A liftajtó halk, kellemes csilingeléssel nyílik ki, én pedig kilépek az iroda üvegfolyosójára. Az áttetsző falakon át látni a felhőkarcolónkon túli várost, a hasonszőrű épületeket, az előző meg az azelőtti századból itt ragadt téglaházakat, alig több, mint tíz-tizenöt emeletesek. A távolban az East River kanyarog, a Nap pedig lassan lemegy a Queensboro Bridge mögött, narancsszínű izzással vonva be az üvegrengeteget. Most még arra is van néhány kellemes másodpercem, hogy magamba szívjam ezt a látványt, mielőtt Rhonda a recepciónál úgy csapja a kávésbögréjét a pulthoz, mintha nem márványból lenne. Már nem a bögre.
– Jókedvünk van? – kérdi, szinte vádol vele, én pedig igyekszem minden energiámat a szarevő vigyoromba gyúrni.
– Miért ne lenne? – fordulok felé, az épp nem az aktatáskámat szorongató kezemmel felkönyökölve elé. – Csodás napom van. Épp egy nyertes tárgyalásról jövök, most döntöttem el, hogy steaket vacsorázom, a Knicksnek jól áll ez a bajnokság és jegyeim vannak péntek estére a pad mögé, ráadásul kinéz hozzá egy csinos társaság is. – Megemelkedik a szemöldököm. – Vagy inkább Te jönnél el velem? Tudod, hogy Te két tízessel is felérsz…!
– Ugye rosszul hallom, és nem pontrendszerben méred a nőket? Hm? Mire tanított anyád?
Olyan szigorúan szól rám, hogy már majdnem megijedek. Magam elé kapom a kezem, megadásom jeleként. – Dehogy. Ennél kicsit szofisztikáltabban szeretem őket.
– Mint az ügyfeleidet? – Most az ő szemöldöke emelkedik a magasba. – Láttam a nagy nyereséget, meg ahogy a riporterekkel smúzoltál utána… Igazi kis nyálgép tudsz lenni, tudod-e? Milyen érzés tudni, hogy egy bűnöző úszta meg jól megérdemelt büntetését miattad?
Felnevetek. Ahhoz képest, Rhonda milyen régen dolgozik itt, még mindig él a fejében ez a fekete-fehér, jó-rossz, kedves-gonosz örök kétélűség, mintha nem a szürke százötven árnyalatában élné a mindennapjait. Persze, Jézus figyel, meg minden egyéb (mondjuk a mi családunk esetében inkább a magam fajták figyelik Jézust, miféle szégyent hoz ránk legközelebb), de azért nem ilyen egyszerű az ügy. A Bertioli család régóta ismerőse a cégnek, azelőttről, hogy én idekerültem; aztán az egyik alkalommal az idősebbik Hall nem tudta vállalni Victor, a „főnök” unokaöccsének képviseletét egészségügyi okok végett, aztán Victor… Nos. Megkedvelte a stílusom.
Egyébként sem történt akkora dolog. Lorenzo, az unokaöccs importálással és eladással foglalkozik. Néha még legálisan is. És lényegében nem lett felmentve a vádak, név szerint drogcsempészet alól, amiket görög antikolt vázákban próbált átcsúsztatni az ellenőrzésen, épp csak „szabálytalan bírói tárgyalás” következtében döntésképtelenségre jutott a bíró. Elvégre, azt még a hülye is látta, hogy a DEA emberei már az előtt kipattantak a járgányaikból és loholtak az akció helyszínére, hogy hivatalosan tudniuk kellett volna, lesz bármilyen akció. Még meg se mérték a konténert.
– Nem annyira rossz, mint mikor az ügyésznek kell azzal szembesülnie, hogy elég hülye volt a maffiát próbálni tőrbe csalni – vigyorgom vissza rá. Nem mondanám Victor Bertiolit a barátomnak, közel sem; de annyi sütnivaló még belém is szorult, hogy soha, de soha ne próbáljak fellépni ellene. Mielőtt Rhonda a fejcsóválásához és a szájhúzásához még némi kommentet is fűzhetne, gyors ritmust dobolok a pulton. – Csak a Hannigan-ügy aktáiért jöttem, aztán megyek is.
– Ne olyan gyorsan, ügyvéd úr! – Jószerivel utánam kap. – Lenne itt még valami…
– Hacsak nem vacsorára hívsz át, és steaket csinálsz,  már itt sem vagyok!
– Schneider, húzd vissza ide azt a gizda beledet!
Hát ki tud ilyen szép szavaknak ellenállni?
– Van itt még egy ügy… Nehogy sarkon fordulj nekem! Van még egy ügy. Egy óra múlva érkezik a hölgy. Hagyatéki ügy. Hall ragaszkodik hozzá.
– Akkor Hall megoldhatja magának! Már sül a steakem, és a hagyatéki tárgyalásoknál unalmasabbat el sem tudok képzelni. Védőügyvéd vagyok, úgyhogy hacsak nem Ő ölte meg a hagyatékolót…
– Százmilliókról van szó.
És pusztán ennyi kellett ahhoz, hogy a steakemet immár egészen biztosan valaki más kapja meg.
Egy óra elteltével, szinte percre pontosan, rövid kopogás hangzott fel az irodámból, amit a nemrég behozott, második kávém illata tölt be. Míg vártam, volt időm futva átnézni az anyagot, amit egy papírdobozban halmoztak fel az asztalomon; és kicsit bővebben utánanézni Alexander T. Rhodes pontos hagyatékának. Rhonda nem csak azért dobálózott számokkal, hogy itt tartson. Az öreg jó adag pénzt hagyott hátra – és a kissé felületes feljegyzések szerint, amiket Hall firkantott oda, hatalmas adag katyvaszt is.
De erről majd tájékozódom az ügyféltől, akit épp most kísér be legkedvencebb recepciósnőm.
– Miss Rhodes! – állok fel az asztaltól és lépek oda, hogy kezet fogjak vele. Az ajtó halkan suhan vissza a helyére, a narancsszínű naplementét pedig lassan elnyeli kint a tintaszín este. Egy ideje már nem gondolok a steakre; nem, amikor a pár százaléknyi juttatásból, amit az ügyért kaphatok, kitelik a hiányzó rész a hamptonsi partmenti nyaralóhoz, amit kinéztem magamnak. – Markus Schneider. Örvendek a találkozásnak. Remélem, még nem túl fáradt a beszélgetéshez. Kér egy kávét?
A válaszától függetlenül foglalunk helyet előbb vagy utóbb; kivételesen nem az asztalomhoz irányítom, hanem a másik sarokban felállított két bőrfotelhez a könyvekkel borított fal mellett. Ha már ő fizeti majd a nyaralómat, a minimum, hogy nem az asztal mögül lesek rá. Arról nem is beszélve, hogy a kevés alkalmak egyike a mai, amikor az, hogy a leendő ügyfelemnek nem nézek utána a neten, pozitív csalódással bír. – Hadd mondjam meg, és remélem, nem veszi magára… Igencsak unortodox az ügye. És nem kevésbé megdöbbentő.
A kávémat a kisasztalra teszem, és kigombolom a zakómat, hogy kényelmesebben üljek. – Ha az ember arról olvas egy végrendeletben, hogy egy hagyaték csak akkor üti az örökös markát, ha megházasodik… Nem is gondolná, ez önmagában milyen gyakori… Szóval ott általában az örökösnek problémája lehet a társkereséssel. Ilyen vagy olyan okokból. – Főleg személyiségileg, mondjuk alkoholista, vagy épp külsőleg, mert ronda, mint egy bányarém. Egyértelmű volt, hogy Veronica nem esett az utóbbi kategóriába. Úgyhogy érdekelt, vajon mi vehette rá a nagyapját erre a kitételre.
De ennek még nem volt itt az ideje. Megköszörülöm a torkomat és folytatom. – Az nem volt egészen világos a partnerem, Hall tolmácsolásából, hogy milyen indokkal kereste fel az irodánkat. Már azon kívül, hogy ha jól értem, az Ön családja és Hallék ismerik egymást. Általános ügyvédi jelenlétet szeretné, jogi tanácsadást, vagy megtámadni szeretné a végrendeletet? Esetleg valami… Más?

Of course I talk to myself

Sometimes I need expert advise.

Izgultam. De hát, hogy a francba ne izgultam volna? Egyrészt az ember általában nem szórakozásból járt ügyvédhez, másrészt nekem amúgy sem volt sok tapasztalatom ilyen téren. Márpedig az ügyvédek elég simlis népség hírében álltak, bárhonnan nézzük is. Természetesen nem voltam rest a legjobbhoz fordulni – persze ajánlások után -, mert az ügy elég fontos volt nekem ahhoz, hogy ne hagyjam csak úgy annyiban.
Amíg a taxiban ültem, próbáltam átgondolni mindent, de zavartságom miatti kéztördelésemet nem tudtam elrejteni. Ez egyből elárult volna, ha nem egyedül ücsörgök a hátsó ülésen, de szerencsére volt még pár percnyi magányosan eltöltött időm arra, hogy lehiggadjak. Már ha le lehet egyáltalán, mert halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mennyi esélyem van, vagy mit fogok hallani. Már felkészültem egyébként arra, hogy semmi jó hírt nem fogok kapni, de egy próbát akkor is megért. Viszont, ha túl sokba kerülne egy perköltség – márpedig esélyes volt -, akkor úgyis annyiban fogom hagyni. Ennyi eszem még nekem is volt.
Még az autó megállását követően is ücsörögtem néhány percet, nem törődve a ketyegő taxiórával. Csak amikor elég felkészültnek éreztem magam a lehetőségekhez képest, akkor szálltam ki, és fizettem a sofőrnek a viteldíjat, mielőtt bevettem volna az előttem tornyosuló épületet.
Odabent egyből megcéloztam a megfelelő emeletre érkezvén a recepciós pultot. A nő nem volt annyira mézes-mázos, viszont elég kedves volt velem ahhoz, hogy még egy kis bátorságot plántáljon belém. Nem sokat, de azért ki fogom bírni ép ésszel ezt az egészet, és nem lesz semmi gond. Ezt kellett hinnem legalábbis.
- Én is örülök, Mr. Schneider! – némi hezitálás után megacéloztam magam, elvégre csak egy Rhodes lennék. Én is léptem hát egyet a férfi felé, és elfogadtam a felém nyújtott kezét. – Elfogadom, köszönöm! Meg azt is, hogy időt szakít rám… - bár ez utóbbiért talán nem is feltétlenül kellett volna, hiszen elég borsos összeget fog kapni a fáradozásaiért, efelől semmi kétségem nem volt. Ha ennyire jó kedve van így az esti órákban, bizonyára neki is megérte a fáradozást. Simlis volt a javából, elég csak jobban megnézni a vonásait.
- Nos, a nagyapámnak elég furcsa humora volt, és szerette megleckéztetni a körülötte élőket. Úgy látszik, hogy ez volt számomra az utolsó tanítása. – vontam meg a vállaimat látszólag könnyedén, miután kibújtam a kabátomból és helyet foglaltam az egyik fotelben. Próbáltam nyugodtan és profinak tűnni, de az igazság az, hogy egyáltalán nem éreztem magam komfortosan a helyzetben, és a szívem is a torkomban dobogott, ami csak még tovább nehezítette a dolgom.
- Megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs, pontosan milyen ismeretség van közöttük. Amennyire tudom, a nagyapám ügyvédje volt, vagy régi barátja, én nem találkoztam még vele soha. A cégénél ajánlották a vezetők, mikor erről érdeklődtem, mert nekem nem igazán volt még olyan ügyem, amiben ügyvéd segítségére szorultam volna. – és ennek a magam részéről örültem is, de ezt már nem mondta ki hangosan. Bizonyára ő is sejtette, hiszen nem a legnépszerűbb emberek. – Azt azért pontosítanám, hogy számomra nem az a kitétel, hogy férjhez menjek. – ajkaim összeszorultak penge vékonnyá, ahogy tartottam egy ki szünetet. – Azt elhiszem, hogy sokszor előfordulhat még manapság is, ám az én ügyem egy kicsit ennél komplikáltabb. Nekem a házasság volt előbb, és el nem válhatok. – amint kimondtam, szusszantam egyet és a számomra elkészített kávéért nyúltam, hátha az segít.
- A férjem – akit nem ismerek túl jól a nevén kívül – kissé váratlanul került az életembe, és nem tud még erről az egészről. Mielőtt más megoldást találnék, vagy teljesíteném a végrendelet ezen kitételét, azért lenne pár kérdésem. Igazából szeretném megtámadni, és érdekelne, hogy mindez mivel járna. Mennyi esélyem lenne pert nyerni, vagy valamit módosítani a szabályokon. A nagyapám sajnos nagyon romantikus ember volt, hitt a házasság szentségében, így nem igazán vette jó néven, hogy én egy átmulatott éjszakán hozzámentem az első jött-menthez, hogy az ő szavaival éljek. – egy kicsit belelendültem a beszédbe, hevesebb lett a mondandóm hangvétele, de elég temperamentumos vagyok, így ez nem meglepő.
- Elnézést! – emeltem meg a kezemet, amikor észleltem a változást és próbáltam lehiggadni valamelyest. – Azt is tudom, hogy egy éven át véletlenszerű ellenőrzésnek lennék kitéve ügyvéd által, hogy tényleg betartom-e a szabályokat. Szóval, mit gondol, mik a lehetőségeim? – összefontam megremegő ujjaimat az ölemben, úgy pillogtam a velem szemben ülő ügyvédre.

Kellemesen nőies a kézfogása, nem túl erős, mint aki túlkompenzálni szeretne, amiért nem pénisz van a lábai között, és ami igen gyakran megesik örökösök között; és nem is lanyha, mintha épp szétesne a lazaságtól, ahogy azt a fiatalok vagy a magukat franciának képzelő instalányok gondolják megfelelőnek. Összességében véve egészen kellemes az első benyomásom, ami éppenséggel nem oszlatja el a bizonytalanság felhőit az ügy fölül.
Készségesen töltök neki is egy kávét, mielőtt helyet foglalnék vele szemben. – Tudja, ez ismerős. A nagyapám átélte a világháborút, és mivel a nácik igencsak megszállottak voltak velünk szemben… tudja, zsidó származású vagyok, szóval el kellett rejtenie az értékeit. Ebben egészen jók voltak akkoriban. Azt, hogy az anyám jegygyűrűjét, amit olyan közel tartott a szívéhez, a végbelében tartotta biztonságban, csak a végrendeletében írta le. A nagyapáknak megvan a maguk humorral vegyes igazságszolgáltatása – jegyzem meg kedélyesen. A nagyapám nem kedvelte anyámat, igazából nem tudnám megmondani, miért, még kisgyerek voltam, mikor meghalt. De úgy gondoltam, ez az anekdota talán elültet valamiféle kölcsönösségből kifolyó szimpátiát Veronica Rhodes-ban.
Ügyfele válogatja, épp melyik arcot érdemes mutatni neki. Van, aki nem szereti a jópofizást, és a professzionalizmus élteti, és van, aki inkább szereti úgy érezni, egy kellemes délutáni teázásra érkezik, nem pedig ügyvédi megbeszélésre. Az elején ezért kezdek mindig félúton, aztán a reakciók eldöntik majd, merre haladjak tovább  – a fogam igazi fehérje pedig megmarad a tárgyalóteremre. – Akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát. Manapság már a rossz szomszédi viszonyt is ügyvédekkel próbálják megoldani – mondom. Az persze világos, hogy ilyesmiben aligha a mi cégünket ajánlanák. Ahhoz kissé magas az órabérünk.
– Ah. Értem – bólintok. A pontosítás szükséges, arra is, hogy én jobban képben legyek, és arra is, hogy ezt inkább beszélgetésként élje meg, ne pedig úgy, hogy megmondom neki, mit kell tennie. Bár persze olyan is akad, aki kifejezetten igényli az ilyesmit. Tökéletes kis katonák, csupa tett, semmi gondolat. Miss Rhodes határozottan gondolkodó nőnek tűnik. – És mit gondol, ez miért így alakult?
Csendben, figyelmesen hallgatom végig, amit mond, nem érzem szükségét jegyzetelésnek, az túlzottan pszicho-terápia jellegű hatást keltene. Közben néha megértően hümmögök, majd beleiszok a kávémba. – Ugyan, semmi gond. Hozzá vagyok szokva az indulatokhoz. Tudja, én is házas vagyok – engedek meg egy széles mosolyt, felmutatva az aranygyűrűt, hogy sejtessem, csak tréfálok. Kivéve, hogy nem annyira. Jennifer amilyen kicsi, olyan heves tudott lenni, minden értelemben. Ez sokszor tetszetős volt, a legtöbb alkalommal viszont csak azon gondolkodtam, hogy szorulhat ennyi harag egy ilyen pici emberbe. Lassan eljutottunk oda, hogy a sógorom is csak azt kérdezte tőlem, mikor a gyerekekkel beugrottunk hozzájuk Hálaadás környékén, hogy És hol hagytad a mérges kis feleséged?
Jó messze.
– Nos, hogy erre pontos választ tudjak adni, látnom kellene a végrendeletet. Esetleg itt van magánál? – kérdezem. – Szükségünk lesz majd egy másolatra, mindenképpen.
Ismét beleiszok a kávéba, mielőtt még válaszolnék, hogy biztosan úgy érezhesse, jól meggondolom az opciókat, amiket elé tárok. – Hogy mik a lehetőségei, az főként attól függ, mihez szeretne kezdeni. Úgy értem, amennyiben nem ragaszkodik az örökséghez, úgy természetesen egyszerűen elválhat, és mindez semmissé válik… De ha jól értem, Ön nagyon is ragaszkodna hozzá, ami teljesen érthető. Rengeteg pénzről van szó, ami jogosan az Öné. Gondolom, a nagyapjának nincs egyéb örököse, testvér, unokatestvér…? – Az jócskán komplikálná a helyzetet. Nem beszélve a tényről, hogy az osztozkodás az én jövedelmem is nagyban csökkentené. – Sajnos régen volt már dolgom hagyatéki tárgyalásokkal. Attól függően, a nagyapja milyen alapos munkát végzett, a végrendelet szóformálása lehet Ön ellen és mellette is. Úgyhogy az opciók, amiket egyelőre maga előtt látok, a következők; egy: eleve érvénytelennek nevezzük a házasságot. Ez esetben nem vált el, vagyis nem szegi meg az öröklés rendjét. Ha valóban… Illuminált állapotban házasodott meg – tárom szét a tenyerem, a lehető legkevésbé próbálva úgy hangzani, mint aki azt kívánja mondani: sakálrészegen – , úgy talán nem kapták meg a házassági engedélyt a Clark Megyei Bíróságtól. Sok kápolna ennek ellenére köt házasságokat, avagy utólagos engedéllyel, amely azt jelenti, hogy Ők adnak nyomtatványt, amelyet aláíratnak. Azonban ha ezt nem viszik vissza a jegyzőhöz, úgy érvénytelennek nevezhetjük a házasságot, amely nem egyenértékű a válással és az örökösödési szerződésben kötöttek semmissé válhatnak, mivel a feltétele, miszerint Ön nem válhat el, erratum casa volna. Hiba, hiszen nem létező állapotot feltételez.
Hosszú monológnak nézünk elébe, pedig igyekszem a lehető legrövidebben felvázolni a lehetőségeit. Tisztában kell lennie az összessel, különben a végén felmerülne velem szemben a hiányos tájékoztatás gyanúja, amely egyébként bűncselekmény. – Kettő: magát a végrendeletet tesszük érvénytelenné, azáltal, hogy a nagyapját non compos mentis, azaz nem ép tudatánál lévőnek nyilváníttatjuk a megírás pillanatában. Miben is halt meg a nagyapja, ha szabad kérdeznem? – A szemöldököm megemelkedik, bár a specifikus részletekbe később is belemehetünk, ha eldönti, egyáltalán melyik lehetőség szimpatikusabb neki. Az sem volna hallatlan, hogy többet választ. És ennyi pénzért még dolgoznék is érte. – Illetve… Ehhez persze szükség lenne a gyógyszerészeti és orvosi múltjára is, amelyet adott esetben csak jogi perrel szerezhetnénk meg, az orvosi titoktartás ugyanis poszthumusz is tart, azonban törvényi előírás szerint kikérhető. Ez esetben két perről lenne szó, egyrészt a végrendelet semmissé tétele, másrészt pedig az indítványozás a törvényben foglalt örökösödésről, azaz hogy a természetes örökösei között osztják szét a vagyont. Vagyis, a leszármazottai.
– Ha nem akar pereskedni… Nos. Természetesen megteheti, hogy egyszerűen a férjével marad a végrendeletet jelző intervallumig – legyintek, jelezve, hogy tudom, ha ilyen egyszerű lenne az ügy, úgy nyilván nem keresett volna fel. – A másik lehetőség egy a mensa et thoro válás, amely lényegében legális szeparációt jelent, ám továbbra is házasok maradnak. Ez azt is jelenti, hogy a házasság nyomán megszerzett vagyon nem képezné a közös vagyon részét, azaz későbbi válás esetén nem volna köteles osztozni rajta. – Én épp egy ilyenre vettem rá Jennifert, úgyhogy nagyon is jól tudom, miféle lehetőségek rejlenek benne. – S itt azt is nagyon fontos megjegyeznem, hogy az élő végrendelet szerint az örökségét még a házasságon belül kapja meg… Azaz ha készhez kapását követően el kívánna válni a férjétől, Ő adott esetben pert indíthatna, hogy az örökölt vagyon fele hozzá kerüljön. Sőt, mivel a vagyon megszerzésének feltétele a házasság, adott esetben úgy is igényt tarthatna rá, ha szeparálódnak… Egy perrel, miszerint Ön nem bona fide ment hozzá. A legjobb megoldás az volna, ha mihamarább írnának egy házassági szerződést, amelyben kifejezik, hogy a vagyonhasználatuk nem közös, s válás esetén mindketten saját jogukon szerzett javakkal távoznak, osztozkodás nélkül.
Valójában mindenkinek ezt kellene tennie, sőt, a lehető legtöbb kapcsolatban szerződést írni, így pedig a legtöbb vita, amelynek vége akár rendőrség is lehet, gyorsan életét vesztené. Kiiszom a kávém maradékát, és hagyok Miss Rhodes-nak némi időt, hogy előbb megeméssze, amit az előbb mondtam. – Tudja… A jog nem kőbe vésett igazságosztás. Nem is tudomány. Valójában inkább művészet; a mesélés művészete. És hadd állítsam minden önfényezés nélkül, hogy az egyik legjobbat választotta maga mellé. – Megeresztek felé egy magabiztos félmosolyt, ami épp eleget fed fel a fogaimból, hogy még ne váljon vigyorrá. Elvégre, nem elijeszteni akarom. – Határozottan úgy érzem, hogy ki tudja játszani a feltételeket, és a munka nagyját úgyis én végzem. Önnek csak azt kell megmondania, mit szeretne. Gyorsaságot? A lehető legkevesebb fejfájást az ön részéről? Esetleg úgymondott tisztaságot?

Of course I talk to myself

Sometimes I need expert advise.

- Merem remélni, hogy ennyire azért még ő sem volt humoros. – jegyeztem meg kissé fanyalogva, ám mosollyal az ajkaimon. Sejtettem, hogy szórakoztatni, vagy legalábbis valamiképpen vigasztalni akart ezzel az információval. Talán oldani a feszültséget, ami esetleg bennem lehetett, mivel az ember nem szívesen találkozott szerintem ügyvédekkel. Azzal, hogy egy picit személyeskedett, szimpatikusabbá vált. Mondhatni, mert néha azért még mindig fészkelődtem egy kicsit, holott kényelmes volt a fotel, amiben ültem.
- Amennyire csak tőlem telik, igyekszem elkerülni a bajt. – szögeztem le, amikor a szerencséről és az ügyvédek nélküli életemről beszélt. – Persze van, amikor megtalál, de nem ennyire súlyosak. Remélem, ez így is marad, és csupán az örökség miatt lesz szükségem a segítségre. – dőltem hátra kényelmesen, keresztbe vetve az egyik lábamat a másikon. A kávét továbbra is a kezemben tartottam, hogy bármikor lehetőségem legyen újra belekortyolni, amíg van mit.
- Én egyelőre igyekszem még nem annak tekinteni magam. Ne értsen félre, én is hiszek a házasság szentségében, és nem ezzel akartam belőle gúnyt űzni. Egyszerűen csak így alakult, és szeretném, ha idővel a megfelelő emberrel lenne esélyem megtapasztalni, hogy milyen ez valójában. Jelenleg továbbra is hajadonnak tekintem magam. – fejtettem ki a véleményem a témával kapcsolatban, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy sikerüljön lehiggadnom. Nem rajta akartam kitölteni, hiszen nem ő tehetett erről. Igazán az én hibám volt, de másnak egy-egy ilyesfajta hibáért azért nem kell ekkora árat fizetnie. És esetemben ezt érthettük akár szó szerint is.
- Ami azt illeti, igen, elhoztam. – bólintottam sebtében, és máris elkezdtem előszedni a magammal hozott iratok közül a megfelelőt. – Nyugodtan másolják le, nem probléma. Máris oda tudom adni. – azzal már nyújtottam is felé. Sejtettem, hogy nem ő maga fogja ezt végrehajtani, viszont a titkárnőjének mégiscsak jobb, ha ő adja oda. Én meg türelmesen várok szépen, és azt teszem, amit javasol.
- Nem tudok róla, hogy más is lenne. Az apám sok éve meghalt, én vagyok az egyedüli gyereke, a nagybátyámat pedig kitagadta a nagyapám, ha jól tudom. Fogalmam sincs, hogy arról az ágról akad-e rokonom, aki esetleg megtámadhatja a végrendeletet. – húztam el alig láthatóan a számat. Erre eddig nem is gondoltam, de őszintén reméltem, hogy ilyen gonddal már tényleg nem kell szembenéznem. Éppen elég volt az, ami már eddig is a nyakamba szakadt. – Tényleg lenne lehetőség az érvénytelenítésre? – kérdeztem rá, mert eddig úgy tűnt, hogy ez jóval macerásabb, mint én gondoltam. – Mert a lényeg pont az lenne, hogy házas maradjak, de ha meg sem történt igazán… ez nem okozhat fennakadást az ügyintézésben? – nem mozogtam otthonosan ebben egyáltalán, de a jogi rendszer mindig olyan trükkösnek tűnt számomra.
- Ez így nem hangzik rosszul. – bólogattam, mert szerencsére úgy fogalmazott, hogy még én is megértsem. Máris nem éreztem annyira reménytelennek ezt az egészet. – Erre biztos, hogy semmilyen esetben sem hivatkozhatunk. Ép volt az elméje. – szögeztem le, mert ez ugyebár így szóba sem jöhetett. – Ennyire amúgy sem szeretném azért, hogy ilyennel besározzam az emlékét. – szerettem a nagyapámat, bármekkora szívatás is ez a részéről most. Tiszteltem is, az egyik legjobb ember volt, akit ismertem. A hatalmas vagyona ellenére is.
- Értem. – bólintottam, miután befejezte a tájékoztatást. Valóban szükségem volt néhány percre, hogy megemésszem a hallottakat, és képes legyek eldönteni, hogy mit szeretnék, mit tartok a legjobb megoldásnak. – A gyorsaság nem feltétlenül szempont. Eddig sem éltem a vagyonnal, ezután sem létfontosságú számomra. Egy részét egyébként is eladományoznám, egy részéből pedig szeretnék saját vállalkozást csinálni. – magyaráztam, hogy valójában miért is szerettem volna a pénzt. Egyébként valószínűleg egyáltalán nem érdekelte, az ügy szempontjából nem is nagyon számított, de gondoltam megosztom vele.
- Ha nem muszáj, nem szeretnék házas maradni, és szeparálódni, vagy szerződésekkel bajlódni. – határoztam végül. – Gondolom, hogy lehet ellenőrizni, hogy a kápolnának volt-e engedélye, vagy hogyan zajlott pontosan a házasságkötés, és mennyire törvényes. – én ugyanis nem teljesen emlékeztem, és utána sem néztem. A végrendelet felolvasása után nem mertem intézkedni az ügy érdekében. – Ha csupán érvényteleníttetni akarom a házasságot, ahhoz kell a másik fél aláírása is, igaz? – nyilván kell, hülye kérdés volt, de azért megkérdeztem a biztonság kedvéért. – Szükséges tájékoztatni arról, hogy valamilyen szinten érintené őt egy végrendelet, vagy nem vagyok köteles beszámolni neki erről? – kérdeztem komolyan, mert ha esetleg van valamilyen kötelezettségem azzal kapcsolatban, hogy korrektség miatt ő is tudjon róla, és esetleg ezáltal ágáljon az érvénytelenítés ellen, az nagyon nem jönne jól.

Bólogatok a válaszára, és kezemben a végrendeletet forgatva – most egy kissé sokáig tartana végigfutni rajta, és ez egyébként is csak az első megbeszélés, amikor még nem feltétlen vágunk a dolgok közepébe; órabérben dolgozom, elvégre – készítek mentális jegyzetet a jövendő teendőkről. – Nos, ennek mindenképp utána kell majd járni. Javasolnék egy magánnyomozót felbérelni adott esetben, ügyvédként ugyanis nincs kapacitásom magam vállalni az utánajárást, ellenben ismerek néhány profit, aki jutányos áron tudna minél kiválóbb eredményeket felmutatni. Hacsak nem ragaszkodik a sajáthoz – ejtek meg felé egy halvány mosolyt. Miss Rhodesnak bizonyára megvan a maga tehetsége egy vagy akár több bizonyos témában, de a jogi katasztrófa elkerülése még mindig inkább az én asztalom, mint az övé, és úgy tűnik, szívesebben veszi az útmutatást.
Soha nem lehet tudni, hogy kinek van olyan rokona, akiről nem tudott; elvégre… Nekem is itt volt most Connor, akiről fogalmam sem volt, míg Ophelia be nem állított hozzám vele ősszel, viszont ha meg találtam volna halni, megnevezések híján a vagyonomban egyenlően osztozna ő is. Azt hiszem, nem lennének őszinték a gyászbeszédek, ha mindez adott esetben a temetésem előtt derülne ki. Jobb elkerülni az efféle eshetőségeket, bár persze teljesen soha nem lehet kizárni.
– Az ügyintézésben az is fennakadást tud okozni, ha a bírónak épp viszket az orra – felelem. – De az amerikai jogrendszer pillérét nem csak az egzakt törvények és szabályozások hozzák, hanem sokkal erősebben az esetjog, hála a régi angol királyi bíróságoknak. Az esetjog azt jelenti, egyedi körülmények alapján vizsgálják meg a helyzetet, és nincs egy kimondott, biztos vége. Itt jön közbe az ügyvédi ravaszság meg a kitartás. Ha az egyik bíró így is dönt, a másik lehet, hogy máshogy látja majd; csak meg kell találni a megfelelőt. – Szerencsére én pedig elég sok bírót ismerek ahhoz, hogy bármilyen ügyhöz megtaláljam a megfelelőt, hát még akkor, ha ráadásul ennyi pénz forog kockán.
Persze nem csak a pénz érdekel –  hazugság lenne azt állítani, hogy nem motivál, mert a pénz mindenkit motivál, de épp az efféle kusza szálakkal átszőtt és lehetőségekkel teli ügyek a kedvenceim. A cél világos, az oda vezető út viszont még talán kiaknázatlan, és számos módszerrel meg lehet közelíteni, én pedig mindegyikre igyekszem felkészülni. A sikerélményhez kevés dolog fogható.
– Természetesen úgy lesz, ahogy kívánja – tárom szét a karjaim megadóan. – Csupán a lehetőségeit vázolom fel, tanácsot adok, Ön pedig választ a saját belátása szerint. – Mondjuk én speciel nem értettem volna egyet ezzel a szentimentalizmussal, hiszen az öreg meghalt, innentől pedig minden mindegy, de megértem, hogy nem mindenki lehet olyan zsidóból lett katolikusból lett ateista, mint én, aki nem igen hisz a túlvilágban. Ha ő hisz abban, hogy ezzel talán megsérti a nagyapja emlékét, hát legyen. Eleget fizet (majd) ahhoz, hogy tiszteletben tartsam.
– Ez új. A legtöbbek általában minél hamarabb szeretnek hozzájutni az efféle hagyatékokhoz. – A szemöldököm megemelkedik, de a szám szélét továbbra is felfelé íveli a vigyor, semmi rosszindulat nincs a megjegyzésben. Értékelem az önmegtartóztatását. – Az idő sokszor jól jön. Tudja, van az a mondás, hogy Róma nem egy nap alatt épült fel… Nos, én azért hozzáteszem, hogy de egy nap alatt égett le. – Egy végrendeletet darabjaira szedni sokkal egyszerűbb volt mint úgy megírni, hogy azon ne lehessen fogást találni. Még szerencse, hogy én előbbiben jeleskedem, utóbbit pedig más bukásának hagyok meg.
– Természetesen ez lesz az első számú stratégia – bólintok a döntését hallva. – A legegyszerűbb megoldás. Van ismerősöm Vegasban, aki utána tud járni mindennek, főleg, ha az idő sem akadály. Az információkikérést általában nem fogadják szívesen, és csak bírósági úton, határozattal kapjuk meg, de ez csak minimális döccenő. Ettől függetlenül mindenképp javasolnék egy második, sőt, egy harmadik számú opciót is választani, amennyiben az elsődleges esetleg valami oknál fogva elbukna. Van valami preferenciája?
Érdeklődve hallgatom végig a kérdését, aztán határozottan biccentek egyetértésem jeleként. – Nos, alapvető esetben igen. Vannak olyan indokok, amikor egy személyben is kérvényezheti a válást bírósági eljárás során, de attól tartok, ezek egyike sem releváns. Az egyik az elhidegülés, legalább fél éves periódussal, ami egy friss házasság esetén nem feltétlenül érvényesíthető. Ott van még a partner bántalmazó viselkedése, ami, feltételezem, szintén nem áll fenn; a távolmaradás is opció lehet, mikor a házastárs legalább egy éven keresztül nem keresi fel Önt. Ok lehet a börtönviseltség is, ha a házastárs legalább három év letöltendőt kapott a házasságkötésüket követően. Ok lehet a szexuális bűnözés bizonyos feltételek mellett, és a szeparáció legalább egy éves időtartammal. Úgy vélem, ezek akármelyike is legfeljebb későbbi megoldás lehetne az Ön részére.
Én magam részéről a szeparációt pártolnám, de természetesen neki kell döntenie, hogy milyen utat szeretne járni azok közül, amit felajánlok neki, én pedig csak annyit tehetek, hogy a végén jó helyre jusson általam. Ha ő inkább kivárna, és megpróbálna bízni abban, hogy érvényteleníti lehet a házasságot, nos… Az ő döntése. Bár ezzel együtt jár, hogy később érvényteleníttetni kell a végrendeletet is.
Azét a második kérdésére már elmosolyodok. – Nos… Ügyvédjeként azt tanácsolnám, hogy minél inkább próbálja bebiztosítani magát, hogy ne találjanak fogást. Úgyhogy nem lenne jövedelmező szándékosan eltitkolni előle egy efféle végrendeletet, főleg, hogy immár mással is megosztotta ezen szándékát, tehát véletlenül sem merülhet fel a jóhiszemű elhallgatás lehetősége. Ha megengedi, hogy személyesen szóljak… Mindez attól függ, milyen típusú ember a férje. – Hátradőlök a fotelben, a végrendeletet leteszem az asztalra, majd később behívom Rhondát, hogy lefénymásolja. – Olyan típusnak gondolja, aki képes lenne perelni a pénzért, amennyiben tudomást szerez róla? El tudná titkolni előle? Hipotetikusan, persze. Igazából a legjobb az lenne, ha tudna mesélni róla egy keveset, amennyiben hajlandó rá… Ha pedig olyan embernek minősül, aki potenciálisan nehezen engedné el a vagyont, amire lényegében jogosult lehet, akkor ismét javasolnám, hogy minél hamarabb próbáljon vele vagyonszerződést kötni. Arra is igen könnyen rá lehet venni az embereket, akkor is, ha egyébként érdekük fűződik az elutasításukhoz. Mint mondtam, ismerek kiváló magánnyomozókat. És mindenkinek van mit rejtegetnie.

Of course I talk to myself

Sometimes I need expert advise.

- Nincsenek ilyen emberek az ismeretségi körömben, úgyhogy igazából szívesen elfogadnám az ajánlását. Ön biztos sokkal több alkalommal vett már igénybe efféle szolgáltatást, szóval megbízom az ítéletében. Mást nem is tehetek igazából ebben a helyzetben… - sóhajtottam kissé gondterhelten. Ha azt mondja, hogy szükséges az efféle intézkedés, akkor én bizony nem fogok gátat vetni ennek. Pénz végül is volt rá, és az a lényeg. Őt is meg kellett fizetnem, és ha egy hozzá hasonló drága ügyvédre telik, akkor egy magánnyomozó már igazán nem oszt, nem szoroz.
- És maga elég ravasz ahhoz, hogy megoldjon egy ilyen fennakadást, mint a bíró döntése, igaz? – halvány mosolyt küldtem felé. Lehet, hogy a jog útvesztőiben bizony eltévednék, de megvolt a magamhoz való eszem, és szerencsére elég gyorsan átláttam általában a helyzeteket. Akkor is, ha nem mozogtam otthonosan az adott témában. Most is nagyon igyekeztem mindent felfogni, már amennyire lehetséges volt így, hogy épp csak belecsöppentem. Volt egyszer egy jogi kurzusom még az egyetemi tanulmányaim kezdetén, talán az első félévben, de ugyebár azt a szakot ott is hagytam az első év után, úgyhogy nem tettem szert túl mély tudásra.
- Nézze, a nagyapám nagyon gazdag és befolyásos ember volt, én azonban nem ebben a világban nőttem fel. Csak alig tíz évvel ezelőtt költöztem vissza a városba. Az apámat korán elveszítettük, és az anyám nem az a típus, aki visszaélt volna a vagyonnal. A nagyapám minden további nélkül támogatott volna minket, de egyszerű körülmények között nőttem fel, és itt is szerettem a magam lábán megállni. Egyedül boldogulni, hogy úgy mondjam, bár gondolom ostobaságnak tartja. Mindenesetre ezért nem sürgetem annyira a pénzt, mert ha eddig megvoltam nélküle, néhány hónap már nem számít. A lényeg, hogy számomra kedvezően érjen véget ez az ügy. – fejtettem ki neki a meglátásaimat. Igazából valószínűleg cseppet sem érdekelte, de eleget fizetek ahhoz, hogy meg is hallgasson, ha én beszélni akarok.
- Magának mindenhol van ismerőse? – mosolyogtam szélesebben. Kifejezetten jó döntésnek bizonyult ez a fickó, még jó, hogy megfogadtam a tanácsát annak, aki őt ajánlotta. – Szeretnék bízni benne, hogy csak ennyi döccenő lesz. – talán ostoba vagyok, de más preferenciám igazából nem volt így hirtelen. Szándékomban állt mindenben az ügyvéd úrra hagyatkozni, ha már ő a profi ezen a téren. – Fenébe… - dünnyögtem az orrom alatt. – Igen, ez egy ilyen rövid házasság esetében biztosan nem állná meg a helyét. – legalábbis én is így láttam logikusnak, még laikusként is.
- Nem, az sem. – ráztam a fejemet. – Akkor viszont felteszem, ki kellene húznom egy évig ebben a helyzetben. – vontam le a következtetést. – Igen, én is úgy hiszem. Bár a szexuális bűnözésről fogalmam sincs, hiszen nem ismerem az illetőt túl jól. – vonogattam a vállaimat tanácstalanul. – Azt meg azért nem akarnám, hogy arra fogjam a házasságkötésünket, és emiatt bajba keverjem. – borzasztó, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben, de jelen helyzetben minden eszembe jutott. Lehet, hogy túl sok filmet nézek.
- Őszintén? Fogalmam sincs, hogy milyen típusú, nem nagyon érintkeztem vele azóta… - vallottam be töredelmesen. – Tudja, azt már megtanultam, hogy sokszor az emberek nem olyanok, mint amilyennek tűnnek. Szerintem ezt pont magának nem kell bemutatnom, és mivel nem ismerem túl jól, csak első benyomásaim vannak, azok lehet hibásak. Lehet, hogy nem is feltételezném róla, és közben leperelni a bugyit is rólam, ha megérzi a pénz szagát. – honnan lehet ezt előre tudni. Nem vagyok jós sajnos, akkor nem itt ülnék.
- Szerintem egy ekkora vagyont, hacsak nincs neki is pénz a bőre alatt, a legtöbb ember nehezen engedne el. – túrtam bele idegesen a hajamba. – Akkor jó lenne, ha az a magánnyomozó előbb a férjem körül szaglászna egy kicsit, és annak fényében hoznánk meg ezzel kapcsolatban a döntést, hogy mit talál. Ha olyan típus, akkor hajlok a vagyonszerződésre, hogy bebiztosítsam magam, de szívem szerint még mindig az érvénytelenítést választanám, bármennyi időbe telik is. Ha megoldható, és lehetséges mindez nélkülem, akkor jó lenne úgy intézni. – mondtam el a véleményem, de azért gyorsan hozzátettem még: - Viszont, maga az ász, és én hajlandó vagyok megfogadni bármilyen tanácsát, ha sikerre viszi nekem az ügyet. – zártam le a gondolataimat. Túl sok mindent kell megtanakodnom magammal az elkövetkező napokban, és én nagyon szerettem volna a jó döntést meghozni.

– Erre akármilyen válasz nagyzolásnak tűnne – jegyzem meg fülig érő mosollyal. Másoktól elég gyakran kapok meg olyan jelzőket, mint dörzsölt, sunyi, alattomos és ezek változatos szinonímái. Sosem vettem különösebben magamra, mert ennyi erővel tulajdonképpen azt is mondhatták volna: megint nyertél, Schneider. Hogy mások ezt minek nevezik, az nem számít, amíg én kerülök ki győztesen a bírósági teremből. Az ő morális aggályaik a sajátjaik, és majd elsírják egy pszichológusnak, legfeljebb. – Hadd mondjak annyit, hogy ha az ember elér egy olyan arányt a megnyert ügyeiben, mint én, az nem azért van, mert félvállról venné a tárgyalásait. Minden lehetőséget ki kell aknázni.
Nem kell olyan, filmbe illő dolgokra gondolni, mint a lefizetés. Ugyan! Az amerikaiatlan lenne, nem utolsó sorban pedig törvénytelen is. Ugyan. Ennél sokkal kifinomultabb módszerek léteznek; nem a nyerésre, mert ha pusztán azzal nyerni lehetne, hogy lefizetünk egy bírót, akkor nem lenne szükség rám. Nem, a tehetős ügyfelek pénze csak engem vesz meg, mint amolyan mágikus, minden zárat nyitó tolvajkulcsot, ami végül elvezeti őket a helyes ajtóhoz is. Megfelelő órabérért.
Azt nem is kellett különösebben mondania, hogy nem rendszeres résztvevője az efféle hadakozásoknak, elég volt hozzá ez a rövid beszélgetés, az egészen értékelendő naivság, amivel hozzáállt. Nem rossz értelemben vett naivság; csak azt mutatja, még sosem volt annyi vagyona, hogy érdekelni kezdje, hogyan védje meg. Nem, én biztos vagyok benne, hogy ő rendes kétkezi munkás volt, bizonyos értelemben, aki megdolgozott azért, amit elért… legyen az bármennyire kicsiny is ahhoz az összeghez képest, amin a nagyapja révén ült most. És ezt komolyan értékelem – elvégre, én is épp hasonló módon jutottam oda, ahol most vagyok, talán csak némileg több ambícióval a siker felé.
– Nem azért fizetnek, hogy véleményt nyilvánítsak – vonom meg a vállam finoman. – Hacsak nem külön tanácsot kér. Mindenki úgy éli az életét, ahogy kívánja. Remélem, nem bántottam meg az elhamarkodott megjegyzésemmel; biztosíthatom, nem állt mögötte rosszindulat. Morális értelemben rendkívül szépnek tartom ezt a hozzáállást. Kevés ügyfelem áll a saját vagyonához ennyire… Gerincesen, ha szabad így fogalmaznom. – Morálisan szép, financiálisan rendkívül rossz döntés, de a sajátja, és járatlansága ellenére úgy tűnik, magabiztosan hozta meg, úgyhogy eszemben sincs vitatkozni vele. Ha nem faltörőkos módjára kell a legális csatába vetnem magam, akkor nem, én jól megvagyok a hosszadalmasabb, taktikus támadással is. Hadvezérként például bizonyára ezt pártolnám, akármilyen eseti és rövidtávú előnyt is adott annak idején a blitzkrieg.
A kérdésére röviden felnevetek. – Igen. A szolgáltatásaim része, igen kedvelt része… Maga a turizmusban dolgozik, ugye? Akkor nem kell elmesélnem, milyen nehéz a telített szakmákban valahogy mégis érvényesítenie magát az embernek. New Yorkban a Hudsont lehetne rekeszteni ügyvédekkel és idegenvezetőkkel egyaránt, úgyhogy mindent meg kell tenni, hogy kiemelkedj az átlagos tömegből. – Egyébiránt szép mosolya vagyok. Kíváncsi vagyok, vajon hány családi nyaralás fulladt veszekedésbe, mert Apa túl sokat nézte a kedves-lelkes idegenvezető nénit Anya ízlésének.
És még csak nem is lassú fejben; ezt már megállapítottam, de ismét bizonyítást nyer azzal, hogy felfogja a valóságot: az érvénytelenítés aligha lesz a rövidtávú opciók között. Azt nem tudom, valamelyik akár a jövőben is illene rá, de addigra már más módszerrel is ugyanoda tudunk jutni. Jelenleg például még csak az sem tűnik lehetetlennek, hogy egyszerűen egyetértsen a nagyapja akaratával. Bár az már ismét inkább a tapasztalatlanságát mutatja, meg a tényt, hogy nem igazán nagyvárosi, amikor inkább amellett dönt, hogy meg sem próbálná a másik felet bemocskolni azért, hogy nyerjen. Legalábbis nem így. Egy New York-i rég áttaposott volna azon, akin kell, hogy hozzájusson a vagyonhoz.
– Érdekes megfogalmazás – jegyzem meg, inkább csak tréfálkozva, nem pedig komoly sértésként. Az biztos, hogy Rhodes kisasszony nem épp tipikus ügyfél. Már csak azért sem, mert senkit sem ölt meg. Nos, még. Elvégre, ahogy ő is mondta, nem lehet mindenkit száz százalékosan kiismerni egyetlen találkozás alkalmával. Bár persze az emberek ritkán is házasodnak ilyen rövid ismertség alatt… Viszont a saját példámból azt mondanám, az az állítólagos szentség egyébként is túl van értékelve. – Az mindenesetre bizonyos, hogy nem szabad alábecsülnie.
Valószínűleg a legjobban azzal járna, ha előbb megpróbálná kiismerni. Ha mást nem, összebarátkozni vele, bár egy olyan kellemes küllemű és jellemű nőnek, mint Ő, minden bizonnyal nem esne nehezére többre csábítani valakit, csak épp nincs rá ingerenciája. Ez sokat nehezít a dolgokon. – Alighanem igaza van, és a legelső döntés logikusan a magánnyomozó felfogadása – bólintok. Ha rám hagyja a dolgot, akkor már jelöltem is van, aki kifejezetten házastársi és családi viszonyokra specializálódott. – Közben pedig szólok a vegasi ismerősömnek is, hogy indítsa el a kérelmet. Azt hiszem, hogy van is egy gyakornokunk, aki kifejezetten a házastársi esetjog iránt érdeklődik a tanulmányai során, szóval őt minden bizonnyal meg lehet bízni az ezzel kapcsolatos háttérkutatással… Hátha felfedez egy gyöngyszemet, amire nem is gondoltam volna.
Nem azért sorolom el mindezt, hogy én ne felejtsem el, hanem hogy lássa, komolyan dolgozom az ügyén. Ezt követően fel is állok, hogy az íróasztalomhoz lépve az egyik irattartóból előhúzzak néhány összekapcsolt, előre nyomtatott formát. Gyorsan átfutom, hogy a megfelelő nyomtatványt találtam-e meg, majd mosolyogva felé nyújtom. – Ez az írásbeli megbízási szerződés. Ki kell töltenie a személyes adatait, a megbízás tárgyát, illetve megtalálja rajta az általános megbízási díjakat. Ha részletesebb leírást kívánna a kötlségekről, arra is van lehetőség, akár útközben, akár a végén, ezek már úgyis apróságok. A fontosabb a tényvázlat; abban fejti ki a szerződés pontosabban, milyen szolgáltatást is vár. Ha gondolja, teljesen az irodára bízhatja ennek megfogalmazását, vagy akár saját maga írhat össze pár dolgot, amit mindenképp bele szeretne foglalni, azt kellő gonddal átfogalmazva pedig beletesszük a vázlatba. Ezt általában emailben szoktuk elküldeni, ha pedig megfelel magának, akkor a szerződés többi részéhez csatolva már csak alá kell írnia, akár elektronikusan, akár kézzel, és visszaküldeni nekünk, postán vagy személyesen. Elég a recepción leadni – legyintek. Igazából az ügyfelek ritkán foglalkoznak vele, de a mi részünkről kritikus a megléte. – Minden négy példányban készül, ebből kettő lesz az öné, de kérésre készülhetnek több példányban is. A szerződést közös megegyezéssel bármikor módosíthatjuk, ahogy haladunk előre majd, és ha egyébként bármilyen kérdése merül fel, nem ért valamit, akkor nyugodtan felhívhat. – Ezt a pillanatot használom ki arra, hogy az asztal széléről odaadjak neki egy minimalista stílusban, drága papírra nyomtatott névjegykártyát. – Ez a személyes ügyfélvonalam, hogy ne kelljen a kapcsolást várnia. Egész nap hívhat. Komolyan – bóintok megerősítem jeléül. – Annyi ügyfelem akad, aki utazik a világban, hogy egyszerűbb nem megszabni, mikor vagyok elérhető. És egyébként hívjon bizalommal bármilyen más gond esetén is. A jogi képviselete nem áll meg ennél az egy ügynél, ha úgy kívánja. Mit gondol, lenne esetleg más kérdése is még?
Igyekszem nem az órámra nézni, bár már kissé késő van. Nem úgy szólalok fel, mintha ki kívánnám dobni az irodámból, de úgy érzem, hogy egyelőre mindent átbeszéltünk. Ha ő is egyetért, úgy előtte sietek az ajtóhoz, hogy kinyissam előtte. – Őszintén mindent megteszek, hogy az irodánkba vetett bizalmát véletlenül se játsszam el, Miss Rhodes. S ha bármilyen ügyben segíthetek, hívjon. Sokszor olyan részletek is kihatnak egy tárgyalásra, amelyre nem is gondolt volna. Ha viszont elfogad tőlem egy tanácsot… Talán jót tehet az ügynek, ha megpróbálja megismerni a férjét. Azt talán jobb volna nem tudomására hozni, hogy ügyvédet fogadott, de a szerződésről mindenképp szóljon neki. Talán közös megegyezésre tudnak jutni.
Ami esetben továbbra is jár a díjazásom, de ez, ekkora vagyon mellett, alighanem nem is tűnik majd fel neki.

Of course I talk to myself

Sometimes I need expert advise.

Ugyan nem mondtam semmit, de egy mosolyt küldtem az ügyvéd úr felé. Örültem neki, hogy idekeveredtem, és én is pontosan úgy gondoltam, hogy azért van olyan hírneve, amilyen, mert jó abban, amit csinál. Nem csak hírnév állt mögötte, hanem tudás is, és nekem most pontosan erre volt szükségem. Mondjuk, ilyen óradíjjal azt hiszem, hogy ez el is várható valahol. Fő a profizmus, igaz?
- Köszönöm, ezzel máris elfeledtette azt az enyhe rosszallást, amit az előbb éreztem. – ezúttal már szélesebben mosolyogtam rá. Határozottan értékeltem a bókot, mert ezt másnak nem is lehetett volna venni, csakis annak. És sejtettem, hogy nem az a típus, aki csak azért mondana ilyet, hogy jobb színben tűnjön fel. Inkább hajlottam arra, hogy talán valóban így gondolja, és ez kedvemre való volt. Megérte a pénzt, mert sokkal többhöz segít majd hozzá, mint amennyire az ő gázsija fog kijönni.
- Igen, ott. – biccentettem a foglalkozásommal kapcsolatos kérdésére. – Hát, tény, hogy egy ekkora városban elég sok van belőlünk, de szerencsére turistából is. Egyelőre nem az én dolgom, hogy becsábítsam őket az irodánkba, vagy kapcsolatokat ápoljak a megfelelő személyekkel. Nekem csak emlékezetessé kell tennem az útjukat, viszont feltett szándékom, hogy előbb-utóbb tényleg nekem kelljen kiemelkedni a tömegből. – húztam ki magam, felvázolva a terveimet. Egyébként egyetértettem vele.
- Igen, azt már megtanultam, hogy ne becsüljek alá senkit. – bólogattam egyetértésem jeléül. Lehet, hogy sok dologban naivnak tűnhettem számára, aki sokat látott, és dörzsölt fickó volt, de ezzel még én is tisztában voltam, hogy mekkora hiba többnek gondolni magunkat. Én nem különösebben szerettem a játszmákat, mások viszont nagyon jók voltak benne. Egy olyan esetében, akiről szinte semmit nem tudtam, kérdéses volt, hogy mire számíthatok. Márpedig szerettem volna mindenre felkészült lenni, és nem pórul járni véletlenül. Kár lett volna emiatt elbukni mindent.
- Rendben, akkor csináljuk! – közöltem határozottan a magánnyomozóra vonatkozóan. Nagyon jó lett volna máris haladni az ügyben, mégpedig felkészülten. Annak mondjuk már a gondolatától is rosszul voltam, hogy esetleg valaki utánam kutakodna, viszont másnak nagyon szívesen fizettem azért, hogy megtegye azzal szemben, aki jelenleg szálka volt a szememben. Én inkább a finomabb módszereket alkalmaztam volna, bár ha idővel kiderül, hogy azokkal nem lehet célt érni, még lehet rá fogom bízni Mr. Schneiderre, hogy intézze csak úgy, ahogyan ő jónak látja. Az nekem is megfelelő lesz teljes mértékben.
- Tudom, hogy ez egyáltalán nem a maga szakterülete, úgyhogy hálás lennék, ha rá tudna állítani valakit, akinek nem csak teher, hanem elég kihívást lát benne ahhoz, hogy alaposan utána nézzen. – összefűztem az ujjaimat az ölemben, aztán leesett, hogy esetleg félreérthető voltam. – Ne haragudjon, nem úgy értettem. Nem akartam azt sugallni, hogy maga ne csinálná meg szívesen, csak… - zavartan rámosolyogtam ahelyett, hogy befejeztem volna a mondatot, és csupán a vállaimat rántottam meg könnyedén.
- Rendben van! – vettem át a nyomtatványokat. Nem kezdtem el időt tölteni azzal, hogy most tanulmányozzak át minden egyes sort rajta. Ráérek majd otthon átrágni magam ezek szerint. – Majd átgondolom, hogy mit szeretnék, és elküldöm. Vagy behozom… - még magam is bizonytalan voltam. Ha erre járnék, akkor majd behozom, ha nem, akkor pedig az e-mail is megteszi nekem. – Köszönöm, igazán hálás vagyok érte! – még ha nem is önszántából, hanem a fizetség összege mozgatta a segítő szándékát. Ezt persze csak magamban jegyeztem meg. – Nem mondom, hogy nem fogok telefonálni, mert könnyen lehet, hogy lesznek még kérdéseim. – fogtam össze a papírokat, hogy aztán a combomra fektessem őket.
- Éjszaka is akár? – mosolyodtam el, engedve egy kis flörtöt, de nem a közönségességig fajulva. – Nos, azt hiszem, hogy egyelőre mindent sikerült tisztáznunk. Sok minden kavarog most a fejemben, de majd átgondolom őket. – kicsit tényleg bizonytalan voltam még mindig, de a mosolyom nem csökkent, miközben elvettem a névjegyet és gondosan elraktam a tárcámba. Csak ezt követően álltam fel a fotelből. – Köszönök mindent, és biztosan fogom néhány napon belül hívni. – nem fenyegetésnek szántam, inkább csak felkészíteni akartam arra, hogy erre sor fog kerülni. Bombázni fogom a kérdéseimmel, ha úgy alakul.
- Jól van, talán megpróbálom. Azzal hátha nem veszítek semmit. Vagy pont vérszemet kap, és ki tudja… - elhúztam a számat ettől az eshetőségtől, de igyekeztem minél gyorsabban elűzni magamtól a gondolatot. – Igazán hálás vagyok a segítségéért. Komolyan! És köszönöm, hogy fogadott, hamarosan fogom keresni! – azzal felé nyújtottam a kezemet búcsúzásképpen, még egy utolsó mosolyt küldtem felé, majd a kijárathoz vettem az irányt. Az elkövetkező napok egészen biztos, hogy sok matekozással, és lehetséges kimenetelek kigondolásával fognak telni. Már most tudtam előre.