Adeline tökéletes példája az introvertált embertípusnak:

• szeret egyedül a saját gondolataiba merülve időt tölteni.
  
• nem szeret a figyelem középpontjában lenni
  
• nem kezdeményez beszélgetéseket, és nem egy szószátyár típus
  
• mindig gondolkozik, mielőtt cselekszik
  
• inkább a csöndes, elszeparált munkakörnyezetben szeret dolgozni, és ugyanez igaz a tanulásra is
  
• képes erősen fókuszálni és elmélyedni az őt érdeklő dolgokban
  
• értékeli a szoros, odafigyelő emberi kapcsolatokat
  
• igyekszik elkerülni az ideges embereket
  

Élete nagyobb részét egy nárcisztikus személyiségzavarral rendelkező édesanya mellett töltötte, aki minden formában igyekezte elnyomni. A legtöbb melegséget és szeretetet az édesapjától, és a dadusaitól kapott, de az anyja képtelen volt bármiféle empátiát tanúsítani a lánya iránt. Adeline és az apja is csak az nő színjátékának élőszereplős bábui voltak.
A férj ebből hosszú évekig nem vett észre semmit, a rózsaszínköd áhítatos hatásának köszönhetően. Sokat volt távol az otthonától, így nem tudta, mi folyik anya és lánya között a színfalak mögött. Valójában senki sem tudott róla.

• A külvilágot felé mutatott tökéletes kép. Mindenben az anya akart lenni a jobb; szépségben, tehetségben. Hajszolta az elismerést és a figyelmet. Mások számára Ő volt a gyönyörű modell, gondoskodó anya, és tökéletes feleség. Ennek elérése érdekében szinte bármire képes volt.
  
• Marginalizáció. Adeline édesanyja az évek múlásával egyre inkább fenyegetve érezte magát a lánya potenciálja miatt. A lány sikerei hatással voltak az anya önbecsülésére. Pontosan ezért nem kevés erőfeszítést tett annak érdekében, hogy megvonja a lánytól a sikereket, és ezzel tovább fenntartva saját kiválóságát. Eszközei az ítélkezés, kritizálás, kedvezőtlen összehasonlítások.
  
• A manipulációs technikák tárháza szinte kifogyhatatlan; érzelmi kényszer, megszégyenítés, hibáztatás és büntetés. A cél pedig mindig ugyan az, a szeretet feltételes jutalomként kapható meg. Adeline - mint minden egészséges érzelemvilággal megáldott gyermek - vágyott az anyja figyelmére, és szeretetére, pontosan ezért engedett ezeknek a játszmáknak kamaszkorában is.
  
• Ha valami nem az anya elképzelései szerint történt, azonnal jött a büntetés. Nem fizikai formában, mert ez sokkal inkább volt lelkiterror.
  

Mindezek fényében talán nem meglepő ama kijelentésem, hogy az édesanyja felszívódása az egyik legjobb dolog, ami Adelineval történhetett az elmúlt években. A nárcisztikus szülőkre jellemző az, hogy függőségben élnek gyermekükkel és elvárják, hogy egész életükben ott legyenek mellette, és gondoskodjanak róla. A mi történetükben azonban a nő a pénzt többre értékelte a lányánál. Egyetlen egyszer tett próbálkozást arra, hogy az eltünése előtt magával vigye Adelinet, de a lány életében először szállt szembe édesanyjával, és az apja mellett maradt, hogy gondoskodhasson róla.

Halk szavú, félénk és visszahúzódó.
A kortársai „furának” tartják, és éppen ezért nincs is túl sok barátja az egyetemen. Ezt a legkevésbé sem bántja, hisz kifejezetten tart attól, hogy bárkit is közel engedjen magához. Nehezen kezdeményez beszélgetést, és inkább csendes megfigyelőként tartják számon. Nem vesz részt különféle egyetemi bulikon, rendezvényeken - nincs rá igénye, és nem utolsó sorban pénze sem.
Titokzatos.
Jó barátjaként tekint egyik gyerekkori barátnőjére Amandára, aki évekkel ezelőtt elköltözött Los Angelesbe, és azóta csak telefonon és emailben tartják a kapcsolatot. Ez Adeline számára teljesen biztonságos, mert így a barátnője nem jöhet rá, milyen körülmények között is élnek. Amanda tud a válásról, és a költözésről, s arról, hogy sokat dolgozik a lány a megélhetésükért, de pontos részleteket nem ismer. Adeline mindig ügyel arra, hogy nagyon árnyaltan fogalmazza meg az életét. Nem panaszkodik, pontosan azért, mert nem szeretne senkinek a terhére sem lenni. A munkahelyén sem tudnak róla jóformán semmit, és amíg elvégzi tökéletesen a munkáját, nem is faggatják, amiért végtelenül hálás.
Megbízható, precíz.
A tanulmányai során igyekszik a legjobb eredményeket elérni, az ösztöndíj érdekében. Minden apró fillér számít. Pontosan ezért, ha megbetegszik is, bejár órákra, és dolgozni is. A munkahelyén nagyon jól teljesít, előszeretettel bíznak rá kisebb, és nagyobb feladatokat egyaránt. Könnyedén megbírkózik velük.
Jelenleg gyakornokként dolgozik a Hampton Ügyvédi Irodánál, mint irodai asszisztens, az irodavezető jobb kezeként. Segédkezik találkozók, meetingek megszervezésében, időpont egyeztetésében, vagy például az írószerek folyamatos beszerzésénél is kiveszi a részét. Amolyan mindenesként funkcionál. Az egyik tanára hívta fel a figyelmét a nyitott pozícióra, és segédkezett a felvételében. Nagyon jó gyakornoki fizetést kap, az emberek kedvesek vele, és szereti a munkáját is. Pontosan ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy elégedettek legyenek vele és a munkájával. Gyakran vállal önként túlórát, és bárki munkájába szívesen besegít. Legkevésbé sem derogál neki, ha például kávét kell főznie, vagy egy étterembe küldik ki ebédért. Sőt, volt már példa rá, hogy a női mosdóban elhárította a dugulást, mire kiért az ezzel megbízott cég. Reméli, hogy az egyetem elvégeztével állandóra is felveszik.
Kedves, segítőkész, jóindulatú.
Nagyon illemtudó, és előzékeny. Ha valaki segítségre szorul, azonnal ott terem. Nem vesz részt a folyosói pletykákban, a saját dolgával törődik. Szerencsére a munkatársai elfogadták ilyennek, nem piszkálják vagy ítélik el emiatt. Sőt, rosszat még nem nyilatkozott senki sem róla. A hónapok alatt, amit a cégnél eddig eltöltött, egészen természetessé vált a jelenléte. Szeret a munkatársainak kedveskedni, olyan apróságokkal, mint a posta elintézése, vagy ha valakin látja, hogy nagyon fáradt, kérés nélkül készít neki egy kávét, vagy egy bögre teát.
Eltökélt, önfejű.
A sors furcsa fintora, hogy pont egy ilyen csupaszív lány, aki mindenkinek segít, ő maga nem fogadja el senkitől a segítséget, és nem is kér.  Konokságát apjától örökölte, s mióta maguk mögött hagyták egykori életüket, és a családjuk legmérgezőbb tagját, a fejébe vette, hogy majd Ő mindent megold egyedül, még ha ebbe akár bele is rokkan.
Modernkori Hófehérke.
Bár Ő maga nem tudja saját magáról, de van egy sajátos és egyedi kisugárzása, ami az egész lényéből árad. A lány, akivel egymás mellett van az asztaluk bent az irodában, többször is megjegyezte már, mennyivel nyugodtabb olyankor, ha Adeline is ott ül mellette. Ezen persze Ada mindig csak mosolyog, s legyint egyet apró kezével, mintha valami bohózat volna. Külsőre is tökéletes megtestesítője lehetne a fent említett Disney karakternek. Bőre hófehér, arca vonásai finomak, ajkai teltek, szemei csokoládébarnák. Hosszú, hullámos sötétbarna tincseit gyakran hordja leengedve. Gyakran hajol előre, hogy a tincsek eltakarják valamelyest az arcát, s így elbújhasson az őt vizslató szemek elől. Testalkata vékony, s összességében egy törékeny nő benyomását kelti. Valójában az is. Nehéz anyagi körülményei ellenére mindig figyel a külsőjére. Ápolt, egyaránt odafigyel a bőrére, körmeire, hajára mint minden más nő. Minimális sminket visel. Öltözködése a legkevésbé sem kirívó. Csinos, de hivatali, legfőképpen fekete, és fehér színeket kombinálja. Persze, nem a legújabb divat szerint öltözködik - ruhatára javarészt second hand boltokból származnak -, de mégis elegáns. Nem hord ékszereket, ahogyan nincs testékszere, tetoválása sem.
Álmodozó.
Ezt sohasem sikerült az anyjának kiölnie belőle, ahogyan az olvasás szeretetére sem ő nevelte. A szomorú igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha félretesszük a tanulmányi, munkahelyi és otthoni teendőket, csak a könyvek maradtak neki, amit a jutányos áron megváltott könyvtári bérlettel tud kikölcsönözni. Sokféle könyvet olvasott már, de a szívéhez közel állnak a fantasy és a sci fi világa, s természetesen a romantikus kötetek is. Ez utóbbi pótolja a társas kapcsolatai azon részét, amelyet egy férfival kellene valószínűleg megélnie. Soha nem volt még kapcsolata. A múltban az anyja kezeskedett azért, hogy még véletlenül se közeledjen felé senki, a jelenlegi helyzetében pedig ez a legutolsó gondolata, nem beszélve a félénksége szülte gátakról. Így maradtak a könyvek, s az álmodozás, s a lopott pillantások az irodában, amikor a fénymásológép mellett álldogálva tökéletes rálátása van Mr. Hampton irodájára. Egy olyan szög, ahol senki sem látja, mégis minden alkalommal, amikor illetlen leskelődésre adta a fejét, mélységesen elszégyelli magát. Elég volt egyetlen egyszer látnia a férfit, már a legelső alkalommal görcsbe rándult a gyomra, mintha száz pillangó csapkodott volna őrült módon. Ez az érzés pedig azóta sem akart megszűnni, pedig azt hitte, idővel majd hozzászokik a másik jelenlétéhez.
Természetesen ez nem több, puszta plátói vonzalomnál, hiszen Adeline pontosan tisztában van azzal, hogy a társadalom mely rétegén foglal jelenleg helyet, arról nem is beszélve, hogy a legjobb tudomása szerint a férfinek felesége van. Egyébként sem tudja, hogyan kell közeledni a másik nem felé. Így aztán marad a távolról való csodálás, melynek igyekszik semmi látható jelét nem mutatni.



A félig elhúzott függöny mögül beszivárgó reggeli napfény játékos táncot jár az arcomon. Kedvesen hívogat, de én erre egy kelletlen nyögéssel válaszolok, miközben a paplant a fejemre húzom. Másodpercekkel később rájövök, hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet, mert szinte azonnal melegem lesz, így ledobom magamról ismét a takarót. A másik oldalamra fordulok, s szorosan behunyom a szemeim. Erősen koncentrálok, hol is tartottam az imént az álmomban, amikor.. vidám nevetés szűrődik fel a földszintről. A szemeim felpattannak, s a résnyire nyitott ajtóra szegeződnek. Eljátszom a gondolattal, hogy gyorsan felpattanok az ágyból, becsukom, és visszabújok. Végül ezt is elvetem, majd a hátamra fordulok. Kinyújtózom, s érzem, ahogy minden testrészem elégedetten sóhajt fel. Veszek egy mély levegőt, s ekkor érzem meg a palacsinta utánozhatatlan illatát, melyre hangosan meg kordul a gyomrom. Önkéntelenül is elmosolyodom, s lerúgva magamról a takarót, ugrok ki az ágyból, majd szaladok ki a szobámból.
- Ugye csináltál hozzá olyan finom csoki öntetet is? – trappolok be a konyhába, és dobom le magam az étkezőasztal mellé.
- Neked is jó reggelt Adeline. – néz rám anya összevont szemöldökkel, miközben egy tányért helyez elém.
- Bocsánat. – húzom össze magam kissé, majd a következő pillanatban a feltornyozott palacsintáért nyúlok. – Jó reggelt. -
Nem kevés mennyiséget halmozok fel a tányéromra, mire én is eljutok odáig, hogy én is köszönjek a szüleimnek. A gyomrom ismételten hangos morajló hangokat ad ki magából. Zúgolódik, akárcsak a tenger a bekövetkező vihar előtt.
- Csak nem éhes a kisasszony? – néz rám édesapám az újsága fölött. Mindig komoly arcán most ott bujkál egy mosoly.
- Farkaséhes. – mondom, és megragadva a villát, mohón kezdek el enni, nem éppen úrinő módjára.
- Beszéltem Mrs. Leroy-al a korrepetálással kapcsolatban. – ül le az asztalhoz anya is, majd miután egy kortyot ivott a kávéjából folytatja. – Sikerült elintéznem, hogy ma délutánra is elvállaljon. -
- Mi? – bukik ki belőlem a kérdés, és értetlenül nézek rá anyára.
- Nem mi, hanem tessék. – javít ki automatikusan. – Mrs. Leroy, tudod, akihez matematika korrepetálásra jársz. -
- Tudom, ki az a Mrs. Leroy, de miért kellene korrepetálásra mennem hozzá? – értetlenkedek továbbra is, és a gyomrom újra panaszos hangon zendül meg.
- Miért? Hiszen megbeszéltük, hogy előrehozott érettségit teszel az idén. – ráncolja össze a szemöldökeit anya, aki most kissé aggodalmasan apára néz, majd vissza rám.
Érettségi? De hiszen nekem nem kell már érettségiznem. – rázom meg a fejem.
- Már hogyne kellene érettségizned! Ne beszélj butaságokat. – neveti el magát.
- Én? De miért kellene érettségiznem, amikor már egyszer megtettem? – tárom szét a karjaim.
- Most töltötted be a tizenhatot, hogyan lenne már meg az érettségid? Fejezd most már be ezt az ugratást Adeline. - ingatja meg a fejét édesanyám, majd apa felé fordulva elkezd beszélni neki a jövő heti születésnapi partiról, amelyre meghívást kaptak. Én még mindig értetlenül ülök a székemben, majd végigpillantva magamon, kissé megrökönyödve konstatálom, hogy a kedvenc bárány mintás pizsamámban ülök, amelyet már rég kidobtam. A gyomrom újra hangosan meg kordul.

Ekkor felriadok, s hangosan kapkodva a levegőt nézek meredten a plafonra, majd miután végre kezdek észhez térni, az éjjeli szekrényen lévő órára pillantok. Hajnali félhárom, remek. Egy újabb éjszaka, amit nem tudok anélkül végigaludni, hogy fel ne ébrednék.
Halkan osonok be a szomszéd szobába, mely csak egy hajszálnyival nagyobb, mint az enyém. Elégedetten konstatálom, hogy édesapám mélyen alszik. Legalább kettőnk közül valaki tud nyugodtan aludni. Gyorsan ellenőrzöm az infúziót, és az ágya mellett álló műszereket, s miután mindent rendbe találok, kimegyek a konyhába egy pohár vízért. Miközben lassan kortyolgat a csapvizet, a gyomrom megint megkordul, mintha így sztrájkolna az ellen, hogy nem kap meleg ételt. Már megint.
Legalább valami igaz volt az álomból, ha más nem is.

Meg sem próbálok visszaaludni, mert tudom, hogy egyáltalán nem menne. Így a szobámba visszatérve nyitom ki az ablakomat, és azon keresztül mászok ki a tűzlépcsőre a megszokott kis helyemre, ahol még egy párna is ki van készítve.. Gyakran ülök itt, hallgatom a város zaját, s nézem az utcán elhaladó embereket, miközben a saját gondolataimon kattogok. Nem tudom mire vélni ezt az álmot, hiszen az egész annyira tökéletes volt. Egyszerűen idilli.


Édesapám  - mielőtt jelenlegi állapotba került -, sikeres üzletember volt. Hatalmas vagyonnal rendelkezett, csodálatos házban lakott, volt egy sikeres élete, egy gyönyörű felesége, és én, mint egyetlen gyermeke. Ám a sikerért megkellett dolgozni, és éppen emiatt nagyon keveset volt otthon, amit édesanyám annyira nem is bánt. Túlságosan is lefoglalta az, hogy engem bébiszittereknek lepasszoljon, és zavartalanul költse a pénzt, no meg szórakozzon a szeretőivel. Fiatalabb volt apámnál 20 évvel, és nagyon sokat figyelmeztették, hogy ennek nem lesz jó vége, de mint minden szerelmes férfi, ő is végletekig vak volt, és nem hallgatott senkire.
Ami pedig engem illet.. nincs túl sok jó emlékem édesanyámról. Mióta csak az eszemet tudom, mindig is engem hibáztatott azért, amiért a tökéletes alakját tönkre tettem. Tudniillik modell volt, állítólag nem is akármilyen. A szülés viszont megtette a hatását, nem beszélve az idő vas karmának nyomairól, mely szintén nehezítette azt, hogy visszakerüljön ebbe a szakmába. Mindig is nagyon kritikus volt, s nem csak önmagával szemben, hanem velem is. Ahogy egyre csak cseperedtem, úgy nőttek az elvárások velem szemben. „Egy nőnek mindig csinosnak és gyönyörűnek kell lennie, hiszen csak ezzel érhet el sikereket!” – folyton ezt hajtogatta, és ahogy beléptem a tinédzserkorba, nála is új korszak kezdődött. Olyan voltam neki, mint egy játék baba, akit kedvére öltöztethet, és játszhat vele. Mindezek mellett az is elvárt volt, hogy kitűnő bizonyítványom legyen, elvégre még sem szégyenkezhet a szülői munkaközösség előtt!

Úgy éreztem egyedül vagyok. Édesapám, mint mindig, akkor is távol volt, s ebből az egészből nem látott semmit. A teher pedig egyre csak nőtt, s úgy éreztem, nem bírom ezt az egészet kezelni. Pontosan a tizenhatodik születésnapomon volt az, amikor az édesapám fürdőszobájából elcsent borotvapengével megvágtam magam. Elmém játéka lehet az, hogy pont ennyi idősként szerepeltem az álmomban is.

Futólag simítok végig a jobb karomon, utána pedig önkéntelenül is megismétlem ezt a mozdulatot a másik kezemen is. Mindkettőn ott éktelenkednek a hegek,melyek a múltam ezen sötét korszakáról árulkodnak. Bármilyen nő is volt az édesanyám, szerettem. Éppen ezért mindig is volt bennem egy megfelelési kényszer. Azt akartam, hogy szeressen, és ezért minden elvárásának megakartam felelni, s úgy éreztem, hiába teszek meg mindent, s adom bele szívemet és lelkemet, egyszerűen nem sikerül. Magamat hibáztattam, okoltam, s ostoroztam, amiért nem sikerült kivívnom édesanyám szeretetét. Amikor az első vágást ejtettem a karomon, éles mégis felszabadító fájdalmat éreztem. Jó érzés volt a lelkem folytonos sajgását elfeledni, és egy teljesen más, valós fájdalomra koncentrálni. Aztán már a sokadik alkalomnál nem is éreztem fájdalmat, csak enyhülést, ahogy a meleg vér végigcsordogál a karomon.
Tudtam, hogy amit teszek, nem helyes, és nem is egészséges, de képtelen voltam ellene védekezni. Mindent megtettem azért, hogy az állapotomra ne derüljön fény. Akkoriban tanultam meg leplezni ezen gyengeségemet. Mindig nagyon figyeltem arra, hogy a ruháim takarják a hegeket, és mindig találtam valami magyarázatot arra, miért hordok akkor is hosszú ujjú ruhákat, amikor mindenki másnak melege van.

Önön magam bántása nem csak felszaggatott bőrrel, s vöröslő vérrel járt. A hegek ott maradtak csúf bizonyítékként, s ennek az egésznek a hozadéka volt a folytonos titkolózás és szégyenérzet. Kerültem a különféle társasági eseményeket, akár iskolai rendezvényről volt szó, akár csak anyám egyik partijáról. A magány hű társam lett, s befele fordulóvá tett. A titkom megőrzése borzasztó nehéz volt, legfőképp az iskolában. A tornaóráról való hiányzások egyre sűrűsödtek. Kifogásokat kerestem, hazudtam, vagy egyszerűen nem mentem el az órára. Ha egyik trükköm sem jött be, akkor maradt a vékony hosszúujjú felső, s az arra felvett póló. A lányöltöző nyitott terep volt, és akármennyire is próbáltam elrejteni a karjaimon éktelenkedő sebeket, pár lány így is kiszúrta. Elég volt ennyi is, hogy a szájukra vegyenek, és rólam pletykáljanak. Úgy tettem, mint akit nem érdekel az egész, de legbelül ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Szerencsére minden csoda három napig tart, s szép lassan ez is kikopott a köztudatból. Ennek a legfőbb oka volt, hogy már nem vettem részt a testnevelésórákon. Felmentést hamisítottam magamnak, és ez egészen addig működött is, amíg a végzős évemben új testnevelőtanár nem érkezett az iskolába, és kiszúrta a csalást. Értesítette a szüleimet, és az otthon kirobbanó botrány abba torkollott, hogy pszichológushoz kellett járnom, az iskolából pedig két hétre felfüggesztettek.
Édesapám aggódott értem, édesanyám helyett is, aki ezt az egészet elkönyvelte egy „tini hisztinek”. Hosszas kérlelést követően abba is belementek, hogy magántanulóként fejezzem be az utolsó évemet, és tegyem le az érettségit.

Édesanyám őrjöngött, nem akarta, hogy a magántanulói státuszom miatt elveszítse a pozícióját az SZMK-ban, azonban apa kiállt mellettem. Nem voltam jelen, amikor „megbeszélték” de alig pár nappal később már házhoz jöttek a magántanárok, és segítettek a felkészülésben. Mindeközben pszichológushoz jártam, s hosszú idő után végre azt éreztem, végre sínre kerül az életem. A vizsgákat jelesre letettem, és felvettek az NYU-ra, azon belül is a kulturális, oktatási és humán fejlesztési szakra. Boldog voltam, és most először éreztem azt, hogy talán érdemes lenne elhagyni a biztonságot jelentő csigaházamat. De sajnos minden álom egyszer véget ér, és úgy tűnt, én is csak pár rövid hónapot kaptam ebből a csodából. Alig kezdődtek el a tanulmányaim az egyetemen, robbant a bomba. Kiderült, hogy édesapám teljesen eladósodott. Állítólag az ügyfelei pénzét nem éppen a legjobban fektette be, túl nagy kockázatot vállalt, s végül elbukott. Édesanyám, amikor megtudta, hogy minden vagyon odalett, azonnal összepakolt, és elment az aktuális szeretőjével, ott hagyva engem, és apámat egyedül. Azóta sem láttam, s nem is beszéltem vele. Édesapám is csak anyám ügyvédjén keresztül tudta meg, hogy beadta a válókeresetet. Amit nem vitt el a bank, és a csődeljárás, arra anyám tette rá a kezét, mi pedig mondhatni földönfutóvá váltunk, és ezzel egyidőben édesapám -  vélhetően a ránehezedő túl nagy nyomástól -, strokeot kapott. Az életét megmentették ugyan, de lebénult a fél oldala teljesen, s oly mértékben károsodott az agya, hogy folyamatos ápolásra szorul. Tudom, hogy az lenne a legjobb neki, ha egy intézménybe kerülne, de sajnos azt nem tudom kifizetni. Így is csak nehezen tudom azt is megoldani, hogy egy ápoló legyen vele, amíg én tanulok, és dolgozom.

Apa már látta, az elkerülhetetlen befog következni, így megpróbált óvintézkedéseket tenni. Ügyvédek által ellenjegyzett szerződést kötött az egyetemmel, és előre kifizette a teljes tandíjamat, s erről nem szólt nekem egyetlen szót sem. Az intézmény igazgatója világosított fel, amikor bementem hozzá, érdeklődni a lehetőségeimről, mert azt tudtam, bármi is történjék, tanulnom kell. Képeznem kell tovább magam, hogy minél jobb állást tudjak majd szerezni, hogy eltudjam mindkettőnk tartani. No meg persze a tudás az, amit nem tudnak elvenni az embertől.
A kényelmes Upper East Sidei lakást magunk mögött hagyva Bronx peremére szorultunk egy aprócska albérletbe, amit kitudtunk fizetni. „Gettó környék”, ahogy a jobb módúak mondanák, de még az ottélők is így emlegetik. Sokáig féltem minden egyes nap, amikor hazafelé tartottam. Mi lesz, ha megtámadnak, mert azt hiszik van pénzem. S ha velem valami történik, mi lesz apával? Idővel azonban - mint mindenhez – ehhez is hozzá lehet szokni. Én is így tettem, s teszek mai napig, mikor éjszaka érek haza, és a közvilágítás is alig működik. Nappal dolgozom, az egyetemet pedig esti tagozaton végzem el. Borzasztó nehéz, hogy minden az én vállam nyomja, de tudom, s hiszek benne, hogy ez egyszer jobb lesz, és sikerül elvinnem innen apámat.

Gondolataimból a szobámban megszólaló ébresztő rángat ki. Elgémberedett végtagjaim kinyújtóztatva mászok be az ablakon a lakásba, majd nyomom le az órát. A konyhába indulok, hogy feltegyek egy kávét, és elkészítsem apa reggelijét. Egy újabb nap kezdődik a mókuskerékben.