Carlos ellentétje a mexikóiakról alkotott sztereotípiáknak. Kissé szűk szavú, szinte folyamatosan komor tekintetű, sokat morgó rendőrtiszt, akinek a humorérzéke tipikusan az 1980-90-es évek rendőrfilmek hangulatát idézi. Örökké szkeptikus, gyakorta cinikus jellem, aki könnyen megtalálja az utcaemberével a közös hangot, míg a felsőbb tízezer tagjait ösztönösen gyűlöli. Szegény, bevándorló családból származván Carlosnak sosem volt ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy dolgoznia kell, nem kereste a könnyebb utat. Nagy teherbírású, sok kollégája szerint egyenesen rögeszmésen munkamániás, ami olykor elviselhetetlenné teszi őt. Ahogy ő igyekszik tökéletesen elvégezni a munkáját, úgy várja el ezt mindenki mástól is körülötte. Habár nincs túl sok barátja, és az elismeréséért meg kell dolgozni, Carlos nem ellenséges, sokkal inkább csak magának való.
Mint minden régebben a pályán lévő rendőr így, vagy úgy, Carlosnak is volt köze a rendőrségi korrupcióhoz. Nem tartja magát mintarendőrnek, de  mocskos zsarunak sem. A legjobban talán a gátlástalan jelző illik rá a munkájával kapcsolatban. Temperamentumos, folyamatosan teperő és zsörtölődő alak, aki néhány egyszerű erkölcsi szabály szerint él és dolgozik, időnként szembe kerülve ezek miatt a cél szentesíti az eszközt gondolattal.  
Carlosnak sosem volt jó híre a rendőrség berkein belül. Egy időben a legtöbb kollégája úgy gondolta, hogy szoros szálak fűzik őt bizonyos utcai bandákhoz, sokan többször rágalmazták is a korrupció vádjával. Az aktáiban több fegyelmi megrovás és figyelmeztetés is szerepel, többnyire túlkapások és a belső szabályrendszer figyelmen kívül hagyása miatt. Többek közt emiatt sem merült fel a neve sosem az előléptetések kapcsán.
Nem szeret a magánéletéről beszélni, ahogy a problémáit is inkább elfojtja és megoldja saját maga, semmint kiöntse a szívét. A kötelezettséget leszegett fejjel végrehajtó férfitípus, aki a munkáját már nagyon régóta elhivatottságból, semmint élvezetből végzi. Kiégett, ütött-kopott bútordarab lett mostanra.  
Fiatal kora óta dohányzik, volt pár kísérlete, hogy leszokjon, nem volt elég erős hozzá. Szeret fogadni sporteseményekre, amatőr szinten sportolt is, illetve a szakszervezeti ligákban játszott is. Bár sosem gyűlt meg a baja az alkohollal, de nem veti meg. Nem úgy, mint a heroinnal. Gyógyult függőként Carlos a fájdalomcsillapítóktól is távol tartja magát, amíg csak lehetséges. Jellemző rá, leginkább idősebb korára, hogy nem vigyáz az egészségére.


2003.
Fáradtan nyíltak a szemeim a telefon csörgésre. Az éjjeli szekrényen lévő órára pillantottam. 4:30.
- Igen?
- Carlos! Hála istennek, kérlek gyere át, Raúl megint nem józan, a srácok nem tudnak aludni és nem akarok … kérlek beszélj vele!
Fáradtan dörzsöltem az arcomat, felülve az ágyban. – Zárkózzatok be a szobájukba, tíz perc és ott vagyok.

- Carlos! Ez így nem mehet tovább. Én sajnálom, de mások is laknak itt, ha ez így megy tovább…
- Tudom, tudom, intézem – szakítottam félbe a szomszéd férfit, mielőtt beléptem volna a bátyámék házába, aminek a bejárati ajtaja még csak be sem volt csukva. Már kintről is hallani lehetett a Raúl hangját, de a házon belül mindent előző lakó szellemét háborgatóan hangos volt.
- Hé, hermano! Csendesebben, a gyerekeid és a feleséged alszanak!
- Carlos! – fordultam felém, még hangosabban a bátyám. – Nemnemnem, nem érted. Ő se, nem akar engem. Nem néz rám, nem is beszél hozzám.
- Ezért vered fel a holtakat is? Csendesebben! – szóltam rá megint, kissé erélyesebben, miközben becsuktam az ajtót és ossze húztam a függönyöket, hogy kizárjam a kintről figyelmesen leskelődőket.
- Én … csak beszélni akartam, érted? Hat évig itt se voltam, erre… az a rohadt fehér, Finley vagy ki a szar, a főnöke. Dugja, én mondom! Na és a kölykök… meg se ismernek! Az apjuk vagyok a kurva életbe, erre le se szarják, amit mondok.
- Sokat voltál távol, apa nélkül nőttek fel. Szokniuk kell, ennyi. Neked is. Szóval … legyél halkabb, és ülj le! Hozok valamit neked, csak maradj a seggeden – mutattam a kanapéra, miután a vállánál fogva tuszkoltam őt oda. A hűtőhöz lépve nem lepődtem meg túlságosan, mikor csak sört találtam.
- Azt hiszik, hogy ezt akartam? Miattad csuktak le, de ezt nem mondtad nekik, mi? Nem, Carlos bácsi tökéletes, az apjukat meg észre se veszik! – panaszkodott tovább idegesen, míg én egy pohár vizet nyomtam a kezébe és parancsoltam rá, hogy hajtsa fel. Addig se beszél.
Pedig nem hazudott. Négy voltam, mikor ideköltöztünk, Raúl nyolcéves. A fokozódó kartell tevékenység miatt, mikor apám állást kapott, vele együtt jöttünk. Latin közegben nőttünk fel, és pont emiatt mindkettőnknek kijutott az utcai bandákból. Fiatalon jó bulinak tűnt, tartozni valahova. Ők nem úgy kezeltek minket, ahogy az átlag amerikaiak és ez jólesett. Tizenkettő voltam, a bátyám tizenhat, mikor ki kellett rabolnunk egy ékszerboltot. Amolyan beavatás gyanánt. Elbasztuk. Ő pedig hátra maradt, míg én elfutottam. Javítóba került, pár hónapig én is állami gondozásba kerültem, de vele ellentétben én visszakerültem a szüleimhez. Ő három évet töltött a javítóban, majd amint kiengedték börtönbe csukták lövöldözés miatt. Valami fehér baromra akart ráijeszteni, aki leszólta.
- Ne beszélj hülyeségeket. A kölykeid szeretnek, de nem könnyíted meg – sóhajtottam, összefonva a kezeimet, míg arra vártam, hogy megigya az egészet.
Raúl egyből visszatalált a bandákhoz, amint lehetett, én a történtek után azonban elhatárolódtam tőlük. Apámmal együtt jártam az építkezésre melózni a suli mellett. Minden centért megdolgoztam, nem nyúltam a droghoz, amit minden második ajtónál próbáltak ránk sózni. A bátyám más volt, ő mindig is a könnyebb utat kereste a boldoguláshoz, így nyúlt a droghoz és így lett bűnöző is. Hat évet kapott a lövöldözés miatt, de odabent is társaságára akadt, és plusz kilencet kapott az ottani magaviselete miatt Ebből nagyjából egyet feltételesen volt kint, de egy kocsmai verekedés miatt visszakerült. Luna, a felesége eleinte bejárt hozzá, de terhes lett abban az egy évben, és utána már ritkán ment be a börtönbe. Én voltam az egyetlen, aki bejárt hozzá, miután a szüleink kitagadták őt. Nem volt sok kedvem hozzá nekem se, de rajtam kívül senkije sem volt már lényegében. Valamiféle kötelességnek is éreztem. Azzal, hogy elfuthattam ott és akkor, az én életemet megmentette, az övét pedig örökké lehúzta.
- Miért, talán nem így van, Carlos bácsi? Luna meg te mindig olyan jól kijöttetek, csak nem megdugtad te is? – röhögött, valami kimondhatatlanul undorító grimasszal a képén.
- Fogd be és igyál! – szóltam rá halkan, de határozottan.
Nem volt bűntudatom. Raúl és Luna már lényegében gyerekkoruk óta együtt voltak. Mindig is közel álltunk egymáshoz mi hárman, lényegében együtt nőttünk fel. Szerencsésnek tartottam a bátyámat, amiért ilyen társra lelt és sajnáltam Lunát azért, amit el kellett viselnie. Sokat segítettem neki és a srácaiknak, míg Raúl a börtönben volt, de … sosem tekintettem magamra pótapaként, vagy pótférjként. Közelebb kerültünk talán egymáshoz, de sosem történt semmi. Nem is történhetett volna. Mióta azonban Raúl itt van, nemcsak Luna és a srácok élete volt nehezebb, de az enyém is. Folyamatosan ki kellett húznom a bajból. Érte mennem, mikor letartóztatták, szívességeket kérni és tenni, hogy ne kerüljön vissza a rácsok mögé. Ezerszer magyaráztam el neki, hogy utoljára mentettem meg a seggét, ő pedig ezerszer ígérte meg, hogy megváltozik. Ezerszer voltam naiv.
- Carlos? – Luna hangja ütötte meg a fülem a lépcsők irányából. Pont a lámpabura alatt állt, így láttam az arcát.
- Mi a fasz, Raúl?! – vertem ki a bátyám kezéből a poharat, és húztam közelebb magamhoz a gallérjánál megragadva.
- Mássz ki a pofámból! – lökött el magától a bátyám, és már állt is volna fel, hogy folytassa, de ehhez túlzottan is sokat ivott.
A jobb egyenesen még azelőtt érte el, hogy felállt volna, így visszazuhant a kanapéra. Nem vártam meg, míg magához tér, közelebb léptem és az ingénél fogva rángattam fel, hogy újra és újra arcon üthessem, miközben ő próbálta valahogy eltakarni az arcát. A derekam köré kulcsolta a kezét és lökte el magát a kanapétól, próbálva felborítani, de imbolygott. A könyökömmel többször is lesújtottam a hátára, mire a földre esett.
- Ne csináljátok, légy szíves…
- Menj vissza, elintézem! – akasztottam meg Lunát, kitérve a bátyám bal egyenese elől, amit egyből visszakapott az arcába. Hátrált pár lépést, majd a vérző orrához kapott és a dühtől eltorzult arccal kapta fel az üres sörösüveget a polcról és felénk hajította.
Mellettem tört apró darabokra, de éreztem, ahogy felsértik a bőrömet pár helyen a szétrepülő üvegszilánkok, miközben a kezemet az arcom elé kapva védekeztem. A bátyám már mindössze egy lépésre volt, mikor leengedtem a kezem. Gyomorszájon vágtam, mire meggörnyedt, majd a kezét félreütve kerültem meg és kaptam el a nyakát, térdhajlaton rúgva őt, hogy a földre vihessem egyidejűleg.
- Te szánalmas gyáva féreg! Megütötted?! – ordítottam közvetlen közelről a fülébe, miközben nem engedtem a szorításon, bármennyire is kapálózott, már vörösödő fejjel. Amennyire tudott, dühösen ordibált arról, hogy mit fog velem tenni, de egyre halkabban és erőtlenebbül, ahogy egyre kevesebb vér és oxigén jutott az agyába. Éreztem a könyökét az oldalamban, de úgy feküdtem a földön és szorítottam őt, hogy ne tudjon igazán elérni.
- ELÉG! – éreztem Luna kezét az enyémeken, és enyhült a szorításom, míg végül el is engedtem a bátyámat, lelökve őt magamról a földre. Dühösen tápászkodtam fel, míg ő a földön feküdt továbbra is, mint a kivert kutya. – Menjetek vissza aludni! – ezt az utolsót a gyerekeknek mondta, akiket ekkor pillantottam meg ott, ahol Luna is állt. – Mi bajotok van?!
Sok minden. Túl sok minden. Nem tudtam választ adni, és aligha érdekelte volna. A gyerekekkel együtt ment fel az emeletre, míg az ajtón két egyenruhás rendőr lépett be.
- A szomszédok hívtak ki minket, mert dulakodást hallottak… -  itt azonban elakadt a mondandójában, mikor beljebb lépve megpillantotta a bátyámat a földön.
- Carlos Herrera rendőrtiszt, Brooklyni rendőrkapitányság 87-es körzete – mondtam, a zsebemből elkotorva a jelvényemet, amit jól láthatóan tartottam a magasba. Kurva nagy szerencsém van, amiért ezt a nadrágot vettem fel.
Minden rendben van itt?
- A bátyám. Ne aggódjanak, intézkedem – ráztam a fejemet, majd némi győzködés után kikísértem őket az ajtón, ezúttal kulcsra zárva azt magam mögött, mikor visszasétáltam a szobámba a bátyámhoz. A kanapénak dőlve ült a földön és orrát fájlalta. Alighanem eltörtem.
- Gyere, beviszlek a kórházba – sóhajtottam fel, majd a válla alá nyúlva állítottam őt talpra és támogattam ki az ajtón a kocsimig, ingerülten lökve félre a szomszédokat, akik elállták az utunkat közben.

2001.
- Várj itt! – mondtam a bátyámnak, mikor leállítottam a motort. – Mindjárt jövök, csak be kell ugranom pár iratért.
- Nem is láthatom, hogy dolgozik az öcsém? Mi van, talán szégyelled a börtönből frissen szabadult bátyádat? – horkant fel sértetten.
- Nincs ehhez kedvem, Raúl – sóhajtottam. – Csak csináld, amit mondtam.
- Mert te mindig jobban tudod, mi? Te, a tökéletes gyerek, a tökéletes apa, a tökéletes férj…
Kussolj már! – csaptam a műszerfalra idegesen, ahogy rákiabáltam. – Ne engem hibáztass, mert elbasztad! Te tehetsz róla, érted? Csak te!
- Talán elfelejtetted, hogy ki miatt kaptak el?!
- Tizenhat voltál, senki nem kényszerített, hogy utána is folytasd ezt a szart!
- Lettem volna olyan, mint te, ha? Öltözzek bohócnak mindennap és bírságoljak? Le se szarnak, a kutyát is többre tartják, mint téged! Bennem van tartás, én nem fekszem le ezeknek!
- Tartás, mi? Ki húzott ki téged a szarból legutóbb is, mi? Én! Unom már a szarságaidat, és tartozni mindenkinek, mert folyton a seggedet kell mentenem!
Mindketten ingerültek voltunk és dühösek. Alig másfél hónapja engedték ki, de rögtön elkapták gyorshajtás miatt. Részeg volt, és engem hívott, mikor elkapták. Elengedték, de csak miután megbizonyosodtak róla, hogy a zsebükben vagyok. Ha szívességet kérek, cserébe adnom is kell, ez így működik. Én pedig ebből rohadtul nem akartam kérni, de másból se áll eddig a munkám, mióta Raúl kint van.
- Mondtam, hogy visszafizetem majd…
- Mikor? Ha lesz munkád? Kapd be, nem is keresel. Legalább otthon segítenél valamit, de szarsz a családodra is.
- Azt hittem, hogy te vagy az új férje. Nem akartál odaköltözni?
- Térden lőlek, ha nem fogod be a pofádat – figyelmeztettem, az ablakon kinézve, igyekezve legyűrni a késztetést, hogy bemossak egyet neki. Rühelltem, hogy képtelen volt értékelni azt, amit a felesége tett érte és a gyerekeikért, és azt is, hogy nem ismerte fel, ezzel tőlem is elvette ennek a lehetőségét. Nem őt hibáztattam azért, hogy mindig is egyedül voltam, de … az ő családja az ő családja. Szerettem őket, de nem ugyanaz, mintha saját családot alapítottam volna. Úgy pedig esélyem sem volt, hogy folyton az ő szarját kellett takarítanom.
- Rám se néz. Már nem kellek neki. A kölykök meg… tiszteletlenek. Nem beszélnek velem. A saját házamban olyan vagyok, mint egy idegen. Jobban szeretnek téged, mint engem. Még … a feleségem is. Érted mi a bajom, hermano?
Hallgattam, csak azt lehetett hallani, ahogy levegőt veszek. Nem tudtam azt mondani, hogy rosszul látja. Luna panaszkodott nekem már korábban is róla, és mostanság is. Nem lehet mindent a végtelenségig magában tartani. Hűséges és kitartott, amíg lehetett, de ennél jobbat érdemel. Ő és a srácok is. Jobbat, mint a bátyám, de nem engem. Több okból kifolyólag sem.
- Nincs munkád. Iszol, lövöd magadat – pillantottam a karjára, amit a kabát ugyan eltakart, de nem voltam hülye. – Erőszakos vagy otthon, nem mész el a gyerekeidért, nem segítesz a feleségednek. Munkából kell eljönnöm, hogy kihúzzalak a szarból, vagy az éjszaka közepén felkelnem, hogy a te kötelezettségeid csináljam. Szereztem neked állást, leszartad. Segget csináltál a számból. Érted mi a bajom, hermano?
Raúl felhorkantott. – Börtönben voltam.
- Te tehetsz róla. Jó magaviselettel hamarabb kijöhettél volna, de te nem, inkább hátba szúrtad az egyik négert. Cserbenhagytad őket, többször is. Nőj fel végre és vállald a következményeket.
- Mintha apánkat hallanám.
- Ebben pont igaza volt. Egy férfi dolga, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. Dolgozzon, tartsa el a családját, bánjon jól a feleségével és nevelje a fiait. Családod van, ez nem szórakozás, Raúl. Nem csinálhatod vissza, nem dobhatod el őket, mert nem kedvelnek a hibáidért. Legyél végre férfi – tettem hozzá még utoljára, ahogy kinyitottam az ajtót és kiszálltam az autóból, magára hagyva a bátyámat, aki kifürkészhetetlen tekintettel meredt előre.

2007.
- Ő az.
Egy kiürített aluljáróban álltam egy koszos, szakadt pokrócok között fekvő holttestet bámulva. A nyomozó, aki fogadott azt mondta, hogy nagyjából hat órája lehet halott. Nem voltak nála az iratai, csak egy telefon, amin az utolsó hívott szám az enyém volt.
- Mikor látta utoljára?  kérdezte a mellettem álló nő. Ismert engem, a hangjában együttérzést is véltem felfedezni.
- Négy napja. Nem bírt lábra állni, a kocsmából hívtak fel, hogy vigyem haza.
- Drogokat is gyakran fogyasztott? A halál oka túladagolásnak tűnik, de ez egy újfajta anyag, mostanában szaporodtak a hasonló esetek az első használók eseteiben is.
- Nem, ő … nem ma kezdte – ráztam meg a fejemet. Úgy éreztem, mintha ezzel elárulnám, holott csak az igazat mondtam.
- Milyen volt a kapcsolatuk?
- Nehéz. Nem voltunk túl jóban – feleltem egyből. Semmi értelme tagadni, tudom, hogyan működnek ezek. A telefonja ott van, alighanem a hangpostámon hagyott üzenetet, amit meg fognak hallgatni így is, úgy is. A képmutatással csak azt érném el, hogy gyanúba keverem magam. Nem miattam halt meg. De tehetek róla én is.
- Volt családja önön kívül?
- Igen. Nekik majd… szólok  én, ha nem probléma. Köszönöm – biccentettem, mikor a nő a kérésemre csak bólintott. Tőlem kell hallaniuk.
- Tudja, hogy miért hívta?
- Gondolom segítség kellett neki – sóhajtottam. – Kinyomtam.
Éppen dolgoztam. Már a drog- és szervezetbűnözés ellenes osztályon dolgoztam, mikor a bátyámat kiengedték. Egy évvel később a rendőrség és a DEA együttműködésének keretében rövid időre a szövetségeikhez kerültem. Kellett nekik egy mexikói. Nekem pedig akkor volt már némi tapasztalatom is, plusz… menekülni akartam. A bátyám a dolgai elől, végre magammal akartam foglalkozni. Azonban nem tudtam. Sokszor majdnem a munkám rovására ment az, hogy a bátyámmal kellett foglalkoznom és az ő feladatait ellátni a családjában. Mikor tegnap hívott, éppen dolgoztam. Kinyomtam. Most pedig itt van. Holtan.
-Ennyi egyelőre elég. Értesítse a családot, még ma felkeresem őket. Hívni fogom, ha további kérdéseim lesznek. És még egyszer, részvétem – veregette meg a vállamat a nő, mielőtt kikísért volna a helyszínről.
Az autóhoz útban legalább három szálat elszívtam, majd az autóba ülve elővette a telefonomat, hogy meghallgassam a hangpostámat. Alig volt fél perc. A bátyám jól hallhatóan nem volt magánál. Sírt, könyörgött, hogy menjek érte. Bocsánatot kért többször is, és tovább folytatta a kérlelést, hogy hívjam vissza, mert fél.
Ahogy én is féltem felhívni Lunát.  

2018.
- Szóval, kicsit utánad néztem – mondta Weiss, le se véve a szemét az útról. Ahogy én se vettem le az enyémet az újságról, amit út közben olvastam.
Már a sokadik alkalom, hogy megpróbálja kitalálni miért is lettem negyvennyolc évesen újra járőr. Bár nem mondta ki senki se, nem kell hozzá túl nagy ész, hogy az ember kitalálja: ez a karrierem vége.
A bátyám halála után nem voltam jó passzban. Hanyag lettem a munkában, kifordultam magamból. Szüksége lett volna rám Lunának és a srácoknak, de … pont olyan voltam, mint a bátyám. A banda, ahova beépültem heroinnal is kereskedett és bárcsak azt mondhatnám, hogy nem volt más lehetőség, de lett volna. Nagyjából egy évig dolgoztam így, a lábujjaim között lőttem magam, hogy ne látszódjon a tű nyoma, ha a közvetítőtiszttel találkoztam, vagy bárki mással a rendőrségtől és a DEA-től. Addig nem végeztem rossz munkát, de ott kis híján elbasztam ezzel az egészet. Végül megoldották, én pedig a hivatalos papírok szerint fél évig betegszabadságon voltam, ami alatt pszichológusi kezelésre köteleztek. Valójában egy elvonón voltam. Kis híján a jelvényemet is elvesztettem, egyedül a felettesem jóindulata és megértése volt az, ami megmentett. Pedig nem érdemeltem volna meg.
Miután visszakaptam a jelvényt, gyilkossági nyomozó lett belőlem. A szakmai érdemeim miatt kaptam kvázi jutalomként, és örültem neki, bizonyítani akartam. Azonban nehezen ment. Nem a szakmai része, hanem az emberi. Nem jöttem ki jól a társaimmal, a kollégákkal. Állandó feszültség volt köztem és a kapitányaim közt. A módszereimet folyton megkérdőjelezték, gyakran léptem át a hatásköröm, a sok túlkapás, rendőri erőszak… sok fegyelmi megrovásom volt, és mindezek hamar tettek róla, hogy szóba se kerüljön a nevem, ha előléptetésről volt szól. Én azonban elégedett voltam. Az eredmények azonban nem igazolhattak a végtelenségig. Felfüggesztettek, de én folytattam a nyomozásomat, hiába próbáltak meg előtte többször is leállítani. Elcsesztem, újfent. Magas pozícióban lévő emberek lábára léptem, és választást kínáltak. Beszélhetek és elintézik, hogy az életem hátralévő részét egy kocsiban éljem le, vagy befogom a pofámat megtarthatom a jelvényemet, és egy másik őrsön, újfent járőrként levezethetek. Az egész életem arról szólt, hogy az elsőt válasszam. De az utóbbiba mentem bele. És most itt ültem Weisszel az oldalamon.
- Kitalálom. Sok mindent hallottál rólam. Korrupt vagyok, gyanúsítottakat vertem meg, bizonyítékot hamisítottam, talán meg is húztam az egyik társam feleségét. Stimmel?
- Nagyjából – vonta meg a vállát Weiss. – Van amelyik igaz?
- Nyomozó akarsz lenni, nem? Derítsd ki.