ESFP-T, the entertainer
Agata hirtelen és energiával teli, olyan, akit nehéz a padlóra küldeni az élet nehézségeivel. Mint mindenkinek, neki is a környezete formálta személyiségét, de nem pozitív, hanem negatív példák útján. Kisgyermekkorától kezdve csak azt hallotta, hogy milyen ne legyen: ne legyél mogorva, ne legyél udvariatlan, ne legyél lusta, ne legyél...
Agata megfogadta a neki adott tanácsokat. Lehet, hogy egy elfogadóbb közegben mássá nőte volna ki magát, de a kezdetben csak felvett viselkedés normái végül felnőtt éveire teljesen sajátjává váltak. Mára már nem is tudna másmilyen lenni, mint amilyen: nagyszájú, közvetlen, de az életben céltalan.

Aquarius, the soiled dove
Erősségei: witty, progresszív, eredeti, független, emberközpontú, találékony, alkalmazkodó, kreatív
Gyengeségei: temperamentumos, rendíthetetlen, makacs, ítélkező, néha szarkasztikus

Ő az a barát akit ha felhívsz akkor még hajnali háromkor is beállít hozzád, akkor is ha ezer kilométerek vannak kettőtök közt. Ő az aki akkor is beszélni fog hozzád, ha te már két órája csak hümmögve válaszolsz mindenre amit mond neked vagy kérdez tőled. Ő az aki, ha az ő sorába állsz a Targetben akkor mindenképp kíváncsi lesz arra, hogy milyen napod van miközben észrevétlenül megnézi mit raktál a kosaradba, hogy utána arról beszélhessen a munkatársaival, hogy harminc csomag vécépapírt és csak egy szelet csokoládét vásároltál. Ő az aki próbál mindenhez és mindenkihez pozitívan hozzáállni és nem venni tudomást arról se, hogy saját életét is nehezen képes fenntartani két állás mellett.
Mama mindig azt tanította, hogy ne álljak senki útjába. Ha kérdeznek feleljek, ha fenyegetnek akkor se fenyegessek vissza csak jöjjek haza és szóljak neki: azzal majd minden megoldódik. Sokáig nem értettem mit akarhatott az intéseivel, hisz ő mindig kiállt magáért, minden unokáját biztosan terelgette az úton, mint valami kacsa-mama. Csak évekkel később tanultam meg, hogy a mama nem arra gondolt ekkor, hogy ne olyan legyek, min ő. Azt próbálta velem tudatni, hogy ne legyek olyan, mint mások. Ne legyek még egy lány a gettóból, aki rossz döntések sorozatával romba dönti az életét már fiatalon.
Azt próbálta mondani, hogy ne legyek olyan, mint a lánya, az anyám.

---

Nana mindenki születésnapjára tortát sütött és reggeltől a konyhába robotolt, hogy lakomát csapjon az összeülő rokonságnak. Máskor mindig rám szólt, hogy segítsek neki főzni, de akkor én voltam a szülinapos így nem várta el ezt tőlem: a szobámban olvashattam, míg lent a családtagok egymást kerülgetve próbálták megtalálni a helyük és nem elveszteni a fejük a zűrzavarban.
Anya akkor már karácsony óta otthon volt, mama jobbkezeként segédkezett neki a ház körül bármiben, amiben kellett. Már ekkor tudtam, hogy ez az állapot nem volt örök, mindössze átmeneti: anyám ugyanis inkább előbb, mint utóbb összeveszett valakivel és eltűnt hónapokra úgy, hogy senki nem tudta hova ment… És akárhányszor előkerült utána mindig úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hónapok, hanem csak órák teltek volna el azóta, hogy legutoljára bárki látta.
Olyan sokszor történt már ez meg, hogy inkább az volt számomra a dolgok természetes állapota, hogy mindenkit, csak a saját anyámat nem találtam soha otthon. Furcsa volt mikor Abigail jelen volt az életemben. Fogalma sem volt arról, hogy mit szerettem: a szekrényembe egymás hegyén álltak a felesleges holmik, mint a High School Musical vagy Jonas Brothers plakátok és táskák, amiket minden érkezésekor ajándékba hozott, mert „gondolt rám és tudta, hogy a többi lány is szereti”. Tizenhárom év után idén vett először valami olyat, ami tényleg tetszett, de akkor is csak ráhibázott: mindenesetre zöld szigetelőszalaggal boldogan ragasztottam fel Edward Cullen arcát a falra, pont elfedve vele azt a foltot, ahol a vakolat már lemállott.

A torta csokis volt, ott voltak Dwayne-k és a többiek, életem legjobb ajándékát kaptam meg egy világító talpú cipő formájában… De mégsem arra emlékeztem évek után is, hogy milyen jól éreztem magam. Senki nem azért emlegeti a családban a tizenharmadik születésnapom, mert olyan jót mulattunk volna, hogy arról szeretünk nosztalgiázni.
Nem, mert anyám valami apróságon összeveszett a mamával az asztal mellett, a kiabálásukkal pedig a holtakat is fel lehetett volna verni örök álmukból; Akkor hallottam először, hogy bárki a családban drogosnak nevezné anyát vagy beszámíthatatlan kurvának, két megnevezése ami utána olyan sűrűn ismételgettet lett köztünk.
Anya megsértődött, összepakolt és három évig nem látta senki.
Mikor a tizenhatodik születésnapomra egy rózsaszín unikornisos pulóverrel és a legújabb barátjával, a minden tekintetben kretén Tylerrel állított be, akkor nem más, hanem én voltam az, aki elhajtotta. Addigra már én sem az a gyerek voltam, aki ne látott volna át hazugságai hálóján és nem ismertem már volna annak, aki valójában a máz alatt volt: valakinek, aki a saját anyjára bízza a lánya nevelését, hogy ő utazhasson és élhesse azt az életet, amit menőnek talált.

---

- Ha valaha valaki kezet emel rád akkor üsd vissza vagy én verlek el!
Mindig volt valami hasonló jó és kedves gondolata hozzánk Nanának, bár az vitathatatlan volt, hogy logikája kikezdhetetlen. Még húsz évesen, munkásemberként is, ha elakartam menni otthonról akkor beszélnem kellett vele először és engedélyt kérnem a távozásra: mindig igent mondott, de valahogy azt élvezte, hogy előtte hegyibeszédeket tarthatott, amiben Jézus Krisztus és Szűz Mária neve többször megfordult, mint a sajátom. Nem volt olyan, amit még nem hallottam volna, de soha nem volt senkinek, így nekem sem annyi vér a pucámban, hogy azt mondjam a mamának, hogy „igen, hallottam már, tudom”. Az egész rokonsággal kollektívan például tökéletesen egyetértettünk abban, hogy a Nana valószínűleg a világvégét hozná el magával, ha valaki egyszer ellenkezni mert volna az akaratával; Elvégre mind emlékeztünk arra az ominózus hálaadásra, ahol az egyik másodunokatesónk turbánostól és mindenestől megpróbált beöltözni neki.
De nem volt ez egy eredendően rossz dolog. Ő így aggódott és törődött velünk, a maga módján gondoskodva mindenkiről. Olyan rutinosan megszokott volt már tőle az ilyenfajta beszéd, mint az, hogy hogyha reggel evangéliumi „nóták” szóltak a rádiójából, akkor biztos lehetett abban az ember, hogy utána egésznap sikálhatta a vécékagylót tisztára, mert takarítás várt rá. Ahogy a Nana mondani szokta: „Olyan biztos, mint az, hogy Isten fekete.”

---

Egykedvűen lököm be az ajtót, ami a lendülettől hangosan a lambériának csapódik.
- Megjöttem! – kiáltok be a lakásba. Válaszul a nappaliból egy legalább ilyen hangos köszönés szűrődik ki, végre csak egy személytől. Ledobom a táskám és a pulóverem a többi mellé a szekrényre, cipőimet lerúgva indulok meg a szobám felé, de nem jutok túl Nana figyelő szemein. Utánam néz és mint mindig, most is hozzám szól:
- Milyen volt a meló?
- Átlagos. Szar – válaszolom, próbálva a lehető legrövidebb választ adni, ami tőlem tellett. Ő csak legyint majd vissza is fordul a tévé felé. Steve Harvey épp valami méretes baromságról beszélt benne, ha nekem pedig kedvem nem lett volna olyan borzasztó, még talán maradtam is volna nevetni rajta néhányat.
- Family Feud megy, jössz nézni? –  kérdezi Nana megérezve a gondolataim, a maga melletti üres helyet paskolva a plédekkel borított kanapén.
- Fáradt vagyok, most nem.
- Akkor menj aludni, nem hallom így a tévét! – hesseget el viccelődve, de hangjában minden komolytalansága ellenére ott van az a már jól megszokott szigor. Megengedek magamnak egy halvány, de erőltetett mosolyt és intek neki egy utolsót elköszönésként, hogy utána egyből a szobámba siethessek.
Mikor az ágyam szélén ülök csak akkor engedem ki érzéseim egy nagy sóhaj formájában és dőlök el a keskeny ágyon úgy, hogy a hátam a falnak támasztom. Próbálok engedni magamon, de görcsben álló izmaim makacsul nem engednek, még az arcom is ugyanabban a resting bitch face állapotban van, amiben műszakom utolsó órái óta.
A szemközti falat bámulom, telibe bele Edward Cullen nap által még fehérebbre szívott arcába, gondolataim közt egy másodperc alatt teljesen elveszve.
Telefonom után nyúlok, feloldás után pedig értesítések tengere fogad: három barátnőmtől érkezett mindegyik, fejenként legalább tizenöt üzenetet és három nemfogadott hívást produkáltak a hazavezető húsz perces úton. Szabad kezemmel orrnyergem masszírozom, majd megnyitom a legközelebbi barátomtól, Janettől jövőket. Némán olvasok végig a sorok közt és érzem, hogy minden szóval kedvem egyre menthetetlenül rosszabb lesz.
„Haha, nagyon vicces Agi.”
„Ilyennel ne poénkodj már, mert egyszer megszívod.”
„...”
„Most írt Dia, hogy neki is írtál, te nem viccelsz?!”
„…”
„Vedd fel a telefont!”
„Agata, hívj vissza, ez nagyon komoly, nem mondhatsz csak ennyit!”
Minden érkezett üzenetem ugyanarra a sémára épült fel: mindhárman azt akarták tudni, hogy hazudok e, hogy jól vagyok és hogy hívjam vissza őket… de nem maradt bennem már hozzá erő. Az az egy rövidke üzenet amiben megírtam nekik, hogy milyen eredmény jött ki a terhességi teszten kivett belőlem minden energiát. Mintha száz évet öregedtem volna pár óra leforgása alatt. Önmagam életének paródiájába estem és ezen a tényen az sem változtatott volna, ha nekiállok telefonálgatni: csak hagytam egy üzenetet a közös csoportunkban, miszerint „holnap megbeszéljük”.