Én mindig is vonzódtam a természethez, így nem csoda, hogy ezen a pályán kötöttem ki. Ha munkát keresek, akkor is próbálok ezen a vonalon elhelyezkedni, bár szoktam még felszolgáló is lenni kávézókban, pubokban, de az általában vagy átmeneti, vagy amíg suliba jártam volt jellemző.
Itt az EPA-nál nagyon jól érzem magam, csak az a baj, hogy látom, hogy az embereket mennyire nem érdekli a környezet, amiben élnek, ami az egészségüket szolgálná, és a gyerekeikét, majd később az unokáikét, és így tovább. Én ebben a gondolkodásmódban élek, ebben hiszek, mert már a főiskolán is azt tanították, hogy „A Földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön”, ami elvileg egy régi indián mondás. Ezt nem tudom, hogy valóban tőlük származik-e ez, de az biztos, hogy nagyon igaz. A sok szennyezés, és ember által előidézett katasztrófa miatt, viszont néha aggódok, hogy kiégek, mert belefáradok az örökös szélmalomharcba, mert egyszerűen senkit nem érdekel, hogy olyan sok kárt okozunk, amit már nem lehet visszafordítani, csak ha már kihalt az emberiség. A nemtörődömség itt az egyik gond, a másik az, hogy a környezetkímélő termékek gyakran drágábbak, és a kárósítókat így hamarabb megveszik, valamint sok nagyvállalatnak és magas pozíciójú embernek nem érdeke, hogy vigyázzon, és sajnálatos módon itt a világgazdaság legnagyobb termelői is benne vannak, mondhatni az élen.
Mostanában kicsit sötétebben látom a világot, amint általában, de ehhez valószínűleg egy kicsit a fáradság is hozzátesz. Talán éppen ezért örültem, hogy egy „civil” személy szeretne bejelentést tenni egy olyan szennyezésről, ami a mi figyelmünket elkerülte. Tegnap viszont nem tudtam fogadni, mert esélyem sem lett volna foglalkozni az üggyel, hiszen vagy Puerto Ricoval beszéltem telefonon, vagy kint voltam helyszíni ellenőrzéseken. A közhiedelemmel ellentétben nekünk nem a büntetés a célunk, de valahogy még is az hat a legjobban, bár azt talán halkan megjegyezhetem (magamnak), hogy tegnap egy kicsit vastagabban fogott a tollam, mert az egy céggel nagyon gyakran van baj.
Ma elvileg tízre jönne az a hölgy, aki a látókörünkön kívül eső szennyezést szeretné bejelenteni, és remélem nem lesz semmi fennakadás a dologban, mert jelenleg egy kis felújítás folyik az EPA épületrészében, és most szinte már mi se tudjuk, hogy aznap hol van az irodánk, mert a festés, helyenként parkettázás, és ki-bepakolás nagyon befolyásolja a szabad helyeket. Én például az elmúlt két hétben, már a harmadik irodában vagyok, de eredetileg a nagy közös légterű, választófallal ellátott „nagyteremben” vagyok.
Tíz előtt néhány perccel kopogás hallatszódik az ajtón, ahol jelenleg egyedül vagyok, mert a kollégán meetingen van a saját szakterületét érintően. Határozott kopogás töri meg a csendet, és egy „Szabad” engedély után nyílik az ajtó, ahol egy ismeretlen hölgy lép be rajta. Felállok, és megkerülöm az asztalt. - Jó Napot! Flor Sanchez Moreno - köszönök. - Nem, e miatt ne aggódjon - nézek az időre, ahol még igaz lenne vagy öt perc tízig, de ezen nem fogok fennakadni. - Fogaljon helyet ahol szeretne, én pedig elmentek még egy jelentést, és utána jövök - mondom mosolyogva, felajánlva, hogy akár a mellettem lévő üres széken is, vagy az üres nagyasztal mellett is helyet foglalhat, ahol most nincs semmi. A felújítások miatt érdemes gyakran menteni mindent, mert vágták már le véletlenül az áramot, és bizonyos programoknak nincs automatikus mentésük. - Egyébként nyugodtan tegeződhetünk, ha szeretné - nézek rá mosolyogva az asztalom felől. Egy kattintás, felveszem az előre kikészített jegyzeteket, és minden figyelmemet Veronica felé irányítom. - Kér egy kávét, teát, vizet? - érdeklődök és egy tányért is előveszek, amin kis édes és sós sütemények is vannak. - Ebből is nyugodtan vehet - és kirakok még néhány kistányért is. - Miben lehetek a segítségére? - kérdezem végül.

Azon kevés emberek, aki be akarnak jelenteni valamit, azoknak a jó része szeretné a lehető leghamarabb letudni az egészet, így vagy csak telefonálnak egyet, vagy letöltenek egy bejelentőt a netről, ami már nem is feltétlen biztos, hogy megfelel a hatályos szabályoknak, vagy, hogy a jó bejelentőt töltik ki, vagy esetleg küldenek egy levelet, azt is általában elektronikusan. A „merészebbek” bejönnek elkérni a jó bejelentő lapot, majd vagy itt vagy otthon kitöltik és valahogy bejuttatják. Ezeket is fogadjuk; már, ha nem rossz címre érkezik, ami akár lehet az elektronikus levelező rendszer hibája is, vagy, hogy rossz címet írnak a borítékra. Igazán kevés az, aki ténylegesen veszi a fáradságot és személyesen tesz bejelentést. Én személy szerint ezt szeretem a legjobban, mert ilyenkor nagyon sok olyan információhoz is hozzá tudunk jutni, amihez egyébként csak a helyszínen jutnánk. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy néhány kolléga és kolléganő nem szereti, ha az ügyfelek személyesen jönnek be, mert kicsit…, hogy is mondjam…, maguknak valók. Én értem, hogy nagyon zavaró lehet, ha folyton megzavarnak valakit a munkában, de ha egy bejelentő egy ilyen ügyintézőt fog ki, akkor lehet, többet nem is akar majd bejelentést tenni. De bízom benne, hogy én a mostani bejelentőnket nem riasztom el.
- Igen - erősítek rá megállapítására. - Nagyon nehéz volt idetalálni? - kérdezek rá - Sajnos elég nagy a felfordulás, és mi is állandóan költözünk az felújítás miatt - mondom kicsit szabadkozva, mert most ez is bonyolítja a személyes találkozókat.
Egyetértésére csak elmosolyodok, hiszen tényleg elég nehéz magázódva beszélgetni, valamint azt tapasztaltam, hogy tegeződve közlékenyebbek az emberek. - Nem, olyannal nem is kínálnék senkit, mert az szerintem sem kávé - nevetek egy kicsit megjegyzésén. Nagy kávés vagyok én is, ráadásul már nagyon sokat dolgoztam felszolgálóként kávézókban, így nekem sem felel meg az „akármilyen”. - Milyet kér, rövidet, hosszút, cappuccinot, és mennyire legyen erős? - érdeklődök, hiszen egy elég profi kávégépre dobtunk össze pénzt, amin az erősségből is öt fokozat van. - Van hozzá édesítő, cukor, tej és tejszín is - sorolom az egyéb ízesítési lehetőségeket.
Kicsit zavarba jövök a kérdése miatt, mert valóban nem szoktuk ilyen sok mindennel kínálni a bejelentőket, de most optimálisak a körülmények. - Amikor csak lehet - mosolygok azért kedvesen, mert előre egyeztetett időpontnál könnyebb készülni.
Amikor belekezd a történetébe egyből meg is fogja az érdeklődésemet, hiszen folyamatosan keresünk olyan túravezetőket, akik talán a segítségünkre lehetnek abban, hogy nagyobb körben felhívjuk a környezetünkre a figyelmet, és segítenek egy-egy túrát megszervezni csoportoknak a környezetvédelem jegyében. Bár erre még nem kérdezek rá, mert félő, hogy elkanyarodunk az eredeti témától, de egy üres lapra, ami előttem van, felírom a „túravezető” szót, hogy emlékezzek rá később is.
Amikor rátér, hogy melyik parkban volt, hirtelen nem is tudom pontosan, hogy az hol van. Szerencsére itt nagyon sok park van, de ez nekem még új környék, így kell a megerősítés, amivel pontosítani tudok. - Ez az, ami mellett a Katonai Akadémia is van, ugye? - kérdezek rá megerősítésként. Én az Akadémián többet voltam már, mint az erdőben, mert Tíoval még régen sokat jártunk oda, ő főleg az oktatásban vett részt, mint veterán, közben én meg gyakorolhattam a lövészetet nem csak „kis pályán”. És nagyon ez a park rémlik nekem erről a helyről, de ha igazam van, akkor innentől szinte mindent tudok a helyről.
- Megértem, de ez nem a Te szégyened, hanem azé, aki ott gyűjti a hulladékát - próbálom megnyugtatni. - Óh, ennek nagyon örülök - lelkesedek fel, amikor megemlíti, hogy készített képeket is. Átveszem a készüléket, és megnézem a képet, amit megnyitott. - Merre lapozzak? - érdeklődök, hiszen nem akarok olyan képeket megnézni, ami nem tartozik az ügyhöz. Miután megmondta, hogy melyik irányban találom a többi képet, végig lapozom őket, és elég gyanús, hogy nem magán személy az, aki a háztartási hulladékát próbálja itt elrejteni, hanem valami nagyobb dolog, hiszen mintha hordókat is látnék a szemétkupacban. - Ezeket a képeket át tudnánk tenni valahogy a gépemre? - érdeklődök tőle. Akár úgy, hogy átküldi őket, akár úgy, hogy ad hozzá egy kompatibilis kábelt, amivel az egész mappa egy mozdulattal áthúzható. Szükség esetén akár az infósoktól is biztos lehet kérni kábelt, mert én biztos, hogy nem tudok ilyennel szolgálni, hiszen az enyémet otthon hagytam.

- Nekem is elég nehéz volt először átlátni, hogy hova melyik úton lehet eljutni - mosolyodom el megértően. - Szerintem ez a helye eredetileg útvesztőnek épült - szélesedik ki a mosoly az arcomon. Ide kell egy kis tájékozódó képesség, ha nem akar az ember túl sok időt elveszíteni. - Igyekszünk alkalmazkodni - válaszolok kedvesen megjegyzésére.
A kávéra előjön belőlem a pincérnő, így próbálok próbálom a legjobban kiszolgálni, mert még elég élénken él bennem, hogy nem rég még az Upper East Side-on lévő egyik kávézóban voltam felszolgáló. - Rendben - válaszolok kedvesen, és benyomogatom a gombokat, hogy beállítsam a vízmennyiséget és az erősséget. Amíg lefő, addig egy tálcára rakom a csészealjat, egy kiskanalat, valamint az édesítőt és előveszem a hűtőből a tejet, majd mindent Veronica elé helyezek. - Egészségedre! - mondom neki kedvesen, amikor már a kávét is kiöntöttem neki. Majd magamnak is odarakok egy presszót.
- Megeshet - gondolkozok el a dolgon, mert zavar, hogy még nem ismerem az összes helyet úgy, mint a kollégák. Bár szerencsére a főnököm még nem várja el, hogy az itteni összes parkot hiba nélkül ismerjem, hiszen még nincs egy éve, hogy itt lakom, illetve tudja ő is, hogy tudom, hol kell keresni a szükséges infókat, így szükség esetén pontos adatokkal fogok tuni szolgálni.
- Leginkább így, bejelentések alapján - mosolyodom el, hogy eddig mindent a lehető legjobban csinált. - Ezeket igazából ki lehet deríteni a legeslegtöbb esetben, de az egyszeri alkalom is már szabálysértésnek minősül, ami elég kemény pénzbírságot is maga után vonhat - nyugtatom meg, hogy bizonyos körökben azért próbálják elkerülni.
- Köszönöm! - és elkezdem átnézni a képeket. - Az is teljesen megfelel, ez nem olyan sok - adok választ a fel nem tett kérdésre. Sajnos egy bizonyos adatmennyiség felett a levelező rendszerünk nem képes kezelni az üzeneteket, így először aggódtam, hogy esetleg hibaüzenetet fog küldeni a rendszer. Vannak, akik azt hiszik, a több kép több segítség, így akár több tucat képet is megpróbálnak beküldeni, de most nem erről van szó. - Küldheti egyből nekem, ez az e-mail címem - mutatom meg a gépen, hogy könnyen le tudja írni.
- Ezek viszonylag bonyolult eljárások, mert be kell vonni a rendőrséget is, hiszen nekik olyan jogköreik vannak, amik nekünk nincsenek, illetve ez a hulladéktól és egyéb körülményektől függően a szabálysértéstől kezdve akár még bűncselekménynek is minősülhet az illegális hulladéklerakás, amiért akár börtönbüntetés is járhat, így elég hosszú procedúra is lehet az ügyből. A rendőrök kimennek helyszínelni, és, ha minden nyomot rögzítettek, akkor tőlünk is kimennek szakértők, hogy előzetesen felmérjék a hulladékokat, valamint szükség esetén a katasztrófavédelmet és legvégső esetben a vegyvédelmiseket is kihívják. Persze csak akkor, ha szükséges, de ez sokszor csak a helyszínen derül ki - tájékoztatom, hogy milyen folyamatok szoktak lenni általában. - Erről jut eszembe! - kapcsolok hirtelen. - Valószínűleg Téged is meg fognak majd a rendőrségről keresni, mert nekik is fel kell tenni a kérdéseiket, mint szemtanúnak. De nem kell megijedned, csak felveszik a legszükségesebb adataidat, a mostani jegyzőkönyv alapján kérdéseket tesznek fel, meg, ha még valami a saját ügymenetükhöz szükséges arra rákérdeznek - Próbálom kicsit megnyugtatni, mert nagyon sokan megrémülnek, ha a rendőrség felkeresi őket, még akkor is, ha nem csináltak semmi rosszat. - Van még esetleg kérdésed ezzel kapcsolatban? - érdeklődök kedvesen.
Ha megválaszoltam minden kérdését előveszem a bejelentőlapot, amit kötelező kitölteni. - Ha nem gond, akkor most kitöltenénk a bejelentőt. A tetején a személyes adatokat kell kitölteni. Nekünk nem kell minden, elég a név, a lakcím vagy tartózkodási cím, egy e-mail cím és egy telefonszám. Utána, hogy milyen szennyezést szeretnél bejelenteni, hol, és mikor észlelted, de ezekben a részekben segítek, mert ezt szakmabeliek készítették, és azt hiszik, mindenki annyira ismeri a szakszavakat, jelöléseket és, ebben az esetben, a hulladékokat, mint ők - próbálom megnyugtatni, hogy nem az ő hibája lesz, ha leakad. Értem én, hogy pontosan kellene bejelenteni a dolgokat, de egy nem szakmabeli nem fogja tudni, hogy mi minősük veszélyesnek, annak mi a veszélyességi jelölése, és mire kellett volna figyelni, amikor észleli a szennyezést. Közben pedig az előre kirakott laptopon megnyitok egy jegyzőkönyv-mintát, amit meg kell majd írnom.

- Pont az ilyen helyeket szeretik, mert ott kisebb a lebukás veszélye, hiszen ott lehet, hetekig, hónapokig, talán évekig nem jár senki. Felfedeznek egy elhagyatott helyet, lerakják a hulladékaikat, és abban reménykednek, hogy nem kell fizetniük a kezelési költségeket, amik hulladékfajtától függően elég húzósak tudnak lenni, főleg nagyobb mennyiségben. És ez be is jön nekik, ha nem érkezik erről bejelentés valamelyik hatósághoz, viszont, ha elkapják őket, akkor kénytelenek fizetni. De a bírság ellenére még így is lehetséges, hogy jobban megéri nekik, de ez persze mindig az adott helyzettől függ - próbálok válaszolni a kérdésére. Én már hallottam olyan cégről, akik több ilyen elhagyatott helyen rakták le illegálisan a veszélyes hulladékaikat, de csak néhány helyet találtak meg, és olyan jó profitjuk volt, hogy szinte zsebből fizették a büntetést. Bár, ha jól tudom azóta bezáratták a céget, mert egyéb szabálytalanságokat is találtak a hatóságok.
Úgy látom, ízlik neki a kávé, így csak elmosolyodok; csak tudok még valamit.
- Nem egyszerű, de mindennek megvan a maga megoldása, és a kamera sem mindig nagy segítség. Egy baseball sapka egy szemüveggel és egy jellegtelen öltözettel máris gond a beazonosítás. Ha meg a kocsija rendszámát is takarja, vagy nem látható az adott szögből, akkor meg végképp nem ért semmit a dolog. De más szerveknek erre is van eszközük, csak az ügy nagyságától függ - mosolygok megnyugtatóan, hogy, ha valakit nagyon el karnak kapni, azt úgy is elkapják.
Ráfrissítek a levelező rendszerre, de még semmi, viszont ez nem meglepő, hiszen nem egy egyoldalas levelet küldött át, és azért kell egy kis átfutási idő, míg célba ér. - Mi mindent megteszünk, de sok múlik azon, hogy milyen hulladékot rakott ki, milyen mennyiségben, és hogy volt-e már hasonló ügye, de valóban komolyabban kellene ezt szankcionálni, mint néha lehetséges - húzom el a számat. Elvileg azért is büntetés jár, ha valaki eldob az utcán egy cigaretta csikket, már, ha ezt látja egy olyan hatósági személy, aki eljárhat az ügyben, de biztosan tudom, hogy mindenki szokott szemetelni akarva akaratlanul, hiszen bárki bármikor kiránthat a zsebéből egy fecnit, és a jogszabályoknak elvileg mindenre ki kell térniük, és így hézagok maradnak, amik egyeseknek bizonyos „kiskapukat” jelentenek.
- Nem is baj, hogy annyira nem nézted meg, mert a legjobb szándékkal is elveszhetnek fontos bizonyítékok, vagy tévúton járhatnak a helyszínelők, ha valaki elmozdítja a dolgokat - nyugtatom meg, hogy teljesen jó csinálta, hogy csak képeket készített. Egyébként sem egészséges, ha valaki csak úgy a szemétben turkál, mert sosem lehet tudni, mi van benne. Akik ilyenekkel foglalkoznak a munkájuk során, megkapják a megfelelő oltásokat és védőfelszereléseket, hogy ne legyenek betegek. Közben viszont megérkeztek a képek, amiket ki is mentek a levelező rendszerből, hogy biztosan meglegyen, és a levelet is mentem már most, mert elég nagy helyet foglal. - A képek is megérkeztek közben - tájékoztatom Veronicát is.
Csak elmosolyodok a hatósági hívásra adott reakcióján, de örülök neki, hogy így vélekedik a dologról. Bár mások az életkörülményeink, de hiába tudom, hogy nem csináltam semmit, én akkor is biztos megrémülnék, ha csak úgy felhívna egy rendőr. - Ez nem a Te szégyened, inkább az érdemednek mondanám, hogy rátaláltál. Vannak ismerőseim rendfenntartóknál, és elhagyatott területen, akár túraösvény közelében még ettől rosszabb dolgokat is szoktak találni, ami nem a megtaláló szégyene, hanem az elkövetőé - nyugtatom meg, hogy ez még a kisebbik rossz, és nem érdemes rosszul éreznie magát, sőt… Találtak már cserkészek által csak nyaranként látogatott területen holttestet is, és mégsem kellett, hogy a vezetőjüknek szégyenérzete legyen, és nem ez az egyetlen eset, amit Tíoéktól hallottam.
- Nem rabolod az időmet, ezért vagyunk - mosolygok rá, hogy erre igazán van időm, és a főnököm szedné le a fejemet, ha egy ilyen üggyel nem foglalkoznék rendesen, amikor ez lenne a fő feladataink egyike.
Miközben Veronica elkezdi kitölteni a bejelentő lapot, addig én is elkezdem a saját jelentés mintámat kitölteni, de nem jutok sokáig. -Hová? - kérdezek rá egy szokásos értelmes kérdéssel. - Ja! - reagálom le mosolyogva, amikor ránézek a lapra, és gyorsan megnyitok egy képet az átküldöttekből. - Írhatod azt, hogy megközelítőleg, ránézésre húsz köbméter és zárójelbe odaírhatod, hogy képek mellékelve - adok egy saccolt mennyiséget, mert ez valóban fontos kérdés, de erre ebben a formában igen nehéz válaszolni. A következő kérdésre is rápillantok, ami a hulladék fajtájára utal, de ha erre egy „civil” be tudja vágni kapásból, hogy a vonatkozó jogszabály hogyan nevezte el, és még hulladékkódot is beír rá, ahogy azt elvileg tervezték a lap készítői, akkor tuti, hogy szakmabeli, mert ezt ebben a formában mások nem tudják megválaszolni. Ezért ide leginkább olyan válaszokat várunk, mint lomtalanítási hulladék, háztartási hulladék, vegyi hordók, gumiabroncsok, amiket felismernek és túlnyomó többségben szerepelnek, vagy ezeknek a kombinációi.

Az emberek túlnyomó többsége csak a saját érdekeit, pillanatnyi vágyait látja, csak ezek érdeklik, és egyáltalán nem képes hosszabb távra gondolkozni, esetleg másokért, a közösségért tenni bármit is. „Vagyok én, a világ közepe, a többiek meg le vannak szarva” felfogással élik az életüket. Mélységesen felháborít ez a fajta gondolkodás, már, ha a legdurvább esetekben az első döbbeneten túljutok. Még a felelős cégvezetők sem akarnak a profiton túl körbenézni a világban az esetek túlnyomó többségében, és olyan bűnöket követnek el, amelyeket az emberiség talán sosem fog tudni rendbe hozni, és a természetnek is évszázadokra van szüksége, hogy meggyógyuljon, és eltüntesse magáról a nyomainkat, már, ha egyszer felhagyunk a pusztításával. Ezért is örülök az olyan „szépségtapaszoknak”, mint Veronica. Bár nem tudom, hogy ő mennyire figyel a mindennapokban a környezetre, de legalább ezzel a bejelentéssel is hozzájárul a károk elhárításához.
- Ezt örömmel hallom. Mármint, hogy távol áll tőled ez a gondolkodásmód - mosolyodom el kedvesen egy kicsit pontosítva mire is gondoltam az első mondatommal.
Az ilyen bűnözők elkapásával kapcsolatos negatív meglátására viszont már valóban nem tudok, mint reagálni, mert valóban nem egyszerű a helyzet, de azért nagy átlagban az érintett hatóságok mindent megpróbálnak megtenni, hogy elkapják őket.
- Reméljük, hogy valóban az első és az utolsó eset is volt. - Nem vagyok itt olyan régóta, hogy sok, eddigi szennyezésről halljak, de tényleg bízom benne, hogy most majd az elkövetőnek elmegy a kedve a dologtól, főleg, ha fülön csípik. Ha esetleg meg visszajáró akarna lenni, a mostani fokozott hatósági jelenlét biztos, hogy a kedvét fogja venni, legalább is ettől a helytől. De egy kis szerencsével talán egy újabb próbálkozása alkalmával éppen a rendőrök karjaiba fut. Néha még ez is előfordul, és csak a rendfenntartók éberségén múlik, hogy felismerik-e, rájönnek-e, hogy kit is sodort eléjük az élet.
Örülök, hogy sikerült megnyugtatni, hogy mindent jól csinált azzal, hogy nem kotorászott a szemét között. A nyomozók, helyszínelők az érintetlen tetthelyet szeretik, mert úgy nincs félrevezetés, és nagyobb az esély a sikeres nyomozásnak. - Viszont egy időre biztos, hogy le fogják zárni a környéket a túracsoportok előtt, de majd, ha újra látogatható lesz, akkor lehet érdemes lesz megemlíteni egy-egy ismertetésnél, főleg, ha sikeres lesz az akció - teszem hozzá, mint egy ötletként. Ha nagyobb körben terjed, hogy az ilyen bűncselekményeket is fel tudják göngyölíteni, és még keményen szankcionálják is a dolgot, akkor talán kevesebb lesz az ilyen irányú cselekvés. De persze ezt nem várom el, hogy megfogadja, mert lehet, éppen az ellenkezőjét érjük el, mert néha a legjobb szándék is fordítva sülhet el, és néhány „furcsa” gondolkodásmódú embernél éppen ez jelent egy új kihívást.
[color=#006600]- Nem kell ennyire elkeseredni - mosolygok rá kedvesen, megnyugtatásképpen. - A vegyes hulladékot, mi általában a háztartási „vegyes” hulladékokra szoktuk mondani. Mivel ebben van benne néhány kanna is, aminek a tartalmát kívülről nem lehet megmondani, meg vastag zsákok is, a többi szemmel láthatóan nem veszélyes hulladékok között, így én lehet, azt írnám, nem veszélyes hulladékok, melyek között feltételezhetőek veszélyesek is - adok neki egy választ, amit én írnék. Itt most nem kell nagyon pontosan fogalmazni, mert valóban nem lehet tudni, hogy a zárt eszközökben mi van. A kannák lehetnek üresek is, de akár valamilyen ital is, de nincs kizárva, hogy akár olajt tartalmaz, ami már erősen környezetkárosító, főleg, ha a talajba, és azáltal a talajvízbe jut, de akár háztartási vegyszer is lehet, mint például hypo. És a vastagabb zsákok tartalmára is hasonló helyzet állhat fenn. Én úgy látom, hogy az nem gond, ha a kiérkező hatóság felkészül, hogy esetleg katasztrófavédelmet is értesíteniük kell. - Lehet, majd javaslom a főnöknek, hogy valamilyen útmutatót adjuk ezekhez a bejelentőkhöz - osztom meg vele a kósza ötletemet, ami csak most fogalmazódott meg bennem igazán.
- A bejelentő alapján én elkészítek egy hivatalos anyagot a vezetőségnek, ők döntést hoznak, hogy most mi a következő lépés. Ez a hivatalos menet - nyugtatom meg, hogy ez nem kizárólagos, hanem minden esetben így kell eljárni. - Utána írok a megfelelő rendfenntartó erőknek egy hivatalos feljelentést, és ők ismeretlen tettes ellen megkezdik az eljárást. És megy majd a hivatalos levelezgetés, és csak csendben súgom meg, hogy mellette azért telefonon is tartani szoktuk kapcsolatot a gyorsabb ügyintézés miatt - nyugtatom meg, hogy azért nem csak levélgyártásból fog állni minden. - A hivatalos formulákat viszont be kell tartani, hogy később ne ezen bukjon az eljárás sikere - utalok itt arra, hogy a bíróságon egy apró hivatalos levél kimaradás is súlyos következményekkel járhat, akár az elkövető büntetlenül meg is úszhatja.

- Valóban, de bennem jobban tudatosul, hogy létezel, léteznek ilyen emberek, ha hangosan is kimondom - mosolygok még mindig. Én sokkal sötétebben látom a világot, mint általában mások, bár ez nem feltétlen jelenti az, hogy nem nekem van/lesz igazam, de az ilyen emberek, akik segítik a környezet védelmét, számomra szinte csodaszámba mennek. Ráadásul az itteni munkámból adódóan az átlagnál jóval több környezetszennyezővel találkozok, mint mások, és ez is megerősít, hogy a világ túlnyomó többsége egyáltalán nem foglalkozik azzal a dologgal, ami előbb-utóbb a saját egészségét is károsítja, akár olyan mértékben, hogy bele is halhat.
Valóban kósza ötletem, hogy az ilyen eseteket terjessze a látogatók előtt, őt is elgondolkodásra készteti, ahogy látom. Ezen pedig nem csodálkozok, mert valószínűleg ő is ugyan azon gondolkozik, mint én, hogy lehet, éppen ezzel ártanánk a legtöbbet. - Tényleg sok gyönyörű hely van itt is - értek egyet ezzel a résszel, és örülök, hogy ez nem fog neki sok kellemetlenséget okozni a nyomozás idejére. Igazából ezt talán csak azért tettem hozzá, hogy ne lepődjön meg, mert néha nekem sem jut eszembe egy-egy dolog legkézenfekvőbb következménye, csak, ha már belefutottam, és valószínűleg ezzel nem csak én vagyok így. A harciassága viszont kicsit megmosolyogtat, mert magamra emlékeztet halványan. Sőt! Néha én még ettől is harciasabb vagyok, ami néha jó, néha viszont kifejezetten rossz. - Részemről én minden szálat megpróbálok majd megmozgatni, hogy így legyen, és szerintem a többi hatóság is mindent meg fog tenni ezért - próbálom most valóban a dolgok pozitív oldalát nézni.
Az űrlapsegédletre tett ötletemet úgy nézem ő is jónak találja, így legalább már lesz legalább egy példám, hogy tapasztaltam, hogy „külsősöknek” valóban elkél benne a segítség. - Csak most, hogy belegondolok, lehet jobb lesz, ha előtte valami kézzel fogható dolgot is készítek, mielőtt csak úgy berontok a főnökhöz - jut el a tudatomig, hogy nem a legjobb úgy a vezetőség elé állni egy ötlettel, hogy nem tudok minden keresztkérdésre felelni. - De néhány napon belül remélem lesz valami mintaszerűségem erre - mosolygok rá. Valahol örülök, hogy megerősítette ennek a hasznosságát, de annak már nem, hogy erre más még nem gondolt. Vajon hány bejelentés maradt el annak következtében, hogy olyan kérdőívet tolunk a bejelentő elé, amit nem tud kitölteni? Lehet jobb, ha bele se gondolok ebbe, mert csak idegrohamot kapok.
- Semmiség. Én is így vagyok ezzel általában - árulom el neki. Én úgy gondolom, hogy az ilyen jellegű kérdések önmagunk fejlesztéséhez, fejlődéséhez járul hozzá, hiszen ez azon alapul, amit a gyerekek csinálnak egyfolytában, hogy kérdeznek, mindig mindenről. Nem is értem, hogy ezt felnőtt korban miért érzik sokan cikinek. Pedig, akik igazán sokat tudnak, azok tudják a legjobban, hogy mennyire keveset tud a világról. Akkor ez is a „buta ember magabiztossága” dologból ered? Lehet, de én akkor is örülök, hogy Veronica kérdez, még olyan dolgokat is, amikre más bejelentőnek nem. - Szívesen válaszolok bármire, már, ha tudok. Ha érdeklődnek, annak csak örülök, mert akkor valahol érdekli a munkánk, ami valahol előre lépésnek tekinthető - egészítem még ki pluszban.
Kicsit nézegetem az arcát, de nem sértően, bántóan, csak valahol annak a jeleit kutatom automatikusan, hogy lehet-e még a dologgal kapcsolatban kérdése, mert ez elég bonyolult, főleg így első hallomásra. Ezért annyira nem vagyok meggyőzve, hogy minden kérdésére választ kapott, de nem magyarázok tovább, ha nem kérdez.
- Erre valahol én is, mert ez nagyon kiszámíthatatlan, de bízunk a legjobbakban - ettől többet nem tudok mondani. Megteszünk mindent beleértve Veronicát, engem és az összes bevont hatóságot is, hogy elkapjuk a szennyezőt, de alapjaiban ez semmiben nem különbözik bármilyen más nyomozástól.
- Rendben, köszönöm! - veszem át a papírokat, amiket felém nyújt. Viszont még mielőtt a többi kérdésére válaszolnék vagy reagálnék én is átfutom, hogy nem maradt-e ki véletlenül valami, amihez a személyes jelenléte kell, mondjuk egy aláírás. - Feltétlen szólok, de azt hiszem, megvagyunk - válaszolok most már ránézve és mosolyogva. - Ha nincs kérdésed ezzel vagy bármi egyébbel kapcsolatban, akkor készen vagyunk - mosolygok rá kedvesen.

Úgy tűnik minden fontos részletet megbeszéltünk, és nincs további kérdése, amit meg is erősít. - Hűűha, - nézek szét gyorsan az asztalon és a környezetében, hogy találok-e valahol névjegykártyát, legalább egy általános elérhetőségeket tartalmazót, mert nekem biztos, hogy nincs személyes. De bárhogy is kutatok szemmel, és közben fejben is a holléte után, csak jegyzetpapírt találok. - névjegyem nincs, de gyorsan felírom az elérhetőségeimet egy lapra - rögtönzök gyorsan egyet. A benti telefonszámomat, az e-mailemet, valamint a titkárság számát írom fel, hogy, ha én nem tudnám felvenni, akkor legalább tájékozódni tudjon, mikor leszek telefonközelben. A privát mobilom számát nem szívesen használom munkára. Amikor elkészülök, átnyújtom felé. - Parancsolj, most ennyire futotta - mosolygok zavartan, de remélem, megteszi ez is. Szolgálati mobilt nem kaptam, de egyelőre nem is szándékozom szaporítani a telefonjaim sokaságát, ráadásul azzal állandó elérhetőséget biztosítanék mindenkinek, amihez azért nem füllik a fogam annyira; nekem is kell a kikapcsolódás néha. - Ígérem, szólok, nem fogom elfelejteni - nyugtatom meg, hogy értesülni fog a fejleményekről.
- Ez volt a legtöbb, amit tehettél - mosolygok rá kedvesen. Egy „civil” ettől többet nem tehet anélkül, hogy magát bajba ne sodorná, ami szerintem nem hiányzik senkinek.
Elköszönésére csak megértően elmosolyodok. Egyet kell értenem vele, mert a találkozásnak én is örülök, csak a dolog miértje lehetett volna kellemesebb, már abból a szempontból, hogy ne lenne található sehol ilyen gyalázatos dolog. Viszont én valóban örülök, hogy vannak olyan emberek, akik ilyen esetben képesek bejönni ide, és bejelenteni az esetet.
- Neked is legyen szép napod! - kívánom én is viszont, és elfogadom a felém nyújtott jobbot. Amikor pedig elhagyja az irodát, nekilátok a hivatalos iratok elkészítésének, és az iktatásnak. Minél hamarabb megindítjuk a rendőrség felé az ügyet, annál esélyesebb a dolog felgöngyölítése, és nem akarom, hogy rajtam múljon a dolog.