- Mondja Elias, nem gondolt még környezetváltozásra? - visszhangoznak fülemben Dr. Acker szavai, miközben a terepjáró ablakán át meredten bámulom a robosztus törzsű, égbe nyúló fenyőfákat, amelyeket csak az erős gyökereik, meg talán némi csoda tartanak egyenesen a szinte függőlegesen fölénk magasodó sziklás hegyoldalon. - Az önéhez hasonló esetekben, a poszttraumás stressz hosszan is elhúzódhat abban a környezetben, ahol... - ja, blablabla. Ezt most hallom kb századszor. Kissé kezd unalmas lenni. Ha pénzt szednék ennek a mondatnak az elviseléséért, hónapokig sem kellene dolgoznom. - Az úgynevezett sérült én ugyanis ilyen esetekben... - folytatta tovább a doki, igaz már csak félfüllel hallottam a monológját. Kapásból mondjuk tíz indokot tudtam volna felsorolni, amiért a hamvába holt kategóriába tömködném be ezt az ötletet - kezdjük mondjuk azzal, hogy a "sérült énem", ahogy ő fogalmaz, bárhová is megyek, rohadtul vele fog jönni. Ez nem olyan, mint a használt gatya, amit az ember nap végén bevág a szennyeskosárba - ugyanúgy a szerves részem, mint a másik énem. Ez mondjuk elég nevetséges: soha nem gondoltam volna, hogy a személyiségem két részletre bontható, egy sérültre, meg egy normálisra. Mintha csak a skizofrénia kapujában álldogálnék. Ennek ellenére nem álltam le vitatkozni az orvossal, csak rántottam egyet a vállamon. Ha levegőváltozást javasol, ám legyen, megteszem. A jó katona így cselekszik.
- ... lesz elvágva a világtól, igaz térerő a hegyek között abszolút nincs. Gondolom ez nem lepi meg - térek aztán vissza a jelenbe, figyelmemet a parkőr felé fordítva, aki gondosan kerülgeti a jókora, útba eső sziklákat. - A házban viszont van egy cb rádió, ha gondja lenne, azon eléri a központunkat. Használt már ilyesmit? - fordítja felém a fejét, mire szótlanul bólintok. Nem kezdek annak a cizellálásába, hogy egy évvel ezelőtt még zsaru voltam, és a rádió adóvevő kb olyan volt számomra, mint a kezem, vagy a lábam. Hozzám tartozó rész.
- Azt most már legalább megértem, hogy miért nem ajánlották, hogy a saját autómmal jöjjek ide - mondom, mikor a kocsi egy erőteljesebb zökkenésénél csaknem elharapom a nyelvemet.
- Hát, esélye sem lett volna - rázza meg a fejét a parkőr. - Ez a kis ház odafenn tényleg az isten háta mögött van. Igaz, kárpótolni fogja érte a levegő, és a környezet. A vadállomány miatt se aggódjon. Egy-két őzet és szarvast, nyulat vagy borzot talán látni fog, de attól nem kell tartnia, hogy majd egy medve néz be az ablakon - teszi hozzá, miközben a terepjáró már csaknem negyvenöt fokos szögben emelkedik alattunk az út emelkedőjét követve.
A következő fél órát néma csendben töltjük - vagyis én a gondolataimba merülve hallgatok, ő meg jókedvűen fütyörészik, szemmel láthatóan a legkevésbé sem fennakadva a tényen, hogy nem vagyok valami szószátyár. A jókedve - magam sem tudom miért - de elég idegesítően hat rám, így hát önkéntelenül is fellélegzem, ahogy feltűnik a fák közé ékelve a hegyvidéki házacska fából ácsolt teteje. Egy pillantást vetek az órámra: kilencven perc telt az indulás óta. A parkőr azt mondta, a ház a közelben van. Ezek után érdekelne, hogy ezen a vidéken mi tartozik abba a kategóriába, hogy "messze". Mindenesetre hálás vagyok,  mikor végre a kocsiból kiszállva szilárd talajt érzek a lábam alatt, és szinte azonnal érzem, hogy millió hangya lepi el a lábamat, ahogy újra beindult benne a vérkeringés.
- Hát ez lenne az a ház, Mr. Anderson – mutat a kis kunyhóra kalauzom.  – Nem túl modern… kívülről. Kissé megtépázza az időjárás. A hó, a szél, az eső… de nem ázik be, nem omlik össze. Belülről más, higgye el. Van egy jól felszerelt konyha, egy fürdő. Egy nappali, egy hálószoba, hűtő, rádió. Van egy generátor a ház mögött, több kanna benzinnel - kotor elő a zsebéből egy kulcsot, majd némi motoszkálás után kinyitja előttem az ajtót, és szorosan követ mikor belépek.
- Nem rossz - mondom. - Nekem legalábbis megfelel. Nem is értem, miért is nem fordulnak meg itt sűrűbben az emberek. A foglalással legalábbis nem kellett ölre mennem senkivel.
- Az emberek manapság jobban vágynak a tengerpartra, meg a nevezetességekre. De azért elő szoktak fordulni itt is. Bár jóval ritkábban, de szerencsére mindig van érdeklődő erre a házra. Általában olyanok, akik belefáradtak a rohanásba, és egy darabig nem szeretnének embereket látni. Vagy olyanok, akik a lelkük traumáját akarják itt enyhíteni.
- Ha most arra vár, hogy meggyónjak magának, hiába. Maga nem pap - mormogom, ledobva táskámat a kanapéra.
- A konyha fel van töltve tartós élelmiszerrel, javarészt konzervekkel. Mielőtt valakinek kiadjuk a házat, mindig gondoskodunk erről - mutat az apró helyiség felé a parkőr, ignorálva az előbbi szavaimat. - Tehát akkor három nap múlva jöhetek önért, ha jól emlékszem.
- Igen - biccentek, miközben előkotrok egy doboz cigarettát a zsebemből, és kérdő mozdulattal megbillentem kalauzom felé.
- Nem dohányzom - rázza meg a fejét a pasas. - És egyébként is ideje indulnom. Mire leérek, épp lejár a műszakom, és végre mehetek haza. Kétszer tizenkét órában váltjuk egymást. Innentől a kollégámat fogja elérni, Mr. Anderson. A cb rádió egyébként itt van - nyitja ki az egyik apró szekrény ajtaját.
- Köszönöm, azt hiszem, innentől megleszek - válaszolom kurtán. Kezet rázunk, majd figyelem, ahogy beszáll az autójába, és elhajt. Alig két perc múlva elhal a terepjáró motorjának a zaja, és egyedül maradok. Az egyetlen hang, ami körbevesz a szél susogása, és a madarak vijjogása  odafenn a borongós égen.

Az ablakon át figyelem az alkonyt, ami viharos gyorsasággal rohan rá a tájra. A nap úgy bukik le a hegyeken túlra, mint a pléhkacsa szokott a céllövöldében. Egyelőre nem sok mindent csináltam, azon kívül, hogy igyekeztem összefogni a minduntalan szerteszét szaladó gondolataimat. Viszont most bekapcsolom a rádiót, és a konyhának kinevezett kis lyuk lámpáját - ideje nekiállnom a vacsora készítésének, már ha néhány konzerv felmelegítését annak lehet nevezni. Épp számhoz emelem az első falatot, mikor felkapom a fejem. Mintha egy autó hangját hallanám közeledni. Összehúzott szemöldökkel igyekszem kifelé figyelni, de a motorhang gyorsan el is hal - elkönyvelem, hogy vagy a rádió, vagy a képzeletem játszik velem. Egészen addig ezt hiszem, míg meg nem hallom, hogy kinyílik a ház ajtajta - minden szőrszál égnek áll rajtam a hirtelen meglepetéstől. A filmekben így szoktak kezdődi a horrorsztorik - pedig a sajátom is éppen elég nekem. Ki az isten gyalogolt be ide ebbe az isten háta mögötti kéglibe? Mindenesetre előhalászok valamit a szekrényből, ami erőteljesen hasonlít egy húsklopfolóra. Védekezés gyanánt azt hiszem megteszi.

Tanulmányok bizonyítják, hogy a szociális fóbia legfőbb kiváltója az a tény, hogy az egyénnek nem marad privát szférája. Az emberek egyszerűen beléd gázolnak, betolakodnak az életed minden területébe, mígnem először kiváltják belőled az "itt és most elég" állapotát, majd ez egészen a viszolygásig és emberkerülésig fokozódik, pánikrohamokkal körítve. Ha belegondolok, lassan-lassan kezdek a határán táncolni az első stádiumnak, így ennek a három napnak az ígérete az isten háta mögött valóságos áldásnak bizonyul. Egy lehetőségnek, hogy megpróbáljam rendbe hozni az életemet, elgondolkodni a múltamon, az előttem álló jövőn, kijelölni egy utat, amin a továbbiakban járhatok - lehet, hogy ez csupán egy hamvába holt próbálkozás részemről, de legalább az esélyt meg akarom adni rá. Ahogy mondani szokták, hát erről ennyit... Tulajdonképpen egyaránt dühítő, nevetséges, egyszersmind morbid, hogy az embernek hetedhét országon meg az óperenciás tengeren túl is képes valaki feldúlni a viszonylagos nyugalmát.
Ezek a gondolatok persze csak némi késéssel villannak be a fejembe - az első, amit most sikerül konstatálnom az, hogy kinyílik az ajtó, és beront rajta valamiféle lény. Egy-két másodpercig nem tudom hová tenni a dolgot, csak amikor megáll előttem, és ugatással tudatosítja jelenlétét és nemtetszését jövök rá, hogy látogatóm egy kutya, és semmi kétség afelől, hogy melyik a veszélyesebbik vége. Noha nem úgy tűnik, mintha azonnal rám akarna támadni, valahogy élek a gyanúperrel, miszerint az első gyanús mozdulatra feltépne bokától garatig, hogy a gazdáját védje. Azt a gazdáját, aki kb két másodperccel később követi a fenevadat, és köszönés nélkül nekem szegez egy kérdést. Ennek hallatán már végleg semmi másra nem vagyok képes, csak megrőkönyödve meregetni a szemeimet: szinte várom, hogy mikor jön sorra a többi mondat, miszerint "ki evett a tányérkámból, ki ivott a pohárkámból, és ki aludt az ágyacskámban"?
- A maga faháza? - nyögöm ki végül ezt a három szót, időközben leengedve az eddig fejmagasságban lóbált szánalmas fegyveremet. Mi az, hogy az ő faháza, ő építette, vagy mi az ördög? Lehet, hogy valami nőnemű Maugliba botlottam bele a vadonban. Másoknak a jeti jut, nekem meg egy semmiből feltűnő lány és vérmes védelmezője. Bár az előbbi nyilván nem annyira szemrevaló, mint eme utóbbi.
- Azt hiszem, itt valami erőteljes félreértés van - szedem aztán össze magam. - Elhallgattatná a vérebet? - kérdezem aztán, mert úgy érzem, hogy ebbe a folyamatos ugatásba bele fogok süketülni. Biztos ami biztos, hogy lássák rajtam, nem vagyok baltás gyilkos, leeresztem a klopfolót, amit eddig nagyjából úgy lóbáltam, mint baseballjátékos az ütőjét. Szerencsére a kutya ennek láttán kissé elhalkul, legalább annyira, hogy megértsük egymás szavát.
- Ha itt valaki eltévedt, az alighanem nem én vagyok - mutatok a kanapéra, meg a rajta heverő táskámra, mint valami bűntény bizonyítékára. Csak a ceruzával körberajzolt hulla hiányzik a szőnyegről a teljes összeképhez. - Én ma délben érkeztem ide, és három napra béreltem ki ezt a helyet. Ebből kiindulva nem értem, miért gondolja, hogy ez a maga faháza - rázom a fejem. - Remélem nem feltételezi, hogy az a hobbim, hogy ennyi holmival megrakodva itt lopakodom a hegyek között, és random kunyhókba veszem be magam éjszakára - próbálok hatni a logikájára. - Sajnálatos módon a telefonom térerő híján nem működik, ugyanis ajánlanám, hogy hívja fel a parkőrséget, és kérdezze meg tőlük, hogy igazat mondok. Vagyis, egész pontosan, a házat nem a parktól béreltem. Van saját tulajdonosa, a parkőrség csak volt olyan kedves, hogy elfuvarozott idáig - oldalazok el a táskámig, gondosan ügyelve a mozdulataimra, mert nincs kedvem egy erőteljes kutyaharapáshoz egyetlen testrészemen sem. Kicipzározom a belső zsebet, majd elhúzom a múlt héten elfaxolt, és aláírt bérleti szerződésemet. Még mázli, hogy ezt leírhatom az adómból, ergo kértem számlát.
- Tessék, ha esetleg nem hinne nekem - lobogtatom meg a lány előtt a papírt. - Szóval szerintem maga jött rossz helyre. Nyilván van más faház is a környéken - nézek kifelé, mintha a lassan leszálló sötétben legalábbis egy wellnes-hotelcentrum neonreklámját akarnám odakinn felfedezni. - Egy kávéval esetleg megkínálhatom, de aztán ha megkérhetem, távozzon. A testőrével együtt - mutatok a kutyára. Nem elég, hogy eléggé sakkban tartva érzem magam általa, de nyitott szájjal liheg, és összenyálazza a szőnyeget. - Amúgy se bírom a kutyaszagot - fűzöm még hozzá afféle félhangosan elmormogott magánvélemény gyanánt. - Szóval, hogy issza a kávéját?

Tíz éves kölyök vagyok, épp baktatok hazafelé az iskolából, a tanulnivalóba, meg a napi 6 órás üldögélésbe "belefáradva". Családi házban élünk New York egyik jó nevű negyedében - a tipikus filmbéli utcácskában, ahol tökéletes házak állnak, smaragdzöld pázsit feszül az udvaron, és fehér léckerítés határolja el a telkeket egymástól. Vagy néha például még az sem. Hangosan korog a gyomrom, piszkosul éhes vagyok, és nem véletlenül. Az utcánk elején lévő háznál nincs semmi, ami birtokhatárt jelezne - de van a háznál egy jókora kutya. Minden nap előjön, amikor hazafelé igyekszem a suliból, és szorosan a lábam mellett fut - néha pedig nem elégszik meg ennyivel, hanem morog, és kapkod a bokám után. Rettegek attól a kutyától, pedig soha nem bánt senki mást, hiszen ezerszer láttam már. Fogalmam sincs, hogy engem miért utál. Azért nem eszem meg az uzsonnámat, mert neki adom minden egyes nap - inkább vagyok kaja nélkül egészen délutánig, minthogy egyszer belém harapjon. Ez az emlék, és a félelem olyan mélyen belém ivódott, hogy azóta nem rajongok a kutyákért. Még azokért a padlócirkálókért sem, amelyek még szinte bokáig sem érnek. Az olyan vadállatokért meg, mint amelyik most bőszen ugat rám, és nyállal hinti be közben a szőnyeget meg aztán végképp nem. Örülnék, ha per pillanat az egész erdő választana el bennünket egymástól. Kimondottan megkönnyebbülök, amikor hívatlan vendégem kissé megrendszabályozza, én meg képtelen vagyok megállni, hogy ne kezdjem el forgatni a szemeimet. Ha ez a kutya jólnevelt és ártalmatlan, akkor nem akarok a kevésbé nyugodt és fegyelmezett énjével találkozni. Amikor pedig meghallom a szelindek nevét, csak horkanok egyet.
- Dorothy... - ismétlem halk dünnyögéssel. - Már csak Toto, a madárijesztő, az oroszlán meg a sárga köves út hiányzik - teszem hozzá, bár nem tudom, hogy az orrom alatt elmorgott szavakból látogatóm hall-e egyáltalán valamit. Maximum a nemtetszésem jelenként fogja értékelni, és ez legalább teljesen megfelel a valóságnak. Ha valaki azt mondaná, hogy nem vagyok elragadtatva az események ilyen fordulatától, az a legfinomabban fogalmazna.
- ÉN jöttem ide hamarabb - fonom aztán karba a kezeimet, vetve még egy pillantást a kutyára, és jelentőségteljesen megnyomom a személyes névmást. - Ha valaki innen távozni fog, az fix, hogy nem én leszek. A rádió ott van - bökök a szekrény felé - szólhat a parkőrségnek, hogy küldjenek fel egy autót magáért. Meg a haverjáért is - dobom le magam egy székre amolyan csakazértis pozícióban. - Egy valamiben mindenesetre egyetértünk. Az a seggfej, akié ez a ház, szépen átejtett bennünket - sommázom a lényeget, miután szemügyre veszem a bizonylatot - sajnálatos módon ez pont olyan, mint az enyém, eltekintve persze attól az apró különbségtől, hogy a Violet Reeves név szerepel rajta. - Ja, értem - húzom el aztán a számat. - Ha magát küldöm ki az éjszakába, az szívtelenség. Bezzeg hogy engem akar kidobni, az maga szerint teljesen rendjén van. Felejtse el. Nem teszem ki a lábam a küszöbön - rázom meg a fejem olyan hevesen, mintha ezzel akarnám érzékeltetni az elhatározásom megmásíthatatlanságát.
Nézem, ahogy a lány lehuppan a kanapéra, csaknem szembe velem, aztán néhány másodpercig úgy meredünk egymásra, mint a vadnyugaton a párbajhősök, néhány tizedmásodperccel a pisztolyrántás előtt. Valami azt súgja, hogy kénytelen leszek elviselni a társaságát - feltéve, ha az éjszaka folyamán nem jutunk el odáig, hogy egyikünk a tettlegesség mezejére lépjen, és eltegye a másikat láb alól a tiszta levegő érdekében.
- Hálás vagyok, hogy legalább a kanapét meghagyja nekem, és nem száműz a szőnyegre az ölebe mellé - jegyzem meg ironikusan, mikor se szó se beszéd verbálisan elfoglalja a ház kényelmesebbik részét, ergo konkrétan a hálószobát.
- Három nyugodt és békés napban reménykedtem - sóhajtok fel aztán, figyelve ahogy a kutya odaüget a gazdájához, és elterül a szőnyegen a lábai előtt. - Erre mondják, hogy ember tervez, isten végez. Jelen esetben a ház tulaja - fűzöm hozzá. - Igyekezzünk nem egymás útjába kerülni, és akkor egyikünk sem fog holnap vagy holnapután az erdőben pihenni, hat láb mélyen, egy csomó avar alatt elásva - vonok végül vállat. Folytatnám a gondolatmenetet tovább is, de ekkor a lány előre hajolva megsimogatja a kutya fejét, és a szemem önkéntelenül is a felsője széles kivágására siklik, ami erőteljes betekintést enged a női bájaira. Azon kapom magam, hogy egy másodperc tört részéig szeretnék kutya lenni. A mondandóm maradéka mindenesetre úgy illan el a fejemből, mintha soha nem is létezett volna.
- Fogjuk rá, hogy örvendek, Violet - tárom szét ültömben a kezeimet. - A nevem Elias. Bár alighanem maga ugyanúgy látta a szerződésemen, ahogy én a magáén. Szóval, ha már ilyen hülye helyzetbe kerültünk, talán nem ártana hoznunk néhány szabályt az együttélést illetően. Akkor is, ha csupán néhány nap lesz az egész. Egyetért?

Mióta az eszemet tudom, mindig is szerettem az erdőket. Szerettem a fölém boruló lombsátrat, az ágak és levelek között arcomon megcsillanó napfényt, a madarak dalát, az erdei szamóca és korhadó avar semmi mással össze nem hasonlítható illatát. Szerettem a rejtett gyalogutakat, a hideg vizű patakokat ahol állatok százai oltották szomjukat. Szerettem azt a földöntúli békét, ami abban az oltalmazó flórában körbevett. Mások tengerpartra vágynak, aranysárga homokra és türkizszínű vízre - én New York betondzsungeléből mindig is az erdőbe vágytam. Talán nem véletlen, hogy most sem hezitáltam, hová is szeretnék elmenekülni a mindennapok gyötrelméből: igaz, a problémáimat magammal hoztam, de bíztam benne, hogy az erdő körbeölel, befogad néhány napra, és meggyógyítja azt a sebemet, amely a legjobban fáj. Ez lett volna számomra a földre szállt mennyország, és legmerészebb álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az események ilyen, előre nem látható, és nem túl örvendetes fordulatot vesznek majd. A legkevésbé sem vagyok elragadtatva a társaságtól, csak még azt nem tudom eldönteni, vajon a dühöm, vagy a csalódottságom nagyobb-e a kelleténél. Ráadásul úgy fest, hogy látogatóm legalább annyira makacs és csökönyös, mint jómagam, és pont ugyanúgy ragaszkodik a maradáshoz, ahogy én is. Azt hiszem, a legkevésbé sem tévedek ha azt mondom, ezzel beállt a patthelyzet. Abban viszont a lelkem mélyén igazat adok neki, hogy nem dobhatom ki a vaksötét erdőbe - félek, hogyha bármi baj érné, halálom napjáig kísértetne, a lábainál fetrengő kutyájával egyetemben. Őszintén, ki a fene vágyik erre?
Ennek ellenére némán figyelem, ahogy ellépdel a szekrényig, előveszi a rádiót, és úgy tartja a kezében, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban felrobban. Most legszívesebben elengednék egy gúnyos mosolyt, de moderálom magam.
- Én értek hozzá - jegyzem meg, ennek ellenére a kisujjamat sem mozdítom annak érdekében, hogy a helyzet megoldásra leljen. Ha kell, akkor a székhez kötözöm magam, de nem megyek el innen. Ha kell, még fel is gyújtom a kunyhót, csak hogy neki se legyen jobb, mint nekem. Annál inkább megdöbbenek, mikor némi csendet követően láthatóan leereszt, mint aki feladja a velem folytatott meddő küzdelmet, és bocsánatot kér. Kissé kimeredt szemmel bámulok rá, és ez pillanatnyilag nem a bájainak szól, hanem a szavainak. Sajnálja? Pedig nem neki kellene, mert valójában ez az egész nem az ő hibája.
Ez a mondat, vagy néhány szó olyan, mintha átkattintana bennem egy kapcsolót. Az eddigi haragom és berzenkedésem szempillantás alatt illan el, hogy átadja a helyét a szégyenkezés egy sajátos fajtájának. Most tényleg el akarom őt küldeni egy olyan óvodás indok alapján, hogy én voltam itt előbb?
- Én sajnálom. Higgye el, nem szoktam ilyen bunkó lenni senkivel, csak hát... - vonok vállat. Nem hiszem, hogy cizellálnom kéne a hirtelen felbukkanása fölötti meglepetésemet. - Egyébként létezhet megoldás a problémára - hümmögöm végül, miközben elgondolkodva nézem a lányt. - Nem kell hozzá nagy logika, hogy aki ide jön, azért vágyik teljes magányra, mert van valami ami elől menekül, vagy mert vannak dolgok az életében, amelyeket szeretne elrendezni magában - nem teszem hozzá, hogy ahogyan én sem, nyilván ő sem kivétel. - Maga ugyanúgy fizetett ezért a helyért, ahogy én is, ugyanannyi joga van itt lenni, mint nekem. Nézze - hajolok előre ültömben, és a térdemre könyökölök - ha elmegy innen bármelyikünk, akkor az a végeredménye, hogy nulla esélyünk van egyedül lenni. A legrosszabb esetben visszamehetünk oda, ahonnan jöttünk, és nézhetjük azoknak a képét, akik miatt ott akartuk hagyni a várost. Az egyikünk jól jár, a másikunk viszont kevésbé. Nem tudom, maga hogy van ezzel, nekem a világon semmi kedvem ehhez a verzióhoz. Ha mindketten maradunk, csak egy embert kell néznünk - villantok fel egy mosolyt egy másodperc tört részéig. Szó mi szó, én szívesen nézegetném Miss Reeves-t, mert tagadhatatlanul szemrevaló látvány. - Három napról van szó mindössze, azt hiszem, ennyit kibírunk ön is, meg én is. Szóval, gondolkodjon el az ajánlatomon. Azt hiszem, ha megegyezünk néhány szabályban, nem mennénk egymás agyára - tárom szét végül a kezeimet, mintha azt kérdezném, van-e az enyémnél jobb ötlete.
- A magáé lehet a hálószoba. Lehet, hogy nem rólam mintázták a huszas évekbeli úriember szerepét, de nem vagyok annyira tapló, hogy a kanapéra kényszerítsem. Az remekül megfelel nekem - teszem végül hozzá. - A vacsora csaknem készen van. Én főztem, maga mosogat. Ahogy mondtam, kap kávét és kaját is, és nem, nem fogom kidobni. Se most este, sem holnap. Tehát mi a válasza? - érdeklődöm. Ha jól belegondolok, tényleg ez az egyetlen járható út, ami működhet is. Ha már a dolgok így alakultak, szívesebben lennék itt, vele összezárva, mint ismét a betondzsungelben, visszazuhanva oda, ahonnan elindultam - fizikálisan és lelkileg is.

Elég élénken létezik még elmém mélyén a rendőri múltam összes képkockája - na persze, hiszen nincs beláthatatlan messzeségben, alig egy éve mindössze, hogy hátat fordítottam ennek a nemes, mégis iszonyú nehéz sorsnak és szakmának. A törvénynek természetesen nem. Vagyis, a legtöbb törvénynek nem - hagyjuk, ne is menjünk bele az apró, jelentéktelen részletekbe. A lényeg, hogy voltak olyan esetek pályafutásom során, amikor szükség volt a meglehetősen jó kommunikációs készségre, főképp olyan esetekben, amikor a fegyvert kellett kidumálni valaki kezéből. Ha úgy vesszük, a mostani helyzet is hasonló: a különbség mindössze annyi, hogy a pisztolyt itt egy jókora kutya képviseli, a hatásfok viszont eléggé megegyezik egy hatlövetűvel. Megkönnyebbülten sóhajtok hát fel, amikor a harci helyzet fokozódása helyett beáll a békekötés állapota. Ha belegondolunk, a logikai érvelésem tényleg csalhatatlan. Egyikünk sem kívánja más emberek arcát látni, itt viszont csak egymást bámulhatjuk, ami még mindig jobb, mint az a légkör, ahonnan én is, és alighanem ő is menekül. Másrészt alig fél óra múlva leszáll a sötétség: a nyaktörő, jókora sziklákkal és meredek hegyoldalakkal szegélyezett úton nincs olyan bátor erdőőr, meg olyan strapabíró terepjáró, amely nekivágna ennek a meglehetősen hosszú útnak, ergo az éjszakát mindenképpen egy fedél alatt kellene töltenünk. Ha pedig a reggelig tartó időszakot túléljük anélkül, hogy ki akarnánk belezni a másikat, akkor megkockáztatom, hogy akár három napig is képesek leszünk elviselni a kényszer szülte társaságot.
Figyelem, ahogy Violet összeráncolt szemöldökkel hallgatja a szavaimat, szinte látom is magam előtt, ahogy pörögnek agyában azok a bizonyos fogaskerekek. Aztán vonásai elsimulnak, és már tudom, hogy meggyőztem - az azért elég pozitív pont a hölgynek, hogy képes hallgatni a logikára.
- Rendben, Violet - válaszolom a futó mosollyal, mikor felajánlja a tegeződést. - Hidd el, én sem vagyok akkora tapló, mint amekkorának az első néhány percben tűntem, de a meglepetés ereje képes néha felülírni mindent - tartok némi önkritikát, hozzá hasonlóan. Elvégre nem igazán a legjobb oldalunkról mutatkoztunk be egymásnak - lássuk, hogy az eljövendő időszakban képesek leszünk-e felülmúlni önmagunkat, és normális emberi lények módjára viselkedni.
Nézem, ahogy Violet hezitálás nélkül elfogadja a kényelmesebbik szobát, és elkönyvelem, hogy az enyém a nem éppen kényelmes kanapé. Egye fene, nem halok bele, végeredményben akár a földre is leköltözhetek, ha az a középkori kínzóeszköz a kelleténél jobban meggyötörne. Jobb híján, míg a lány a cuccait a hátára kapva a háló felé siet, én visszatérek a konyhába, mert elég ciki lenne, ha vacsora gyanánt kőszenet tálalnék majd fel kettőnknek. Csak a szemem sarkából látom, hogy Dorothy megjelenik a konyha küszöbén, és elégedettséggel tölt el, hogy megenged magának velem szemben némi barátságos farokcsóválást. Tipikus női viselkedést mutat be, a gazdájával egyetemben: az első percben leszedik az ember fejét, aztán meg haverkodnak. Ettől függetlenül örülök, hogy nem kell attól tartanom, hogy Violet kis haverja engem szándékozik majd feltálalni magának vacsora gyanánt.
Az előbb gondolataimban említett gazda is megjelenik, alig egy perccel követve a kutyáját, és érdeklődő kérdésére fejemmel a szekrény felé bökök - szabad kezem nincs, mivel egyikkel a serpenyő nyelét, a másikkal a fakanalat szorongatom.
- Azt hiszem, ebben a szekrényben láttam tányérokat. A terítés feladatát átadom - mondom, aztán egy másodpercig tanácstalanul nézek a serpenyőbe halmozott húsra, és zöldségek garmadára. - Nem tudom, mi a neve ennek a fogásnak - ismerem be végül. - Csak beleszórtam az edénybe, amit szimpatikusnak találtam. Adjunk neki nevet. Legyen mondjuk, "isten hozott idegen" egytálétel - vigyorodom el, miközben az asztal közepére teszem az edényt, és beletörlöm a kezem a vállamra csapott konyharuhába.
- Zsaru vagyok - válaszolom végül a hozzám intézett kérdésre. - Vagyis, csak voltam. Mostanában trénerként dolgozom, önvédelmi oktatóként. Csak megjegyzem, ha rám akartál volna támadni, meglepetésben lett volna részed - nevetek aztán, és kihalászok a hűtőből két kis üveg sört is. - Egyébként, ugye a barátod nem fog engem bokától torokig felhasítani éjjel? - érdeklődöm a kutyára pillantva. - Az egyik szekrényben láttam húskonzervet. Gondolod, hogy leraknám Dorothyval a barátság alapjait, ha megkínálnám vele? - pislogok Violetre. Végeredményben az ő társa, neki kell tudni, mennyire könnyű lekenyerezni.

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért gyűlölöm az embereket. Azt válaszoltam, hogy nem gyűlölöm őket, egyszerűen csak taszítanak, és kész. Nem hazudtam, ez a teljes igazság. Az emberek problémásak: hangosak, önzőek, ostobák, lelketlenek és hosszú távon - meg rövid távon is - istentelenül fárasztóak. Ez most úgy hangzik, mintha én földre szállt szent lennék, hát a francokat. Nem vagyok az, nem születtem szárnyakkal a lapockám helyén, csak éppen vannak fokozatok annak a mélyre süllyedésnek az állapotában, amelyet egyszerűen csak emberi természetnek szoktak nevezni. Nincs miért kedvelnem az embereket, végeredményben ennyi a dolog lényege. Ha nem szeretném a munkámat, és nem függenék ennyire a modern technika vívmányaitól, akkor már régóta egy efféle helyen élnék: egy erdő sűrűjében, remeteként, távol mindenkitől. Ezért is vártam ezt a néhány napot, amit a világ végén tölthetek, egyedül saját magammal, önnön gondolataimmal és problémáimmal. A másik ok természetesen az volt, hogy igyekezzek kissé helyre billenteni magam lelkileg - ezt a módszert már Amerika régi indián őslakói is előszeretettel alkalmazták. Nem futottak el a démonjaik és félelmeik elől, hanem megfordultak, szembe néztek vele, és legyőzték, lehetőleg persze valahol a vadon mélyén, ahol csak magukra és arra a bizonyos belső hangra kellett figyelniük.
Ez a tervem a jelek szerint megbukott, hiába szeretnék Winnetou-t játszani a végeláthatatlan erdőségben, a kellemesnek és szükségesnek tervezett magányomat atomjaira rombolja egy lány, meg a kutyája. Bocsánat, ha nem járok örömtáncot, meg nem rendezek felvonulást piros szőnyeggel és hetvenhét vacak trombitával. Azt viszont sajnálom, ha a kelleténél taplóbb módon hoztam a tudomására a helyzet feletti csalódottságomat, igaz azt azért tegyük hozzá, hogy az ő első reakciója sem a szívélyesség címszó alatt fog majd szerepelni az értelmező szótárakban. Az azért megnyugtató a számomra, meg nyilván az ő számára is, hogy néhány perc elteltével, az első sokk után már képesek vagyunk emberi hangnemben és stílusban szólni a másikhoz. Nem azt mondom, hogy most örömujjongásban fogok kitörni, amiért meg kell vele osztanom a házat, és amiért nyomoroghatok a kanapén éjszakákon át, de végre elkönyvelhetem, hogy nem olyan hisztis, kiállhatatlan p*csa, mint amilyennek először tűnt, és remélem benne is sikerült körvonalazódnia, hogy én sem vagyok akkor p*cs, mint amilyennek az első pár percben látszottam.  
Ezek a gondolatok futnak át az agyamon, amíg a vacsorával foglalkozom, kissé kihasználva az egyedüllét utolsó perceit, aztán a távoli motoszkálások a háló környékén megszűnnek, és léptek puffannak a régi, kissé foszlott szőnyegen a nappaliban, míg aztán a szőke hajkoronát hordozó apró alak megáll a konyha küszöbén. A négylábú haverja úgy lógatja a nyelvét a lábai mellett, mintha csak a személyes testőrsége lenne, bár már néha lagymatagon legyint egyet a farkával, ha rám néz. Talán nem kell attól tartanom, hogy nem élem túl az éjszakát, és nem kell arra riadnom majd valamikor a sötét hajnali órákban, hogy néhány éles fog harapja át, vagy tépi ki a nyelőcsövemet.
Violet - lássák emberek, vannak még csodák - nem ágál az ellen, hogy átvegyen valamennyit a háztartási teendőkből, amiért magamban mélyen hálás vagyok. Nem igazán vagyok a szertartásosan asztalról étkező típus, vagy az ölembe csapom a tányért, miközben tévét nézek közben, vagy csak állva és ide-oda futkosva kapok be néhány falatot, de úgy hiszem, a mostani néhány napra lelassított életvitelbe egyszerűen bele kellene férnie egy kulturált étkezésnek is. Pláne úgy, hogy nem vagyok egyedül.
- Ha az ember magányosan él, meg kell tanulnia olyan dolgokat is, mint a háztartás vezetése, annak minden szegmensével egyetemben - válaszolom, miközben a teli serpenyővel a kezemben közeledni kezdek az asztal felé. Azért biztos ami biztos, igyekszem Dorothy környékét elkerülni - ki tudja, ő tisztában van-e a fegyverletétel és békekötés tényével.
- Ne aggódj, nem főztem mogyorót semmibe. Egyrészt a zöldségek és a hús mellé nem hiszem, hogy nagyon illene, másrészt én is allergiás vagyok rá. Mármint nálam nem okoz életveszélyt, csak simán utálom az ízét. Bár figyelmeztetlek, hogy ha ragaszkodnék a magányos napjaimhoz, most jókora fegyvert adtál a kezembe - mosolygom el magam, aztán miután szabaddá válnak a kezeim, kissé bizonytalanul meredek Dorothy felé.
- Ami az etetést illeti, arra vevő vagyok. A simogatás... na, az már nagyobb kihívás lesz - dünnyögöm. - Egyébként jó szemed van, tényleg tartok a négylábúaktól. Nem mindtől, a kutyáktól igen. Nem félek tőlük konkrétan, csak jobb az óvatosság. Kölyökkoromban az utca elején lakó szomszéd kutyája terrorizált minden nap, amikor a suliból tartottam hazafelé. Egyébként soha senkit nem bántott, legalább tudomásom szerint, de akkora volt, mint egy borjú, és folyton a bokáim körül szaglászott. Eléggé be voltam tőle pánikolva, közben lehet, hogy szegény a világ legszelídebb teremtménye volt, csak én ruháztam fel tudat alatt emberevési szándékkal - vonok vállat. - Sosem fog már kiderülni. Arra mindenesetre jó volt, hogy egy életre elültesse bennem a kutyákkal szembeni távolságtartás tényét. De ha megesküszöl, hogy Dorothy nem fogja kitépni a karomat, akkor... - nyitom ki az egyik szekrényt, előbányászok egy szárított húsos csomagot, és leguggolok, szemben az említettel, és felé tartom a kaját, igyekezve leplezni, hogy még mindig nem bízom teljesen abban, hogy a következő másodpercben nem az ujjaim bánják majd a merészségemet. Aztán megkönnyebbülve felsóhajtok, mikor Dorothy olyan óvatosan veszi ki a húst a kezemből, mint egy sebészprofesszor műtét közben, aztán futólag megnyalja a kézfejemet, és már láthatóan csóvál a frissen lefektetett barátság jegyében.
- Ezt megúsztam - sóhajtok fel megkönnyebbülten, miközben feltápászkodom, és ledobom magam az egyik székbe az asztal mellé, várva, hogy Violet is csatlakozzon hozzám. - Ha a főztöm is bejön nálad, és nem fogok horkolni sem éjjel, akkor azt hiszem, elég jól ki fogunk jönni egymással - jegyzem meg apró vigyorral, aztán megvárom, míg szed magának - az udvariasság is azt mondatja velem, hogy a nő az első. Mellesleg bőven jut mindkettőnknek.
- Ami téged illet, várunk még valakit? - kérdezem, miközben belebököm a villámat a puhára sült húsba. - Úgy értem, nem fog még beállítani a barátod, vőlegényed, férjed vagy bárki, aki nehezményezné, hogy egy pasassal fogod megosztani a házat? - érdeklődöm. Kell a fenének a balhé meg a nézeteltérés - és amúgy is, egy harmadik féllel már tényleg mocskosul helyszűkében lennénk.  

Ha képes lennék belelátni a jövőbe, és tudtam volna, hogy ez a békésnek és magányosnak tervezett kirándulásom felborul, mert mással kell osztoznom a faház tágnak amúgy sem túlzottan mondható légterén, vajon akkor is itt lennék most? A válaszom azt hiszem az igen felé billenti a mérleget. Olyannyira hányingerem volt már a várostól, az emberektől, a folyamatos zsúfoltságtól, hogy egy másodpercig sem maradtam volna már tovább a városban. Egy ember meg azt hiszem, valahogyan még csak-csak elviselhető, akkor is, ha a kényszer zárt bennünket össze és nyilván nem is repdesem emiatt az örömtől. Alighanem ez persze róla is elmondható, csak rá kellett nézni a csalódott és megnyúlt ábrázatára, amikor felvázoltam hogy mi a nagy helyzet. Mást azt hiszem, nem is nagyon tehetünk egyébként, minthogy megpróbáljuk kulturált együttélésben elviselni ezt a pár napot - én nem akarok menni, ő szintén nem, a helyzet eldőlt - reméljük Dorothy miatt sem fogom megbánni, hogy a maradás mellett határoztam el magam.
Egyelőre lássuk, hogyan viszonyul a vacsorához, meg csak úgy a tényhez, hogy beszélhet máshoz is, nem csak a bundás haverjához. Hallgatom, ahogy szöszmötöl egy keveset a hálóban, amit vérbeli úriember módjára felajánlottam számára, majd megjelenik a konyha ajtajában, az elmaradhatatlan kísérője társasgában, és ellenvetés nélkül teríteni kezd. Plusz pont a hölgynek, nem vár el teljes körű kiszolgálást - nem is kapna mellesleg, mert nem vagyok libériás inas. Mondjuk ő sem úgy néz ki, mint akit gyerekkorában azért kergettek az asztal körül, mert nem fogadta el a Dom Perignon pezsgőt, szóval nem hiszem, hogy egy aranykanállal a szájában született arisztokratával sodort össze az élet. Azok általában amúgy sem az isten háta mögé járnak vakációzni, hanem a világ másik felére, ahol ötcsillagos szállodák vannak, medencék, óceán, a parton aranyhomok, előre göndörített bárányfelhők, a vízből pedig a cápák hatóságilag vannak kitiltva. Én szíves örömest meghagyom azt a fajta szórakozási lehetőséget a felső tízezernek, sokkal többre értékelem az isten háta mögötti vadon miliőjét. Nagyon úgy fest, hogy Violet gondolkodásmódja az enyémmel nagyjából egyezik ezt illetően, ezért fejben ismét megszavazok neki egy plusz pontot. Azért meg a harmadikat, mert vevő a humoromra a mogyorós kaját illetően. Na, csak nem tűnik olyan reménytelennek ez az elkövetkező néhány nap...
- Ne aggódj, nem vagyok tömeggyilkos - mosolygok rá szélesen. - Sőt, rendőr voltam, ergo a másik oldalon álltam, és pont a rosszfiúkat kergettem. Nem foglak megmérgezni, aztán elásni odakinn az avarban. Nem az én stílusom - teszem hozzá, aztán vacsorához készülök - bár ez annyiből áll, hogy odaviszem a teli serpenyőt az asztalhoz. Nem mondom, hogy gyakorlott szakács lennék, nem is ettek még sokan a főztömből, de akik igen, azokat sem kellett sürgőséggel a kórház mérgezési osztályára szállítani, szóval remélem Miss Reeves-nek sem lesz kifogása a vacsora ellen.
Nincs is, először ugyan óvatosan próbálkozik, de aztán az első néhány villányi kísérlet után lelkesen falatozni kezd, Dorothy meg - lám, vannak még csodák - megül kettőnk között a földön, és lihegve hordozza a pillantását fel-alá közöttünk, lesve, hátha leesik neki is egy falat. Ahhoz képest, hogy az elején szó szerint a frászt kaptam ettől a kissé borjú nagyságú, ámbár elég ártatlan báránynak tűnő állattól, most azon kapom magam, hogy egy falat szaftos kenyeret nyújtogatok felé, amit ismét olyan sebészi óvatosággal vesz ki a kezemből, ahogy alig öt perccel ezelőtt. Lehet, hogy a gyógyszerelvonás lassan az agyamra kezd menni, mert meg mernék esküdni, hogy közben rám hunyorog, mint aki azt akarja kifejezni, hogy ha a dolgok állása ilyen marad, akkor kimondottan jó haverok leszünk, és nem kell attól félnem, hogy éjjel majd arra ébredek, hogy az állkapcsa úgy szorul össze a nyakam körül, mint a gepárdé a gazella nyelőcsövén.
Ekkor azonban sikerül egy olyan kérdést feltennem, amire Violet meglehetősen érdekesen reagál. Egy-két köhögéssel vezeti be a válaszát, és noha igyekszem pókerarcot vágni, az a bizonyos, már szinte elfeledettnek hitt nyomozóösztön valahogy életre kel bennem. Sok ilyesmit láttam-hallottam annak idején a kihallgatószobákban: ez általában annak a jele, hogy vannak titkok a történetek mélyén.
- Értem - biccentek. Nem hozom szóba a gondolataimat, elvégre a magánélete, semmi közöm hozzá. Alighanem vihar lehet a biliben, talán azért jött ide az isten háta mögé, hogy legyen ideje rendezni a gondolatait a kapcsolatát illetően - az ő dolga. Mindenesetre nem tűnik nagyon elragadtatottnak, ha a pasijáról beszél. Aztán visszafelé is fellövi a kérdést, én meg csak vállat vonok két falat kaja között.
- Nekem senkim sincs. Nincs mitől tartanod, nem fog ide beállítani semmiféle hisztérika - próbálkozom meg egy suta mosollyal, pedig leginkább egy torz fintorhoz lenne kedvem. Persze, volt nekem barátnőm, már épp az egybecuccolást terveztük, amikor engem lelőttek, és félholtamból forrasztgattak össze azon a kórházi ágyon. Ezt még csak-csak elviselte, bár a látogatásai ritkábbak voltak annál, amit elvártam volna - de azon már nem tudott túllépni, hogy mentálisan engem a kelleténél jobban megviselt az eset. Az első éjszaka után, mikor ordítva ébredtem fel a rémálmaimból, összepakolt és eltűnt. Csak az üres lakásra értem haza, meg egy cetlire, amelyiket közölte, hogy részéről nem megy tovább. Nem mondom, hogy jólesett, de ha ennyit jelentettem neki, jobb is ha kilépett az életemből. Azóta meg nemes egyszerűséggel nem találok olyat, aki képes lenne elfogadni engem a problémáimmal egyetemben.
- Nem, senkim sincs. Egyedül vagyok - ismétlem, aztán - mivel több szót nem nagyon akarnék ejteni a témáról - belekapaszkodom az általa felvetett programba. - Csillagnézés teli gyomorral? Jól hangzik - kapom be az utolsó néhány villányi falatot a tányéromról, majd a mosogatóba teszem, az este folyamán még majd elintézem őket. - Viszont azt mondom, ez sem fog rosszul jönni hozzá - emelek ki két kis üveges sört a hűtőből. - Nem tudom, te hogy vagy vele, én kb három csillagképet vagyok képes felismerni. Ki tudja, talán egy kicsit kiművelhetsz, ha a te ismereteid jobbak. Szóval, jössz, vagy szedsz magadnak még egyszer? - vigyorgom el magam jókedvűen.

Most őszintén, te hogy reagálnál, ha elterveznél három magányos békében eltöltött napot, aztán beletrappolna az éppen elkezdődő nirvánába egy lány, meg persze a kutyája, amitől aztán végképp nem vagyok elragadtatva - na, ilyen helyzetben mit lehet tenni? Tulajdonképpen nem sokat azon kívül, hogy felülsz a vagy megszoksz, vagy megszöksz mérleghintájára. Bánja az ördög, legyen hát, osszuk meg a légteret, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Ha végképp nem bírjuk elviselni egymást, egyikünknek még mindig van esélye lelépni, és keresni valami elhagyatottabb, isten háta mögötti vidéket. Ennek az elvnek a mentén haladva intiválom vacsorára, egyébként is annyit főztem, hogy napokra elég lenne, és ha mégis én lépnék le holnap, hogy ha kell, építsek egy kalyibát a sűrűség mélyén, akkor az lesz a nemes bosszúm, hogy az elkövetkező három napban eheti amit összekutyultam. Igaz, szemmel láthatóan nincs ellenére a szakácsművészetem, mert az első néhány félénk falat után sutba dobja az óvatosságot, és lelkesen falatozni kezd.
- A méreg a nők fegyvere, az elhalálozás kimutathatatlan oka meg a pasik végzete - jegyzem meg válaszul az ő szavaira, persze kb annyira gondolom ezt komolyan, mint amennyire ő is. Mindenesetre megtörni látszik a jég, az első percek értetlen, és talán némileg ellenséges légköre lazulni látszik. Még Dorothy is felfogja, hogy nem vagyok baltás gyilkos, ahogy Violet mondta, megérzi ki a jó ember, és nem mondom ugyan ki, de belül mérhetetlen büszkeség önt el, hogy ezek szerint én ebbe a kategóriába tartozom. Kutyamérce szerint legalábbis.
Én is nekifogok a magam alkotta kajának, és két villányi falat között válaszolok Violet újabb kérdésére, amivel a foglalkozásomat firtatja.
- Önvédelmi oktató vagyok - válaszolom. - Szóval ha esetleg Dorothy mégis úgy dönt éjjel, hogy a nyakamon hagyja a fogai nyomát, remélem nem lesz annyira könnyű dolga - vigyorgom el egy pillanatra magam. - Abban viszont tökéletesen egyetértünk, hogy én sem vágyom egy újabb nem várt látogatóra. Ha valaki mégis beesne még ide, az fix, hogy a ház előtti avarban fogja tölteni az éjszakát. És ezt nem a szívtelenség mondatja velem, hogy a totális helyszűke - vonok vállat. - Már így is többen vagyunk, mint amire ez az apró házikó alapjában kalibrálva van. Azt hiszem, mi még csak meg fogunk férni, ez már egy másik jelentkezőre nem mondható el. Szóval nagyon remélem, hogy a kedves tulaj, aki jó alaposan átvágott bennünket a palánkon, nem csődített ide egy újabb vendéget, egy cserkészcsapatot, baltás gyilkost, erdei tündéreket, koboldokat vagy bárkit - dőlök hátra elégedetten, mikor az utolsó falat is eltűnik a tányéromról. Nem akarom magam túlzottan fényezni, de tényleg jót főztem - még akkor is, ha nem lóg mesterszakács oklevél a new york-i lakásom falán.
Akkor viszont meglepetten nézek, mikor Violet elutasítja a sört, a meglepetésem meg egy amolyan WTF pillantásba fordul, mikor nekem is felajánlja a habzó nedű helyett a teát. Teát, nekem? A szomjhalál szélén sem!
- Kösz, de én meg nem fogyasztok teát - rázom a fejem határozottan, és felragadom a sörösüveget. Maradjunk csak a kaptafánál, meg a sztereotípiáknál - a sör a férfiak itala. Engem példának okáért ettől az üvegtől el sem lehetne választani.
A kis közjáték után együtt indulunk ki a házból, leülünk a teraszra kitett székekbe, Dorothy is követ minket, és elnyúlik Violat lábainál. Közben leszállt már a sötét, és noha a fák koronája eltakarja az égbolt egy-egy részét, megdöbbentő, hogy távol a várostól, fényszennyezés nélkül mennyivel több csillag ragyogja be az égboltot. Megkapó és gyönyörű a látvány.
- A Vénuszt ismerem - biccentek. - A Nagy Medvét is. Sőt, a Cassiopeiát is - mutatok egy fordított W betűt formázó csillagképre. - Azt hiszem, ennyivel viszont kifújt a tudományom. Igazság szerint én egy évvel még ezelőtt zsaru voltam. A csillagokat általában kitüntetésen láttam az őrsön, vagy a saját szemem előtt, ha össze kellett verekednem néhány rosszfiúval. Ez azért jobban tetszik - emelem fel a mutatóujjamat az ég irányába. - Érdekel a csillagászat? Vagy amolyan álmodozó típus vagy, aki bámulja az éjszakai csillogást, és ábrándozik közben? - érdeklődöm. Semmi gúny nincs a hangomban, csak kíváncsiság - igaz, elvileg semmi közöm hozzá, hogy ki ez a lány, mik érdeklik, de ha már kényszerűen össze vagyunk zárva, azért némi rálátást kaphatok az élete egy apró szeletére.