Slob on me knob, pass me some syrup, fuck me in the car, la di da di da, mothafuck the law. Valószínűleg kevesen tippelték volna meg jól, miféle zene kúszik a hallójárataiba az AirPodokból, eben pedig nagyon is sok faji alapú megkülönböztetés van. Való igaz, az efféle előadók számait nem igen hallották volna jó szívvel az ő méregdrága szürke Audijából; a mai világban, ahol már egy középiskolás báli ruhát is „kulturális kisajátítás” címmel illetnek, és boszorkányüldözés indul miatta, meg kell válogatnia nem csak a szavait, de minden tettét, még a hobbijait is azoknak, akiket érdekel, mit gondol róluk a „köz”.
Markus Schneidert pedig érdekelte. Ahhoz, hogy valaki körzeti ügyész legyen, nem volt elég a kiemelkedő jogi ismeret, a számtalan megnyert ügy; nem, ehhez imázs kellett, politikai kapcsolatok, szó és hang. Nem véletlenül ült végig annyi unalmas üzleti vacsorát, ahol „megköszönte” néhány képviselő vagy bíró „önzetlen támogatását”, és ahol annyit vigyorgott, hogy másnapra izomlázas volt az egész arca. Úgyhogy az, hogy bevallja, szereti a rappet és némileg közel is érzi magához a dolgot, fehér, gazdag férfiként nem volt megengedhető számára. Úgyhogy maradt az otthoni irodája magánya meg az AirPod, ami elnyomta a Macbook billentyűin való kopogás hangját.
És azt is, ahogy a bejárónője és önkéntes második anyja (mintha egy zsidó anya egyébként úgy elhanyagolná a gyerekét, kortól függetlenül), Antonella a porszívóval hadakozik. Viszonylag időben hazaért az irodából, hogy otthon készülhessen fel a jövő kedden esedékes tárgyalás védőbeszédjére. Nem volt nagy tétje a dolognak, miután sikeresen érvénytelenítette és kivetette a bizonyítéki listáról az ügyfele által a lakásában elrejtett fegyvert, mivel nem mondták el a jogait, egyszerű volt a másik vádlottra, a húgra terelni az esküdtek figyelmét. Az is sokat segített, hogy a lánynak volt egy igencsak mérges, indulatos kitörése a tárgyalóteremben, ahol örömét fejezte ki abban, hogy „az a fapicsa” nagynénje meghalt.
Mark alapvetően nem szerette az egyszerű dolgokat, abban nem volt elég küzdelem és nem volt meg a nyereség érzése, de a mostani állapotok mellett ráfért egy kis pihenés. Csak egy kevés. Fuck integrity, fuck your pedigree, fuck your feelings, fuck your culture, fuck your moral, fuck your family, fuck your tribe…
Épp sikerült elkapnia a fonalat a harmadik bekezdéshez, amikor valaki igen erőszakosan böködte meg a vállát. – El bebé está llorando como un burro! – Antonella állt ott, igencsak mérges arckifejezéssel (bár alapvetően a kiabálás még nem jelentett semmit, egyszerűen így kommunikált), a kezében pedig a bömbölő Connort, láthatóan versenyeztek, melyikük feje vörösödött jobban.
– …Que?
A nő megforgatta a szemét, és ellentmondást nem tűrően nyomta a kezébe a kölyköt, aki így, közelről, már elég hangos volt ahhoz, hogy a fülhallgató se tudja kizárni.
– El bebé! Sír! Percek óta!
– Hát, akkor ha talán megtenné, hogy…
– Nononono! Én takarít. Maga elcsöndesít el bebé. Én nem dolgozom ilyen körülmények között!
Ahogy én sem, morgott magában Mark, ahogy próbálta elég messzire tartani magától a gyereket ahhoz, hogy az ne nyálazza-taknyozza össze az ingét. Antonella morgott még magában valamit, amit Mark ugyan nem hallott, de tudta, miről ment a duma – nem kellett volna kirúgnia az előző bébiszittert. Nem tehetett róla, de a lány folyton szelfizett itt; ezzel pedig azt kockáztatta, hogy lebuktatja a gyereket… Hát, mindenki előtt. Még az kellett volna, hogy Jen tudjon róla, és ezzel is a nyakára járjon!
– Ne bőgj már. Mi bajod? Hm? – megpróbálta úgy döcögtetni a térdén, ahogy az Nicoléknál mindig működött; ez persze elég nehezen volt kivitelezhető úgy, hogy a hurkás ujjaival folyamatosan az ingujja körül matatott. Nem lehetett éhes, mert egy órája kapott. És nem úgy tűnt, mint akit az egyedüllét bántott; Mark fejét viszont kezdte bántani az éles, sivító hang, amibe plusz vizuális hatásként vegyült az orrból kifújt takony-buborék.
Így nem lehetett dolgozni. Ingerülten nyomott rá a Mentés gombra, aztán felállt, és becsúsztatott egy rongykendőt a válla és a gyerek taknyos feje közé, imádkozva, hogy a helyén maradjon. Elhatározva, hogy rárakja a mosógépre az alagsorban (az is mindig működött, amennyire emlékezett), megpróbálta belepréselni a hordozóba, ehhez azonban előbb a hordozót kellett volna megtalálnia, amiről fogalma sem volt, hol van. Antonella pedig már megint bekapcsolta a porszívót, úgy téve, mintha nem hallaná a gyerek sírását.
Aztán egyszer csak felszólalt a csengő; a gyerek pedig befogta. Döbbenten, pufók arcán csillogó könnyekkel bámult az ajtó felé. Gordo lustán áll fel a kanapéról, nyújtózkodva csúszik a padlón, hogy üdvözölhesse az érkezőt. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az, senkit sem várt mára, a kutyasétáltató pedig már elment, de most még egy Jehova tanújának is örült volna. Egyébként is vicces volt közölni velük, hogy az ő Jahvéja kissé más formában létezik már.
Számíthatott volna valamelyik lányára. Nicole például sokszor jelent meg váratlanul, főleg, ha pénzt szeretett volna. Joanna ritkán jött bejelentés nélkül; úgy sejtette, főleg azért, mert így legalább nem kell találkozniuk. Más világ voltak ők ketten. – Jo…? Mit keresel itt? – vonta fel a szemöldökét, majd egy gyors fejrázást követően hozzátette: – Mármint… Szia, kicsim. Mennem kellett volna valahová, vagy…?

three may keep a secret

if two of them are dead

Nem találta a közös hangot a legkisebb lányával. Nem mondta volna, hogy ez feltétlen akármelyikük hibája is lenne; inkább olyasmi volt, mint testvérek között. Attól még, hogy egy génállományból kavarodtatok ki, nem biztos, hogy barátok is lesztek. Johanna határozottan nem próbált a barátja lenni, de Mark legtöbbször úgy látta, hogy a lánya sem nagyon. Hazudott volna, ha azt mondja: kíváncsi, vajon ez csak tinédzser lázadás-e, vagy valami több. Anja sokat volt ott vele, a gyakornokaként; egy nap tovább viszi majd a céget (ellentétben Hallékkal, akikbe egy csepp ügyvédi tehetség sem szorult), Nicole pedig vagy az ő társaságát élvezte, vagy a pénztárcáját, de a lényeg, hogy az instája szerint már-már huszonéveshez képest szokatlanul közeli a kapcsolata az apjával.
Az volt a büdös nagy helyzet, hogy ennél több gyerek egyszerűen nem fért bele az életébe. Megvoltak a maga elfoglaltságai, amiket nem hánytorgatott volna; elvégre, azt mindenki tudta, hogy ő nem az a szülő-típus, aki önfeláldozóan dobja el az életét, hogy a kölyköknek jó legyen. Megteszi a maga részét, ez pedig a finanszírozás. A többit oldják meg, vagy szóljanak, ő nem fut senki után.
Többek között ezért is lepődött meg annyira, mikor Johannát látta felbukkanni a küszöbön. Aligha őt látni jött át. Ezt nagyon titkolni sem akarja. – Hát… Az jó – állapította meg, ahogy odébb lépett, hogy Johanna besétálhasson a lakásba. És egyenest a kutyához. Gordo hűtlen egy dög volt, bárkihez odament, akitől dögönyözést sejtett, és azon sem lepődött meg, hogy Jo inkább őt köszönti előbb. Azon már sokkal, de sokkal jobban, hogy a gyerekről egy szót sem ejtett.
Eltűnődve bámulta meg a karjában tartott kölyköt. Lehet, hogy nincs is itt, csak a 90-es években elszívott cuccok ütnek vissza fura flashbackek képében? De nem, határozottan itt volt, és határozottan nem tudta még jól megtartani a fejét, ugyanis túlzottan előre dőlt, és majdnem kiesett a kezéből. Szerencsére még időben korrigált.
– Tényleg? Én meg azt hittem, valami egzotikus kismajom… – jegyezte meg, mikor csak-csak előbukkantak a kérdések. Nem rosszmájú volt, csak nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Úgyhogy jobb híján vigyorgott, azzal a vigyorral, amit a tárgyalóteremben szokott használni az esküdtek meggyőzésére: minden a legnagyobb rendben. – Egy ismerősömé – mondta aztán. – Maradjunk annyiban, hogy kissé kompromittáló helyzetbe került, úgyhogy… Itt van. Egy darabig.
Könnyen jött a hazugság, a szeme se rebbent. Végülis, tényleg egy ismerőséé volt. Lehet, hogy nagyon sok olyan testrészét is ismerte testközelből, amit más ismerőseinél nem, de ez nem változtatott a helyzeten. A kompromittáló helyzet pedig adott volt; a nyálgép tekintetében.
A kölyök ezt érezte tökéletes pillanatnak, hogy az öklét, amit azelőtt teljes nyugodtságban rágcsált, hirtelen Mark arcához vert. Jobban fröcskölt a nyála, mint Gordoé, mikor épp steakvacsora volt, ő pedig az asztalhoz kúszott kunyerálni. – A kölykök undik – szélesítette ki a megállapítást. Lehet, hogy viccesen, gurgulázva nevettek, és apró kis lábuk volt, de a gyerekek az idő nagy részében élvezhetetlenül undorítóak voltak. És nyűgösek. És büdösek. De legalább végre egyetértettek valamiben.
– Fogalmam sincs. Szolgáld ki magad… Vagy rendelhetsz is valamit. – Ő már megette a maga adagját a munkahelyen, úgyhogy most nagyjából még két óráig teljesen jó lesz. New York az a hely, ahol még hajnali háromkor is minden kajálda nyitva van.
Bár tekintete egy darabig követte a lányát, ahogy a hűtőhöz sétál, utána a figyelmét visszafordította Connor felé. A hordozó, mintha a semmiből termett volna ott, ott feküdt a kanapé mögé tolt vékony kis asztalka mellett. Biztos volt benne, hogy az előbb még nem volt ott, úgyhogy magában mérgelődve tette végül jobb híján az étkezőasztalra, és próbálta beleültetni a gyereket. – Egyébként tudod, hogy akkor jössz, amikor akarsz. – Mindössze jobb, ha nem vagyok itt. Connor nem akart túlzottan partner lenni a hordozóba szíjazásban, valószínűleg játéknak hitte, és minduntalan megpróbált kimászni. Úgy tűnt, mintha legalább nyolc karja lenne. – Nos, inkább nem untatnálak a jelenlegi ügyek részleteivel. Tudom, hogy nem érdekelnek. Úgyhogy… Semmi új. Felvettem egy asszisztenst – jutott eszébe hirtelen. – Elliott Greene. Ne tévesszen meg a név, nő. Csak azért mondom, ha esetleg iskolai ügyben ő jelenik meg… Nem elrabolni akarnak.
Bár úgyis hamar visszahoznák, Jennifer mindig ezzel viccelődött, és félig azért komolyan is gondolta. Mindketten úgy gondolták. Az ember szereti a gyerekeit, általában, de nem olyan ostoba, hogy négyszemközt vakon istenítse őket. Az egyetlen jó rész a szülőségben az, hogy anekdoták sorát alakítják az életedben, és mindig van kire panaszkodni, vagy épp kivel dicsekedni.
Connort láthatóan nagyon lenyűgözte Johanna tevékenykedése a konyhában, minduntalan őt akarta nézni. Azt Mark még gondolatban se tette volna hozzá, hogy a nővérét. A DNS egy dolog. Connor nem az ő gyereke, és nem is fog úgy felnőni; ha szerencséje lesz, talán külsőt örököl majd, meg talán némi észt. És soha nem kell találozniuk, amint letelt az öt hónap.
– És te mivel készítetted ki anyádat…?

three may keep a secret

if two of them are dead

– Nehéz megbízhatót találni – válaszolt különösebb érdeklődés nélkül, vagy jel nélkül arra, hogy magára vette volna az ártatlannak tetsző kérdés mögött megbúvó beszólást. A legtöbb sértést a büszkesége okán magára vette, ám az ember egyik erőssége lehet, ha elismeri a gyengepontjait; Mark úgy gondolta, ebből szerencsére hálásan kevés adatott neki, de az egyik egyértelműen a gyerekgondozásban rejlett. Nem magában a tényben; bármelyik idióta meg tud tanulni pelenkát cserélni, meg bekeverni a tápszert. Az akarata hiányzott hozzá, pont úgy, mint a legtöbb dologhoz, amiben nem volt személyes érdeke. Szerinte ez nem önzés volt, puszta racionális logikán alapuló veszteség-metszés – bár ha mások önzésnek nevezik, hát legyen így. Azzal, ha a gyerekei hiszik és tudják, hogy nem túl jó a gyerekekkel, csak nyerhet; legalább nem kell majd unokákra vigyáznia túl sokszor.
– Nem, már ettem. – Nem volt egyszerű megpróbálni egy helyben tartani Connort. Igazából fogalma sem volt, hogy pontosan mennyi idős, de úgy sejtette, a kukackodós korában lehet. Vagy csak túlmozgásos. De azért annyira mélyre még nem süllyedt, hogy a lányától kérjen segítséget; nem, arra ott voltak az emberek, akiket fizetett. Vagyis, most épp nem, de ezt nagyon, nagyon hamar pótolja. – Miért? Úgy tűnik, hogy nem tartom a helyzetet az irányításom alatt?
Egy gyerek nem fog kifogni rajta. Háromból egészen tisztes emberi lény lett, talán pár hónap alatt legalább arra rá tudja vetetni a kölyköt, hogy hagyja magát bekötni hiszti nélkül. Az elején Gordo sem szerette a pórázt, meg oda is csinált a nappali közepére, de azóta egészen jól megnevelte az idő, Ő, meg az a két kutyatréner, akinek fizetett egy ezrest.
Biccentett a visszakérdezésre. – Barthy Greene lánya. – Azt azért még Johannának is tudnia kellett, hogy miféle ellenségeskedés volt az öreg meg az apja között már vagy azóta, hogy ideköltözött. Sőt, tulajdonképpen már előtte is. – Ha a végén kiderül, hogy borzasztó asszisztens is, legalább elmondhatom neki, hogy a lánya hozta a reggeli kávémat. – Nem túl elegánsan, de használható lehetett volna a „csicskáztatni” kifejezés is, elvégre, épp ezt a szerepet szánta a Greene-lánynak; az legalábbis nyilvánvaló volt, hogy a csinos pofiján kívül nem sokat ért a jogászathoz. Második gondolatra viszont lehet, hogy ezt mégsem kellett volna így kimondania, mert nem haverok között volt; a lányainak meg megvolt az a rossz szokása, ami általában jellemezte a mostani fiatalokat, hogy túl vékony volt a bőr a képükön, és minden ártatlan viccen megsértődtek, és feminista kínzóeszközök után kiáltottak.
– Aaaa-haaa… – Hanglejtéséből is érezhető volt, hogy ez nem az az alkalom, mikor halvány fogalma is lenne arról, miről hadovált a lány. Inkább csak ide-oda helyezte a testsúlyát, ringatással próbálva lenyugtatni Connort. Mindenkinek az lett volna a legjobb, ha most szépen elalszik. – Valami… nagyszülő után kapta, vagy valami hasonló. Szerintem Barthy csak meg akarta büntetni, mert lány lett. Aligha köszöntétek volna meg nekem, ha a halott rokonok után kaptok nevet. A nővéred sose élte volna túl az iskolát Anja Dietrich Schneider névvel. – Főleg, hogy a karóba nyelt jelleme túlzottan is hasonlított a németekről kialakított sztereotípiákra. Pedig a német zsidó származás egy egészen másik pokol.
Johanna rápirított a kölyökre, aki azonban csak örült annak, hogy hozzá szóltak, így szájába vette a fél öklét (ami egyébként egészen lenyűgöző trükk is lehetett volna, némileg kevesebb nyállal) és buborékokat fújva nevetett, szabad kezével pedig megállíthatatlanul gyűrte Mark ingét, amit már el is temetett magában. – Megvannak a maga pillanatai – vonta meg a vállát, ami Jennifert illette. Határozottan olyan tudott lenni a másfél méterével, mint egy felfújt kiskakas, aki csak mondja és mondja a magáét, és nem fogja fel, hogy a csipkedésétől nem lesz előrébb. De ebben nem volt semmi újdonság, Mark maga is hasonló anyával nőtt fel; az anyósát, így a végére, szinte meg is nyerte magának azzal, katolikus neveltetése ellenére milyen jól utánozta a zsidó anyák szeretetteljesen fojtogató jellemét. – És szóltál is neki, hogy eljössz, vagy csak eljöttél?
Most, hogy Connort egy kicsit lefárasztotta a hosszas bámulás, kicsit könnyebben és gyorsabban tudta visszacsatolni az ülésébe, amit ott is hagyott az asztal közepén, kihajtva azt a fém tartókát, hogy véletlenül se tudjon eldőlni. – Emlékszel azokra a guruló izékre, amikbe belerakta az ember a kölyköket, aztán… gurultak, mint valami félkész R2D2? Hiányoznak. Állítólag visszamaradást okoznak a megfelelő tartás és a járás elsajátításában. – Miközben elhaladt mellette, hogy a George Clooney által is nagy hanggal reklámozott kávégépéhez lépjen, rácsapott Johanna vállára. – Valahogy mégis mindhárman egész egyenesen jártok. És O-lábatok sincs.
Ez csak egy kitérő volt, hogy ne tűnjön úgy, hogy feltétlenül bele akar szólni az otthoni dolgaikba, de tény, ami tény; nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy felettébb boldogság öntené el, ha mondjuk valamelyik gyereke úgy döntene, ideköltözik hozzá. Mivel még házasok voltak, a felügyeleti jog megoszlott, szóval lényegében megtehették, de… Az igencsak negatív hatással bírt volna a mindennapjait illetően. Még akkor is, ha Nicole az, pedig vele egészen jól kijött.
– Nos. Az egyedüllétre és magánéletre, valamint a saját élethelyzeti döntések iránti vágyad érthető, de azt javaslom, amíg az anyáddal laksz, inkább nyomd el őket vagy csináld titokban.  És eszedbe se jusson elköltözni tőle, míg nem házasodsz össze valakivel. Sose bocsájtják meg. Egyszer tíz évesen ahelyett, hogy a Szerencsekereket nézzem az enyémmel, elmentem focizni, ő elcsúszott a konyhában, és eltört a csuklója. Azóta is ezzel zsarol bele a közös vasárnapi ebédekbe. – mondta nagyon is komolyan, ahogy a kávéfőző együttműködő csipogása mellett kiválasztotta a megfelelő módot, és alányomott egy csészét. – Tudom, hogy zavaró. A legkisebb mindig túlzott figyelmet kap – vonja meg aztán a vállát, miközben a pultra könyökölt. A három nővére és a nem épp észkombájn bátyja mellett nem véletlenül gondolta, hogy túlzottan is sok figyelmet és babusgatásnak álcázott nyaggatást kapott az anyjuktól. – Szerintem az anyádnak olyan izéje van… Tudod. Menopauza. Úgyhogy legközelebb inkább csak mosogass el, és adj neki csokit.

three may keep a secret

if two of them are dead

Johanna olyan nemtörődöm hangot üt meg (vagy ez az általános hangszíne lenne?), mikor azt válaszolja, hogy nem szólt az anyjának, hogy még Mark hasonlóan „nemtörődöm” elvet követő nevelési módszere ellenére is megemelkedik a szemöldöke. – Ennek nem fog örülni – mondja, bár ez valószínűleg mindkettejük számára egyértelmű. Mondaná, hogy ezzel rá vet rossz fényt, hiszen lényegében tettestárs lesz a szó nélkül lelépésben, de valójában Jennifernek igazán nem kell jó ok arra, hogy kiabáljon vele, szóval nem veszi különösebben magára. Ha Johanna nem ide jött vona, valószínűleg rá se jön a dologra. Vajon mindig ide jön, ha veszekednek? Akkor már lakótárs lenne.
– Ja, mert a bébikomp sokkal értelmesebb megnevezés, minthogy guruló izé – forgatja meg a szemeit, bár nem vette túlzottan magára a dolgot. Ha mindig fennakadna azon, ha mások kijavítják, igen hamar Xanax-függővé vált volna az ügyvéd szakmában.
– A „régebbi idők gyerekeinek” attól sem volt bajuk, hogy az anyjuk cigizett és ivott terhesség közben, vagy hogy brandys cumival altatták el őket. Igencsak hatásos módszer volt, ráadásul – jegyezte meg vigyorogva, mint „a régi idők egyik gyereke”. – Hát, jó, akadt néhány dilis… Bocs, ez nem polkorrekt, szóval néhány szellemileg vagy testileg visszamaradott, de az most is van. Nem beszélve a magatehetetlen, social justice warrior brigádokról… A nyakigláb srácokról azzal a borzalmas ecsethajjal… Az mi? – Ritkán érezte magát öregnek, már azt leszámítva, hogy este néha fel kellett kelni hugyozni egyet, vagy hogy ha megpróbálta volna odébb cipelni a kanapéját, azt minden bizonnyal a dereka bánta volna, de ez mindössze a fizikai része volt a dolognak; voltak azok, akik lépést tartottak a korral, meg azok, akiknek öt perc kellett ahhoz is, hogy megtalálják az egeret egy ’99-es  számítógép esetében. Az elmúlt pár év trendjei azonban, amelyek szinte másodpercenként váltják egymást a tinédzserek köreiben, teljesen elszállnak a feje felett. A nagyjukat ismerte; de képtelen volt megérteni őket.
Nehezen képzelte volna el, hogy Johanna maga különösebben nagy erőket mozgatna meg, hogy kövesse és éljen a jelenlegi trendekkel, de ez azért is lehetett, mert… Nos, Mark lényegében nem volt biztos benne, hogy egyáltalán vannak-e barátai. Nicole-lal mindig is könnyebb volt; Anja sem volt nehéz eset, de vele néha nem volt egyszerű sokáig megmaradni egy légtérben. Túlzottan emlékeztette őt Jenniferre, ami már csak azért is különösen mulatságos, mert ha jól tudta, legtöbbször ők is egymás idegeire mentek.
– Ezt se közöld anyáddal – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját. Nem érdekelte, ha Johanna, vagy akármelyik másik lánya nem akart megházasodni. A saját bőrén tapasztalta meg, hogy a vége aligha lehet pozitív fejlemény. A zsidóknál persze a válás igencsak ritka volt, előbb haltak meg, már csak anyagi megfontolásból is, de a mai világban, főleg, hogy Ő hitetlenebb volt, mint nyolcadik Henrik, azért kiátkozás még nem járt érte. (Sajnos. Pedig akkor kibújhatott volna az évi egyszeri zsinagóga-látogatás alól azzal, hogy bocs, ki vagyok tiltva, és elégek a küszöbön.) Jennifer mondjuk épp katolikusnak lett nevelve, de ő sem lettek kevésbé szigorúan fogva azt illetően, mi járja s mi nem egy párkapcsolatban.
A gondolatba, hogy nem lesz egy tucat unokája, valószínűleg egyébként is belebetegedne, és a végén még visszajárna Mark nyakára, mikor ő gondtalanul éli nyugdíjas éveit, lehetőleg valami New Yorknál melegebb, trópusi szigeten.
– De, nagyon is komolyan mondom. Mit gondolsz, hogy éltem vele túl azt a sok évet? – vonja fel a szemöldökét. Egészen mulatságos, ahogy Jo feltesz egy kérdést,majd nem fogadja el a választ; a tanácsnak is beillő választ, amit egyébként egy tapasztalt Jennifer-háborús veterán ad neki. – Vagy az enyémmel? Ez nem olyan, mint a tárgyalóterem. Az ügyésztől ritkán várja el az ember, hogy ne fojtsa meg álmában, vagy hogy főzzön neki ebédet, és ne rakja ki otthonról, amint tizennyolc éves lesz… Egy anya az más. Nem lehet legyőzni, és nem is kellene, hogy akard. Idegesítő, persze, de ez a felnőtté válás része. – Megrántja a vállát, aztán nekidől a pultnak, hogy szemezzen a kávéfőzővel, míg lecsorog. Közben a fél szemét a nyáladzó babán tartotta az asztal tetején, de ő épp nagyon jól elvolt a saját keze felfedezésével. – A felnőttség… egyetlen, végtelen Fekete Péntek az áruházban. Csupa idegbaj és semmi logika mások részéről. Jobb, ha hozzászokik az ember. Vagy elmegy amisnak.
A legkisebbik lánya aligha érezte volna jól magát az amisok között, most a vallási mizériákat félretéve. Kezdjük ott, hogy muszáj lenne házasodnia; és második nap meggyilkolna valakit, mert az túlzott állhatatossággal próbálná bizonyítani, hogy evolúció nem létezik.
– Gondold át a dolgot logikusan. Ha nem lenne jobb, nem mentem volna vissza? – felel kérdésre a kérdéssel, mert azért mégiscsak rossz szájízt hagy az emberben, hogy közölnie kell a gyerekével, élete legjobb döntése volt elhagyni az anyját. Na jó, ez így nem lenne igaz; a mostani énjüknek ez volt a legjobb döntése. Huszonéves kölyökként még nagyon is élvezte az egész családosdit; akkor szüksége is volt rá. – A nagyanyádat is sokkal jobban értékelem, mióta nem lakom vele. Persze, ha véletlenül nála ragadnék pár napra, valószínűleg hamar az lenne csak a kérdés, ki öl meg előbb kit, de ha ő nem lenne, én sem. És ti sem. Ezért pedig hálás vagyok. Úgyhogy sajnos nem tudok rosszat mondani az idegesítően irányításmániás anyákra – vonja meg a vállát vigyorogva. – Néha pont ez kell ahhoz, hogy a léha segged a jó úton maradjon valami nagyobb felé.
Azt nem tudta mondani, hogy valami jó felé, mert már rég nem hitt az efféle megnevezésekben, mint jó vagy rossz. Az egész borzalmas szubjektív volt.
– Te nem érzed úgy, hogy jobb lenne? – kérdi végül óvatosan. Aztán megrázza a fejét. – Még kicsi voltál, a nővéreid valószínűleg többre emlékeznek. De a végén már azon is veszekedtünk, ha színesbors helyett simát hoztam haza. Vannak, amikor a dolgok egyszerűen nem működnek többé. A terápia egy nagy adag baromság – jelentette ki, ahogy a konyhát lassan mámorító kávéillat töltötte meg. – Ráadásul még időben is történt. Senki nem akar egyedül megöregedni. És azt jóval egyszerűbb elérni, ha még nem adta meg magát mindened a gravitációnak. Csak azok a rohadt papírok lennének már aláírva. Anyád meg a hülyesége – legyintett. Nem volt miatta mérges, jó ideje nem. Igazából most épp viccesnek látta az egészet.

three may keep a secret

if two of them are dead