Fáradtan csukom, vagy inkább csapom be az autó ajtaját, miután kiszálltam és kinyújtóztattam a végtagjaim. Hosszú nap volt. A folyamatos túlórához, amit főleg a papírmunka okozott, már hozzászoktam, de ez egészen más volt. Pablo megbízott azzal, hogy ügyeljem a fegyverek szállítását ki a városból, így lényegében egésze nap úton voltam, de szerencsére fennakadás nélkül elvittük a szajrét átadópontig, ahol miután leszámolták a pénzt, már jöhettünk is vissza. Mint mindig, először a banda törzshelyére mentem, majd onnan némi kerülővel ide. Az elején Pablo-ék figyeltek, és a lakásomban is jártak, amiről nem tudták, hogy tudok, de elég kiszámíthatók voltak. Ha itthon tartanék mindent a nyomozásomról, le is buktam volna.
Már éppen nyitnék be, mikor észreveszem a fogpiszkálót a földön. Egyszerű jelzőrendszer. Egy félbetört fogpiszkálót szúrni az ajtó és a keret közé. Ha a földön van, az ajtót kinyitották. Én pedig most először vagyok itt azóta, hogy reggel elindultam. A fegyverem előhúzva nyitottam be óvatosan, hangtalanul lépve beljebb, szobáról szobára járva, míg végül a nappaliba érkezve egy alak kontúrját vettem ki a sötétben. Az ujjam a ravaszon pihent, hogy lőhessek, ha próbálkozna valamivel, mikor azonban tettem még egy lépést…
- Francba! – mordultam fel, ahogy a megfelelő szögbe érve felismertem a férfit, akinek ugyan csak a fél arcát világította meg az ablakon át beszűrődő neonreklám fénye, de túl sokat láttam, hogy ennyiből is felismerjem. – Mit keres itt? – zaklatottan, számon kérve kérdezte, ami nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy a férfi felettem állt a hierarchiában. A jelen helyzet azonban most erre úgy éreztem, hogy feljogosított. – Talán nem tud aludni? Jó ég … van még mit csiszolni a betörői képességén, főnök – az utolsó szót kissé más éllel szúrtam oda, jelezve, hogy teszek a rangjára, akkor sem honorálom azt, hogy itt találom.
- Van rá engedélyem – mondtam, mielőtt esetleg szóvá tehette volna a fegyvert, amit közben eltüntettem a pólóm alatt. Ez csak fél hazugság volt. Természetesen a lakásban volt olyan pisztoly, amire volt engedélyem, de nem azzal flangálok az utcán, hiszen könnyen elvezetné hozzám az esetleges szaglászókat. A pólóm alatt lévő pisztoly sorozatszáma le volt reszelve, és van egy olyan érzésem, hogy Pablo már több bűncselekmény elkövetésekor is használta, mielőtt odaadta volna. – Mit csinál itt? Jött a körömre nézni? Tiszta vagyok, mint láthatja. Szóval, ha csak aggódott … -  akkor megköszönöm és hazaküldöm. Nem vagyunk legjobb haverok, többször is jelezte már, hogy inkább vagyok neki fejfájás, én pedig többször elmondtam, hogy a dolgom akarom jól végezni, nem jóban lenni mindenkivel. Én a régi szabálykönyv alapján játszom, az több eredményre vezet, ez pedig sokaknak nem tetszik.

Rendőrfőnökként igen sokrétű munka az, amit végeznem kell. Sajnos az utóbbi időben több olyan dolgot foglal ez magába, amit kevésbé kedvelek és sokkal kevesebbet az igazi nyomozósdiból, az igazi akcióból, ami miatt tulajdonképpen annak idején rendőr lettem.
Papírmunka, jelentések, ellenőrzések, kérvények, elbocsájtások, felmondások, egyebek - ezek mind azok a szarságok közé tartoznak, ami szerintem csak merő időpocsékolás, mégis el kell ezeket is olykor végeznek.
Ezen kívül én vagyok az a személy, akinek a kezében a brooklyni kapitányságon minden szál összefut: nekem jelent a többi jard, én adom ki a legtöbb utasítást, én vagyok az, aki rámondja a dolgokra az áment, mondhatni, én vagyok itt az atyaúristen. Én pedig ráadásul pontosan az a főnök vagyok, aki azonnal mindenről és mindent tudni akarok. Rühellem a ferdítéseket, a hazugságokat és a téglákat, ha át akarnak verni, az ilyeneket szinte azonnal kiszűröm e-jól menő gépezetből.
Szóval azért vannak jó oldalai is a főnökösdinek az árnyoldalai mellett, s mivel nem tétlenkedem és általában a saját kezembe veszem a dolgokat, talán még jó is, hogy én ülök abban a bizonyos bőrfotelben (illetve nem ülök, hanem helyette terepre megyek, ha tehetem, de ez csak részletkérdés), nem valami pöffeszkedő, nagyhasú idióta.
Az alkalmazottaim nagy része tart tőlem és azt hiszem, tisztelnek is, tehát tisztában vannak vele, hogy mik az elvárásaim, viszont vannak, akik még így megpróbálkoznak azzal, hogy a hátam mögött ténykedjenek.
Ez derült ki pontosan a minap is Herrera nyomozóval kapcsolatban.
Carlos Herrera nagyszerű, éles eszű nyomozó, ez egyik legjobb, viszont az utóbbi időben valahogy mégis elcseszi a dolgokat.
Van olyan, amikor egy nyomozó túlságosan belemerül a munkába és elsodorja magával az ár. Van, amikor már nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között, és azt hiszem, ő is ebbe a hibába esett. Túlságosan belemerült, majd megszívta a kurva drogokkal, aminek következtében elvonóra kellett küldenem, ezáltal egy időre felfüggesztenem.
Bíztam benne, hogy gyorsan felépül és ugyanolyan hasznos lesz a rendőrség számára, mint előtte, és csak remélni tudom, hogy ő is ezt akarja.
Viszont abból ítélve, amit pár napja megtudtam róla, nem vagyok biztos ebben.
Már több esetben értesítettek róla az embereim, hogy Carlos bizonyos akták felől érdeklődik, melyek az archívumban találhatók meg.
Kicsit sem gyanús, ha egy otthon lévő, felfüggesztettben csücsükélő kolléga érdeklődik ilyen ügyek felől. Naná, hogy ráállítottam az egyik nyomozómat, hogy figyelje meg egy kicsit a mi Carlos-unkat, aminek következtében hamarosan még erősebben él bennem a gyanú, hogy a kolléga elvonó és egyéb rehabilitációs tevékenységek helyett privát nyomozásba kezdett. Sőt, erős intuíció él bennem az iránt, hogy a rohadék a tudtom nélkül újra beépült valahová.
Mint azt az imént említettem, nem vagyok az a seggemet melengető, bőrszékben dagonyázó főnök, tehát, amikor bizonyossá válnak a megérzések, úgy döntök, hogy meglátogatom az úriembert. Most, azonnal.
Nem kérek ám meghívót, hogy meglátogassam, nem jelentkezem be előre, csak úgy fényes nappal elmegyek a lakásához és minden gond nélkül be is megyek úgy, hogy az ajtó éppenséggel zárva van. Engem az ilyen apróságok nem tartanak vissza, és ha már egyszer itt vagyok, nem szándékozom hazamenni, amíg meg nem érkezik a háztulaj.
Mily’ meglepő, Herrera „éppen” nincs idehaza…, ezért miután lassan körbesétálok a lakásban, fogom magam és kényelembe helyezem magam a nappalija egyik foteljában.
Tipikus legénylakás, amiből látszik, hogy a gazdája nem tartózkodik túl sokat itthon, azonban nem azért jöttem, hogy megnézzem, Carlos miféle lakberendező, helyette sokkal érdekesebb dolgok miatt.
Már kezd besötétedni, amikor hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó, ami számomra jelzi, hogy Herrera végre hazaérkezett.
Nyilván azonnal észrevette a „betörést”, hiszen egyáltalán nem tüntettem el ennek nyomait, nem különösebben érdekel, hogy mit hisz, amúgy sem áll szándékomban rejtőzködni, beszélni akarok vele.
Amikor meglát engem, szavaiból és arcáról is tükröződik, „mennyire örül” nekem, aminek láttám arcomon megjelenik egy gúnyos vigyor.
- Én is örülök, hogy látom, Herrera nyomozó… Mi újság? - szólalok meg aztán, amikor szemtől-szembe kerülünk egymással, s még csak rosszul sem érzem magam, amiért hívatlanul bejöttem hozzá.
- Nem, egyáltalán nem szenvedek alvászavarban. – rázom meg a fejem a „kedves” fogadtatás után, majd még jobban elnyújtózom a bútorán.
- Nem betörtem, csak bejöttem. – teszem még hozzá kimérten, hiszen valóban azt akartam, hogy tudja, vendége van, majd tekintetemmel a fegyverét szúrom ki, ami száz százalék, hogy nem rendőrségi fegyver, és amivel csak megerősít a megérzésemben.
- Aha, én meg a dalai láma vagyok, és azért jöttem, hogy megtérítsem. – jegyzem meg gúnyosan, jelezve neki, hogy tudom, hogy hazudik. Elég jó szemem van a fegyverekhez, mondhatni, hogy annyira oda vagyok értük, hogy szinte már hobbimmá vált a dolog, szóval számomra a szavai semmit sem érnek.
- Valóban, azt látom? – kérdezem vissza felvont szemöldökkel, és most már egy kicsit szigorúbban és komorabban, mint az előbb, amikor kijelenti, hogy tiszta. – Mert szerintem egészen mást látok.
Mint mondtam, gyűlölöm a hazugságokat, ha a pofámba hazudnak, azt meg még jobban, ő pedig egy perc alatt már másodszor teszi ezt meg. Ráadásul a stílusa sem üti meg a szintet, ahogy velem szoktak beszélni, ami pedig arra enged következtetni, hogy le akar rázni.
- De valóban a körmére jöttem nézni, viszont nem szokásom aggódni. – felelem kimérten, majd kissé előre hajolok ültömben, úgy folytatom tovább a beszédet. – Azt hiszem, inkább maga az, akinek van miért aggódnia.
Az állása miatt, de ezt ő maga is jól tudja, nem kell hangosan kimondanom.
- Herrera, mondd csak, megint önálló nyomozásba kezdtél, megint beépültél valahová?  - tegezem le, hiszen sosem voltam az a típus, aki ragaszkodik a hivataloshoz és mondom ki kerek-perec, amire gondolok vele kapcsolatban. -  Vagy tévedek, és csak bevásárolni voltál így kora este?
Nem szokásom köntörfalazni, utálom az időhúzást, ráadásul most ő játszik az állásával, nekem nincs vesztenivalóm.

✤

Régóta viselek jelvényt, sokszor léptem felettem lévők tyúkszemére, és megkockáztatom, hogy többen látnának állományon kívül inkább, semmint a rendőrség kötelékében. Volt lehetőségem előre lépni, a karriert választani a hivatás helyett, én azonban nem fogadtam el a felajánlott székek egyikét sem. A mondás, miszerint a piramis csúcsáról lehet a legkönnyebben változtatni, nem igaz. Ismerem a bürokráciát, azt az emberi védekező mechanizmust, hogy mindenki a saját seggét védi, mikor a felelősség kérdése felmerül. Változtatni ott kell, ahol a probléma felmerül. Én pedig mindig is jobban kiismertem magam a problémák szintjén, úgyhogy sosem voltak álmatlan éjszakáim. Nem volt feleségem, nem voltak gyerekeim, de még csak azt sem mondhattam volna, hogy a magánéletem működőképes. Nem volt semmi, amit meg kellett volna védenem a munkám miatt rám ragadt mocsoktól. Ráment az egészségem is, de, ahogy az egy régi társam mondogatta mindig: valamibe bele kell dögleni.
Meg sem próbálok az arcomra erőltetni valami megjátszott mosolyt, vagy érzelmet. Egyébként is elég régóta vagyok már szolgálatban, hogy ne érezzem ennek szükségét. Meghagyom azoknak, akik előtt még ott a karrierjük jó része, és az előttem ülő férfitól függ az. Nekem már csak a vége van hátra, azt pedig mindig is sejtettem, hogy nem szép befejezést tartogatnak nekem.
- Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk – jegyeztem meg elhúzva a szám, a modoros szavakat hallva. A pályám elején, ahogy mindenki más is, én is igyekeztem barátokat gyűjteni. Azonban, ahogy elfogytak, úgy jöttem rá, hogy a magány biztonságosabb. Másokra, és rám is nézve. Arról nem is beszélve, hogy a hosszabb-rövidebb beépülések általában lehetetlenné is tették azt, hogy közösen sörözzek a munkatársaimmal. Ez pedig magával vont bizonyos pletykákat, amiket egy idő után meg se próbáltam cáfolni. Ironikus, hogy amikor először kellett beépülnöm, gyűlöltem annak minden percét. A felettesem azért engem jelölt ki, mert én voltam az egyetlen szaros amigo, ahogy fogalmazott. Mostanra pedig bizonyos értelemben otthonosabban mozogtam beépülve, mint a rendőrség épületében.
- Nem emlékszem, hogy adtam volna pótkulcsot. De ne aggódjon, nem jelentem fel – felsóhajtottam, a plafonra emelve a tekintetem, és elsuttogtam egy néma káromkodást. A legkevésbé sem hiányzott ez. Sejtettem, hogy valakinek szemet fog szúrni, hogy nem aktív állományban kértem ki bizonyos aktákat, de betörni és elvinni problémás és felesleges lett volna. Bíztam benne, hogy ahogy sok minden máson, majd ezen is átsiklanak.
- Elkésett vele. Az anyám próbálkozott, ha neki nem ment …   magának se fog, de ezt már nem mondtam ki, maga is kitalálhatta. Egyfajta sztereotípia az, hogy minden latin ott hordja magánál a rózsafüzérét, vagy legalább egy láncon a keresztre feszített Jézust. A szüleim mélyen vallásos emberek voltak, én viszont előbb vesztettem el a hitem, semmint imádkozni kezdtem volna.
- Sört? Vagy van még csapvíz – kérdeztem, ahogy a konyhába léptem, miután nem túl boldogan, de beláttam, hogy rövid úton nem fogok megszabadulni tőle. Ha kért a kettő közül valamit, azzal a kezemben sétálok oda hozzá, és dobom le magam a kanapéra egy sörösüveggel a kezemben.
- Na ja – húztam el a szám, a számhoz emelve az üveget. – De gondolom nem a felmondásom jött követelni, igaz? Az várhatott volna holnap reggelig – pillantottam rá. Nem volt bennem semmiféle sértettség. Nagyjából azóta fél lábbal kint vagyok, hogy Davist lelőttem. A rohadékról mindenki sejtette, hogy jó pénzért harminc évvel előbb jelentkeztek nála az Alzheimer-kór tünetei. Nem sokáig volt a társam, figyelmeztettem őt többször is, majd egy rajtaütésnél véletlenül összekevertem az egyik kínaival, akit üldöztünk. Így is jól járt, a kínai kizuhant a másodikról. Davis lábán a golyó simán átment, nem maradt utána semmi maradandó sérülés, ennek ellenére persze a Belső Ügyosztályhoz fordult, akik nyomozás helyett inkább csak egy újabb fejezetet nyitottak az aktámban. Ezért én is hálás voltam nekik. Egy újabb megrovás kompromisszumos megoldásnak tűnt.
- Háh – horkantam fel, miután a lényegre tért. – Szeretek dolgozni – vontam meg a vállam. Ez persze hazugság volt. Az igazság úgy hangzik, hogy kénytelen vagyok dolgozni. Jó vagyok abban, amit csinálok, és egyetlen szabadnapom két nap előny lehet az olyan mocskoknak, akikről éppen adatot gyűjtök. – Ki kértem pár aktát, hogy ne vesztegessem az időm. Nem kell fizetni a túlórát se. Máskor nem volt baj, ha ingyen dolgoztam – kissé velősen fogalmaztam, ahogy a kapitány felé pillantottam, de mindketten elég érettek vagyunk, hogy a tartalmat többre becsüljük a formaságnál. – Beépülni? Nem, csak … találkoztam pár haverommal – ráztam meg a fejem, megvonva a vállam. – Valószínűleg szarba nyúltak, de tudja, hogy van ez. Együtt nőtünk fel, szóval teszem a dolgom. Szolgálok és védek, próbálom megelőzni, hogy még nagyobb bajt csináljanak – mivel nemcsak a kapcsolatai miatt jutott el idáig, sejtheti, hogy csak hazudok, de makacsabb vagyok annál, minthogy csak úgy beavassam őt. Semmi személyes, de nem könnyen bízom meg olyanokban, akiknek a munkája nagyban a lojalitáshoz van kötve. Márpedig a rendőrségnél kimondva, kimondatlanul, de ez a helyzet.
- A fegyver csak önvédelemhez kell. Nem épp a legbiztonságosabb környéken lakom, a rendőrök iránti tisztelet sem a régi, de az még mindig működik, ha fegyvert fogunk valakire – magyaráztam, ahogy előhúztam a pisztolyt és a dohányszó asztalra tettem. – Csak barátkozom. Ha pont belebotlottam valami nagyobba …. szerencsés véletlen – vontam meg a vállam, és egy halovány mosoly kúszott az arcomra, miközben Lincolnt figyeltem. – Miért érdekli ennyire? – kérdeztem mielőtt ő tette volna megint. Így is sokat kérdezett, most én jövök. – Lezárt ügyeket kértem ki, és pár felfüggesztetett – azonban egy mindegyikben közös volt. Az, hogy olyan emberek elleni eljárásról szóltak, akiknek bizony volt vesztenivalójuk. Ügyészek, bírók, politikusok. Talán Lane rendőrkapitány egyiküktől kapott volna közvetlen utasítást, hogy varrjon el minden szálat? Miért is ne? Logikus lenne. – Csak utánajárok pár nyomnak. Vagy van valami, ami miatt nem kéne, hogy így tegyek? – kérdeztem kíváncsian. Már persze azon kívül, hogy rohadtul fel vagyok függesztve és az itthon döglésen kívül semmi dolgom nem kéne legyen. Sose tudtam megülni a seggemen.

Herrera kemény dió. Mindig is az volt. Habár éveink száma egymást kergeti, talán még idősebb is nálam, sejtésem szerint sosem volt egy könnyű eset.
Fiatalabb korunkban nem volt lehetőségünk együtt dolgozni, szóval azt nem tudom megmondani, hogy ifjú korában milyen zsernyák lehetett, de van egy olyan megérzésem, hogy már akkor sem volt könnyű esett, hogy már akkor is megvolt ez az fajta munkamorálja.
Az a tipikus magának való, öntörvényű, makacs, titkolózó, magányos farkas, aki azonban – szentül hiszem -, hogy első helyen a rendőri hivatását tartja. Egy a célunk: megtisztítani ezt a fertőzött várost minél több mocsadék gazfickótól.
Ezért is nézek el neki sok mindent, ezért is hunyok szemet a kihágási és szabályszegései felett, a sajátos munkastílusa felett, mert kibaszottul érti a dolgát, tehát nem szeretném, ha nem tudhatnám az embereim között.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy hazudhat nekem, átverhet, hogy mellébeszélhet, és csak magának dolgozhat.
Én is kemény dió vagyok, én is magamnak való és öntörvényű vagyok, de van egy előnyöm vele szemben, méghozzá, hogy én vagyok az istenverte felettese, a főnöke, akinek köteles felelni akár felfüggesztetten, akár nem.
- Nem is vagyunk. – rázom meg a fejem, gunyoros kérdésére rávágva, mert lassan kezd betelni a pohár a sumákolásával és abból meg még jobban, hogy hülyének néz.
- De megkönnyebbültem! – teszem még hozzá, amikor megjátssza magát, hogy milyen jó fej és nem fog feljelenteni. Habár sajátos módján ezt valami viccnek szánja. – De sajnos ismerem az itteni rendőrkapitányt, jön nekem egy szívességgel.
Mikor itallal kínál, csak sürgetőleg megrázom a fejem, hiszen nincs időm ilyesféle időhúzásra, sem formaságokra, egyszerűen csak arra van szükségem, hogy kimondja, amit hallani akarok. Hogy beavasson a kiszabott kis titkaiba, a magánakciójába, hogy aztán azt én magam hagyjam jóvá. Tudom, hogy őt leállítani nem tudom, vagyis tudnám, de azzal elvenném egy ilyen remek zsaru elől a kenyeret, ezzel pedig a rendőrséget fosztom meg a kiváló munkaerőtől. A sok korrupt, megvásárolható rendőr közt szükségem van rá.
Persze, nem tökéletes, mint mondtam, a célunk ugyanaz és azt akarom, hogy nekem dolgozzon.
- Nem, nem a felmondását. Azért nem jöttem volna személyesen idáig. - ingatom meg a fejem már szúrós szemekkel, mert akármilyen profi is a fazon, nem engedheti meg magának, hogy így beszéljen velem. Hacsak nem akarja, hogy hamarosan képen töröljem, hogy kiverjem belőle a vallomását. Még erre is képes vagyok, de azt nem engedem, hogy kilépjen.
Azután csak unott fejjel, már hátradőlve a kényelmetlen fotelében hallgatom a hantázását arról, hogy éppenséggel mivel is foglalatoskodik szabadnapjain.
Talán van bennük igazság, de lényegesen el vannak ferdítve a dolgok.
- Herrera, nagyon szép ki történetet állított is most össze. Elmehetne gyerekmeseírónak. - szólalok meg cinikus hangnemben, mikor befejezi a szövegelést és ismét én jutok szóhoz.
- Mondjuk, hogy éppenséggel fel van függesztve, az nem elég? – kérdezek vissza a kérdését hallva, de ezt ő maga is tudja, nem kell vele ismertetnem a rendőrségi törvénykönyv erről szóló cikkelyeit.
- Úgy látom, azt szeretné, hogy sokáig itt üljek magánál. Mégiscsak élvezi a társaságomat?– mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen, mint mondtam, felettébb elegem van abból, hogy madárnak néz.
- Nem lenne egyszerűbb, ha szépen elmondaná, hogy pontosan és valóban, miben mesterkedik? Én pedig majd az után eldöntöm, hogy mi lesz a sorsa. Vagy saját magam jövök rá, de akkor fel kell hagyni a barátkozással meg a lezárt ügyeivel.– teszem a fel a kérdést, majd közlök tényeket, de most már kicsit sem vicceskedve. Az igazságot akarom hallani a szájából, nincs kedvem találgatni vagy esetleg bevitetni őt. – Akár még segíthetek is. – teszem hozzá halkabban miközben megvakarom borostás államat. Igen, talán még az is előfordulhat, hogy dolgozom vele, de ahhoz egyenességet és gerincességet várok tőle.

✤

Őskövületnek számítok. Akadnak itt páran, akik nálam is régebb óta hordják a jelvényük, de ők hamarosan kihasználják a szolgálati időhöz kapcsolt nyugdíj korhatárt és távoznak a jól megérdemelt pihenőjükre. Nem így terveztem, így alakult. Nem volt feleségem, gyermekem, tartozásom a kertvárosi házra, amit család esetén vettem volna. A munkámnak éltem szinte minden téren, így minden időm és erőm erre tudtam fordítani. Jó vagyok abban, amit csinálok, de nem feltétlen azért, mert nálam tehetségesebb rendőr ne járna a kapitányság falai között. Egyszerűen csak, amit más a családjával tölt időt, én azt is a munkával tölthettem. A módszereim a régi időkből maradtak itt, csak ott alkalmazkodtam, ahol kénytelen voltam. Előbb fogok innen kihalni, mint megváltozni.
- Kitalálom. Együtt járnak golfozni – ironizáltam, kortyolva az üvegből. Ellenben sok más felsőbb vezetővel, Lincoln Lane nem volt ellenszenves számomra. Nem mindennel értettem egyet, amit csinált, de ez így van rendjén. Az elődjével sokkal kevésbé jöttem ki, és az elődje elődjével is. A karrierem kezdete óta állandó konfliktusban álltam a vezetéssel, ami nem kevés fegyelmi tárgyaláshoz vezetett, a tőlem való megszabadulás viszont csak váratott magára. Az oka pedig egyszerű volt, bár nem mondták ki. Tettem a dolgom. Őket a statisztikák alapján ítélik meg, számok alapján, az én számaim pedig jók voltam. Akik csak ezeket nézték, őket nem érdekelte, hogyan is szállítom azokat. Sosem értettem egyet az alkotmányunk azon pontjával, hogy egyenlő lenne minden ember. Egy bűnözőt bűnözőként kell kezelni.
- Kényszerből – amit nem fognak előbb feloldani, hiába járok el minden tetves gyűlésre és időpontra, amit a pszichiáterhez kaptam. Ez egyfajta példastatuálás, éreztetik velem, hogy könnyen félreállíthatnak, ha több baj van velem, mint amennyi hasznot a konyhára hozok.
- Az a szék valamiféle istenkomplexussal járhat sóhajtottam fel, az üveget az asztalra téve, majd az egyik rozoga szekrényhez lépve pakolni kezdtem. Szívesen belekötnék minden egyes szavába, de nem érnék el vele semmit. – Mint mondtam, dolgozom – folytattam, egy halom aktát dobva elé az asztalra. – Legalább két bírót és egy ügyészt egyértelműen tudok azonosítani, akik szeretnek gyerekekkel szórakozni – az említett személyek általam, illetve nyilvános adatbázisokból összeállított aktáját kiválasztottam a többi közül. Annyit forgattam őket a kezem között, hogy a mappák sárgulásából felismertem azokat. – Egy pedofil-hálózat, amit ügyészek és bírók védenek, valószínűleg pár rendőr is közreműködik – többek között. Az állami hatalmat gyakorlók közül ez csak egy kis szelet. Alighanem más közalkalmazotti körből is akadnak segítői és élvezői a hálózatnak. – Ez itt, egy Pablo Gaona nevű fickó és a bandája, akiket eddig azonosítottam. Kisstílű bűnözők, de szeretnének nagyot szakítani. Drogban és fegyverben utaznak, ők terítik azt a szart, amit azok a pedofil mocskok is használnak – miközben beszéltem, az ujjam folyamatosan járt az akták között, hogy tudja mi az, amit épp néznie kell. Egyszerűbb itt beszélni erről, mint az őrsön. Nem örültem neki, de megtudtam érteni. Én sem örülnék annak, ha valaki az ellenőrzésem nélkül nyúlkálna a szarban.
- Egy korábbi beépülésemnél használt álcám, Ganoa így ismer engem – tettem az asztalra egy rendőrségi jelentést, amin többek között az álcámként használt adatok voltak feltüntetve. – Kezd bízni bennem. Rajta keresztül eljuthatok a hálózathoz. Meg kell találnom a pontokat, hogy összeköthessem őket. Viszont úgy nem megy, ha magasabb szinteken könnyen hozzáférnek. Nemcsak pedofil ügyészek, bírók vannak, hanem jó pár megkent is, maga is tudja – a mi körzetünkben is tudok pár olyan zsarut, akik félrenéznek a megfelelő időben, némi fizetéskiegészítés miatt. – Ha pedig az egyik ilyen megtudja, hogy nyomozás folyik utánuk, oda az előnyünk – magyaráztam, majd hátra dőltem, magamhoz véve a sörömet, várva a reakciót.
Nem személyes vendetát tervezek, tudom, hogy egyedül esélyem sincs egy kiterjedt hálózatot felszámolni. Ugyanakkor az általam gyűjtött anyagok elegendők hozzá, ha nem is a rendőrség számára, de az újságoknak már bőven elegendő. A közalkalmazottak esetén az ekkora botrányok épp olyan fájók tudnak lenni, mint a posztjuktól való eltávolítás. Törvényes vagy sem, az eredmény mindenképp jó. Nekem pedig ez elég. Az igazán nagy bűnözők sosem az utcán, hanem fényűző irodákban tanyáznak.