizek minden nap... Hogy én azért élek, hogy a szolgálatukra legyek, pedig lófaszt. Nem gondoltam ezt így. Háromszor mentem ki minden egyes nap a veszekedésünk óta csak úgy pihenni, mert nem volt türelmem a barmokhoz, amik mindenhol képesek megforulni.
Lényegében ma volt a héten az egyetlen szabadnapom, amit szerettem volna azzal eltölteni, hogy a lakókocsi kanapén terpeszkedve tömöm a fejemet chipsel meg pizzával, miközben a tévét bámulom. Lényegében pont arra volt szükségem, hogy valamifajta időtöltést keressek magamnak, és ne Isán agyaljak. Elmehettem volna mondjuk edzeni, ami az egészségemet szolgálhatta volna, de úgy döntöttem, hogy ez talán mégiscsak biztonságosabb most. Nem vagyok nőből, de a legutóbbi veszekedésünk során én éreztem azt, hogy egy kicsit mintha betelt volna a nálam a pohár. Mert ha nekem igazodnom kellett az ő programjaihoz, ez visszafele miért nem működött?
Én a magam részéről most lényegében egyszer duzzogtam, másodszor meg talán mindezt nem akartam rá kivetíteni, ezért is döntöttem inkább úgy, hogy hagyom a telefont meg minden mást, hátha akkor leesik neki, hogy egy kis magányra vágyok.
- Itthon hagytad a kulcsodat megint? – sóhajtottam fel halkan, miután kikiabáltam és felpattantam a kanapéról, hogy mehessek ajtót nyitni a húgomnak... Vagy nővéremnek, jelen esetben nem igazán voltam biztos abban, hogy melyik lesz a másik oldalon. Őszintén, pont Isabelle-re nem számítottam, ezért is éreztem, ahogyan lassan megfeszül az állkapcsom már attól is, hogy ránézek.
- Szia – ejtettem meg végül egy köszöntést neki, de nem öleltem meg– Mi járatban vagy errefelé?
Egyből igyekeztem is félreállni az ajtóból, merlt semmi kedvem nem volt egy veszekedést lenyomni így. Persze egyszerűbb lett volna talán az orrára vágni azt, de nem vagyok ekkora paraszt, így csak intettem neki a fejemmel, hogy jöjjön befelé, mert zárni is akartam az ajtót.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 414

Louis & Isa

Egész eddigi életemben nem hittem abban, hogy mindig akkor fog beütni a krach, amikor már éppen úgy érzem, hogy minden rendben, legyen szó iskoláról, sportról, párkapcsolatról. Aztán a hétvége folyamán egy körülbelül öt percen át tartó intenzív sms párbaj tulajdonképpen meg is győzött az ellenkezőjéről. Murphy megtette a magáét, mert ami csak elromolhatott, bizony nagy port kavarva össze is omlott körülöttem, én pedig csak bámultam a telefonomat, mintha a szuggerálásra elkezdené megoldani a problémáimat. Mivel azonban ez nem következett be, nekem pedig a tettre készségem ellenére is előbb más dolgokkal kellett foglalkoznom, valamennyire összeszedtem magam és az előttem álló feladatra koncentráltam. Ami legelőször is az volt, hogy apa, meg a jó barátja, aki évek óta a sportiparban tevékenykedik, ne vegyenek rajtam észre semmit. Hiába nem volt kedvem ott lenni a találkozón, tudom, hogy apa mindezt azért csinálja, hogy lehetőséget biztosítson nekem arra az esetre is, ha netán holnap azzal a határozott elképzeléssel kelnék fel, hogy egyszerűen abbahagyom az úszást és soha többet nem lát senki a medencében.
Hiába próbálkoztam azonban, a gondolataim közé befurakodott minden, ami a hétvégi bulin történt, az aggodalommal együtt, amit ugyan először nem fejeztem ki a barátnőm felé, de kétségtelenül egyre intenzívebben éreztem. Nem bántam meg, hogy a Lou-val való táv-összeveszésünk előtt gyakorlatilag pár perccel ígérkeztem el Jadiehez, mert mindannak ismeretében, ami a bulin történt, nyilvánvalóan szüksége volt rám. Kétségkívül számomra is fontos volt, hogy megbeszélhessük a történteket és egymással is megbéküljünk, miután vele is sikerült összekapni.
Aztán ott volt a Louval történt szóváltás, ami talán még inkább idegesített, mert fogalmam sem volt róla, hogy pontosan miért húzta fel magát annyira. Üzenetben pedig hiába kértem, hogy magyarázza meg, egyszerűen nem volt hajlandó. Bár tény, hogy én magam is jócskán kivettem a részem abból, hogy újra ebbe a lehetetlen helyzetbe kerüljünk, ugyanis mérgemben, aztán pedig már csak dacból is kitartottam amellett, hogy ha nem akar velem beszélni, akkor aztán rajtam ne múljon; ne beszéljünk.
Viszont bevallom, másnap megtörtem. A lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha azután, hogy sikerült elsimítanunk egy viszonylag zűrös időszakot, most egyszerűen hagytam volna fokozódni a helyzetet. Az én drága barátom azonban valószínűleg épp az ellenkezőjét gondolta, amikor nem volt hajlandó felvenni nekem a telefont - valahol mélyen tudva, hogy a hirtelen természetemnek hála én ezt személyes támadásnak fogom felfogni és csak még inkább pukkancs leszek. Megkaptam ugyan a barátnőimtől, de még a testvéremtől is, hogy hagynom kellene elülni egy kicsit a felkavart port, én azonban a Lou oldaláról érkező, nos... csendet egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni. Nem mentem el hozzájuk, mert az elmúlt két napban szinte megállás nélkül edzettem - ami jót tett, tekintve hogy sikerült valamennyire kieresztenem a gőzt azokon a napokon -, és próbákra jártam. Ma viszont már képtelen voltam a felkelés - edzés - még több edzés - és végkimerültségben elalvás rutint követni.
Ezért is dörömbölök most - na jó, ingerülten kopogok - Lou otthonának ajtaján, ami mögött ott kell, hogy lapuljon a srác, akit szeretek és csak remélni merem, hogy ő is így van ezzel, velem kapcsolatban.