Megvan annak a megfelelő s nagyon jó oka, amiért az ember egy kor fölött nem vágyik kölyökre. Nem erre vagyunk kondícionálva; egy gyerek a születésétől kezdve évekig ébren tart éjszaka, márpedig negyven felett az sem biztos, hogy felkelsz, ha egyszer lefeküdtél. Emlékszem, hogy annak idején Anja sosem akart elaludni csecsemőként. Egészen két éves koráig csakis az működött, ha valaki – Jen – mellé feküdt, és óvatosan elsettenkedett, mikor már elaludt. Ez a sunnyogás még az egyetemről hozott rutinjából működhetett jól; mire Jo is hasonlóan produkálta magát pár évvel később, már közölte, hogy túl öreg ehhez, és soha többet. Már akkor is úgy éreztem, hogy igaza volt, de most?
Megvannak a nagyon jó okok. És ezek között az sem elhanyagolható, hogy az épp nem rég tisztított bőrüléseim vaj színével nagyon olcsó és irritálóan műanyag-szerű kontrasztot alkot a babaülés. Olyan, mintha a hátsóülésről gúnyolódna velem; a párnázott háttámlán lévő kutya vigyora a visszapillantóban egyáltalán nem tűnik olyan édesnek, mint az eladó lány állította. Beférkőztem az életedbe, akárhogy ellenkezel, ezt üzeni azzal a gúnyos képével.
Legszívesebben kidobnám az ablakon. Nevetséges. Ennyi idősen nem kellene a telefonomban bababoltok után kutakodnom hajnali hétkor. Legfeljebb, ha az unokám születésére kellene egy olyan plüssmedve, aminek nem tudja leharapni a gomb szemeit, hogy megfulladjon – és tekintve, hogy hol vagyok jelenleg, erre is szívesen várok még bő tíz évet.
Coralie pontosan megadta az óvoda címét, ahová íratnom kellett, állítólag utána nézett, miféle programokat kínálnak csecsemőknek – nem mintha a csecsemőket legjobb emlékeim szerint nem nyűgözi le akár a saját lábuk is legalább három-négy óra erejéig –, szerintem csak beírta a keresőbe, hogy „New York-i bölcsöde”, majd kiválasztotta az ár szerinti rendezést. De nem érdekelt. Addig, amíg ez a mai, zötyögő kezdet is csak egy nappal kevesebbet jelent csak, amivel közelebb vagyunk az elváláshoz… Addig nem érdekelt.
Egyszerűen nem helyénvaló a dolog. Nem így kellene lennie. Emiatt pedig olyan gyűlölet lobban bennem a gyerekülés meg a vigyorgó kutya iránt, ahonnét fél órája csatoltam ki a kölyköt, akit nem nevezek nevén, hogy a kezem már az öv gombján nyugszik, mikor erőszakos dudaszó szakítja félbe a gondolatmenetem. A lámpa időközben zöldre váltott, egy taxis pedig erőteljes kézmozdulatokkal kalimpál a visszapillantómban (ahol a felirat szerint a tárgyak nem valós nagyságukban látszanak); el is hajtott volna mellettem, ha a szembe sávot nem foglalná el egy kukásautó.
Megfelelő kézjellel válaszolok neki a lehúzott ablakon, és vezetésbe nyomom a váltót.
Mikor leparkolok az IU épülete előtt, vetek még egy utolsó pillantást az ülésre a visszapillantóból, majd hirtelen impulzustól vezérelve, kiküzdöm belőle a biztonsági övet, és behajtogatom a csomagtartóba. Ostobán néz ki, az is, meg a kutya is.
Félig-meddig főutca lévén sűrű a gyalogos forgalom. A közelben vagy egy egyetemi kar lehet, vagy egy hipster kommuna, az egy négyzetméterre jutó Coachella-pozitív öltözékek száma megugrott a financiális negyedhez képest. Majdnem annyira feltűnően, mint az egyenruhások száma;a kerüli kapitányság második emeletén lévő IU fagyálló márvány lépcsősorán számtalan járőr sétál le és fel, az autóikhoz sietnek, vagy csak elszívnak egy cigit a szünetben.
Engem nem azok érdekelnek, akik a városi rendőrség sötétkékjét viselik. Sokkal jobban megnézem azokat, akik civil ruházatban sietnek be és ki; bár majdnem biztos vagyok benne, hogy nem civilruhás nyomozó, a lefelé igyekvő szűkszoknyás nő (aki ahhoz képest, hogy valószínűleg a szombati bulija nyúlt el hétfő hajnalig a kelleténél jobban, elég jól fest) jobban leköti a figyelmemet, mint az alak, akibe majdnem belefutok, amint ellépnék a kocsim mellől.
– Micsoda meglepetés. Herrera nyomozó! – villan fel a farkasvigyor a képemen, ahogy felismerem a férfit. Volt már közös ügyünk; és tekintve, hogy volt némi közöm ahhoz a belső perhez is, mint a rendőrség belügyes osztályával szerződésben álló külső jogi tanácsadó, amely végül megfosztotta őt a nyomozói státuszától (bár nem tudom, ezzel tisztában van-e), nagyon is jól tudom, hogy jelenleg milyen pozícióban szolgál. – Ah. Milyen buta vagyok. Hiszen már nem nyomozó, ugye? Járőr, ha jól tudom. Igazán kár. De remélem, nem parkolási cetlit jött osztogatni…
A szélvédőm sarkában elhelyezett matricára mutatok. – Egész városra érvényes parkolási engedély. Igazi kincs. Magának is szereznie kellene egyet.
Azon kívül, hogy kis híján neki sétáltam, nem kívántam volna megszólítani. Akkor sem engedtem volna elszalasztani a lehetőséget, hogy hangsúlyozzam sajnálatos de általam nem sajnált helyzetét, amelybe a saját ostobasága vezette, de nem folytattam volna. Ez már majdnem beszélgetésnek minősül – olyan beszélgetésnek, ami nem történt volna meg, ha Ő látványosan épp nem szintén az IU épületébe tartott volna befelé.
Lehetséges lenne, hogy a kapitányságra jött, persze. De van az agyam mélyén valami, ami vészjóslóan kezd pulzálni, ahogy összeteszem Carlos Herrera nevét az IU kötelékével. Valami nem stimmel. És bár óradíjban fizetnek, az óra pedig akkor kezdődik, mikor belépek Brown irodája ajtaján, azt súgja az ösztönöm, hogy ezért megéri elodázni pár dollárt.

A liar and a cheat

but I could be so much worse

A kávés pohár után nyúltam, és egy a világ minden fájdalmával teli sóhaj hagyta el az ajkaim, mikor éreztem, hogy üres.
- Szóval – dőltem előre, próbálva a fáradságot ledörzsölni az arcomról. – A felvételen a férfi, aki autó nélkül ment üzemanyagot lopni egy benzinkútra, és akinek a barátai másnap felgyújtottak egy házat, nem maga? – tettem fel már sokadszorra a kérdést a fickónak, akit közelebb húzott magát az ügyvédje, hogy a fülébe súghasson valamit. Egyszerre volt jó érzés és szörnyű, hogy visszakaptam egy keveset a nyomozói munkából. Minden ugyanis, amit Weiss-szel itt ma csináltunk, csupán csak adminisztráció. Azokat a kérdéseket tettük fel, amiket a nyomozóknak már nem volt kedve. Ebédeltek, vagy csupán már ők is ezerszer elismételték és nem volt hozzá kedvük újfent.
- Egy pillanat. Weiss, gyere – intettem a fejemmel a társamnak, de csak akkor nyitottam szóra a szám, mikor már bezártam az ajtót mögöttünk. – Kávéra van szükségem. Ne, ne menj el érte! – nyúltam a válla után, hogy megállítsam. Nem olyan régen még gond nélkül az útjára engedtem volna. – Addig vedd át. Nem olyan bonyolult. A fickó óvadékkal van kint, a helyszínhez lehet kapcsolni őt. Egy nappal azelőtt lopták el a benzint a kútról, hogy a társaival felgyújtották volna azt a házat. Ő pedig a kúttól és a háztól sem lakik olyan messze, ráadásul az ott lakókkal is folyton bajuk volt. Minden ott van az aktákban. Ha nem adunk sziklaszilárd bizonyítékokat az ügyésznek, akkor a kötelező köröket futhatjuk majd újra és újra. Be kell vallania, hogy ő lopta el a benzint a kútról. Említsd meg neki, hogy az a tettes, aki eldobta azt a molotov-koktélt, rendben? Aki csinálta, a fizikai tettestárs és aki a benzint lopta csupán előkészületet tett. A kettő nem ugyanaz, az ügyvédje egy barom, ráharap majd és javasolja, hogy beismerjen majd – ami semmit sem fog érni, mert az esküdtek nem szeretik azt a fajta megbánást és beismerést, ami nem őszinte, ráadásul elkésett Ennek az ügynek már jó ideje, egyedül a bürokrácia miatt nem zárult még le, és mert, mindig találtak jogi kiskapukat. A beismerés ezt is megoldja. – Vedd fel a beismerő vallomását és szólj fel a nyomozónak, hogy viheti majd az ügyésznek. A többivel boldogulni fogsz, csak rutin kérdések  - hogy ne elavult információk legyenek a megakadt ügyek aktáiban. Időnként, ha felmerül egy új nyom és újra nyitják az ilyen ügyekben a nyomozást, akkor a járőrökre osztják ki azt a hálásnak közel sem nevezhető feladatot, hogy átrágják magukat az aktahegyeken és javítsák azokat az adatokat, amelyek már nem relevánsak.
Megveregettem Weiss vállát, majd kinyitottam neki az ajtót, én magam pedig a földszint felé vettem az irányt. Nem az itteni kávégép felé, de még csak nem is az ütött-kopott kávéfőzőhöz, amit a nyomozók szerettek a sajátjuknak gondolni. A környéken lévő kávézót látogattam meg, és a gőzölgő itallal a kezemben tértem vissza, de nem arra, amerről érkeztem. Ez az akasztani való öltönyös bérenc pedig épp ekkor bukkan fel itt.
- Schneider – biccentettem felé elmorogva a nevét. A férfi olyan volt, mint amilyen a legutóbbi találkozásukkor. Azaz, mint mindig. Irritáló. A drága kocsi és öltöny, a magabiztos vigyor, ami miatt viszketni kezdett az ember tenyere, szinte természetes ellenszenvet szült. Az én ellenérzéseim azonban sokkalta személyesebb jellegűek voltak. – Jól tudja – nem is néztem a férfira, ahogy az autója felé léptem, hogy lássam mire mutat. Pár hónappal ezelőtt egy ilyen véletlen találkozás alighanem azzal végződött volna, hogy egymásnak esve harcolunk a járdán. És bár szívesen csináltam volna munkát a fogorvosának, uralkodtam magamon. – Nem rossz. Kinek a seggében hagyta miatta a nyelvét, ügyvéd úr? – a matricáról a férfira kúszott a pillantásom és halovány mosolyra húztam az ajkaim. – A sziréna megoldja az ilyen jellegű gondjainkat – tettem hozzá kissé szűkszavúan. A fegyver pedig a rosszabb környékeken, de ezt már csak magamban jegyeztem meg.
- Munka, vagy magán jellegű találkozó miatt készül betérni hozzánk? – pillantottam rá, és a karomat összefonva a mellkasom előtt dőltem kissé neki az autójának. – Akad pár ember a fogdában és kihallgatókban, akiknek nem ártana egy ügyvéd. Bár nem miniszoknyás szőkék, amilyeneket maga szeret – jegyeztem meg somolyogva. Se nem olyan vastagok, amilyenhez Schneider szokva van. – Vagy talán jött segíteni visszavenni néhány jelvényt, mert terhesek lettek azok néhányaknak? – kíváncsiskodtam, kortyolva a kávémból. A Mark Schneiderhez hasonló ügyvédek számára alighanem nem létezik megfizethetetlen feladat. Csak a megfelelő fizetségre van szükségük. A lelkük már úgy is rég oda.

Az Államok igazságügyi rendszere nem egyszerűen bonyolult; olyan szinten összetett, hogy egyes térfeleket többszörösen is lefednek, másokat pedig védtelenül hagynak. Azokra a kémfilmekre emlékeztet, mint a Mission Impossible, ahol a lézerek közötti lyukakat kihasználva lehet eljutni a kincshez – jobban belegondolva az ügyvédek munkája sem sokban különbözik ettől. Nem az számít, hogy felfedjük az „igazságot”, ahogy azt gyerekként gondolja az ember; a tárgyalóteremben csak a vádló és a vádlott igazsága van, legtöbbször egyik sem fedi az objektív valóságot, és az nyer, aki ügyesebben bizonyítja a sajátját.
Az olyanok szemében, mint Herrera, az efféle eljárásoknak persze csak egy pozitív kimenetele lehet: az, hogy az ügyész nyer, ők pedig rányomhatják a LEZÁRT pecsétet az ügyre. Az, hogy ezeknek az ügyeknek jelentős százaléka további vizsgálódás után nem bizonyítottnak vagy új bizonyítékok feltűnése esetén egyenesen tévesnek bizonyul, már nem igen lát napvilágot. A tény, hogy az ügyészség hányszor hamisítja meg a dokumentumokat vagy tagad meg hozzáférést olyanokhoz, amelyekben akár egy csepp esélyt is látnak, hogy maguk ellen használhatóak, ismét csak tagadott s szőnyeg alá söpört statisztika. Háborúban mindent szabad.
De a nyomozók és rendőrök szemében a védőügyvédek örökké az Ördögnek adták a lelküket. Egyszerűbb néhány embert vádolni ilyesmivel, mint elfogadni, hogy az emberek nagy része rég eladta magát, ezért vagy azért. Minket legalább rendesen meg is fizetnek érte.
– Elvégeztem a munkámat. Jól. Mocsosul jól. Egyszer kipróbálhatná – vigyorogtam vissza rá, annak teljes tudatában, hogy valószínűleg fejben már hét különböző módon verte szét a képemet. Valahol persze egészen átéreztem a helyzetét, elvégre, kissebbségként próbált túlélni egy olyan rendszerben, ahol még mindig kopaszodó fehér pasasok döntöttek az előléptetésekről. A feketéknek kissé könnyebb volt már, de a latinok továbbra is a ranglétra alján kullogtak, megbélyegzettként. Amennyire tudtam, még kapitány se igen akadt közülük – ennél már csak a nők álltak rosszabbul. – Ah, igen, gondolom újabban elég sokat kocsikázik az utcákon. Tudja, szinte azt hittem, magát láttam a fánkos bódé előtt a tizenhatodikon.
A kérdésére megvontam a vállam, s úgy húztam el a számat, mintha tűnődnék a megfelelő válaszon. – A munkámból fakadóan minden találkozóm magán jellegű. Ez a szabadúszóság egyik előnye. – Rávillant a tekintetem, ahogy nekidőlt a kocsimnak. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta; mint mikor Jo évekig azzal idegesítette Nicole-t, hogy közel tartotta hozzá az ujját, és mikor a nagyobbik panaszkodott, hogy a húga hozzáér, ő csak rázta a fejét, hogy nem is. Egymás cuccainak fogdosása a pre-tinédzser lányok egyik legfőbb fegyvere. Úgy tűnik, a negyvenes évei végén járó latin zsaruké is. – Ugyan, maga is tudja, hogy az ügyféköröm ennél azért jóval tágabb. Persze nincs semmi szégyellnivaló abban, ha a maga figyelmét csak ők ragadták meg. A nézés még nem bűn.
Szálka voltam a szemében már akkor is, amikor még nyomozóként dolgozott, a visszafokozását követően pedig úgy tűnik, komplett lucfenyő lettem. Érthető a sértettsége; gyerekes, de érthető, és főképp szórakoztató. – Ugyan. Az én célom is pont az, mint a magáé volt; megnyerni az ügyeimet. Én jobban vettem az akadályokat, ezért maga vesztett. Megesik az ilyesmi, nem gondolja? Tisztességes győzelem volt. Persze, maga jócskán megkönnyítette azzal, hogy elcseszte az egész álcáját és az ügyét, no meg ott volt az a drogprobléma, de ezen igazán ne egye magát. Bárkivel megeshet. – Megigazítom a nyakkendőmet, és rápillantok az órámra; kivételesen nem amiatt, hogy jelezzem, menni szeretnék. A találkozó megbeszélt időpontjáig van még negyed órám, Brown pedig híres arról, hogy betartatja a találkozók időpontját. Lehet, hogy már rég aknakeresőt játszik, de akkor is váratna még velem tizenöt percet a lobbiban. Márpedig engem senki sem várat meg. – Egyébként pedig aligha hibáztathat csak engem. Nem én voltam, aki felterjesztette a lefokozási kérvényt. Sőt, ha az emlékezetem nem csal, komplett kirúgásról volt szó a testülettől… Ami nem történt meg. A rendőrfőkapitány mindig is imádta eltakarni a hibáit, ugye? Egy kis szépségtapasz. Maga pedig tovább üldözheti a bűnt New York utcáin. Mindenki nyer.
Az alapján, amit tudok a rendőrség berkeiről, és amit magam is érzek a saját munkámmal kapcsolatban, egy olyan, a foglalkozásának élő személy helyében, mint Herrera, már rég bekaptam volna a pisztolycső hegyét. Elvégre, ha jól emlékszem, még csak családja sincs, ami egyes emberek számára legalább egy pillanatnyi gondolkozási időt szül, mielőtt kiugrana a harminchetedikről. Fogalmam sem volt, Ő vajon miért ragaszkodott ilyen makacsul az életéhez; talán azt hitte, még valahogy visszakaphatja a pozícióját? Vagy túl gyáva? A vallási okokat sem zártam volna ki; habár fogalmam sem volt Herrera álláspontjáról a témában (és aligha kezdhettem el kérdezgetni róla), a százalékokra kellett hagyatkoznom, miszerint a latinoknak csupán hat százaléka nem vallásos, és alig 0,37%-ban ateisták. Ellenben, például, az amerikai zsidókat, akik között az ateisták száma majdnem harminc százalék. Nem mintha ez meglepne; a mi vallási rituáléinkat kétezer éve nem módosították. És mindenki szereti a hamburgert.
A vallási nézeteinél is sokkal jobban érdekelt viszont az, hogy mit keres itt. Abban ugyanis biztos voltam, hogy nem ehhez a körzethez tartozott. – És magát mi szél hozta erre? Újabban az IU környékén tölti az ebédidejét? – biccentettem fejemmel az épületre, melynek a körzeti kapitányság felirata alatt rögtön ott állt, nem kevésbé feltűnően, az Intelligence Unit központját hirdető felirat. – Brown főkapitánnyal van találkozóm. Bizonyára nagyon szívesen köszön magának is.

A liar and a cheat

but I could be so much worse

A védőügyvédek undorítók. Már akkor is gyűlölték őket, mikor az Akadémiára kerültem. Vannak dolgok, amik nem változnak. Akadt néhány olyan védőügyvéd, akiket ha nem is kedveltem igazán, de elviseltem és tulajdonképpen még el is ismertem őket, legalábbis szakmailag. Azt sose tudtam megérteni, hogy miként van gyomruk olyan emberek védelmét ellátni, akik kimondhatatlan szörnyűségeket követtek el. Az a bevált válasz pedig, hogy „joguk van a védelemhez”, számomra sosem volt elég. Az őszinte válasz így kéne hangozzon: „mert jól fizetnek”. Még, hogy a megváltást nem lehet megvásárolni.
- Hirtelen nagy kedvet is kaptam hozzá – feleltem egy vicsorgásszerű mosolyt megeresztve felé. Nem hazudok, sokkal szívderítőbb látvány lenne néhány zúzódással. Azonban már nem vagyok tizenhat éves suhanc, és nem is azokat az időket éljük, mikor nem csak a legegyszerűbb, de a legpraktikusabb is volt ilyen mód intézni az ügyeket.
- Sok a latino járőr, gyakran összekevernek minket – vontam meg a vállamat, eleresztve a fülem mögött a megjegyzést. Talán több is van közülünk járőr gúnyában, mint ahány hozzáhasonló aranyásó fehér ügyvéd rohangál a városban. A származásom nem szoktam pajzsként, sem fegyverként lóbálni, de hiába nem mondok ki valamit, attól az még létezik. A kábszereseknél épp azért léptettek elő fedett nyomozónak, mert latino vagyok. Ha ott nem vertem miatta asztalt, később sem igazán elegáns.
- Nem kéne ahhoz egy kicsit összeférhetőbbnek lennie? Sokat golfozik bírókkal és rendőrkapitányokkal, nem igaz? – pillantottam felé, mielőtt a tekintetem a kocsijára esett volna. Mint a legtöbb férfi, úgy én is érdeklődtem az autók iránt, habár az én ízlésem sokkalta inkább a klasszikus járgányok felé hajlott. – Házasságban is legfeljebb vétség, azt mondják. De ezt maga biztos jobban tudja – elvégre, kettőnk közül ő volt házas, nem én. Egyszerű tények, habár én ezzel inkább utaltam arra, hogy nem lepne meg, ha egy miniszoknyás szőke lett volna az a bűne, amit a felesége már nem vétekként tartott számon. Az ember vétkezik, a probléma az, hogy nem mindegyikért kell vezekelnie, ha meg is veheti a bűnbocsánatot.
Grimasszerű mosoly ült ki az arcomra, ahogy hallgattam őt. A Kábítószer Ellenes Osztály híresen zárkózott, éppen ezért kevesen is tudták, hogy a fél éves kényszerpihenőm nem hetente egy pszichológusnál töltöttem el, hanem egy elvonón. Schneidernek azonban olyan barátai voltak, akik ezt a részletet nem voltak restek megosztani vele. – Nagyon jól informált. Engem lefokoztak, minden közvetlen és közvetett bizonyítékot pedig megsemmisítettek. Tette a dolgát, és elintézett vele rajtam kívül jó néhány gyereket, akiket talán pár golftársa is látogatott – a farzsebembe nyúltam a szabad kezemmel, és előkotortam egy meggyűrt cigarettásdobozt. – Megfogná? – nyomtam a kezébe a kávés poharat, miközben rágyújtottam egy szálra. – Dohányzik? – nyújtottam felé a dobozt, kicserélve a kávéra, ha igen. Ellenkező esetben tettem róla, hogy még néhány évet elvegyek magamtól a kávé és dohány kettősével. – Tudja, nem a munkája az, ami bosszant. Vannak gyerekei, igaz? – pillantottam rá, mintha ne tudtam volna róla. Ijesztően egyszerű az ilyet kideríteni. – Vannak gyerekei, és azoknak dolgozva cseszett ki velem, akik mások gyerekeivel szeretnek elszórakozni. Védőügyvéd, pontosan tudja, hogy 10-ből 8-szor sáros, akit véd. Védőügyvédként is tehet feljelentést, ha a megbízása letelt. De nem tett – félre fújtam a füstöt. A történtekben nem a lefokozás volt az, ami a leginkább idegesített. Hanem az, hogy azok a bírók, ügyészek, ügyvédek és politikusok, akikről bizonyítékom volt, még csak egy járőrt sem kaptak a nyakukba egy-két kérdéssel. Schneider megtehette volna, hogy tesz egy feljelentést. Alighanem félresöpörték volna, de ha egy jó nevű ügyvéd áll elő vele, a kollégák és újságok is felfigyeltek volna a dologra. Ez gerjesztett volna egy olyan folyamatot, ami legalább annyit ért volna, hogy ezeket a mocskokat legközelebb ne válasszák újra. Ő azonban inkább csak elvégezte a dolgát és félrenézett.
- Kétlem, hogy az én nevem mondana neki bármit is. A rendőr-főkapitányok ritkán foglalkoznak járőrökkel – akkor is, ha azok lefokozott nyomozók, habár ennek ellent mondanak Schneider szavai. Az áthelyezésemkor ott kellett legyen Brown aláírása is, de ennél többet általánosságban nem kéne foglalkozzon az ügyemmel. Hacsak nem volt néhány cimborája azok között, akik terhére bizonyítékot igyekeztem szerezni. – Remélem nem védelemre van szüksége a főkapitánynak Vagy már ilyenkor is köti az ügyvédi titoktartás? – pillantottam felé kíváncsian. Ha köti, ha nem, úgyse mondana semmit, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Schneider nem a betegség, csupán egy tünet. Ahol pénzt lát, ott lehetőséget is, ezzel pedig csak még inkább a kór elterjedését segíti.
– Ismerősök a régi időből   feleltem a kérdésére végül. – Sokat kocsikázom, ahogy mondta is. Kihasználom az új körülmények biztosította lehetőségeket – vontam meg a vállam. Nem igazán titok az, hogy a lefokozásom egyet jelentett a karrierem végével is. Az én koromban igencsak ritka az, ha valaki visszakerül arra a polcra, ahonnét levették. Nem visszaküzdeni volt a célom magam, csak a munkám tenni, amíg még lehetett. Úgy, hogy az ne merüljön ki az ide-oda kocsikázásban. – Tudja, a járőrökkel akkor is közlékenyebb mindenki, ha nyomozóként nem bírták a képüket. Magát is biztosan jobban kedvelték, míg csak gyakornok volt – az átlagemberek egészen biztosan. Az ügyvédeknek jobb, ha semmit se mond az ember, mert, ha fogást találnak rajtad, akkor el is kaptak. Egy nyomozó is hasonló cipőben jár. A járőrnek kevesebb jogosultsága van, éppen ezért az emberek hajlamosabbak a bizalmaskodásra. Még a kollégák is. Habár, ők alighanem részben kárörvendésből is teszik. Nem csak családot nem alapítottam, de sok barátot sem szereztem. Elsősorban azért, mert elvégeztem a munkám akkor is, ha az egy kolléga kárára volt. Na ezt Schneider egésze biztosan áttudta érezni.

– Az ember azokkal golfozik, akikkel tud. Meglehetősen úri sport, nincs ott minden jött-ment… Hogy ezen társaság nagyját olyanok adják, mint bírók, rendőrkapitányok, képviselők vagy nagynevű cégtulajok, nos, az talán véletlen, talán a megfelelő sport a megfelelő közönséget vonzza. Gondolom, a járőrök szívesebben játszanak baseballt. Milyen a csavart labdája? – érdeklődöm, már majdnem őszintén. Nem igazán jut eszembe latinobb sport a baseballnál, talán csak a boksz meg az európai foci. – Látszik, hogy nem volt még házas. – Csak ennyit fűzök hozzá kedélyesen. Véleményem szerint a házasság elavult fantazmagória, amitől az emberiség csakis a társadalmi nyomás végett nem tud szabadulni – elvégre, a mai világban, ahol minden második házasság, alsó hangon, válással végződik, a maradék háromnegyede pedig a másik halálát várja, akkor igazából mi értelme az egésznek? A felesleges rongyrázáson és a képzelt stigma elkerülésén kívül.
Annak idején én is behódoltam ennek az ideának, szinte még örültem is; ha újrakezdhetném, egészen biztosan nem lépném meg. És nem Jennifer miatt; ő rendkívül sokat érő nő. A kapcsolatunk egyszerűen kifutotta, amit kellett, innentől kezdve pedig csak az ő félelme tartja ott a „házas” jelzőt a Facebook profilján.
Minderről Herrera persze aligha tud, legfeljebb feltételezi, hogy a feleségem gyűlöl, mert fűvel-fával megcsalom. Szerencsére egyikről sincs szó, de valamiért úgy tűnik, hogy jobb, ha ezt nem kötöm az orrára. Egyébként is azt hiszi, hogy túl sokat tud, ez pedig természetes akadály, olyasféle, amit nem kívánok megszüntetni előtte, hogy aztán a végén rosszkor legyen rossz helyen. Ha őszinte akarok lenni, már az sem tetszik túlzottan, hogy hirtelen az IU vonzáskörzetébe került. Akkor sem, ha még mindig csupán járőr.
– Mondták már magának, hogy túlfejlett az igazságérzete? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn. Azt döntse el magának, hogy ezt egyszerű megállapításnak szánom, vagy nehezményezésnek. Azt már határozottan nehezményezem, hogy a határozott „nem” kijelentésem ellenére a kezembe nyomja a kávéspoharát, összetévesztve engem valakivel, aki szívességgel tartozik neki. Ha nem félteném jobban a cipőm talpát, vagy az autóm fényezését, akkor rögtön ki is öntöttem volna az út szélére. Így épp a fogaim szorultak össze a kelleténél erősebben a pillanat egy tört részére, majd ismét kisimultak a vonásaim. Direkt akar bosszantani, amolyan gyerekes büntetés gyanánt. Látszik, hogy személyesen magára vette az eljárást, pedig valóban ő volt az egyik fő tényező – mondhatni, saját maga alatt vágta a fát. – Már nem. Tervezek tovább élni ötvennél.
Régen elég sokat dohányoztam, a munka stressze nem hagyott más lehetőséget. Ma már inkább másféle levezetésben hiszek; legyen az sport, szex, vagy egy pohár minőségi scotch a nap végén. Az emberek nem szívesen bíznak olyasvalakiben, aki bűzlik a cigarettafüsttől és a nikotin fogsárgító hatását majdnem olyan nehéz eltüntetni, mint a kávéét. – Szeretné megkérdezni tőlük, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire osztoznak az érzéseiben felém? – görbül felfelé a szám sarka. Valószínűleg meglepően nagyot csalódna. Bár nem is ez a kis közvéleménykutatása célja, nem; ő inkább a bűntudatomra próbálna hatni. A gond az, hogy nem lehet olyanom, ha tudom, hogy igazam volt. – Tudja, ez az egyik fő különbség köztünk. Nem az, hogy az órám annyiba került, mint az éves lakbére, vagy hogy egymással szemben lévő oldalon állunk a tárgyalóteremben. A különbség, hogy nekem vannak gyerekeim; és épp ezért nagyon jól tudom, hogy bármennyire tetszik vagy sem, a világon, sőt, a városban is akadnak olyan emberek, ezrével, akikkel nem szeretnék ellentétbe kerülni. A nagy hal megeszi a kisebbet, én pedig, a családommal együtt, háborítatlanul úszom tovább. Ez a világ rendje. A korát tekintve ezt igazán elfogadhatta volna már, a rendszer elleni szélmalomharc már az egyetemistáknál is gyermeteg hisztériának tűnik csupán.
Bár biztos vagyok benne, hogy az örök igazság tévképzetében hívők számára Carlos Herrera tökéletes mártírja volna az „igaz ügynek”. Az egész életét ennek szentelte, majd a gonosz valóság kirántotta alóla a szőnyeget, és úgy pofára esett, hogy esélye sincs összeszedni a darabkáit. – Egyébként pedig nincs tudomásom arról, hogy bármely ügyfelem is elkövette volna azt, amivel vádolták. Esküszöm – teszem még hozzá. Ez ugyanis az elsődleges szabályom: sosem kérdezek rá, hogy elkövette-e, sőt, szigorúan megtiltom, hogy elmondja nekem. Épp azért, amit Herrera is mondott; bizonyos esetekben utólag az ügyvédi titoktartás megszeghető. Pont úgy, ahogy a rendőrségi ügyeket is lehet kellő diszkrécióval kezelni.
– Mindig vannak kivételek – somolygom. – Tudja, olyanok, akik valamirét felkerülnek a radarra. Brown igazgató jobban emlékszik, mint azok a bizonyos elefántok. – Például, ha olyasvalaki kerül át a közvetlen körzetébe, aki korábban már próbálkozott a lebuktatásával. Arról nincs információm, hogy pontosan mennyire járt közel Brown kilétéhez, de az biztos, hogy direkt nem rúgták ki a testülettől: így legalább mindig rajta tarthatta a szemét, nem pedig elveszett veszélyforrásként járkál a nagyvilágban. Ezért vagyok biztos abban is, hogy fel kell hoznom majd Herrera jelenlétét.
– Ha védelemre volna szüksége, már nem lenne főkapitány – válaszolok könnyedén, anélkül, hogy igazából válaszolnék. – De biztos vagyok benne, hogy felettébb jól esne neki az aggodalma.
Meg lehet kérdőjelezni, egyáltalán mit is keresünk mi egymás társaságában, ha egyszer egyértelmű, hogy mindketten a lehető legtávolabbra kívánjuk magunkat. Ez az óvatosság és a felnőtt lét ismeretlen záradéka. Néha olyat is meg kell tenni, amihez semmi kedvünk; sőt, az esetek többsége ilyen. – Ismerősök, tényleg? A rácson innen vagy túl? – Oldalra biccentett fejjel figyelem. A közlékenységről beszél, amitől majdnem felnevetek, de csak majdnem. Amennyire képesek utálkozni egymás iránt az ügyvédek és a rend éber őrei, legalább annyira ódzkodik tőlünk mindenki más. Főleg az olyan környékeken, ahol Herrera dolgozott. –  Téves feltételezés volna. És felesleges is – felelem. Nem mondanám, hogy jobban kedveltek, és azt sem, hogy most ne lenne így; a lényeg viszont hogy úgysem számít. A felszínen persze ott vannak ezek az állítólagos „barátságok”, amiket egymás iránt ápolunk, azonban valójában mindenki tudja, hogy talán utáljuk egymást, mint a szart, épp csak jelenleg nyereségesebb egymás jobbik oldalán állni. Én pedig azért dolgozom, hogy a legtöbbekkel így legyek.
Persze mindig akad, akit nem lehet meggyőzni; Herrera és a hozzá hasonló igazságharcosok járulékos veszteségek, jelentéktelen tizedszázalékok csupán. – És van is valami konkrétum, amit meghallani kíván, vagy csak kíváncsi az utca szavára? Attól tartok, a tetszési indexe nem lehet sokkal magasabb az átlag emberek körében, mint a drága elnökünké… Vagy az enyém. Remélem, azért ezt nem veszi nagyon a szívére. – Nem sokkal a parkoló autóm mellett áll a kuka; könnyed léptekkel sétálok oda mellé, és miközben nem veszem le a szemem Herreráról, kidobom a kávéját. – A rendőrség bizonyára mérhetetlenül sajnálná, ha megtörne ez a lelkesedése és odaadása a hivatása iránt! Elvégre, kevesen ennyire kitartóak, mint maga. Persze, keveseknek van ezen kívül annyira kevés dolga az életében, mint magának, úgyhogy ez talán összefügg. Sosem akart magának családot, Herrera járőr?
Megindulok a márvány lépcsősor felé, amelynek tetején a hatalmas üvegfelületek végett szinte  átlátszónak és átláthatónak tűnő kapitányság épülete várt. Németként kissé meg is mosolyogtat a dolog; az új Reichstag ’99-ben megnyílt új épületének üvegkupolája már jelképpé vált, bármikor látogatható és betekintést lehet nyerni a közepén lévő parlamenti ülésteremre. Az egyébként angol építész szerint azért, hogy ezzel is kifejezze az új német kormány, a parlament átláthatóságát és nyitottságát az egységes német nép felé.
Pont, mint az, ez is egy nagy rakás fényesre suvickolt szar volt.
– Bizonyos értelemben még hálás is lehetne nekem. Tudja, az emberi faj, mint az összes többi, azért létezik, hogy saját fennmaradását biztosítsa. Nem azt mondom, hogy ne későn lépett volna be a játékba, de még van esélye elkezdeni a maga… egyedi génjeinek fennmaradását. Annyira nem fest szarul a korához képest – vonom meg a vállam. – Ki tudja? Akkor talán még azt is megértené, mennyivel másabban látja az ember az igazság és a biztonság közti különbségeket, ha nem csak magára kell gondolnia.

A liar and a cheat

but I could be so much worse

Sose értettem, hogy a golfot mi alapján tekintik sportnak. A közegben, ahol én nőttem fel, sportnak azt hívtuk, ahol az ember megizzadt, míg a golfozóknak a táskáikat is mások viszik. Gyakran épp latinok. Az úri sport jelzőtől pedig késztetést érzek, hogy lehányjam az előttem álló puccos öltönyét. Úri sport … Schneider köreiben alighanem így hívják azt, hogy még rendesen sportolni is gazdagok.
A kérdését hallva elmosolyodom. – Ha kíváncsi rá, ugorjon be egy mérkőzésre – erősen kétlem, hogy az ügyvédek között divatja lenne az szakszervezeti sportligának, de a rendvédelmi szervek között már-már történelme van. – Már nem játszom, de …ha beáll, szívesen tanítok egy-két dolgot. De csak, ha nem a bőréhez varrták az öltönyét ¬– siklott végig a tekintetem a zakóján. Schneider tipikusan olyan embernek tűnt, aki egy polc felszereléséért is szakembert hívna. A munkám során sok hasonlóval találkoztam már. Az ilyenek számára a dolgok két csoportra oszthatók: amiket megvehetnek, és amiket nem. Schneider pedig láthatóan élvezi, hogy a legtöbb dolgot elég megoldani azzal, ha kinyitja a tárcáját. – Ezzel a hibával együtt tudok élni – vontam meg a vállamat. Nem voltam a házasság elleni keresztes hadjárat leghangosabb katonája sosem, egyszerűen csak így alakultak a dolgaim. Ha pedig az ember elválik, mégis mi értelme volt? Gyerekek, közös vagyon, amiken aztán éveken át marakodnak az emberek. Schneider se gondolnám, hogy ragaszkodott volna ahhoz, hogy a gyerekeit magánál tarthassa, többet láthassa. Márpedig egy apának ez lenne a dolga. Egy férfinak. Felvállalni a kötelezettségeit és eleget tenni azoknak akkor is, ha egyébként terhére vannak. Én az apámtól azt tanultam, hogy férfinak lenni áldozat és fájdalom, semmint szórakozás.
- Szerintem csak mások adtak alá, megtanultak félrenézni. Majd mikor igazságtalanság éri őket, azért rimánkodnak, hogy semmibe veszik őket – feleltem kissé könnyelműen. Leginkább a Schneiderhez hasonló alakok ilyenek. Nem foglalkoznak másokkal, félrenéznek és tudomást sem vesznek az elefántcsont tornyaikból arról, hogy mi folyik a világban. Mikor azonban nekik van szükségük segítségre, és ugyanazt kapják, amit azok is kaphatnak, akikről nem vesznek tudomást, dühössé válnak. A világ igazságtalanul működik. Erről pedig mi tehetünk. – Nagy kár – sóhajtok fel, felpattintva az öngyújtót. – Jobb társaságban dohányozni – teszem hozzá, nehogy azt képzelje, hogy sajnálnám tőle azt az … öt-hat évet, ami még az ötvenig hátra van neki. A fájó igazság az, hogy a holnapot is sajnálom tőle és a hasonszőrűektől.
- A munkánk, Schneider, bizonyos mértékben átfedésben van. Tudja, hogy az emberek nem szeretnek igazat mondani – pillantottam rá, hosszan fújva ki a cigaretta füstöt. – Azt hiszi, hogy ettől értékesebb? - horkantam fel, szívva egy slukkot. – Nem tudom, hogy milyen apa, Schneider. Férfinak azonban igen kevés. A nagy- és a kishal … az beszél így, aki azt akarja, hogy többnek lássák, mint ami. Kitudja, talán pont azért nem kellett sírhelyet vennie még egyik gyerekének sem…   léptem hozzá közelebb, fenyegető szándék nélkül, de igen határozottan.  … mert én az árral úszás és behódolás helyett, dolgoztam, nem foglalkozva a nagy halakkal – pillantottam rá, hátrébb lépve, nem különösebben leplezve, hogy milyen ellenérzéseket vált ki belőlem. Nem, mint ügyvéd, hanem, mint férfi.   Talán nem ártana időnként magába néznie és feltennie azt a kérdést, hogy … vajon hány sírhelyért felelős? – persze, nyugtathatja magát azzal, hogy ő csak közvetve felelős, de ez a pohár víz és az erdőtűz esete.
- Arra is biztos megesküszik, hogy erre nem kérdezett rá, igaz? Könnyű esküdni, nem tudni semmiről se, ha nem a megfelelő kérdéseket teszi fel – ebben pedig biztos voltam, hogy nagy tapasztalata van. Egyes emberek tudnak róla, mások pedig csak nem akarnak tudni róla. Akármelyikhez is tartozik, egyik se töltheti el jogosan őt bármiféle elégtétellel.
- Ha el is felejti, maga jó szolga módjára majd eszébe juttatja – mosolygok rá a férfira. Vajon hány sokkal nagyobb halat próbál elégedetté tenni, hogy eltűrjék őt maguk körül? – Mindenkinek szüksége van védelemre. Csak egyesektől megtagadják, mert, ahogy mindennek, ennek is meg van a maga ára – ügyvédként pedig erről első kézből származó tapasztalatai lehetnek. Vajon hány embertől tagadja meg közvetve, vagy közvetlenül a segítséget, csak mert nem fizetnek eleget?
- Melyik aggasztaná jobban Brownt? – kérdeztem vissza, nagyot kortyolva a kávémból. Semmi kétségem nincs afelől, hogy Schneider be fog neki számolni rólam, és minden másról is, amit a kocsijából kiszállva a főkapitány irodáig tapasztal. Járhat akármilyen kocsival, lehet akármilyen kiváltsága, ha mindez másoktól függ.
- Járőr vagyok, nem nyomozó. Tudja a különbséget maga is a kettő között. Várjon! – nyúltam utána, elnyomva a csikket a kávés pohár alján, amiben már csak néhány kortynyi fekete folyadék lötyögött. – Kösz – biccentettem felé mielőtt kuka felé indult volna. A kérdése nem ért meglepetésként, sokan jegyezték meg, hogy mi minden maradt ki az életemből. – Ehhez előbb hívjon meg pár italra – tértem ki a válaszadás alól egyszerűen. Nem vele kívántam megvitatni ezt a kérdést. Ami azt illeti, ezt a témát senkivel se boncolgattam szívesen.
- Kedves, hogy így aggódik. Talán magának is ennyire kevés dolga lenne? – pillantottam felé, de nem tüntettem ki sokáig a figyelmemmel. Schneider érezhetően nagyon szerette volna, ha negyvenesek Harcosok Klubját játszanék vele. – Ne legyen álszent, rémesen áll. Nem Brownhoz igyekezne, ha gondolna másra is – ráztam meg a fejemet, felpillantva az épületre. A mai napig furcsa belépni a rendőrség épületeibe. Fals tekintélyt sugároztak. – És ne takarózzon másokkal. Nem tisztességes – az ilyen embereket pedig igencsak nehezen tudtam elviselni. – Nem kísérem be, ha nem bánja. Sokszor megjárhatta már az utat Brownig, csukott szemmel is menni fog – szóltam le neki a pár lépcsőfokkal lejjebb.  A bűneit ne igazolja olyanokkal, akiknek nincsen köze hozzá. Családja van, Schneider, éppen ezért kéne okosabban megválasztania, hogy milyen szarba nyúl. Üdvözlöm Brownt! – intettem búcsút a férfinak, mielőtt elfordultam volna, hogy rágyújthassak, és ezt a szálat már egyedül, nyugalomban élvezhessem ki.
Tévedtem. Társaság nélkül mégiscsak jobban esik.