Szókimondó szövegezés


Bármikor elutazhattam volna Hawaiira az évek során, bármikor válthattam volna egy repjegyet, hogy aztán órákkal később ezerszínű koktélt szürcsölhessek a tengerparton, miközben aputestű édespofa polinéz fiú keresi a kegyeimet, vagy éppen ringatja a fejem felett az órási banánlevél legyezőt hűsítés gyanánt. De én nem egyszerűen csak el akartam utazni oda, hanem valakivel akartam elutazni. Benton eleinte hallani sem akart róla, és Hawaii helyett a pocsolyaszagú Velencében töltöttünk el több mint két hetet, ahonnan aztán utaztunk tovább, mert az ifjú férjem természetesen erre az időre sem tudott lemondani arról, hogy az üzletet összekösse a mézesheteivel. Az élet nem állhat meg, csak azért mert elvett feleségül, és ezen véleményét nagy bőszen osztotta az anyósom, de még az alapvetően engedékenyebb és elnézőbb apósom is. És akkor még én vagyok a pénzéhes, mi? A nászutamról az az emlékem maradt meg, hogy Velencében állandóan esett, ezért kurvára megfázva indultam tovább a norvég fjordokra, ahonnan még jobban megfázva indultunk tovább Svájcba. Ott már hallani sem akartam hidegről, esőről, hóról, romantikus kandalló előtti összebújásról. Forró tengerpartra vágytam, tábortűzre, naplementére, monokinire, vagy akár tökcsupasz úszkálásra, szemérmetlen szeretkezésekre a sziklák között, vagy a nyílt óceán szélén. Búvárkodni akartam, megnézni a víz alatti világot, este degeszre zabálni magam a helyi specialitásokkal, és dugni a férjemmel orrvérzésig. Nem tudom ki hogy van vele, de azt hiszem ezek normális, és ésszerű vágyak egy olyan nő részéről, aki noha nem feltétlen szerelemből házasodik, de esélyt akar adni annak, hogy a pénz kevésbé domináljon idővel az érzelmek ellenében. Na ez nem jött össze, és ennek alapjait ennek a bizonyos, majd egy hónapos, tortúrának is beillő nászútnak köszönhettem. Azt hittem sikerül majd az évek során a szenvedélyt feléleszteni a férjemben, és az ötödik házassági évfordulónkon megint előálltam Hawaii ötletével, de Benton hallani sem akart róla. Ki nem állhatta a szigetvilágot, és alapvetően a trópusi éghajlatot sem, ami állítólag nem tesz jót a bőrének. Az indok meglehetősen nevetséges, tekintettel arra, hogy a volt férjem afroamerikai volt. Így aztán a szigeten töltött idő emléke szépen lassan csak egy vágy maradt, amit soha nem kaptam meg a férjemtől. Később meg nem kellett mástól. Úgy értem Hawaii nekem más. Más mintha elutazom valakivel csak úgy pár napra, vagy akár pár hétre is. Ez számomra jelent valamit. Valami fennkölt, gusztustalanul romantikus mégis annyira jó dolgot, hogy csak olyannal akartam megosztani aki számít, aki fontos.
Lucian az ötletével beletenyerelt ezekbe a vágyakba, és azon az estén nem is mondhattam volna neki nemet. Meg ez őszintén szólva eszembe sem jutott. Vele biztos voltam benne, hogy a mennyet és a poklot is meg fogom járni ez alatt a nyaralás alatt, és bár elképzelésem sem volt, hogy miképpen fogom a dolgaimat elrendezni, hogy utazni tudjak, de őszintén szólva úgy akartam ezt az utat, mint még semmi mást az utóbbi években. A pácienseim egy részét átvette tőlem Dr Karl Hobstein. Ez az ötvenes éveinek elején járó kolléga, akinek a rendelője úgy húsz percre volt tőlem, és szívesen segítettünk egymásnak alkalomadtán. Soha nem próbálta áthúzni a pacientúrámat, és én sem tettem az övével. Ez elvi kérdés volt nálunk. Meg persze pár hónapig a heti két alkalmas konzultáció, ami nem feltétlen volt szakmai, de annál élvezetesebb. Az élvezetek idővel elmaradtak, vagy jobban mondva ritkultak, de a jóviszony megmaradt. Nem kérdezte miért, vagy mennyi időre, de biztosított róla, hogy a sürgős, vagy hisztisebb eseteket hajlandó kezelni. Jövök neki eggyel. Meg még eggyel, de az más tészta.
Tulajdonképpen más akadálya nem is volt annak, hogy két nap múlva Lucian-el elinduljunk, kivéve azt az apróságot, hogy beállított az indulás reggelén Benton. Úgy vigyorgott, mint akinek most szedték rendbe a fogsorát, ebben az évben negyedszer. Büszke is lehet rá, mert válástól függetlenül még mindig én vagyok a kezelőorvosa, és nem szokásom szar munkát kiadni a kezeimből. Cserébe a kőgazdag ügyfeleinek osztogatja a névjegykártyám mint az üvegtálból az apró savanyú cukorkát.
- Ugye nem felejtetted el, hogy három hét múlva lesz anyám születésnapja, és feltétlenül szeretné, hogy ott legyél?- simulékony stílusban adta elő a mondandóját, mint a cukrozott takony. Ha a volt anyósom maga is szeretné, hogy ott legyek a milliomodik, nem mellesleg ha emlékeim nem csalnak akkor a nyolcvankettedik születésnapján, az két dolgot jelentett: vagy rajtam akarta köszörülni a nyelvét, ami halott ügy, mert lepereg rólam, mint a krokodil páncélról, vagy valami olyasmi történt a Rosewood családban, aminek bejelentésénél feltétlenül ott kell lennem. És tuti, hogy olyasmi, ami nem fog tetszeni, vagy legalábbis látni akarja a rohadt matróna az ábrázatomat, hogyan reagálok rá.
- Nem is tudom, hogy milyen ajándékot vigyek. Talán egy helyes, gránit urnatartónak örülne az anyád, ezüsttel vésetném bele a nevét. Elég stílusos, nem? Odavan az ezüstért!
- Ne légy közönséges!
- Te meg ne legyél álszent! Anyád soha nem akarná, hogy magamtól ott legyek a születésnapján, hacsak te nem viszel magaddal minden egyes alkalommal. És vald be szépen, hogy rohadtul élvezed azt, hogy kikészítem a családodat, beleértve az anyádat is. Mi lesz a nagy bejelenteni való? Kérlek áruld el, mert nem akarom megadni azt a dicsőséget anyádnak, hogy kiakadok.
- Megnősülök.
- Ó! Hát te semmiből nem tanulsz?
- Blan!
- Mi van? Változik valami kettőnk között azon kívül, hogy lesz egy másik nő, akinek szintén Rosewood lesz a családneve, és megfarkaltad párszor?- vontam meg a vállam. Próbáltam úgy tenni mint akit hidegen hagy a dolog, de ez nem így volt. A válás óta soha nem jutott eszembe, hogy a férjem újra nősülhet, és nem is számoltam ezzel a lehetőséggel. Most azonban úgy tűnik, hogy benton tovább lép. Vagy legalábbis részben, mert a késlekedő válasza tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy ő bizony nem szeretne semmi változást kettőnk között.
- Őszintén szólva a neve valóban Rosewood lesz, de….- csak néztem rá némán, előre biccentve a fejemet, és vártam, hogy befejezze azt a kurva mondatot. Tőle akartam hallani mit akar. Sóhajtott egyet, majd végül csak kibökte, amit akart.
- …nem akarok nem jönni hozzád. Nem akarom, hogy bármi megváltozzon. Ezt el akartam mondani. Meg azt, hogy ha akarod kimentelek az anyámnál.- ó micsoda nagy kegy! Miért nem voltál ilyen előzékeny az anyáddal szemben édesem, amikor még házasok voltunk? Hát bazd meg, tudod?
- Nem kell kimenteni. Ott leszek. Teljes harci díszben, és ígérem majd boldogan tapsikolok a többi álszent rokonnal együtt, hogy hű milyen boldogok vagyunk, hogy ti boldogok vagytok. Hányni tudnék a rokonságodtól, de minden alkalommal élvezem, hogy kiakasztom a társaságot. Ezt pedig nem hagynám ki.
Majd Hawaii erőt ad elviselni az egész istenverte társaságot. Nem marasztaltam Bentont, nem is volt rá szüksége, mert sietett, nem is tervezett maradni. Nekem is dolgom volt, bár nem kötöttem az orrára, hogy ha holnap jött volna, akkor már nem talált volna itthon, nem mintha rá tartozna, hogy hova és kivel megyek.


Pár óra múlva még mindig ez az egész járt a fejemben, amikor a gép emelkedni kezdett velünk, és én csak bámultam kifelé az apró kabin ablakon, bele a felhőkbe, de valahol egészen máshol járva. Boldog vagyok, hogy mehetünk, be vagyok sózva, és legszívesebben már most azzal kezdeném az egész utazást, hogy kijelentem, haza sem akarok majd jönni. Végül elfordulok az ablaktól, és lehunyva a szemeimet lustán nyújtózom el a kényelmes ülésben, mint egy lusta, jól lakott macska. Élveteg huncutsággal harapom be az ajkaim somolyogva a szavai nyomán, és félrebillen a fejem, majd hümmögök néhány aprót. Kezem felemelem és mutatóujjam kitartó ritmikával kezdi finoman ütögetni a felső ajkam.
- Ha emlékeim nem csalnak, amikor a farkadon ugráltam, akkor a neveden és azon kívül, hogy “Abba ne merd hagyni!” nem sok értelmes dolog hangzott el. Az eszement levegőkapkodást nem számolom ide.- nézek újra ki az ablakon egy pillanatra, majd a mondandójának második felére reflektálva ismét felé fordulok.
- Igen, határozottan ez a sorrend játszik: először egy ital, aztán az utazás gondolata, és a csupasz felsőtested a harmadik helyen. Bocs szivi, tudod, hogy egy anyagias ribanc vagyok.- kapcsolom ki én is a biztonsági övet, majd én is kényelmesen hátradőlök a székben és hozzá hasonlóan keresztbe rakom egymáson a lábaimat.
- Nekem is….- vallom be csendesen, hogy ő is hiányzott nekem….nem tudtam még eldönteni, hogy ennek az érzésnek a megélése, elfogadása mennyire fogja majd az így is rothadó lelkemet szétcincálni, hogy vajon helyes mindaz amit csinálunk, hogy nem lett volna jobb úgy hagyni a kapcsolatunkat ahogy volt? Nem tudtam még eldönteni, hogy ez az egész most jó így vagy sem, csak azt tudtam, hogy szeretni akarom ezt az istenverte módon ördögi faszit, és nem akarok semmi mást az egy hét alatt csak élvezni vele a nyaralást.
Mutatós, csinos és nagyon előzékeny stewardess érkezik és mikor Lucian felém fordul, én is leadom a rendelésem, némi aprósággal megtoldva.
- A hölgy egy Margarita Azul-t kér, ha lehet akkor a lime-ot a pohárba rakják, és ne a szélére biggyesszék, köszönöm. És a légkondit egy kicsit lejjebb kellene venni, mert elég erős, és nem viselek fehérneműt, úgy meg meglehetősen csiklandozó érzés.- azt hiszem sikerül rákvörös fejet varázsolnom a kis hölgynek, aki a koktél rendeléséig egy csodás, tökélyre fejlesztett panam mosollyal nézett rám, majd még ez a mosoly is leolvadt az arcáról a mondanivalóm második részénél. De megpróbálva visszanyerni az önuralmát, csak bólogatott, és arról biztosított, hogy meglesz amit kértem.
- Szivi, nem kívántam neked ezer halált, de élve fel tudtalak volna falni, hogy egyetlen kérdésemre sem adtál választ, csak az a sokat sejtető mély hümmögésed volt, amit rohadtul imádok közel a fülemnél, és meglehetősen begerjedek tőle, de nem lett volna rossz ha kicsit többet árulsz el annál, hogy legyen meglepetés minden.- végül megismerem az egész nyaralás részletét, és finoman szólva is elképedek. Az még hagyján, hogy limuzint rendelt, talán még az is, hogy külön kis birtokon fogunk ezen idő alatt élni, de hogy egy komplett külön kis szigetrészen, na azt hiszem ez a korona az egészen. Lucian az biztos, hogy nem csupán szőnyeget borít egy nő elé, és azon szállítja a mennyországba, de még csinos kis kerek seggű fanfáros angyalkákat is rendel, meg ambróziát, meg tejjel és mézzel folyó kánaánt.
- Miért akarnék én eljutni a hálóból bárhová? Jó mondjuk igaz, enni nem árt néha. Egyébként sértésnek veszem még a feltételezést is, hogy én egyáltalán csomagoltam fürdőruhát….óóóó ott még kicsit cirógasd, ahhhh isteni ujjaid vannak, mondtam már?- szakítom félbe a megjátszott sértettséget, hiszen időközben, valahol a mondandója közepén Lucian az ölébe húzta a lábam, és azt cirógatja, ingerli….ha lábfetisiszta lennék, már ettől begerjedtem volna.
- Szóval nem, nem csomagoltam egy darabot sem. Se fehérneműt, se semmi hasonlót. Melltartót is csak azért, mert vannak ruháim amihez kell. És mert azért vannak helyek, ahova nem engednének be pucéran.- vigyorgok és bólogatok egyszerre, és remélem, hogy el is hiszi, hogy valóban nem hoztam semmi ilyesmit. Egy nagyobb méretű bőrönddel jöttem, amiben minden elfért, tehát nagy az esélye, hogy semmi olyan darabot nem hoztam magammal, amire nem lesz szükségem. Ilyen a fürdőruha, és a fehérnemű.
- Óóóó! Szóval máris kisajátít magának, Mr Harris? A-a, ez nem így működik.- ingatom felé nagy vigyorogva a mutatóujjam, aztán szusszanva sóhajtok egyet, meg a szemeimet forgatom, amikor megint szóba kerül az az istenverte hawaii mintás ing. Hát bassza meg az is aki kitalálta ezeket a mintás, a jóízlés elleni merényletként funkcionáló anyagokat. Méltatlankodásomban Lucian szakít meg, aki kijelentése felett érzett diadallal, hajol oda egy csókra.Kuncogva simulok az ajkaira, és nem engedem még elhúzódni, nyakára simuló kezemmel visszahúzom.
- Szóval ilyen borzalmat akarsz viselni a jelenlétemben…- motyogom az ajkára, az előbbi csók zamatát még ízlelgetve a szavak között.
- Van egy olyan érzésem, hogy kifejezetten szórakoztatónak találod, hogy ezeket szépen egyesével fogom leszaggatni rólad. Vagy tudod mit? Pókerben elnyerem tőled az összes megvásárolt darabot, és látványosan fogom felgyújtani azon a kurva nagy golfpályán az összeset.
Végül eltolom őt magamtól, de csak annyira, hogy szemből az ölébe ülhessek lovagló ülésben. Hogy szabad ilyet egy repülőn vagy sem, nem tudom, de jelen pillanatban nem is érdekel. Két karommal átkarolom a nyakát, és úgy magyarázok tovább.
- Egy dolgot még ki akarok próbálni. Valamikor nagyon régen búvárkodtam. Még apám egyik barátja vitt el párszor, de hát nyilván egy kristálytiszta vízben ez nem olyan mint a perth amboy-i kikötőben.- közben a csinos kisasszony megérkezik a koktélokkal, és diszkréten, mégis láthatóan megáll mellettünk. Én a kezem nyújtom a sajátomért.
- Adja nyugodtan a kezembe, meg tudom tartani, és ígérem nem fogom kiönteni. Szerintem Lucian is elég nagyfiú, hogy a sajátját megfogja, ugye szivi?- kacsintok vigyorogva a kisasszonyra, aki láthatóan remekül szórakozik a kissé sikamlósabbra sikerült mondatomon. Szándékos volt. Ha Lucian elvette a sajátját, akkor a kis hölgy ismételten távozott, magunkra hagyva bennünket, én pedig ebben a pózban folytattam, szabad kezemmel finoman játszottam Lucian rövid tincseivel.
- Szóval iktassunk be valahova egy búvárkodást. Remélem nincs valami olyan fóbiád, ami megakadályozna ebben, vagy ilyesmi. Nem tudok róla, de hátha mégis…- teszem hozzá, miközben magunk közé húzom a poharamat, hogy kortyoljak a koktélból. Meg kell hagyni, nem csak a gép pazar, nde a kiszolgálás is első osztályú. De hát maga a pasas is elsőosztályú, nem is lehetne ezt másképp.

Szókimondó szövegezés, nyomokban felnőtt tartalom


Egy karácsonyi vacsora alkalmával, egy évvel  válásom után úgy jelentem meg a Rosewood villában, mintha semmi sem történt volna. Mintha az élet pontosan úgy és ott zajlana tovább, ahol éppen abban maradt. Mintha nem lett volna a válásunk, mintha csupán arról lenne szó, hogy egy időre külön költöztünk Benton meg én, mert vannak közöttünk nézeteltérések, és majd úrrá leszünk rajta. Már az ötödik házassági évfordulónkban jártunk, amikor egyre nyíltabban és egyre kevésbé visszafogottan vertem nagy dobra, hogy nem csupán a férjemmel osztom meg az ágyamat. Sőt ha már itt tartunk az ágy volt a legutolsó ahol lenni szerettem volna akkoriban. Benton a klasszikus dolgok híve volt, amivel alapvetően nem lett volna probléma, csakhogy ezen kívül akkoriban mást nem ismert. Számára a fürdőszoba egy helység volt, ahol tisztálkodhat, a konyhaasztal ahol étkezhet, vagy éppen a dolgozó szobájának méretes, és szinte a hátsóm simításáért kívánkozó lapja pedig a munkára fenntartott hely. Pedig akkoriban mit meg nem adtam volna azért, ha egyszerűen utánam jön a zuhany alá. Spontán és mindenféle gátlást maga mögött hagyva. Ha felcsap a konyhapultra, mint egy istenverte grillezni való csirkét, és úgy meghajt, hogy levegőt se kapjak. Vagy éppen ha beviszek neki egy pohár italt az éjszaka közepén, mert tudom, hogy még sokáig dolgozik, akkor ne tiltakozzon, ha az asztal alatt térdre ereszkedve gátlástalanul akarom olyan örömökben részesíteni, hogy utána minden szám összefolyik egy ideig a szemei előtt.Benton azonban nem csupán a lazításra volt képtelen, hanem az elvonatkoztatásra is. Ez pedig szépen lassan megmérgezett mindent. Mikor hozzámentem valóban csak a pénze számított. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ez csupán másodlagos volt. Ugyanakkor a remény mindig megvolt bennem, hogy mellette nem csupán révbe érhetek, hanem képes lesz elérni, hogy megváltozzam. Nem azért, mert ő akarja ezt. Hanem mert én akarom. Miatta. De Benton Rosewood az a fajta ember volt, aki miatt valóban megváltozni akartam, csak éppen nem úgy ahogy kellett volna.
Ezen a bizonyos karácsonyi vacsorán, amelyet alaphelyzetben is nagyjából száz főből álló társaság tett ki, akik szegről végről mind rokonok, és mindegyik a módosabb fajtából, számtalan unalmas és hovatovább bosszantóan kispolgári beszélgetést kellett kibírni és elviselni. Így aztán egy idő után sportot űztem abból, hogy kit és mennyi idő alatt vagyok képes olyan szinten felbaszni, vagy kiakasztani, hogy jobbnak látja ha más társaságát keresi a továbbiakban az enyém helyett. Szórakoztató volt látni, hogyan kerekedik el a szemük, a tengernyi festék alatt a matrónák milyen álszent módon képesek megbotránkozni, holott minden valószínűség szerint fiatalabb korukban, engem is kenterbe vertek volna a szeretőik számát tekintve. Csak amíg én többnyire az élvezetek miatt csinálom, ők még az élvezet mögött is érdekek után hajtottak.
Persze voltak meglepően szórakoztató jelenségek, vagy éppen olyanok, akik a kertvárosi feleségek csinos kis ruhakölteményei mögött az állandósul lárva mosollyal és a kezükben a puncsos poharakkal tipegtek körülöttem, és igyekeztek elcsípni valami szaftosabb részletet amelyekből pletykát lehet kerekíteni. Én pedig nem egy alkalommal szolgáltattam is nekik, mert tudtam, hogy ezek többsége visszajut majd az anyósomhoz. Az pedig minden kincset megért, ha az öreglány ketyegője néhány ütemet gyorsabban, vagy éppen lassabban ver, attól függően, hogy milyen állapotban kapta el, kedvenc fiának feleségéről szóló pletykák áradata.
- Blanche vannak neked barátaid?- hangzott nem egyszer a provokatívnak szánt kérdés, melyre negédes mosollyal szinte már angyali glóriával a fejem felett feleltem.
- Persze, hogy vannak.
- És szoktál is beszélgetni velük?-ó darling, tényleg ki akarod húzni a gyufát?
- Attól függ kivel és mennyit.
- És mitől függ?- szinte éreztem, hogy nem fogja feladni.
- Hogy dugás előtt vagyunk, vagy éppen utána. Édesem, én nem barátkozom. Ha mégis, akkor annak szex a vége. Szóval ha a férjed legközelebb arról beszél, hogy egy nővel csupán barátok, a helyedben igen komolyan gyanakodni kezdenék.
Talán érthető, hogy miért nem szívesen hagynék ki egyetlen alkalmat sem, amikor megjelenhetek a Rosewood villában, és ezúttal már tényleg függetlenül, de ugyanolyan lelkesen bosszanthatom az egykori rokonságot. Azt még nem tudom, hogy miért akarja feltétlenül az anyósom botrányba fullasztani a születésnapjával egybekötött eljegyzés bejelentést, de van egy olyan érzésem, hogy a jövendőbeli Mrs Rosewood még annyira sem nyerte el a tetszését, amennyire én egykor. Pedig már én is elég komolyan kiestem nála a pixisből. Benton legújabb választottját nem ismerem, de talán nem is baj. Így előítéletek nélkül okozhatok közfelháborodást az ünnepségen. Csak még azt nem döntöttem el, hogy egyedül menjek, vagy esetleg az ötletet, mely szerint velem tarthatna, vessem fel Lucian-nek. Esetleg egybekelhetnénk Vegasban egyetlen napra, hogy aztán másnap szétváljunk, és hülyére röhöghessük magunkat a Rosewood rokonságon. Még az is megfordult a fejemben, hogy a születésnapi méretes csokiszökőkút mellett akár egy gyors és édes numerát is lezavarhatnánk, csakhogy még inkább emlékezetessé tegyük az estét mindenki számára. Bár talán hülye ötlet. De az semmiképp, hogy hagyjam, hogy Benton előbb révbe érjen mint én. Büszke vagyok, pofátlan, és meglehetősen törtető, na meg van bennem nem kevés tüske azt illetően, hogy majdhogynem a semmiért áldoztam az életemből tíz értékes évet arra a baromra, aki most elvesz egy nőt, de persze ugyanúgy járna vissza hozzám….hát a lófasznak is van ám vége, ahogy szokták mondani.
Mégis, ahogy elindulunk, az egész hangulat, ahogy látom Lucian arcán az önfeledt és kaján örömet, kisepri a fejemből egy időre ezt az egész gondolatot, hogy helyére az érzést engedjem visszaköltözni. Szeretem ezt a faszit. Az utolsó arcrándulását is, és azt is ahogy pofátlanul évődik velem.
- Szeretem amikor ilyen fennkölten és költőien fogalmazol bébi.- vonogatom a szemöldököm, apró hümmögések kíséretében, miközben csettintek a nyelvemmel, és tulajdonképpen érthető nyelvre fordítom a mondanivalóját.
- Amennyiben arra gondolsz, hogy igeeeeen, ez az csináld még, mélyebben, keményebben, ne hagyd abba….- lihegem, még  a szemeimet is lehunyom a jobb átélés érdekében, mintha gondolatban visszarepülnék arra a penthouse-ban eltöltött éjszakára.
- …valóban bővebb volt a szókincsem. Bár nem állítom, hogy minden szóra pontosan emlékszem. Veled voltam elfoglalva. Én kérek elnézést.- teszem a jobb kezem nyitott tenyerét a szívemre, ajkam mímelt szomorúsággal biggyed le, de aztán már kunkorodik is vissza a mosolyba. Vigyorgok mellette mint a vadalma. Boldog vagyok. Tényleg. És minden további nélkül állíthatom, hogy ez esetben pusztán másodlagos, hogy éppen álmaim szigetére tartok, sokkal hangsúlyosabb, hogy álmaim pasijával tartok oda. Egy olyan faszi, aki nem csupán a testemet az ágyban tudja kielégíteni, nem csupán az igényeimet az anyagiak tekintetében, hanem a lelkemnek is ad valami olyasmit, amit eddig nem engedtem senkinek,igaz a közelében sem volt senki még az előző kettőnek sem. Életem szentháromsága csak így működhet, és ebben Lucian zseniálisan zsonglőrködik.
Nem akarom visszafogni magam. Valahogy adott valami felszabadító érzést nekem az az éjszaka. Az egész estének, és a folytatásnak volt valami katartikus és fájdalmasan felemelő végkimenetele, amelynek a végén megnyíltunk egymásnak, és valami olyasmiben volt részünk, amit azt hiszem azóta sem feltétlenül sikerült még felfognunk, vagy éppen feldolgoznunk. Nekem legalábbis, és azt hiszem ezzel valahogy ő is így lehet.
Nevetve sikkantok fel, miután a stewie távozását követően az ölébe vackolom magam lovagló ülésben, ő pedig játékosan a fenekemre csap.
- Ez az szivi, csináld még, imádom, amikor ezt csinálod. Most lebaszni akarsz, vagy felizgatni? Mert jelentem alásan mindkettő sikeresen működik.- a fészkelődésére reagálva csak csücsörítem a számat, aztán beharapom, és komoly arcot próbálva vágni serényen bólogatok a szavaira, melyben a tudomásomra hozza, hogy igen közel vagyunk ahhoz, hogy megint és újfent közerkölcsöt sértsünk ezúttal egy repülőn.
- Egy kicsit deja vu érzésem van, a vegasi taxis élményünk után, amikor hasonlóan lehűteni próbáltál. Egyébként honnan tudod, hogy kitiltanak bennünket? A pilóták szerintem bírnák a kis szórakoztató hangjátékunkat, a stewie meg diszkrét, még a függönyt is behúzná, hogy kettesben maradhassunk.- hajolok közel hozzá, hogy a szavaim vége és a forró leheletem már a fülcimpáját érje. LÁgyan be is szívom, majd elengedem. A tűzzel játszom, jól tudom, és Lucian esetében az ilyesmi olyan, mintha az ember egy gyújtóbombán akarna rágyújtani egy lángszóróval. Nem túl precíz, de legalább hatásos.
- Még eldöntöm, hogy féken akarom e magam tartani, a saját féken tartásodról majd te gondoskodsz. - vonom meg a vállaim, és eszemben sincs abbahagyni a kis játékomat, sőt még néhányszor aprókat moccanok az ölében, szándékosan nyújtva a mozdulatot.
- Abba sem hagytam a terrorizálásod szivi. A különbség annyi, hogy mindezt szerelmem minden kis angyalfasz rezdülésével teszem.- bólogatok vigyorogva a játékos méltatlankodásra, majd most rajtam a sor a meglepettségben, és a színészileg lehet csapnivaló, de nagyon hatásvadász módon előadott megbotránkozásban.
- Óóóóó szeretkeznem kell veled a tűz mellett? Ó anyám, nem vagyok én erre felkészülve! Nem is tudom….nem is tudom…Bolond!- legyintem meg végül az orrát, és hajolok oda, hogy egy gyors, de annál fullasztóbb csókkal zárjam le az ajkait.  
Az italokkal a kezünkben immáron adom tudtára, hogy mi az amit feltétlenül ki akarok próbálni a szigeten ha odaértünk, és ezzel sikerül is az első meglepetésébe beletenyerelnem. Ezt azért őszintén sajnálom.
- Jól van már! Akad még ott más is a tarsolyodban…..téged ismerve nem egyetlen programot találtál ki. De ígérem, hogy ezzel kapcsolatban lakat a számon.- teszek olyan mozdulatot a szabad kezemmel, mintha éppen most cipzáraztam volna be a számat, a láthatatlan kulcsot pedig maga mögé dobom. Aztán kínyúlok oldalra, hogy a pohártartón elhelyezzem az italomat, és immáron két kézzel fogom meg az arcát, nézve mélyen a szemeibe.
- Tudom, Lucian, hogy figyelsz rám. Azt is tudom, hogy szinte mindig figyeltél….néha túlságosan is behatóan tanulmányoztál.- teszem hozzá egy lágy, mégis könnyed, mókás mosollyal, aztán az orrom nekidörgölöm az orrának.
- Szóval tudom….- a kérdését hallva a bugyit illetően azonban újra arcomra költözik valamiféle ördögien kacér vigyorgás. Egy óriási sóhaj is kiszakad belőlem, mély nyögés kiséretében, amikor megérzem az ajkainak puhaságát a fülcimpámon. Könnyed borostája végigkaristol, amibe beleremegek. Istenem, kegyetlenül odavagyok érte!
- Hát hazudtam én neked valaha? Azt a néhány alkalmat leszámítva, amikor mégis…..mentségemre legyen mondva, hogy te is nekem…..de….ezúttal igazat mondok. Nem hiszed? Nos….- fogtam meg a szabad kezét, és nemes egyszerűséggel a combomra vezettem, úgy, hogy az ujjai már a szoknyám alatt legyenek. A forró bőrömön másodpercek alatt szaladt át a libabőr. Kicsit fészkelődöm az ölében, hogy jobban hozzám férjen, még hátrébb is csúszok.
- Mi a francnak vettem volna fel bugyit, amikor veled jövök egy olyan helyre, ahol napfény vár és óceán, és időmilliomosok leszünk? Valóban a bugyival akarnál bajlódni?- lassan kezdtem a combomon felfelé csúsztatni a kezét. Egyre forróbbá vált a bőröm, és én is egyre nehezebben vettem a levegőt. Aztán ujjai elértek egy olyan helyre, ahol meggyőződhetett arról mennyire kívánom őt, és semmiféle textillel nem óhajtom ezt leplezni. De nem engedtem sokáig ott kalandozni a kezét. Kuncogva csusszantam hátrébb, és könnyedén billentem ki az öléből, hogy hátrébb táncoljak. Magamhoz vettem az italos poharamat, miközben a hangszóróból hallható lágy, hawaii ritmusokra kezdtem mozgatni a csípőmet. Fejem hátravetettem, a szemeimet behunytam, és átadtam magam a ritmusnak. Szabad kezemmel pedig feljebb és feljebb húztam a ruhámat, egészen addig a pontig, ami még nem mutatott meg mindent, de már láthatóvá vált, hogy fehérnemű tényleg….tényleg nincs rajtam.Kinyitva a szemeimet Lucian-re kacsintottam.
- Nyugi szivi….ez csak játék….- persze abból is a legvadítóbb, és legizzasztóbb. Aztán hirtelen, a semmiből jelent meg a korábbi stewie, aki halkan köhintett mögöttem….engem ez egy cseppet sem hatott meg. Vagy nézi a műsort, vagy elmegy. Felőlem homárt is hozhat, vagy apró szendvicsfalatákákat, pont nem érdekel. Én nem hagytam abba a táncot és Lucian hergelését, akkor sem ha már nem csak ketten voltunk.

Szókimondó szövegezés, nyomokban felnőtt tartalom


Lucian Harris az a fajta férfi aki mellett sosem tudtam unatkozni. Aki meg tudott nevettetni, aki képes volt elvenni az eszemet, akivel arra a kis időre, ameddig együtt voltunk, legyen az akár egy óra, vagy egy egész éjszaka, az lehettem aki vagyok. Aki mellett nem kellett visszafogni magam, aki nem várta el, hogy más legyek, mint aki valójában vagyok. Mindez pedig azért lehetett, mert a dolgokat a helyükön kezeltük, mert nem voltak elvárásaink egymást felé.Az érzelmek azonban alaposan felforgatták, és alapjaiban változtatták meg, a mi kis szövetségünket. A régi énem, aki jó pár évvel korábban besétált a Sinner ajtaján, aki mindent feledi akarva, a sikeres válása felett tort ülve csupán el akarta veszíteni a józan eszét, most minden bizonnyal nyüszítve röhögne ezen a mostani, kőszerelmes énemen: “Hát hogyan juthattál idáig Blanche Prestin? Hogyan jutott el a független, a lábai közé hűségeskü nélkül férfiakat engedő nő oda, hogy most csupán egyetlen férfi farka legyen a mérvadó, és mindenki más csak kibaszott utánzata legyen annak az egy tökéletesnek? Hogyan nem tudod ezt mégis becsülni, ha már ennyire ezt akartad? Hogyan nem vagy képes visszafogni magad, és végre megállapodni, beismerni, hogy tulajdonképpen nincs is szükséged senki másra, csak rá? Miért kell neked mások után menned, miért van arra szükség, hogy mások is a kegyeidet keressék, miért kell neked örök megerősítés arra, hogy úgy vagy jó ahogy vagy? Hogy romlott lelked minden átkozott hibájával együtt mégis van férfi, aki az egész univerzumot képes lenne a lábaid elé teríteni….aki képes lenne csupán téged szeretni? Te miért nem tudod, vagy miért nem akarod csak őt szeretni? Mitől félsz? Nem bizonyított már eleget? Mit akarsz még? Szánalmasan nevetséges, hogy nem tudod eldönteni melyik világ kell neked: amelyben csak Lucian van, vagy az amelyikben csak az emléke? Egy seggel nem ülhetsz meg két lovat, Blance. Határozd el végre magad, mert ha nem így teszel, akkor egy reggel arra ébredsz, hogy megint egy vadidegen faszi fekszik melletted, megint egy olyan, akinek a nevére sem vagy többé kíváncsi, hogy aztán a fürdőszobába zárkózva verd a fejed a csempébe, hogy elbasztad….megint és végérvényesen elbasztad. Vagy legyél a régi, és vállald, vagy változtass! Merj változtatni!”
A régi énem minden bizonnyal vágyik vissza arra az életre….mégis, ennek a megízlelt, mámorító és egyszerű boldogságnak a zamat olyan édesen simul el bennem, hogy nem akarnék tőle szabadulni. Már nem akarok a régi lenni, de még ezzel az újjal sem tudok mit kezdeni. Sok még bennem a harag, sok még bennem a dacos bizonyítani vágyás, leginkább a  volt családom felé, hogy nélkülük is érek valamit. Sőt nélkülük érem a legtöbbet.Nem tagadom azonban, hogy az indulás előtti felhőtlen boldogságomra bosszantóan sötét árnyékot vetett Benton bejelentése arról, hogy megnősül. Nem kellene, hogy érdekeljen, nem kellene ezzel foglalkoznom, hiszen joga van a boldogsághoz. Ahhoz, amit én nem tudtam, a végén meg már nem is akartam neki megadni. De egyszerűen nem tudom ezt a dolgot elengedni, és nem vagyok képes felfogni, hogy mi mindent teszek azzal kockára, hogy engedem magamon eluralkodni ezt az érzést.
Ahogy elrugaszkodunk a földtől, és a levegőben, szinte észrevétlen könnyedséggel repülünk tovább, valahogy ezt egy időre mégis sikerül magamban jó mélyre száműznöm. Nem akarom, hogy árnyékot vessen erre az egészre. Tagadhatatlanul köze van hozzá annak a közöttünk megszokott évődésnek, amely szinte az első másodpercekben felébred, és akkor sem szűnik meg, amikor a magam részéről jobban szabadon engedem mind a fantáziám, mind pedig a cseppet sem visszafogott, a prüdériát szinte csípőből félreseprő énemet. Van abban valami szórakoztatóan vicces, hogy a lepedők bajnoka, a női testek megkísértője, a szemérmetlen dugások koronázatlan királya, aki azt hiszem mindezidáig nem volt alkalom, hogy a neki tetsző nőt ne vitte volna ágyba, most mégis engem próbál visszafogni a meggondolatlan paráználkodásból.
- Édes vagy, ahogy nyugalomra intesz. Valahogy a farkad nem erről árulkodik. Vagy ti úgy szerettek külön utakat járni?- nem tudom megállni, hogy mielőtt hallgatnék rá, legalább minimálisan, még ne szúrjak oda valami rám jellemző csipkelődést. Persze ettől függetlenül tovább folytatom ezt a játékot, mert kifejezetten szórakoztat, és élvezem, hogy úgy tekerem az ujjaim köré, ahogy ő teszi azt velem, gyakorlatilag csak azzal ahogy levegőt vesz. Lucian-nek tulajdonképpen nem is kell lassan semmit csinálnia ahhoz, hogy felébressze bennem a vágyakat. Úgy működik, mint egy szabadon engedett katalizátor, aki az összes érzékszervemre hat.
- Illúzióromboló vagy! - bökök felé az ujjammal, és tovább rángatom az oroszlán bajszát, elvégre unalmas lenne az élet, ha csak egyszerűen elrepülnénk Hawaii-ra, anélkül, hogy emlékezetessé ne tennénk az odavezető utat. Őszintén szólva a következményekkel cseppet sem foglalkozom. Nem állítom, hogy valóban boldog lennék, ha minimálisan huszonnégy órára, vagy egy szép óvadékért cserébe később szabadon engedve hűvösre tennének bennünket, de van az a soha vissza nem térő élvezetfaktor, amelyért még ezt is beáldoznám.
- Valószínű nem kerülnénk közös lyukba, de reményeim szerint semmiféle lyuk nem sérülne sehol, ha esetleg mégis hűvösön kellene töltenünk egy kis időt. Mellesleg óvadékért cserébe már másnap szabadulnánk, és az efféle dolgoknak még csak nyoma sem maradna. Ugyan már Lucian! Azt ne mondd nekem, hogy a Sinnert vérből és könnyből juttattad el arra a szintre ahol most van.- duzzogok és morgolódom, ettől függetlenül nem hagyom abba az ingerlését, vagy éppen azt a fajta pofátlan, és szinte a végletekig szórakoztató játékot, amibe belekezdtem.
Például azt, hogy bebizonyítom neki, valóban nincs a ruha alatt semmi, és nem csak a levegőbe beszéltem, amikor erre tettem utalást. A reakcióját látva elmosolyodom, és ajkammal finoman érintem meg előre hajolva a felső ajkát. A szája közül kiszökő levegőt a csókommal kortyolom át magamhoz. Érzem a kezének mozdulatából, hogy engedné még tovább a mozdulatot, én pedig úgy teszek, egy aprót igazodva, hogy még éppen csak érezze ujjbegyeivel a forróságot, de közelebb nem engedem. Kicsusszanok, és a könnyed, melankólikus ukulele hangra táncot lejtek.
Az apró köhintést hallom, de csak akkor fordulok meg a vállam felett, amikor meghallom Lucian magyarázkodását. Kitör belőlem a röhögés, prüszkölve, jókedvűen, kissé meg is görnyedve. Szerencsétlen kisasszony, azt hiszem próbálja elhinni, hogy a hormonok miatt viselkedem így, bár vannak kétségei azt hiszem, kivált, hogy éppen alkoholt kortyolgatok igazán jókedvűen, és cseppet sem zavartatva magam.
- Igen, a barátnője terhes, aminek én, mint a felesége nem örülök. És valahogy le kell vezetni a feszültséget, tudja.- ha eddig nem zavartuk még össze a kisasszonyt, akkor azt hiszem az én mondatommal felkerült az i-re a pont. Szerintem most vesztette el a fonalat, így lerakja a tálcát, amit nekünk hozott, pár apró falatkával, majd már siet is tovább.
- Tudod szivi, azt hiszem ha hagytál volna kibontakozni, akkor úgy emlékeztek volna rád, mint a faszira, aki nem tudta a farkát a nadrágjában tartani. Most viszont úgy fognak visszaemlékezni, mint aki egy zakkant, fehérmájú picsát hozott egy repülőútra. Jó bizniszt csináltál.- lépkedek vissza, hogy egy apró kis falatkát leemeljek a tálcáról, és az ajkaim közé helyezem a falatot. Rágni kezdem de a falat megreked, és majdnem félre is nyelem, a kérdését hallva. Szemeim hatalmasra kerekednek, és cöccögve röhögcsélek, próbálva nem komolyan venni a kérdést. Mert ugye nem annak szánta?
- Szivi, pont annyira szeretném, hogy gyereket csinálj nekem, mint amennyire te akarod, hogy terhes legyek tőled. Nem, még csak véletlenül sem jutott eszembe, hogy ebből az elbaszott nászból, bármiféle utódot hozzunk létre. Nem mellesleg a gondolat is majdhogynem pofátlan, hogy én érdekből akarnék gyereket és éppen tőled.- rázom a fejem határozottan, és közben lenyelem a félig megrágott szendvicsfalatot, majd visszaülök vele szembe az ülésbe. Lábaimat keresztbe vetem egymáson, a ruha pedig feljebb csusszan, láthatóvá téve combközépig mindent. Szándékos? Naná! Elvégre azt kérte, hogy disztingváljak, és azt is csinálom. Azt nem mondta, hogy távolról nem ingerelhetem tovább. Kezemet kinyújtom, és tenyeremmel lágyan végigsimítok a combomon, le egészen a térdemig, majd vissza. Ujjaim lassan mozdulnak, halk, apró sóhaj szökik ki ajkaim közül, amikor végül a tenyerem megállapodik a combom felső részén, éppen csak a ruha szegénye előtt. Ha még egy kicsit mozdítanám, akkor már a ruha alatt lenne. Tekintetemben sötét és pofátlan tűz lobban.
- Mielőtt öncsonkítást hajtanál végre magadon, és lássuk be rém idétlenül festenél lábak nélkül, megnyugtatlak, hogy nem vagyok terhes. Még csak gondolatban sem. Ahogy arról is te fogsz értesülni elsőként, ha mégis házasságra adnám a fejem. Ne aggódj, időben fogok szólni!- azt hiszem….és most jött el a pillanat, amikor a fejemben megfogan egy gondolat a hetekkel később esedékes látogatásom kapcsán a Rosewood villában. Találnom kell egy férjet, csak egyetlen hétvégére! Vegasban összeházasodunk, elmegyek a partira, mint férjes asszony, aztán hétfőn már el is válunk. Nem lesz nyoma, nem lesz semmi, ami emlékeztetne erre. Abban is bízom, hogy Lucian ezt meg fogja érteni. Ugye megértené? Szeretném most azonnal nekiszegezni a kérdést, hogy: “Ugye drágám nem probléma, ha most hétvégén csak úgy mellékesen összeházasodom egy vadidegen faszival? De ne aggódj, hétfőn már mint szabad nő fogok felmenni hozzád a Sinnerbe?”....bassza meg, fogalmam sincs hogy reagálna. Lance-t kis híjján péppé verte. Mit csinálna a papírférjemmel? Mondjuk nem kell ismernie, és le sem feküdnék vele….azt hiszem nem. De nem teszem fel a kérdést, már csak azért sem, mert még csak most indul a nyaralásunk, és nem akarom ezzel az egészet hazavágni. Készült nekem mindenféle meglepetéssel, ami Lucian esetében nagyon nagy dolog….és mert….bassza meg szeretem, és azt hiszem valahol a lelkem mélyén érzem, hogy ez egy görény dolog, ezt nem csinálhatom vele, és ha már itt tartunk magammal sem. Megérdemlem ezt a boldogságot, hát miért akarom elcseszni?
Lassú, szinte már Sharon Stone klasszikus jelenetét megszégyenítő lassúsággal cserélem egymáson a lábaimat,és kényelmesen hátradőlök a székben, fejemet könnyedén pihentetve a fejtámaszon. Két mutatóujjam apró köröket kezd rajzolni a combom belső felén, majd kifelé haladok velük spirálisan, tekintetem rabul ejti az ő pillantását. Hallom, ahogy veszi a levegőt, ahogy próbálja kiszáradó torkát figyelmen kívül hagyni, hogy legszívesebben pokolra küldene amiért ezt csinálom vele, ugyanakkor sutba vágna mindent, és közölné, hogy ne szórakozzak vele,majd nemes egyszerűséggel a lábaim közé fészkelné magát. A gyönyör ígérete ott lebeg kettőnk között, én pedig halkan, szinte rekedten, majdhogynem suttogva teszem fel a kérdést.
- Kérsz egy kis kóstolót?- pár másodpercig még várok, majd tekintetem elvonva tőle a korábban behozott kis szendvicsfalatkák felé biccentek, majd megint ránézek. Nyilvánvaló, hogy nem ezekre gondoltam….de hát ez egy játék, nem?
- Nagyon finom….igazán….kellemesen olvad el a selymes íz az ember ajkai között.- teszem még hozzá egy kicsit kevésbé suttogva, és továbbra is elég egyértelmű, hogy változatlanul nem a szendvicsre gondolok.Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Lucian nem fogja átlépni a határt, én viszont nem hagyom abba a játékot vele.De nem ám!

Szókimondó szövegezés


“Képes leszel úgy viselkedni, ahogy azt a család elvárja tőled, Blanche?” ez a kérdés mindig elhangzott Benton részéről, valahányszor vacsorára vagy éppen valami alkalomra voltunk hivatalosak a Rosewood villába. Persze naivitás volt egyáltalán még feltenni is a kérdést, hiszen tisztában volt vele, hogy az ő családi elvárásai, meg az én alaptermészetem még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással. Időnként határozottan élvezte, hogy megbotránkoztatom az anyját, néha meg egyszerűen szemforgatva, és meglehetősen visszafogott indulattal kért arra, hogy fogjam vissza magam. Megtettem, mert nem volt kedvem egész hazafelé úton az unalmas és kiborítóan részletes prédikációt hallgatni arra vonatkozóan, hogy miért kellene belesimulnom a családi elvárásokba időnként. Az egyetlen és talán minden szempontból legfontosabb érv a pénz és persze az anyósom végrendelete volt, aki mindenható matrónaként csücsült a vagyon nagyobb részén még életében. És őszintén szólva nem lettem volna hajlandó lemondani arról az életről, amit Benton biztosított nekem, csak azért mert képtelen vagyok egyetlen estére visszafogni az éles nyelvemet, meg a pofátlanul nyers stílusomat. Mindez persze abban a pillanatban érvényét veszítette, hogy Benton meg én elváltunk. Aki azonban egyszer a Rosewood családba bekerül, az nehezen tud és nehezen is akar szabadulni onnan. Van egy olyan érzésem, hogy a lelke mélyén a volt férjemet igenis szórakoztatta, hogy a válásunk után milyen szépen és módszeresen tudom kikészíteni nem csak  az anyját, hanem mellette még számtalan tagját ennek a sok szempontból elég elbasztott családnak.
De az igazság az, hogy nem csak ezért jártam vissza akkor ha meghívást kaptam, és nem csak azért, hogy néha még mindig képes legyek kizsebelni a volt férjemet, hanem azért is, mert én ezt az egészet mocskosul élveztem. Mindez azonban úgy tűnik, hogy ebben a formában nem folytatódhat, mert Benton talált valami csinibabát, akivel papás-mamást szeretne játszani. Valahol talán sejtem az okát: én nem akartam gyereket. Tőle nem. Még akkor sem, ha tudtam, hogy ha ezen az álláspontomon nem változtatok, akkor előbb vagy utóbb válás lesz a vége. Nem mondom, hogy nem akartam soha gyereket, bár lassan a biológiai órám csilingelni kezd, mégsem mindenáron akarom ezt. Bentonnál pedig nem éreztem, hogy ő lenne a megfelelő, hogy ő lenne a tökéletes. Mármint anyagi háttér szempontjából biztosan, de más szempontok nem voltak megfelelőek. Nem szerettem. Nem csak már nem, hanem úgy egyáltalán. Nem sikerült elérnie, hogy beledögöljek miatta a szerelembe. Hogy képes legyek bármikor, akár száznyolcvan fokot fordulni, és kivetkőzni abból az önmagamból, aki képtelen visszafogottan viselkedni. Talán meg sem született még az a férfi, aki meg tudna zabolázni, vagy ha megszületett, akkor csipkedje magát, hogy mihamarabb rátaláljak.
Lucian lenne az a pasas? Nem tudom…..őszintén szólva ő sokkal inkább bevadít és begerjeszt, semmint visszafogottságra akarnám inteni magam a közelében. És meglehetősen érzékenyen érint, hogy folyamatosan visszafogni próbál.
Élvezem ezt az egész felszabadultságot, élvezem, hogy mellette végre szabadon engedhetem magam. Nem csak az utazás ténye miatt vagyok ennyire bezsongva, hanem az egész helyzet, amely indulás előtt rám zúdult meglehetős frusztrációt okoz bennem, ami a végletekben csapódik le.Egyszerre vagyok elmondhatatlanul boldog, gyakorlatilag meg tudok őrülni a tudattól, hogy elég csupán megrezgetnem a szempilláimat,és Lucian lélegzetvétele már megváltozik, ahogy neki is bőven elég  puszta jelenléte valamiféle kegyetlen izgalom eléréséhez.A szerelem tényleg hülyét csinál belőlünk, és erre jelen pillanatban én vagyok az élő példa, mert ha vissza nézném magamat, ezt a játékot amit játszok valószínű az egyik felem helyeselve vigyorogna, a másik meg csak pislogna, és értetlenül meredne maga elé: “Mégis mi a faszt művelsz, Blance? Határok, bébi, határok.” Na azok perpillanat nincsenek. Másrészt meg ott feszül bennem az egész parti két hét múlva, amikor ott kell majd állnom, egy ájtatos mosollyal a bárgyú képemen, mint aki teljesen és minden kétséget kizáróan boldog a tudattól, hogy a volt férje révbe ér. Persze….kellene, és szeretném is, nagyon. De a mocskos lelkem minden rezdülése eszeveszetten tiltakozik. És ez már rég nem a pénzről szól, ezek elvek, kurva elvek. Hogy én miért nem érdemlem meg ugyanezt? Persze az nem jut eszembe, hogy tennem is kellene érte. Jah igen, az önfeláldozás luxusa nem adatott még meg nekem.
Lucian eleinte jókedvűen fogadja a kis játékomat, sőt még részt is vesz benne, talán azt remélve, hogy amennyit ad, annyi nekem bőven elég lesz. Ám amíg ő a kisujját nyújtja, nekem nem csak az egész karja, de az egész teste kellene. Sajnálom, képtelen vagyok meghazudtolni magam, leginkább pedig rohadtul nem értem, hogy ez az egész miért nem fér bele? Azt meg főleg nem, hogy a stewie mégis mi a francot tipeg itt körülöttünk annyit, miért nem lehet bennünket kicsit magunkra hagyni?
A fizikai közelséget megszakítom, de a szórakozást továbbra sem hagyom abba, és reménykedem, elég komolyan, hogy ez ellen már igazán nem lesz semmi kifogása. A ruha rajtam van, remélhetőleg a kisasszony nem fog újfent visszatérni, hacsak nem akar még ránk borítani egy vödör fagylaltot, esetleg megkérdezni, hogy szükségünk van e másfajta zenére. Mosolyogva, szenvtelenül és lustán kéjelegve araszolok a kezemmel a szoknyám alá, a szavaim rekedtségét pedig megtoldom apró, szinte csak a levegővételt hallató sóhajokkal. A felcsattanása, a hangjának meglehetős komoly füstje, az ahogy a fejét elfordítja, a korábban az élvezet számlájára írt, ám általam tévesnek gondolt nehéz sóhaja megállásra késztet. Elkerekedő szemekkel nézek rá, értetlenül kutatom a vonásait, vagy azt, hogy mennyire a játék része ez a megjátszott tiltakozás, és mennyire gondolja komolyan. Hamar rá kell döbbennem, hogy baromira komolyan gondolja. Ettől lehangolóbb pedig semmi nem lehet.
Homlokráncolva igazgatom a ruhámat vissza, a kezeimet pedig a combomra helyezem, szigorúan az anyag fölé.
- Rájuk? Édesem, én tíz évig éltem a férjemmel és rá sem voltam soha tekintettel, miért gondolod, hogy olyanokkal szemben tekintettel leszek, akiket nem ismerek, nem is akarok ismerni, nem mellesleg valószínű ők sem engem?- noha kérte, hogy ne válaszoljak, ez engem nem érdekel.Akkor is el fogom mondani a véleményem, ha akarja ha nem. Ugyan hova szaladhatna előlem?
Felállok az ülésből, és a másik oldalon lévő ülések közül az egyikbe helyet foglalok, lehetőleg tőle jó távol. Mellettem az ülésen egy kék-sára kockás zsenília pléd hever szépen összehajtogatva. Érte nyúlok, és színpadias mozdulattal terítem be vele a lábszáram,a combomat, egészen a derekamig becsomagolom vele magam.
- Így megfelel? Eléggé szemérmes vagyok? Esetleg egy hidzsábot is dobhatok a fejemre, a biztonság kedvéért, hogy nehogy kényelmetlenül érezd magad miattam az út hátralévő részében.- sziszegem felé, remélhetőleg érzékeli a hangomból, hogy finoman szólva is felbasztam az agyam, és leginkább azon, hogy még egy ilyen istenverte ártatlan játékban sincs benne.Mégis mi a franc történt vele?
- Nem mintha nem szoptalak volna már le Vegasban nyílt színen, de mellékes, hagyjuk is a régmúltat, szinte eonokkal ezelőtt volt, mikor te még efféle könnyed és minden gátlásoktól mentes életet éltél.- vonom meg a vállam, és biggyed le az ajkam, színészeket meghazudtoló mimikálval adva a nemtörődöm, mellékes, nem számít érzést. Oldalra fordítom a fejem és kipillantok a gép ablakán, majd egy fél perc múlva hirtelen és minden átmenet nélkül fordulok vissza. Már nem színészkedem, már egyenesen és dacosan lököm neki a szavakat.
- Mégis mi a faszt gondoltál? Hogy dugni akarok veled itt a gépen? Játék volt Lucian. Könnyed, erotikus, kicsit talán agyfelhúzós játék, amit milliószor eljátszottunk már egymással, amitől gyakorlatilag kikészültünk, mégis az élmény volt a lényeg.- magyarázom neki nagy lendülettel, bár nem tudom, hogy mégis mi a francnak spirázom ezen magam? Talán mert fontos nekem. Talán mert ez az egész utazás, a lehetőség, hogy egy kis időre kiszakadhatunk New Yorkból egészen felcsigázott, és mert akartam egy esélyt, egy lehetőséget adni arra, hogy ez az egész igazi legyen. Vele. Nem érzem, hogy bármit is elrontottam volna, vagy bármiben hibáztam volna, még inkább nem érzem igazságosnak ahogy most bánt velem. Ezt nem teheti. Velem nem.
- Tudod mi a te bajod? Hogy kibaszottul nem tudod eldönteni mit akarsz. Engem akarsz?- tártam szét a karjaimat és oldalra billentettem a fejem.
- Okés, akkor fogadd el, hogy én ilyen vagyok! Hogy ez vagyok. Világosan megmondtam, hogy nem változom, ahogy tőled sem kérem, hogy változz meg.Ezt érezni kell, és nem kikövetelni. Az istenit, nem vagy a férjem, hogy parancsolgass nekem!- az utolsó mondatnál már felemeltem a hangom, és leeresztettem a kezeimet vissza az ölembe.Nem tudom, hogy megértett vagy sem, azt sem tudom, hogy akarom e vele folytatni ezt az egész utat. Ha már az elején kikészítjük egymást, mi lesz a folytatásban? Bár azt hiszem azt tudtam már az elején, hogy ehhez a kapcsolathoz, az igazi mélységéhez számtalan ilyen helyzeten át vezet az út. Kérdés az, hogy mi mindent tudunk lemorzsolni magunkból, idomulni a másikhoz. Mert áldozatok nélkül ez nem fog menni.És persze az is kérdés, hogy szeretjük egymást annyira, hogy mindezt kibírjuk anélkül, hogy fájna mindaz amit magunk mögött hagyunk a régi életünkből?
Egy ideig még néztem őt, a szemeimben fátyol gyűlt össze, de pislogtam párat, és eltünt.Még.Még vissza tudtam fogni. Kibaszottul fájt, és sosem gondoltam volna, hogy a düh, a vágy és a szerelem ilyen közeli cimborák, mint most esetemben. Végül elfordítottam a fejem, és magam elé motyogtam, mert jelen pillanatban valakire még haragudnom kellett, hogy ne minden indulatom csak felé vezessem le.
- Bezzeg most nincs sehol a kis Csingiling, amikor egy ital kéne…..faszom….- dunnyogtam, és ha kell így telik velem végig az egész út, elfordulva, az apró kis ablakon bámulva kifelé. Aztán majd ha landoltunk eldöntöm mi legyen. Most még túl indulatos vagyok.

Szókimondó szövegezés


A felhők felett a világ olyan, mintha hömpölygő hófehér és szürke massza lenne, amelyben egyetlen állandó létezik: mi magunk.Lassú percek vánszorognak tovább az utolsó elhangzott szavak óta, az utolsó sértett és már szinte fuldokolva, a másik után kapaszkodó szó óta, amely elhagyta Lucian száját, válaszolva a korábbi sértett, majdhogynem pökkhendi kifakadásomra. Érzem, hogy sikerült az előző mondataimmal, még inkább a korábbi cselekedeteimmel gyakorlatilag végigtrappolni a lelkén, bele az egész közepébe, amelyben próbálta már egy ideje elhelyezni és felfogni mindazt amit irántam érez. Nem csupán a világra, vagy éppen a repülőgép személyzetére, hanem úgy alapvetően senkire nem voltam tekintettel.Rá meg főleg nem. Nem értettem meg, és nem fogtam fel, már az induláskor sem, hogy bár nem kértem, nem is akartam, hogy megváltozzon miattam, de megtörtént. Valószínű ő sem akarta ezt, valószínű szenvedett tőle, az utolsó idegszálával is tiltakozott ellene, mégis hasztalan. Ez a Lucian már nem az a Lucian akivel megismerkedtem több mint két éve. Ez a Lucian már egy ideje más. A közelemben más, és még ha a seggem a földhöz verem is más lesz. Én váltom ki ezt belőle, és nem baszottul bosszantónak és hisztérikának kellene lennem, hanem belátni, hogy pontosan olyan ő, amilyenre mindig is szükségem volt. A férfi, aki nem csupán szárnyalni enged, nem csupán boldoggá tesz, hanem közben erősen tart, pontosan tudja, hogy mi a jó a számomra. Még akkor is, ha én magam sem tudnám ezt meghatározni.
Csak bámulok hosszú ideig a beálló csendben az ablakon kifelé. Nem tudok ránézni, nem tudok semmit tenni, és el kell fordulnom, mert az utolsó, szinte könyörgő beismerését és vágyainak megvallását követően a könnyek, amelyeket eddig olyan kitartóan, és veszett erősen fogtam vissza elindulnak. Sosem bőgök. Sosem engedem meg azt a luxust egyetlen faszniak sem, még Lucian-nek sem, hogy sírni lásson. Kivéve ha iszom, olyankor szabad. Olyankor tulajdonképpen úgy is zokoghatok akár mint a zálogos tehén, nagyjából nem érdekel, mert akkor van mire fogni. Most nincs mentségem. Most egyszerűen csak célba értek a vádló, és az igazságra rávilágítani kívánt szavai. Telitalálat, gratulálok bébi, sikerült elérned azt, amit mások azt hittek, hogy majdnem lehetetlen. És ezért kibaszottul utállak. És kibaszottul szeretlek. Hogy tudtad ezt elérni, és miért? Miért csinálod ezt veled? Miért facsarod ki minden alkalommal, az utolsó cseppeket is a lelkemből azzal, hogy veszett pontossággal állítasz elém egy tökéletes tükröt, ami megmutatja milyen elcseszett vagyok? Hogy csinálod, hogy ennyire szarul érzem magam, ennyire semminek, valahányszor veszekszünk, valahányszor megpróbállak egy kanál vízben megfojtani, miközben te ugyanezt teszed velem, csak éppen a te szavaid után levegőtlenné válik valóban számomra a világ. Belefojtasz a saját szavaimba.

“Nagyi, hogy kell egy férfit szeretni? Úgy értem….nem a szexre gondolok, azt a csajok már elmagyarázták, ha az anyám nem is mutatott rá hajlandóságot, hogy felvilágosítson….hanem úgy igazán. Honnan tudom, hogy ki lesz az igazi?”
Tizenhárom évesen olyan nagyon akartam tudni, hogy mi az a szerelem, hogy mikor érezzük azt a semmihez sem fogható érzést, amiről mindenki beszél, és amit én még sosem éreztem. Úgy hittem, hogy a nagyi, aki mindig kendőzetlenül őszinte volt, amivel az őrületbe kergette az anyámat, szóval a nagyi majd meg fogja nekem mondani a tutit. Ő majd őszinte lesz velem. Kezében ott virított egy öblös kék kristály pohár, melynek alján egyszerű könnyedséggel lögybölte a vérvörös likőrt, néha kortyolva bele, és csücsörítve össze mélybordóra rúzsozott ajkait.
“ Hogy ki lesz az igazi? Néha, amikor rájövünk már késő. Mert lehet, hogy éppen az igazit küldtük el melegebb éghajlatra, az igaziba rúgtunk bele ezerszer, az igazit küldtük el a halál faszára legalább kismilliószor, az igazi volt az akit nagyjából minden alkalommal kikosaraztunk, pedig valami eszméletlen volt vele az ágyban, és alapvetően is elég jól kijöttünk. Az igazit onnan ismered fel hogy hozzád nő mégis az évek alatt. Az igazi az aki a legszélsőségesebb érzéseket kiváltja belőled. Akit képes vagy gyűlölni, képes lennék kinyírni, képes lennél a szíved darabokra szaggatni mégis, hogy befoltozd az ő szívén, általad ejtett sebeket. Akit nem tudsz kiverni a fejedből. Az igazi az, aki ha veled van szinte észre sem veszed, de ha nincs veled akkor abba belepusztulsz. Az igazi az, aki után könnyeket tudnál ejteni, még akkor is ha máskor az életben soha nem sírnál senki után. Az igazi az, aki akkor is hiányzik ha vele vagy. Az igazi a minden, a világegyetem, aki mellett fel tudod ismerni a saját hibáidat, és végre egyszer a tetves életben nyugalomra tudsz lelni. Az igazi az aki te vagy,és te ő. TI vagytok.”

Sokszor és sokáig gondolkodtam el a hallottakon, de értelmezni….na az már túl erős filozófia lett volna nekem, szóval betudtam a nagyi konyakgőzös marhaságai egyikének, mégis most valamiért, miközben a kurva felhőket bámulva próbálom útját állni a könnyeimnek, és az istennek nem fordulnék vissza éppen ezért Lucian felé, felsejlenek a nagyi szavai. Annyira nem akartam ezt elbaszni, mert annyira éreztem, hogy nekem Lucian az a bizonyos….szóval az akiről a konyakba feledkezve a nagyi olyan egyszerűen mégis totál pontosan beszélt, és mégis azt hiszem jelen pillanatban állok a legközelebb ahhoz, hogy a saját érzéseimen jelképes és nevetséges harakirit hajtsak végre. Közel állok ahhoz, hogy visszafordulok. Vissza a nyugodt világomba, amit már ismerek, ahol nem érhetnek meglepetések. Ahol nem kell az érzelmeim felett gondolkodni, ahol nem kell változnom, és megfelelnem, amit már ismerek. Ahol nem érhetnek meglepetések, és amely világban jó eséllyel egyedül maradok majd. Mert elmúlnak majd azok az idők, amikor a szex lesz a fontos, elmúlnak az az idők, amikor a pillanatnyi örömök teszik ki a mindennapjainkat, és ha nem éltünk tartalmas életet, akkor egy tál leves felett a konyhában zsebfilozofálgathatunk arrról, hogy hol és mikor basztuk el az egészet. Én például itt és most. Gyűlölöm ezt az érzést, amikor tudom mit kellene tennem, minden idegszálam ezt akarja, mégsem vagyok képes megmozdulni. Égető patakja a könnyeimnek az arcom bőrét marja. Még szipogni sem merek, még csak nem is rándul a vállam, nem akarom elárulni, hogy az elfordított fejem, meg az egész testtartásom nem a közönyről árulkodik, hanem éppen az ellenkezőjéről: épp most döglök bele abba, hogy nem vagyok képes megadni neki azt amit vár, mert nem tudom hogyan kell. Hogyan kell szeretni egy férfit? Ezt soha senki nem tanította meg nekem, és én sem jöttem rá az évek alatt. Mert egyetlen pasi sem érdemelte ezt meg. Úgy igazán. Most pedig itt van ő….az átkozott, minden porcikájában tökéletes, akiért csak ki kellett volna nyújtani a kezem, még mindig csak ki kellene nyújtani. Megérinteni, megsimogatni, és elmondani, hogy itt vagyok…és itt leszek.
Az idő relatív. És baromi soknak tűnik hirtelen az a negyed óra, ameddig ebben a testhelyzetben vagyok, a vállamom még mindig a pokróc, és a gép egyenletes búgása, a szellőző monoton hangja, meg a háttérben a kis előkészítő felől hallatszik némi motoszkálás, ahol a stewie valószínű megpróbálja magát elfoglalni. A korábbi veszekedésünk, bár nem volt ordibálás, de a kis távolság miatt valószínű foszlányokban elhallatszott addig.Veszek egy mély lélegzetet, és nemes egyszerűséggel ledobom magamról a plédet. Hagyom lehullani a földre, most olyan lényegtelen, hogy hova esik.Eddig sem szóltam semmit, akkor sem már, amikor azokat a kristálytiszta és nagyon is valós érveket sorakoztatta fel számomra. A tényekkel nem lehet vitába szállni, ugyanakkor nem tudom kimondani, hogy igaza van. Az még most nem megy nekem. Nem nézek rá. Nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Még nem. Elindulok a gép másik végébe, ahol a stewardess is tartózkodik, és a mélykék függönyt egy határozott mozdulattal húzom el. A kishölgy éppen a pultnál áll, és a poharakat rendezi el, láthatóan megszeppen, és ijedten fordul hátra.  Nem nagyon érti a megjelenésemet, ugyanakkor a korábbi riadalom helyét az udvarias és minden ízében tökéletes, vendégsimogató mosoly veszi át.
- Miben segíthetek hölgyem?
- Wild Turkey-t tartanak?- a hangom nem követelőző, ellenben egyszerű, határozott és meglehetősen visszafogott. Nem akarom ráhozni a frászt, nem ez a szándékom.
- Canadian Club van nálunk, ha esetleg….
- Jó lesz.- vágok közbe hirtelen, mert nem tervezem lefutni a kötelező udvarias köröket.
- Két triplát töltsön, ha lehet akkor csak egy jeget mindkét pohárba. Legyen kedves….- teszem hozzá csendesen, tőlem szokatlan, és eddig nem tapasztalt udvariassággal. Nem vagyok bunkó tévedés ne essék, és nem is tervezem, hogy megtérnék, de azt hiszem van abban valami igazság, hogy meglehetősen pokróc és hovatovább tapló tudok lenni. Nem vagyok hajlandó senki lelki nyomorával foglalkozni ezután sem, tévedés ne essék, és kizárólag azért vagyok valamilyen szinten törődő a kisasszonnyal, mert Lucian ezt szeretné. Vagy ha nem, akkor is.
Nagyjából öt percen belül, mindkét kezemben egy-egy pohárral kezdek visszasétálni a korábbi helyem felé, ám nem oda ülök le, ahol az előbb kuporogtam.Megállok Lucian előtt, és az egyik poharat felé nyújtom. Nem szólok semmit, csak némán addig várakozom, amíg el nem veszi tőlem. Végül a saját poharammal visszaülök arra  a helyre, ahol korábban is ültem. Kibújok a cipőmből és a lábaimat magam alá húzom, úgy kuporodom fel. Már nem bőgök, de az sem érdekel, ha látszik rajtam, hogy korábban igen. Rohadtul utálom ezt a kiszolgáltatott érzést, és legszívesebben letagadnám, hogy percekkel korábban az a picsogós picsa én voltam, de sajnos nem tudom letagadni. Én voltam, ez van. Ránézek. A sminkem valószínű úgy nézhet ki, mintha egy részeg, remegő kezű bohóc próbálta volna meg magának felvinni a sminket tök sötétben és tükör nélkül. Elmaszatolódott. Csodásan festhetek. Csörren a jégkocka, ahogy megemelem a poharat és annak pereme felett belekortyolok az italba.Lenyelem az első kortyot, végigégeti a torkom. Jólesőn sóhajtok. Ez nagyon kellett.
- Nem akarok Hawaii-ra menni. Úgy nem, hogy te csak azért jössz, hogy engem boldoggá tegyél. Leszarom az egész szigetet őszintén szólva, ha ez azzal jár, hogy kinyírjuk egymást. Észrevetted, hogy mióta ez az egész….faszomság….- emelem meg a hangom, és a két kezemmel, azzal azért óvatosabban amiben a pohár van, körbemutatok kissé színpadiasan, kissé fájdalmasan fintorogva.
-....van….azóta csak veszekedünk és gyilkoljuk egymást?És tudod miért? Mert egyikünk sem mondja ki konkrétan….nem hagymázas szóvirágok közé fűzve, hanem úgy igazán, hogy mit érez, hogy mit akar? Kimondtuk, hogy szeretlek….meg minden…de ez sokkal több. Nem ismerjük egymást, nem ismerjük ezt az új ént….nem tudjuk hogyan közelítsük meg ezt a másik oldalt. Csak azt tudjuk, hogy milyen a másikkal a szex. Mondjuk azt sokszor és sokféleképpen.- csücsörítettem, és ingattam meg a fejem kissé félrebillentve, mintegy nyomatékosítva, hogy ja, ezt elég jól tudjuk.
- Most először mondtad ki, hogy mit akarsz, hogy mit vársz. Faszomért nem tudtad hamarabb mondani? Miért csitítottál, és miért nem mondtad, hogy mit akarsz tőlem? Mert….én nem…nekem fogalmam sincs hogyan kell szeretni. Lucian….én….tizenkét évvel ezelőtt voltam először és utoljára szerelmes….vagy lehet az sem az volt….nem tudom. Azóta szeretek. A testemmel, az utolsó porcikámmal is, de a lelkem soha nincs ott. Most azonban itt van, csak nem tudom mit kezdjek vele.- néztem rá, majd letettem a poharat a mellettem lévő asztalkára. Lendületet vettem, és a ülésből felkelve, gyakorlatilag csak előre kellett dőlnöm, térdre ereszkednem, és a fejem az ölébe hajtani. Ott kuporogtam előtte, és a segítségét reméltem, hogy megtaláljuk az utat egymáshoz.
- Csak segíts nekem, hogy én hogyan szeresselek. - emeltem fel végül a fejem, és néztem rá onnan lentről. A szerelem számomra olyasmi, amit tanulnom kell. Ahogy az odaadást, a hűséget, és az önzetlenséget is. De érte megtenném, tényleg. Szeretem….tudom, hogy szeretem, csak azt nem tudom hogyan mutassam ezt ki.

Szókimondó szövegezés


Emlékszem, hogy olyan nyolc éves lehettem, amikor felébredtem éjszaka, mert szomjas voltam. Lefelé indultam a konyhába, ahol ilyenkor már nem szokott a lámpa égni, sőt a hűtő rettenetes, tüdőbeteg emberre hasonlító sóhajtozását is lehetett hallani az éjjeli csendben. Most azonban az apró, fali lámpák fénye imbolygó árnyékkal terült el, és mikor a lépcsősor közepén jártam meghallottam apám rekedten suttogó hangját.
- Nem akarom elvinni magunkkal. Majd átvisszük Tessa Wattson-ékhoz, a szomszédba. Úgyis szeret ott lenni, és Tessa minden alkalommal úgy öltöztetgeti mint valami játékbabát. Blanche pedig élvezi ezt. De nem….határozottan nem akarom magunkkal vinni.
- De ez egy három főre szóló meghívás, és a lányunk imádja Hawaiit. A jóég a megmondhatója miért van annyira oda érte, de szereti. Tíz nap, és még csak lehetőséget sem adunk neki.- anyám kérlelő, erőtlen replikával próbálta meggyőzni a férjét, bár nem éppen túl sok sikerrel, ő hajthatatlan maradt.
- Nem és kész. Blanche mesteri tökéletességgel képes elbaszni a dolgokat. Egyszerűen képtelen arra, hogy valamit jól csináljon.
- De hát még csak nyolc éves….- újabb próbálkozás anyám részéről, noha azt hiszem a hangjának fátyolos színezete elárulta, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy ketten fognak Hawaii-ra menni, nélkülem.
Akkor, nyolc évesen mindegyre az járt a fejemben, hogy vajon mit jelenthet az, hogy mesterien el tudom baszni a dolgokat, és ez miért lehet rossz? És vajon miért nem csinálok semmit jól, amikor az iskolában én írok a lányok közül a legszebben, és bár nekem van a legtöbb beírásom is a magaviseletem miatt, de jól tanulok, és Mrs Tugmon szerint okos és eszes kislány vagyok. Mivel érdemeltem ki azt, hogy a szüleim nélkülem fognak elmenni egy olyan helyre ahova öt éves korom óta vágyakozom, amióta láttam azt az óriási plakátot az egyik bevásárló központ utazási irodájában? Nem tudom hol van Hawaii, de azt tudom, hogy gyönyörű és szerintem jól tudnám érezni magam.
- Tessa, mit jelent az, hogy valamit mesteri tökéletességgel elbaszni?- tettem fel a kérdést nagyjából öt nappal később, amikor ideiglenes felvigyázóm, az alig egyetemista Tessa éppen a hátközépig érő hajamat mosta. Ilyenkor mindig bekapcsolta az ősrégi magnetofont, és azt játszottuk, hogy híres énekesnők vagyunk, és duettet adunk elő. A lány egy pillanatra abbahagyta a fejbőröm sikálását és úgy mozdult, hogy az arcomba tudjon nézni.
- Ezt meg kitől hallottad?
- Apa mondta anyának rám. Azt hiszem ezért nem vittek el magukkal. És ha ez rossz dolog, akkor én nem akarok ilyen lenni.
- Figyelj Bogaram. Te nem….te nem…- azt hiszem egy ideig gondolkodott, hogy kimondja vagy sem, de ha már úgyis ismerem a szót tök mindegy, hogy hallom azt még egyszer vagy sem, szóval kimondta.
-...nem baszol el semmit. Csak néha…néha az ember nem csinál jól dolgokat. De mindig fejlődünk, mert mindig van hova.
Szerintem még mondani akart valamit, de végül mégsem tette. Amikor egy fél perccel később felhangzott a magnóból az “Up where we belong” nekem már patakokban folytak a könnyeim, és Tessa nem tette ezt szóvá. Hagyta, hogy kibőgjem magam.

Annyira próbálkoztam éveken át, hogy jól csináljak dolgokat, hogy ne hibázzak, ne csesszem el, legalább magamnak megfeleljek, vagy annak aki fontos a számomra, de egyszerűen sosem ment. Mintha apám szavai belém égtek volna, akkor nyolc évesen, hogy én egyszerűen képtelen vagyok valamit is jól csinálni. A házasságomat nem akartam. Igaz elbaszni sem. Abban egyszerűen csak minimális szinten jól akartam teljesíteni, ami nem sikerült. A munkám az egyetlen, ahogy egykor a tanulás, amiben mindig is éreztem, hogy jó vagyok, amiben jól tudok teljesíteni. Aztán azt hiszem már az egyetemi évek alatt elfogadtam és beletörődtem, hogy én magam is egy elbaszott lélek vagyok, így talán törekedni lehet arra, hogy jól csináljak dolgokat, de ha nem sikerül akkor sem fogok eret vágni. Mert én ilyen vagyok.
Azt azonban azt hiszem soha nem gondoltam volna, hogy ennyire képes megviselni, ha valaki szembesít a saját hibáimmal, azzal, hogy mennyire képtelen vagyok legalább egy kicsit örülni valaminek anélkül, hogy ne tegyek megjegyzéseket, vagy ne viselkedjek úgy mint egy elmeháborodott. De én tényleg nem tudom hogyan kell ezt csinálni. Apám óta senki nem tudott úgy belegázolni ebbe az alapjáraton sem éppen tökéletes lélekbe, ami nekem van. És most neked sikerült bébi, te ezt olyan pontosan és csont nélkül csináltad, hogy gyakorlatilag mindent teljesen elfojtottál bennem. Már csak az érzéseim maradtak, amelyek irántad vannak, amelyekkel nem tudok bánni még úgy sem, hogy tudom, hogy te vagy a legjobb dolog ami mostanság történt velem. Apa megmondta egykor, hogy elbaszott vagyok, és az ő szavai most tökéletesen visszaköszönnek benned. Csak amíg ő nem is akarta, hogy más legyek, te egyszerűen csak nem tudod kezelni. Tanulom magam melletted. Emelj fel! Segíts! Egyedül nem tudom, egyedül csak tönkre tenni tudom mindazt amit elkezdtünk felépíteni. Az alapok megvannak, de az istennek nem vagyok képes róla tovább építkezni anélkül, hogy ne zúznám porrá amit kínkeservesen megalkottunk. Ne hagyd!
Alkohollal fojtom le a csalódottságom, és egyszersmind neki is valamiféle néma módon, valamiféle csendes beletörődéssel nyújtok békepoharat. A szavak nekem nem jönnek olyan könnyen. Én nem tudok egyszerűen és tisztán bocsánatot kérni. Nem tudok, mert mindez, hogy így történik nem az én hibám. Nem csak az enyém. Nem Lucian-é. Ez az egész elmúlt életem hibája, az apámé, a családomé, akik úgy érzem az alaphelyzetben is kifacsart és nem éppen normális, hétköznapi lelkemmel, azzal a mocskossal együtt magamra hagytak. Nekem nem mondták meg soha hogyan szeressek. Másnak sem. De nekem tanulnom kellett volna. Pedig szeretném, olyan nagyon. Szeretném őt szeretni, úgy ahogy azt kell, ahogy azokban az istenverte romantikus filmekben szokták, ahogy mások szeretnek. Szeretnék vele belezuhanni a napba, megsemmisülni és újjászületni.Kell nekem! Pokoli módon vágyom rá, és ez már régen nem a zsigerekben ébredő érzés, túlmutat a testemben, a húsomban remegő vágyaknál, túlmutat az oltári nagy dugásokon, túlmutat azon, hogy mi igazán az ágyban voltunk mindig tökéletesek. Mindenen túlmutat, és én érzem, hogy kicsi vagyok ahhoz, hogy elérjem. Pedig nyújtom a kezem, olyan nagyon és veszettül.

“Love lift us up where we belong
Far from the world we know
Up where the clear winds blow”

Tessa szerette ezt a dalt, amelyet minden alkalommal, amikor fürödtem meghallgattunk, és néha énekeltük is. Aztán azon a napon, akkor nyolc évesen számomra új jelentést kapott. Emlékeztetett apám szavaira, az elmaradt nyaralásra. Most azonban új jelentést kapott. Ott van bennem a dallama, és azt hiszem ez valamiféle jövőbeli intelem volt, valami jel. Most lett értelme.
Fejem az ölébe hajtva várok. Nem tudom mire. Felőlem vissza is fordulhatunk, ennyit nem ér ez az egész. Nem tudom mi fáj jobban: hogy egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy ne marjuk egymást tíz perc után, amit közösen töltünk el, vagy az, hogy nem bírok akár egy minimális módon is megalkudni, legalább az ő kedvéért. Ujjai a hajamba futnak, és egy mélyet sóhajtok. Különös az érzés, majdhogynem ismeretlen. Nem izgalmat érzek, nem azt a fajtát, amit általában akkor ha hozzámér. A mellkasom szorul össze, a levegőt is alig tudom venni. Úgy kell még ez a fajta érintés, mintha csak akkor lennék képes lélegezni, ha hozzám ér.
- Én leszarom Hawaiit, ha ez az ára.- dünnyögöm bele a mondandójába, és hagyom, hogy felsegítsen. Furcsa, mert ezt a mondatot én úgy hittem magamról, hogy soha nem mondanám ki. Nem létezett sem isten sem ember akinek a kedvéért én hajlandó lettem volna lemondani arról, hogy valaha elmenjek ide. Fészkelődöm kicsit az ölében, hogy kényelmes legyen. Kezemmel átkarolom a nyakát, és ujjam könnyedén lágyan cirógatják a nyaka alatti apró kis pihéket. Hol körkörösen, hol csak lassan mozgatom rajta csak az ujjbegyeimet. Hallgatom őt. Sajnálja. Én is. Pokoli módon, nem is tudom elmondani mennyire, és tudom, hogy nekem is ki kellene mondani, de még nem megy. Nem a büszkeség miatt, hanem mert kurvára szégyellem, hogy ennyire csupaszra vetkőztettem a lelkem előtte és ez mégis felemelő érzés volt. Nem kell már adnom neki a kemény nőt, mert nem vagyok az. Azt hiszem erre az előző percek tökéletesen rávilágítottak.

“Az a férfi számodra a legtökéletesebb aki mellett mersz és tudsz is gyenge nő lenni. Nem kell mindig adni, hogy mennyire bírod az élet pofonjait. Hidd el a másik ezt tökéletesen jól tudja rólad. De jobban fog esni, ha fel mered vállalni az élet tenyerének vörös foltjait az orcádon, mint hogy takargatod előtte.Aki szeret az a hibáiddal együtt fog szeretni, a pofonokkal együtt, az elkúrt lelkeddel együtt. Mindennel, ami te vagy.”

Nagyanyám bölcs asszony volt. Szókimondó, kicsit pajzán, de nagyon bölcs.
Elvigyorodom önkéntelenül, amikor azt mondja, hogy ha kettesben vagyunk, nehogy vissza merjem fogni magam. Ó nem is teszem, nagyon nem! Bólogatok. Valóban tőle akarom tudni hogyan kell ezt az egészet csinálni. Mert egy dolog, hogy érzem, egy dolog, hogy talán egy ideig jól is csinálom, de nem akarom minden alkalommal lerombolni.Ujja az állam alá csusszan, és maga felé fordít. Nem merem neki elmondani, hogy ki nem állhattam soha a Kisherceget, de ahogy ő Hawaii-t úgy azt hiszem még én is képes lennék azt a nyüves könyvet is szeretni ha neki ennyire fontos. Az idézetet ismerem, nem hiszem, hogy létezik ember a világon aki ne ismerné. Klasszikus, és tiszta, világos. Fogalmam sincs miért gyűlnek könnyek a szemeimbe, de nem akarok bőgni, nagyon nem….a kurva életbe! Pislogok párat, hátha akkor megszűnik, és a gombóc is legurul a torkomon, ami kis híjján megfojt a szavait követően. Valamit mondanom kellene, valamit, ami kicsit elveszi ennek az egésznek az élét, de nem akarom elkomolytalankodni. Mégis ezt az érzés egyszerre jó, felemelő és egyszerre kegyetlenül fájdalmas is.
- Stipistopi rózsa akarok lenni. A kis hercegnek túl feminin lennék, a rókának meg hát….nincs olyan szép lompos vörös farkam. Rózsa. Én inkább a rózsa lennék, és ha egyszer lekerül rólam az üvegbúra akkor fogod meglátni, hogy milyen is tudok lenni valójában. Lehet, hogy párszor meg foglak szúrni, lehet, hogy egy párszor mégis azt akarom, hogy hozzám érj, de csak a tiéd vagyok. És egy idő után azok a tüskék téged már nem fognak bántani. Komolyan…- ígérem, és azt hiszem hosszú évek óta ez a legkomolyabban gondolt ígéretem. Be fogom tartani. Megpróbálom.
- Nem ígérem, hogy soha többé nem fogunk civakodni, mert ez….ezt nem tudom megígérni, ismersz.- rázom meg a fejem, aztán bocsánatkérően vonom meg a jobb vállam. Olyat nem akarok ígérni, amit nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok tartani.
- De törekszem rá. Ami pedig az utat illeti….- biccentettem fejemmel a pilóta fülke irányába, de a tekintetem az övébe fúrtam.
- …menjünk tovább Hawaii-ra! Öt éves korom óta vágyom erre az útra olyan valakivel, aki mindennél fontosabb nekem. És tudod mit? Én magam vásárolom fel neked a fellelhető legundorítóbb hawaii mintás ingeket. Legalább két tucatot, vagy többet. De nem csak állni fognak a szekrényben, hanem fel is veszed őket. Vasárnap abban fogunk szeretkezni, hétfőn egy másikban hozod nekem ágyba a kávét, két tükörtojással, és két kis vékony sült bacon-el. Egy szál rószaszín rózsával a vázában. Imádom a rózsaszín virágokat. Ezt sem tudtad rólam, mi? A vörös rózsák szépek….de a rózsaszín mindent visz. És elmegyünk egy hula hula klubba táncolni, fűszoknyában, és egy ilyen ingben, én is veszek magamnak. Gusztustalanul fogunk rikítani, de nem érdekel. Szeretlek…- hajoltam előre és az orromat összeérintettem az övével, majd ide-oda mozgatva piszéztem össze velem. Ajkammal finoman értem hozzá az övéhez. Annyira érezni akartam azt a lágy csókot.
- Ne haragudj! - ajkam az ajkához érve suttogta a szavakat. Évek óta senkitől nem kértem bocsánatot. Évek óta nem mondtam ezt ki ilyen tisztán és őszintén. Mert ebben a dögletesen gyönyörű szerelembe lehet még ezerszer fogunk belepusztulni, de tudom, hogy szeretem őt mindennél jobban. És most ezt az egészet tényleg….tényleg sajnáltam. Ennek pedig képes voltam hangot is adni.

Szókimondó szövegezés


Hogy mit éreztem, amikor Benton bejelentette, hogy újra megnősül? Nem is tudom. Első nekifutásra azt gondoltam, hogy elment a józan esze. Aztán azt, hogy a volt anyósom, a csoffadt, mazsolára emlékeztető apró száját addig jártatta, amíg a fia nem talált egy minden szempontból tökéletesen megfelelő arát. Olyat, akit irányítani lehet, aki a pénzért feladja a függetlenségét, és behódol a Rosewood família befolyásának és vagyonának. Tulajdonképpen, még csak szánalmat sem érezhettem az ismeretlen picsa iránt, mert én is megléptem ugyanezt egykor. Persze valójában soha nem adtam fel a valódi személyiségemet, nem változtam meg csupán azért, hogy megfeleljek egy képnek, amely az emberekben élt a Rosewood családról. Benton azt hiszem valahol pontosan ezt szerette bennem, még akkor is, ha tevőlegesen állandóan és megállás nélkül behódolt az anyja akaratának. Olyan volt mint egy óriás csecsemő, aki a csörgőt lecserélte egy arany Amexre, és azt rázogatta megállás nélkül. Elvakított a gazdagság, az a pompa amely körülvette, és nem utolsó sorban a pénz amely a bankszámláján pihent, és csak arra várt, hogy elköltsem azt. És jóképű volt, kibaszottul jóképű, magazinok címlapjára kívánkozó mosollyal. Volt stílusa, volt tartása, és olyan hangja, ami bekúszott a bőröm alá, és teljesen a rabjává váltam. Szexuálisan kegyetlenül be tudott indítani a pasas, és mindezt még megfejelte azzal a vagyonnal, amely mögötte volt. De szeretni….szerelmesnek lenni belé képtelen voltam. Évekkel később is csupán az hozott lázba, ha hajlandó volt a megszokott ágy-misszonárius pózon kívül mást is kipróbálni velem. Mert most komolyan…..melyik az a faszi, aki egyenesen retteg attól, hogy csontszárazra szívjam, mert szerinte az egy nő megalázása? Ugyan bébi, hogy lenne megalázás ha magamtól csinálom, és éppen annyira élvezem mint te? Benton konzervatív ember volt, akinek fontosak voltak egy nőben a megszokott értékek. Ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódott az én vadságomhoz és merészségemhez, és kifejezetten szórakoztatta, hogy szembe merek szállni az anyjával, sőt mi több teljes erővel, röhögve rázom a pofonfát. Mindez azonban nem volt elég, hogy együtt maradjunk. A közöttünk lévő szakadék csak egyre nőtt, és a házasságunk kilencedik évében azt vettem észre, hogy már a pénz sem érdekel. Ki akartam belőle szállni, csak nem tudtam hogyan. Tulajdonképpen még hálás is lehetek annak a bizonyos napnak, Lance-nek, a kis kápolnában lezajló meghittnek cseppet sem nevezhető, ellenben feszültség levezetésként tökéletesen működő légyottnak. Lance akkor már egy ideje meg akart dugni, én meg már egy ideje azon kaptam magam, hogy bárkivel lefeküdnék, csak éppen a férjemmel nem. Már szexuálisan sem tudott beindítani. Untam, őszintén szólva.
Persze nem vagyok egy önző ribanc amilyennek néha szeretem magam beállítani, és valóban azt kívántam, hogy a volt férjem találja meg valaki mellett a boldogságot. Mégis legbelül, romlott lelkem legmélyén azt akartam érezni, hogy rajtam kívül nem létezik nő, aki meg tudna neki mindent adni. Úgy tűnik tévedtem. Hiszen én sok mindent valóban megadtam neki, de amire igazán szüksége van minden embernek, úgy hiszem, arra képtelen voltam. Most mégis megnősül, hamarosan el fog venni valakit, és azt akarja, hogy ennek a bejelentésén én is jelen legyek. Én, aki nem tud felmutatni a válásunk óta semmit, csak egy jól menő magánpraxist - amit természetesen az ő anyagi finanszírozásával építettem fel, meg persze a saját szívósságommal és a munka iránti odaadásommal-, egy elfogadható lakást Brooklyn egy viszonylag nyugalmas részén, és a kifizetett kártyaadósságokat és persze a továbbra is felfoghatatlanul szabados életemet. Nem akarom, hogy a Rosewood család a markába röhögve álljon, és bámuljon, amint egy szép kis kosztümben vigyorgok lelkesen, és tapsolok, amint a volt férjem bemutatja a jövendő aráját. Mennyire kegyetlenül szürreális lenne.
Az a két hét rohadtul zavaró momentumként dolgozik bennem. Persze egyszerűbb lenne erről beszélni Lucian-nek. Mert egy kapcsolatba ez is benne van, nem? Hogy elmondjuk ha valami nyomja a lelkünket, ha valami kurvára nem hagy nyugodni, és képtelenek vagyunk tőle szabadulni. De még nehezen oldódom ennyire felé. Még nehezen vallom be neki, hogy baromira félek az egész istenverte rendezvénytől, és életem során először lépek majd be bizonytalanul, és alapos gyomorgörccsel a Rosewood villa kapuján. Először érzem azt, hogy a volt férjem, aki amúgy soha egyetlen alkalommal sem akart ártani nekem, akit mégis éveken át én voltam aki megalázott, most gyakorlatilag egyetlen húzással vág vissza nekem mindenért. Lám,ő megtalálta a boldogságot, ami után én tepertem, amit jó párszor arany tálcán kínált nekem, én mégis finnyásan sepertem odébb. Tőle is és mindenki mástól is.
Lassan engedek fel. Lassan engedem magamon eluralkodni az érzést, lassan ismerem be, hogy mindaz amit teszek az eltávolítja tőlem az egyetlen embert, aki képes volt nem csupán a lábam közé befészkelni magát, hanem megérinteni a szívemet is. Az érzés még mindig rémisztő és leginkább az rémít meg, hogy felfogjam, elfogadjam, és belássam, hogy nem ő akar megváltoztatni. Én bármennyire is ezt hangsúlyozom. Én vagyok, aki folyamatosan táncol előre kettőt, majd hármat hátra, mert rettegéssel tölt el a gondolat, hogy mennyi mindent képes lennék érte feladni. Mennyire más ember akarok lenni a közelében. Törékeny, és sebezhető. Olyan akit védelmezni kell, és nem olyan, aki hajnalban, még mindig megrészegülve az elfogyasztott italtól, meg az éjjeli élvezetektől, kisurran a penthouse ajtaján. Nem egy hajnali emlék akarok lenni, aki után pár üres pohár, lassan elnyúló parfüm illat, és egy ottfelejtett tanga marad….nem egy újabb, vagy sokadik numera a sorban. Az egyetlen és a legjobb numera akarok lenni, aki után maximum csak olcsó utánzatok jöhetnek. A lelkének legszebb numerája. A szerelem egyetlen és megismételhetetlen numerája akarok lenni Lucian Harris számára.
Egyszerűen csak egy gombóc papírrá gyűrve dobog most a szívem a mellkasomban, és a bőgést szeretném visszafogni, az utált könnyeket bent tartani, de képes elérni nálam, hogy minden érzés úgy zúdul ki belőlem a felszínre, mint egy szabadon engedett, gátját szakított folyó. Őszintén sajnálom, hogy ezt tettem vele, magunkkkal…..ezt tettem egy szépen induló utazással, amibe beleadott mindent. Tőle szokatlanul sok érzéssel készült csak azért, hogy én boldog legyek. Én meg egyszerűen és önző módon szétbaszom az egészet. Csodás attrakció Blanche Rosewood! Képes vagy esetleg normálisan is viselkedni? Képes vagyok. Ahogy képes vagyok arra, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hogy elmondjam neki nem számít Hawaii….nem számít semmi, csak vele legyek. Nem garantálom, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom, ugyanakkor próbálok jobb ember lenni mellette. Szeretem Luciant, a picsába már!
- Ritka egy perverz kölyök volt a te kisherceged. Egy rózsa iránt táplált érzelmeket, miközben egy rókát akart megszelidíteni….floral és animál pornó egyetlen könyvben.- kuncogom el magam, aztán védekezőleg simítok át az arcának élén, apró csókot lopva az ajkairól.
- Jól van….nem akartalak megbántani, mert tudom, hogy szereted ezt a könyvet….de isten lássa lelkem, én egyszerűen képtelen voltam akár egyszer is végigolvasni. Valahol a felénél feladtam a dolgot. Tudom….tanulságos, meg minden, de nekem nem jött be sosem– vontam meg végül a vállam, és zártam le magamban a dolgot.
A meglepett csodálkozás egész magasra szalajtja a szemöldököm, amikor arról beszél, hogy vannak jó és rossz veszekedések. Bár azt hiszem értem, hogy pontosan mire is gondolhat. Vannak azok a veszekedések, amelyek nem vezetnek sehova. Amelyben csak bántani akarunk, csak fájdalmat okozni a másiknak, hogy a sajátunkat képesek legyünk elviselni. Önzőek vagyunk.És vannak azok, amikor kompromisszumra törekszünk, amikor ilyen módon, szinte kétségbeesve próbáljuk a fájdalmunkat kiadni a másik felé.Amikor arra várunk, hogy megvigasztaljanak, felemeljenek.
- Ahha. Az a jó veszekedés aminek a végén azt akarom, hogy ne lebassz, hanem, hogy meg?- vigyorodom el, és bólogatok mellé igen intenzíven, majd csettintek a nyelvemmel, és egy mély sóhajjal folytatom.
- Egyébként értem mire gondolsz, és esküszöm, hogy megpróbálom, hogy csak azok legyenek. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig sikerül majd, hiszen ismersz, és tudod, hogy időnként képtelen vagyok befogni a számat, és olyat is mondani, amit később majd persze megbánok.- vonom meg a vállam, egykedvűen biggyed le az ajkam egy egész kis időre. Ez nálam már tulajdonképpen felér egy ígérettel. Azt tudom, hogy nem akarok most veszekedni tovább. Se jól, se rosszul, sem sehogyan. Éppen a gyerekkori álmom készül megvalósulni, és szeretném ennek minden pillanatát kiélvezni, méghozzá vele. Vele, akiért olyan veszettül nagyon odáigvagyok.
- Megbánni? Én? Soha….érted? S-O-H-A!- betűzöm neki, gyakorlatilag külön nyomatékot adva minden egyes betűnek. Aztán persze elröhögöm magam. Igaza van. Kurvára meg fogom bánni azokat a rémes ingeket, de azt komolyan gondoltam, hogy miatta még ezt is elviselném….valahogyan, asszem.
- Hm….nem is tudom. Az a beleokádás az óceánba, igen tetszetős és kellően polgárpukkasztó megmozdulás lenne, szóval igen erőteljesen játszom a gondolattal, hogy ezt az opciót választom majd.- mutatóujjam ütemesen kezd dobolni a felsőajkamon, miközben hümmögő hangokat adok ki, mint aki számításba veszi azért a többi lehetőséget is, amelyet a hátralévő időre felvázolt.
- Ugyanakkor ha ezt választanám, túlságosan kiszámítható lennék, mert hát a lételemem kiakasztani a környezetemet. Csakhogy….szükségem van egy kis nyugalomra, úgyhogy azt hiszem az út hátralévő részére valami filmet választok. De ne valami izgalmasat, mert akkor kimarad annak a lehetősége, hogy így maradjak az öledbe kucorodva, magamra húzva valamelyik kockás plédet, és beszundikálva a mellkasodon. Utálnál ha ilyen giccsromantikát választanék?- néztem innen oldalról fel rá, a vonásain cikáztak az íriszeim. Magam is meglepődtem, hogy nem csupán azért akarom ezt, mert tőlem szokatlan lenne, hanem mert valóban élvezni tudnám.
- Jöhet valami természetfilm a fókák párzási szokásairól a nyári hónapokban, vagy egy kurva izgalmas billiárd meccs közvetítés, ahol a tagok már egy órája bűvölik a golyót mint szűzlány a nászéjszakáján a férje farkát, vagy jöhet a még unalmasabb operaközvetítés. Csak ne legyen hangos, mert kiugrom a bugyimból, ha a szoprán csaj hirtelen kivágja a magas C-t nagy fájdalmában.Bármi jöhet, ami kellően elaltat. Nem leszek így kényelmetlen neked? Vagy hogy helyezkedjek?- kezdtem ficeregni kicsit az ölében, kíváncsian billentve félre a fejem, és várva, mikor mondja azt, hogy fejezzem be végre a fészkelődést, és maradjak nyugton.
Bármilyen filmet is választott, nekem feltett szándékom volt, hogy az ölébe fekve maradok, valami összegömbölyödő pózban, és az út hátralévő részét mély álomban töltve el, ameddig nem kezdünk végre landolni.

Szókimondó szövegezés


“ Gyere drágám, gyere ülj le szépen ide mellém. Csüccs! Beszélgetni fogunk. Olyan dolgokról, amikről előtte még soha. Olyan dolgokról, amelyeket egykor én elmondtam anyádnak, ám úgy tűnik ő nem mondta el neked. Minden nő csalódni fog az életében legalább egyszer. Jó esetben. Vannak akik többször is, attól függően mennyire leszünk az első után óvatosak. Tudod mindez miért van? Mert nem úgy és nem azt szeretjük amit kellene egy férfiban. Rossz dolgokra figyelünk, rossz dolgok lesznek a fontosak,és mire minderre rádöbbenünk, lehet, hogy már évek múltak el velünk. Értékes évek, amelyeket senki nem fog nekünk visszaadni.
Egy férfinak mindig a szemeibe,a tekintetébe szeress bele!Mert az soha nem változik, bárhogy is marja az idő, bármi is történjék vele. Múlékony a hajának selyme, a színe. Múlékony  a büszke tartása, a karakán, felszegett álla. Múlékony ajkányak fénye. Múlékony a hangjának határozott ércessége, mely idővel elfárad, elcsendesedik. Múlékony az ahogyan át tud ölelni, múlékony ahogy vigyázni tud rád. De a szemei….azok sosem változnak. Azok sok évtizeddel később is pontosan úgy fognak rád nézni, ahogyan azon az első napon, amikor megpillantott téged és rajongásig belédszeretett. Egy férfi tekintete mindig és ugyanúgy fog szeretni: múlhatatlanul.”

Talán nem gondolná senki rólam, és leginkább én lennék, aki ha ez mégis felmerülne vehemensen tiltakozna, hogy a kamaszkoromat úgy járta át a romantika és a romantikus regények iránti imádat, mint lenge nyári szél a házat. Szó szerint faltam őket, amikor csak tehettem, mindez pedig hatással volt az életfelfogásomra, arra, hogy milyen torz módon, és milyen kegyetlenül hamisan láttam a világot, vagy éppen benne a kapcsolatokat. Azt hittem, hogy mindaz ami a könyvek lapjain fellelhető, az az életben is pontosan úgy történik. Hittem abban, hogy bele lehet szeretni valakinek a szemeibe, hittem abban, hogy bár lehet, hogy csalódni fogok az életben számtalan alkalommal, de megtalálom majd azt a férfit, aki az én regényemet velem írja majd.Aztán jöttek sorban a pofonok, a csalódások, a lelkemben való gyaloglások, amit én hülye nem csupán hagytam hanem majdhogynem élveztem….mert ami nem öl meg az erőssé tesz, ugye? Meg egy nagy lófaszt! Ami nem öl meg, az attól még kegyetlen szar tud lenni, és az utóhatásait akár évekig hordozzuk, sőt talán soha nem fog begyógyulni.
Nem akartam soha középszerű és feledhető lenni. Valaki számára egyetlen akartam lenni. De hamar rádöbbentem, hogy abban a luxusban, amire én vágyakozom, amelyet elérni akarok, mert nem vagyok hajlandó beérni kevesebbel, ott bizony a romantika nem létezik. A képmutatás, az érdekek, vagy éppen a szexuális örömök megveszekedett hajszolása az ami elsősorban hangsúlyt kap, az érzelmeket pedig nevetséges, hovatovább gyenge jellemvonásnak vélik. Van egy bizonyos társadalmi réteg, ahol szerelemből házasodni egyenesen sértés. Én pedig megtanultam a leckét, és alkalmazkodtam hozzá. Olyan jól sikerült mindez, hogy a felvett olcsó szerepben ragadtam, egyszerűen kényelmes és levakarhatatlan lett, és nem is akartam rajta változtatni. Hirtelen rádöbbentem, hogy így bár elzárom magam a lehetséges boldogságtól, de legalább nem tudnak bántani. Soha többé. Akartam, hogy Benton belém szeressen mégis. Mert mocskos lelkem és tudatom legmélyén még ott dörömbölt az az ostoba és minden szempontból naív kamaszlány, aki hitt ezekben a dolgokban. Félresepertem, és nem törődtem vele. Az évek pedig lecsendesítették. Játszottam. A megközelíthetetlen, érzelmektől mentes picsát, akinek soha nem fáj semmi, aki egyetlen faszi után sem hullat könnyet, mert nem számítanak neki….darab-darab. Jó numera, sokéjszakás isteni kaland, érdekből szövődött véd és dugás szövetség….bármilyen cimkével elláthattuk, de az érzelmeket tökéletesen kizártuk.
Lucian-be beleszeretni olyan volt, mint felébredni egy több mint tíz éves kábult álomból. Fájt minden szó, amelyet tökéletes pontossággal célzott meg, és talált be vele. Rést ütött a korábban kikezdhetetlennek vélt pajzson. Számítani kezdett, hogy mit gondol. Rólam, rólunk, úgy alapvetően a kapcsolatunkról. Képtelen voltam félreseperni, pedig megpróbáltam. Még mindig próbálom, de egyre gyengébb vagyok. Egyre inkább kezd foszladozni a hamis jelmez, lehullik az álarc és ott van alatta a lány, az igazi Blanche. Aki az ágyán hason fekve, lábait keresztbe téve és felemelve, ingatva előre hátra még éjfél után is olvas valami ostoba regényt….aki hisz abban, hogy létezik férfi akinek bele lehet szeretni a szemeibe, és hiszi, hogy számtalan kudarcos pofonja az életének azért volt, hogy megtalálja azt a tekintetet. Azt a sötét, mélypokoli, szurokszín szempárt, amelynek örvényébe menthetetlenül belezuhant. Beleszerettem Lucian tekintetébe.
Lassan elcsendesedik körülöttünk a világ. A gép dunnyogása és búgása az egyetlen zajforrás, meg néhány gép a fedélzeten, amelyek a kényelmünket szolgálják. A kishölgy már nem jön vissza többet, azt hiszem ő is visszavonult, miután látta, hogy a korábbi vihar jócskán elült közöttünk.Elvackolom magam Lucian ölébe, és mosolyogva motyogom még azt hiszem félálomban, hogy erre a békülős szexre még visszatérünk. Fejem a mellkasára hajtom, és bár az első negyed órában még figyelek a filmre, amelyet Lucian elindított, valahol félúton elveszítem a fonalat. A szívének egyenletes dübörgése a fülemben a legnyugtatóbb altató hang, amiben mostanság részem volt. Még az sem jut el a tudatomig, milyen rohadtul kényelmetlen pozícióban sikerült elaludnom.

Pislogok, és próbálom a szemem hozzászoktatni a kápráztató napfényhez, amely akkor fogad, amikor landolás után kihajtogatom magam a magángépből és körbenézek. A fejemről, a korábban inkább csak kiegészítő célzattal felbiggyesztett napszemüveget a szememre tolom.Lucian hozzám hasonlóan még kicsit azt hiszem álomföldön jár, de legalábbis nem feltétlenül készült fel arra, hogy a new york-i vacogó hidegből hirtelen a vadító, és minden szempontból tökéletes nyárban találjuk magunkat.
- Baszki! Mintha egy nyitott szoláriumparkban lennénk.- nyögöm bele a világba, ahogy leszállva a gépről, immáron kissé szűrve, ebben a kékes fényben körbepillantok. Azt hiszem kezdem érteni, hogy mit élnek át a búvárok, amikor becsücsülnek a keszon kamrába. Még mindig kábán csak jár a fejem, forgatom, akár a kacsa a seggét, igyekszem egyrészt alkalmazkodni ehhez a rohadt meleghez, másrészt, meg szokni azt a látványt, ami már a reptéren fogad ha a távolba tekintek. Lucian megragadja a kezem, és húzni kezd magával. Be van zsongva. Imádom, amikor ilyen lelkes, mert ez egy idő után rám is átragad. Hirtelen fordulok meg, és találom szembe magam a kocsival, amellyel tovább indulunk. Halkan füttyentettem egyet és szabad kezemmel kissé lejjebb tolom a szemüveget, hogy természetes fényben is megcsodálhassam ezt a csodajárgányt.
- Aztakurva, ez nem semmi!- vigyorogva nézem, ahogy Lucian, mint valami tízpertízes kurvát tapogatja végig a motorháztetőt, és lebiggyednek ajkaim, félrebillen a fejem és még mindig a napszemüveg pereme felett nézem őt derülten.
- Szólj ha kettesben akartok lenni kicsit. Egyébként lehet nincs ennyi kütyüm, nem is vagyok ilyen baromira áramvonalas, de figyelj szivi! Én is elég hamar felgyorsulok ha kell, és a végsebességem a csillagos ég. Bár ezt te tudod a legjobban!- kacsintottam még mindig a napszemüveg pereme felett, aztán jobb kezem középső ujjával visszatoltam azt a szememre.
Kinyitja nekem az anyósülés ajtaját, én pedig könnyedén behuppanok. Lassan kezdek magamhoz térni, bár erős a gyanúm, hogy ha megérkezünk és bárhova is érkezzünk, toporzékolós hisztit fogok csapni, ha nem kapok kávét. Méregerőset, három cukorral, bitang sok tejszínnel, és egy helyes kis tejszínhab sapkával a tetején.
Várom, hogy elinduljunk, de úgy tűnik, hogy Lucian még akar valamit. Kíváncsian fordulok oldalra és amikor az inget kezdi gombolni mosolyogva nyalom meg az alsó ajkam, kezemmel a napszemüveg után nyúlok,és egyszerűen leveszem a szememről. Először azt hittem félcsupaszon fog nekem végigvezetni oda, ahova éppen tartunk - tököm se tudja hova, olyan titokzatos, hogy semmit nem árul el- aztán a nagy vigyor egyszerűen odafagy az arcomra, majd szépen lassan leereszt, mint valami lukas léggömb.Nyelek egyet, mert gyakorlatilag kibassza a szemeim az a rémes tarka mintás ing. Nem teszem szóvá, megígértem, ettől még az érzelmek kiülnek az arcomra egy kis időre.
- Kurva drága fűszoknya lesz az neked Lucian Harris a kiegészítőkkel együtt. Gondolom sejted, hogy olcsón nem fogod ezt megúszni. Fair alku, bazmeg, fair alku.- egyezem végül bele nagy puffogások közepette, de azt hiszem az egész hanghordozásomból érzi, hogy ha nem imádnám annyira, már magáért ezért a rémes ingért itt hagytam volna….amikor csókért hajol, akkor megragadom a nyakát, és a nyelvemmel gyakorlatilag végigsimogatom a torkát. Belefulladok majdhogynem ebbe a rövid, minden szempontból szenvedélyes, és csöppnyit a durcásságomat levezetendő csókba.
Bólogatok a felsorolásra, és a szemeimet forgatom, fintorgok, miközben kajánul vigyorgok rá fejcsóválva.
- Kész vagyok. Már mindenféle módon kész vagyok. Felizgattál. Felbasztál. Felcsaptad a kíváncsiságom….szóval ne játssz tovább az idegeimen, különben itt helyben veszek elégtételt.Taposs bele, bébi, hajtsd ki ezt a szépséget, ahogy engem szoktál!- mutatok előre mint a nagy hadvezérek szokták.
A kikötőig vezető úton hol a tájat csodálom, hol Lucian-re sandítok. Hol hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemeimet, és egyszerűen csak elmerülök az illatokban, a tenger felől áramló friss és mégis forró levegőben. Elmerülök abban az érzésben, amely magával ragad szinte pillanatok alatt és okoz heves szívdobogást….egy álmot vált most valóra az a férfi akiért odavagyok. Egy olyan álmot, amelyet öt évesen álmodtam meg, és amelyről tizenöt évesen majdhogynem lemondtam….Tulajdonképpen a válásom után tettem le végleg arról, hogy ez valaha megvalósul. Nyakig merülök ebben az egész atmoszférában, és elfordítom a fejem, mert kurvára nem akarom, hogy lássa: a szemeim megteltek könnyel. Bassza meg mikor lettem ilyen érzelgős? Visszahelyezem a szemeimre a napszemüveget. Ápol és eltakar. Akkor fordulok meg újra amikor Lucian beszélni kezd hozzám. Tekintetem a távoli hajók magas, ég felé törő merev árbocait kutatja. Vajon melyik lehet a miénk.
-....meg  a rémes inged. Az első adandó alkalommal megszabadítalak tőle….- jelentem ki félig komolyan, félig tréfásan. Nem tudom megállni, hogy ne szólogassak be érte, de nézze el nekem. Már az is haladás, hogy nem téptem le róla az első másodpercben. És nem attól, hogy beindultam.
- Jól van na! Megígértem, hogy jó kislány leszek….legalább a szigetig. Utána nem vállalok magamért felelősséget.- vonom meg a vállam vidáman, és hagyom, hogy az időközben leállított kocsitól Lucian egy hatalmas hajó felé navigáljon. Elképedve nézek végig a hatalmas, és minden szempontból tökéletesnek tűnő, méretes jachton. Paradiso. Way to paradiso…..hogy pontosak legyünk, de ez igazán részletkérdés. A hajó hídjáról egy csodás fogakkal megáldott, fehér mosolyú, napbarnított arcú férfi integet le nekünk. Gondolom a kapitány. Bizonytalanul integetek neki én is, majd figyelem ahogy elindul lefelé a lépcsőn.
Lucian hangja szinte végigfut a tarkómon. Máskor is hívott így….szinte mindig így hív. Most mégis van valami különös, eddig soha nem tapasztalt színezete a megszólításának.Aztán a kérdés szinte nekicsapódik a szívemnek, és tökéletesen betalál. Lucian annyira mesterien ért ahhoz, hogy másodpercek alatt legyen képes gyengévé, sebezhetővé és egyszerre gyermekien rajongóvá tenni.
Leveszem a napszemüvegem, és láthatóvá válnak ragyogó, szürke íriszeim, melyekben a boldogság fényei úgy lobognak, mint tengernyi imbolygó lámpás fénye a téli erdőben.Őt nézem.Az arcának minden rezdülését, ahogy várja, szinte levegőt visszatartva várja mit felelek.
Kezem felemelem és az arcára simítom. Gyengéd és törődő a mozdulat és mocskosul őszinte. Közelebb lépek hozzá, egészen hozzá simulok. De inkább érzelem van ebben a mozdulatban semmint vágy. Karom végül a tarkójára vezetem.
- Lucian….olyasmit teszel értem, amit még a saját szüleim sem tettek meg egykor, pedig tudták mennyire vágyom Hawaiira. Valóra váltottad a gyerekkori álmom.Nézz rám! Szerinted boldog vagyok?- éreznie és látnia kell, hogy minden rezülésemmel az vagyok, és még csak a kapujában vagyunk az egész együtt töltött időnek itt a szigeten. Lábujjhegyre emelkedem, és nagyon finom, nagyon lágy csókot lehelek az ajkára. Nem mélyítem el, egyszerűen csak az összes érzésemet igyekszem belesűríteni.
Halk, diszkrét köhintés hallatszik nem messze tőlünk, és az időközben odaérkezett kapitány mosolygós arcával találjuk szembe magunkat, ha végre kibontakozunk egymás öleléséből. Illetve én hajlandó leszek lefejteni magam Lucian-ről.

Szókimondó szövegezés


Azt hiszem elmondható, hogy a szerelem a legrohadtabb és egyben legfelemelőbb érzés a világon. Egy szivacs agyú barmot csinál belőlünk, akit már nem csupán a vaginája irányít, hanem a szíve is egyszerre. Ez a kettő együtt pedig gyilkos módon haza tudja vágni a józan gondolkodást. Nos, nem állítom, hogy Lucian az első, aki nem csak a fantáziámat mozgatta meg, vagy éppen a szexuális éhségemet csillapította kegyetlen módon.Nem ő az első, akinek az anyagi helyzete is meglehetősen vonzó ahhoz, hogy el tudjam vele képzelni hosszabb távon. Mert legyünk őszinték, legalább önmagunkhoz. Jöhetünk mindenféle maszlaggal arról, hogy nem számít, hogy milyen egy férfi társadalmi presztízse, hogy mennyi pénz van a bankszámláján, vagy éppen mi mindent tud számunkra biztosítani….jöhetünk azzal, hogy óóóó hiszen ez másodlagos, ez mind egetverő faszság! Igenis fontos. Nekem legalábbis az. Én soha nem vágytam anyagi függetlenségre, nekem ez a része tényleg nem volt fontos. Sokkal fontosabb volt, hogy egy faszira mindenféle szempontból fel tudjak nézni. Akinek van tartása, van büszkesége, van kiállása, akinek vannak céljai és elképzelései, akinek bizony van elég anyagi háttere ahhoz, hogy egy nőt képes legyen a tenyerén hordozni.
Nem mondom, hogy rossz anyagi körülmények között nőttem fel, még csak azt sem, hogy a családommal alapvetően bármiféle gond lett volna. A saját kategóriájában egy átlagos család volt a miénk, tulajdonképpen nem különböztünk semelyik alsóközéposztálybeli amerikai családtól. Nem mondhatom azt sem, hogy rossz gyerekkorom volt - bár attól függ honnan nézzük - és azt sem, hogy nem figyeltek arra oda a tanulmányaimra, vagy a jövőm építésére. A maguk módján. Az már azt hiszem az én defektem, hogy nekem mindez nem volt elég. Én mindig becsvágyó voltam, mindig öntelt, egoista és nagyon is anyagias.Legbelül pedig ott rágta magát az a gyermeki lélek, akinek idejekorán törték össze az álmait. Aki megkapott mindent, oka sem lehetett volna panaszra, csakhogy azokat a dolgokat nem én akartam. Nem nekem volt fontos, hanem a szüleimnek. Mert ők tudták mire van szükségem. Ugyan honnan tudták volna, ha soha oda se figyeltek arra, hogy én mit akarok? Szépen lassan pedig megtanultam, hogy egyszer majd nekem kell elvennem amire valóban szükségem van. Csakhogy telhetetlenné váltam.Nem akarok mindent arra fogni, hogy tulajdonképpen szar gyerekkorom volt, mert nem volt az, egyszerűen csak én másra vágyakoztam és nem volt senki, aki tényleg odafigyelt volna rám. Leszámítva néhány kivételes embert, akit meg aztán az élet, meg a saját ostoba döntéseim taszítottak tőlem távol. Mert alapvetően ez bizony az én specialitásom, hogy mindig abba rúgok bele jó nagyot, aki a legszorosabban ölel, aki a legjobban kiteríti elém a lelkét, aki a leginkább odafigyel rám.
Hawaii. Ha arra az öt éves önmagamra gondolok, aki tágra nyílt szemekkel  nézte az istenverte plakátot, és elhitte, hogy itt valóban azúrszínű a tenger, boldogságzöldek a pálmafák, szivárvány színűek a koktélok, szélesek a mosolyok és a legboldogabb hely lehet az egész világon, szinte megmosolyogtató a naivitásom. Azon túlmenően még inkább derültségre ad okot, hogy ez a naív tévképzet mit sem kopott az évek alatt, csak rápakoltam jó pár réteg cinizmust, ami alól nehéz felszínre hozni azt a boldog és önfeledt oldalamat ami akkoriban jellemző volt rám. Ahogy a kocsival haladunk a kikötő felé, nem merek oldalra nézni Lucian-re. Még nem merem engedni, hogy teljes egészében lássa mennyire meg tud hatni ez az egész helyzet. Ami lehet, hogy neki aprópénz - legalábbis ha azt vesszük, hogy ide egyébként egy ideje már én is megengedhettem volna magamnak, hogy elutazzam - az gyakorlatilag nekem a világot jelenti jelenleg. Tulajdonképpen kicsit talán ironikus, hogy az én pénzzel jól kitömött szeretőim soha nem sajnálták tőlem az ékszereket, a drága ajándékokat, luxus vacsorákat, időnként olyan ruhakölteményeket, amelyekért jó pár páciens száját kellett volna legalább egy hétig túrnom, hogy egyáltalán meggondolhassam, hogy megveszem magamnak. Miközben soha, egyetlen férfi sem akarta valóra váltani az álmaimat.
“Mire vágysz cica?”
De ez a kérdés sosem arra vonatkozott, hogy hova mennék el, vagy mi az amit látni szeretnék, mi az ami tényleg és valóban fontos nekem, amiről gyerekkorom óta ábrándoztam….ez a kérdés arra vonatkozott, hogy az ágyban mi mindent tegyenek meg értem.És nem….még mindig nem panaszkodom, mert ez nekem elég volt.Akkor. Abban a pillanatban tényleg nem kellett több. De most megéreztem, milyen az, amikor valaki lenyúl a lelkemig, marokra szorítja az érzéseket, és mosolyogva suttogja a telhetetlenül rideg szívembe, hogy bármit megtenne értem, elég csak rá gondolnom. Lucian pedig pontosan ezt csinálja velem. A szemeim megtelnek könnyel. Káromkodni tudnék, szitkozódni, és sziszegni, mert amennyire csodálatos és felemelő érzés mindez, éppen olyan fájdalmas is. Mintha kiszakadna valami, amelyet ezer heg és var fedett….a gyógyulás útjára lépett a lelkem. Kérdés, hogy elég lesz vajon az itt eltöltött idő, hogy egy másik ember térjen majd haza?
Mikor azt kérdezi tőlem, hogy boldog vagyok e, először nem tudom mit feleljek. Mondjam el neki, hogy éppen próbálom visszafogni a gyűlölt könnyeket, mert én sosem sírok, ez a gyengék luxusa, én pedig nem vagyok gyenge…pedig nagyon az vagyok! Ő tesz azzá. Minden együtt töltött perccel egyre jobban töri darabjaira az álcámat, hogy elhitessem a világgal: én egy nagyon határozott és karakán nő vagyok, aki pontosan tudja mit miért tesz….pedig ó dehogy tudom! Kurvára fogalmam sincs. Mindig csak letámadok embereket, csakhogy leplezzem mennyire nem vagyok képes kontrollálni az érzéseimet. A végletek között lavírozom, de azt hiszem Lucian lassan mögém lát. Minél több időt töltünk együtt, annál inkább.
Azt hiszem egy pillanatra megáll az idő, ahogy felfedek neki magamból valamit, amiről már tettem említést talán, de ennyire nyilvánvalóan kimondva még sosem. Jóleső gyengédséggel olvadok az ajkai közé, és őszintén szólva magamat is meglepem, hogy nem vágy ébred bennem a mozdulat nyomán, hanem a mellkasomban az a szorító érzés. Az első pillanatban meg sem hallom, hogy társaságunk akad, kell egy pár másodperc, hogy felfogjam, valaki van még itt rajtunk kívül, aki igyekszik felhívni magára a figyelmet. Ó, szóval a kapitány teleportál! Vagy én vesztem el túl sokáig ennek a sötét szemű, imádnivalóan ördögi pasasnak a karjai között? Ez utóbbira tippelnék.
A kérdésre szeretnék megszólalni, hogy életem során eddig kétszer hajóztam és mind a kétszer gyakorlatilag gyalázatosan gusztustalanra rókáztam a fedélzetet, de ezt az információt akkor megtartom inkább magamnak. Mondjuk az a kettő jóval kisebb hajó volt, és remélem, hogy ezen azért nem lehet annyira érezni a hullámzást. Az egyszerűen kiborít.
Szeretném azt is mondani, hogy remekül fel tudom venni a mentőmellényt, ez sem okoz problémát, lévén, hogy az első hajóutamon anyám úgy őrzött abban a felfújható neonborzalomban a hajó felső fedélzetén üldögélve, mintha a nemzet aranya lennék - hét éves voltam- de végül csak kinyitom és becsukom a szám, mert Lucian helyettem is beszél. Fejcsóválva nyomom el a mosolyomat, majd csak vállvonva nézek a kapitány felé, huncut mosollyal biccentve Lucian felé.
- Gondolom ha magát kellene néznem a hajó kormányzása közben azt a szerepet is átvenné tőlem. Ne aggódjon! Tényleg megoldunk mindent. Gondolom….- dunnyogom, miközben a kapitány nagy mosolygások közepette távozik, miközben Lucian elkezdi rám adni a mentőmellényt.
- Szivi…nyugtass meg, hogy esetleg félreértettem a helyzetet, de….ha a szimatom nem csal te kurvára féltékeny lettél a napbarnított kapitányra.- engedelmesen hámozom magam bele a mellénybe, és hagyom, hogy a csatokat összefogja, tekintetemmel azonban a vonásait kutatom.
- Oké, végülis jogos. Azt hiszem én sem lennék elragadtatva, ha adott esetben egy csinos fűszoknyás bige akarna téged össze-vissza tapenolni….héééé magántulajdon kiscsillag, óvatosan! És még finom voltam és nőies.- megvárom, amíg ő is felveszi a mentőmellényt, és elismerően füttyentek.
- Azta! Ha létezik olyan cucc ami totál lelohasztja az ember vágyait, akkor ez az. Úgy nézünk ki, mint a Camron féle Titanic második vonalbeli statisztái. Mondjuk ha ez vigasztal, te még ebben a….borzalomban is szexi vagy. Azt nem mondom, hogy megmásználak oxigénpalack nélkül…- röhögöm el prüszkölve magam, majd követem a tekintetét a kapitányi híd felé, végül kezem a kezébe fűzve hagyom, hogy a kabin felé vezessen.
Meglepődöm, és egy pillanatra meg is torpanok, amikor kinyitja az ajtót, és a berendezés pazarsága egészen magával ragad. Apró a kabin, hiszen a funkcióját tekintve nem arra tervezték, hogy táncoljon benne az ember, de azért nem mondanám éppen egyseggesnek sem.
Kacagva hagyom, hogy az ölébe húzzon a kanapén, és a lábaimmal úgy helyezkedem, hogy satuba fogjam a combjait. Noha a mellények, a  méretüknél fogva egy bizonyos távolságnál tovább nem engednek egymáshoz.
- Van egy olyan sejtésem, hogy te nagyjából egész idő alatt tele leszel meglepetésekkel. Még fel sem ocsúdom az egyikből már itt a következő. Magánrepülő….aztán egy olyan kocsi, ami nem sűrűn volt a seggem alatt….aztán egy ilyen jacht….egy ilyen kapitánnyal….hmm….nyami….- dünnyögöm sokat sejtető mélységgel, még meg is nyalom a szám szélét, mintha éppen a hajó kapitánya lenne az aki sokkal inkább érdekel semmint ő. Nyilván baromság, de imádom ahogy a szemeit tudja forgatni.
Végül kezemmel a mellényem csatja után nyúlok, és megoldom azokat. Ahogy ereszt a szorításból, úgy érzem, hogy megint kapok levegőt. Meglehetősen kényelmetlen és felesleges darab. Ha ez a bárka elsüllyed az elkövetkezendő fél órában akkor azt hiszem az isteni csoda lesz. Persze azért nem állítom, hogy nem történhet meg.
- Először is ettől megszabadulok. Szivi, remek úszó vagyok. És elhiheted nekem, hogy nem itt fogok megpusztulni álmaim szigetén.- hámozom ki magam a mellényből, és magam mellé dobom, majd akár tiltakozik, akár nem, az ő mellényét is kicsatolom, és elkezdem róla lefejtegetni.
-....és erre sincs szükség. Tudomásom szerint te is jól úszol. Tüdővel is jól bírod….legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint valahányszor eltűntél a lábaim között az ajkaddal, sosem vittél magaddal oxigénpalackot….és ahhhh….milyen forró a leheleted.- ejtettem hátra a fejem jókedvűen, majd megszabadulva a felesleges kényszerzubbonyoktól, immáron kényelmesebben tudtam fészkelni magam az ölében.Karommal a nyakát öleltem át először, aztán lassan előre vezettem a kezeimet, és az ing felső gombjával kezdtem szórakozni. Először kigomboltam, majd ujjaimat alávezettem, végül begomboltam megint. Mindeközben beszélni kezdtem lágyan duruzsolva, hol őt nézve, a tekintetében elveszejtve a saját íriszeimet, hol a szájára futott a pillantásom, és ellenállhatatlan késztetést éreztem megcsókolni, de még nem tettem. Mosolyogva érintettem hozzá csupán a felső ajkam az ő alsó ajkához, közben tovább beszéltem a szavak néha megbicsaklottak, elfulladtak.
- Több lehetőséget is felvetettél….mármint….arra…a fél…órára….az egyéb menüpont…igencsak felkeltette a…..kíváncsiságomat.- haraptam be finoman végül az alsó ajkát, majd engedtem el lassan, melynek végén a nyelvemmel lágyan végigsimítottam rajta. A leheletem magában hordozta a csókom ígéretét, és a sóhajaim feszes szaggatottsága is erről árulkodott. A csípőm megemelkedett, majd lassú, táncoló kört írt le  csípője felett.Volt az egésznek valami kínzóan gyönyörű varázslata. A hajó halk dorombolása, a víz ringatózásának szinte észrevehetetlen tompasága egészen különlegessé tette a helyzetet. A kabinban szinte tapintani lehetett azt a füstös vágyat, amely egymás iránt ébredt. De ez most más volt. Ezt most úgy szőtte át a szerelem, ahogyan egy veszett pók szövi körbe a világot. Ő is ezt tette velem: behálózott és én egy vergődő kis kurva légy voltam a csapdájának közepén….de nem érdekelt. Faljon fel, akarjon, ne eresszen! Az övé vagyok!

Szókimondó szövegezés, felnőtt tartalom


- Holnap akár együtt ebédelhetnénk, szívem. Régen beszélgettünk már, nem is nagyon tudom mi van veled. Nem hívsz bennünket, és ha teheted akkor havi egy alkalomra korlátozod a vasárnapi családi ebédet.
Anyám hangja egyszerre volt kimért, egyszerre szemrehányó, egyszerre olyan tónusban csendült amivel a lelkiismeretemre igyekezett hatni (hahh, édes naív, mintha ugyan lenne lelkem…van…csssss!) és egyszerre volt olyan, mint a gyerek, aki a kedvenc játékát csak ritkán és korlátozott időre kapja meg. A ruháimat rendeztem éppen egy bőröndbe és próbáltam rájönni, hogy a kurva életbe képesek egyesek több heti útra elindulni egyetlen átkozott sport táskával, mikor nekem ez a szar úgy tele van, pedig két órája szelektálok, hogy mit nem viszek. A fejem vakarva csak hümmögtem a telefonba, és őszintén szólva rohadtul fogalmam sem volt arról, hogy az anyám mégis mi a francot akar ezzel az egésszel megint. Két opció lehetséges: vagy valami történt a családban amiről nekem is feltétlenül tudnom kell, és amit anyám nagy ünnepélyesen, képzeletbeli fanfárok háttérzenéje közepette akar bejelenteni, vagy egyszerűen szükségét érzi, és már-már hiányzik neki, hogy havonta egyszer mindenképpen belém törölje a lábát, végig gyalogoljon az önbecsülésemen, kicsit véresre vakarja a múltban belém égetett sebeket, amelyektől gyalázatosan nehezen szabadultam meg. Az anyám árnyéka sokáig rámvetült, de képes voltam kitörni belőle, és elmondható, hogy most én vagyok időnként lépéselőnyben vele szemben. Sosem volt tökéletes a kapcsolatunk, noha nem is mondanám feltétlenül rossznak. Olyan pocsolya szagú állóvíz, ami nem mozdul sehova, és a múlt szennyétől bűzlik.Felszínes leginkább. Mint egy ezer éve melletted lakó szomszéd, akinek ha akarod ha nem el kell viselned a látványát. Nem utálod, de ha egy nap eltűnne, nem hullatnál érte könnyeket. Jelen lelki állapotomban őszintén szólva anyámra lettem volna utoljára kíváncsi. Elég volt nekem már Benton bejelentése arról, hogy megnősül, nincs kedvem anyámat is végighallgatni, a szokásos, epésen hozzátett “Mert neked senki nem elég jó, Blan.” kulcsmondattal. Korábban inkább nem mondtam az ilyen szónoklataira semmit. Most viszont olyan szívesen a képébe vágnám, hogy talán életemben először tényleg van valaki aki elég jó nekem. Sőt mi több kurvajó! A lehető legjobb aki csak történhetett velem, és még akkor is így fogom gondolni, ha menet közben úgy elbaszom az egészet, hogy a fél világ rajtam röhögne, mert az ember nem hagy csak elsétálni egy ekkora lehetőséget, egy ekkora totális szívmegdöglést egy ilyen szerelemben. A sanszom megvan rá, mert Blanche Prestin…ópárdon Rosewood bizony nem az a fajta, aki mindent jól tud csinálni, és aki képes végre egy kapcsolatban megállapodni. Pedig nagyon akarom. Tényleg. És ha már nekem senki nem elég jó….én vajon elég jó vagyok Lucian-nek? Vajon megérdemlek egy olyan faszit mint ő? Még ha tudom is, hogy egy megveszekedett puncivadász, még ha tudom is, hogy az ébrenlét utáni első gondolata a farokmerevedés-vizeletürítés-whiskey szentháromság után az imádott Sinner-je, bizony én is lassan a gondolatai közé furakodtam, és nem is óhajtok onnan egyhamar kiszabadulni. Szeretném az anyám képébe belevágni azon a kurva ebéden, hogy életemben először tényleg szerelmes vagyok. Nem kicsit, nem csak úgy maszatolva, nem csak úgy félig, vagy langyosan, vagy csak éppenhogy….hanem totálisan, teljesen minden porcikámmal. De azt, hogy ezt az érzést nem tudom tökéletesen kimutatni, hogy előbb marok, és harapok, mielőtt simogatnék, azt nekik köszönhetem. Annak a nevelésnek, hogy engem inkább jobb mindenből kihagyni, mert nekem úgysem elég jó semmi. A maximalizmust is nekik köszönhetem. Gyakorlatilag onnantól, hogy egyáltalán felfogtam magam körül a világot.Azt, hogy az elbaszottságomat még tovább tudtam fokozni, azt meg igazából Bentonnak, meg az együtt töltött hazug tíz évnek. Jobban belegondolva azt a tíz évet fordíthattam volna annyi minden másra.Igaz az a tíz év is jó volt valamire. Arra mindenképp, hogy miképpen nem akarom csinálni.
- Ne haragudj anya, de kurva rossz az időzítés. Éppen csomagolok, még valamit ennem is kellene, elrendezni a dolgaimat, amikkel még függőben maradtam az elkövetkezendő két hétre.És hát a maradék időben nem lenne rossz aludnom is valamit, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit éppen egy használtruha bolt gardróbjából rángattak elő nyitáskor.- magyarázom, miközben végre sikerült úgy összepakolni a bőröndöt, hogy minden lényeges holmi belekerült, mégsem akkora mint egy kisebb teherhordó csónak, és nem érzem, hogy bármi is hiányozna belőle. A cipzár egy hangos zizzenéssel zárult be a mozdulatom nyomán.
- Utazol valahova?- anyám hangja őszinte meglepetést sugallt.
- Igen anya, utazom. Hawaiira. És nem, nem egyedül megyek. És nem, nem egy huszadrangú ágymelegítőmmel utazom. Nem, nem is Bentonnal. Óóóóó ha már itt tartunk, igen, tudok arról, hogy Benton megnősül, volt szíves nekem is bejelenteni, sőt mi több meghívott az eljegyzési partijára is. Igen anya, el fogok menni. Remélhetőleg nem egyedül. Nem anya, két hétig biztosan nem fogsz tudni elérni, és nem, nem fogom megmondani pontosan hova megyek. Ha érdekel, felhívhatod az asszisztensemet. Ha nektek is megfelel, ha visszajöttem, Benton eljegyzési partiját követő vasárnap elmegyek hozzátok ebédre. És nem anya, a homárt változatlanul ki nem állhatom, szóval ha egy mód van rá, akkor ne az legyen az ebéd.Apát csókoltatom, és ha most megbocsátasz, dolgom van. Szia anya!- és nemes egyszerűséggel bontottam a vonalat. Azt hiszem egy levegővel minden információt sikerült anyá,ra zúdítanom, amit kérdésként nekem intézett volna.
Az igazság az, hogy akartam ezt az utat. Nem csak a gyerekkori álom miatt, nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy ha valakivel igazán meg szeretném osztani, akkor az tényleg Lucian. Olyan rohadtul egyformák vagyunk, hogy az már ijesztő és mégis annyira különbözőek. A felszínes szemlélő valószínű azt látja, hogy mindketten hedonista faszfejek vagyunk, akik tesznek a világra, és élvezik az életet a maga teljes valójában. Pedig a felszín alatt nem is különbözhetnénk jobban. Mégis ezek a finomra hangolt kis érzelmek voltak, amelyek egymásra találtak, és amelyek talán összecsiszolódnak ezen a nyaraláson, ahogy a vízbe dobott kövek, amint görgetik őket a hullámok.Nem akarok tudomást venni a múltunkról, noha óhatatlanul közénk lopakodik. Fel kell dolgozni, túl kell lépni rajta, hogy lehessen közös jövőnk.
A féltékenységet nem fogjuk tudni kiiktatni az fix. Mindketten birtokló tipusok vagyunk, és ha valamiről úgy gondoljuk a miénk, ahhoz másnak kuss van.Őszintén szólva napbarnított kapitány, gigászi méretű csatahajónak is beillő yacht ide vagy oda, kifejezetten örülök, amikor a kabin magányában végre kicsit kettesben lehetünk. Még ha csak fél óránk is van. Bár kezdem már kicsit unni, hogy semmit nem csinálhatok, mert valaki mindig ott sertepertél a közelünkben.
- Azért kérlek nyugtass meg bébi, hogy a szigeten nem fognak bennünket riporterek, meg újságirók siserehadai végigkísérni. Nem rendezel állófogadást, vagy valami kertipartit, millió szigetlakóval, miközben elhozod magaddal ezt a kiéhezett boszorkát.- fészkelem be magam az ölébe magamra mutogatva. A féltékenységére tett megjegyzésen csak jóízűen felkacagok. Imádom a humorát. A mellényével kezdek babrálni, mert azt ugye nem gondolja, hogy ebben a habzsákban fogunk itt összeborulni, mint két túlkelt tésztagömb?
- Szivi, más testnedvedet bármikor és bármilyen formában és gyakorlatilag bárhova fogadom, az efféle szexuális perverzió viszont nem az esetem, szóval ezt a lepisilést hanyagoljuk. Ami pedig a kapitányt illeti….hm….- sokat sejtetően hunyorgok, és mellé még csücsörítek is, egy mély, szinte zengő hümmögést imitálva, majd orromat az orrának érintem, és finoman jobbra és balra mozgatom párszor, végül az ajkára szinte csak ráolvasztok egy óvatos csókot.
- Viccelek te bolond! Te tényleg pokoli féltékeny vagy….mondjuk csak miheztartás végett a fűszoknyás hulahula lányokkal is óvatosan.Tegnap manikűröztettem, és nem csak izgatón tudok vele finoman karistolni.- prezentálandó a kezem levezetem, az éppen, a mellénytől megszabadított inge alá csúsztatom a kezem finoman és lassan, majd óvatosan, inkább csak érzéssel és érzékkel húzom végig egy aprócska vonal mentén a körmömet  a hasfalán. Közben csípőm is mozdul, akár egy lágy, lassú zene ritmusa lenne. Közben Lucian a lábamon vezeti végig a kezét…..előre nyaklik a fejem valahova a vállgödrébe, és a szavaival együtt tökéletes hatást ér el. Mélyen, rekedten felnyögök.
- Mert a Jóisten egy tökéletes zeneművet alkotott csak neked. Ez a te kottád, mindig is az volt, csak basztál elolvasni…mondjuk én sem tettem érte túlságosan.
Imádom a száját….akkor is ha beszél, akkor is ha énekel, akkor is üvöltözik, akkor is ha káromkodik, akkor is ha az ajkaim között veszik el a nyelvével, akkor is, ha forrón gyakorlatilag összeolvad velem. Fel tudnám falni, és szinte vissza kell fogni magam, ami nem túl könnyű számomra. Kivált, hogy a bőrünk, amit még mindig valamennyi ruha fed úgy süt, hogy gyakorlatilag átégeti magát mindenen.
- Bazmármeg, ezt nem hiszem el!- sziszegem csalódottan, nyöszörögve, amikor megállít abban, hogy kigomboljam az ingét.
- Ha még egyszer leállítasz, istenbizony üvölteni fogok. De nem kicsit, hanem nagyon! Bele a világba, és bele az istenbaszta Hawaii szigetvilágba….- forrongok, reszketek, megőrülök ebben a pillanatban és kell egy kis idő, hogy a lángoló arcom, a reszkető kezeim, és a lüktető ölem némiképp csillapítsam. A széles vigyora azonban elárulja, hogy létezik valamiféle köztes megoldás! Hát egyértelmű….mert bizony nem óhajtok fél órát várni tovább! Sajnálom én így működöm: Lucian egy kurvajó pasi, akit nem lehet nem kívánni, aki gyakorlatilag önmagában egy két lábon járó orgazmus ígéret.Csójka hirtelen csap le rám,és én úgy szívom magamba, mintha eddig nem is kaptam volna levegőt, mintha víz alól bukkantam volna fel, és a tüdőm a friss oxigén után kiált. Belenyögök hangosan, szinte fuldokolva a csókjába.
Megérzem ahogy a szoknyámat félrehúzza, keze a forró bőrömön szalad végig, az ölem felé, hogy a rajtam lévő bugyit félrehúzza. Kicsit megemelem a csípőm, hogy jobban hozzám férjen. Karommal átkulcsolom a nyakát és úgy kapaszkodom meg, amint végül megérzem a forróságot, amely úgy temet maga alá bennünket, mint egy olvadó tűzfolyam. Lassan és érzéssel, szinte centiről centire csúztatom rá a csípőmet, hogy eggyé olvadjunk. Arcom egészen kipirul, kibomló hajam barna zuhataga beterít bennünket, a vállára hullik néhány kunkori fürt. Szuszogva, szinte az őrület határára sodródva csókolom őt. Szétcsúszik a valóság, már nem tudom hol vagyok, azt sem hova tartok. Most csak ő van itt, a tiszta és mindent elsöpörni kész szerelem, amely ebben a testi vágyban tökéletesen feloldódik. Passzolunk. A lelkünk is összekapaszkodik a szívdobbanásaim hozzá könyörögnek: Tudsz úgy szeretni ahogy én téged? Tud. Vagy tán jobban. Minden mozdulata egyszerre követelőző és gyengéd….és az én minden mozdulatom egyszerre ad oda mindent és egyszerre mutatja meg neki az íriszeim mögötti világot, amelyben csak ő létezik.
Bólintok, hogy készen állok, miközben egyszerre marom finoman és csókolom vadul az ajkait.A nyögései engem is hajtanak, még jobban elárad bennem az érzés, hogy nem akarom és nem is tudom visszafogni magam. Órák óta erre vágyom. Bár ez most talán más. Az ütem gyorsul, Az egyik kezemmel kapaszkodom csak a nyakába, a másik kezem az ő kezét kutatja, és ha megtalálom, akkor összefonom ujjainkat, hogy ne csak kapaszkodók legyünk egymás számára az elért gyönyör legtetején, hanem egyetlen szív, egyetlen érzés, egyetlen dobbanás….MI KETTEN.
A csípőm lassan már úgy mozog mint egy végtelen ütemre perdülő táncos, aki egyszersmind a partnerét is viszi, vonja magával. A hangorkánt nem fogom vissza….a gyönyör beteljesedése közepette hol a csókjaimmal fúrom magam ajkai közé, hol a nyelvemmel kutatok utat magamnak….hol pedig hangos, és egyre mélyebb vagy éppen magasabb nyögéseimmel próbálom a bennem tomboló erőt a világba ereszteni.
Megfeszül minden izmom, a combjaim olyan erősen zárják satuba, hogy szinte moccanni sem engedem. A mámor lila ködén át rekedt sikoltó üvöltés szakad ki belőlem.
- Édesistenem….bébi….neeee….meg ne állj! Még ne….hagyd….abba….nehagydabba! Még! Még! Még! Még!- egyre hangosabb vagyok, és még az sem érdekel, hogy a kabin ablaka résnyire nyitva van….nem érdekel őszintén szólva.
Az első lökéshullámait úgy fogadom, hogy szinte elolvadok a karjában.Akarom, kell nekem, mindenestől.
- Imádlak, bébi!- a tarkómról folyik a víz, a homlokomon is gyöngyözik az előbbi élvezet apró harmatcseppje, kipirult arcomon azt hiszem ilyen csendes nyugalom még sosem ült. Fejem a vállgödrébe ejtem, és átölelve hozzásimulok.Ez most nem szex volt….nem CSAK szex. Ez több volt. És ez még csak a kezdet….

Szókimondó szövegezés


Sokáig úgy hittem, hogy a szerelem, az tulajdonképpen olyan, mint egy pattanás az ember seggén: amíg nem tud róla, hogy van, és éppen az övén, addig nem vesz róla tudomást. De amint felismeri, hogy ez bizony az ő hátsóján nőtt, akkor mindjárt meg akar tőle szabadulni, ha lehet minél hamarabb. Hazugság lenne azt állítani, hogy akár a házasságom előtt, akár alatta, vagy éppen utána nem kapott el engem is a gépszíj, és nem éreztem úgy, hogy az éppen aktuális fasziba ne zúgtam volna úgy bele, hogy gyakorlatilag kettőig nem tudok számolni, annyira oda meg vissza vagyok, de a legtöbbje pár hét után kimerült. Kifáradt és elmúlt, olyan fellángolás volt, amit elsősorban a szex irányított, semmint a valós érzelmek. Tulajdonképpen nevetséges, de úgy igazán nagyon kevesen voltak eddig képesek lenyúlni a lelkem mélyére és megérinteni azt. Persze legtöbbször én húztam be a féket, és persze fordítottam hátat mindennek, mielőtt még komolyra fordult volna. Igazából még itt is visszafordulhattam volna számtalan alkalommal, a lehetőség adott volt. Lucian rengeteg alkalommal adott erre lehetőséget, én mégis maradtam. Már eleve úgy csomagoltam erre az útra, hogy életem legszebb két hete lesz ha beledöglök is.Ha belepusztulok is abba, hogy szépen lassan mindent fel kell adnom majd abból a világból ami eddig a sajátom volt. Mert oké….nem akarok változni, nem akarom őt sem megváltoztatni, de ez egyszerűen ezzel jár. Egy kapcsolat, hacsak nem kizárólag az érdekek mozgatják, meg a közös célok, hanem az érzelmek elég komoly súllyal nyomnak a latba, akkor bizony formálják az embert. Akár akarja, akár nem. Rá kell döbbennem, hogy számtalan dolgot feladtam már csak kizárólag egyetlen repülő út alatt, amit azelőtt senki másért nem tettem volna meg. Én meg a bocsánatkérés? Ugyan kérem, hol élünk! Én ugyan nem vagyok tévedhetetlen, de mindig nekem van igazam! Pont. Most azonban másképp történt. Szeretném tudni, hogy mi Lucian titka, gondolkodtam is rajta amíg a bőröndöket próbáltam minimálisra redukálni az utazás előtt, de az igazság az, hogy úgy hiszem nincs neki külön titka.Simán és egyszerűen összegyűrte egy gombócba a szívem és beledolgozta a sajátjába. Bassza meg, még levegőt venni is pokoli nélküle! És nem csak a szex miatt, bár hozzá kell tenni, hogy erőteljesen dübörögnek a szervezetemben a hormonok, a tököm tudja, hogy mitől vagyok ennyire beindulva, és nem is tagadhatnám egyetlen percig sem, hogy akár tíz percünk van ezen az istenverte rövid úton, ebben a kabinban, akár egy örökkévalóság, az biztos, hogy ez egy kurva gyors menet lesz, mindkettőnknek.
- Veled foglalkozom bébi, mégis ki a faszommal foglalkoznék? Vagy neked úgy tűnik, hogy éppen a kapitány ölében lejtek veszett forró ölekkel valamiféle csábító táncot, azzal a felszólítással, hogy dugj már végre meg, mert felrobban tőlem ez az istenverte ladik!- a morgását egy hevesebb csókkal fojtom belé, de hozzá hasonlóan én is csupán a megszokott módon kötekedem vele. Persze nem tagadom, hogy a feszültség annak okán, hogy pár alkalommal már leállította a közeledésem meglehetősen frusztrált. Sajnálom….ha ismer, tudja, hogy egy fehérmájú picsa vagyok, akinek egy nap egyszer nem elég. Belőle meg főleg nem. Hé! Lucian Harris nem az a fajta pasas, akiből elég csupán egy kóstoló egy nap. Őt kérem szépen úgy kell falatozni, mint egy tál mézédes, zamatos szőlőt: lassanként, folyamatosan és ízlelgetve.
- Óóóóó nem leszarom a földrajzot! Fogd be és csókolj!- a kezének játéka, az ahogy a bőrünk összeér, az egészen idáig benne, tomboló feszültség pontosan most érte el a tetőfokát, és nem vagyok hajlandó a továbbiakban egyetlen másodpercet sem várni arra, hogy végre magamban érezhessem. Nem finomkodunk. Ez most nem annak az ideje, ugyanakkor érzem, és talán ő is, hogy ez mégis most más, mint bármelyik másik numera, amit akár a Sinner liftjében zavartunk le türelmetlenül vagy hajnalban zárás után a pulton, az üres poharakat egyszerűen félreseperve. És a csörrenő, zörrenő üvegszilánkok adták meg a kezdő taktusát a mozdulatainknak.A csókok párás lihegése egymás bőrére, a halk, alig érzékelhető suttogások, most vallomássá válnak. Van valami gyengédség mégis ebben az egészben. Nem is tudnám talán szavakba önteni, egyszerűen belül érzem. Hogy a testemet átjáró kéjhullámon túl, az örvénylő orgazmus mámorán is túl van valami, ami bennem születik meg, amely fájón édes, szinte simogatóan gyönyörű, és ami a lelkemet is eljuttatja egyfajta katartikus állapotba. Üvölteném a világba, hogy szeretem ezt a fickót, hogy bánja a franc, hogy ez a szerelem egy pattanás is a seggemen, én fix, hogy örökké ezzel akarnék élni.
Az arcomat a vállgödrébe temetem. Nem csak azért, mert így kényelmes megpihenni kicsit, hanem mert elrejthetem előle még mindazt, amit azt hiszem a szemeimben tökéletesen láthat. Ha eddig féltem ettől az egésztől, most, hogy érzem egy ilyen együttlétnek, egy ilyen gyors, gyakorlatilag a nyers ösztönöket kielégítő együttlétnek is micsoda elsöprő ereje van, valósággal rettegek attól, hogy mit tud nálam elérni, ha nem csupán fél óránk lesz. Ha nem csupán az lesz a lényeg, hogy a vadul tomboló, és szinte kitörni kész vágyakat csillapítsuk, hanem valami egészen más, valami több születik majd. Egyszerre akarom, hogy megsemmisítse a maradék ellenállásomat is, és egyszerre belefeszülök a félelembe. Szeretni akarom őt, imádni, és elhinni, hogy ez igenis jár nekem…..jár mindkettőnknek, mert olyan veszettül féltünk eddig tőle. Mégis meg merem majd lépni? Merek kockáztatni gyakorlatilag mindent, amihez eddig foggal és körömmel ragaszkodtam ezért  a szerelemért? Képes lennék a múltamat és egy lehetséges jövőt is bedarálni azért, hogy valami más születhessen?
Ujja az állam alá siklik, és megemeli a fejem, kérlelőn kényszerít, hogy ránézzek. Egy ideig még behunyom a szemeimet, amint a fejem mozdul, de végül kinyitom azokat. Tagadni sem tudom, hogy nem csupán a kielégülés miatt ragyog úgy mint két hatalmas gyémánt. Keze a combomat paskolja, a szavaira csak gyerekes durcássággal elhúzom a számat.
- Hogy te milyen kibaszottul gyengéden tudod az ember illúzióit szétpukkantani. Pákk! Pákk! Pákk!- emelem meg a kezem mintha szappanbuborékokat pukkantanék ki a levegőben. Aztán persze fejrázva elnevetem magam.
- Jól van nyugi, tudom….fél óra….ami arra is kevés, hogy az ember igazán kiélvezze még az utójátékot is…de ne! Meg ne próbálj nekem itt arról papolni, hogy lesz két hetünk, hogy még ezer meg egyféle módon kiélvezhessük egymást….tudom….tudom! Ez csupán egy gyors feszkólevezetés volt.Annak viszont első osztályú. Imádlak, szivi!- lehelek egy apró, gyors csókot az ajkára, aztán leszállok róla, hogy némiképp rendbe szedjem magamat, és lehetőséget adjak neki, hogy ő is hasonlóan tegyen hozzám. Kissé kócos vagyok, és eszemben sincs ezen változtatni. Az arcom két oldala úgy lángol, mintha valami mókás festő ecsettel rajzolt volna oda két tűzrózsát. Nem fogom titkolni, hogy mit csináltunk a kabinban, bár szerintem a kapitány van annyira tapasztalt tengeri medve, meg úgy alapvetően férfiból van az ég szerelmére, hogy érteni fogja miért nem látott bennünket eddig.
- Két jéghideg óceán pisi! Tökéletes!- veszem el az egyik üveget tőle, és gyakorlatilag majdnem sikerül az üveggel együtt lenyelni szinte egy húzásra a tartalmát.Észre sem vettem eddig, hogy milyen szomjas voltam. Lihegve húzom el a számtól az üveget, és teszem le oldalra a kis asztalkára.
- Kösz szivi, ez életet mentett.- a kezem nyújtom felé, és együtt távozunk a kabinból, és hagyom, hogy a kezünk egymásba kapaszkodjon. Nem is tudom….valahogy eddig nem éreztem szükségét valakinek az ujjai közé fűzni az ujjaimat. Hacsak azt az apró de nem elhanyagolható helyzetet vesszük, amikor szex közben az ember hirtelen kapaszkodót keres, mert úgy érzi, hogy egy orbitális élvezet hullám elragadja, és szinte az eget is át tudná szakítani.
- Miért? Számodra eddig kérdéses volt, hogy a végtelen horizont vagy én vagyok a szebb?- ráncolom a homlokom, még rosszallón cöccögök is, ám mielőtt még bármit mondhatna hozzáteszem gyorsan
- Mert szerintem a végtelen horizont a világ leggyönyörűbb látványa.-nevetem el magam, és közelebb húzódom hozzá egy engesztelő csókra. Bolond vagyok….mikor voltam én utoljára bolond szex után? Kielégült, nyugodt, kezelhetőbb szinte mindig…..de olyan mint egy eszement tinilány….na az sosem. Maximum akkor amikor még naív tinilány voltam. Ezer éve.
A kapitány kedves ember. Komolyan. Az a nyugodt ember, akit azt hiszem még egy tomboló vihar sem tudna kihozni a béketűréséből. Mindig irigyeltem az efféle nyugalmas embereket, mert ez nekem soha nem ment. Képtelen vagyok erre a fajta rezignáltságra.
- Csodás….- suttogom én is, immáron a hídon a kapitány szavaira, és a messzeséget nézem. Az egymásba kapaszkodó szinte harsány zöldjével pöffeszkedve hízelgő szigeteket, a napsugarat elmerülni az égszínkék óceánban. Az egész olyan lehetetlenül gyönyörű.
- Az Édenkertet elbaszták. Szó szerint.De olyan mintha Isten azért úgy döntött volna, hagy némi ízelítőt belőle a világban, így aztán néhány szigetet, mint ezek is itt, meghagyott nekünk, hogy tudjuk mit veszítettünk egy kurva almával meg egy álnok kígyóval.- sommázom a magam módján a teremtés történetet, amire a kapitány jóízűen elneveti magát. Lucian szavaira a homlokom ráncolom, és miközben a hüvelykujjammal rá mutogatok a kapitánynak magyarázok.
- El ne higgye amit mondd! Odáig van a rémes hawaii mintás ingekért! Most nézze meg! Nézze! Ezzel egy komplett falut ki lehetne irtani vizuálisan.- magyarázom miközben a kapitánynak magyarázok Lucian ingéről. Ő meg egyszerűen kinevet.
- Hölgyem! Az lehet, hogy maga nem szereti ezt az inget, de aki benne van, azt nagyon is. Tévednék?-fordul felém miközben mutatóujjával aprót pöccint a kapitányi sapkán, és még kacsint is mellé. Bingó! Bazmeg, egy telitalálat!
- Egy kapitány sosem téved, ugye?- dobom vissza kérdés formájában a válaszom, aztán befogom a számat. Nem mondok többet, már így is minden az arcomra van írva. Komolyan, ennyire látszik,hogy a lábujjamtól a csiklómon át a fejem búbjáig megveszek ezért a fekete hajú félistenért? Hát elég valószínű….
Figyelem amerre Lucian mutat, és bár innen minden még elég apró, szinte alig észrevehető azért így is csodálatos, szinte földöntúli a látvány. A szavaira egyszerűen és őszintén felkacagok. Fejem hátraejtem a mellkasra, ahogy előtte állva hozzásimulok.
- Édesem, én lennék a legboldogabb ha valaki megszabadítana a pacientúrámtól. Kezdve a kiállhatatlan dívától, egészen az őrületig fehérítésmániás hoteltulajdonosig, vagy éppen a koronáját rendszeresen letörő brókeren át, a lyukas fogakkal megáldott taxitársaság tulajdonosig. Ugyanakkor félő, hogy a kitikkadt túristák minden bizonnyal a dekoltázsomon legeltetnék a szemeiket, amíg elkészül a koktéljuk. Vagy terveid szerint a tiki-bár-t is körbe akarod pisálni, hogy megjelöld a területed? Amúgy ne is kísérts, mert tetszik az ötlet. El tudnám itt viselni az egész további életemet.- ahogy a jacht kiköt, és a motor zúgása elhal, én nem is várok tovább. Nem itt, a hajó fedélzetén fogom kiélvezni a szigetet. Nekem most és azonnal éreznem kell a homokot, az egész helyet…..mindent. Gyakorlatilag mint egy eszelős szakítom ki magam Lucian öleléséből amiben eddig voltam és bár támolyogva, és kissé instabilan de indulok meg a hajó palló felé, amit a kikötői munkások már gyakorlottan, szinte pillanatok alatt varázsolnak oda, hogy kiszállhassunk. Gyerekes önfeledtséggel rohanok végig a hídon, majdnem sikerül beleesnem az óceánba, de olyan vagyok mint a süket-töketlen kutya: megyek amerre a szívem visz.
Mikor végre megérzem a lábaim alatt a selymesen karistoló homokot, amint a hajamba kap a forró, szinte kacéran suttogó szél, érzem a virágok és gyümölcsök különleges elegyét, amely szinte az érzékeimbe mászik egyszerűen megszédülök. Ott ahol vagyok, a kikötőtől pár lépésre karjaimat széttárva egyszerűen, gondolkodás nélkül hunyom be a szemeimet és dőlök hátra a homokba mint egy zsák.Én már most beleszerettem ebbe a helybe. Nem akarok hazamenni….de komolyan nem.

Szókimondó szövegezés


Ha őszinte akarok lenni, akkor a válásom óta ez az utazás, ez a hihetetlenül tökéletesnek ígérkező két hét a legjobb dolog, ami történt velem. Leszámítva persze voltak az életemben épületesen jó kapcsolatok, amelyek nem azért lettek rövidek, mert ne lettek volna kellően élvezetesek, hanem mert nem kevertem bele túl sok és túl tartós érzelmet.Kiélveztem én azoknak minden pillanatát, de soha nem marasztaltam benne senkit, és én sem feltétlenül akartam benne túl sokáig lubickolni. A viszonyok velejárója, hogy egészen addig tökéletesek, amíg úgy nem kezdenek funkcionálni mint egy elbaszott házasság az első öt év után. Meglehetősen összetett személyiség vagyok, aki sokszor kiszámíthatatlan, sokszor nem rejti véka alá a véleményét, és sokkal többször sért meg másokat, mint hogy dícsérjen, vagy akár egy alkalommal is elismerje ha nem volt igaza.Életemben nem sokszor kértem bocsánatot senkitől, és ez nem feltétlenül rátarti büszkeség. Sokkal inkább az anyámnak köszönhető, aki egyszerűen elfordította a fejét, valahányszor apró gyerekként megpróbáltam a kegyeit keresni. Néha azt sem tudtam mégis miért morcos rám, mit csináltam már megint. Tudtam, hogy nem vagyok nekik elég jó, hogy nem vagyok olyan tökéletes gyerek amilyet szerettek volna, én mégis kurvára tekertem azért, hogy elfogadjanak. Életem első hét évét azt hiszem az állandó megfelelési kényszer határozta meg. Aztán elengedtem ezt. Nem nekik akartam megfelelni többé, hanem csakis saját magamnak. A saját értékrendem kialakítása pedig cseppet sem volt fájdalom mentes. Nem akartam csalódni, és soha többé nem akartam úgy bocsánatot kérni senkitől, hogy benne volt annak a lehetősége, hogy az illető elfordítja a fejét. Jó sok lelki nyomort és defektet halmoztam fel az évek során, amelyeket nemhogy feldolgoztam, de még begyűjtöttem melléjük jó párat. Ilyen volt az állandóságtól való rettegés is. A házasságom mondhatjuk csak papíron létezett, és bár igyekeztem azért a magam módján mégis jó lenni benne, hamar felismertem, hogy én erre képtelen vagyok. Hozzámentem egy akaratgyenge férfihoz, akit úgy mozgatott az anyja, mintha valami láthatatlan zsineg lenne a csontos ujjai végén, és röhögve ugráltatja a körülötte lévő családtagokat. Egy kicseszett görög vérfertőző drámában éreztem néha magam, abból is valami silány, és nevetséges verzióban. A pénz iránti olthatatlan rajongásom volt szinte csak az egyetlen állandó dolog az életemben, meg a munkám iránt tanúsított maximalizmusom. Sokáig úgy hittem semmiben nem vagyok jó, azon kívül, hogy veszett jól tudom szétrakni V alakban a lábaimat bárkinek, akinek kellően profitáló kapcsolatai és egzisztenciája van. Nem vagyok más csak egy new york-i felső osztálybeli  kurva, akinek történetesen van egy férje, meg egy mindenhol jól csengő, ajtókat nyitogató neve. Nem véletlenül akartam megtartani a válásunk után a Rosewood családnevet. Ez az egyetlen talán amit igenis én harcoltam ki magamnak abban az istenverte tíz évben amit Bentonnak áldoztam.
De ha őszinte akarok lenni, attól mert valaki próbálja kerülni az érzelmeket a kapcsolataiból, még nem jelenti, hogy nem vágyik arra, hogy szeressék, vagy nem vágyik arra, hogy végre legyen valaki, akit nem csupán arra tart méltónak, hogy szeresse, hanem magát is, hogy legyen miért szeretni. Megvan a magam egetverő büszkesége, amiből néha akkor sem engedek, amikor érzem, hogy a boldogságom, vagy esetleg egy lehetséges szép jövő ígérete forog kockán. Talán életem során megszámlálhatatlanul sok lehetőséget basztam el csak azért, mert képtelen voltam kihúzni a fejemet a seggemből és látni a másikat is, a másik érzéseit, vagy éppen vágyait, és nem csak a sajátomat.Talán titokban csak remélni merem, hogy ezúttal lesz olyan stabilan erős alapja a kettőnk kapcsolatának, hogy ki fogja bírni azt a temérdek vihart amelyet meg kell élnie a valódi beteljesülésig. Mert még mindig csak a felszínt vakargatjuk a másik lelkén, Lucian meg én….de tudom, hogy ő is, ahogy én magam is már jóval messzebb engedett, semmint másokkal tette volna. Nem hatott meg ha egy férfi a fejemhez vágta, hogy egy egocentrikus picsa vagyok, és gyakorlatilag még azt is elfelejtette, hogy valaha közünk volt egymáshoz. Ellenben Lucian-el azt éreztem, hogy ha elbaszom, ha most totálisan elbaszom az egészet, abba beledöglök. Mert én akarom ezt a kapcsolatot, jobban mint bármit, mégsem tudom hogy hol fogjam meg, hogy hol kapaszkodjak bele, hogyan fogjam erősen, hogy ne legyen totális kudarc. Egy olyan kudarc az életemben, amit tényleg és őszintén sajnálnék.
Vágytam rá indulásunk óta, azóta, hogy felszálltunk a repülőre, hiszen a készülődés napjaiban nem igazán volt lehetőségünk találkozni. Még annyira se, hogy egy öt perces kielégítően izzasztó numerát lezavarjunk, gyakorlatilag akár a penthouse bejárati ajtajának támaszkodva belülről. Lucian úgy zsizsgett a véráramomba, hogy szinte felperzselt belülről bennem mindent. Veszett érzés amikor az agyamat kapirgálja a gondolat, hogy darabjaira tudnám szedni, és be tudnám burkolni magam az érzéssel. Vele. Mégsem csak szex volt ez az apró kabin tikkasztóan édes félhomályában, a nyílt víz felett ringatózva. Az ölelésben volt valami más is. Szokatlan gyengédség, szokatlan ragaszkodás, kimondatlan vallomás, a sóhajok némaságában felejtett összetartozás. Nem csupán a testemmel szerettem őt, még abban az öt percben sem, hanem mindenemmel, amim csak volt. Az önző lelkemmel, az utolsó gondolatommal is. Ilyet meg sem tudom mondani mikor éreztem utoljára. Ó tudom én mi a szerelem, hogyne tudnám! Nagyjából kétszer pusztultam bele eddig életem során, és kerültem mint ördög a szentelt vizet. De egy dolog AKARNI kerülni, meg egy dolog TUDNI kerülni. Ez utóbbi az amiben elbuktam vele szemben. Mondhatom, hogy ez nem szerelem, hogy bármikor képes lennék akár mellőle is megpattanni. Mert meg tudnám tenni, mint annyiszor megtettem másokkal. Csakhogy ez most bennem okozna fájdalmas pusztítást.A szerelem olyan érzés amit félünk elveszíteni….és egyenesen rettegünk attól, hogy mégis megtörténik, mégpedig azért, mert mi leszünk azok akik elkúrják.
A kapitányi hídon valami különös dolog történik. Egyetlen mondat csupán, egy szavak közé rejtett vallomás, amit egy idegen ismeretlennek mondok el.Magam is meglepődöm. Talán Lucian is. Nem merek ránézni, úgyis tudja, hogy komolyan gondoltam. Talán csak mégis különös, hogy ennyire egyértelmű, hogy odáig vagyok érte.Mi változik rajtam amitől nem csupán azt veszik észre mások, hogy mennyire be vagyok indulva Lucian-re, hanem azt is, hogy ez nem csupán a szexről szól? Ó…..szerintem már akkor sem erről szólt, amikor pár éve realizálódott bennünk. Amikor egyre hosszabb ideig maradtam nála, amikor egyre nehezebben indultam el hajnalban az istenverte Sinnerből, amikor dühösen vettem tudomásul, hogy mással van amikor nekem lenne rá szükségem. És ezt nem csak a birtoklási vágy okozta nálam, mint olyan sok esetben….csak éppen nem ismertem fel. Én ostoba!
- Csador?- billentem oldalra a fejem, és elhúzom a számat, a szemeimet forgatva fintorgok, mint aki nem hallotta jól.
- Jóhogy nem félig beásol a homokba a pult mögött, hogy el se tudjak onnan mozdulni. Ó ne! Még csak meg se forduljon a fejedben.- emelem tiltakozásul nevetve mindkét kezemet védekezőleg magam elé, a fejem pedig kitartóan rázom az ellenkezésem jeleként.
- Mellesleg a csador rémesen állna. Belepusztulnék a negyven fokban, és állandóan vakarhatnám mindenemet, mert viszketnék alatta. Nem is tudom, hogy azok a nők, akik effélét hordanak hogyan képesek elviselni….és egyáltalán mi a francnak hordják? - nem vagyok alapvetően sem egy kulturálisan elfogadó fajta, de tény, hogy a nők efféle megalázását és annak tökéletes behódolását még inkább  képtelen vagyok felfogni, feldolgozni meg még inkább nem.
Ahogy a hajó kiköt és a megsemmisítő gyönyörű szigetet megpillantom, a távolban az azúrszín égbolt összeér a lágy szélben bólogató smaragd szín pálmafákkal, hirtelen az jut eszembe, hogy valószínű csak álmodom….úgyhogy ha ez valóság akkor azonnal éreznem kell. Vagy ha álom, akkor nem akarok felébredni, amíg a lábammal nem érintettem a finom szemcsés homokot, amíg nem terülök el benne úgy mintha nem lenne holnap. Nem nézek semmit, egyszerűen csak rohanni kezdek, ameddig csak bírok. A szandálom a kezemben, de valahol az első pár lépés után el is dobom. Nincs rá szükségem. Illetve most nincs.
A hajó mély, búcsúzó kürtjére kapom csak fel a fejem, majd állok talpra, hogy Lucian-hez sétálva búcsút intsek a kapitánynak. Lassan már csak a tengeri hullámok lassuló csapódása hallatszik, meg az a fajta csend, amiben pusztán a létezést, a szívdobbanást, a levegőt. A körülöttünk élő és lélegző természetet érezni. A virágok tengere a távolban, a pálmafák rendezetlen csoportosulásai. Nevetve tárom szét  a karomat, és élvezettel vetem bele magam a táncba, egy láthatatlan ritmusra rázva a csípőmet. Kipirulva kezdek menekülni Lucian elől, de ez inkább csak a játék része. Hahotázva dőlök el vele együtt, és hagyom, hogy fölém magasodjon. A homokban szétterülő tincseimet megtapadnak a hófehér homokszemek, mint a nyáron hullott hó apró pihéi.
- Élvezed, hogy leterítettél mi?- kuncogva húzom fel az orrom amikor csókot ad rá, majd utánahajolok, hogy én meg az állára adjak. A kezem nyújtom felé, és némiképp leporolom a ruhámat, ahogy felállok.
- Várj, a szandálom! Pillanat.- tekintetemmel keresem a lábbelit, amit a hajóról való lelépésem után világgá dobtam, és nem messze meg is látom az aranyszín díszítéseket csillogni a napfényben. A kezembe veszem, majd a másikat Lucian felé nyújtom, hogy elinduljunk a ház felé. A látvány egész egyszerűen lélegzetelállító. Már kívülről is olyan, mint egy illusztráció valami mesekönyvben. A szépen gondozott kert, a kanyargó út végén álló ház, azt hiszem pontosan olyan, amilyenre mindig is vágytam. Csak bámulom hatalmasra nyílt szemekkel, és az jut eszembe, hogy mindezt vajon én megérdemlem? Előjön belőlem az öt éves gyerek, aki olyan nagyon vágyakozott,aki azt a plakátot bámulta, aki hosszú ideig ezzel álmodott és most itt van. El sem akarom hinni. Ragyogó szemekkel nézem a hatalmas birtokot, a színek kavalkádját a virágoskertben, a nyugágyat lengedezni távolabb a szélben. Az óceán ragyogását szinte alig pár lépéssel alattunk. Lehetetlenül gyönyörű. Tőlem szokatlan talán, hogy csak iszom a szemeimmel a látványt, de nem szólalok meg. Nem tudok. Olyan erőteljes nyomást érzek a mellkasomban, ami gombóccá válik a torkomban. Újra az a feszítő érzés, amit a kocsiban éreztem a kikötő felé hajtva. Nem tudok, nem merek megszólalni. A mai napon már másodszor éri el nálam Lucian a meghatottság egyik legerősebb fokozatát és kezd ijesztő lenni. Félek ennyire kimutatni az érzéseimet, de visszafogni már képtelen vagyok. Felfokozottság amit érzek.
Nyílik az ajtó, és akár egy mesebeli hercegnő léphetnék át rajta, de Lucian megállít. A vállamra simuló kezére nézek visszafordulva, aztán rá.Mire észbe kapok, már felnyalábol és az ölébe kap.
- Óanyám! Micsi…..- sikkantom el magam, de a kérdés bennakad. Kapaszkodom a vállába nevetve, beharapott ajkaimon mosoly ül a végén.
- Csak nem átaludtam az esküvőnket? Pedig emlékezni szerettem volna rá, hogy mennyire másztam rád az oltárnál, sikerült vajon megbotránkoztatnunk a násznépet? És, hogy ugye nem csesztem el a szöveget és végül igent mondtam? Mondjuk az ágyban is mindig igent mondok, nem nehéz tévedni….-magyarázom, amikor lassan elindul velem befelé. A további szövegelésem egyszerűen bennakad, és megint nem jön ki a torkomon hang.Újabb feszítő érzés, ezúttal olyasmi, amit már egyszerűen nem vagyok képes visszafogni.Istenem bébi ne csináld ezt velem! Úgy bontogatod le a páncélomat, hogy én ezt nem is engedtem neked….mit teszel velem, mondd?
Lehunyom a szemeim, és a homlokom az ajkának billentem, a szavai tökéletesen célba találnak. Mikor újra körülnézek, alig merek megmozdulni. Sosem volt bajom a pompával, vagy éppen a luxussal, ahogy nem volt bajom azzal sem ha egy faszi pénzes volt, és ezt mindenféle módon szerette volna előttem megvillantani. Tulajdonképpen ezzel lehetett engem levenni a lábamról elsődlegesen.De Lucian ezt most nem azért teszi amiért bárki más tenné, és ettől válik ijesztően csodálatossá. Lucian az én álmaimat akarja valóra váltani, és ennek a részese akar ő is lenni. Az én vágyaim és emlékeim között akar velem együtt lenni. Azt szeretné, ha a részese lenne annak a Blanche-nak, aki ezen a helyen születik majd újjá. Vele.
- Ez nem egy szelete az Édenkertnek szivi…..ez maga az Édenkert.Úristen!- bontakozom ki az öleléséből és először bátortalanul, majd egyre határozottabban indulok befelé. Ugyan még nem mondta el merre lehet indulni, de én már megyek a gondolataim, kíváncsiságom érzéseim után. Valahol félúton kiejtem a kezemből a szandálomat is, amely halk koppanással végzi a méregdrágának tűnő parkettán. Itt mindenre figyeltek. Nem csupán a  berendezési tárgyak harmonizálnak még a kinti világgal is, hanem a visszafogott színek és persze a rengeteg zöld növény, az ikebanák, az asztalra kirakott gyümölcsös kosarak is. Egy szőlőt lecsippentek az egyikből ahogy sétálok végig befelé, majd megállok és Luciant keresem a tekintetemmel. Ő ott áll mosolyogva, ahol az előbb lerakott. Ajkaim közé rakom a lecsippentett szőlőszemet, majd úgy ahogy vagyok, csupasz talppal, akár egy rossz gyerek rohanok vissza, egyenesen a nyakába ugorva, mindkét kezemmel átölelve a nyakát. Az ajkam közé vett szőlőszemet megtartom, és az ajkai felé vezetem, hogy csípje le a felét. Csókok közé szorított gyümölcs. A finom lédús nedv végigfolyik az ajkaimon.
- Nem tudom mit mondjak….egyszerűen….Lucian te….oké, most már ketten vagyunk most már szabad. - próbálom visszafogni a boldogság könnyeit, amit bolondos nevetgéléssel próbálok elkomolytalankodni. Persze minél inkább visszafogni akarom a könnyek annál jobban jönnek….bassza meg, ezt nem….ezt nem akarom…nem akartam….végül szabadon engedem.
- Látod mit csinálsz velem, látod?- nem is emlékszem, hogy valaha látott sírni a két év alatt. Nem, határozottan nem volt ilyen. Most ne számoljuk bele, amikor részegen panaszkodtam neki. Az a pia miatt volt. Ez pedig azért, mert sikerült még mélyebbre ásnia a lelkemben.