Mi minden rejtőzhet a bőrünk alatt? Idegek és vénák, persze, szövetek, csontok - mindannyian tanultunk biológiát, de mi több lehet még? Miért érzünk szomorúságot? A boldogság egyenlő lenne egy löketnyi, felszabaduló dopaminnal? Hol keletkezik a vágy, az agyban, vagy a szívben? És miért remeg bele mindenünk egy szerető érintésbe? Sam, hiába készült állatorvosnak azóta, hogy óvodásként ráakadt a kertjükben egy sérült szárnyú madárra, amit aztán behurcibált a szüleihez és addig nem tágított, míg apja (aki mindig is a gyengébb akaratú szerepét játszotta a kiegyenlítetlen helyzetű házasságban) be nem adta a derekát, hogy segítsenek rajta - szóval, ezt a fajta empatikus, a világ gondjai és a gyengék sebezhetősége iránt nyitott, anatómia könyveket bújó és a biosz szertár csontvázait terrorizáló Samet már fiatalkora óta érdekelte az a bizonyos többlet, az, hogy a húson és véren túl mi teszi emberré az embert, élővé az élőt. Hogy lehet, hogy állatok és emberek annyira különböznek, mégis mindketten összetörnek, ha az, akit szeretnek, magára hagyja őket? Miből ered a féltékenység? A családja folyton azon viccelődött, vagy állatorvos, vagy filozófus lesz belőle - végül az előbbi győzött, utóbbit meghagyta szenvedélynek.
Márpedig szenvedélyből bőven akad az életében. Mindig is az a fajta fickó volt, aki saját kénye-kedvére próbálta formálni a világot. Ha úgy kívánta, desszertet evett ebédre, befogadott egy kóbor kutyát (aki egyébként azóta is hűséges - és meglehetősen idős - barátja), vagy az egyetemi órái helyett autóba szállt és a legközelebbi tengerpartra hajtott szörfözni. Mindössze húsz éves volt, amikor Kanadában legálissá vált az azonos neműek házassága. Még abban az évben eljegyezték egymást az akkori barátjával. Fiatalságukból és Sam bohóságából következtethető, hogy a kapcsolatuk nem igazán tartott sokáig, hamar váláshoz vezetett. Samre utána legalább még fél tucatszor rátalált a "de ez most tényleg az igazi, higgyétek el, a vesémben érzem!"-féle szerelem, melyből további kettő végződött házassággal, és ugyanezek rövid időn belül válással is. Csapongó, egyik férfiból a másikba eső életvitele ellenére kifejezetten jóban van az exeivel (egyikük konkrétan befektetője a jelenlegi munkahelyének, az ő révén kerülhetett be Manhattan egyik legjobb állatklinikájára) - ruganyos, alkalmazkodó természete jelentősen megkönnyíti a szociális kapcsolatait. Képes bárkivel megtalálni a közös hangot, laza és humoros, nem igazán görcsöl vagy feszül rá semmire, mégis rendszerezett és precíz, hanyagsággal még távolról, félig csukott szemmel sem lehet vádolni.
Ez a furcsa, kaotikus massza, amit a génjeiből gyúrtak, teszi szerethetővé és nehezen elviselhetővé egyben. Lesznek napok, amikor magával rángat szörfözni egy másik államba, és lesznek olyanok is, amikor a szőnyegen ülve találsz rá az íróasztala lábánál és úgy kell neki könyörögnöd, hogy hajlandó legyen foglalkozni az ajtó túloldalán várakozó, beteg kisállatokkal ahelyett, hogy egy teniszlabdát pattogtat a falnak. Ha pedig beleeszik a kajádba, folyton elfelejti a neved, elveszi a mobilod, hogy játsszon rajta (az övé kőkorszaki darab és telefonáláson kívül maximum arra jó, hogy izomból hozzávágja valakihez) és állandóan testi kontaktusra törekszik veled (néha bújósabb, mint egy gyerek), akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy kedvel.


- Adjunk még neki a diazepamból.
- Nincs.
- Akkor midazolam.
- Semmit nem fog érni, ha nem emeled a metadont is mellé.
- Látod valahol?
- Ott!
- Az ott aszpirin. 2 euró?
A két férfi összenézett. Míg Bill szemöldöke összecsókolózott homloka ráncai közt az értetlenségtől, addig Sam teljesen komoly arcot vágott. Talán kissé túlságosan is.
- Legyen - adta meg végül magát az idősebbik, látványosan forgatva a szemét, mire a doki arca felderült, vonásait kettészelte egy derűs mosoly. Mindketten visszafordultak a páciens felé.
- Vigyázz, nehogy artériát érj!
- Nyugi, meglesz. Csak add ide a szikét.
- Négyeset?
- A hármas elég lesz.
- Túl gyorsan haladsz.
- Nyugi.
- Át fogod vágni.
- Nyugi, megoldom.
- Ne mondogasd már, hogy nyugi.
- Nyug...
Bill mérges sóhajába belevágott a sikertelen operációt jelző dallam. Elhúzódott a kollégájától, aki lassan az ölébe engedte a telefont, rajta az egész képernyőt betöltő, vörös betűkkel: Game Over.
- Mondtam, hogy túl gyorsan haladtál - szúrta oda még Bill, mire Sam ajka szomorkásan legörbült.
- Azt hittem, menni fog. Szerinted vissza kéne adni a diplománkat?
- Carter, ez egy telefonos játék... Ráadásul csak két csillagot kapott.
A rendelő hátuljában ücsörögtek, a fal tövében. Bill már megszokta, hogy a barátja mindig a legkülönfélébb helyekre telepszik le, s noha eleinte még élt benne az inger, hogy ezen változtatni próbáljon, mára már feladta a nyaggatását és inkább csendes beletörődéssel helyet foglalt mellette. Már amikor megtalálta, mert mostanság az ebédszünetek nagy részében Sam felszívódott. Állítólag valami fiatal kölyökkel csavarog; egyszer látta őket együtt lógni, már akkor feltűnt neki, hogy Sam pontosan úgy koslat utána, mint egy kölyökkutya. Ott és akkor borítékolta, hogy ennek csak rossz vége lehet.
Ahogy így egymás mellett ücsörögtek, Sam még mindig a sikertelen szint miatt szomorkodva, egyszer csak ismerős hang ütötte meg a fülüket.
- Nem látta valaki a mobilom?
Bill felnézett és az új gyakornokot látta, ahogy tanácstalanul beszélget a recepciónál ücsörgő hölgyek egyikével. A következő pillanatban a Sam kezében őrizgetett mobil mélyen a bordái közé fúródott.
- Tedd el!
- Uhh, mi a franc...
- Tedd már el!
Addig marakodtak a mobil sorsán, míg végül sikerült időben elrejteni maguk mögé pont azelőtt, hogy Lowden elég közel ért volna hozzájuk. Bill ugyan még magában zsörtölődött, de Sam arcán már ezer wattosra gyúlt a vigyor. A kérdésre pedig, hogy nem látták-e esetleg a srác mobilját, a lehető legártatlanabbul rázták a fejüket, míg ez meg nem győzte annyira a fiút, hogy máshol próbálkozzon.
Sam még akkor is mosolyogva integetett utána, amikor a kollégája ledöfte a pillantásával.
- Annyira gyerekes vagy. A haját nem akarod meghúzkodni?
- Jogomban áll hallgatni, míg az ügyvédem meg nem érkezik.
Azzal Sam elővette a hátuk mögé rejtett telefont, megnyitotta a kamera funkciót és lőtt egy vigyorgó, béke jelet mutató szelfit magáról, melyet később Lowden, miután megtalálta a gondosan táskájára helyezett készüléket, a zár- és főképernyője háttereként láthatott viszont, négy új állatorvosos játékkal a letöltései közt.

- Dr. Carter, tegye le a kiscicát!
A férfi (felnőttkori lázadozása jeleként) csak még magasabbra tartotta, hogy az asszisztens véletlenül se érhesse el. Betty úgy tartotta maga előtt a széket, melyet eredetileg azért kapott fel, hogy százhatvan centis magasságát valahogy előnyére tudja fordítani, mintha azt fontolgatná, hogy létra helyett inkább csak hozzávágja a doktorhoz.
- Dr. Carter, kérem, adja vissza azt a nyüv... A kisállatot Lisának.
Sam durcás oldalpillantást vetett rá, majd még egyszer összeérintette az orrát a kiscica nedves, fekete gömbjével, mielőtt a karjára fektetve, gyengéden a mellettük várakozó kislánynak nyújtotta volna.
- Jól van, tessék. De ha nem vigyázol rá, belopódzom hozzátok éjszaka és...
- Jövőhéten találkozunk, minden jót és mielőbbi gyógyulást kívánunk Cirmosnak! - Az asszisztens passzív-agresszív legyezgetéssel, még oldalvást a székbe kapaszkodva terelgette kifelé a beteg cica gazdáit, az ajtóból szúrós pillantásokat lövellve a doktor felé, aki azonban már ügyet sem vetett rá. Ismerős alakot szúrt ki az asztal fölé görnyedve ugyanis, egész világa leszűkült rá, nincs már állatorvosi rendelő, nincs zsörtölődő asszisztens, sem tüneményes kisnőstény többé. Épp úgy rajongja körbe újonnan felfedezett vonzáspontját, mint az imént a macskát; csakhogy Lowden valódibb, sokkal valódibb, és a teste meleg, ahogy a széke mögé lép és felcsúsztatja a hátán a tenyerét, fel egészen a tarkójára, melyre finoman rászorít, mert élvezi azt képzelni, hogy a pihék ettől égnek merednek a keze alatt, és mert élvezi azt képzelni, hogy a fiú gyomra ebbe épp úgy belereszket, mint az övé.
- Villámkérdés, Lowden. - Másik kezét letámasztja az asztalra, rá egy vékonyabb papírkupacra, ami a sűrűn szőtt sorokból és a tintafolyamból ítélve valami jegyzet-féle lehet. Ujja hegyével elérné a fiú könyökét, ha akarná, mégsem nyúl ki érte, a hajvonala alatti, csupasz bőr érintése épp elég kontrollt és adrenalinlöketet robbant belé. - Ha be akarsz törni egy pácienshez, hogy elrabold a macskáját, símaszkot vagy harisnyát húznál?
- Nem adom meg a címüket! - rikkantja a hátuk mögül Betty, aki épp a kikísért vendégektől igyekszik visszafelé. Sam csak hümment egyet asszisztense lázadásán, hüvelykje feljebb szalad a nyaki csigolya mentén, bekúszik a váll vonalához, felszántja azt, betévedve a felső nyakának szegélye alá.
- Értesz a számítógépek feltöréséhez? - kérdi egyfajta kötelességtudatból inkább, hogy a megkezdett vicc ne szakadjon durván félbe, de a világa tovább szűkült, nem fér abba bele semmi más már, csak a gesztenyeszín szempár.

Az álom intenzív és felkavaró, az öntudatlanság örvényében vergődve jobban préseli magát a mellette alvó, forró testhez, hozzáidomulni annak légzéséhez azonban képtelen. Nem hoz számára megnyugvást, csak súlyosabb követ hajít bele tudatalattija fodrozódó víztükrébe. A hullámok felcsapnak, cseppek száza szóródik szét és csapódik ki elméje falára, újra lefestve előtte jelentéktelennek hitt napok emlékét - vagy csak ideálját, hisz ebbe a valóságosnak hitt képzeletbe ragadva ki dönti el, mi igaz és mi illúzió csupán?
- Nem, nem. Nem kell nekem még egy gyakornok. Kérdezget, és hibázik, és zavarban van, mikor én kérdezem. Nem érti a vicceimet, folyton magázódik. Rosszul lesz az első gázolásnál, belek, meg minden. Órákig bőg, ha valaki elmegy.
- Te is órákig...
- ...aztán kiakad valamin és itt hagy. Nyűg. Macera. Papírmunka. Nem kell.
Hogy ágált ellene! Minden idegsejtjével elutasította, hogy fogaskerekük olajozott gépezetébe új létforma csapódjon be. Mint a vízcseppek elméje falán - kaotikus, nem kell. Talán megérezte, miféle gúnyos tréfát eszelt ki ellene a sors és megpróbált szembeszállni emberfeletti erejével.
- Jól van - köszörült Bill a torkán, de lehet, hogy nem is volt köszörülés, csak álmában színezi hozzá. Bill mindig is az a köszörülős fajta volt, főleg, amikor számára is kellemetlen bejelentésre készült. - Akkor most kihasználom azt, miféle különleges kapcsolat fűz minket össze.
- Hogy az ex-férjem vagy?
- Hogy a főnököd vagyok. A fiú holnap kezd.
Sam összefont karokkal duzzogott, még csak magára sem maradhatott szalmalángjával, mert az asztalra dobott akta egyenesen őt bámulta, neki suttogott, kíváncsisága mohó éhségét kísértette, míg végül engedetlen keze meg nem adta magát, két ujja hegyével fellibbentette a borítót. Csak a csücskét. Csak egy egészen kicsit. Az akta szétnyílt és az első, amit megpillantott, az a tetejére fektetett önéletrajz volt. Motivációs levél - korrigálja elméje éberebb, racionálisabb része, hiszen a gyakornokoktól nem szoktak még hivatalos önéletrajzot kérni. Sam megkapaszkodott az asztal szélében és odahúzta magát a gurulós székkel együtt, hogy a nyomtatott papírhoz mellékelt kép fölé görnyedhessen.
- Lowden - Nyelve gondosan emelkedik és süllyed, ajkáról ismerős ízt kóstolgatva pattan le a szó, mire a forróság megmozdul mellette, álmukból ébrednek mindketten. A fiú egészen a karjába bújik, hogy hátravillanthassa rá a legelső napon látott babaarcát, hálószobája sötétjében még mélyebbnek, még örvénylőbbnek hat a gesztenyeszín szem.
- Igen?
És Sam szíve süllyed, le egészen a gyomrába, le az alhasába, mely befeszül a vágytól, míg torkán ijedtség és szégyen bugyog fel.
Aztán megébred. Elszakítja magát a mellette fekvőtől, hevesen kalapáló szívvel ül fel az ágyban, szeme fókuszpontért kutat a sötétben, míg agya próbál szelektálni, elcsippenteni a valóságot az illúziótól. Szapora légzése csitulni látszik, ahogy sikerül feldolgoznia az átélt képeket, megnyugvás helyett mégis csalódottság önti el, mikor a mellette békésen szendergő srácra pillant. Fiatal ugyan és gesztenye, de nem ő. Nem az övé.