yebicsek && kai

Kai & Yebi

"Not all brothers are siblings."

Amellett, hogy a szüleim mindig igyekeztek a megfelelő irányba terelgetni az elfoglaltságok terén és a jövőmet illetően, azt hiszem sikerült megtanítaniuk arra is, hogy mennyire fontos az illem. Nem gondolom, hogy jogom lenne, vagy hogy egyáltalán úgy általánosságban kritizálnom kellene a kortársaimat, viszont egy-egy osztálytársamhoz képest azt hiszem én sokkal kevesebbel is beérem, ami az egóm méretét illeti. Talán mert nem vagyok egyke, talán mert ázsiai szülők gyermekeként más elvárásoknak kell megfelelnem, vagy valami teljesen más, számomra ismeretlen okból. Mindenesetre sok olyan helyzetben voltam már, amikor egy-egy osztálytársammal ellentétben én határozottan inkább csendben maradtam volna és nem feleseltem volna vissza a tanároknak, vagy próbáltam volna kiharcolni, hogy könnyítsenek a feladatainkon. Én is örültem neki, ha elmaradt a külön francia órám, vagy épp nem kaptunk házit, de attól még azokon a heteken amikor volt munka vele, mégis megcsináltam, mert tény és való, hogy senki nem tette volna meg helyettem. Pontosan emiatt pedig azt hiszem kialakult bennem valamiféle felelősségérzet azzal kapcsolatban, hogy ha a tanárok és a szüleim is tudják, hogy hogyan tudok teljesíteni és mennyi eszem van egy-egy dologhoz, akkor hozzam is azt a szintet, amit elvárnak tőlem.
Pont úgy, mint ahogyan a MINWIRE mindennapjaiba is próbáltam legalább gyakornokként belelátni és becsatlakozni, hogy később, amikor Ye Na-val együtt mindketten fontosabb pozíciót foglalunk majd el, legyen fogalmam arról, hogyan működik ténylegesen a cég és mire kell odafigyelni, vagy épp mi folyik egy-egy osztályon. Habár minden a céggel kapcsolatos dolog kicsit büntetés is volt számomra, kezdve onnan, hogy fogalmam sincs mennyi idős korom óta állandóan meg van mondva, hogy elég okosnak kell lennem ahhoz, hogy jó vezető legyen majd később belőlem. Nyilvánvalóan a tanulási fázis azon részének még csak a közelében sem vagyok, ami a tényleges vezetésre készít fel, de így is túl fiatalnak érzem magam az egészhez.
Néha - jó, inkább egész sokszor - nagyon szeretném, ha nekem is olyan életem lenne, mint egy átlagos srácnak az én koromban. Ha több időm lenne a barátaimmal lógni és kevesebbet kellene hallgatnom anya tanácsait, amelyekkel igazgatni próbálja az életem. Akkor talán az illemet is kevésbé ismerném és nagyon másképp viselkednék az emberekkel, akikkel összefutok - néha a nővéremnek hála. Pont Yena miatt vagyok abban a szituációban is, ami miatt most fel kell keresnem Kaiden stúdióját. Hogy vissza tudjam neki szolgáltatni azt a pulcsit, amit kölcsönadott a nővéremnek, amikor hazavitt bennünket. Nem szeretnék tartozni neki ilyen formában, még ha egyébként azért az estéért amúgy is tartozunk még neki. Nem mindenki lett volna annyira jófej, mint amennyire ő próbált lenni velünk. Egyáltalán nem is gondoltam volna, hogy történetesen olyan helyről - vagy pontosabban emberről - van szó, ahol még időpontot is kell egyeztetnem a találkozóhoz. Ezért is pislogtam kifejezetten tanácstalanul arra az alkalmazottra, aki megkérdezte miért vagyok itt.
- Nem szeretném sokáig zavarni, csak visszaadnék neki valamit. - Meg persze megpróbálnám újra megköszönni azt, hogy akkor segített.
- Megkérdezem tud-e most fogadni, jó? - Hümmögve értek egyet azzal, amire az asszisztens - ha így hívják egy zenei producer alkalmazottját - készül és amíg várakozom, egymásba fonom az ujjaimat magam előtt, közben pedig megengedek magamnak néhány pillantást a helyiségben. Mikor meghallom, hogy az alkalmazott cipőinek kopogása már felém tart, igyekszem rendezni magamat és megköszörülöm a torkom, mielőtt odaérne hozzám.
Megkapom a zöld utat és a rövid iránymutatást is, amit igyekszek magabiztos léptekkel megtenni, habár mellé nem állom meg, hogy ne kezdjem el nyomogatni a táskám pántját. A szokásos mozdulatom, ahogyan az ujjaimat szoktam nyomkodni, múltkor nem jött be Kaidennek, így igyekeztem hanyagolni, amitől megint csak idegesnek éreztem magam, mert nem akartam elveszett kisfiúnak tűnni.
- Szia. - Halovány mosoly jelenik meg a szám sarkában, amikor ide-oda rebbenő pillantással megállok a helyiségben, ahol Kaiden dolgozik. - A pulcsidat hoztam vissza. Nem akartam másra bízni. - Megtehettem volna, hogy megkérem Elmot erre, aki valószínűleg a legnagyobb diszkrécióval tudta volna kezelni a kérést, de az nem lett volna valami alázatos, ha csak visszaküldetem minden szó nélkül. - És még... - Olyan halkan szólalok meg, hogy talán észre sem veszi azt, és amikor ő is feltesz nekem egy kérdést, gyakorlatilag el is hallgatok.
- Hát én... még nem. - Tanácstalanul pislogok rá, a szokásosnál jobban tágra nyitott szemekkel. - Igazából nagyjából mindent. Csak ne legyen benne mustár. - Amit egyébként a legtöbb étel esetében nagyon könnyen el lehet kerülni. Tanácstalanul veszem el tőle a telefonját, de hamar szót is adok az érzéseimnek: - Igazából nem akartam sokáig zavarni. Időpontot sem foglaltam... Csak gondoltam, hogy visszaadom a pulcsit és megköszönöm a segítséget. - Viszont azt sem szerettem volna, ha pofátlanul visszautasítom az ajánlatot, mivel mégiscsak az volt a kérdés, hogy ettem-e vagy sem, az én válaszom pedig egy határozott nem volt. - Biztosan nem zavarnék nagyon, ha maradnék?

769 | | öltözék

yebicsek && kai

Kai & Yebi

"Not all brothers are siblings."

Ha valami furcsaságot kellene megállapítanom a családommal kapcsolatban, azt hiszem egészen sok dologra rá lehetne mutatni. Mások szülei sok időt töltenek a gyerekeikkel, közös programokat szerveznek és érdeklődnek azok után, ami a gyerekeiket is érdekli. Ha nem is feltétlenül azért, mert mondjuk ugyanazokat a dolgokat szeretik, de legalább azért, hogy tisztában legyenek annak a lehetőségeivel, hogy mekkora veszélybe kerülhet a fiuk vagy a lányuk. Ezzel szemben az én szüleim számára a közös programot az jelentette, ha egy számukra fontos eseményen vettünk részt együtt négyen, vagy ha a családi cégünknél összefutottunk a folyosón. Még ebédelni sem szoktunk együtt, pedig egy épületben vagyunk. Apa néha kivételt tesz, de kellemetlen vele lenni a céges ebédlőben, mert sokkal fontosabb ember, mint én, és bár a nevem idővel jelenteni fog valamit a MINWIRE-nél, jelenleg olyan, mintha egy sima gyakornok ülne ott vele. Ez nem csak a rangban fölöttem álló beosztottak számára fura, hanem nekem is.
Aztán ott van az is, hogy Ye Na és közülem sok szempontból nekem kellene annak a Min gyereknek lennem, aki lázad a szüleink és az ő szabályaik ellen. Már csak azért is gondolom így, mert a fiúkra általában azt szokták mondani nagyobb bajkeverők, és egyébként is én vagyok a kisebb, szóval nekem kellene bajt kevernem. De pontosan a családom státuszából adódóan - és amiatt, hogy mindig el voltunk rángatva azokra az unalmas eseményekre, ami miatt nem maradt több időnk a saját szórakozásunkra - volt az is, hogy sosem keveredtem olyan társaságba, ami igazán elronthatott volna. Szerintem még óvodát is hajlandóak lettek volna váltani emiatt a szüleim.
Abban is biztos vagyok, hogy nem örültek volna annak, ha tudják, hogy mit csinálok a mai napon és hogy éppenséggel kit tervezek felkeresni. Én sokkal inkább úgy fogtam fel ezt a találkozót, mint egy kötelező és illedelmes kört. Ha már Kaiden segített nekem és lényegében a nővéremnek, akkor a minimumnak éreztem, hogy visszaadjam neki ami nálunk maradt. Vagyis a pulcsiját. Nem tűnt olyan embernek, akinek ne lenne pénze másikra, ettől függetlenül azonban nem éreztem úgy, hogy olyan kis tétel lenne, amit csak úgy ott lehet felejteni másnál.
- Nincs mit. Én köszönöm... Vagyis a nővérem. - Inkább befogtam a számat, mert jelen esetben sem a nővérem, sem az ő köszönete nem volt itt, hogy ténylegesen is átadhassam azokat Kaidennek. De talán ez a kis interakció éppen elég volt és nem kellene tovább zavarnom valaki olyat, akinek valószínűleg ezer dolga lenne még. - Oké.. - Olyan halkan motyogtam megint, hogy valószínűleg alig lehetett meghallani. Nem tudom miért éreztem magamat ennyire kényelmetlenül, de valószínűleg az lehetett az oka, hogy Kai meg én egyáltalán nem vagyunk egy típus. Előbb átnyújtom a pulcsit, csak aztán kezdem el lehámozni magamról a kabátot, hátha attól kicsikét otthonosabban érzem magamat, vagy megnyugszom annyira, hogy ne akarjam a kezemet nyomkodni.
- Akkor jó.. Csak az alkalmazottad mondta, hogy legközelebb foglaljak időpontot. Biztosan elfoglalt vagy. - Arra már nyilván nem mertem rákérdezni, hogy pontosan mit csinálhat épp, habár nagyon is érdekelt volna. Sokkal jobban vonzott a zenei világ, mintsem a szoftverfejlesztés, szóval kicsit olyan volt ebben a stúdióban lenni, mintha beengedtek volna az édességekkel teli kamrába.
- Nagyjából mindent megeszek egyébként, nemzetiségtől függetlenül. Talán csak csigát nem lennék hajlandó. - Az orromat ráncolva pislogtam párat a srácra, majd fordítottam a fejemet a telefonja felé. Hogy lehet az, hogy egy nemzet képes volt kitalálni a bagettet és a csigaevést is? Kiábrándító.
- Kész... - Visszanyújtottam felé a telefont, amikor úgy éreztem, hogy készen vagyok, majd ha elvette tőlem, a nadrágomba töröltem a kezeimet, habár nem voltak vészesen nyirkosak.
- Igen, azt én is. - Nem szeretném Ye Nát újra olyan állapotban látni, mert tudom, hogy nagyon aggódnék érte. Egyszer sem volt kellemes ez az érzés, hát még újra... - Öö.. De igazából nem azért, mert veled találkoztunk. - Habár fogalmam sincs a nővérem emlékszik-e egyáltalán Kaira. - Te jófej vagy. - Nem tudom vágyott-e valaha arra zenészként, hogy egy hozzám hasonló korú srác dicsérje meg, de ha már kijött a számon, visszaszívni nem fogom tudni.
- Akkor rendben. - Fogalmam sem volt mit zavartam meg esetlegesen, de legalább nem azt, hogy valakivel felvenni tervezzen valamit. Akkor mondjuk valószínűleg a munkatársa sem engedett volna be és nem is kérdezte volna meg, hogy bejöhetek-e.
- Már nem emlékszem.. - halkan felnevettem, miközben összefűztem az ujjaimat a térdeim között - és próbálom nem nyomorgatni őket! -, majd finoman lehajtottam a fejemet is, de csak annyira, hogy a hosszúra nőtt tincseim alól pislogjak fel. - Te mindig tudtad, hogy zenével akarsz foglalkozni? - Javierrel is beszélgettünk már erről a témáról és nála igazából jobban izgulhattam amiatt, hogy elmondja valakinek. Kaiden igazi szakmabeli és semmi köze a szüleimhez, talán vele is megér egy beszélgetést az egész téma. - Igazából csak néhány dolog érdekel, mert... - elhúzom a számat, de végül mégis meggyőzöm magam és folytatom. - Én is szerettem volna énekes lenni, de a szüleim valószínűleg nem támogatnának. - Megrántom a vállaimat, mintha semmiség lenne, holott tényleg egy világ dől össze bennem minden alkalommal, amikor azt mondom, hogy le fogok mondani a zenéről.

825 | | öltözék

yebicsek && kai

Kai & Yebi

"Not all brothers are siblings."

- Bulizni volt már, de nem volt olyan, mint amikor veled találkoztunk.. találkoztam. - Egy pillanatig összevonom a szemöldökeimet, mert mielőtt kibuktak volna belőlem a szavak magam sem tudtam eldönteni, hogy kellene javítanom magamat, vagy mi a helyes ebben a helyzetben. Nyilvánvalóan Ye Na is ott volt a társaságunkban, de most sem tudom biztosra, hogy emlékezik-e egyáltalán arra, hogy kicsoda Kaiden és hogy mennyit segített nekünk. Nem kellett Elmot hívogatnom és felkelteni őt az éjszaka közepén aztán rávenni arra, hogy a mi oldalunkon álljon és segítsen felvinni a nővéremet a szobájába. Az egyetlen szerencsénk az lett volna, hogy nem kellett volna úgy csinálni, mint aki valaki más lakásába tör be, mert a szüleink nem voltak otthon. De talán épp ezért éreztem úgy, hogy magam is meg tudom oldani a helyzetet. Ha nem kell ravasznak lennem, akkor kevésbé érzem stresszesnek magamat. - Mondtam neki, hogy olyan barátnőkkel menjen, akik megbízhatóak és mostanában nem is volt probléma. - A probléma talán nem is a barátnőkkel volt, hanem azzal, hogy a nővérem fiúk társaságában is komfortosan tudja érezni magát, ami miatt talán kicsit túl könnyen is barátkozik velük.
- Akkor biztos nem zavarok? - Már emeltem a kezeimet, hogy megint úgy nyomorgassam az ujjaimat, mint amikor Kaiden rám szólt emiatt, de pont amiért eszembe jutott a dolog, rászóltam magamra gondolatban, hogy nem kellene azzal próbálnom csökkenteni az idegességemet, hogy az ujjaimat teszem tönkre. - Oké. - Finoman megbiccentettem a fejemet, aztán a javaslatának eleget téve akasztottam fel a ruhadarabot a megfelelő helyre. Amikor elfordultam a fogastól, a tenyereimet a farmeromhoz nyomtam, hogy ne érezzem őket annyira nyirkosnak. Pár másodpercig gondolkoztam csak azon, hogy pontosan hol is foglaljak helyet, a kanapé párnái pedig le is süllyedtek alattam, amikor immár helyet foglaltam.
- Én... nem... - Tágra nyílt szemekkel pislogtam Kaiden felé. Csak a nevetése nyugtatott meg annyira, ne érezzem magam rosszul a megjegyzése miatt. Máskor, amikor a saját kortársaim körében voltam, valahogy ezerszer könnyebbnek tűnt beszélgetni velük és kapcsolatokat kialakítani. Amikor felnőttekről van szó, egyszerűen mindig úgy érzem, mintha rögtön meg kellene felelnem bizonyos elvárásoknak feléjük és ez szó szerint kikészít. A saját szüleimmel sem tudok úgy leülni, hogy ne érdekelje őket minimum a suli, vagy hogy épp milyen jegyeket szeretem, holott megbízhatnának már bennem annyira, hogy tudják, hogy mindig keményen dolgozom. - Ahh.. - megkönnyebbülten nevetek fel, a magyarázatát hallva azonban egy nagyon határozott grimasz jelenik meg az arcomon. - De hogy lehet megenni úgy egy csigát, hogy tudod mi az? én nem tudnám elfelejteni, hogy az egy csiga, és... - Elhúztam a számat és nagyon lassan csóváltam meg a fejemet, miközben sajnos sikerült elképzelnem néhány feltálalt és megfűszerezett csigát. - Miért nem lehetett több olyan menő dolgot kitalálni, mint a bagett? - Igazából ha már a francia konyhaművészetnél tartunk, előbb szerettem volna végigkóstolni az ott kitalált édességeket, mint bármi mást, de talán jelenleg épp elég magasan volt a vércukor szintem, hogy ne gondoljak további édességekre.
- Szerintem igen. - Nem néztem rá, amikor ezt mondtam, egyszerűen  a térdeimre simítottam a kezeimet, a szemem sarkából pedig a stúdió berendezését pásztáztam. Elég merész kijelentés volt a részemről, hogy Kaident jó fejnek tituláltam, de semmi okom nem volt rá, hogy utólag ne tettem volna meg. Ráadásul még a zenében is otthon van, ami instant menőbbé is tette őt. Ha lehetett volna bátyám, biztos hozzá hasonló embert szerettem volna a családunkba - habár ez elég valószínűtlen, mert anya tuti a legidősebb gyerekétől is azt várta volna, hogy a cégnek dedikálja a karrierjét - nem pedig az olyan "haszontalan" dolgoknak, mint a zene.
- Nem vagyok már olyan kicsi! - Utálom, ha gyereknek néznek, ezt pedig jószerével bárkivel hajlandó is vagyok közölni, mindegy hogy hogyan. Nyilván van a tiszteletnek egy bizonyos határa, amit nem illik átlépni egyes körökbe, de ez a srác nem anyáék egyik üzleti partnere, épp ezért félhettem tőle kevésbé.
Magam sem tudom a hirtelen jött bátorságom ellenére miért nem tudtam egyenesen feltenni a kérdésemet már először is Kaidennek. Hiszen nem ismer annyira, hogy tudja, hogy milyen vagyok mondjuk énekhangban, vagy bármelyik hangszeren, amin még játszom... Talán csak annyira megszoktam anya kritikáját, hogy lassan én magam is kezdtem elhinni, hogy nem lenne jövőm a zeneiparban. - Én is tudok mindkettőt. A zongorát a szüleim jobban szeretik, mert szerintük elegánsabb, mint a gitár. - Biztosan nem érdekelte ez az információ, én mégis úgy osztottam meg vele, mintha épp most kérdezett volna rá.  A pillantásommal az arcát fürkésztem, igyekezvén rájönni, hogy vajon mennyire mehetek az idegeire. Hiszen pont nemrég mondta, hogy eléggé elfoglalt ember.
- Szerettem volna - javítom ki őt, holott csak nem esik le, hogy miért mondta vissza jelen időben az egészet. Igenis nagyon szeretnék mással foglalkozni, de szerintem nekem nem adatott meg az a luxus, hogy annyira nagyon válogassak. - Én nem is tudom... - Addig mocorogtam, amíg előrébb nem csúsztam a kanapén, már-már túlságosan is elárulva magamat a testbeszédemmel. Igenis végig akartam kérdezgetni mindenről Kaident, ami csak a helyiségben volt, de egyszerre úgy is éreztem, hogy ha lebukok, akkor a szüleim - anya - nagyon fog rám haragudni. Arra pedig nem vágytam, hogy úgy viselkedjen velem, mint Yenával. - Azt meg tudjuk oldani, hogy nem mondod el a szüleimnek, ha rá is jönnek valahogyan? - Lehet, hogy szeretnék ezzel foglalkozni, de egyébként meg fogalmam sincs, hogy pontosan mivel is jár. Talán buta dolog azt gondolni, hogy titokban lehet ezt tartani, mindenesetre én a szüleim előtt szerettem volna ezt tenni. Ha lesz bármilyen eredmény, amit felmutathatok, akkor lesz ideje meggyőzni őket arról, hogy támogassanak jobban.
- Jártam énekórákra, úgy... Két és fél évig. Aztán abba kellett hagynom, de a suliban még szoktam gyakorolni. Meg otthon. - Így kimondva nagyon kevésnek tűnt ez ahhoz, hogy bárkit is le tudjak nyűgözni vele, de ha kérdést tesznek fel, őszintén érdemes válaszolna, én pedig csak így tettem. - Tényleg kipróbálhatnám magamat itt? - A pillantásom megint csak a stúdión siklott keresztül, az arcomon pedig a kezdeti bizonytalanság és némi félelem helyét egyszerűen átvette az őszinte lelkesedés, hiába próbáltam visszafojtani a mosolyomat is. - Mit kellene csinálnom?

993 | | öltözék

yebicsek && kai

Kai & Yebi

"Not all brothers are siblings."

Nem sok tapasztalatom van abban, hogy milyen bulikba járni, vagy épp korlátlan mennyiségű alkoholt fogyasztani, mert ha a szüleim tiltó természete ne lenne elég, gyakorlatilag Ye Na is úgy védett engem, mintha örökké mellettem lehetne és én mindig hallgatnék majd rá a jövőben is, ha valamire azt mondja, hogy nem szabad néznem, vagy csinálnom. Valószínűleg épp ezért is ijesztett meg annyira, amin nemrég keresztül mentünk, mert ha nincs aki segítsen, valószínűleg fogalmam sincs mit csinálok vele és a végén reggelre kiszárad. Az, hogy tartok sminklemosót a szobámban, hogy ha szüksége van rá, teljesen más, mint mondjuk összeszedni őt teljesen idegen férfiak társaságából, akik ki tudja mit csináltak vele. Habár nyilván Kaiden azt mondta, hogy nem csináltak vele semmi olyasmit, de ezt valójában csak egy orvos tudta volna megmondani, akihez nem lehetett csak úgy elvinni Nanát, mert akkor minden kiderült volna a szüleink számára is. Jobb volt titokban tartani az ilyesmit és remélni, hogy a nővérem legalább arra emlékezne, ha valaki kihasználta volna, amit még így is szörnyű volt átgondolni és rögvest az ujjaim felé nyúltam, hogy idegességemben azokat kezdjem nyomogatni.
- De még mindig jobb, ha nem hagyják egyedül és figyelnek egymásra. - Hiába olyan aprók és vékonyak mind, azért biztosan van valamennyi elrettentő ereje annak, hogy néha képesek úgy viselkedni, mint egy komplett falka. Én például láttam már milyen állapotban tudják ott hagyni maguk után a fürdőszobát a buliba való készülődéseik után és bár én sem vagyok a rend híve, azért nálam legalább a mosdókagylót meg lehet találni akkor is, ha nem figyelek oda a környezetemre.
- Hát... Igen, ők elég gyakran eljárnak. De nem mindig nekem szólnak, hogy menjek értük. - Épp ezért valójában nem is volt konkrét tippem azzal kapcsolatban, hogy hányszor kerülnek és pontosan mennyire veszélyes helyzetbe. Engem sokszor csak utólag avattak be, hogy Suzy bátyja vette fel őket, vagy épp Elmo volt készültségben éjszaka.
Tanácstalanul néztem Kaidenre, akit legszívesebben megkérdeztem volna egy csomó olyan dologról, ami számomra homályos volt, mert soha nem próbáltam még. Vagy szimplán az életkoromból adódóan, vagy mert Nana azt mondta, hogy nekem az ilyesmit nem szabad. - Igazából... - sóhajtva gondolkodtam még néhány másodpercet azon, hogy van-e értelme elmondani Kaidennek bármit, végül megráztam a fejemet és egyszerűen rámosolyogtam. Biztos van jobb dolga is annál, mint tizenévesek családi drámáit hallgatni. - Mindegy, nem fontos.
Motyogtam valami okéra emlékeztetőt, amikor jelezte, hogy végső soron nem várt senki mást rajtam kívül és egyetlen vele dolgozó embernek sem húzom az idejét, csak az övét. Ez most így szintén nem hangzik valami jól, de ki vagyok én, hogy ellent mondjak Kaidennek? Felakasztottam hát a kabátomat a megfelelő helyre és lehuppantam a kanapéra.
- És mi a kedvenc ételed? - Kifejezetten hihetetlennek tűnt, hogy én most épp vele beszélgetek. Nem ugyanaz a szüleim által nagyra becsült üzletemberekkel és az ő gyerekeikkel lógni, meg egy elismert zenésszel üldögélni, mintha nem egy alkalommal találkoztunk volna csak. - Miért, van aki hetente csigát eszik? Miért? - Elborzadva grimaszoltam a gondolatra, hogy nekem is úgy kellene lemennem az ebédlőbe, hogy a hét valamelyik napján meglepésként bármikor lehetne csiga a menü. Szerintem inkább megmondanám a szüleimnek, hogy amint lehet bentlakásos iskolába költözöm, hogy ne kínozzanak ilyenekkel.
- A bogarak sem sokkal menőbbek, mint a csigák. Én nem olyan nemzetbe születtem, akik ilyeneket esznek, szóval kihagyom, köszi. - A végén igyekeztem egy egészen szerény, de mégis határozott mosolyt villantani rá, hátha eléggé udvariasnak tartja a visszautasításomat arra, hogy egyébként a jövőben ne ajánlgasson nekem bogarakat ebédre. Már ha találkozunk még valaha és lesz lehetőségünk együtt enni. - Mi a neve a helynek? - jött a kérdés ezúttal teljes kíváncsisággal megspékelve. Azt nem mondhatom, hogy a barátnőmet fogom a Kai által ajánlott helyre vinni, de ha legközelebb szükségem lenne egy helyre, ahonnan Elmo vásárolhat nekem lekenyerezésképp, akár az a reggeliző is lehet, amit Kaiden ajánl nekem.
- Nem ezt mondtam - olyan csúnyán néztem rá, amennyire csak mertem. Kár lenne elrontani és hagyni, hogy valamiért kidobjon engem a stúdióból. El tudtam volna képzelni, hogy az asszisztense tiltólistára teszi a nevemet és akkor tényleg ennyi volt az ismeretségünk, amibe magam sem tudom most miért kapaszkodtam olyan hirtelen. Kaiden egészen már férfi típusnak tűnt, mint apa, vagy Nana munkatársa, Jaewon. - Neked meg kellett volna állnod az öregedésben huszonegy után és most már csak mások érnek be korban. Például én. - Büszke voltak arra, amit felvázoltam neki, mert bár köze sem volt a valósághoz, attól még szép mentésnek gondoltam.
- Szerintem sem... - Megszeppenve, nagyra nyílt szemekkel pillantottam rá. Hamarabb kicsúszott a számon az egyetértés, mint hogy átgondoltam volna, hogy egyáltalán válaszolok-e. Nem akartam a szüleim véleményét ennyire nyíltan bírálni, de mindig is azt gondoltam, hogy azért gondolkodunk másképp a zenéről, mert ők nem gyakorolnak semmilyen hangszeren aktívan. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha valamelyikük játszott-e bármin is, vagy csak tőlem várták el, hogy jól teljesítsek valami olyasmiben, amit nem én választottam magamnak. - De a szüleim szeretnék, ha nem csak azt a fajta zenét ismerném meg, amit bármelyik bevásárlóközpontban hallani lehet, hanem ha elsajátítanék valami komolyabbat is, mert az segít a koncentrációban és hatékony a tanulásban is. - Úgy mondtam vissza ezeket a szavakat, mintha alig öt perce kötötték volna a lelkemre pontosan ugyanezt, én pedig egy reklámfelvételre készülnék, vagy el akarnék adni valakinek valamit. Talán tanácsosabb szimplán befognom a számat és nem teljesen leégetni magamat valaki olyan előtt, mint Kaiden, akiből nem néztem ki kevesebbet, mint azt, hogy úgy éli a saját életét, ahogyan ő maga szeretné. Emiatt pedig olyan féltékenység mart belém, amit korábban soha nem éreztem ilyen mértékben.
- Mert valakinek át kell vennie majd a szüleim vállalkozását - feleltem kellemetlenül, mintha nem lenne érdem felépíteni és működtetni egy olyan feltörekvő céget, mint amilyen a szüleimé is. Mások egész életükben keresték a helyüket és a megfelelő munkahelyet, nekem nem is kellett volna különösebben gondolkoznom azon, hogy mit csinálok majd az iskoláim után, egyszerűen el kellett volna vállalnom, hogy a családi céggel terjeszkedem tovább. Akkor is,  ha ez nagyobb tehernek tűnt számomra, mint lehetőségnek. - Nem igazán van választási lehetőségem - nyögtem még ki, mert úgy éreztem Kaident nem érdekli annyira, hogy bárkinek tovább akarja majd adni. Ha pedig úgyis elfelejti, miért nem mondhatnám el most neki? Segíteni úgysem fog tudni rajtam.
- Köszönöm - mosolyogtam rá kedvesen, de közben nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott. - Akkor hogy lehet, hogy most mégis ezt csinálod? - Kérdőn pislogtam rá, az arcát figyelve. Ha én arra gondoltam, hogy bármi olyasmibe vágom a fejszémet, amit előtte anya nem okézott le, abból még a gondolataimban sem sült ki semmi jó.
- Tudom, hogy nem jelenti, hogy profi vagyok... - Én is néztem mindenféle tehetségkutató műsort és magam is érzékeltem, hogy vannak, akiknek szemtől szembe hazudik az énektanára, de én soha nem lehettem elég magabiztos a tudásommal, ezért könnyebb volt helyén kezelni a dolgot. - Oké, ott bent nem tűnik olyan vészesnek. De ne hallgatózz nagyon amíg csak beéneklek, jó? - Gyerekes kérdés volt, ráadásul itt nem is nekem kellett volna dirigálnom, de mégis elkezdett egy kicsit izzadni a tenyerem, ha arra gondoltam, hogy most valaki olyan előtt kell majd teljesítenem, akit nem ismerek.
- Mindegy, hogy mi lesz az? - Ezzel valójában nem segítséget adott, csak lehetőséget arra, hogy életközepi válságom legyen, mert voltak dalok, amiket szerettem otthon énekelni, mondjuk miközben a szobámban raktam rendet, de voltak más dalok, amiket célszerű lett volna énekelni Kaidennek. Ugyanakkor lehet, hogy egyik sem felelt volna meg annak, hogy megmutassam milyen hangom van igazán. De ha valami, akkor ez tényleg fejleszthető készség, ezért maximum csak ahhoz kapok kedvet, hogy otthon kiharcolja, hogy újra ének tanárhoz járjak. Már az is megérné. - Először szeretném csak egyedül megpróbálni. - Nem akartam elárulni neki, hogy teljesen zavarba hozott volna, ha valaki olyan mellett kell teljesítenem, mint Kaiden. Lehet, hogy neki természetes lett volna csatlakozni, de én túlságosan feszengtem volna egy profi mellett.
- Akkor megyek és beéneklek... - felálltam, és a farmerom oldalába töröltem a nyirkos tenyereimet, majd megindultam a süketszoba felé. Először csak néhány olyan futamon mentem keresztül, amire még emlékeztem az énektanárommal folytatott órákról, aztán megköszörültem a torkomat és Kaiden felé fordultam, hogy az üvegen át odaintegessek neki. - Azt hiszem tudom mit szeretnék énekelni. - Jelentettem ki, gondolatban már a dalszöveg egy-egy részletét egészítve ki, ami kis híján kiment a fejemből. Remélhetőleg Kaiden szereti a Day6-et és segített nekem annyit az a két és fél éve, hogy akár csak kicsit is tehetségesnek gondoljon és legalább a véleményét elmondja nekem.

1388 | | öltözék